A felső-magyarországi tótok. Pechány Adolftól
A felső-magyarországi tótok.
Pechány Adolftól
Pechány Adolftól
Túróczmegyei tót házak.
Dörre Tivadartól
Az 1890. évi népszámlálás szerint 1,896.614 tót anyanyelvű magyar honpolgár lakik Magyarország terűletén, s így a tótok a lakosság 12.53%-át teszik. Leszámítva néhány alföldi községet Békés, Borsod, Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun és Bács-Bodrog megyékben, a tót nép zöme hazánk éjszakkeleti felföldjét lakja. Éjszakon és nyugaton a tót nyelv határa összeesik az ország határával; délen e határ Dévénynél kezdődik s keleti irányban húzódik Pozsony, Nyitra, Bars és Hont megyéken keresztűl, majd éjszakkeletre Nógrád, Gömör, Abaúj és Zemplén megyéken át egészen Ungmegyéig. De eme határon belűl vannak más anyanyelvűek is. Tiszta magyar községek, sőt egész magyar vidékek vannak Trencsén, Túrócz, Liptó és Szepes kivételével valamennyi felvidéki megyében; a városokban pedig itt is vannak mindenütt magyarok. Sok német község van Szepes, Túrócz, Bars és Pozsony megyékben; rutén községeket találunk Szepes, Sáros és Zemplén megyékben.
A Felvidék néprajzi térképe tehát elég tarka. De magában a felvidéki tót népben is sok a különféleség. A typikus vonások, melyek rendszerint egész néptörzset, vagy annak legalább tekintélyes részét jellemezni szokták, a felvidéki népnél úgy szólván községenként változnak. A férfiak nagyobbára középtermetűek; de itt-ott vannak magas, szálas emberek is, mint példáúl Zólyommegyében a gyetvaiak; a mély oldalvölgyek egyes községeiben viszont gyakran akadunk alacsony, zömök termetű férfiak egész seregére. A nőknél az alacsony, jól megtermett növésűek vannak többségben. A hosszú arcz mellett gyakori a kerek arcz is. A haj többnyire szőke vagy világos barna; fekete haj ritkán látható, a vörös haj a ritkaságok közé tartozik. Sok férfi régi szokás szerint még most is hosszú, vállig lelógó hajat visel, melyet különösen ünnep- és vasárnapokon erősen kennek zsírral, mitől a haj sötétebb színt kap; fénylik a zsírtól a nők haja is, melyet a hajadonok lelógó s tarka szalagokkal díszített fonatban viselnek. A férfiak körszakált nem viselnek, bajúszt is csak az ifjabb nemzedék kezd viselni. A szem színe, az orr alakja és a homlok ép oly kevéssé egységes typusú, mint az egész termet.
Kevesebb különbség mutatkozik a tótok jellembeli tulajdonságaiban. A létért való nehéz küzdelem munkaszeretetet és szorgalmat fejtett ki a felvidéki tót népben, és ez kiválóan alkalmassá teszi a gépszerű munkára, melynek semmi nemétől nem irtózik. Lassan, de serényen és kitartóan dolgozik. A pálinka túlságos kedvelése és a silány táplálkozás magyarázza meg lassúságát és nehézkességét. Ehhez járúl még szegénységének tudata, mely csaknem az egykedvűségig türelmessé, sőt itt-ott majdnem a gyávaságig félénkké teszi. Nem indúlatos, inkább szenvedélyes, szembeszállani nem mer; óvatosan kerűli a bajt, vagy álútakon keres elégtételt. Nagyobb vétségeket nem igen követ el s igen őszintén megvall mindent, ha a vádlottak padjára kerűl. Szolgálatra való készsége szegénységéből származik; de szolgálatáért jutalmat is vár mindig. Fölebbvalója iránt alázatos, illedelmes és szerény. A ki bizalmát megnyerte, az iránt tántoríthatatlan hűséggel viseltetik. Önérzetét el tudja nyomni; elhatározásában ingadozik, s többnyire az anyagi érdek irányozza, akár való legyen az, akár csak képzelt. „Ne haragítsd az Istent és az ördöggel is jó lábon élj”, – „Ha varjak közé kerűlsz, velük kell kárognod” – és „Minden jó mentség fölér egy garassal” – ilyen és más efféle közmondásokban nyilatkozik a tót nép életbölcsesége.
Túróczmegyei tót szoba.
Dörre Tivadartól
Egyik általános jellemvonása a vallásosság. „Jól tudja az Isten, mit cselekszik”, – e közmondás szavaival vigasztalódik a felvidéki tót, bármily baj éri is, és a mennyei Atyába helyezett teljes bizalommal s megadással tűri keserű sorsát; minden csapást azzal fogad, hogy „legyen meg az Isten akarata”. Midőn megkondúl a falu harangja, és szava elhat a mezőn dolgozó néphez, a munkás leveszi kalapját, leteszi szerszámát, s állva vagy letérdelve imádkozik. Semmibe sem fog a nélkül, hogy dolgát Istennek ne ajánlaná.
Szülőföldjéhez, otthonához őszinte szeretettel viseltetik, s ha a sorsa messze vidékre veti is, alkalomadtán örömmel siet haza. „Jobb itthon egy darab kenyér, mint idegen földön egy egész tehén”, – mondja a tót.
A tótság lakóföldje igen változatos. Magas csúcsok, hosszú hegylánczok s mély völgyek sorakoznak rajta mindenütt. A hegyormokról itt-ott régi várak omladozó romjai díszítik a képet, melyet az örökszép természet nyújt. A hegység tövénél, vagy a mély völgyeket környező hegyhátakon elszórva, sűrű lombos fák között a község házainak falai fehérlenek. A völgyben épűlt községek rendesen egyetlen útczából állanak, melynek közepén topolyfák vagy hársak alatt a hegyi patak csörgedez végig.
A lakóházak építési módja és berendezése vidékenként különböző. A termékeny Kis-Alföld szélén s tovább föl a széles völgyekben kőből és téglából épűlt csinos házakat is látni, melyeknek útcza felőli falán vagy széles kapuján gyakran kezdetleges, de elég izléssel készített festés van. Mennél fölebb haladunk az éjszaki hegységbe, annál apróbb s rendesen fából épűlt szegényes viskókat találunk. Általában a házak alakja hosszúkás négyszög. Az útcza felől két kis ablakuk van. A jobbmódú gazda ablakai nagyobbak, a szegényes viskó ablakai gyakran oly kicsinyek, hogy a szobában állandóan félhomály uralkodik. A ház hoszszában terjed az udvar, melybe a ház elég széles ereszaljára (podstienie) nyíló kis ajtón keresztűl járnak. Az ereszaljának a földje valamivel magasabb, mint az udvar többi része; néha a tető alatt faoszlopok sorakoznak, a mi az ereszalját födött, de nyílt oldalú folyosóvá teszi. Az ereszaljáról ajtó nyílik a pitvarba, mely egyúttal konyháúl is szolgál ott, a hol a lakószobában nyitott tűzhely nincsen. A pitvarból jobbra s balra egy-egy ajtó nyílik, az egyik a szobába, a másik a kamrába vezet. A lakószobában mindjárt az ajtó mellett van a kályha vagy a hatalmas kemencze. A hol a konyha a pitvarban van, ott építenek kéményt is; de a hol a kemenczét belűlről fűtik, ott a füst egy nyiláson át a padlásra megy s onnan a háztetőn át tódúl kifelé. Az ilyen házban a szoba is elégszer megtelik füsttel, mely csak lassan oszlik szét, mert az ablakok olyanok, hogy gyakran ki sem nyithatók. A kemencze körűl padok állanak, többnyire a szoba földjébe vert czölöp-lábakon; ezek éjjeli nyugvóhelyűl is szolgálnak épen úgy, mint a kemencze teteje, hol téli időben a gyermekek heverésznek majdnem egész nap. A kemencze mellett sok helyen még most is látható az ú. n. „kozub”, melyen az esténként meggyújtott szálfa világítóúl is szolgál. Az útczára néző két ablak alatt hosszú fa pad nyúlik el a szoba egész szélességében. A pad előtt, a szoba egyik szögletében áll a tölgy- vagy juharfából készűlt nehéz asztal, a másik szögletben az almáriom, néhol pedig még egy ágy is. A szoba hátsó részében, a padlásról lelógó egy-két vízszintes rúdon függnek a házbeliek felső ruhái. A szoba falai teleakgatvák szent képekkel; az ajtó mellett lóg a szentelt víztartó s rajta a rózsafűzér, az ajtó fölött pedig, vagy a szoba más alkalmas helyén látható a hosszúkás fogas, melynek felső részén festett cseréptálak és tányérok állanak, az alsó részéből kiálló fogakon pedig egész sor különféle alakú és nagyságú köcsög lóg.
Csicsmáni ház Trencsénmegyében.
Paur Gézától
Trencsén- és Árvamegye némely községeiben, nevezetesen Csicsmán trencséni faluban emeletes házakat is építenek, köröskörűl húzódó függő folyosóval. Ha a család megszaporodik, ha a legény menyecskét visz a házhoz; vagy pedig ő megy a felesége házába lakni (na pristupky), a fiatalok egy-egy kis kamrát kapnak a ház emeleti részében. Néhol a ház első emeletén van a gazdasszony éléskamrája és a gazda magtára, többnyire azonban külön épület szolgál e czélra az udvar túlsó oldalán. A felvidéki kisebb városokban, hol a házak szorosan egymás mellett épültek, két-két szomszédos ház között az eresz hoszszában esővizet levezető csatornát alkalmaznak, a milyent az iglói házaknál is láthatunk. A padlás útczai elejét deszkafal, a Felvidék déli részeiben vályogfalazat zárja; a legtöbb helyen azonban a háztetőt a ház útcza felőli részén is lejtősen szokták építeni.
A lakóház folytatásában van a marha- és a juh-istálló, meg a kocsiszín, az épület végén pedig a disznóól. A ház mögött terűl el a gyümölcsöskert, melynek elején a gabonapajta áll. A gazdasszony veteményes kertje, valamint a leány virágos kertje a ház előtt szokott lenni s léczkerítéssel vagy sövénynyel van bekerítve. Az útczai kerítésen egy kis és egy nagy deszkakapu van.
Gyakran három-négy család is lakik ugyanegy házban: a szülők gyermekeikkel és unokáikkal többnyire egy háztartásban élnek. A fiatalok rendesen nagy tisztelettel viseltetnek az öregek iránt. Az öregek határozzák meg a fiatalok teendőit, ők gondoskodnak a család minden szükségletéről, s a hatalmat, a míg csak bírják, nem adják ki a kezükből. De az öregek elhúnytával többnyire lazúl a rokoni kapocs, s ilyenkor a megzavarodott házi békét csak a megosztozás állíthatja helyre közöttük.
A nép eledele még a vagyonosabbaknál is igen sovány. Főbb élelmi czikkeik: burgonya, káposzta, lisztes ételek és tej; némely vidéken még sok kölest, pohánkát és hüvelyeseket fogyasztanak. Marhahús csak nagyobb ünnepek alkalmával kerűl az asztalra. Rántott leves és kenyér a szokásos reggeli; délben kását, tésztafélét vagy főzeléket esznek, utána pedig levest. Az ebédre főtt ételből marad rendesen vacsorára is. A pálinka ritkán hiányzik, sőt gyakran a főtt ételt pótolja. Az étkezés közös. A családtagok az asztal körűl állva, részben az asztal melletti padokon ülve esznek az asztal közepére tett közös tálból. Tányérra többnyire csak a gyermekeknek szoktak ételt osztani. A családfőt illeti az első kanál s ő iszik először a hosszú nyakú pálinkás üvegből is, mely aztán kézről-kézre jár az asztal körűl. Sok helyen az a szokás, hogy a gazdasszony nem ül az asztalhoz, hanem az étkezés ideje alatt is a tűzhely mellett marad s ott eszik a fazékból. A kenyeret rendesen az étkezés után is az asztalon hagyják egy kis asztalkendővel letakarva, vagy az asztal fiókjába teszik, hogy ki-ki szelhessen belőle, a mikor csak megéhezik, s hogy a családhoz beköszöntő ismerősöket mindig meg lehessen kinálni egy karaj kenyérrel. A tót ember igen sok kenyeret fogyaszt, s talán azért nevezi őt a magyar „kenyeres tót”-nak.
Tót házak Iglón, Szepesmegyében.
Dörre Tivadartól
A tót nép szereti a társas életet, a tereferét, mikor sürgős mezei vagy házi munkája nincsen. A szomszédok tehát gyakran ellátogatnak egymáshoz úgy a hosszú téli estéken, mint ünnep- és vasárnapokon, s télen a meleg szobában, nyáron a ház előtti padon vagy az ereszalján ülve beszélgetnek. A közügyekről leginkább a korcsmában tanakodnak, hol a férfiakat az asszonynép nem zavarja; ott hányják-vetik meg a község ügyeit; ott kötnek szerződéseket; ott vállalkoznak valamely közös munkára s azonnal meg is iszszák az áldomást, mely nélkül a felvidéki tót semmiféle munkát sem vállal el. Mikor aztán törvényesítés végett megjelennek a község házán vagy a bíró lakásán, már kész dologgal szoktak előállani. Verekedés, lopás ritkán fordúl elő. A község lakossága többnyire jó egyetértésben él, egymás sorsa iránt őszinte jóakarattal érdeklődik, ha egyiket vagy másikat baj éri, a többi szívesen segít rajta s körűlményeihez képest támogatja a szerencsétlent.
Népszokások. Egyetlen ünnepies alkalom sincs, a melynél a tót nép bizonyos formaságokhoz ne ragaszkodnék. Minden összejövetelnél megtartja a régi szokásokat, a melyeknek gyakorlata változatlanúl száll nemzedékről-nemzedékre.
Ha belépünk egy házba s látjuk, hogy a szoba egyik sarka a mennyezettől a földig lelógó, fehér vászonlepedőkkel van elrekesztve: azonnal tudhatjuk, hogy a ház népe új családtaggal szaporodott. A vászonlepedők mögötti ágyban felezik az anya újszülött gyermekével, s az ágy mellé különböző ételek vannak téve, melyeket a komaasszony, a rokonság, a szomszédok küldenek nap-nap után a gyermekágyasnak. A fánkkal, rántottával, kalácscsal telt tálak mellett ott áll a czukros vagy mézes pálinkával telt palaczk is, melylyel a gyermekágyas megkinálja minden látogatóját. Ha férfi lép ilyenkor a szobába, a nők odaállanak a vászonlepedő elé annak jeléűl, hogy oda férfinak mennie tilos, az élelmes bába pedig elkapja a férfi kalapját, melyet aztán ki kell tőle váltania.
Midőn a bába először füröszti a gyermeket, az atya néhány pénzdarabot dob a fürdőbe, hogy ezzel a gyermeket kiváltsa tőle; a házbeli nők pedig egy egész kenyeret tesznek az asztalra s letakarják rostával, hogy a gyermek jó legyen s gyorsan fejlődjék.
A születés után másod-, ritkán harmadnap van a keresztelés. A templomba menve rendesen a komaasszony viszi a gyermeket, templomból jövet a bába, a ki ezekkel a szavakkal nyit be a szülékhez: „Pogányt vittünk el innen, keresztényt hoztunk vissza.” Aztán a gyermeket az asztalra fekteti s fölszólítja a jelenlevőket, hogy „a ki közűlök legjobban szereti a gyermeket, az vigye oda az anyjához.” Az apa tudja, mi a kötelessége, nem is előzteti meg magát senkitől. Ha az újszülött leány, sietnek vele a templomba, hogy még a mise előtt meg legyen keresztelve, mert akkor hamar fog majd férjhez menni. A keresztelő napján a gyermeket este nem fürösztik, hogy meg ne haljon. A keresztelőre a meghívott koma- és szomszédasszonyok nagy lakomát csapnak s a mindenfelől összehordott ételekből még haza is visznek.
A gyermekágyas 14–21 napig fekszik a „szoba sarkában” (v kúte), ezután fölkel s templomba megy avatásra s mire onnan haza tér, leszedik az ágyat eltakaró lepedőket. A gazdasszony most már rendes foglalkozása után lát s a gyermekét a bölcsőbe fekteti. A bölcső helyett gyakran használják a hintát, melyet úgy készítenek, hogy az ágy fölött vízszintesen lógó rúdra vászonlepedőt kötnek, ebbe a lepedőbe egy-két vánkost tesznek s kész a hinta. Az ilyen hintát nemcsak azért szeretik jobban a bölcsőnél, hogy egyik helyről a másikra könnyen elvihető, hanem azért is, mert a gyermeket nem rázza, s belőle a gyermek oly könnyen ki nem esik.
A tót szülő tőle telhető módon gondozza gyermekét. Midőn a leány 13–14 éves, a fiú 15–17 éves, már a falusi fiatalság közé lép. A leányt akkor viszik el először a fonóba, akkor kezd részt venni a legény is a falusi fiatalság játékaiban és mulatságaiban. Sok helyen az a szokás, hogy a társaságba bevezetett fiatalok megvendégelik társaikat; a leány almát, aszalt gyümölcsöt, diót vagy mogyorót ad, a legény néhány üveg itallal kedveskedik társainak. A mindkét nembeli fiatalság gyakori összejövetelei bő alkalmat szolgáltatnak, hogy legény és leány összeismerkedjenek. A legény elkiséri a leányt a fonóba, vásárkor mézes kalácsot, kendőt vagy gyűrűt vesz neki; a leány viszont hímzett zsebkendővel, virágokkal kedveskedik a legénynek. Szombaton és vasárnap este a legény meglátogatja kedvesét s gyakran éjfélig is ott üldögélnek a ház előtti padon, többnyire azonban az ablakon át beszélgetnek egymással. Május elsején a legény májusfát állít a leány lakása elé, teleakgatja színes szalagokkal, kendőkkel; reggel a legények zenével járják végig a falut, megállanak minden májusfa előtt, s ki-ki a saját szeretőjét viszi tánczra.
Miután a legény meggyőződött, hogy a leányos házban szívesen látják, s a szüléinek sincsen kifogásuk a leány ellen, valamelyik nőrokonukat elküldik a leány szüléihez megtudni, hajlandók-e feleségűl adni neki a leányt. Ha a válasz igenlő, néhány nap múlva a legény anyjával vagy atyjával, néha több rokonával együtt elmegy „háztűznézni”, mire nem sokára következik a leánykérés, mikor is a vőlegény násznagya hosszú, rendesen versbe szedett s bibliai példázatokban bővelkedő mondókával kéri meg a leányt szüleitől, mire a leány násznagya hasonló mondókával válaszol. A vőlegény átadja menyasszonyának a magával vitt ajándékokat, kendőt, kordováncsizmát, vagy valami ruhaneműt, a menyasszony viszont többnyire díszesen hímzett inggel és bokrétával kedveskedik vőlegényének. Ezt követi a gyűrűváltás. Ezen időtől kezdve a legény otthonosan érzi magát jövendőbeli apósa házában s a mezei munkánál gyakran segédkezik neki.
Legtöbb házasságot őszszel (október, november hónapban) kötnek, midőn a mezei munka már véget ért, vagy farsangban. Azon három hét alatt, míg a házasulandókat kihirdetik, ezek „katekizmusra” járnak a plebánoshoz, az öregek pedig előkészűleteket tesznek a lakodalomra, melyre a rokonokat és jó ismerősöket a vőfélyek (družba) hívják meg. A tisztségébén eljáró vőfély kalapjára vagy felső ruhájára a nyoszolyóleány (družika) csinos bokrétát tűz s piros pántlikával díszíti föl a botját. A meghívott vendégek különféle ajándékokkal kedveskednek a fiatal párnak. A nászasszony (široká) rendszerint csinos főkötőt küld a menyasszonynak, a többiek gabonát vagy a háztartáshoz szükséges eszközöket, edényeket, baromfit, stb. A lakodalom tulajdonkép már az esküvő előtti este kezdődik; akkor kötik a menyasszony koszorúját. A leányok, kiktől ez alkalommal a menyasszony elbúcsúzik, megható dalokat énekelnek, melyekben a nő erényeit dicsőítik. Az örömanya friss kalácscsal és forró czukros pálinkával (hriate) kinálja a jelenlévőket.
Némely helyen a koszorúkötés az esküvő napján korán reggel történik, s e czélból a nyoszolyóleányok és a nőrokonok már viradatkor összegyülekeznek a menyasszony házánál. Később, de még a reggeli mise előtt, gyűlekeznek lassan a többi vendégek is. A vőlegény vendégei ennek a házában gyűlnek össze. Az esküvőre vagy külön megy a két vendégsereg, vagy pedig a vőlegény és vendégei is a menyasszony házába mennek, aztán az egész vendégsereg együtt indúl a templomba.
Míg az előkészűletek tartanak, a menyasszonyt hálókamrájában öltöztetik. E közben a leányok alkalmi dalokat énekelnek, a menyasszony pedig keservesen sír. Száz meg száz különféle babona járja ilyenkor. Trencsén- és Nyitramegyében édes almafa-gallyacskát fonnak a rozmarinból készűlt koszorúba, hogy a menyasszony házasélete édes legyen. Túróczmegyében, midőn a menyasszonynak fejére teszik a koszorút, minden gabonanemből tesznek egy szemet a szájába, hogy jó gazdasszony legyen. Néhol a menyasszonyt ekkor dézsára vagy mozsárra ültetik, hová utána rögtön oda ül valamelyik nyoszolyóleány, így ő is férjhez megy egy év alatt.
Midőn a vőfély visszatér az üzenettel, hogy a menyasszonyéknál már minden készen van, elindúl a násznagy s utána a lakodalmas nép (družina) a menyasszony házához. Elűl lépdel a zenekar. A menyaszony házánál a nyoszolyóleányok énekkel fogadják az érkezőket s bevezetik őket a szobába. Némely helyen azonban a vőlegény vendégei zárva találják a szoba ajtaját, csak a násznagy ismételt kopogtatása után nyílik meg az ajtó, s a menyasszony násznagya megkérdezi az érkezőket: mi járatban vannak. A vőlegény násznagya erre hosszadalmas és gyakran tréfás mondókával válaszol, mire valamennyien bemennek a szobába, hol még csak a menyasszony hiányzik. El van rejtve a kamrában, a szomszéd szobában, vagy gyakran a padláson. Fölkeresésére a vőfélyt küldik, a ki szándékosan más leányt vezet be helyette, s csak harmadszorra vezeti elő a menyasszonyt.
Trencsén-tepliczi tót gazda.
Jantyik Mátyástól
Még néhány babona, néhány koczintás, és a menyasszony és vőlegény letérdelnek a szülők előtt s kérik áldásukat, a nyoszolyóleányok dalokat énekelnek, melyek a leányától búcsúzó anya fájdalmáról szólnak, s aztán a násznép a templomba indúl. Elől zenekiséret mellett megy a két násznagy a vőlegénynyel és a férfi vendégekkel, utánuk a nászasszony a menyasszonynyal és a női násznéppel; vagy pedig párosával mennek, s a menyasszony egy vőfély baloldalán halad, mindketten egy piros kendőnek egy-egy végét tartják a kezükben. A násznagyok a plebániára mennek s átadják a magukkal vitt ajándékokat, egyúttal fölkérik a papot, hogy fáradjon a templomba s adja össze a fiatalokat. A násznép a templom előtt várakozik s a leányok alkalmi dalokat énekelnek. Mielőtt az oltár elé lépnek, a menyasszony iparkodik a vőlegény sarkára hágni, hogy az életben uralkodjék rajta. Mindkét fiatal egyszerre igyekszik az oltárhoz jutni, mert a ki előbb lép oda, az előbb fog meghalni. Trencsénmegye felső részében a menyasszony szegfűt tart a szájában, míg az oltár előtt áll, s mikor onnan eltávoznak, a szegfűt vőlegénye szájába teszi, így aztán bíztosítva van, hogy a férje nem lesz hozzá hűtlen.
A templomból kilépő násznépet zeneszó fogadja. De már néhány lépésnyire a templom kapujától megáll a nászmenet egy, színes szalagokból húzott sorompó előtt, melyen a falu leányai csak azt hajlandók átbocsátani, a ki előbb néhány pénzdarabot ad nekik. A násznép rendesen a menyasszony házához megy, hol lakomát csapnak, utána pedig a korcsmában tánczolnak.
Másnap ismét összegyűl a lakodalmas nép a menyasszony házánál. A házbeliek kocsira rakják a menyasszony kelengyéjét, s indúl a menet a vőlegény házába, ha közel van, gyalog, ha távol van, kocsikon. Itt a vőlegény násznagyja várja az érkezőket s kérdi első sorban a menyasszonytól, hogy mit hozott nekik; erre ez azt feleli, hogy egészséget, szerencsét és Isten áldását. Ekkor némely helyen a násznagy ajándékokat ad a menyasszonynak: egy pár fényes új csizmát, melyek egyikében ezüstpénz, a másikában pedig csinos kötény van. De ezért viszont ajándékot kér a menyasszonytól a vőlegény részére, hogy „legyen mire fáradt fejét lehajtania.” Erről a menyasszony nem is feledkezik meg; visz egész ágyra való dunyhát és vánkost.
Este a menyasszony fejéről leveszik a koszorút. Az ezt követő vacsorán a menyasszony különféle apróságokkal kedveskedik a vendégeknek, minek viszonzásaúl ezek pénzt dobálnak az asztalra helyezett tányérra vagy a menyasszony kötényébe.
A menyegző alkalmával a tánczot többnyire a fiatal pár nyitja meg (brautsy tanec). Az egész tánczmulatság alatt vetélkednek a legények, hogy a menyasszonyt jól megforgassák. Leggyakrabban járják a csárdást. Az eredeti tót tánczok közűl néhol divatos a strašiak, melyet úgy tánczolnak, mint a gyors polkát, de azzal a különbséggel, hogy a tánczoló párok közbe-közbe megállanak, egyet toppantanak a lábukkal, egyet tapsolnak, egymást megfenyegetik s erre tovább keringenek. Nem kevésbbé érdekes a kendőtáncz (ručnikový tanec). Ennél egy kendőt terítenek a padlóra, a két szélére égő gyertyákat állítanak, ezt a tánczoló pár nehányszor körűltánczolja, aztán a tánczos és a tánczosnő is letérdelnek s megcsókolják egymást. A szabadban rendezett tánczmulatságok alkalmával, különösen ha dudás fújja a nótát, szívesen lejtik a hajdútánczot is (odzemok, pozabučky).
A táncz a tót fiatalságnak egyik legkedvesebb mulatsága. Különösen farsangban a falu legényei gondoskodnak, hogy vasárnaponként táncz legyen. A farsang utolsó két napján a legények sorra járják a leányos házakat s a leányokat még egyszer megtánczoltatják, mielőtt a hamvazó szerda beköszönne, ezt a mulatságot hejnó-nak nevezik. Hamvazó szerdán a legények álarczos menetet szoktak rendezni. Egyikük lámpást visz, a másik egy nagy fatuskót czipel, a többiek mint komikus alakok, álruhába bújva kisérik őket. Így járják be a falut s megállanak minden ház előtt, a hol felnőtt leány van, a ki a farsangi mulatságokban részt vett.
Zay-ugrócz-vidéki asszony.
Jantyik Mátyástól
József napján (márczius 19) kezdődik a tavasz. A ki e napon a mezőn jár, iparkodik egy kis virágot vagy legalább egy mogyoróbarkát haza vinni, mint a beköszöntött tavasz jelét. Virágvasárnap sok helyütt a kis leányok friss hajtású faágakkal járnak házról-házra; az ágakra tarka-barka szövetdarabokat, szalagokat és sásbéllel körűlfont színes tojáshéjakat akgatnak és Krisztus kínszenvedéséről szóló éneket énekelnek. Zöld csütörtökön némely községben a pásztorok minden gazda házához mogyoró- vagy csipkebokor-vesszőket visznek, melyekkel azután a gazda a legelőre hajtja marháját. Némely községben már zöld csütörtökön megtörténik a marhakihajtás, ha még hó borítja is a vidéket. Nagyban divatozik a húsvétilocsolás. A leánynak nincs kifogása az ellen, ha a legények néhány puttony vizet öntenek is reá, ha a falun keresztűl folyó patakba mártják, vagy ha a kút csöve alá tartják is. Mennél alaposabb a locsolás, annál hamarább követi a férjhez menetel.
Szent György napján (ápril 24) több helyen a falu fiatalsága égő fáklyákkal s énekelve jár a zöldelni kezdő mezőn. Előtte való este a leányok koszorúkat dobálnak a patakba, melyeket a tőlük meglehetős távolságban álló legények kifognak és jövendölnek belőlük, melyik számára ki termett.
Keresztelő Szent János napjának előestéjén gyújtják a mezőn a Szent János tüzét. A fiatalság összeszed a faluban annyi régi seprőt, a mennyit csak lehet, azokat kocsikenőcscsel bekenik, s így fölkészűlve indúlnak a mezőre. Ott nagy tüzet raknak; meggyújtják a seprőket s egész fáklyásmenetet rendeznek a lobogó tűz körűl, mi közben alkalmi dalokat énekelnek. Egy-egy bátrabb legény kilép a sorból s átugorja a magasba csapó lángokat. Az öregek a falu széléről nézik a fiatalság mulatozását.
Az aratás végén minden gazda megvendégeli mezei munkásait, s ezt homolának hívják. A munkások koszorút fonnak, melyben a mezei virágokon kivűl minden gabonanemből van néhány kalász. A munkások egyike fejére teszi az ilyen koszorút, s alkonyatkor az egész csoport dalolva indúl a gazda lakása felé. Oda érkeztükkor a gazdasszony vízzel önti le azt a munkást, a ki a koszorút viszi, hogy a gabona tiszta legyen; erre a munkások valamelyike felköszönti a gazdát s átadja neki a koszorút, melyet a gazda rendesen a kapu aljára vagy a ház falán lévő szögre akaszt föl, a hol a koszorú gyakran a következő aratásig is ott szokott lógni.
Szent András napján (november 30) több helyen a leányok ólmot szoktak önteni s az olvasztott és vízbe öntött ólom alakból találgatják, hogy kihez mennek majd férjhez. Karácsony estéjén is az éjféli mise előtt a fiatalok szintén ólmot öntenek s jósolnak belőle.
Szent Katalin napján (november 25) a leány cseresznye-gallyat vág le, azt vízbe mártja s naponként vízzel locsolja, hogy karácsonykor bokrétája legyen, melylyel díszítve aztán a templomba megy.
Szent Miklós napján (deczember 6) a legények álruhába bújnak, sorra látogatják a családokat s a gyermekeknek aszalt gyümölcsöt, mogyorót, diót osztogatnak, de a melyik gyermek nem szeret imádkozni, azt korbácscsal legyintgetik meg.
Ádám- és Éva-napkor (deczember 24) a család felnőtt tagjai egész nap bőjtölnek, este azonban még a legszegényebbeknél is nagy vacsorát csapnak, melynél a mákos tésztának és gombalevesnek nem szabad hiányoznia. A jobbmódúak ablakai alatt csakhamar megjelennek a szegényebb családok gyermekei karácsonyi énekeket énekelve. A vacsora kezdetén a háziasszony mézzel keni meg gyermekeinek homlokát, hagy az emberek úgy szeressék őket, mint a méhek a mézet. A gazda kikeresi a tálból a legszebb almát, ezt annyi czikkre szeli, a hányan az asztalnál ülnek, s mindenkinek ad egyet. A kinek a czikkjében a mag épen maradt, az egészséges lesz az egész éven át, de a kinek a gerezdjében a mag szét van vágva, az betegeskedni fog, sőt talán meg is hal a jövő karácsonyig. Vacsora alatt a gazdasszony borsót dobál feje fölött hátra felé s a tyúkjaival szedeti föl, hogy sokat tojjanak. Az eladó leányok meg egy diót törnek meg, a belét kiszedik s a vacsora alatt minden ételből tesznek egy csöppet az üres dióhéjba; erre a két fél dióhéjat erősen összekötik s a vánkosuk alá teszik: így bizonyosan megálmodják, hogy kihez fognak férjhez menni. Vacsora után az eladó leányok kiseprik a szobát, a szemetet a keresztútra viszik, s ott megfigyelik, hogy mely oldalról hallik kutyaugatás, mert arról érkezik majd a vőlegényük is. A legszebb karácsonyi szokás mindenesetre a karácsonyi pásztorjáték, melynél öt-hat, pásztornak öltözött fiatal ember párbeszédes alakban elmondja a bethlehemi történetet, közbe-közbe pedig alkalmi énekeket énekelnek. Hasonló ehhez a vízkeresztkor szokásos három királylyal való járás.
Rovnei drótos tót.
Jantyik Mátyástól
A betegségek gyógyítását a nép első sorban a háziszerek alkalmazásával kisérli meg. Asszony és leány a mezőről mindig visz haza egy csomó gyógyító füvet, melyet aztán gondosan el szoktak tenni. Ha a gyógyító fű nem használ a ráolvasáshoz folyamodnak. A ráolvasásnál használt eljárások közűl megemlítjük a következőt: A dunyha alá kis tengeri nyúlat tesznek a beteg lábaihoz, két mogyorófa botot szúrnak az ágy két végébe, ezekre keresztben egy harmadik botot tesznek s erre nehéz házivászon lepedőt terítenek. A ráolvasó előbb megfüstöli a beteget különféle száraz gyógynövények füstjével, aztán elmondja a szokásos igézést, melyet Krisztus nevével kezd és azzal végzi, hogy a betegség a beteg testéből az ágyában levő tengerinyúlra szálljon. Ismét más babonák is fordúlnak elő a beteg-ápolásnál. Így pl. a beteg ágya elé fejszét tesznek, úgy, hogy az éle fölfelé álljon; máskor imádságos könyvet tesznek a beteg vánkosa alá; a beteg baloldalról veszi magára az inget; ólmot öntenek a beteg feje fölött. A fogfájós ember tavaszszal az első mennydörgéskor hideg vassal érinti meg a fogait, stb.
A sulyos beteget a szomszédok és a rokonság sűrűn látogatják, s kiki ad valami jó tanácsot. És ezen tanácsokra a házbeliek gyakran jobban hallgatnak, mint az orvos útasításaira. A sulyos betegért imádkoztatnak a templomban. A haldokló ágya körűl összegyűlik a rokonság; a család valamely tagja szentelt viaszgyertyát gyújt s úgy tartja a beteg mellett, hogy az a kezével érinthesse; a családtagok a haldokló ágya mellett letérdelnek s imádkoznak, egyúttal elküldenek valakit, hogy meghúzza a lélekharangot.
A halottat ünnepi ruhájába öltözve terítik ki. A leány haját szétfésűlik s koszorút tesznek a fejére. A falubeliek megnézik a halottat; minden látogató letérdel s mond egy rövid imát, miközben valami kis szentképet helyez a halott tetemére, úgy, hogy mire a halottat a koporsóba teszik, egészen be van borítva szentképekkel. A koporsóba ugyanazon lepedővel teszik a halottat, a melyen kiterítve feküdt. A halottnál éjjel-nappal őrködnek s imádkoznak. Sok helyen a házbeliek addig nem főznek, míg a halott kiterítve fekszik; eledellel a szomszédok látják el őket. Némely községben a halottnak mellényzsebébe pár fillért tesznek, hogy a másvilágon legyen gyertyára való pénze, mert különben az újját kellene gyertya helyett meggyújtania. A temetés után halotti tort tartanak.
A tót nép foglalkozása. A felvidéki tót nép fő foglalkozása a földmívelés és a marhatenyésztés; de a csekély föld, melylyel egy-egy család bír, többnyire sovány és nem terem annyit, a mennyi a megélhetésre szükséges; így a nép kénytelen másnemű keresetek után látni, s távoli vidékekre is elvándorol, hogy mint házaló, mint vándor iparos vagy napszámos pénzt keressen.
Rovnei drótos tót felesége.
Jantyik Mátyástól
A házaló tótok legismertebb alakja a drótos. A legtöbb drótos Trencsénmegye éjszaki részéből származik; de elég számosan kerűlnek Árva-, Szepes- és Sárosmegye szegényebb községeiből is.
Midőn a drótos útra készűl, nyakába akasztja tarisznyáját, melyen néhány sor sárgarézgomb és sárgarézből készűlt kis kereszt csillog, kezébe veszi a hatalmas vándorbotot s elmegy a templomba imádkozni. A templomból elmegy a plebániára, aztán meglátogatja a jegyzőt, a kántortanítót, meg a bírót, hogy mindegyiktől búcsút vegyen. A népszokás, melyhez jó sok babona is társúl, azt követeli, hegy a kitől a drótos búcsúzik, az egy-két garast adjon neki a tarisznyájába. Ezt a pénzt ő kamatostúl visszafizeti, mikor a világból haza tér. Míg a drótos a faluban búcsúzni jár, azalatt a ház asszonynépe szorgalmasan készíti az útravalót, süti a kalácsot, főzi a czukros pálinkát; mert az útra kelőt teli kosárral kell kikisérni, hogy majd teli zsebbel térjen vissza. Midőn így mindennel elkészűltek, a drótos neje vagy nőtestvére hátára veszi a süteménynyel telt kosarat, a drótos búcsút vesz családjától, keresztet vet magára, s lassan ballagnak ki a faluból.
A falu végén álló szent szobor vagy kereszt előtt mindketten letérdelnek s rövid imát mondanak; aztán beszélgetve tovább haladnak egészen a község határáig. Ott elbúcsúzik kisérő nejétől, anyjától vagy nőtestvérétől. A férj jó tanácsokat ad a feleségének; meghatározzák, hogy kire bízza az asszony a levélírást, miként intézze a gazdaságot, kinek mennyit adjon az időközben haza küldendő pénzből. Különösen fontos a levélírás dolga. A drótos ritkán kaphat hazúlról levelet; hetekkel, sőt gyakran hónapokkal előre kell tudatnia, hová küldjék neki a levelet ,,poste restante”. Ő föláldozza magát családjáért, s hála fejében gyöngéd szeretetet követel, ezért legalább kétszer kell egy-egy levélből olvasnia, hogy neje és családja százezerszer csókolják.
Semmi sem jellemzi jobban a fölvidéki drótost, mint eme kis dalocska, melynek szerzője alighanem mint drótos járta be a világot:
Hejh vadludak vagytok, szegény drótos tótok,
Idegen országban szerte kóboroltok,
Tarisznya párnátok, zsák a takarótok,
S ekkor is örökké haza álmodoztok.
Idegen országban szerte kóboroltok,
Tarisznya párnátok, zsák a takarótok,
S ekkor is örökké haza álmodoztok.
A drótos fő vágya, hogy idegenben mennél több pénzt szerezzen. Ha a drótozás nem hajt elég hasznot, elvállal bármilyen más munkát, csak fizessenek érte. E mellett takarékosan él. Éjjeli szállást jó embereknél keres, kiknek ezért a ház körűli munkánál segít; csak kényszerűlve tölti az éjszakát a korcsmában; nyári időben meghál bárhol a szabadban, egy-egy bokor tövében vagy fa árnyékában. Az élelmét többnyire kéregetve szerzi. Ha egy-egy gazdasszony vesz tőle valami csekélységet, vagy ha egy repedt fazekat megdrótoz, a kialkudott béren felül ráadásúl mindig kér magának egy kis ételmaradékot vagy egy darab kenyeret. Szerény életmódja mellett egy év alatt gyakran 500–1.200 forintot is keres. Időközben haza küldözgeti a megtakarított garasokat, hogy az asszony megfizethesse az adót, törleszsze a tartozásokat s tudjon megélni a gyermekekkel nagyobb nélkülözés és gond nélkül; szerzeménye javát azonban maga hozza haza tarisznyájában; midőn megszállja a vágy, hogy családi körében ismét néhány boldog napot tölthessen. Otthon azután kényelmesen szeret élni s gyakran könnyelműen pazarolja a verejtékes munkával szerzett pénzt.
Ma már a drótos mesterség hanyatlóban, illetőleg átalakúlóban van, mert mióta a vaskonyhák általánosakká lettek, az agyagedényeket mindinkább kiszorítják a bádog- és vasedények; e miatt a drótosok nagy része már többet foglalkozik bádogos munkákkal, mint drótozással.
A tót férfiak nagy része különösen téli időben zsindelykészítéssel foglalkozik, de olcsón fizetett munkájával több hasznot hajt másnak, mint magának.
Szintén vándoréletet él a tutajos. Nehéz munkát végez, míg a tutajt összerójja, míg arra a szállítandó faneműt fölrakja; sok veszélynek van kitéve, míg lefelé úszik a sebes folyón; sok helyt életét is koczkáztatja azért a csekély bérért, melyet a fakereskedőtől kap. Mihelyt a jég lezajlott, kezdődik a felvidéki folyókon a tutajozás. Rendesen 8–10 tutaj úszik egymás után, léczekkel, deszkával, zsindelylyel megrakva; egy ily tutajcsoport együtt tesz egy szállítmányt, mely az ú. n. faktorra van bízva, vagyis olyan értelmesebb és módosabb gazdára, ki vagyonával jót állhat a kereskedőnek.
Trencséni üveges tót.
Jantyik Mátyástól
Néha egy-egy tutaj zátonyra jut. Ilyenkor az egész szállítmány kiköt, a tutajosok vállukra veszik hatalmas rúdjaikat, felgyűrik nadrágjukat s nem törődve azzal, hogy meleg-e, hideg-e a víz, oda állanák a zátonyra jutott tutaj mellé s addig emelgetik, míg újra a víz hátára nem juttatják. De még nagyobb veszélylyel fenyegetik a tutajost a folyó medrében kiemelkedő szikladúczok, a hidak vagy a folyóban álló hajómalmok. A lelkiismeretes tutajos, ki a reá bízott faárút czélhoz akarja juttatni, nem egyszer sírját leli a folyó hullámaiban. Az ilyen veszélyes helyekre a tutajosok jókor figyelmeztetik egymást; harmadik, negyedik tutajról is kiáltják hátra„ hogy „karuj!” (evezz!) s a tutajos összeszedi minden erejét, hogy magát és tutaját a veszedelemtől megóvja. Ilyenkor nemcsak a rohanó ár ellenséges erejét kell legyőznie, de küzd a tutajos az életét mindig fenyegető „vodnik” vagy „hasztrman” (víziember) ellen is. Mert hogy vízi emberek vannak; arról nemcsak a tutajos van meggyőződve, hanem a folyó menti községek népe is. A „vodnik” néha kimászik a vízből, különösen midőn a közeli községben vásár van, s elmegy a vásárra színes pántlikát és különféle szalagokat vásárolni. Megismerhető arról, hogy vállára vetett szűrének lelógó bal újjából mindig csöpög a víz. A színes pántlikákat és szalagokat a folyón úsztatja; innen van, hogy a folyó tükre sokféle színt játszik; így csalogatja az embereket, s a kinek lábát megfognia sikerűlt, az már halál fia.
Ha a tutajos szerencsésen érkezik rendeltetése helyére és minden hiány nélkül átadja a reá bízott árút, vígan indúl haza felé, részben gyalog, részben vasúton, hogy néhány hét múlva újra ismételje a fárasztó, veszedelmes útat.
A nép egy része önállóan is űzi a faipart. Nem is említve, hogy a tót földmíves a gazdasághoz szükséges szerszámok legnagyobb részét maga csinálja, készít olyan czikkeket is, melyeket piaczra vihet. Ilyenek a puttonyok, kádak, stb. mellett a kisebb-nagyobb fakanalak, hordócsapok, szalmafonatú székek, faragott sétapálczák és mindenféle egyszerű játékszerek. Sokan házalnak is ezekkel a háziipari készítményekkel.
A házaló tótok egyik jellemzetes fajtája az ablakos tót is, a ki faluról-falura, házról-házra járva ajánlja magát „ablakot csinálni.” Vannak, a kik befőttes üvegeket, ivópoharakat, üvegkancsókat és palaczkokat is árúlnak, vagy porczellán- és fayance-edényekkel házalnak. Az üveggel házalók portékájukat a hátukon hordják, míg az edényekkel kereskedő tót vászonból összefont tekercset tesz a fejére s arra helyezi a portékával telerakott kosarat. Nagyobb mennyiségben vásárolják a magyarországi, de még inkább a csehországi gyárakban kiselejtezett darabokat, melyeken különben a hiba alig észrevehető. Az ilyen iparczikkeket ők sokkal olcsóbban adhatják, mint az üvegkereskedő s így évenként gyakran több száz forintot is szereznek.
Nem csekély jövedelmet hajt egyes vidékeken a kosárfonás, melylyel a felvidék számos falujában foglalkoznak. A kosarakkal szintén házalnak. Újabban nemcsak durvább, hanem fínomabb munkákat is készítenek, mert a kosárfonó háziipart a kormány is nagyon fölkarolta és segélylyel is támogatja.
Mint a földmívelő nép mellékes foglalkozása említést érdemel még a mészégetés, a taplósipka-készítés, a szénégetés és a nyirfaseprő-készítés, melyek a felvidéki tót népnek időről-időre némi jövedelmet biztosítanak.
Jellemző foglalkozás a felvidéki népnél a pásztorkodás. A tót gyermek ezt korán megszokja, mert már alig 4–5 éves korában reá bízzák a ludak őrzését, 8–10 éves korában már ő hajtja a tehenet is a legelőre. 16–18 éves korában már elég erős és elég gyakorlott arra, hogy gulyás, vagy juhász legyen belőle. Ismeri a tájnak minden zegét-zugát, erdőcsapását, gyalogösvényét; tudja, hogy a sűrű rengetegben melyik út merre vezet. Mihelyt teheti, pásztorrá szegődik s az első tavaszi meleg napokon fölhajtja a nyájat a hegyekbe, honnan csak késő őszszel tér vissza a faluba. Hű kisérője a hatalmas, fehér szőrű komondor, mely mindig éber szemmel kiséri a nyáj minden mozdúlatát, hogy valamely darab el ne barangoljon, vagy áldozatul ne essék az esetleg oda tévedt éhes medvének. Míg a nyáj legel, a pásztor különféle munkával foglalkozik: kis kézi guzsalyon fonja a ruha foltozásához szükséges len- vagy kenderfonalat, foltozza bocskorát, vagy új bocskort készít, vagy papucstalpat varr, a hol a pásztor papucsban szokott járni.
Felső-elefánti férfi viselet.
Jantyik Mátyástól
A juhász rosz időben nem hajthatja föl a nyájat a legelőre, hanem tanyáján marad és fúr-farag különféle tárgyakat, furulyát, madár- és állatalakokat, vagy szár az jávorfából készíti azokat a czifra fülű ivópoharakat (črpák), melyek egyedűli ékességei szegény kunyhójának.
Állandó tanyája a juhászoknak az ú. n. „koliba”, valamely hegyi forrás vagy kis csermely közelében fenyű gerendából épűlt, deszkával vagy zsindelylyel födött szegényes viskó. Ez rendesen két, egymásba nyíló részből áll: az előrészben áll a tüzelőhely, ott lógnak a juhászok zsiros ruhái, s a polczokon állanak a szükséges faedények; a hátsó rész kamaráúl szolgál, hová a juhászgazda (számadó juhász, bača) a kész sajtot, vajat teszi el s hová csak neki szabad belépnie. Minden juhásztanyán van a juhászgazdán kivűl még 2–3 juhászbojtár is. Rendesen úgy számítják, hogy minden juhászbojtárra 80–90 darab essék a juhnyájból, mert egy ember csak ennyit képes napjában megfejni. A kolibától nem messze van a fenyűfasövényből készűlt, hosszú négyszög alakú, szétszedhető, „košiar” (szárnyék), hová a bojtárok a juhokat minden este behajtják. Kezdetben a juhok csak ügygyel-bajjal terelhetők be a „košiar”-ba; hogy tehát ezt megszokják, a juhászgazda egy darab szurkot éget el a košiar közepén, azon czélból, hogy onnan a rosz szellemet kiűzze, azután törött sót hint szét a „košiar”-ban s füttyszóval hívogatja a juhokat; ha sikerűl valamennyit becsalnia, szentűl meg van győződve, hogy a juhnyájból egyetlen darab sem fog elveszni, s hogy a nyáj szépen fog fejlődni.
Minden este, midőn a juhászok a „koliba” előtt összegyülekeznek, a juhászgazda kiosztja a következő napra szóló parancsait, megmondja, ki merre hajtsa a nyájat s mire ügyeljen. Korán reggel, mikor még csak pitymallani kezd, a juhász fölkel, kezébe veszi a sajtárt (geleta, hrot), oda ül a košiar kapujához s egymás után feji és egyenként bocsátja ki a juhokat. A mint a fejés készen van, ki-ki elindúl saját falkájával a havasi legelőre. A juhászgazda egyedűl marad a szálláson és azonnal hozzáfog a zsendicze (žinčica) főzéséhez. A friss juhtejet a tűzhely fölött lógó rézüstbe önti, tüzet gyújt alá, s mikor a tej fölforrott, egy nagy edénybe, az ú. n. puterába önti és oltót tesz bele. Ettől megtúrósodik a tej, s kész az édes zsendicze. Most a juhászgazda tisztára mossa kezeit s keresztet vetve a tej fölött, az összecsomósodott túrót czipónyi darabokban kiszedi az edényből s egy tiszta vászonkendőbe kötve, szögre akasztja egy edény fölé, hogy a savója lecsepegjen. Huszonnégy óra múlva kész a túrógomolya (hruda). Ebből készítik aztán az ismert s kedvelt fölvidéki juhtúrót, a „brindzá”-t, meg az „ostyepka” és „párenica” nevű sajtokat.
A túró után maradt zsendiczét a juhászgazda újból fölforralja, hosszú nyelű kanállal (trepačka) jól fölkavarja, hogy a benne maradt túró egyenletesen oszoljon el, aztán tiszta faedénybe önti, hol a zsendicze rövid idő múlva megsavanyodik. Ez fő tápláléka a juhásznak, meg a kutyájának is.
A faluból ritkán látogat el valaki a juhásztanyára; még a juhász felesége is csak vasárnaponként megy ki az urához s visz a tanyára egész hétre való kenyeret, krumplit, meg egy üveg pálinkát. Nagy öröme van tehát a juhászgazdának, ha néha-néha turisták tévednek tanyájára. Az egyszerű ember nagy szívességgel fogadja az idegent, megkinálja zsendiczével, túróval és zokon venné, ha az idegen ezt el nem fogadni, mert a juhászgazda szentűl meg van győződve, hogy ez esetben a juhok nem fognak jól tejelni. De a juhász mégsem bízik föltétlenűl az idegenben. Sok gonosz lény van, mely emberi alakot vesz föl csak azért, hogy a szegény juhásznak ártson; azért a juhász mindig egy kis sót hint a zsendiczébe, midőn vele az idegent megkinálja, hogy juhaiban kár ne essék. A juhász fél a „černoknažnik”-tól (fekete pap, garabonczás), de még inkább a „vlkolak”-tól (emberi alakba bújt farkas). A „vlkolak”-ról azt hiszi, hogy sérthetetlen; testéről még a puskagolyó is visszapattan; ha közel fér valamely juhakolhoz, 20–30 darab juhot is elragad egyszerre. A „černoknažnik” meg szerinte azért veszedelmes, mert állandó összeköttetésben van a sárkánynyal; azon szokott repűlni, s a sárkány ilyenkor hosszú farkával töri-zúzza a fák koronáit. A „černoknažnik”-nak van egy könyve, melyet senki emberfiának kezébe venni nem szabad, még kevésbbé szabad belőle olvasnia. Ha a „černoknažnik” e könyvéből olvasni kezd, egymás után másznak ki a kígyók és békák a földből. De a juhász tud a gonoszok ellen védekezni; ismer különféle növényeket, a melyeknek füstje távol tartja tanyájától úgy a černoknažnikot, mint a vlkolakot, aztán meg ha szentelt olvasójával karikát von a földön maga körűl; a gonoszok nem férhetnek hozzá.
Felső-elefánti női viselet.
Jantyik Mátyástól
A pásztorember szerény egyszerűségében is boldogan tölti napjait. Midőn esthomály száll az erdőre, a magas hegyoldalokon kigyúlnak a pásztortüzek, s a sűrű erdőből a tilinkó (fujara) mélabús hangja száll a völgy felé. Néha megszólal a duda is. Aztán rágyújtanak a kurta szárú cseréppipájukra, beszélgetnek, meséket mondanak, vagy tréfálkoznak a tűz körűl guggolva. Legjobban szeret a pásztorlegény tilinkózni; örömét, bánatát tilinkóján elfújni.
A fölvidéki tót nép a ruházatához kellő anyagot jobbára maga készíti. A férfiak fonják és szövik juhgyapjúból a „haliná”-nak (szűrposztó), meg a papucsnak való daróczposztót. Minden jó gazdasszony termeszt lent vagy kendert, s annak fonásával mulatnak az asszonyok és leányok a hosszú téli estéken. Hogy a mulatság kellemesebb legyen, a szomszédok összegyűlnek valamelyikök házában; az ilyen fonóba (na priadky) ellátogatnak a legények is, kik aztán mindig haza kisérik a leányokat. A vászonszövést is sok helyen maguk az asszonyok végzik. E czélból szövőszéket állítanak föl a szoba egyik szögletében, s a családtagok egymást váltják föl a munkában, ki mikor ráér, míg a fonalkészletet föl nem dolgozzák. Régebben a vászonszövés virágzó házi ipar volt Árvamegyében; az árvamegyei gyolcsos tótok (platennici) sajátságosan összeállított sátraikkal ma is ott vannak majd minden országos vásáron, bár ma már árúik legnagyobb része nem az árvamegyei takácsok gyártmánya, hanem a szomszéd Szilézia és Morvaország szövőgyáraiból kerűl ki. Szép jövedelmet biztosítottak maguknak még e század elején is a túróczmegyei olejkárok, kik gyógyfüvekkel és olajokkal nemcsak itthon, hanem külföldön is házaltak mint kurúzsolók. Ma ez el van tiltva.
A tót asszony nemcsak a fonáshoz és a vászonszövéshez ért, hanem ügyesen forgatja a varrótűt is, midőn fehérneműjét vagy övét hímezi. A Felvidék igen sok helyén általános szokás a népnél a hímzett ruha viselése. Midőn az anya kedveskedni akar gyermekének vagy a leányzó szerelméről akarja biztosítani szíve választottját, hímzett ruhaneműt vagy hímzett kendőt szokott neki adni. Nem gondos anya az, kinek gyermeke nem szépen hímzett újjasban lép vasárnap a templomba, s gyatra legény az, kinek ingújját tarka hímzés nem díszíti, vagy a kinek zsebéből csinosan hímzett kendő csücske nem látszik ki. A menyasszony legfőbb büszkesége a hímzett kötényekkel tele rakott tulipános láda, s legkedvesebb ajándéka a diszesen hímzett főkötő. E hímzések a felvidéki nép ruházatának egyedűli, de becses dísze. Néha szinte bámúlatos, milyen kitartással, mennyi fáradsággal végzi kézi munkáját, de végzi szívesen, jó kedvvel. Hónapokon át dolgozik egy-egy darabon, ha még oly ügyes, még oly szorgalmas is. Ezért nem kell csodálni, hogy munkáját oly drágára becsűli s egy-egy hímzett köténynek vagy kendőnek gyakran mesés árát szabja. A hímzésnél rendszerint fehér vásznat és színes pamutot vagy selymet használnak. Hímeznek különféle mértani alakokat, minden előrajzolás nélkül, pusztán a vászon szálainak megolvasása alapján; de rajz után is hímeznek különböző állati vagy növényi alakokat s ezeket az ú. n. áttört hímzéssel (hrachovina) tarkázzák. E hímzések a nép ügyessége, bizonyos fokú izlése és éles megfigyelő tehetsége mellett tanúskodnak, az alakok arányossága pedig azt bizonyítja, hogy a felvidéki hímzőnő nagy pontossággal végzi munkáját. Újabban e hímzéseket az előkelő körök is nagyon fölkarolták, s e népies hímzések nagy úri termekben is láthatók.
Pozsony, Nyitra, Trencsén, Zólyom és Bars megyék egyes községeiben az asszonyok nagy ügyességet tanúsítanak a csipkeverésben is. Úgy a hímzést, mint a csipkeverést a falu leányai egymástól tanúlják télen, midőn a mezei munka szünetel, s nagy szorgalommal dolgoznak, különösen mióta látják, hogy hímzéseiket és csipkéiket a vevő közönség mind jobban keresi.
Az ipar más ágaitól sem idegenkedik a tót nép; örömest adja fiát inasnak, ha akad jóravaló mester, a ki elfogadja. Leginkább a kovács, kerékgyártó, fazekas és a kőműves mesterséget választják; s rendesen munkabiró, szorgalmas és ügyes munkásokká válnak. Újabb időben a gyári ipar is sok munkást kap közűlök. A nép ugyan kezdetben csak a legalsóbb fokú munkákra vállalkozhatik a gyárban; de néhány év lefolyása alatt lassanként kiszorítja az idegen szakmunkásokat, s most már több felvidéki gyárban majdnem kivétel nélkül a környékbeli tót lakosságot alkalmazzák.
A tót népdal és népmese. A mély és komoly kedély, mely a felvidéki tót népet annyira jellemzi, hű kifejezést nyer dalaiban, melyekben az elegiai hangúlat az uralkodó. A napsugaras mezőn. a virágos réten, a suttogó erdőben, vagy a szegényes házikó tájékán, mindenütt, a hol a tót nő mindennapi munkáját végzi, a dal kellemes hangjai ütik meg fülünket.
A tót népdalok többféle versalakúak; leggyakoribb az alexandrin. Nagyon szokásos a tót népdalban a refrain, még pedig legtöbbször a versszak elején vagy az első verssor végén. A népdalok 4/4 ütemes, mollhangú melodiája ép oly híven tükrözi vissza a nép érzelemvilágát, mint a vers maga és annak szerkezete. 2/4-es, vagy még ritkábban 3/4-es ütemben többnyire csak azok a népdalok szerkesztvék, melyeket a nép táncz közben szokott dalolni. Újabb időben gyakran csinálnak tót szöveget a divatosabb magyar nótákra, mert a nép nagyon kedveli a magyar dallamokat; de a magyar nótákat is vontatva énekli.
A mezőn dolgozó nép eredeti gondolkodását fejezik ki az arató leányok dalai, az ú. n. trávnicá-k, melyek rendesen 6–10 kétsoros versszakból álló, mélabús dalok, hasonlók a lengyel krakoviakokhoz.
Ilyen trávnica a következő is:
Nem sajnálnálak én, ha nem szeretnélek;
De téged sajnálni nagy szerelmem késztet.
Én nem sajnálom azt, hogy tied nem leszek,
Engem csak az gyötör, hogy nem feledhetlek.
De téged sajnálni nagy szerelmem késztet.
Én nem sajnálom azt, hogy tied nem leszek,
Engem csak az gyötör, hogy nem feledhetlek.
(Lehoczky Tivadar fordítása.)
A trávnicát éneklő leány húzni szokta a vers utolsó szótagját, a mennyire csak lélekzettel győzi; sőt a leányok szinte versenyezni szoktak abban, ki bírja tovább. Nem régiben Francisci M. száz ilyen tót népdalt adott ki zongorára alkalmazva „Melodies nationales slovaques” czím alatt.
Igen sok tót népdal kiváló zenei dallama által tűnik ki. Ezek közűl való a következő kis néprománcz is:
Libákkal elküldött anyám a mezőre,
S én hajtám azokat malom közelébe.
Kijött a molnárné egy széles lapáttal
S megölte libámat egyetlen csapással.
Megállj csak, molnárné, meglakolsz te ezért,
Ha szép búbos libám többé majd fel nem kél.
Készűlj, asszony, készűlj bírói szék elé,
Az én drága libám nem kele fel többé.
Megállj, szép molnárné, megkárosítlak én,
Elrekesztem vized az árok közepén.
S én hajtám azokat malom közelébe.
Kijött a molnárné egy széles lapáttal
S megölte libámat egyetlen csapással.
Megállj csak, molnárné, meglakolsz te ezért,
Ha szép búbos libám többé majd fel nem kél.
Készűlj, asszony, készűlj bírói szék elé,
Az én drága libám nem kele fel többé.
Megállj, szép molnárné, megkárosítlak én,
Elrekesztem vized az árok közepén.
(Lehoczky Tivadar fordítása.)
A haza küzdelmes múltja szintén sok anyagot szolgáltatott a tót népdalnak is. A felvidéki tót nép mindig hazafias lelkesedéssel vett részt a szorongatott haza védelmében s honfiúi érzelmeit vagy táborozása viszontagságait rendesen dalban örökíté meg. Megénekelte a tót népdal Szent István korát, a tatárjárást, a keresztes háborút, a mohácsi vészt; számos népdal szól a török háborúról, Belgrád, Szigetvár ostromáról, valamint az egri és az érsekújvári ostromról. Vannak dalok Báthory Erzsébetről, Rákóczyról, a murányi Vénusról, stb. A kuruczvilágból való a következő dal is:
1. Repűlt, repűlt, repűlt
Páros sas fölöttünk,
Mi lesz már belőlünk,
Szerelmes Istenünk!
Páros sas fölöttünk,
Mi lesz már belőlünk,
Szerelmes Istenünk!
2. Szétvertek a sasok
Sólymot, galambokat,
Pusztítani küldtek
Hollókat, varjakat.
Sólymot, galambokat,
Pusztítani küldtek
Hollókat, varjakat.
3. A míg a hazában
A sólymok szárnyaltak,
Addig galambok is
Bátran turbékoltak.
A sólymok szárnyaltak,
Addig galambok is
Bátran turbékoltak.
4. Madarak fojtanak,
Huhog bagolysereg,
Galambok zugokba
Búsan rejtőztenek.
Huhog bagolysereg,
Galambok zugokba
Búsan rejtőztenek.
5. Jőjjetek, ti sólymok,
Előre szálljatok,
Gerlét, galambokat
Ülni ne hagyjatok.
Előre szálljatok,
Gerlét, galambokat
Ülni ne hagyjatok.
(Szeberényi Lajos fordítása.)
Szép hazafias dalokkal gazdagodott a tót népköltészet az 1848–49-ki időkből is. Ezeket a dalokat különösen Mácsay „Priatel Ludu” czímű hírlapja terjesztette a tót nép között. A történelmi dalokhoz sorozhatjuk azt a számos kortesnótát is, melyek a választások alkalmával százával teremnek.
A tót népdalokat már Šafarik Pál összegyűjtötte e század második évtizedében, később (1834–35) Kollár János és még Daxner Sámuel is adott ki tót népdal-gyűjteményt. Nem régiben „Slovenské spevy” czímen új fűzetes vállalat indúlt meg Túrócz-Szent-Mártonban; ebben a szövegek mellett a dallamok is közölvék. A Kisfaludy-társaság is adott ki 1866-ban szemelvényeket a tót népdalokból magyar fordításban; a fentebbi mutatványokat a kiadásból közöljük.
Holicsi legény.
Jantyik Mátyástól
A tót népmesék leggyakoribb tárgya a vagyon után való sovárgás: elásott kincsek, várromok alá mélyen elrejtett pénz, a híres Jánosik rabló, ki a gazdagtól kincset rabolt s a szegénynek adta, stb. Ezekről mesélnek mindúntalan. Az elásott kincseknek a föld mélyébe rejtett, arany- és ezüstpénzzel telt üstöknek csak az év bizonyos napján lehet birtokába jutni, s a mesélő elmondja, hogy micsoda akadályok vagy mulasztások miatt nem sikerűlt ennek vagy annak a gazdag kincset megszereznie. Jánosik rablóról, a ki a hagyomány szerint Mária Terézia korában élt, igen sokat mesél a nép még ma is. A hány barlang van a Kis-Fátra és a Nagy-Tátra hegyeiben, majd mindenikhez fűződik egy-egy monda a híres rablóról, a ki tulajdonképen csak azért adta magát ilyen életre, hogy a szegényeket védje a gazdagok önkénye ellen.
Vannak a tót népköltészetnek babonás tündérmeséi is. Tündérek, törpék, garaboncziás diákok, 9 vagy 12 fejű sárkányok, seprőnyeleken repűlő boszorkányok, elátkozott királyleányok az ilyen mesék fő szereplői. A színhely többnyire szarkalábon álló vár, arany- vagy ezüsterdő, üveghegy, aranyfalú barlangok, stb. Majd mindenütt szerepel a 3-as, 9-es vagy 12-es és 24-es szám. A régi várromokról szintén sok mese él a nép száján; és sokat regélnek egy-egy szeszélyes alakú kőszikláról, a mely szerintök nem egyéb, mint valamely mese főszereplőjének kővé vált alakja.
A tót népmeséknek számos gyűjtőjük akadt. Népmese-gyűjteményeket adtak ki: Rimavsky János (1845), Škultéty Ágost és Dobšinsky Pál (1858–1860). Ezenkivűl sok tót népmesét közöltek a Felvidék minden részéből az „Orol”, a „Slovenské Pohl’ady” s más tót folyóíratok.
