A rutén nép élete Barwińskij Sándortól, fordította Katona Lajos

Teljes szövegű keresés

A rutén nép élete
Barwińskij Sándortól, fordította Katona Lajos
Népjellem. – A rutének, vagy helyesebben russzínok (rusyný), mint ők nevezik magukat, Galicziában a második (20 milliónál többre rúgó) nagy szláv nemzetiség egy részét teszik, mely Galiczián kivűl még Bukovina éjszak-nyugati felében, éjszak-nyugati Magyarországban és európai Oroszország éjszak nyugati felében lakik tömegesen. Nyelvük tájszólási változatai, szokásaik, erkölcseik és viseletük különbözései, valamint nagy ország- és államterűleteken való eloszlásuk mellett is egységes, önálló szláv néptörzsnek tekintendők. Csak természetes, hogy épen nagy terűleten való elterjedtségük és az ezzel járó különféle helyi hatások, nemkülönben más-más szomszéd-népekkel való érintkezéseik nevezetes átalakító erővel hatottak rájuk. Mindazonáltal oly sok a közös vonásuk, hogy e néptörzset már ezek alapján is minden habozás nélkül egységes jelleműnek kell mondanunk.
Galicziában (a hol 1890-i népszámlálás szerint számuk 2,835.674-re rúgott) a rutének lakóhelyei szakadatlan sorban Bukovina határától Galiczia keleti részén át a síkföldön egészen a Wisłok és a San alsó folyásáig terjednek, míg a felföldön ékalakú szalagban érinti a rutén lakosság a Poprád folyót és a Tátra-hegység tövét.

Mikuliczyni huczul népviseletek (Nadwornai kerület).
Ajdukiewicz Zsigmondtól
A művelődés hatása következtében a magasabb néprétegek már többé-kevésbé elvesztették hajdani jellemzőbb nép-életi vonásaikat, s így szokásaikban, erkölcseikben és viseletükben már sokat föláldoztak egykori eredetiségükből. Csupán a föld népe, mely Galiczia lakosságának a nagy többsége, s részben a kis-polgárság tartotta még meg egész napjainkig tősgyökeres néprajzi sajátságait erkölcseiben, viseletében és nyelvében, sőt testalkotásában és lelkületében is. Ezért a rutén nép életének e rajzában főkép az alsó néposztályokra leszünk tekintettel.
A rutén általában magas, karcsú termetű, jobbára kék szemű, haja csak idővel válik a sok zsírral való kenéstől barnává, míg a gyermekek többnyire szőkék. Lassú, megfontolt, de kitartó természetű, a mivel nehéz körűlmények között is megőrzi higgadtságát. Azonban vele született jóindúlata és szelídsége mellett is könnyen föllobbanó, ha bántják vagy ingerlik. Szomorú múltja, ellenséges csordák gyakori becsapásai, melyek számtalanszor romhalazzá döntötték és elhamvasztották lakóhelyeit, az évszázados jobbágyság, sőt rabszolgaság és hadi fogság, a mibe kivált a török és tatár terűletekkel szomszédos rutén országrészek lakossága gyakorta kerűlt, – e nép jellemét egészen sajátszerűvé alakította. Innen van, hogy többnyire búskomor, elgondolkozó, zárkozott és gyanakvó, de egyúttal a legközelebbi jövő iránt gondtalan, babonás és fatalista. Másfelől hiszékeny és sokszor élhetetlen, miért is uzsorások, korcsmárosok és lelkiismeretlen kivándorlási ügynökök hálójukba kerítik.

Rutén templomi ájtatoskodó.
Makarewicz Gyulától
A rutén szívósan ragaszkodik hagyományaihoz, de azért nem zárkózik el minden haladás elől, csak egyszer belássa, hogy fáradozásait siker koronázza. Épen nincs kiválóbb, szellemi tulajdonok nélkül; főkép józan értelem s mélyebb gondolatok és érzelmek iránti fogékonyság jellemzik. A papság és a népművelő egyesűletek törekvései az utóbbi évtizedekben szépen gyümölcsöztek, és a nép szélesebb rétegeiben fölébresztették a műveltség és haladás, a takarékosság és józanság iránti érzéket. A nemzeti önérzet mély gyökereket vert a nép lelkében, de azért a rutén koránsem türelmetlen a többi nemzetiség és vallásfelekezet iránt. Szeret idegen nyelveket tanúlni, sőt a félművelt elemek, kivált a városokban, könnyen esnek abba a hibába, hogy idegen nyelvi ismereteiket fitogtatva kivánják magukat az alsóbb néposztályoktól megkülönböztetni.
A rutén kiválóképen vallásos, a miről az úton-útfélen álló templomok, kápolnák, szentképek és feszületek is tanúskodnak. Nagy bizalommal viseltetik papjai iránt, a kik ennélfogva nagy hatással is vannak rá. Továbbá jellemvonásai ős idők óta a vendégszeretet és jószívűség. Az idegen mindig szives látásra talál még a legszegényebb rutén parasztkunyhóban is, a hol a terített asztalon a szláv vendégszeretet jelképei, kenyér és só várják. „Hist’ w dim, Boh z nym!” (Vendég a háznál Isten áldása vele!) úgy mond a rutén közmondás. A szegény és sorsüldözött is mindenkor kész oltalomra és segítségre talál nála.
Bármily békeszerető is különben, azért a harczban bátor katona. A rutén ezredek számos csatatéren adták fényes tanújelét az uralkodóház és a haza iránti hűséges áldozókészségüknek. A hazáért való halált egy rutén népdal nászünnephez hasonlítja, s a csatatéren eleső katona a feje fölött leszálló szürke sassal üzen édes anyjának:
„Mondd meg anyámnak: Szolgálatban állt a fia…
Szolgálatban királyleánykát hódított,
Puszta síkon bús sírhantot.”
Különféle körűlmények hatása, főkép pedig a természet szerinti életmód és táplálkozás, nemkülönben a szomszédos és egyéb idegen népelemekkel való érintkezés és keveredés folytán sok tekintetben sajátszerű színezetet nyert a galicziai rutén néptörzs, mely több néprajzi csoportra, testalkatban, viseletben, szokásokban és nyelvjárásban megannyi különböző népegyedekre oszlik. E csoportok némelyike épen ez alakító körűlményeknek köszöni a nevét. Már maga a galicziai ruténség lakta terűlet földrajzi alakúlata, úgy mint a podoliai fensík, az éjszaki San-, Bug-, Styr-melléki mélyföld, a Dniester síksága és a Kárpát-hegység szintén nem csekély mértékben járúlt hozzá a lakosság néprajzi különféleségének kifejlesztéséhez.
Kevesebb különösségeket mutat a fel- és alföld lakossága ott, a hol egymástól kevésbé lévén elválasztva, nagyobb kölcsönhatással volt egymásnak a nyelvére, erkölcseire és életmódjára a sűrűbb érintkezés folytán. Itt inkább a történelmi események hatottak átalakítólag a népjellemre, míg a félreesőbb hegyvidéken élő lakosság majdnem pusztán természeti hatásoknak volt kitéve.

Vásári jelenet a podoliai Ułaszkowcében: Árús bolt.
Falat Gyulától
A San balpartján és a Bug mellett elterűlő rónát a buźán-ok (Bug-mentiek) ősrégi rutén törzse lakja, melyet már Nestor krónikás is említ. E néptörzs eredeti szép szláv typusát helyenként a közötte megtelepűlt tatárok csúfították el. A terűletükön hajdan állott, de ma már, sajnos, nagy részt kiirtott őserdőkről e népséget „polisiuký” vagy „poliščiuký”, vagyis „erdőlakók” néven is hívják.
A podoliai fensík lakói, a podolán-ok, ez országrész puszta vidékei miatt opolány nevet is viselnek; míg a felső Styr mentén egészen a Zbrucz forrásaiig lakó népesség wolyniány neve a hajdani Wołynia herczegséghez tartozásukat tanúsítja. A Dniester völgyében és az azt szegélyező meredek lejtőkön a poberéź-ek (partlakók) vagy nistrowián-ok (Dniester-mentiek) telepűltek meg.
A San és Bug melléki mélyföld lakói, a buźán-ok, karcsú, szálas, fürge néptörzs, melynek hosszúkás, kissé halvány arcza határozottan rutén jellegű. A podoliai erősebb és izmosabb termetű, jóllehet szikár, arcza inkább tojásdad és üdébb színű. Alkata zömökebb, vontatott járása közben előre hajlik a térde. Az asszonyok gyakran kiváló szépségűek, de hamar elvirágzanak; a puszta ingben futkosó gyermekek haja világos szőke, idővel azonban megbarnúl. A podoliaiak kellemes arczvonásait és fényes, szelíd szemét többnyire némi búskomorság árnyékolja, melyet csak ritkán derít föl vidámabb mosolygás. A jórészt egyhangú, végtelen rónaságnak e lakói nagyon kedvelik a zenét és éneket.
Viseletek. – A podoliaiak, valamint a rutének általában, ősi, keleti szokás szerint fejüket egészen az üstök búbjáig, melynek kozák módra oseledeć a neve, borotválják és az üstökükkel födik el a tarkójukat, úgy, hogy a hajuk hátúl egész a nyakukba lóg, míg elűl a homlokuk közepéig ér és kerekre van nyírva. A szakállukat is borotválják, és csak rövidre nyírt bajúszt viselnek. Fejükön nyáron magukfonta, széles karimájú szalmakalapot, télen pedig magas báránybőr süveget viselnek, melynek a teteje rendesen kék posztóból van, s oldalvást három szalagocska tartja össze a sapka hátsó hasítékát (szapka ne zawisach). Rendes ruházatuk durva vászon ing, melynek a gallérját rézgomb, vagy két végben lelógó keskeny piros szalag (harasiwka) tartja össze. A bő fehér vagy kék csíkos nadrágot térdig érő csizmába gyűrik, melynek a szára fölűl arasznyi szélességre ki van hajtva; magas sarka csak ritkán van, és gyakran félhold alakú patkóval van megvasalva. Az ing fölé a podoliai majdnem térdig érő fehér kabátot ölt, ellenben templomba vagy városba menéskor hosszabb posztó felöltőt vesz magára, melynek fölálló gallérja és csuklyája (boródycia) van. Megesik, hogy nyár derekán is hosszú, fehérre cserzett ködmönét veszi magára ünneplőnek. A sötétszürke, némely vidéken pedig sötétbarna posztó kabátot (opanczá) vörös gyapjúból sodort zsinórral, a báránybőr bekecset pedig vörös vagy kék selyemmel varrják ki. A lehajló gallér és a mellen lévő hajtókák többnyire kék posztóval szegvék, a mi nagyon hasonlít a Swiatosław-féle XI. századbeli Sbornik rutén fejedelmi öltözetéhez. A bőr tüszőn (czéres) egy kis bicska, meg dohány, kova és tapló számára való kis bőrtáska függ. E tüsző helyét néha vörös, sötétkék vagy csíkos gyapjú öv (pójas) pótolja, melyről hosszú rojtok lógnak le.

Krogółeci (husiatyni kerűletbeli) rutének.
Ajdukiewicz Zsigmondtól
Az asszonyok és leányok házivászon ingeket, némely vidéken azonban ünnep- és vasárnapokon fínomabb perkállból valókat is viselnek. Az ingek újjai és gallérjai piros, sötétkék, sárga vagy fekete czérnával hímezvék; nyakukat számos kláris-sor (namýsto), ezüst vagy arany pénzek (dukaczi), a kevésbé tehetőseknél pedig üveggyöngyök sorai (paciórky) díszítik. Tarka csíkos vagy virágos vászon, pamut vagy gyapjú alsószoknyát (dýmka és spidnýcia), e fölött pedig tarka gyapjú kötényt (zápaska), a leányok többnyire fehér vagy tarka perkák kötényt (fartušók) viselnek, a mely keskeny, színes gyapjú övvel van odakötve. A szoknya és kötény fölé kék csíkos vászonból, a módosabbaknál pedig granátszínű posztóból varrott kék vagy vörös hajtókás kaftánt öltenek. Télen a nők fehér, némely vidéken sötétszürke vagy sötétbarna hosszú posztó kabátot hordanak csuklya nélkül (sirák), a gazdagabbak ellenben fehérre cserzett báránybőr bekecsben (koźúch) járnak. A férjes nők ősrégi minták szerint szőtt főkötőt, e fölött pedig turbánszerűen körűlcsavart tarka kendőt, ünnepnapokon ellenben művésziesen összehajtogatott fehér vászon kendőt (perémitka vagy rańtúch) viselnek, mely nem ritkán gyönyörű arczukat az apáczák főkötőjéhez hasonlóan köríti. *A „perémitka” keskenyen összehajtogatott végei hátúl a lapoczka feléig lógnak le. A leányok a hajukat két fonatba választják szét, melyeket koszorúalakban csavarnak a fejük köré. E hajkoszorúba ünnepnap természetes vagy csinált virágokat tűznek, többnyire télizöldet, Podoli némely vidékén pedig több keskeny piros szalagból (harasiwka) kötött csokrocskát (czubký). Fejükre végűl turbán módra csavart arasznyi szélesen összehajtott tarka gyapjú kendőt tesznek. A Lembergtől éjszaknyugatra lévő kelet-galicziai kerűletekben, hol a mocsaras lapályokon a juhtenyésztés kevésbé honos, ellenben annál több lent és kendert termesztenek, a posztó kabát helyett a hosszú vászon köntös (połotniánka) van inkább elterjedve, melyet télen is felöltenek a báránybőr ködmön fölé, s a mely viselet a rutének az e kerűletekben meglehetősen számos mazur telepesektől vettek át. Az éjszaki rónák homokos vidékein csizma helyett inkább háncs-bocskort (lápti) hordanak, melyekről az odavaló lakosságot lapótnyky-nek is nevezik.
Schinnerer Lujza „Antika Handarbeiten” (Bécs 1895) czímű munkája szerint e fejkötőket és a férfiöveket még ma is az ősi egyiptomi mód szerint szövik.

Bogdanówkai (zbaraźi kerűletbeli) rutének.
Ajdukiewicz Zsigmondtól
Kelet-Galiczia némely kisebb és nagyobb városában még a rutén polgárság is mind máig megtartotta hajdani nemzeti viseletét, a mely azonban napjainkban természetesen mindjobban ritkúl a gyárakban készűlő divatos szövetek miatt, úgy, hogy sok helyütt már legfölebb csak kegyeletesen őrzött családi ereklyeképen látható az ősi viselet. A rutén polgárság öltözékét a falusi lakosságétól leginkább a szövete különbözteti meg. Rendesen fínomabb gyári posztóból varratja hosszú, granátszín vagy kék kabátját, melynek vagy szűk (źupán) vagy bő (kapóta) az alja s álló vagy lehajló a galléra. E kabátok a mellen, hátúl és az oldalzsebek ránczainál szalagokkal vannak kivarrva, s elűl a mellen zsinórhurkokkal gombolódnak. Derékban a kabátot aranynyal átszőtt széles, rojtos selyem öv (łýtyj pas) szorítja össze. Télen szürke, granátszín, zöld vagy kék posztóval bevont báránybőr ködmönt (tułúp) viselnek, a mely szorosan testhez álló és széles, szürke krimi báránybőr gallérja van. Ugyanilyenből való, de kék bársony tetejű magas sipkát (szápka) tesznek a fejükre, némely városokban fekete báránybőr süveget (kúczma), nyáron pedig fekete vagy szürke nemez kalapot hordanak.
A rutén polgári asszonyok és leányok viselete azonban már nevezetesen különbözik a falusiakétól, s többnyire csak gyári kelmékből készűl. Nagy kihajtó galléros finom perkál ing; fínoman ránczolt gyapjú szoknya, melyet elűl fehér vagy tarka kötény takar; hosszú, málnaszín, széles hajtókás gyapjú kaftán (kaftán, kaftánka) és ugyanilyen lehajtó gallérral; fekete czipő vagy csizma (czobitký, czerewýky), ünnepnap pedig sárga vagy vörös szattyánbőr csizma vagy czipő a rutén polgárnő ruházatának főbb részei. Kiváló említésre méltó még a nyak- és melldísz, a mely néhány sor mogyorónyi klárisból áll, a közepén lelógó, 50–100 forint értékű aranypénzzel van ékítve úgy, hogy az uhnówi, buczaczi s egyéb rutén városokból való módosabb nők e nyakéke nem ritkán 700–1.000 forintra is becsűlhető. Az asszonyok rövidre nyírt hajukat főkötővel födik, a mely köré turbánszerűen hajtogatott gyapjú vagy selyem kendőt csavarnak, úgy, hogy e kendő csücskei hátúl a leomló fürtjeiket födve lógnak le. Némely városokban pedig a falusi asszonyok módjára fehér vászonkendőt (perémitka) kötnek a fejükre. A leányok hosszú hajfonatukat, a melybe selyem szalagot fonnak, hátúl leeresztik. Télen a polgárnők kék vagy zöld posztóval bevont, szűk derekú, hosszú báránybőr bekecset (bekésza) hordanak. Ennek a széles kihajtó gallérja és nagy hajtókái szürke krimi prémmel vagy rókamállal vannak szegve; a mellen és a hát varrásain pedig tarka szalagokkal, sőt néha arany sújtással is kivarrva.
A Dniester-menti lakók (nistrowiány vagy pobereźci = partmentiek) mintegy átmeneti fajnak tekinthetők az éjszak-galicziai mélyföld és a podoliai fensík, meg a hegyvidéki lakosság között. Épen ezért a viseletük is meglehetősen hasonló a szomszédjaikéhoz; még pedig úgy, hogy a balparton lakók inkább a podoliaiakéhoz, a Dniester jobbpartján lakók pedig a felföldiekékez húznak. Úgy a férfiak, mint a nők egyaránt térdig érő fekete posztó kabátot hordanak házi szövetből, ráncz és csuklya nélküli szabással, de a hátsó fél alsó részén ékalakú betoldásokkal. E kabátokat elűl bőr gombokra hurkolt gyapjú zsinórokkal kapcsolják össze. Hasonló szabású posztó kabátokat (sirák, serdák) déli Podoliában is viselnek. Meglehetősen hosszú, durva vászon ingüket a Dniester-mentiek a nadrágjuk fölött viselik, mely télre fehér vagy sötétbarna posztóból készűl. Fejükre nyáron széles karimájú, magas szalmakalapot tesznek, a mely üveggyöngyökkel, kacsa- vagy pávatollal van díszítve. Télen pedig rókaprémmel szegett, vörös vagy sötétkék posztó sapkát (klepánia), a mely főkötőszerűen köríti az arczukat s egészen elfödi a füleiket. A férfiöltözetnek elengedhetetlen tartozéka még a színes gyapjúból szőtt s négyszögletes úti táska vagy tarisznya (tájstra, dziobénka), a melyet széles, narancssárga gyapjúszalagon a jobb vállukra akasztva baloldalon hordanak.
Asszonyok és leányok hímzett s bodrozott gallérú s kézelőjű inget viselnek, melynek vállaiba zöld, vörös, sárga vagy fekete, ritkábban kék pamut vagy selyem hímzésű és jellemzetes díszítményű betétek vannak betoldva. Alsószoknya helyett hétköznap az ú. n. fóta vagy óbpynka, óbhortka szolgál, a mely körűlbelűl két méter széles, vörös keresztszövésű fekete, vagy fekete sávokkal és arany szálakkal tarkázott vörös gyapjú kendő; ezt egy tarka gyapjú övvel akként kötik a derekukra, hogy a gazdagon díszített felső széle a kötény fölött kilátszszék s arra rá hajoljon. Ünnepnap gazdagabb nők alúl arany vagy ezüst rojttal szegett kék alsószoknyát viselnek. Elűl, a fóta vagy a gyapjú alsószoknya fölé hosszú, keskeny gyapjú vagy vászon kötényt kötnek.
Férjes nők a hajukat csak vállig eresztve hordják s gyapjúból kötélformára csavart abroncscsal szorítják le, mely fölé hálószerűleg készített főkötőt tesznek. Ünnepnap, mint a podoliai nők, fehér vászon kendővel (perémitka), egyébkor pedig színes gyapjú kendővel kötik be a fejüket. A leányok fejdísze különösen festői. Hátúl két fonatban lelógó hajukat piros, sárga és zöld gyapjú szálakkal díszítik, melyek a fej tetejét körűlvéve, a vállaikra csomócskákban függnek le. Nyakukon az asszonyok, de kivált a leányok több sor tarka üveggyöngyöt viselnek. Ünnepi csizmáik sárga vagy vörös szattyánbőrből készítvék. De gyakoribbak e vidékeken a hegyes orrú fekete vagy sárga bőrczipők (kápci, postolý), melyek kecskeszőrből font zsinórral (woloký) fűződnek és a középkori lábbelik alakjára szabvák.
A Kárpátok felé emelkedő vidékeken, példáúl Stanislautól, Halicstól Dolinától délre a viselet föltűnően hasonlít a huculokéhoz. Ezen a vidéken férfiak és nők derékban szorosan testhez álló fekete, itt-ott fehér abaposztó kabátot viselnek, melynek a varrásai vörös vagy zöld gyapjúzsinórral vannak sujtásozva, s főkép a galléron, a mellen, az oldalzsebeknél és a hát varrásain gazdagon díszítve. Bekecs helyett a férfiak és nők egyaránt kiptár nevű újjatlan mellényféle ködmönt viselnek, a mely szintén posztóból készűl. Ennek az álló gaéérja és mellrésze is rendesen vörös vagy zöld selyemmel van kivarrva. A férfiak érczpitykékkel vagy sárgaréz gombokkal dúsan kirakott széles bőrövet (czéres), az asszonyok és leányok fülönfüggőket és a nyakukon több sor üveggyöngyöt hordanak. A leányok fejéke és a női ingek díszítése eléggé változatos.
A Kárpátok felföldén a lakosság viseletében sajátszerű szabás és ízlés mutatkozik, alkalmazkodva a lakóhely alakúlatához, minthogy a hegyvidéken testhez állóbb és rövidebb ruházat szükséges a járás-keléshez.
A hegyvidéki rutének közűl különösen két typus érdemel említést: a huculok (hucułý) és bojkók (bojký). Amazok a délkeleti Erdős-Kárpátokat lakják, a Dniesterbe ömlő Łimnyciától a magyar határig és Bukovináig, a bojkók ellenben a Łimnyciától nyugatra a Sanba ömlő Solinkáig laknak ugyancsak az Erdős-Kárpátokban, a hol a határvidéki ruténekkel szomszédosak, kiknek a náluk járatos łem = „csak” szócskától łemki a nevük.
Ezek magukat rusnákynak, vagyis ruténeknek is nevezik, az alacsony Beszkidet lakják egészen az országhatárig, és viseletükben, testalkotásukban, valamint tájszólási sajátságaikban is a szomszédos tótokhoz közelítenek.
A hucul a bojkótól úgy testi, mint lelki tulajdonaiban különbözik. Amaz rendesen erős testalkatú, karcsú, magas termetű és férfias arczvonásaival, barnás bőrével, fekete szemével, hosszú fekete hajával, szép sasorrával és hosszú bajszával tűnik ki. A bojko ellenben középtermetű, fehér arczbőrű, a szeme szürke, sötét haja rendesen le van a tarkója körűl borotválva, a bajusza pedig rövidre nyírva.
A két népfaj viselete azonban a részletekben mutatkozó számos sajátszerűség mellett is egészben véve ugyanazon jellegű. Épen ezért e két törzs viseletét és együtt tárgyaljuk, és csak a nevezetesebb különbségeket fogjuk megemlíteni.

Uhnów-rawa-poddubcei rutének.
Ajdukiewicz Zsigmondtól
A bojkók viselete egyszerűbb és szerényebb, míg a huculoké, különösen festői ünneplő ruhájuk gazdag díszítésével tűnik ki, melyben fejlett pompa és színérzék mutatkozik. Nyáron a hucul széles karimájú, kerek fekete nemezkalapot (krysánia) visel, vékony sárga bádogból sodrott zsinórral, a mely mellé azonban gyakran még pávatollakat is tűzdel. Télen a Dniester-vidék lakóihoz hasonlóan rókamállal prémezett, sisakalakú süveget (klepánia) hordanak. E mellett azonban a huculoknál, kivált pedig a bojkóknál kúpalakú báránybőr süveg is (kúczma) látható, mely nagyon hasonlít az ókorból ismeretes phrygiai sipkához. Felöltőűl a durva sötétvörös, ritkábban sötétbarna posztóból ráncz és derékszabás nélkül varrott, térdig érő serdákot viselik panyókásan a állukra vetve s a nyakukon madzaggal összekötve. E felöltő aranyszálakkal varrott kék gyapjúzsinórokkal és bojtokkal van díszítve. Alatta a hucul rövid, újjatlan ködmönt (kiptár) hord, mely apró szőrű báránybőrrel van prémezve, a nyakán és mellén pedig színes selyemmel kivarrva és piros szattyánnal ékítve. Nem egészen térdig érő inge rendesen fínom házivászonból készűl, a szegésein tarkán hímzett és a nyakán zsinórral van könnyedén összekötve. A mellén szögekkel sűrűn kivert és sárgaréz csatokkal ellátott két szíj keresztezi egymást, melyeken érczpitykékkel díszes bőrtarisznyája (tobiłka vagy tászka) és puskaporos szarutokja (porosznýci) függ. A puskaportartó néha teke alakra fából van faragva, és sárgaréz lemezekkel vagy berakott sárgaréz dróttal és gyöngyházzal díszítve, avagy villa alakú szarvasagancsból készűl és szintén sárgaréz lemezekkel van gazdagon kirakva. További ékességűl a mellén még egy nagy sárgaréz keresztet visel. Nadrágja vörös, kék, fekete, vagy fehér posztóból készűl. Lábbeliűl a hucul cserzetlen barna bőrbocskort (postólý) hord, mely bokán fölűl bőrszíjakkal vagy gyapjúzsinórral van összekötözve. A lábát azonban, mielőtt bocskort húzna rá, vörös vagy fehér posztókapczával csavarja körűl. A hucul nők ellenben kötött harisnyát viselnek. Hosszú szárú csizmát ritkán látni.
Minden huculnak vörös bagariabőrből készűlt, lábnyi széles és csatokkal kapcsolt öve van, melyen sajátságos alakú sárgaréz pitykék, továbbá egy kés, tűz-szerszám, meg a sárgaréz veretű, sajátságos formájú és gazdagon díszített pipa láthatók. Mostanában azonban a czigarettázás terjedése miatt mind inkább kimegy a divatból a huculnak ez elmaradhatatlan társa. Övében továbbá díszes tokba rejtett tőrféle kést (rohatýna), vagy gazdag sárgaréz veretű pisztolyt, a vállán pedig ugyanilyen szép díszítésű puskát (kris) visel, azonban ma már csak ünnepélyes alkalmakkor, nevezetesen lakodalmakon, a húsvéti föltámadáskor és más hasonló ünnepeken. Az ünneplő ruházatú hucul kezéből nem hiányozhatik az éles vagy tompa fokos (toporéć-bártka vagy toporéćkéłev). A fokos maga aczélból vagy sárgarézből van, a nyele pedig fából sárgaréz-lemezzel és dróttal gazdagon díszítve. E fokossal, melyet fegyverűl is használ, bámúlatos ügyességgel tud bánni a hucul. Rosz időben vagy ünnepi alkalommal lóra ülve széles újjatlan fehér köpönyeget kanyarít (gúgla, džúgla) magára, melyet sárgaréz csattal kapcsol össze. Hétköznap a barna posztóból készült serdák helyett zeke-formára szabott fekete posztó felöltőt (peték vagy bajbarák) visel, mert más a huculnak a hétköznapi, más az ünnepi, vagy a gyászruhája.

Sokal-poturzycai rutének.
Ajdukiewicz Zsigmondtól
A leányok kecses varkocsokba fonják hajukat piros szalagokkal (úplitka) és hímző pamuttal (wołiczka) tarkázva, és e fonatokat koszorú módra csavarják előbb a fejük köré, úgy, hogy a végeik a vállukon lelógnak. Ezenkívűl homlokdíszűl piros hárászszalagra ugyancsak piros hímző-pamuttal oda erősített sárgaréz pántot (łelitký), vagy pávatollakból készűlt magas fejéket viselnek. A hucul asszonyok fehér vászon ingei a vállukon fekete, piros, narancssárga és zöld gyapjúfonallal vagy pamutczérnával dúsan és ízlésesen kivarrott hímzéssel ékesek. Egyéb ékességűl különféle alakú sárgaréz fülönfüggőket (kowtký), a leányok pedig a nyakukon és mellükön üveggyöngyöket, sárgaréz kereszteket vagy ezüstpénzeket viselnek. Kisebb keresztekből álló nyaklánczokat is látni, melyekről középütt egy nagyobb feszület (chreszczykówe namýsto) lóg le.
Ünnepnap a hucul nők a férfiakhoz hasonlóan vörös felöltőt és alatta rövid újjatlan ködmönt hordanak, mely azonban sokkal tarkábban van kivarrva. Ilyenkor kék alsószoknyát is vesznek magukra, melynek az alsó széle aranyrojtos; máskor azonban, hogy lóhátra is ülhessenek, két keskeny kötényfélét (zapaský) kapcsolnak az övükre, télen pedig fehér posztóból készűlt nadrágot vesznek föl. Ezek az alsószoknya helyett lévő kötények rendesen vörös csíkos, barna vagy fekete gyapjúszövetből készűlnek. Ugyan ilyenből van a felső kötény is, mely vörös alapon barna csíkos, és nem ritkán aranyszálakkal van átszőve, miért is elég drága, de igen takaros. Az alsó kötényt csíkos gyapjúövvel kötik föl. A bojkóknál a nők fehér vagy tarka vászon alsószoknyát viselnek, melyek igen gondosan vannak ránczolva (risówani), továbbá vászon kötényeket, a melyek piros hárász-övvel kötvék a derekukra. A huculok és bojkók női egyaránt bőr czipőt hordanak hétköznap, míg ünnepnap színes szattyánbőr csizmában, télen pedig hosszú posztóharisnyában járnak, melyeket térden fölűl kötnek meg. A férjes hucul nők fejükön fehér vászon főkötőt viselnek.
Lakóhelyek és életmód. – A rutének lakóhelyei is bővelkednek érdekes sajátszerűségekben. Legelőször is menjünk a beláthatatlan hullámos podoliai fensíkra. A podoliai falvak mérföldekre vannak egymástól, de sűrű népességűek. A tatár csordák gyakori berohanásai ez országrész lakóit sűrűbb tömegekben való telepedésre késztették, a miért is az 1.000–3.000 lakosú falvak épen nem ritkák. A telepedők leginkább a csöndes, rejtett völgyeket keresték. Ezért rendesen meredek lejtőn megy az út hirtelen a völgybe, hol egyszerre csak elénk bukkan a festői falu sűrűn egymás mellé zsúfolt majorjaival, valamely patak vagy folyó mentén, mely helyenként gátakkal fölfogva kezdetleges berendezésű malmokat hajt. A podoliai falvak első tekintetre is feltűnő eltérést mutatnak Galiczia más vidékeinek helységeitől. Rendesen hosszan elnyúlók, s a majorjaik két sorban egy útcza mentén húzódnak, vagy sövénnyel kerítve, vagy pedig, a mi kivált az erdőben szűkölködő vidékeken szokásos, kőfallal vagy földsánczczal körűlvéve. Nagyobb erősség okáért e sánczokat rendesen fűzfával vagy licziummal (Lycium barbarum) ültetik be, melyek mögűl a házaknak alig a felső fele kandikál ki. A falu egyik végén van közönségesen díszkerttől körűlvéve a nemesi lak, a helység közepén pedig régi hársfák árnyékában a rutén templom, többnyire fából, három kupolával és egyemeletes toronynyal építve. Rendszerint mellette áll a paplak és a templommal szemközt nem ritkán a korcsma.

Dobrowlanyi rutének (Zaleszczyki-kerület).
Ajdukiewicz Zsigmondtól
A podoliai parasztkunyhók, valamint a gazdasági épületek faoszlopok közé foglalt agyagvakolatú sövényfalakból állanak. A tetőt lépcsőzetesen rakott zsúppal fedik, de csak a jobb módúaknál van rajta fonott falu és agyagvakolatú kémény, míg a szegényebbek kémény nélküli kunyhókban (kúrna cháta) laknak, melyekből a füst részben a nyitott ajtón, részben a tetőn keresztűl árad ki. Ezért a kunyhók falai nagyon kormosak és olyanok, mintha feketére volnának festve. A szegényebb paraszt kunyhója egy lakószobából és egy pitvarból áll; a módosabbaknál ellenben az épület közepén álló pitvarból (siny) jobbra a vendégszobába (świtłýcia), balra a lakószobába, középütt pedig hátúl egyenest a kamrába nyílik egy-egy ajtó. A kamarában tartják az élelmiszereket, vásznat, fonalat és a szerszámokat. Ritkán és csak a vagyonosabbaknál van a padló deszkázva, többnyire csak agyagsárral kenik ki. A szoba mennyezete rendesen deszkákból van ácsolva, s egy külső végén díszes faragású mestergerendára (swółok) támaszkodik. E gerenda közepébe többnyire egy kereszt vagy valami bibliai mondás van róva. Szegényebb kunyhókban az agyagfalba két négyszögű ablakocska van beillesztve, melyet azonban soha sem nyitnak ki. Csak gazdagabb parasztoknál vannak az ablakok kinyitásra is berendezve, s köztük egyszerű keretű kis tükör függ a falon. A lakószobában az ajtótól jobbra nyílt pohárszék (mýsnyk) látható, melyen fenekükkel a fal felé állnak a tányérok. Az ajtótól balra a főzésre és kenyérsütésre berendezett kályha (pikná picz) van nagy padkával (prýpiczok), melyre egészen a tetőig érő süveg borúl. Az ilyen búbos kemenczével ellátott lakószobának épen azért pekárnia a neve. A kályha előrésze alatt félköralakú nyílás (hrúbka) van a tűzifa számára, a hol különben olykor a tyúkok is költenek. A kályha hátsó része, a kuczkó (zápiczok), a tulajdonképeni sütőkemencze fölött rendesen jó széles és a gyermekek, meg az öregek hálóhelyéűl szolgál. A szoba éjszaki falánál áll a széles deszkákból ácsolt nyoszolya (postéla), melynek egyenes lábai a földbe vannak beásva. Az ágy két személyre való, szalma van az aljában, melyre vastag czérnából szőtt, vörös vagy kék csíkos lepedőt terítenek, erre rakván a fosztatlan tollal tömött vánkosokat. Az ágy fölött a tetőn derékszögben összeillesztett rudak (zérdka) vannak, melyekre a ruhaneműt akgatják. A bejárattal szemközt levő falnál áll a keményfából készűlt, négy lábon álló nagy láda (skrýnia). Ez vagy fába vésett czifrázattal, vagy pedig vörös, vagy sötétbarna alapon fekete vagy fehér rajzokkal van díszítve, míg a szélei kék, zöld vagy sárga csíkokkal vannak festve. E ládában tartják a ruhanemű egy részét, kisebb parasztkunyhókban azonban egyúttal asztalnak is használják, de ilyenkor kevésbé díszes és hosszabb. Ugyancsak a bejárattal szemközt levő fal hoszszában húzódik egy keskeny pad, mely derékszögben érintkezik a másik fal mentén egészen a fali szekrényig nyúló másik lóczával. Az első pad előtt áll a hosszú, keskeny asztal, vagy a helyette szolgáló láda, melyet ünnepnap a két végén beszőtt díszítésű vagy hímzett abroszszal terítenek be. A keleti, de rendesen a déli falon is egész sor szentkép függ egyszerű, fekete vagy vörös fakeretben, melléjük tűzdelt szentelt fűvekkel ékítve. A képek közt az első hely a Boldogságos Szűzét és Szent Miklósét illeti. A télen át szalmával fűtött lakószokbában tartózkodik a háznépen kivűl a sertés, bárány, borjú és a baromfi is, a mi, ha meggondoljuk, hogy ebben egyáltalában soha sem szellőztetett helyiségben mosnak és főznek-sütnek is, meg hogy az ajtó mellett áll rendesen a nagy káposztás hordó, – fogalmat adhat a szobában lévő rosz levegőről és annak a lakók egészségére gyakorolt hatásáról.
A kunyhó külső falát nedvesség elleni védelműl alacsony agyagbástya (prýspa) veszi körűl, mely azonban ülőhelyűl is szolgál. Minthogy a vékony agyagréteggel bekent sövényfal keményebb fagyok és jeges éjszaki szelek ellen nem ad elég oltalmat, téli időre a kunyhót zsúpszalmával burkolják be (zaháta), melyet rudakkal és szalmafonatokkal erősítenek a falakhoz. Az ilyen módon burkolt parasztkunyhó hófúvás idején olyan, mint egy hólepte szalmakazal, melyből csak a kis ablaknyílás kandikál ki sötéten, este pedig csupán a tűzhelyek vagy a lámpának az ablakon kilövellő világossága árúlja el, hogy emberi lakóhely.
A birtoktalan szegény paraszt (chalúpnyk) kunyhója kicsiny és igen egyszerű, gazdasági épületek nincsenek mellette s csak egy kis zöldséges kert veszi körűl. A jobb módú telkes gazdának (hospódar) többé-kevésbé tágas házikója mellett ellenben gazdasági épületek is állnak, úgy mint egy istálló, félszer, sertés- és baromfi-ól, meg egy szín. Az egész major (obijstié) körűlbelűl fél holdnyi terűletet foglal el. A kerítésen léczekből vagy deszkákból ácsolt kapu (bráma) van, a melyen mindig egy kis tetővel védett kereszt látható. A kapu mellett fából závárral (zásuw) zárható kisebb ajtó (firtka) nyílik. A ház melletti konyhakertbe az udvarból egy alacsony sövényen (pereláz) keresztűl juthatni, a melyen innen és túl kövek vagy fatuskók vannak, hogy a két czövek közötti könnyebben át lehessen lépni. A kertben néhány silányabb fajú gyümölcsfán kivűl itt-ott egy pár legegyszerűbb szerkezetű méhkast is látni. A kunyhó keleti ablaka előtt egy kis virágos kert díszlik. Az udvart kerítés választja el a csűr előtti tértől (humnó), a melyen rendesen a szérű (tik) is van.
A kelet-galicziai kisebb városok nem igen különböznek a falvaktól. Legfölebb egy-egy szatócsbolt mutatja, hogy a földmívelő népen kívül másféle lakosuk is van. Érdekesebb és sajátszerűbb már a kelet-galicziai nagyobb városok népe. Ezekben a belvárost és a fő teret rendesen zsidók lakják, s e városrésznek igen eredeti az arczúlata. Ellenben a külvárosok teljesen falusias színezetűek, s ezekben lakik a földmívelő vagy iparűző keresztény elem.
A Bug- és Styr-menti erdős rónaságon a paraszttelkeket rendesen czövekekből rótt kerítés veszi körűl; a házikók itt többnyire nagyobbak, mit a podoliaiak, s a fagerendákból építvék és szalmafödelűek. Némely tájakon, pl. Sokalban, a hol fazekasipart is űznek, jobb módú parasztoknál jellemző díszítésű cserépkályhákat láthatni. A Dniester-menti lakóknál a kunyhókat rendesen agyagvakolatú sövényfalakból építik és kákával födik.
A Bug- és Styr-vidéki alföld lakói csak kevés homokos földdel és a folyók mentén elterűlő tőzeges rétekkel bírván, kenyerüket jórészt favágással, vagy szén- és kátrányégetéssel keresik; a San- és a Dniester-vidék népe pedig halászattal és tutajozással foglalkozik. De már a podoliaiak főkép földmívelők, híven azon közmondásukhoz, a mely szerint: „Nemá to remisłó, jak łemisz ta czeresló” (azaz: legjobb szerszám az ekevas, vagyis legjobb mesterség a földmívelés). Mellesleg azért kézművességgel is foglalkoznak, a mennyire azt épen a gazdaságuk körében értékesíthetik. A legszükségesebb szerszámaikat ugyanis maguk készítik, vagy legalább javítgatják. De egészen sajátos háziiparuk terén is nagyon derék munkát végeznek, sőt újabb időben mindinkább hódolnak annak a másik közmondásnak, a mely azt tartja, hogy: „U remisnyká zołotá ruká” (kézmívesnek arany a keze).
A hegylakók, kivált a huculok tanyái nagyon különböznek a kelet-galicziai lakóhelyeitől. A szűk völgyekben, vagy kevésbé meredek lejtőkön álló hucul falvak többnyire elég népesek ugyan, de majorjaik jó távol, gyakran félórányira is vannak egymástól, és gyümölcsös kertek, legelők, sőt erdő is tartoznak hozzájuk. A falu közepén, rendszerint valamely dombon emelkedik a fagerendákból összerótt byzanczi stilű, 3–5 kupolás templom, melyet boltíves oszlopcsarnaok szegélyez. A templom mellett ugyancsak fából épült toronyban rendesen öt, bár kisebb harangocska lóg.

Opryszowcei rutének(Stanislaui kerűlet).
Ajdukiewicz Zsigmondtól
A hucul kunyhót (chyźa) hoszszában ketté fűrészelt és lapos oldalukkal befelé fordított fenyűgerendákból építik és vékony deszkákkal (dranýci) vagy zsindelylyel födik. Az ajtó, meg a két egymás melletti s rendesen rácsos kis ablak a ház déli oldalán van, míg kelet felé csak egy ablak néz. A pitvarból (chorómy) jobbra a vendégszobába (świtłýcia) jutunk. Balra van a lakószoba (pekárnia) és a mellette levő kamra (klit), a mely egészen a többi vidékek rutén lakószobái módjára van berendezve, csakhogy a benne levő bútorok, (fali szekrény, láda, asztal) faragással díszítvék, és a hucul kunyhókban gyakori cserépkályhán szintén sajátszerű ékítmények vannak. A pitvarból alacsony ajtón át lépünk a lakószoba hátsó falára támaszkodó és alacsony tetejű istállóba, a hol a juhok és bárányok, meg a borjak vannak, melyek éjjel-nappal a hucul gazda őrizete alatt állanak. A szarvasmarhát rendesen egy léczkerítésű (worýnie) födetlen karámban tartják. Medvék és farkasok ellen kettős deszkakerítés védi a hucul kunyhóját, a mely nagyon hasonlít a Traján oszlopán ábrázolt „dák” várhoz. A kunyhó mellett nem ritkán jobb fajta gyümölcsfákat is találni.
A hucul életmódja afféle átmeneti állapot a nomád élettől a megtelepűlthőz. Csak újabb időben kezdtek a huculok burgonyát, tengerit, babot és más effélét termeszteni, leginkább azonban marhatenyésztésből élnek és egy egészen külön fajta lovat tenyésztenek, melyet nemcsak a férfiak, hanem a nők is (sokszor a guzsalyt is magukkal víve) egész ügyesen megülnek. E lovak kicsinyek, de igen kitartók, s a hucul ez állatokra a legmeredekebb szakadék szélén is bátran rá bízhatja magát. Igazán festői látvány, mikor férfiak, asszonyok és leányok kisebb-nagyobb csapata a hegységből így lóháton viszi holmiját a legközelebbi vásárra.
A huculok tulajdonképeni keresetforrása mégis a havasi tejgazdaság. A havason (połonyna) való életben telik a huculoknak legnagyobb gyönyörűségük. Kedvelt hangszerük a hosszú furulya (trymbita), melynek mélabús hangjai mellett vonúlnak föl nyájaikkal (túrmy) egy-egy tapasztaltabb vezető (watáźko) nyomában, a hol nyár elejétől körűlbelűl október közepéig gazdálkodnak.
A hucul kemény küzdelemmel járó, de szabad életében a természet ölén megtartotta elpusztíthatatlan testi erejét, s e mellé csodálatos éleselméjűségre és bátorságra tett szert, mely a legnagyobb veszedelemben sem hagyja cserben. Fokosát kezében forgatva, délczegen járja ropogós tánczát, a kalamajkát (kołomýjka). Ép oly ügyes és derék tutajkormányos, mint a milyen jeles vadász. E jó tulajdonaihoz járúl még ételben való mértékletessége, kitartó munkabírása és vendégszeretete, melyek mellett azonban ne feledjük jellemének árnyoldalait se, minők verekedő kedve, bosszúszomja, meglehetős laza erkölcsisége, babonás volta és csupa külsőségekben álló keresztényi érzűlete, végűl bizonyos értelemben való gyámoltalansága. Foglalkozik ugyan háziiparral is, de csak a legsanyarúbb és sajnos, elég gyakran előfordúló szűkölködés hajtja munka és kereset után. E munkára való röstsége, továbbá vakmerősége és féktelen szabadságszeretete tette hajdan a hucult félelmes rablóvá (oprýšok), a ki inkább a földesurak és a zsidó korcsmák kifosztogatására indúlt, hogysem tisztességes munka után látott volna. Még a jelen század elején is garázdálkodott az egész hucul vidéken egy ilyen rablóbanda a hírhedt Ołexa Dowbuszźuk vezérlete alatt.
Míg a hucul majdnem semmi kedvet sem mutat a földmíveléshez, addig a bojkó, kinek házai sűrűn állanak egymás mellett a falvakban, mindenütt ekéjével iparkodik még a legsoványabb földből is eleségét kicsikarni. A bojkók azonban nemcsak szorgalmas földmívelők, hanem kitűnő szarvasmarha-tenyésztők is. Szükség esetén ők is rendkívüli tetterőt tanúsítanak, s e mellett igen vállalkozó szelleműek is. Magyarországon összevásárolt szilvát, szőlőt, aszalt gyümölcsöt, diót és juhtúrót árúlnak Galicziában, néhol még a zsidóval is mérkőzve a kiskereskedés terén.
Népszokások. – A rutén nép nyelve és viselete mellett nagyban és egészben szokásait és hagyományos erkölcseit és megőrizte még, melyek közűl nem egy őskori vallásos képzetekre vezethető vissza, s egyúttal annak is a bizonyítéka, mily szívósan ragaszkodik e nép az őseitől öröklött hagyományokhoz. A kereszténység hatása, főkép pedig a rutén papság azon igyekezete, hogy a pogánykori hagyományokat vagy egészen kiirtsa, vagy legalább a keresztény tanítással valamennyire összeegyeztesse, a régi szokásokon és erkölcsökön ugyan már sokat változtatott; sok minden feledésbe is merűlt; de azért még mindig sok oly szokást és erkölcsöt láttunk, a melyek az ősi népvallás becses emlékei, jóllehet a keresztény egyház ezekre is ráütötte a maga bélyegét.
Lássuk mindenekelőtt a családéleti szokásokat.
Mikor a gyerekágyba kerűlő asszony nehéz órája elközeledik, elhívják a bábát, a ki rendesen egy egész kenyérrel megy a házba és beléptekor imádságot mond. Ezután a vajúdót, ki előbb már összetakarította az egész szobát, háromszor az asztal körűl vezetik és szentelt füvekkel megfüstölik. Mihelyt a gyermek megszületett, az apja a faluba siet komákat (kumý) keresni, szegényebbeknél csak egy, vagyonosabbaknál két, sőt több párt is. A gyerekágyas asszony nyoszolyája elé a fölötte függő rúdra egy lepedőt akasztanak függönyűl. A szomszédasszonyok és rokonok meg-meglátogatják s mindenik visz neki valami ajándékot, a miért viszonzásúl pálinkával (kosmáta) vendéglik meg őket. A komákat is pálinkával kínálják, s ezután keresztelőre (chrestýny) mennek. Az atya a papnak rendesen egy tyúkot és két kenyeret visz; a gyermeket a bábaasszony viszi, a keresztszülék pedig páronként egy-egy méternyi hosszú vásznat (krýźmo) tartanak a kereszteléskor a gyermek alá. A keresztelés a lehető leghamarább megtörténik, hogy a kisdedet a gonosz lélek (didko) hatalmától megoltalmazzák. A nép hite szerint ugyanis megesik, hogy az ördög elcseni és másikkal (widmina) cseréli ki a csecsemőt. Hogy ez meg ne történjék, a gyerekágyas asszony nyoszolyája mellett, a hol a kisded is fekszik, annak megszületésétől egész megkereszteléséig rendszerint háromágú gyertya (trijcia) ég.
A templomból visszatérve, a komák e szókkal adják át a bábának a gyermeket: „Te megszülve adtad nekünk, mi megkeresztelve adjuk vissza”, s e mellé minden jót kivánnak a szülőknek és a gyermeknek. Este a vendégek lakomára gyülekeznek, melyre a nők mindenféle ennivalót, a férfiak pedig kenyeret visznek, míg a ház gazdája, mihelyt vendégei asztalhoz ültek, pálinkával, vagyonosabbaknál almaborral kinálkozik. Vacsora után a legidősebb komaasszony a kisdedet vánkosra téve, az egyik karjára veszi, míg a másik kezében egy gyertyát tart. Az ifjabb komaasszony ezalatt a vendégek közt tányérral egy kis pénzbeli ajándékot gyűjt a kisded számára. A komák és vendégek rendesen még másnap is elmennek látogatóba (pochréstyny).
A születésnél (rodýny) és keresztelőnél gyakorolt szokások mindenikét velük járó mondókákkal és dalokkal kisérik. Megható dalokkal tolmácsolja az anya és gyermeke bölcsője mellett szíve legmélyebb érzelmeit. A rutén népköltés igen gazdag ilyen kedves és néha tréfás bölcsődalokban. Példáúl:
Álom megy az ablak alatt,
Szender meg a sövény mellett.
Szól az álom a szenderhez:
„Mondd meg, hol hálunk ma éjjel?”
– „A hol meleg szobát lelek
S benne édes kicsi gyermek,
Ott hálunk meg ma éjszaka,
A kicsikét elringatva!”
A női élet legnevezetesebb mozzanatát, a férjhezmenetelt, a ruténeknél hosszadalmas és körűlményes szertartásokkal ünneplik, melyek oly gazdagok igazán költői nászdalokban, és annyi régi hagyományos szokással és nemzeti tánczczal járnak, hogy változatos és színes élénkségükkel az összes többi népszokásokat fölűlmúlják. A rutén parasztság gazdasági hanyatlása óta azonban e lakodalmi szokások tetemesen gyérűlnek, és hajdani fényük ma már nagyon elhalaványúlt.

Weidzierzi rutének (Dolinai kerűlet).
Ajdukiewicz Zsigmondtól
Házasságkötésre legalkalmasabb és legkedveltebb évszak az ősz, melylyel e tekintetben még a farsang sem vetekedhet. Ha a legény házasodni akar, kiválaszt egy tekintélyes éltesebb embert (stárosta), némely vidéken kettőt is, és elmegy velük a választottja házába, még pedig rendesen szombaton, vagy valamely ünnep előtti nap késő este, kivéve ha az bőjtnap (ide na zalóty vagy na swátanie). A stárosták háromszori kopogtatás után lépnek a szobába, s az első tréfás mondókában adja elő a házassági ajánlatot, mialatt a házasúlandó künn az ajtó előtt áll. A stárosta elmondja, hogy mint egy fejedelem (kniaź) vadásztársai egy nőstény rókát (vagy menyétet) üldöztek, melynek a nyoma ide vezette őket, s most ennek a kiadatását kérik, más szóval a fejedelemné (kniahýnia, így nevezik rendesen a menyasszonyt) kezét. Erre a stárosta kivesz a zsebéből egy palaczk pálinkát és poharat kér. Ha szívesen látják a házasúlandót, akkor a stárostának tréfaképpen előbb egy vizeskannát, vagy korsót kinálnak. Végre az apa a leányával, a ki az egész beszéd alatt a kályhánál állott és azt szégyenlőssége jeléűl az újjával piszkálta, egy poharat vétet elő. A mint a leány a kért poharat oda viszi, egy csöppet iszik belőle és aztán a vőlegénynek nyújtja, s ez azt jelenti, hogy beleegyezik a házasságba. Ellenkező esetben azt mondják a szülők a stárostának: „Isten adja meg kendteknek máshonnan!” Ilyenkor azt tartja a szokás-mondás, hogy a vőlegény tököt kapott (distáw harbuzá), vagy morzsolócsutkát nyalt, (obłyzáw makohin). Ha ellenben beleegyeznek a megajánlott házasságba, akkor a stárostákat, meg a vőlegényt, valamint a meghívott szomszédságot megvendégelik, és mindjárt megtartják a kézfogót (zarúczyny vagy rukówyny). A stárostáknak a menyasszony egy-egy hímzett törűlközőt köt keresztben a karjukra, a vőlegénynek pedig egy nagy keszkenőt. Rendesen ez alkalommal cserélik ki a jegygyűrűket is a szokásos eljegyzési dalok kiséretében, minő példáúl ez:
Szürke kakuk-madár,
Ne kelj olyan korán
S ne is panaszkodjál!
– „Hogyne panaszkodnám,
Mikor itt az ősz már?”
– Mariskának anyja,
Ne kelj olyan korán
S ne is siránkozzál!
– „Hogyne síránkoznám?
Hisz’ csak egy lányom van,
Azt is férjhez adjam!”
– Te se virúlj erdő,
Ne fájítsd a szívem,
Ne lomboskodj’ berek,
Ne növeld a gyászom!
Mert mély az én gyászom,
Hogy egyetlen lányom
Idegenbe szakad,
Honába’ nem marad!

Hrebenówi bojkók (Stryji kerűlet).
Ajdukiewicz Zsigmondtól
Ezután a vőlegény a stárostával a plébánoshoz megy a kihirdetés (zápowidy) végett. Ez alkalommal a plébános magához idézi a jegyeseket, a kiknek igazolniok kell előtte, hogy a katholikus vallás főbb hitágazatait és imádságait tudják. Az eljegyzés azonban nem kötelező és még a kihirdetés után is fölbontható. Ha a fölbontás a leány akaratára történik, ennek szüléi kötelesek a kérőnek addigi költségeit megtéríteni. Ha pedig a vőlegény menyasszonyának szándékáról nagyobb bizonyosságot óhajt magának szerezni, másod, sőt harmad ízben is ellátogat a stárostával együtt a leány házához, hogy ismételten szavát vegye. Ez alkalommal, a minek słówyny a neve, állapítják meg a hozományt (wino), mely ruhából és ágyneműből, gazdasági eszközökből s nem ritkán készpénzből és ingatlanokból is áll. Ugyanekkor egyeznek meg az iránt is, vajon a menyasszony fog-e a vőlegény, vagy ez a leány házába költözni; s ez esetben, ha a vőlegény vagyontalan, azt szokás mondani: prystáw do néji na grunt i chátu. A legszegényebb is törekszik, ha mást nem, egy földhözragadt szegény leányt feleségül venni, hogy legalább legyen „a ki az ingét kimossa és a ruháit megfoltozza” (szczob bułó komú obipráty ta obłatáty), és vajmi ritka eset, hogy valamely leány pártában vénűl meg (dosýdila sia sýwoji kosý).
Hirdetés után mind a két félnek fő gondja, hogy a lakodalmas népet (druźýna wesilna) összetoborozza. A vőlegény kisérete (druźýna) a következőkből áll: egy drúźba, vagyis első vőfély, és két piddruźby, azaz, másodvőfély, a kik rendesen mind jó tánczos, ifjú legények; továbbá két stárosta, mind a kettő tekintélyes éltesebb férfiú, kiknek egyike viseli a vőlegény (kniaź = fejedelem) házában a gazdai tisztet; ezeken kivűl két öregebb, tisztes asszony (swáchy) és egy świtýłka nevű ifjú leány, rendesen a vőlegény húga vagy rokona, kinek neve onnan ered, hogy az esketés alatt égő gyertyát (valamikor kardhegyére tűzött szövétneket) tart a kezében. A menyasszony druźýnája először is két leány, kiknek egyike a drúźka, másika a piddruźka, aztán egy legényember (diwóckij drúźba vagy kozák) és a stárosta domowýj, ki a menyasszony házában viszi a gazda szerepét. A menyasszony neve kniahýnia, vagyis fejedelemnő. A stárostákat és a kiséret többi férfi tagját bojár-oknak (lovagrendű uraknak) is hívják. A vőfélyek rendesen lóháton nyargalnak, és lovaik szépen föl vannak díszítve. A nászkisérethez tartoznak még a zenészek is, kinek száma a házasúlók vagyoni állapotától függ, de rendesen hárman vannak, miért is troísta muzýka a nevük, úgy mint: egy hegedűs, egy bőgős és egy dobos (reszetó), vagy czimbalmos (cymbalista).
A lakodalmat rendszerint vasárnap tartják. Előtte való csütörtökön a menyasszony a maga nyoszolyóleányaival télizöldet megy szedni, estére pedig több leányt hí meg koszorúfonásra (winkopłétyny), a mely szertartásra a vőlegény is elmegy a muzsikusokkal. Miután a menyasszony szüléi megáldották a télizöldet, a nyoszolyóleányok és a többi hajadonok alkalmi dalok kiséretében egy-egy koszorút kötnek a menyasszony és a vőlegény számára. Ezután a vőlegény pálinkával vendégli meg az egész társaságot, majd pedig tánczra kerekednek, miközben a leányok sorban a fejükre teszik a menyasszony koszorúját. Végül mind a két koszorút együtt egy egész kenyérre, azt pedig az asztalra teszik és ott hagyják az esküvő előtti szombatig.

Podoliai parasztházak a Czortków melletti Żwiniaczban.
Zachariewicz Juliántól
Két nappal az esküvő előtt, tehát pénteken, mind a menyasszony, mind a vőlegény házában egyszerre történik a jelképes értelmű lakodalmi kalács sütése (u mołodóho i mołdóji płészcut vagy bhájut korowáj). E czélra mind a két házba a gazda módjához képest 10–20 asszonyt (korowájnyci) hínak meg, a kik lisztet, kenyeret és egyéb ajándékokat visznek magukkal. A gazdasszonytól kapott fínom búzalisztből sütik a korowáj nevű lepényt. A lepénysütés előkészületei a stárosta felügyelete alatt történnek, és az egész munka alkalmi dalok éneklése, eszem-iszom és táncz mellett foly. A tészta dagasztása közben például ezt éneklik:
Elő, elő minden jóval
Az ünnepi korowájhoz,
Búzát ide, a legjobbat,
Vizet a Dunaj folyóból,
Kamenećből a tojást,
Krakóból a sót hozzá.
Danzigból a sáfrányt.
Dagaszszátok jóra,
Fínom úri módra,
Szép fiatal swáchák.
A tésztát a dagasztó tál födelén gyúrják, és a lepény annak a kerek alakjára formálják. Ezután tésztafonadékkal veszik körűl, a tetejét pedig keresztben rakott tésztarudacskákkal, a közepét két tésztagalambbal, a széleit meg rózsa- és csiga-alakú díszítéssel czifrázzák, mi közben egyebek közt ezt a dalocskát is énekelik:
Édenkerti holdvilág,
Süss ki a mi lepényünkre.
Ugy ragyogjon, mint a nap,
Virúljon, mint a virág.
A Boldogságos Szüzet is segítségül hívják e dalokban, mikor a korowájt a kemenczébe teszik. A kész lepénybe rendszerint négy viaszgyertyát tűznek, és télizöld-levelekkel, tarka tollakkal, meg piros hímző-pamuttal díszítik. A nagy korwájon kivűl még két hosszúkás kalácsot is sütnek, melyek tésztából alkotott kereszttel vannak összekötve, továbbá nagyobb számú fenyűtoboz alakú kisebb kalácsot (szyský vagy husoczký), melyek lakodalmi ajándékúl szolgálnak. Ha a kalács simára sül a kemenczébe, abból szerencsét jósolnak a házasfeleknek. Ugyanez alkalommal készítik a lakodalomra szánt többi ételeket és italokat is.
Szombaton reggel a jegyesek a templomban meggyónnak és a mise alatt megáldoznak. Templomba menet előtt azonban a menyasszony haját az első nyoszolyóleány kibontja, simára fésűli és a fejére teszi a télizöld (barwinok) koszorút, melyről hátúl számos tarka, többnyire piros és kék rőfnyi hosszú selyemszalag lóg le. Némely vidéken a menyasszony megvárja, míg a vőlegény a vőfélyekkel és zenészekkel hozzá meg nem érkezik. Ennek utána a menyasszonyt egy kifordított bundával leterített székre ültetik, s akkor a vőfély, a stárosta, a menyasszony anyja, majd pedig az egész család sorban oda lép hozzá, hogy a haját kibontsák. E szertartást a leányok megható énekekkel kisérik.
A templomból mindkét jegyes a saját házába tér haza, vagy pedig szétjárnak előbb a faluban a vendégeket a lakodalomra meghívni. A menyasszonyt, mielőtt eltávoznék, az édes anyja megáldja és aztán hozzáfog a hilcé vagy ilcé nevű ágacska földíszítéséhez. Ez az ág téli időben (némely vidéken méternyi magas) fenyű-, más évszakban pedig meggyfa- vagy körtefa-ág, melyet egy egész kenyérbe (némely vidéken a lakodalmi kalácsba) tűznek, és zabkalászokkal, erdei bodzával, télizölddel, különféle virágokkal, tarka hímző-pamuttal, selyemmel és szalagokkal díszítenek. E gazdagon díszített nászfácska az egész lakodalmi ünnep alatt az asztalon áll. Díszítése közben, a miben a menyasszony és a vőlegény házánál ennek szülei és vendégei is részt vesznek, ilyenféle nászdalokat szokás énekelni:
A szobácska mellett, az új szoba mellett
Elrepült s benézett egy fülemülécske,
Igen is, benézett az új szobácskába
Odabenn a csókák íme fészket raknak!
Rakjatok nekem is, ne csak magatoknak,
Magatoknak jó lesz rutából, mentából,
De már én nekem csak puha tollacskából!
A szobácska mellett, az új szoba mellett
Sürög-forog az én egyetlen Mariskám,
És be-betekintget az új szobácskába.
Odabenn illatos koszorúkat fonnak.
Fonjátok, leányok, nekem s magatoknak,
Magatok számára rutából, mentából,
Nekem télizöldnek kéklő virágából!
Fenyűfának ágát,
Laptarózsa galyját,
Télizöldet ide,
S bazsalikom-füvet!
Fenyűfának ága
Végig laptarózsa!
Ezután a menyasszonyt ünneplő ruhában két nyoszolyóleány kiséretében a faluba küldik, a hol minden házba bemegy, a lakók áldását kéri, a mit éltesebb vagy kiválóan tekintélyes személyeknél háromszoros térdhajlással tesz; másoknak a kezét, nőtleneknek és hajadonoknak az arczát csókolja meg. Ezen a körúton is alkalmi dalokat énekelnek a nyoszolyóleányok. Ugyanekkor a vőlegény is házról-házra jár a vőfélyeivel a vendégeket meghívni.
A vőlegény körútjából megtérve, a vőfélyekkel menyasszonyához küldi a nászajándékot: mintegy méter hosszú fínom vásznat (rantúch), egy fejre való vörös kendőt, meg egy színes selyemmel, hímzőpamuttal és bazsalikommal díszített kalácsot. Ezért cserébe a vőfélyek egy, a menyasszony által hímzett inget és egy, ugyanő általa sütött kalácsot visznek a vőlegénynek. Az ajándékok e kicserélése (darówanie) után, a mi szintén kölcsönös áldások mondása és énekszó kiséretével jár, a menyasszonyt szüléi házában, a vőlegényt pedig szintén a maga hajlékában a posád (vagy posáh) nevezetű, kifordított bundával leterített ülésre ültetik az étkező asztal mellé, mi közben a házasfelek jövendő sorsára, szüléik és rokonaik szeretetére és a lakodalmi kalácsra vonatkozó nótákat énekelnek. Árva leány lakodalmán példáúl ezt:
Ismerik Mariskát,
A szép árva lánykát;
Hozományát kuporgatja,
Míg a koszorúja
Ibolyavirágát
Egyre sűrűbb por takarja.
Ó, az édesapja
Istennél van immár régen!
Lelke piros lánggal égve
Szól az Úrhoz keservébe’:
„Én Istenem, oh ereszsz le
A felhővel helységembe,
Az esővel hadd menjek le,
Napsugáron hagyj leszállnom
Gyermekemnek
Ablakához,
Hadd tudjam, ki tartja nászát.” –
Ha rászorúl más kegyire,
Szegény aggnak fáj a szive.
Az ilyenféle dalok keltette borús hangúlatot azonban nem ritkán tréfás jelenetek és dévaj nóták is derítik.
Némely vidéken az is szokás, hogy a vőlegény maga megy egész kiséretével a menyasszony házához a nászajándékokat neki átadni. E menetet a stárosta vezeti, a nászfácskát a feje fölé tartva. A vendégek megérkeztükkor leülnek az asztal köré, s a menyasszony ott adja át ajándékait a vőlegénynek. Azután mindnyájukat megvendégelik és késő éjszakáig tánczolnak.
Némely helyütt a posádot a menyasszonynál, valamint a vőlegénynél is a következőképen tartják meg: A díszhelyet az asztalfőn, a szentképek alatt (na pokúti) a szülék és (ha még élnek) a nagyszülék foglalják el, s mindenikük két-két egész kenyeret tart a kezében az áldásosztásra. A menyasszony belép a vőfélylyel és háromszoros térdhajtással kéri szüléi és nagyszüléi áldását, mi közben a leányok alkalmi dalokat énekelnek. Erre a vőfély háromszor az asztal körűl vezeti a menyasszonyt, azután a díszhelyre ülteti s maga is melléje ül. A menyasszony mellett a másik oldalon a nyoszolyóleányok helyezkednek el, tovább pedig a többi hajadonok és énekelni kezdenek. A menyasszony előtt áll az asztalon a lakodalmi kalács meg egy tányér, a melybe az atyán kezdve mindenki egy-egy pénzt dob. Erre vendégeskedés és táncz következik. Ugyanígy tartják a posádot a vőlegénynél is. A tánczot rendesen a kalamajkával kezdik és a kozákkal végzik. Tánczközben folyton énekelnek, még pedig úgy, hogy az éneket mindig a tánczvezető kezdi és a többiek folytatják. Aztán egy másik tánczosra kerűl a vezetés sora, és így tovább. A szombati mulatságot éjjeli zene zárja be.
A lakodalom napján, vasárnap reggel a zenészek a vőlegény ablaka alatt ébresztőt (na dobry-deň – jó reggelt) játszanak, melynek dallama a fecskék csicsergéséhez hasonlít. Ezután a menyasszonyt keltik föl zeneszóval, majd visszatérnek a vőlegényhez, ki ezalatt az esküvőre (doszlúbu) készűl. A swáchák (nyoszolyóleányok, asszonyok) most a vőlegény számára földíszítik a lakodalmi kalácsot, a közepébe sok ágú gallyat dugván, melyet télizölddel, bazsalikommal, zabkalászokkal díszítenek s az ágak hegyeire almákat tűznek. Erre a vőlegényt leültetik a padra (na osłóni), a stárosta megfésűli és a fejére teszi a télizöld koszorúval övezett prémes sapkát. Ezután a vőlegény térden állva kéri szüléi áldását. Most a stárosta a földíszített lakodalmi kalácsot kezébe véve megindúl a menettel, mely ének- és zeneszó mellett halad a menyasszony házáig. A menet előtt lóháton egy nyalka legény nyargal, a lakodalmi zászlót, vagyis egy bot végére kötött piros kendőt lobogtatva. Ez a chorúźyj (zászlótartó). Útközben le is száll a lováról és egyet tánczol, majd újra fölül, s a menet folytatja útját.

Görög-katholikus fatemplom a Czortków melletti Skorodyńcében.
Zachariewicz Juliántól
Ezalatt a menyasszony házában is megtörténnek az esküvő előkészűletei. Mindjárt az ébresztő zene után öltözködni kezd a menyasszony. A kifordított bundával leterített lóczára vagy a sütőteknőre ül, hol a haját legény bátyja vagy öcscse, avagy ennek helyettese (némely vidéken maga az atyja) bontja ki. Ezután a nyoszolyóleányok megfésűlik és végül fölteszik a fejére a télizöld koszorút. E szertartás is megható dalokkal jár.
Erdő szélén fehér út visz,
Ásott kút van az erdőben;
Kútnál piros laptarózsa,
Ott járt Jancsi lánykérőbe’.
Hogy a rózsa útját állja,
A kardjával vág hozzája,
Sírva szólt a laptarózsa:
Nem éretted nyílok, virítok itt hosszú évek óta,
Hisz’ éretted kerűlt szép Mariska díszes ravatalra!
Mihelyt a lakodalmas menet a vőlegénynyel a menyasszony házához megérkezve, zene- és énekszóval a szobába belépett, a szülék a díszhelyet elfoglalják és megáldják előbb a menyasszonyt, azután pedig a vőlegényt, kik előttük térdelnek. Ezután a menyasszony egy hoszszában összehajtogatott kendőt tűz a vőlegény övébe, a honnan az jó mélyen lóg le az oldalán. A „bojár”-okat saját hímzésű keszkenőkkel ajándékozza meg, melyeket azok szintén az övükbe tűznek. Az anyja két kenyeret ad a menyasszonynak (a vőlegény is oda vitte a maga kenyerét a templomba viendő áldozati ajándékúl), s azután szentelt vízzel hinti meg a mátkapárt, a mely még az összes jelenlévők áldását kéri, nem véve ki a is gyermekeket sem. Némely vidéken a menyasszony anyja a mátkapárt ősi szokás szerint komlóval hinti be. Erre a násznép (wesilé vagy pójizd) énekszóval a templomba megy. A menet előtt megint a zászlótartó halad lóháton, utána a vőlegény a vőfélylyel és a korowájt vivő stárostával rendesen kocsin, majd pedig többnyire négylovas kocsin a nászasszonyok és nyoszolyóleányok között a menyasszony. Leghátúl a zenészek, a kik azonban csak a templomból visszatérve játszanak. A huculoknál az egész násznép, a nőket sem véve ki, lóháton megy a templomba. Némely vidéken különben a menet sorrendje más.
Az esketés rendesen mise után történik. Végeztével a lakodalmas menet ugyanazon sorrendben kiséri vissza a vőlegényt és menyasszonyt, még pedig mindeniket a maga házába; sok helyütt azonban az egész menet a menyasszony házához vonúl. A ház küszöbén az új párt a szülék sóval és kenyérrel üdvözlik, megáldják és szerencsét kivánnak nekik, a mit mély meghajlással fogadnak. Erre körben jár a pálinkás pohár a vendégek közt, kik ezután belépnek a szobába. Most megkezdődik az ebéd, melynél az új pár ül az asztalfőn. Némely vidéken a menyasszony és a vőlegény, ki-ki a maga kiséretével a saját házában költi el az ebédet. Csak este megy a vőlegény a nászkalácscsal és kisérőivel megint énekszóval arájához, kinek tiszteletére e közben bánatos dalokban emlegetik a szüléi házban töltött boldog éveit, a válás fájdalmát, de megemlékeznek vőlegénye iránti szerelméről is:
Csókák szálltak három sorban,
S szállt előttük a kakuk,
Leszállottak egy pagonyban?
Hólapátra a kakuk.
Csókák károgásba kezdtek,
Szólni kezdett a kakuk.
– Mért siránkozol ma, mondjad.
Édes jó szürke kakuk?
Tán alacsony röptöd búsít,
Vagy korai hangod bánt? –
Nyoszolyólány három sorban
Lépdel íme szépen,
Előttük megy szép Mariska
S székre ül középen.
Padra mellé a leányok
S énekelni kezdenek,
Míg Mariska könyje húll.
– Mért siránkozol, Mariska,
Miért sírsz ma?
Tán a szőke fürtjeidért?
Tán a szűzi szépségedért? –
„Lányok lejtnek lengő hajjal,
Én nem tartok már azokkal,
Bár nyájasan szólnak hozzám,
Ölelgetnek, vígasztalnak,
De igazat még se mondnak:
Eredj, nézz be a szobába,
Ifjú asszonyok sorába!”
Mihelyt a vőlegény kiséretével a menyasszony házának kapuja elé érkezik, ott őrök állják útját, kik csak egy-egy korty pálinkáért bocsátják be. Benn megint dalok következnek, melyekben a menyasszony atyját és fitestvérét bíztatják, hogy védelmezze meg, amaz a leányát, emez a húgát. S a fiú csakugyan fakardot ragad, mintha a húga védelmére akarna kelni, de pálinkával és egy kis pénzajándékkal, vagy egyéb effélével könnyen lefegyverzik a vitézkedőt, mire a stárosta bevonúl a nászkalácscsal. A menyasszony a fő helyen ül, tőle jobbra és balra fitestvérei, kik mint harczias kozákok védelmezték a húgukat. Most a vőlegény váltságdíjat ajánl érte, mire helyet engednek neki mellette. A nyoszolyóleányok és a nászasszonyok ezalatt megint alkalmi dalokat hallatnak, minő példáúl ez:
Szaladj, öcsike, érd utól őket,
Ragadd el tőlük a testvérkédet! –
Sietett is az öcs, de nem érte utól,
A vőfélyektől nem ismeré meg,
A zenészektől nem hallhatá meg.
Hangot ugyan hallott, jó ismerőset,
De már az após házában szólott.
Mikor apósa küszöbére lépett,
„Jó estét” köszönt nagyhamar néki,
„Jó estét, atyuskám, adjon az Isten!
Fogadj házadba holtomig engem,
Mert itt ért az éjjel,
Ruhám tele dérrel,
Harmatos a hajam szála,
Az arczocskám könytől ázva!”
E szertartás a derewlánoknak Nestor krónikásnál leírt lakodalmi szokásaihoz hasonlít, a kinél még erőszakkal rabolták vagy pedig vásárolták a menyasszonyt. Erre mutat különben a lakodalmi szertartások végén szokásos díszmenet is, melyben a menyasszonyt szüléi és testvérei férje házában meglátogatják, mikor is egy dalban eladókúl üdvözlik őket.
Miután a vőlegény megvásárolta a párja melletti helyet, a vőfély fölszeleteli a nászkalácsot, hogy a stárosta a menyasszony családjának tagjai, szomszédai és jó ismerősei közt kioszthassa. A korowáj kiosztása után falatoznak és hajnalig tánczolnak. Viradat előtt fölkerekedik a vőlegény kisérete és magával akarja vinni a menyasszonyt is. Ez azonban jó eleve elbújt s nem egykönnyű rátalálni. De mihelyt megkerűlt, megint az asztalfőre ültetik, melléje pedig egyik oldalról a nászasszonyok, a másikról a nyoszolyóleányok ülnek. Ezek leveszik a fejéről a szalagos menyasszonyi koszorút, s e közben ismét alkalmi nótákat zengedeznek, emlegetvén a hajadoni állapottól való válást, a mi az új asszonyt könnyekre indítja. Az anyja (némely vidéken az első nászasszony) az asztalhoz megy, oda viszi a perémitkát (vagy námitka, avagy serpánok nevű fínom vászonból, néhol mullból vagy tarlatánból készűlt főkötőt), és háromszori keresztvetés után fölteszi az új asszony fejére. A huculoknál előbb a vőlegény levágja a menyasszony hajfonatait. E szertartás ismét jó alkalmúl szolgál bánatos, de közben-közben tréfás dalokra is. Ezután a menyasszony egész hozományát fölrakják egy szekérre, s az új pár útra készűl. A szülék előbb még egyszer elfoglalják a díszhelyet, hogy újból megáldják a mátkapárt. Még egy ízben kináják a pálinkát, s ezután az egész kiséret ének- és zeneszóval útnak ered.
Az új párt a férj anyja kifordított bundában üdvözli, a mi a vagyon és gyarapodás jelképe. Ugyanígy történt ez az esküvő után a menyasszony házánál is. Az erre következő lakoma alatt a meny (newistka) az anyósa (swekrúcha) házában különféle jelképes munkákat végez annak jeléűl, hogy majd jó gazdasszony lesz belőle. Most a vőfély és a nászasszony az új házasokat a kamarába vezeti. Ott az új menyecskének fejére teszi a nászasszony a főkötőt, ezután pedig az új asszony a férje csizmáit lehúzza, melyekben néhány ezüstpénzt talál neki szánt ajándékúl. Ez ősi szokást már Nestor is említi, mondván, hogy a plocki fejedelem leánya, Rogneda, vonakodék Wladimirnak, a rabszolganő fiának, a csizmáját lehúzni, vagyis hozzá feleségűl menni. Az új asszonyt főkötősen még egyszer visszaviszik a szobába, hol most a nászasszonyok mint asszonyt (mołodýcia) üdvözlik.
Hétfőn reggel az új menyecske a vőfély és két nászasszony kiséretében avatásra (do wýwodu) megy a templomba. Kedden a menyasszony szüléi az új párnál látogatást tesznek, és a strárosta kiséretében, a hozomány hátramaradt részét (prýdane) magukkal viszik egy ládában. Énekszó mellett folyó lakmározás vet véget a lakodalmi ünnepségeknek.
Ha a házasúlók valamelyike özvegy, akkor a lakodalmat kisebb pompával ünneplik, s még csöndesebben, ha mind a ketten özvegyek. Ha ah egyik fél árva, akkor ennek legközelebbi rokonai helyettesítik a szüléket.
A halálesethez fűződő szokások is érdekesek, csakhogy már ezek közűl is több kihalófélben van, vagy egészen feledésbe merűlt.

Hucul kunyhó a Fekete-Czeremosz melletti Jawornikban.
Zachariewicz Juliántól
A halált (smert) a rutén nép roppant sebes járású, fehér ruhás és kaszával fegyverkezett vénasszony képében személyesíti, a ki kaszájával vet véget az ember életének. Ugyancsak vénasszonynak képzelik a pestist, kolerát és más járványos betegségeket is, csakhogy az ilyen lapátot és seprűt hord a kezében. A nép azt hiszi, hogy a megholtnak lelke madáralakban száll ki a testéből, egy a falon függő képre ül és a temetést követő éjjel még egyszer visszatér a szobába. Ezért az ablakba egy pohár vizet és egy kis szelet kenyeret tesznek, hogy a hazajáró lélek hosszú útjára valamicske táplálékkal erősíthesse magát. A megholtra fehérneműn kivűl ritkán adnak egyéb ruhát, csak a fejére teszik mindig az állásához és korához illő fej-éket. A férfiakhoz oda teszik prémes sipkájukat és lakodalmi övüket (a legények kucsmáját télizöld koszorúval ékítik), az asszonyokat perémitkában, a leányokat télizöld koszorúval és egyébként is menyasszonyi díszben temetik.
Különösen megható az eljegyzett hajadon temetése. Nőknek a lábára néha sárga szattyán csizmát húznak, ellenben a férfiak lábát rendesen csak kapczába csavarják, hogy az utolsó ítéleten ne kelljen mezítláb megjelenniök. A koporsóban (domowýna) fekvő nőknek és legényeknek jobb kezébe keszkenőt adnak, és annak az egyik csücskébe rendesen két krajczárt kötnek be, a férfiaknak pedig a prémes sapkájukba varrják bele a pénzt, mely a régi görögök obolosát juttatja eszünkbe.
A halottat a lakószoba déli ablaka alatti lóczán terítik ki, és csak a temetés kezdete előtt teszik koporsóba, miután a pap a szokásos zsolozsmát elénekelte és úgy a koporsót, mint a halottat szentelt vízzel behintette. A koporsót kivitelekor háromszor a ház küszöbéhez ütik a családtagoktól való búcsúzás jeléűl. Erre nyomban bezárják a ház ajtaját, hogy a családban további haláleseteknek elejét vegyék. Ugyane czélból a ravatal helyére egy szekerczét tesznek. Ha közel van a temető, a halottat fekete posztóval leterített Szent Mihály lován, egyébként pedig rendesen ökrös (csak ritkán lovak, de soha sem kanczák által vont) szekéren viszik ki. A koporsót egy darab vászonnal, néhol hímzett lepedővel terítik le, melyet rendszerint a temetésen éneklő kántor kap ajándékúl.
Hajadon, de kivált eljegyzett leány temetésénél a szokásos nászkiséret (nyoszolyóleányok, vőfélyek s a többi) vonúlnak ki és a lakodalmaknál szokásos ajándékokat osztogatnak ki a résztvevők között. A halottnak maga hímezte lepedőjét akasztják a temetés előtt vitt keresztre. A stárosták (násznagyok) és a nászasszonyok szintén lepedőket vetnek a vállukra, a nyoszolyóleányok pedig fekete szalagokkal ékítik a fejüket és égő gyertyát visznek a kezükben. Utközben a menet többször megáll, s ilyenkor a pap az evangéliumot olvassa.
A temetést a rokonokon és szomszédokon kivűl sirató asszonyok is kisérik, kik a halott elvesztését hangos siránkozással panaszolják. A koporsót vászon hevedereken bocsájtják le a sírba. A sírgödörnek a plebános által való úgy nevezett lepecsételése után a jelenlevők mindenike egy marék földet vet a koporsóra e szókkal: „Pehely-könnyű legyen neked ez a föld!” A rokonok ezenkivűl az ingük fodrába is tesznek egy kevéske földet, hogy a gyászuk ne tartson sokáig. A sírra rendesen föliratos fakeresztet tűznek. Temetés után a rokonok és szomszédok torra (stýpa) gyülekeznek, mely még sok tekintetben hasonlít a régi halotti ünnepekhez (trýzna). E torra rendesen a plebánost, a kántort és az egyházfit is meghívják. Egyéb étkek között ez alkalommal mézes és mákos búzát is adnak föl, melyből a lakoma elején mindenki három kanállal eszik a megholt lelki üdveért. A koldúsokat külön vendégelik meg az udvarban. Temetés után harmadnap (tretýny nevű) gyászmisét mondatnak, melyen a résztvevők gyertyát tartanak a kezükben. Az ezt követő lakomára csak a rokonokat és a legközelebbi szomszédokat híjják meg. Ugyanez ismétlődik a temetés utáni kilenczedik (dewiátýny) és negyvenedik napon (sorokówyny), valamint annak évfordúlóján is (rokówyny)).

Hryniawa „Na Zełenim” községhez tartozó hucul falu a Fekete-Czeremosz mellett.
Zachariewicz Juliántól
Az öngyilkosokat keresztútakon vagy a temető árkába temetik el. A néphit szerint ezek mindaddig vampírok (opýr) alakjában bolyganak éjente, a míg kőrisfa czöveket nem tűznek a sírjukba és így mintegy oda nem szögezik a halottat. Kereszteletlenűl elhalt gyermekek (poterczáta) lelkei esténként temetőjük helye körűl a levegőben röpdösnek és az arra menőktől megkeresztelésüket kérik. Ezért az ilyeneket oly helyekre temetik, a hol nagyon sok ember jár-kel. Ha az arra menő hangjukat hallja, csak valamit dobjon feléjük s e közben mondjon egy nevet, azzal már meg vannak keresztelve. Hét esztendő múlva földi vagy erdei tündérekké (mawký semylitky, avagy rusałký) változnak.
Az évkör ünnepeivel járó szokásokon is sokat változtatott a kereszténység, de azért őseredeti vonásaikból is él még egy s más. A rutén ünnepi naptár nevezetes napjaihoz fűződő hagyományos szokások és szertartások legtöbbje pogány természetimádási maradvány, a mint a kutatás kétségbevonhatatlanúl igazolta.
Az ó-év végére és az újnak elejére esnek a karácsonyi ünnepek (Rizdwó, rizdwiáni świáta, kólady), melyek deczember 24-étől (gör.-kel. naptár szerint) január 6-áig terjednek, s így az újévet és a vízkereszt napját is magukba foglalják. Ez ünnepi időszak legnevezetesebb szokásai karácsony estjéhez fűzvék, melynek neve światýj wéczer (szent este), és e szokások egy része a téli napfordúlatra vonatkozik, mely a pogány korban a győzhetetlen ragyogó nap újjászületésének ünnepe volt; a keresztény naptárban a Megváltó születésének napja lépett helyébe.
Karácsony estjének még pérszyj światýj véczer (első szent este) és boháta kutjá a neve, mely utóbbi a karácsonyesti számos eledel közűl a kutjá nevű fő étekre vonatkozik. Ez törött mákkal és mézzel főtt búzapép. Az egész napon át szigorú bőjtöt tartanak. Napnyugta után a gazda alomszalmát visz a szobába és beteríti vele a padlót, továbbá egy köteg szénát és egy kéve búzát vagy rozsot, a mit kalászaival fölfelé a lóczára állít a képekkel tele akgatott fal szögletébe, míg a szénát néhány gerezd fokhagymával keverve, betegségek elleni oltalmúl az abrosz alá teríti. E szalma (didúch) és a kéve (melynek did a neve) a pogány rutének hajdani mennydörgés-istenére (Pérun) vonatkozik, kit az őt illető énekekben rendesen az „öreg” (did) néven emlegetnek ép úgy, mint a pogány germánok valaha az ő Donar-Thorr-jukat.
A didet a szobába bevivén, a gazda mindenkinek szerencsés újesztendőt kiván. Némely helyütt az ekeszarvát is fölteszik az asztalra, hogy a mezei egerek és a vakondokok kárt ne tegyenek a vetésben. Most az egész háznép az ünnepi vacsorához lát, melynek kezdetéűl a gazda mindenkinek pálinkát tölt. Sok helyütt jó keresztény módra egy szentelt búzakenyérke (próskurka) megtörésével kezdik az estebédet.
A vacsora árpakásával töltött káposztából, derelyéből, káposztás borsóból, szárított halból, aszalt gyümölcsből és egyéb bőjtös ételekből áll, de okvetlenűl a már említett kutjával végződik. A mint e búzapép sorra kerűl, a gazda egy kanálnyit kivesz belőle és a szoba menyezetére veti. Az oda tapadó búzaszemek számából következtetnek az új év méhtenyészésének sikerére. A kutjá maradékát tartalmazó fazekat a belé tett kanalakkal együtt éjszakára a búzakéve mellé állítják, abban a hitben, hogy éjjel a megholtak lelkei valamicskét esznek belőle.
Karácsony estéjén mindenféle babonás cselekedettel fürkészik a jövendőt és találgatják a szerencsét. A leányok az ajtó elé mennek hallgatódzni, s a mely oldalról kutyaugatást hallanak, onnan érkezik a vőlegényük. Az istállóban levő barmokat is kihallgatják némelyek, minthogy azt hiszik róluk, hogy e szent estén emberi nyelven beszélnek. A szalma (didúch) egész újévig a szobában marad, a kéve pedig vízkeresztig. A karácsonyi asztalról az istállóbeli barmoknak adják a szénát, vagy pedig a baromfinak készítenek belőle fészket, a karácsonyi kéve szalmájával meg körűlkötik a gyümölcsfákat, a mivel azok termékenységét vélik növelni. Vacsora után a gyermekek karácsonyi ajándékokat (koladá), különféle süteményt és egyéb ételneműt visznek a plebánosnak, továbbá keresztszüléiknek és a bábaasszonynak, kiktől viszonzásúl valami csekélységet kapnak.
Deczember 25-étől (gör.-kel. naptár szerint) gyermekek és felnőttek is csapatokban bejárják a falut, és előbb a plebános, azután pedig a többi lakók ablakai alatt karácsonyi énekeket (koladá) zengedeznek, a mely szokásnak koladújut a neve. Kivált a plebánosnál rendszerint keresztény szellemű énekeket mondanak. Másutt azonban több olyat is, a melyeknek ősi pogány vallásos képzetekben gyökeredző tartalmuk van, jóllehet ezekben is Krisztus, Szűz Mária, Szent Péter és más keresztény nevek léptek a hajdani pogány istenségek helyébe. Némely karácsonyi énekekben pedig a rutén fejedelemség korára való történelmi visszaemlékezések foglaltatnak.
Ez énekek közűl példáúl egy, a világ teremtésére vonatkozót iktatunk ide majdnem szószerinti fordításban:
A világ teremtve nem volt még,
Se föld alant, se fönn az ég;
Nem volt, csak kéklő tengerár,
S középütt benn’ egy kőris állt.
Három galamb szállt rá legott
S teremtésről tanácskozott:
„Szálljunk a tenger mélyire,
S fínom homokkal térve meg,
Belőle sötétlő föld legyen;
Aranykavicscsal bukva fel,
A mennynek boltján hintsük el;
Alkossunk égi fényeket:
Fehér holdat, ragyogó napot,
Hajnalpirt s számos csillagot.”
A falu legényei e koleda-éneklés mellett az úgy nevezett „kecské”-vel is szoktak körűljárni. Rendesen két legény, kik közűl az egyik a kecskét ábrázolja, a másik meg aggastyánnak van öltözködve, mindenféle bohóságot űznek, és azután némi kis ajándékot kérnek. E kecskéről egyes karácsonyi énekekben azt halljuk, hogy „arany a patkója, s a hová lép, ott jól terem a gabona, a hová pedig nem egy, ott megdől”. A kecske meg azt mondja magáról, hogy „a vadásztól nem fél, csak az ősz szakállú aggastyántól”. Az agg (did) a tél istensége, a napnak esküdt ellensége. Némely helyütt, kivált városokban a karácsonyi énekesek (koladnyký) egy hold- vagy csillag-alakú áttetsző lámpással (źwizdá) járnak körűl. Valamely ház ablaka alá érve, engedelmet kérnek a gazdától karácsonyi nótáik eléneklésére, végűl pedig vezetőjük boldog újesztendőt kiván a gazdának és háznépének, és sok áldást a jószágának. Ezért valami ajándékot kapnak és megvendégelik őket. Az ily úton gyűjtött pénzt templomi czélokra adják.
Újév előtti este, melynek a neve szczédryj wéczer, vagy na Malánky (azaz Melánia napján) ismét olyanféle vacsorát tálalnak föl, mint karácsony estéjén, és az asztalról ekkor sem hiányozhatik kivált a kutjá, a derelye, kendermagolajjal, hagymával és más efféle töltelékkel sült pirítós kenyér (knysz). Vacsora után az ifjúság ismét házról-házra jár koledálni. Az ilyenkor éneklett dalok (szczedriwký) tartamában még szintén igen sok a hajdani pogány istenségekre, kivált a világosság és meleg isteneire való vonatkozás. E mellett a házigazdának és övéinek szóló szerencsekivánatok foglaltatnak bennük. Ezen az estén is tudakolják mindenféle babonás cselekedettel a jövendő sorsot.
Újév napján kivált fiúk járnak házról-házra köszönteni. A küszöbre lépve, gabonát hintenek a földre e mondóka kiséretében: „Búza, rozs és mindenféle gabona, a mi el van vetve, teremjen bőven, a kuczkóban pedig legyen egy rakás gyerekük!” Isteni tisztelet után a legények szalagokkal, kalászokkal, télizölddel és egyébbel díszített lovat vagy ökröt vezetnek a szobába, hogy a gazdát üdvözöljék. Újév napján a karácsonyi szalmát (didúch) kitakarítják a szobából.
A karácsonyi ünnepkör a vízkereszt előtti bőjttel (hołódna kutjá) záródik. E napon a templomban történő vízszentelésig szigorú böjtöt tartanak. A templomból szerzett szenteltvízzel a gazda meghinti egész házát és az összes gazdasági épületeket, valamint a lábas jószágot is. Este rendesen ugyanolyan eledelek kerűlnek az asztalra, mint karácsonyestéjén. Vacsora után a fiúgyermekek házról-házra járnak, szczedriwkýt (újévi énekeket) zengedezni. Másnap a helység melletti tavon vagy folyón történik a víz megszentelése (wodochrészcze, Jordán). A szenteltvízből az egész esztendőre eltesznek s betegségek esetén orvosságúl, valamint egyéb bűbájos czélokra is használják. A vízszentelésnél a háromágú gyertyákon (trijci) kivűl hromnýci nevűeket is égetnek, a mely elnevezésben a szlávok zivatar-istenségének, Perunnak hajdani tiszteletére való vonatkozás rejlik (hrim = mennydörgés). Karácsony-estétől vízkeresztig, kivált az esti órákban, minden nagyobb munkától tartózkodnak. Ez esték neve światy wéczery (szent esték).
A karácsonynál sokkal nagyobb ünnepséggel ülik meg a rutének a fölötte szigorú bőjtre következő húsvétot, melynek a neve wełýk-deń, a „nagy nap”.A nagyhéten sütik a gazdasszonyok a húsvéti kalácsot (páska), melyek a lakodalmiakhoz hasonlag sokféle fűszerrel fehér lisztből készűlnek. Nem hiányozhatnak ekkor a kolbászok, a szalonna, a módosabbaknál ezeken kivűl még a sonka és a sült malacz sem, a mely tormagyökeret tart a szájában. Mindezen ételneműeket keményre főtt tojással, sóval, sajttal és vajjal egyetemben egy sütőteknőbe, vagy egy vastag lepedőbe rakva, húsvét reggelén a gazda a templomba viszi megszenteltetni. A szentelés az istentisztelet után künn a templom előtt történik, hol a falubeliek kettős sorba állnak a szentelnivalójukkal, a pap pedig harangzúgás, mozsárdurrogás és énekszó mellett végighaladva köztük, megszenteli az eledeleket.
A húsvéti szentelt kalácsokon (świaczéne) kivűl húsvéti ajándékúl főképen a hímes tojások szolgálnak. Ezeket börzsönynyel, szantálfával, anilinnal vagy egyéb festékekkel festett vízbe mártják az asszonyok, miután előbb timsós oldattal nedvesítették meg a héjukat. Ez egyszerű festett tojásoknál (kraszanký) sokkal díszesebbek is vannak, az ú. n. pysanký, melyek igen változatosan, byzanczi keresztekkel, csillagokkal, régies csatabárdokkal, többnyire pedig mértani ábrákkal ékesítvék. Mint a népies hímzéseknél, itt is minden díszítménynek megvan a maga külön neve. Némely ilyen hímes tojáson mór stílű ékítményeket is látni, melyek valószínűleg Bukovinából és Moldvából kerűltek.
A húsvéti tojásokról a huculok a következő legendát regélik. Míg Krisztus az Olajfák hegyén imádkozott, a Szűzanya egy szegény külvárosi kunyhóban épen húsvéti tojásokat festett, melyeket egy tyúkkal egyetemben Pilatusnak ajándékba készűlt vinni, hogy nála szent fiának fölmentését kieszközölje. A mint azonban megtudta, hogy Jézust már keresztre feszítették, végtelen fájdalmában elájúlt, s ekkor a festett tojások szanaszét gurúltak az egész világon.
A húsvéti kalács megszentelése után ki-ki haza siet. Legelöl a gazda a szentelttel, melylyel előbb háromszor megkerűli a házat s csak aztán viszi be az asztalra. Mindenekelőtt fölszeletel egy tojást és azt áldásmondások közben kiosztja a háznép közt. Ezután a húsvéti kalács elosztása következik, a mi kor szerinti sorban történik; majd pedig a többi húsvéti eledelre kerűl a sor. A legények, a mint jól laktak, versenyt futnak a templomba, s a ki elsőnek érkezve, legelőbb kondítja meg a harangot, az nősűl meg abban az évben legelőször.
Délután a temetőben vagy a templom előtti téren énekszóval járó húsvéti játékokat (hahitký vagy hajiwký) játszanak, melyek kétségkivűl az ősi pogány tavaszi ünnep maradványai. Az ez alkalommal szokásos tánczokban 20–30 leány körben, egymást kézen fogva, majd hosszú sorra bontakozva lejt és énekszó mellett kígyódzó vonalakban kanyarog. Egy másik alakja a táncznak, hogy a körben forgók egy leányt a kör közepére állítanak, és úgy tánczolnak, énekelnek körűlötte. Majd meg két ellenséges táborra oszolva, egymással szemközt áll föl a két kar, s váltakozva feleselgetnek egymással. A húsvéti énekekben az ősi pogány did (dédapa) és łádo (a szépség istennője) is előkerűl. Mind e tánczokat a csinált virágokkal, szalagokkal és mindenféle olcsó csecsebecsével fölpiperézett leányok magukban járják, míg a legények, a kik a közelben leskelődnek, tréfás megrohanással szakítják át a leányok sorait. A húsvéti énekek többnyire a tavasz dicsőítésére vonatkoznak, miért is tavaszi daloknak (wesnianký) is hívják őket. De némely tavaszi dalnak és játéknak történelmi alapja is van s a rutén fejedelemség korára való visszaemlékezések foglaltatnak benne. A tulajdonképeni tavaszi dalok azonban, melyeket kivált a leányok énekelnek tavaszi játékaik közben, majd humoros, majd bánatos szerelmi tárgyúak. Az e játékoknál szokásos tánczok: a „görbe” táncz (krywýj táneć), a „nyúl” (zájczyk), a „mák” (mak) táncz és egyebek. A legények játékai énekszó nélküli erőmutatványokból és versenyzésekből állanak, melyeknél az ifjúság az erejét, ügyességét és gyorsaságát igyekszik kimutatni, vagy pusztán az öregebbeket mulattatni. Eredeti egy játék az úgy nevezett eleven torony (wéźa) vagy templomocska (cerkowcia), melyet a horodenkai kerület Tyszkowce nevű községében szoktak ilyenkor játszani.
Húsvét hétfőjén (obłýwanyj ponédiłok) a falu legényei a leányokat meg szokták öntözni, sőt az is megesik, hogy egy-egy leányt valamely tóhoz vagy patakhoz hurczolnak és ott megmártják. Ez önkénytelen fürdőtől a leányok úgy válthatják meg magukat, ha előre hímes tojásokkal kinálják meg a legényeket. E nap délutánját sok helyütt a holtak emlékének szentelik, másutt ellenben a húsvét utáni első vasárnap (prówody) van e megemlékezsének szánva. A megholtak sírjaira kis húsvéti kalácsokat (perépiczky) tesznek hozzátartozóik. A kalácsokba gyertyácskák vannak tűzve, s melléjök még kolbászt és húsvéti tojásokat is ajánlanak fel az elköltözöttek lelkének, a pap pedig e közben sírról-sírra jár és felolvassa az evangéliumot. A fölajánlott étkeken azután a pap és a kántor osztoznak.
Húsvét után negyedik hétre esik az úgy nevezett Rachmáńskij wełýkdeń, melyet némely helyen ünnepűl ülnek meg. Nagypénteken vagy nagyszombaton ugyanis a húsvéti kalácsokhoz elhasznált tojások héjait a folyóba szórják abban a hitben, hogy azok négy hét múlva megint ép tojásokká válva eljutnak amaz ismeretlen országba, a hol a tizenkét Rachman lakik, s ezek a húsvétot ilyenkor ünnepelve megosztoznak rajtuk. Némelyek e hagyományt az indiai brahmanokra való homályos visszaemlékezésnek tartják.

Az Ułycia Skłepowa (boltok útczája) a podóliai Czortkówban.
Zachariewicz Juliántól
Június 23-án este (gör.-kel. naptár szerint) ünnepli a rutén nép a számos pogány emléket őrző kúpało vagy kúpajło ünnepet. Minthogy ez épen a reá következő Ker. Szent János napjának az előestéje, a nép e János-ünnepet Iwána-kúpala napjának is nevezi. Napszálltával a legények és leányok a tó, vagy folyó partján gyülekeznek és szalmából, csalánból, legtöbbnyire azonban fodor-jávor (Acer campestris) gallyaiból bábot készítenek, a melynek maréna a neve, s azt koszorúkkal, szalagokkal és egyéb csecsebecsével földíszítik. Majd még egy másik, kúpało nevű bábot állítanak az előbbi mellé, azután mind a két báb elé egy asztalra pálinkát és ételeket, az asztal elé pedig tüzet raknak. Erre a leányok és legények egymást kézen fogva énekszóval átszökdösik a tüzet. A leányok továbbá úgy nevezett szűzi koszorúikat, melyekre égő gyertyácskákat illesztenek, leúsztatják a folyón, vagy patakon és ehhez különféle házasság-jóslást fűznek. Végűl mind a két bábot széttépik és a tűzbe, vagy a vízbe dobják. Maréna némelyek szerint a nyári esőfelhők, kúpało pedig a napistennő jelképe, a ki a nyári napfordúlat ideje táján érezteti teljes hatalmát és a földet megtermékenyítő erejét. Ezért van e szokásokban a tűz és víz elemeknek oly nagy szerepe.
A néphit szerit ez éjjelen kivirít a páfrány. A ki lángvörös virágját megtalálja és leszakítja, a mi azonban nagy akadályokkal és veszedelemmel jár, az varázserőre tesz szert, s főkép a föld alá rejtett kincseket lesz képes ez erővel föllelni. A kúpało-ünnep egyúttal a vízi tündérek (rusałký) ünnepe is, a kik ilyenkor a vízből kikelve, a szárazon lejtik tánczaikat.
A kúpało-dalok a pogány istenségekre és szokásokra való visszaemlékezéseken kivűl a tavaszi dalokéihoz hasonló tárgyakat érintenek, nevezetesen a szerelmesekre való enyelgő, de olykor pajkosan csipkedő czélzásokat tartalmaznak. E dalok metsző éle főkép az agglegények ellen irányúl. Némely ukrainai dalban pedig a lydiai Astarte-imádásra is történnek vonatkozások.
A papság e pogány eredetű szokásokon már igen sokat változtatott és a természetimádás hajdani alapját keresztény színezettel vonta be. Némely vidéken Szent János napján már csak az maradt meg az ősi szokásokból, hogy a lakóházak és gazdasági épületek szalmafödeleit fodorjávor-lombbal és bojtorjánnal díszítik, és hogy a leányok télizöldből, bazsalikomból és mentából font koszorúkat szenteltetnek a templomban, melyeket betegségek és varázslás ellen való védőszereknek tartanak.
Az év ünnepei közé tartozik az arató-ünnep (óbźynky) is, mely lakomával, énekszóval és tánczczal zárja be az aratást. Ilyen arató-ünnepet, melyhez még különféle egyéb szokások is fűződnek, a földesúr, a plébános és egyáltalában minden nagyobb birtokú gazda rendez. Az aratók e napon már nem bérért dolgoznak, hanem csupán kenyérrel és pálinkával vendégelik meg őket künn a mezőn (tołoká), a tulajdonképeni ünnepély pedig este, a munka végeztével a gazda udvarán következik. A szertartás fő tárgy a piros szalagokkal díszített kalászkoszorú; ezt egy kiválóan dolgos és feddhetetlen hírnevű leánynak, az úgy nevezett menyasszonynak (kniahýnia) a fejére teszik, a ki két nyoszolyóleánytól (druźký) kisérve halad az aratók ünnepi menete előtt, mely kaszákkal és sarlókkal fölszerelve vonúl utána. Menet közben és az udvarba érkeztükkor dalokat énekelnek, melyekben a gazdát és feleségét dicsérik gondosságukért és szíves vendéglátásukért, továbbá kérik őket, hogy ünnepi lakomával vendégeljék meg az aratókat. Az érkezőket a ház előtt a gazda fogadja, kit az összes aratók nevében a menyasszony üdvözöl mély meghajlással és szerencsekivánatokkal. A gazda leveszi a menyasszony fejéről a koszorút, megajándékozza őt s aztán meghívja az aratókat vacsorára, mely után zeneszó melletti táncz következik.
A rutén nép szokott tánczai a kozák és a kołomýjka (kalamajka). A kozák igen vidám, rendkivűl gyors, szinte rohamos mozdúlatokkal járó táncz, melyben a tánczosok mintegy az ellenségre látszanak törni. A tánczos rendesen maga énekli a többnyire tréfás vagy legalább is derűlt tartalmú dalt, mely mindig dur-hangnemű. Ellenben a kalamajka dallama rendesen moll-hangnemű, olykor-olykor néhány dur-ütemmel meg-megszakítva, a mi az egésznek mélabús hangúlatát csak még jobban fokozza és bánatos ábrándozásra indít.
Mihelyt a mezei munka véget ér, és az őszutó beáll, elkövetkezik az esteli mulatságok (weczernýci) és összejövetelek ideje, melyek főkép az adventi hetekre (pyłýpiwka) esnek. A rokka és guzsaly úgy szólván a belépti jegy ez esti mulatságokra, melyekre azonban a fonogató asszonyokon és leányokon kivűl férfiak, kivált pedig legények is eljárogatnak. A fonóban mesélnek, dalolnak, találós meséket adnak föl és mindenféle vidám történeteket regélnek. Ez összejöveteleket rendesen valamely özvegy vagy jó szomszédasszony házában tartják, a világítóról és vacsoráról azonban a részvevőknek maguknak kell gondoskodniuk.
Ez esti mulatságok időszakára esik Szent Andrásnak, az eladó leányok védszentjének napja. E nap előestéjén a leányok összegyülekeznek, hogy jövendőjüket jósoltassák. E czélra egy kis lisztet vivén magukkal, apró vakarcsokat (bałábuszky) sütnek belőle, azokat sorban fölrakják a szoba közepére helyezett asztalra, és azután egy kutyát bocsátanak be a szobába. A kinek a vakarcsát a kutya legelőször kapja el, az megy legelőször férjhez. A vízbe csöpögtetett olvasztott ólom szeszélyes alakzataiból is szokás ez este jósolni. A jövendőnek még sok másféle módon való jósoltatása után késő este térnek haza, és az úton keresztűl sövénytől sövényhez, palánktól palánkhoz madzagokat kötnek, azután egy búvóhelyről lesik, hogy ki botlik és gabalyodik beléjük, a miből szintén különféle következtetéseket vonnak a jövőre nézve.
A Szent András este némely helyütt a falusi ifjúság őszszel szokásos esti mulatságainak a záradéka, melynek alkalmával a vendéglátó gazdasszony tiszteletére, kinek házában az összejöveteleket tartották, a részvevők nagyobb lakomát (komásznia) csapnak.
Népdalok. – A szerbek mellett kétségkivűl a rutének a legdalosabbak valamennyi szláv néptörzs között. Egész életét és lelkületét, szelleme minden alkotó erejét élénken és a maga teljes valóságában belé lehelte a rutén dalaiba. A rutén nép lelkének a legmélye nyilatkozik azokban a megható dalokban, azokban a vonzó mondákban, hagyományokban és regékben, a melyek nemzedékről nemzedékre átöröklődnek. Ha Goethe szerint a szobormű megkövűlt zene: joggal mondható, hogy a rutén nép teremtő képzelme dalában és annak dallamában testesűlt meg. Csak így magyarázható meg e nép költészetének oly kimeríthetetlen gazdagsága és gyönyörű alkotásokban való dúslakodása.
Házban és udvaron, erdőn és mezőn, hegyen és völgyön mindenfelé és szinte szűntelen zeng a rutén nép dala. A bölcsőnél és a koporsó mellett, örömében és bánatában, minden hagyományos szokásának és ünnepének kiséretében, békében és háborúban, szóval mindenütt és minden alkalommal dalban fejezi ki érzelmeit és hangulatát a rutén nép. E puszta szóbeli hagyomány útján, könyv és irás nélkül terjedő gazdag népköltésre, ismeretlen nevű szerzők ez alkotásaira csak a legújabb időben irányúlt a figyelem. Ezen a szó valódi értelmében vett népirodalom igazán a nemzettel együtt fejlődött, s eredete jó részt még a történelem előtti időkbe nyúlik vissza.
Régi rutén történelmi emlékekben és krónikákban is történik már említés a nép dalairól. Így pl. Wladimir Monomachos fejedelemnek a XII. századból való „testamentom”-ában említve találjuk a lakodalmi dalokat, a Wołyni krónikában pedig szóba kerűlnek azok a dalok, melyeket Dániel és Wasilko fejedelmek dicsőítésére, ezeknek a jatwägok elleni győztes hadjárata alkalmával énekeltek. Sarniczki lengyel földrajzíró is följegyzi az 1506. évhez, hogy a rutének a hadjáratok alatt teljes hőseik dicséretére énekeket (dúmy) költöttek.
Századunk elejéig azonban senki sem jegyzett föl egyetlen rutén népdalt sem. A régi rutén írók is, a kik majdnem kivétel nélkül papok valának, a nép lelkéből fakadt ezen irodalmat istenkáromló, „ördöngös dalok”-nak bélyegzik, s a maguk keresztény álláspontjáról természetesen igen szigorúan elitélik a nép hagyományos szokásait. Későbbi írók sem tulajdonítottak a csupán szájhagyomány útján föntartott népdaloknak kellő értéket. E miatt igen sok el is kallódott belőlük, egy s más pedig meglehetősen eltorzított alakban kerűlt följegyzésre. De azért a rutén népdaloknak és mondának gyér maradványai is értékes kincsnek nevezhetők, s tiszta és világos fogalmat adnak e nép múltjáról és jelen életéről, gondoskodásáról és érzéséről, valamint arról a műveltségi fokról, a melyre eljutott. Lyrai költeményeit megindító bánat, mély és igaz érzés, a kifejezésben gyöngéd tapintat és szemérmes tartózkodás jellemzi, mindez azonban férfias erővel párosúl; míg a dúmák epikus tartalma a költői értéken kivűl a rutén nép történetére nézve is igen fontos.

Hucul lakodalmas menet.
Rybkowski Tádétól
Csak a jelen század kezdetén fordúlt a tudós kutatók figyelme a rutén népköltés felé, s csak ekkortájt kezdték a nép dalait, mondáit s egyéb szóbeli hagyományait gyűjteni. Mindenekelőtt Hołowackij Jakab egykori egyetemi tanár és társai, Szaszkiewicz, meg Wagiłewicz szereztek e téren érdemeket; továbbá Maxymowicz Mihály, Kulisz, Kostomarow, Metłyńskij és Czubińskij a ki egymaga hét vaskos kötetnyit adott ki. A történelmi nép-énekek kitűnő magyarázatos kiadásával Antonovicz Wladimir tanár és Drahomanow járúltak e munkálatokhoz. A lengyel ethnographusok sorából itt főképen Chodakowski, Wacław z Oleska (Zaleski Venczel), Kolbert és Koperniczki említendők. Rutén népköltemények mintaszerű német fordításban jelentek meg Bodenstedttől „Die poetische Ukraine” (Stuttgart 1845) czímmel. Továbbá Simiginowicz-Staufe Lajos Adolf tanár is fordított ugyancsak németre kis-orosz népdalokat („Kleinrussische Volkslieder”, Lipcse 1888), folyóíratokban elszórtan pedig Franzos Károly Emil és Fedkowicz rutén költő közöltek egyet-mást.
A rutén népköltés legrégibb termékei közé tartoznak kétségkivűl azok a dalok, melyeket különfle népszokások, ünnepek, játékok, körmenetek, stb. alkalmával énekelnek, minők a karácsonyi és újévi énekek (kólady, szczedriwký), tavaszi és húsvéti dalok (wesnianký, hahiłký), a János-napiak (kúpalni), arató, lakodalmi és egyéb alkalmi dalok. Mindez énekeknek rendesen valami mythikus alapjuk van; a kereszténység előtti népvallásnak többé-kevésbé homályos emlékei nyomozhatók ki belőlük, s így főkép mint a mythologia és a mythikus népeposz legkiválóbb forrásai nagyon értékesek. E népdalokban azonban nemcsak ily ősvallási nyomok, nemcsak a pogány istenségek tiszteletének maradványai találhatók, hanem a hajdankor rutén hőseinek és fejedelmeinek dicsőítése is. Némely karácsonyi és újévi énekekben a rutén részfejedelemség korának és a fejedelmek jobbágyainak (druźýna) emléke él, s e dalok mintegy átmenetűl szolgálnak a mythosi eposztól a történelmihez, a tatár-kor előtti hősköltészethez. Az ily tárgyú költemények leginkább az egykori részfejedelemségek, Hałyč és Wołodymýr (Wołyń) területén maradtak fönn a nép ajkán, a hol a kiewi fejedelemségnek a tatárok uralma alá kerűltével a népélet ugyanazon irányban fejlődött tovább, mint a XII. század folyamán a többi rutén részfejedelemségek határai között.
A XIV. századtól a XVII. századig terjedő történelmi események, a tatár és a török csordáknak rutén földekre való berontásai és az úgy nevezett kozák uralom kezdete, melynek fő fészkévé a Dnieper vidéke lett, a részfejedelemségek korának epikájából lassanként kifejlesztették a kozák-kor hősköltészetét, a dúmy néven ismeretes énekeket.
Az ünnepi dalok között tartalmasság és változatosság, nemkülönben mythologiai érték tekintetében is a karácsonyi énekeket (kólady) illeti meg az elsőség. Ez énekek, melyek a földre meleget és világosságot árasztó napistenség dicséretét zengik, több rendbeli czélzásokat tartalmaznak a hajdani pogány vallási szokásokra. Itt példáúl csak az imént idézett világteremtési énekre hivatkozunk. De vannak nagy számmal újabb, már a keresztény korból származó, avagy történelmi tárgyú karácsonyi énekek is, valamint olyanok, melyek csak utóbb nyertek keresztény színezetet akként, hogy a hajdani pogány istenségek helyébe Krisztus, a Szűzanya, Szent Péter és más keresztény szentek nevei léptek.
A rutének a pogány korban a téli napfordúlat után ünnepelték a ragyogó napistenség újjászületését, és épen ennek szóltak hajdan a koladá-dalok. A természet lenyűgözött erőinek fölszabadúlását ünnepelték ez évszakban, örvendezvén a téli halálos dermedtségből föléledő fénynek és melegnek. Minthogy pedig később e pogány ünnepre esett a Megváltó születésének napja, könnyen érthető, hogy a régi pogány dalok és szokások hogyan keveredtek mind több-több keresztény elemmel. Ősi időkben, mint ez a Hustynii krónikából kitetszik, a világosság és meleg istenségének Koladá volt a neve. A karácsonyi, valamint az újévi dalok (szczedriwký) a rutén nép ama patriarchális életkorának állapotait ábrázolják, a mikor a még pusztán földmívelést és baromtenyésztést űző népesség a maga földi életkörűlményeit és egészen családi szervezetű kormányzatát az égiek körébe is átvitte. A koladá-énekek istenségei sorában a leggyakrabban és a legvilágosabban a következő alakok szerepelnek: a ház gazdája és a család atyja, a gazdasszony és egyúttal családanya, az ő kisasszony leányuk, és deli szép legényfiuk. A koladá-dalok legkedveltebb tárgya a háziúr gazdaságának, lábas jószágának, méhes kertjének és kalangyákkal teli földjeineik leírása. Némely, nyilván későbbi eredetű mythikus képekben pedig egész világosan tükröződik a rutén történelem fejedelmi korszakának állapota. Ezekben a hajdani pogány istenségek alakjai már egészen a történelmi korszak szelleméhez alkalmazkodtak. De számos keresztény elem is hatolt be az ősi rutén mythologia keretébe, a mennyiben a pogány istenségek keresztény mezbe öltöztetve és keresztény nevek alatt szerepelnek. Így elegyűlnek a koladá-dalokban az ősi mythikus és a későbbi keresztény képzetek részben történelmi események emlékével.
Húsvétkor a falusi leányok valamely szabad téren, rendesen a templom, vagy a czinterem előtt összegyülekeznek és ott, mint láttuk, különféle húsvéti játékokat játszanak, melléjök a hahiłký vagy hajiwký nevezetű dalokat énekelvén, melyeket aligha nem azért hívnak így, mivel valamikor berkekben, ligetekben (haj) rendezték e játékokat. Ugyancsak húsvéttól kezdve szokásosak az úgy nevezett tavaszi dalok (weśnianký) kiséretében járó tavaszi játékok, melyekben pusztán leányok vesznek részt, míg a legények rendesen csak nézőkűl és hallgatókúl vannak jelen, legfőlebb egy-egy tréfás, vagy pajkos közbeszólással ingerkedvén a leányokkal, a kik ilyenkor nem maradnak adósok és szintén pajzán gúnyolódó dalokkal válaszolnak. A húsvéti és tavaszi játékok, valamint a velük járó dalok szintén mythikus alapszövetűek, és többnyire a világosság, meg a sötétség hatalmasságaira vonatkoznak. Egészben hű képét tárják elénk annak, a mi tavaszszal földön és égen történik. Hogy hajdan e tavaszi játékokat a pogány istenségek tiszteletére tartották, arra látszik mutatni már az is, hogy húsvétkor kezdődnek és a templom udvarán, vagy a temetőben tartatnak. Idő haladtával azonban a húsvéti és tavaszi játékok mindinkább közönséges népmulatságokká váltak a szerint, a mint az egykori pogány istenségek a nép hitében lassanként gonosz szellemekké és kisértő lelkekké törpültek. A földet megtermékenyítő esnek jótékony hatása adott okot az apró szemmel szitáló vagy permetező eső tiszteletére, melynek emléke egyes gyermekdalokban még ma is él, és e jóltevőnek hajdan tartott áldozatokra mutat. Némely tavaszi dalok és játékok történelmi eseményekre való czélzásokat is tartalmaznak, így különösen azokat, a melyek Roman fejedelemnek, Hałycz és Wołodymýr urának idejére vonatkoznak.
A Szent János-napi dalok (kupálni piśni) és a velük járó szokások a napistenségre (kúpało) és az eső nymphájára (maréna) való visszaemlékezéseket tartalmaznak.
A lakodalmi dalok szintén a hajdankor családéleti állapotának és még nem egészen kialakúlt társadalmi szervezetének képét őrzik. Sok olyas, a mi ma puszta lakodalmi szokás, hajdan valóságos intézményképen állott fönn, így példáúl a nővásárlás és más efféle, a mint ezt a rutén föld hajdani szláv törzseinek Nestor krónikájában leírt életkörűlményei és társadalmi állapota igazolják.

Paraszt temetés a kelet-galicziai Kołomea mellett.
Milewski gróf Lembergben levő eredeti festménye nyomán, Axentowicz Tódortól.
Miként a népszokással járó népköltést a nagy változatosság: úgy jellemzi a rutének lyrai népköltését az érzelmek mélységével együtt járó üde élénkség. E lyrai népköltés nagyrészt a rutén nők alkotása, és főképen szabatos verselésével, valamint mintaszerű, emelkedett nyelvével tűnik ki. Fölös vagy illetlen szó alig akad e dalokban. Mint a hogy a teljesen érett kalászban csupa szép szemet találni: úgy a még teljes épségű, csonkítatlan dalokban is csupa hangzatos, választékos és mély értelmű szókat találunk, s egyetlenegy olyan sem akad közöttük, a melynek hallatára a hajadon szűzi arcza pirúlni lenne kénytelen. Szerkezetük szintén a legjobb ízlésre vall, s zeneiség és hangfestő színezés tekintetében is legsimúlékonyabb hajlékonyság tűnteti ki e népies eredetű költeményeket, a melyekből azért a férfias erő és hangzatosság sem hiányzik.
A lyrai dalok közűl különösen a rutén népnél legelterjedtebb kołomýjka nevezetűek érdemelnek említést, melyek szülőföldjüktől, Kołomea vidékétől kapták a nevüket. A kołomýjka a rutén ember hű kisérője a bölcsőtől kezdve egészen a sírig, lelke minden hangúlatának hű kifejezője, a mely éltének minden viszontagságában ott terem, hogy könnyítsen a lelkén. Eredetileg tánczdal volt, s a vele járó táncz is e nevet viseli, idő haladtával azonban általánosabb jelentésűvé lett. Mélyen megindító bánatosság és mélabús érzés hatja át e dalokat, melyeknek a dallama ugyan átcsap olykor a dur-hangnembe is, de általában véve mégis moll jellegű. Sajátszerű versalkata a négysoros szak. E szűk keretben két sor rendesen a természeti képre jut, míg a többi kettőt amannak az emberéletből vett hasonló párja foglalja el akként, hogy az első sorban van a természeti kép, a harmadikban annak további kifejtése, a másodikban és a negyedikben pedig a természeti képpel összeillő hasonlat. A kép és hasonló párja rendesen egyésges egészszé olvad össze. Hogy a népdal e sajátszerű fajának eredetiségét szemlélhessük, bemutatunk nehány példát részben Bodenstedt, részben pedig Simiginowicz-Staufe fordításai nyomán.
Ime:
1. Parton álló platán ága mélyen lóg a vízre,
Gondok bántják a kozákot, bánatos a szíve,
Ifjú platán, a míg virúlsz, ne hajolj le mélyen;
Te se búsúlj, szegény kozák, telve ifjú hévvel!
2. Ukraina földje táplál, az is föd majd engem,
Sírhantomon a fejemtől laptarózsa rengjen;
Bogyóival kis madárkák vígan mulatoznak,
Vigaszomra szép honomból jó híreket hoznak.
3. Ha babám a kertben sétál, virágillat-árban,
Azt hiszem, hogy fehér rózsák nyílnak a nyomában;
Szebb is vagy te, mint a legszebb, legvirulóbb rózsa,
Hát én szegény ifjú legény hogy mondjak le rólad!
4. Nem is csoda, ha rózsámnak oly nagy a szépsége,
Csillag esett le a mennyből épen ő melléje;
S hogy lehúllott, darbokra tört a fényes csillag,
Darabjait fölkapkodta, s most mind rajta csillog.
A rutén népköltészetben kiváló hely illeti továbbá azokat az énekeket, melyek a kozák-korszak alkotásai, és dúmy néven ismeretesek. E dúmák azoknak a rutén népénekeseknek a költeményei, a kik hangszerüktől, a spanyol gitárhoz hasonló kobzá (koboz) vagy bandúra nevű húros hangszertől vett kobzár vagy bandúrýst néven járták be hajdan az országot. A bandúra kisérete mintegy segíti a kobzost hőskölteményének előadása közben. Hogy lélekzetvételre és a mondottakról vagy mondandókról való elmélkedésre (ezért dúma az ének neve a dúmaty = elmélkedni, elgondolkozni szótól) ideje maradjon, nemkülönben az egyes szakoknak jellemzőbb elválasztás czéljából a hegedűs az énekszünetek alatt egy-egy ismétlődő zenei szakot iktat közbe, a mely után megint folytatja énekét. A dúma tehát az elmúlt idők eseményeire való visszaemlékezés, azokról szóló elmélkedés, és mint ilyen, inkább epikus természetű, de a tulajdonképeni lyrai daltól szabadabb versmértékével is különbözik.
Jóllehet a dúmákban, kivált a régibbekben szintén vannak mythosi elemek és régies eposzi alakok, ezek mégis már csak inkább afféle költői modorosság és jelképes beszéd számába veendők és nem valódi hitregei hagyományok. A rutén dúmák tartalma valóban megtörtént eseményekről, történelmi hősökről, azok harczairól és lovagi tetteiről szól, kiknek jelleme és többnyire tragikus sorsa a nép képzelmét és érzelmeit élénken foglalkoztatja. A dúmák tehát hősköltemények, melyek a rutén népnek a XV. századtól egészen a XVIII. századig lefolyt életét, a kozákoknak a törökök és tatárok elleni harczait, a rabságba kerűlt hadifoglyok keserves sorsát, továbbá a kozákoknak Lengyel- és Oroszország elleni hadjáratait foglalják magukban. A szó valódi értelmében vett költői krónikái ezek a nép életének, minden regeszerű és a képzelem csapongásából eredhető túlzás nélkül, egyszerűen és az igazsághoz híven adván elő az eseményeket azok részleteivel egyetemben. Költői színezetük mellett a dúmákban mindig valamely határozott történelmi eseményről vagy ismert történelmi személyről van szó. E valószerűség azonban nem zárja ki a költői érzés melegét, a mely vetekedik a lyrai dalokéval, és nem ritkán kiváló szépségével tűnik ki, a miért is a dúmák a szláv népköltés legszebb termékei közé sorolandók. A természet iránti élénk szeretet a dúmákat számos képpel díszíti föl, melyek annál világosabban emelik ki és színezik a költemény tulajdonképeni tárgyát. A dúmákban különben is minden részlet oly közel jár a valósághoz, hogy önkénytelenűl is fölkelti úgy a kobzosnak, mint hallgatóinak legélénkebb részvétét, s ebből érthető, hogy a dúmák mindúntalan át-átcsapnak az érzelmes lyrai és igen gyakran a drámai előadásba, s egyáltalában híjával vannak a valódi epikai nyugodtságnak, a mint hogy a népköltésben különben sem lehet a széptani elméletek szerint szigorúan különválasztani a lyrát és eposzt.
A történelmi népénekeket kobzosok, a kik azokat bandúrájuk kiséretében előadták, nyomban azon történelmi események megtörténte után szerzették, a melyek őket énekmondásra indították. Ezt nemcsak más irodalmak hasonló eredetű és természetű költeményeiből következtethetjük, hanem maguk a rutén dúmák is elárúlják. Ilyen dúmákat költöttek maguk a hadi fogságba vagy rabszolgaságba kerűlt szegény rabok, a kik török gályákon vagy börtönökben sanyarogtak, és e panaszdalok szolgálta nekik imádságúl, a mi nem egy ily költemény záradékából kitetszik. Egy egykorú krónikából tudjuk, hogy Chmelnyckij Tymosz menyasszonya (Domna Rosanda) hajának befonása közben dúmákat énekeltetett magának. Állítólag Chmelnickij Bohdan is költött egy dalt a szerencsétlen bibiczről (czájka), melynek allegoriai köntösében Ukraina sorsát panaszolja.
A történelmi énekek szerzői tehát kétségkivűl legalább részben szereplő személyek is voltak a múlt ama véres tragédiáiban; erre mutatnak már a csaták és hőstettek részletes leírásai, melyek csak az általuk mélyen megindított lélek bensejéből fakadhattak. A koboz vagy bandúra különben nemcsak a hegedősnek, hanem a kozák népszövetség legelőbbkelő embereinek is elválhatatlan kisérőjük volt ez időben. A Palijról, a Mazepa fölbújtatására Szibériába küldött híres kozák vezérről szóló dúmában ezt olvassuk:
„Fényesen kel a nap reggel, de sötétség száll a földre,
Ha eljő az éjszaka;
Hajdan híres, nagy hatalmú Palij úr most Szibirjában
Bús rabságát siratja.”
Alább pedig:
„Kunyhójába tér Palij úr s leül a küszöbére,
Bandúrája zengő húrján bús énekét kisérve.”
A bandúra e szerint olyan hangszer, a mely minden mélyebb lelki indúlatnak kifejezésére alkalmas. Ha tehát a kozák legmélyebb fájdalma enyhítésére pendíti meg a bandúra húrjait: akkor föltehető, hogy valaha nyomban a csatatérről visszatértük után dúmákban énekelték meg vitézi tetteiket a kozák banduristák. A kozák táborokban gyakran jártak-keltek szintén bandúrát pengető vak koldúsok, a kik némi kis alamizsnáért vallás-erkölcsi tartalmú dalokat énekeltek. Cserében ezekért magukkal vitték a táborban hallott kozák dúmákat, melyeket azután az egész rutén földön elterjesztettek, úgy hogy azok nem csupán a Dnieper vidékén, a kozákság tulajdonképeni honában, hanem Galicziában is nagyrészt fönmaradtak. Történelmi személyek vitézi tettein kivűl a dúmák nem ritkán a mindennapi élet eseményeiről is szólnak, és az ilyenekben főkép a szülőföld, meg a családtagok iránti forró szeretet, főleg az anyának fia iránti nagy szeretete, továbbá a testvéreknek egymáshoz való meleg vonzódása nyilatkozik meghatólag, mindenkor pedig mély vallásosság szól belőlük. Példáúl itt a rutén dúmák egyik legszebbikét közöljük Bodenstedt Frigyes fordítása nyomán („Die poetische Ukraine”. Stuttgart 1845). E dúma az azowi fogságba kerűlt három testvér szabadúlását énekli meg és így szól:
Nem ködfelhők szállnak Azov város felől,
Három fitestvér fut rabbilincseiből.
Kettő sebes lován vágtatva elnyargal,
Gyalog megy utánuk a harmadik bajjal;
De a kemény éles kövek
És a hegyes fagyökerek
Kisebzik a lábát, alig győzi jajjal;
Piros vér patakzik sebéből a földre.
Bátyjait elérvén, így esd könyörögve:
„Várjatok, testvéreim, kapjatok fölváltva,
Hol egyik, hol másik, a paripájára,
S vigyetek keresztény népek hazájába!”
Hallja az ifjabbik
Öcscse panaszait.
Kérdezi a bátyját, az meg így szól rája:
„Nem tudod, mi lehet habozásunk ára:
Elfeledted, mennyit kellett már szenvednünk?
Ha elérnek, halál vagy börtön lesz részünk,
Vagy új bilincsbe ver ádáz ellenségünk.”
A legifjabb fitestvér
Esdő szóval újra kér:
„Ha már nem visztek el innen magatokkal,
Legyetek irántam annyi irgalommal,
S paripáitokról egy kissé leszállva,
Ássátok meg sírom itt e rideg pusztán,
Abba temessétek testemet el aztán,
Hogy ragadozóknak ne legyek prédája!”
Szólt a másik közbevágva,
S ilyen szóra nyílt a szája:
„Hallatlan kívánság, hogy én ontsam véred,
Megöljelek én, a te édes testvéred?
S hogy a dárdám hegye
Életed elvegye!”
„Ha így nem akartok elbúcsúzni tőlem,
Akkor még csak az az egyetlen kérelmem,
Messetek az útszél tüskés cserjéirűl
Egy-egy marék gallyat s időről-időre
Szórjatok belőle nekem nyomjelzőűl,
A mint vágtattok majd az úton előre.”
S a kettő tovább
Fut a síkon át.
A második testvér szívétől késztetve
Időrűl-időre
Lovárúl le-leszökve
Egy-egy gallyat szakít és vet le,
Mely öcscsüket nyomukra vezesse.
De a mint Muravsk mellett haladnak,
Nyoma sincs többé tüskebokornak.
Erre a kisebb ellágyúlt szívvel, ruháit tépve,
Nyomjelzőűl az útra szórja szélylyel.
A legifjabb ezalatt,
Hogy a kért nyom elmaradt,
S helyettük a poros
Úton csupa piros
Rongyot talál, így jajdúl fel:
„Ó, mi lett két testvéremmel?
Míg én bokorba’ pihentem,
Talán ők mind a ketten
Halál martaléki lettek,
Elérettek, megölettek!
S ha meghaltak,
Ellenkéztől elhullottak:
Isten engem
Legalább addig éltessen.
Hogy őket elérjem,
S a puszta földjén eltemessem.”
De három ádáz ellenfél
Szűntelen nyomába kél:
Éhség, szomj és hideg szél,
Mely a pusztán át szörnyen süvölt. –
S szegény kozák elvégre összetört.
„Két testvéremet eléggé kerestem,
Pihenni vágyik elkínzott testem.”
Most egy dombhoz érve
Leül annak tetejébe.
Sasok szálltak épen arra,
A kozákot nézik sorra.
Ő is visszanézi őket,
S szól hozzájuk: „Szürke szárnyas
Jó vendégek, üdvözöllek,
Hogy így mellém telepedtek.
Még egy sovár pillantással
Hadd búcsúzom a világtól;
Aztán jertek, homlokomból
Ássátok ki mindkét szemem,
Ragadjátok szét a testem!”
Szólt, s egy óra elmúltával
Lelke az irgalmas Istenhez szárnyal.
Sasok jöttek, velejét kivájták;
Ragadozó madár sokféle fajtája
Sárgúló csontjait mohón töri, rágja.
Majd csapatostúl
Rohan rá zordúl
A vérszomjas ordas.
S a hullát szélylyel marczangolva,
Oszlik a szörnyű csorda.
A tüskés bozótba.
Rémséges üvöltés veri fel az éjet,
Farkasordítás a temetési ének.
Sírásója dúvad; így kellett elveszni
A pusztán szegénynek! –
De íme honnan szárnyal.
Honnan jő a kakukk a kozák fejéhez,
Hogy sírassa ées kesergő zenével?
Mint bátyját a húga, vagy fiát az anyja, –
Egyre panaszosan búg a gyászos hangja …
A lovasok akkor már keresztény földön
Messzire jutottak; ámde ime rögtön
Mardosó kín tépi szívüket,
S az ifjabb így szólítja az öregebbiket:
„Honnan e bánat, mely így marja szívünket,
Talán megölték a szegény testvérünket?
Mit mondunk apánknak, mit édes szülénknek,
Ha majd számon kérik tőlünk az öcsénket!”
Hallván e szót a bátya,
Így válaszolt rája:
„Azt mondjuk, két úrnál voltunk szolgaságba’,
S mikor útra keltünk éjjeli órába”,
Nem tudtuk fölrázni mélységes álmából,
Így nem menthettük ki rabsága lánczából.”
Az ifjabbik testvér e szókra így felel,
Bátyjához fordúlva feddő tekintettel:
„Ha szüléink elé hamis szóval lépünk,
Átok lesz az ima, a mit mondnak értünk.”
A mint most a samarovi tartományba érnek,
S lovaikat megitatni egy folyóhoz térnek,
Alig szállnak le a nyeregbűl,
Tatár-csorda veszi őket körűl.
Rajtuk ütnek a zord pogányok,
S fölkonczolják a két kozákot;
Kardhegyre tűzik fejét mindkettőnek,
S a mellett ki is kaczagják őket.
A népélet hanatlásával a nép költői alkotóereje is megbénúlt. A bandúristák azonban számos dúmát tartottak meg emlékezetükben, melyeket utóbb a néprajz művelői följegyeztek és így megóvtak az enyészettől. A bandúristákon kivűl a vásári és búcsúnapi sokadalmakon éneklő s országszerte kóbolró kintornások is föntartottak egy-egy történeti nép-éneket. E kintornások azonban többnyire inkább vallás-erkölcsi tartalmú s nagyobbrészt bibliai tárgyú énekeket adnak elő.
Nem kevésbé gazdag a rutén nép szóbeli hagyományainak az a része, melyben képzelő erejének szabadabb csapongást engedhet. Ép oly változatosak, a mily dúsak hitregei eszmékben és maradványokban a rutén nép mondái, meséi és legendái, jóllehet a keresztény vallás ezekben is nagy pusztítást vitt végbe és sokat kitörűlt a nép emlékezetéből, egyet-mást pedig akként alakított át, hogy a hajdani istenségek ma már csak alacsonyabb rangú természetfölötti lények gyanánt élnek a nép képzeletében.
Első sorban az égi testek és légköri jelenségek foglalkoztatták ős idők óta a nép alkotó képzeletét. A nyár és tél, a nappal és éjjel, a sötétség és világosság váltakozása szolgáltatta az alapot a napról való mythos kifejlődéséhez, melyet a néphit a sötétség és világosság hatalmainak örök harcza képében színezett ki. Ebbe a csoportba tartoznak a nap, hold és csillagok, a felhők, eső, hó és jégeső, a villám és dörgés égi tüneményeire vonatkozó mondák és hiedelmek.

Húsvéti tojások szentelése a kelet-galicziai Chmełowa környékén
Axentowicz Tódortól
A legrégibb rutén mythosok az égi jelenségeket egészen a földi, sőt részben az ember- vagy állatéleti képzetek szerint magyarázzák; ezeknek azonban ma már csak gyér nyomaik élnek. Az égboltot a nép majd tág mezőnek vagy tengernek, majd óriási juharfa-levélnek képzeli, melyre az égitestek mintegy rá rajzolvák. A felhőket erdőknek, szikláknak, majd meg juhnyájnak, a csillagokat a mezőn sűrűn elhintett gabona-kereszteknek, a napot ragyogó sólyomnak, a villámot föllángoló csipkebokornak nézi. Valamivel világosabban lépnek föl a rutén mythosokban az emberszabású képzetek, mint már a népdaloknál is láttuk. A rutén hitregéi alkotásában az emberi család és társadalom szerkezetét és intézményeit vitte át az ég lakóira, és a mennyi istenségek egy jómódú parasztcsalád tagjainak képében állnak előtte. Későbbi mythosokban már a fejedelmek korszakának a hatása is érzik, így abban, hogy Pérun, a mennydörgés istene, harczias fejedelem vagy fejedelemfi, a női istenségek pedig fejedelemnők és herczegleányok képében szerepelnek. A kereszténység hatása következtében a pogány istenségek helyébe Krisztus, a Boldogságos Szűz, Szent Péter, Szent Miklós és mások léptek, de e keresztény vallási alakok is egészen az ősi patriarchális intézmények keretéhez alkalmazkodnak.
A rutén nép hitregéit legfőkép az jellemzi, hogy még a képzelem alkotásaiban is a természetszerűséghez, a széphez és igazhoz való hű ragaszkodás mutatkozik, a mely óvatosan kerűl minden szertelen túlzást, irtózatosat és természetelleneset. A karácsonyi és újévi, a tavaszi és Szent Iván-napi énekek dús forrásai e hitregéknek. A mondák már annyiban csekélyebb értékűek, a mennyiben a bennük ugyan szintén meglévő mythosi alapszövetbe igen sok mellékes, későbbi keresztény, társadaloméleti, erkölcstanító, sőt humoros elem is kerűlt. A mondának tehát csak az alaprétege mythosi, minden más későbbi járúlék benne.
Az egykor nap-mythos maradványainak tekintendők azok a mondák, melyek a csillagokat elnyelő sárkányról (zmyj), a jaziá (furia), vgy egy boszorkány (widma) áldozatáúl eső szép, Iwaś nevű fiúról szólnak, a kit azonban utóbb a ludak szárnyaikra véve honába visszavisznek. Ide tartoznak a kutyafejű és egy szemű emberekről (pesýhołowci) regélő mondák is, melyeknek szörnyetegei egy szűzet törekszenek elragadni, a ki azonban ravasz ügyességgel megmenekűl hatalmukból. Ez az utóbbi különben a Polyphemről való mondához hasonlít. Az egy szemű kutyafejűek Polyphemmel és a többi egy szemű óriásokkal együtt a fenyegető viharfelhő emberszabású ábrázolásai, melyet a rutén mondában egy bátor hajadon (a görögben egy hős), vagyis a villám sújt agyon.
A télnek a nap erejétől való legyőzetése e mondákban egy-egy hősnek különféle szörnyetegek ellen való küzdelme. A hős, rendesen valamely csodaszép ifjú, bűvös erővel szabadítja ki a sötétség szörnyetegeinek hatalmába kerűlt áldozatokat. E vitéz ifjúnak azonban előbb különféle akadályokat kell legyőznie, a megszabadítottakkal együtt való szerencsés megmenekűlését pedig maga mögé dobált bűvös almákkal biztosítja, melyekből erdő, tó, tűz, stb. támad, hogy az üldözőket föltartóztassa. A hős rendesen feleségűl veszi az elvarázsolt hajadonok valamelyikét, a mi a tavaszi napnak az új életre kelt földdel való nászát jelképezi.
Ugyancsak a nap-mythos töredékeinek tekinthetők azok a regék is, melyekben a gonosz mostoha-anya üldözött mostoha-leányának mindenféle nehéz munkát ad, ezek azonban valami csodálatos segítséggel mind sikerűlnek; ugyanide sorolhatók azok a mesék is, melyekben a szegény leányt mostohája a szeme világától fosztja meg, a mire a leány gyöngyöket sír, s utóbb egy királyfitól szomorú helyzetéből kiszabadítva, ennek a felesége lesz. Ugyanebbe a körbe valók a két idősebb és okosabb fitestvérről és balga öcscsükről szóló mesék is, a kinek azonban amazok bosszúságára minden vállalkozása sikerűl. E regék az ősi nap-mythost már az erkölcsi tartalmú meséhez való átmenetében tűntetik elénk.
A régi pogány istenségek közűl a mennydörgés istene, Pérun, maradt fönn legélénkebben a nép képzeletében. Alakja később harczias fejedelemmé fejlődött, vagy az égben tüzes szekerén járó Szent Illéssé lett, a ki a villámos és mennydörgést okozza. Egyéb természetfölötti lények közűl azonban ma már csak a földet lakó alsóbb rendű szellemek élnek a nép hitében, mely az erdőt és mezőt, a folyókat és egyéb vizeket, sőt magát a lakóházat is csupa ilyen szellemmel népesíti be, s e daemonok mindenikének megillető nevet is ad.
A vízi nymphák (rusałký) csodálatos kristálypalotákban laknak a vizek legmélyén. Gyönyörű szép fiatal, rendesen csak hét éves leánykáknak képzelik őket, a kik főkép holdvilátnál jönnek elő tünderalakaikból s a víz partján, a fák tetején, vagy a hullámzó vetésben tánczolnak és játszadoznak. Sziréni énekükkel csábítgatják magukhoz az embereket, kivált az ifjakat, kiket aztán holtra csiklandoznak és a vízbe ragadnak magukkal. Rokon természetűek ezekkel a Kárpátok erdeiben és barlangjaiban lakó mawký nevű szellemek, melyek a néphit szerint kereszteletlenűl elhalt gyermekek vagy kevéssel az esküvőjük előtt kimúlt menyasszonyok lelkeiből lesznek.
Mindez alsóbb rendű csodás lényekről szóló hitregék közűl legélénkebben a vízi tündérekre vonatkozó hiedelmek maradtak fönn, valószínűleg azért, mivel a víz oly nagy és fontos szerepű a földi életben, és nagy erővel hat a nép képzeletére.
Az erdei és mezei szellemek (polisuný vagy lisowyký vagy polowyký) rendesen hosszú szakállú aggastyánokúl jelennek meg. Különféle módon dévajkodnak az emberekkel, de olykor komolyabb bajt is okoznak nekik. Ha valaki az erdei öreget a szakállánál fogva jól megczibálja, az eltűnik s egy halom arany marad a helyében.
A domowýk nevű háziszellem a családi tűzhely ősi istenségének az örökébe lépett. Mindenben segítségére van a ház gazdájának és a kályhán tanyázik. Némely mondákban azonban pajkos ijesztő szellem gyanánt is szerepel.
Igen nagy számúak a rutén népnek az ördögről való mondái, melyekben azonban a sötétség hatalmairól fönmaradt pogány képzetek már erős keresztény átalakító hatást szenvedtek. Az ördögi hatalomnak egyik sajátszerű képviselője az, mely a néphitben czort és dikdo (ördög) néven szerepel. A róla szóló mondákból azonban kitetszik, hogy az ördögnek e képzete az iráni dualisztikus fölfogásból kerűlt a manichaeusok útján a rutének közé. Az ördögről való rutén mondákban ugyanis e dualisztikus fölfogáshz képest a sötétség fejedelme istennel egyrangú és vele szűntelen harczban áll ép úgy, mint a sötétség hatalmai az ős természeti vallásban a világosság szellemeivel. Az ördög leginkább a vizekben, kivált a mocsarakban és pocsolyákban szeret tanyázni, és ezért a molnárlegényekkel jó czimboraságban van. „Az ördög nem olyan szörnyű, mint a milyennek festik”, tartja róla a rutén közmondás, és a mondákban csakugyan igen gyakran mint valami jóindúlatú és jókedvű, sőt az embereken szívesen segítő pajtás szerepel. Rendesen emberi alakot ölt, de nagyon szőrös testű, s kecskeszarva meg kecskeszakálla van. Ügyes, okos ember könnyen rászedheti és megtréfálhatja az ördögöt. Ezért az ördögről való rutén mondák nagyobbrészt humoros vagy erkölcsi tartalmúak, melyekben az igazság és okosság rendesen legyőzi a tisztátalan őserőt.
Nagyon el van terjedve a boszorkányok (widmy) és varázslók, vagy boszorkánymesterek (widmaký) erejében való hiedelem. Bűvös erejük minden jelével mythikus eredetre vall. A róluk szóló mondákban a boszorkányok és garabonczások mindenféle csodás dolgot művelnek: parancsolnak az esőnek, harmatnak, jégesőnek, a felhőknek és szeleknek; elcsenik az égről a holdat és csillagokat; a levegőn át szárnyalnak és így mennek a Łýsa horá-n tartott gyülekezeteikre, a hol az ördöggel különféle mulatságokat tartanak; tetszés szerint állati vagy egyéb alakokat ölthetnek, hogy az embert mindenfajta gonosz csellel bosszantsák és üldözése elől menekűljenek. Boszorkány minden faluban akad. A boszorkányság az illetőnek veleszületett tulajdona; néha már egészen fiatal leányok is gyakorolják. Az ilyenek el tudják venni a tehén tejét, baleseteket, betegséget, sőt halált is okozhatnak.
Ugyanebbe a körbe tartoznak a płanétnyky nevű garabonczás-féle varázslók és a jósok (znacharý vagy znacharký). Amazok kivált a jégesőt és záport intézik, emezekhez pedig tanácsért fordúl a nép különféle bajos dolgaiban, kivált betegségek esetén, mert az ilyen javasoknak nagy számmal vannak mindenféle kurúzsló szereik, talizmánjaik és varázsigéik.

A „templomocska” (cerkowcia) nevű húsvéti játék a horodenkai kerületbeli Tyszkowce faluban.
Szuchiewicz Vladimir fényképének fölhasználásával, Zuber Gyulától.
Az ördögnek valamely boszorkánytól való gyermeke az upýr (vampir). Vannak eleven és holt vampirok. Amazoknak vörös, duzzadt az arczuk. A holt vampirok nem rothadnak el koporsójukban, hanem éjféltájban kimásznak sírjukból, zárt ajtókon át is bejutnak az emberek lakásaiba, a hol rokonaiknak a vérét szívják. A vampirt úgy lehet fölszabadítani, ha nyárfa karóval döfik át a szívét.
Mindezen kisérteties és csodás erejű alakok a felhők daemoni hatalmáról fönmaradt, de elhomályosúlt képzetek származékai, melyek a nép hitében költői alakító erővel megszemélyesítve színeződtek ki.
Nagyon elterjedt a rutén népnél a varázs-farkas (wowkułák = lykanthropos) létében való hit. E hiedelem szerint némely varázslók éjszakának idején maguk is farkasokká változnak, olykor azonban gyűlölségből, vagy bosszúból más embereket változtatnak farkasokká, s azoknak mindaddig farkas-alakban kell bolyongniok, a míg valaki az emberi nevükön szólítva meg nem szabadítja őket. E félig mythikus lények a felhők hitregei képzetének az állat-szabásútól az ember-szabásúhoz való átmeneti alakúlatai.
Nagy számmal vannak azok a népmondák, melyek embereknek fák, virágok, csillagok, madarak és egyéb állatok alakjába való átváltozásáról szólnak. Ezek némelyike nagyon hasonlít a régi görög és római átváltozási mondákhoz, a miből szintén nyilvánvaló, hogy a rutének ősi pogány vallása pantheista volt. Az a monda, a melyben a hajadon nyír- vagy nyárfává változik, a babérfává lett Daphne nympha regéjét juttatja eszünkbe. A kozák, a ki megszökött kedvesével sehol sem talál eskető papot, tövisbokorrá, a szeretője pedig laptarózsává változik. Az ilyen virágregék különösen nagyon számosak. Az árvácska (Viola tricolor) egy legényből lett, a ki tudtán kivűl a saját húgát vette feleségűl. Három mostohaleányt, a kik nem őrizték meg a kender arany hajtását, a mostohaanyjuk tűzhalállal ölt meg; hamvaikból lett a paradicsomfa, a menta és a télizöld. A megölt leány lelke a laptarózsába száll, s az ennek ágából metszett furulya árulja el az ártatlanúl meggyilkolt leány halálát. A hirhedt hajdamakról (haramia) szóló régen, a ki sok mások között a saját szüléit is megölte, a szülék lelke arany, a többi áldozatoké pedig ezüst almává változik, s ez alma azon a fán terem, a melyet a vezeklő gyilkos ültetett és egy távoli forrásból térdén csúszva, a szájában hordott vízzel öntözgetett.
Nem kevésbé számosak a madarakká vagy egyéb állatokká változott emberekről való mondák. Leggyakoribb közöttük a kakukká való átváltozás. A boldogtalan meny, az anyját gyászoló leány, vagy a fiát sírató anya kakukk-alakot ölt. A kakukk (a rutén zazúla nőnemű szó) és a fülemüle (sołowij hímnemű szó) a néprege szerint egy hajadonnak az iker-gyermekei, a ki anyja akarata ellenére lett egy kígyónak (wuź hímnemű szó) a felesége. A leány anyja e gyermekeket meg akarta ölni, de a leány a fiúcskát fülemülévé, a leánykát kakukká, magát pedig árvacsalánná varázsolta.
Valamikor a gólya is ember volt, a kir az Úristen egy zsák kígyót, békát, gyíkot és egyéb csúszó-mászó állatot bízott, hogy a zsákot, bele nem kandikálva, dobja egy tóba. A kiváncsi ember azonban kióldta a zsákot, szétszalajtotta annak tartalmát s ezért büntetésűl gólyává lett, a kinek most a kígyókat, békákat és más efféléket szűntelen vadásznia kell.
Az egyszeri molnár, a ki a bundáját kifordítva medvének akart látszani, hoy a földön járó Üdvözítőt és Szent pétert megijeszsze, büntetésűl csakugyan medvévé változott.
Emberi lelkeknek halál utáni állapotukban különféle állatokba költözéséről is sokat regélnek, s az ilyen átváltozások rendesen valami gonosz tett, átok vagy szerencsétlenség következményei, és szintén a pantheista fölfogásban gyökereznek.
A rutén nép mondáiban nem csupán a szemmel látható természeti jelenségek, hanem egyes elvont fogalmak is személyesített alakot öltenek. Így a nép a jószerencsét (dóbra dóla) és a balszerencsét (nedóla, bidá vagy złýdni) is megszemélyesítve képzeli. Mindenkivel vele születik a maga szerencséje, a mely holtáig kiséri. A jószerencse (dóla) olyanféle alak, mint a rómaiak Fortunája. Ép így személyesíti a nép az igazságot (práwda) és a hamisságot (krýwda) is, továbbá a hét legszentebb napjait, a vasárnapot (nedila) és a pénteket (światá piátnycia). E mondákban az erkölcsi vezérelv rendesen az, hogy az igazság végűl diadalt arat a hamisság fölött, hogy az igazságot sem tű, sem víz nem pusztíthatja el s végűl mindig napfényre derűl.
E csoportba tartoznak az Istenről, Jézusról, az apostolokról, a Boldogságos Szűzről és a szentekről szóló legendák, a melyek ugyan a szentírásból vagy egyéb vallásos iratokból merítvék, de egészen a rutén nép fölfogásához illeszkednek. Ide járúlnak még oly legendák, a melyekbe a keresztény elemek csak később kerűltek a régi mythikus tartalom helyébe. Kiválóan érdekesek pedig a túlvilági életről szóló mondák, a melyeket egyideig halottaknak vélt s a néphit szerint a másvilágról visszatért vénasszonyok szoktak regélni. A túlvilági híradások a bűnődő lelkek büntetéseidől adnak egészen a nép fölfogása szerinti képeket. Éltükben egymással viszálkodó testvérek a pokolban mint kutyák marják egymást szűntelen. A könyörűletesek, a kik szívesen osztottak alamizsnát, dúsan terített, a fösvények ellenben üres asztaloknál ülnek. Égő bokor mellett didereg az olyan ember, a kinek szívtelensége miatt a téli időkben nála szállást nem kapott szegény a szabad ég alatt megfagyott. Egy másiknak pedig a torkából patakzik a víz, de mégis olthatatlanúl szomjazik, mert életében forró nyári napon egy vándornak nem akart a nála lévő ivóvízből adni. Fukarok forró szurokban, egy ifjú pedig övig zsarátnokban áll, mert nem akarta a sorsvetés által neki szánt hjadont feleségűl venni, sőt agyon akarta verni, hogy szabadúljon tőle. Nyársakkal üldözik az ördögök egyik gödörből a másikba a kezében kígyókat szorongató hírhedt haramiát, aki sok embert s közöttük a szüléit is meggyilkolta. Fönn az égben trónol Krisztus és a Szűzanya, a ki aranyfonalból köt harisnyát, melyhez a gombolyagot jó gyermekekből lett angyalkák tartják.
A mythikus mondáktól a történelmi hagyományokhoz való átmenetűl tekinthetők az oly regék, melyek ugyan valamely történelmi nevezetességű személyhez vagy helyhez fűződnek, de egészben mégis a nép képzeletének a szülöttei. A történelmi mondák is tévednek ugyn egy-egy adatban, de azért mégis igen fontosak, mivel bennök a rutén népnek a maga nemzeti múltjáról való fölfogása és elmélkedése tükröződik. E hagyományaiban a nép feltűnő nyugalommal szemléli a tőle távolabb álló múltat, a melynek megtörténtében mintha neki semmi része sem volna. Lelke egészen közömbös, és akármit regélnek is neki e hagyományok, nem igen látszik rajtuk mélyebben megindúlni.
A régibb korszakokból eredő hagyományok, melyek a rutén népnek a törökök és tatárok ellen vívott harczait emlegetik, még mythosi nyomokat is tartalmaznak. A kozák-korszakból valókban már a történelmi emlékek kerekednek felűl, habár olykor egy-egy újabbkori hős, mint példáúl Palij is egészen a mythikus hősök színében tűnik föl.
Egész külön csoportba valók az állatmesék, melyek a hajdani állatéposz töredékeiűl tekinthetők. Ezek különben az árja népek közös tulajdonai. A néphit szerint valamikor minden állat emberi nyelven beszélt. A nomád korszakban az ember egyáltalában közelebb állt még az állatokhoz, melyeknek szintén emberi érzést, gondolkodást, cselekvést, sőt beszédet is tulajdonított.
Az állatmesék különösen elmés, humoros és ötletes voltukkal tűnnek ki. A rutén népet ért szerencsétlen viszontagságok mellett is jókora számmal maradtak fönn az olyan tréfás és metsző élű történetkék e nemzetiség hagyományai között, a melyek maró gúnynyal támadják és ostorozzák mindazt, a mi e nép gondolkodásával és akaratával ellenkezik. A népléleknek ezen és egyéb alkotásai, mint a népdalon és mondán kivűl a közmondások és találós-mesék is, szintén becses forrásai a nép világnézetének és bölcselkedésének, és egyúttal annak is bizonyítékai, hogy a szellemi világosság sugarai oda is elhatolnak, a hová a tulajdonképeni fölvilágosodás még el nem jutott.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Adatbázisok

Arcanum Újságok

Arcanum Kézikönyvtár

Arcanum Térképek

Hungaricana

Technológiák

Digitalizálás

Mesterséges intelligencia

Történelmi térképek

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem