Művészi ipar. Łoziński Lászlótól, fordította Pasteiner Gyula
Művészi ipar.
Łoziński Lászlótól, fordította Pasteiner Gyula
Łoziński Lászlótól, fordította Pasteiner Gyula
A Kmita-féle miseruha, Szent Szaniszló életét ábrázoló hímzésekkel díszítve, a XVI. század elejéről.
Siegl Károlytól
Az egykori Lengyelországban, melynek Galiczia a múlt század utolsó évtizedéig alkotó része volt, látszólag megvoltak mindazon kedvező föltételek, a melyek közt a nagy művészet mellett a kis művészetek is fölvirágozhatnak. A fényes és bőkezű fejedelmi udvar, mely az akkori műveltséggel együtt járó nemesebb és fínomabb módban élt, s mely mindig élénk érintkezésben volt a német és az olasz művészeti fő helyekkel, a gazdag és a tékozlásig pompakedvelő, a paduai, a bolognai és a párisi egyetemeken járt főnemesség, a nagyszerű templomok alapításában és földíszítésében mutatkozó áldozatkészség, mely sokszor túlment az okos számítás határain, a bár csekély számú, de a XVI. századig a művelődésre hajlandó városok jómódú és előkelő gondolkodású polgársága: mind együtt hivatottaknak látszottak arra, hogy hathatósan előmozdítsák a művészi ipar fölvirágzását. A mi azonban ennek kedvezett, az egyszersmind gátló akadálylyá is lett. Az udvar kelleténél jobban megelőzte az országot, a főnemesség a polgárságot, a polgári osztály meg magát a népet; a gazdaság gyarapodásában, a műveltség fejlődésében és az erkölcsök finomodásában hiányzott az egyenletesség; e tekintetben a társadalom osztályait mély szakadékok választották el egymástól. Ekként hiányzott a fínomúlt életmód követelményeinek kellő fokozatossága és azon átlagos mértéke, a mely nélkül a művészi ipar épen azért, mert ipar, nem fejlődhetik.
A lengyel művészi ipar múltja eddig nincs földerítve. Csak fölötte hézagosan ismerjük úgy írott kútfőit, mint fönmaradt termékeit. Ez az oka, hogy a lengyel nemzeti művészi iparról mai napig egymással merőben ellenkező, egymást kizáró nézetek uralkodnak. Az egyik nézet szerint mindama tárgyak, melyek az ország templomaiban, palotáiban és múzeumaiban fönmaradtak, kivétel nélkül idegen, olasz, német, vagy keleti eredetűek; a másik nézet szerint pedig hazai mesterek készítményei volnának. Az újabb időben megkezdett kutatásokból azonban már is az derűl ki, hogy úgy az egyik, mint a másik nézet hibás, és hogy az igazságot itt is a középúton kell keresnünk. Kétségtelen, hogy a régebbi időben Lengyelországnak volt művészi ipara, de az nem mindig volt egyszersmind nemzeti jellegű is. Ez esetben ugyanis meg kell különböztetnünk a helyi, a hazai és az eredetileg tisztán nemzeti kis művészeteket. Az utóbbi idegen hatásoktól menten, a nép életéből, a nép sajátos szükségleteiből, erkölcseiből, nemzeti tulajdonságaiból tisztán és szabadon fejlődik. A helyi vagy hazai iparművészet ellenben elsajátítás, idegen formáknak és motivumoknak többé vagy kevésbé tudatos alkalmazása, a mi azonban nem szorítkozik a puszta gépies utánzásra, hanem a formákat önállóan fejleszti tovább és ez által mintegy alkotó jellemet ölt. Az egészen honi, tisztán nemzeti iparművészet termékeiből kevés maradt fönn és ez a kevés is oly közel áll a még ma is gyakorlatban levő ősrégi házi és népi iparhoz, hogy emezt úgy a formák, mint a díszítés szempontjából is a tisztán nemzeti, a néppel veleszületett és átöröklött művészet kifejezésének vehetjük. Minthogy mostanában nagy buzgalommal fáradoznak ama, régi hagyományként átszármazott és szivós kitartással megőrzött népi motivumok tovább fejlesztésén és eredeti művészetté való érlelésén, Galiczia újabb művészi iparának tárgyalásánál bő alkalom fog kinálkozni ezen motivumok taglalására.
Szűz Mária halálát ábrázoló rutén hímzés.
Siegl Károlytól
Legnagyobb volt a német művészet hatása. A XVI. század közepéig majdnem minden czéh német volt, s mikor aztán lengyelekké lettek, akkor is német mesterszavakat használtak, de úgy, hogy azokat a fölismerhetetlenségig eltorzították. A lengyel nemzetnek legrégibb tanítói németek voltak az iparnak épen azon ágaiban, melyek legbensőbb kapcsolatban vannak a művészettel, a milyenek példáúl a fémöntés és az ötvösség. Ha továbbá azt tekintjük, hogy a Lengyelországhoz tartozó Danzig város látta el az országot a művészi ipar fínomabb termékeivel, könnyen megértjük, hogy a német kis művészet legközelebb esett, legolcsóbb volt és ennélfogva legnagyobb népszerűségnek örvendett. A XVI. század elején érezhetővé válik az olasz hatás. Ugyanis, míg a német iparművészet a nép alsóbb rétegeibe vette be magát és ott meghonosodott, addig a királyi udvarból és a főnemesség palotáiból száműzi azt az olasz iparművészet. I. Zsigmond király második felesége, Bona Sforza, a krakói udvarba átülteti az olasz ízlést, az olasz szokásokat és az olasz mestereket. Az emlékszerű építmények építése és díszítése czéljából meghívott olasz építészek és szobrászok, a milyenek példáúl Bartolomeo Berecci és Giovan Maria Padovano, nagyon elősegítették az olasz iparművészet hatását annál is inkább, mivel az iparművészet legtöbb ága, jelesűl az asztalos és a lakatos művesség, valamint általában minden díszítő művesség az építészet izlését szokta követni. A két művészeti irány, t. i. a német és az olasz; a melyek közűl amaz különben is erős hatását érezte emennek, kezd lassanként egybeolvadni, és míg némely sajátosságaikat kölcsönösen föláldozzák egymásnak, mindkettő hódol a helyi körűlményeknek és ekként az idegen talaj követelményeihez alkalmazkodva bizonyos mértékig új és sajátos művészetté válnak. A lengyelországi iparművészet fönmaradt számos termékének egyik jellemző sajátossága, hogy egyéb határozott adatok híján hajlandók vagyunk azokat egyaránt olasz és német eredetűeknek tartani. A német és az olasz hatáshoz harmadikúl csatlakozik a keleti hatás, mely épen oly hatalmas és tartós volt, mint a két előbbi. Lengyelország és az ottomán Kelet közötti közlekedés mindig nagy volt, sőt a két ország közti állandó viszály nemhogy megszakította volna, hanem ellenkezőleg elősegítette a kölcsönös érintkezés. E tekintetben nem is a politikai, hanem a kereskedelmi közlekedés volt döntő. Lengyelország állandó kereskedést űzött a legtávolabbi kelettel és épen Lemberg, Galiczia mostani fővárosa volt az ország Kelettel való kereskedelmének fő és lerakodó helye. Innét kerűltek az ország többi részébe mindazon keleti kereskedelmi czikkek, melyek a tulajdonképeni művészi ipar körébe tartozván, természetszerűen nagy hatással voltak a hazai iparra. E hatásból származik a lengyelművészi ipar számos termékének ama sajátosan kevert jellege, mely az idegen kutatót zavarba ejti. Ide tartoznak első sorban a szövő művészet és az ötvösség, másod sorban pedig az agyagipar termékei.
Zsidó szertartási tárgyak: thora-lambrequin (kárpitfüggöny).
Siegl Károlytól
A szövő művészetben uralkodik leghatározottabban ez a könnyen tévedésbe ejtő kevertség, jelesűl a Kelet és a Nyugat közt ingadozó díszítményes formák azok, melyek a szövő művészeti termékeknek ezt a sajátos jelleget kölcsönzik. Ebből a körűlményből keletkezett az úgy nevezett „ó-lengyel” szőnyegek vitás kérdése, melylyel lengyel és német szakírók egyaránt foglalkoztak. Van egy fajtája a selyemből való, gyakran arany vagy ezüst fonalakkal átszőtt szőnyegnek, melynek rajzai keleti, jobbára ó-perzsa motivumokból állanak ugyan, de e motivumok az európai ízléshez alkalmazkodva, többé vagy kevésbé határozott átalakúláson mentek át. Az arany vagy ezüst alapon indákból, pálma- és nádlevelekből, meg hullámos szalagokból szerkesztett díszítmény határozottan európai jellegű, a mihez még az is járúl, hogy az efajta szőnyegek igen sok példányán lengyel családi czímerek fordúlnak elő. Nehány szakíró tagadta e szőnyegek lengyel eredetét s azt állította, hogy azok európai megrendelésre készűlt perzsa gyártmányok. E vélemény hívei azonban nem feleltek arra a kérdésre: vajon miként történhetett, hogy a megrendelő európai volta kényszeritő okúl szolgált a díszítő formáknak európai, tehát idegenszerű átalakítására. Ez a kérdés annál nagyobb fontosságú, mivel nem tehetjük föl, hogy a megrendelésekhez itt Európában rajzolt mintalapokat csatoltak volna, mert ez esetben a minták határozottabban, sőt tisztán európai ízlésűek lettek volna, a mi pedig tudtunkkal soha sem fordúl elő. Továbbá fontos kérdés az is, miért neveztetnek az effajta szőnyegek a fejedelmi és a főnemesi házak legrégibb leltáraiban majdnem mindig „lengyel” szőnyegeknek. Noha a lengyel kútfőket művészettörténeti szempontból eddig fölötte hiányosan kutatták át, mindazáltal bizonyosnak vehető, hogy a lengyel földön, jelesűl Galicziában csakugyan készűltek keleti ízlésű szőnyegek. A kik tagadják a szóban levő szőnyegek lengyel eredetét, azok döntő bizonyítékúl még azt hozzák föl, hogy Lengyelországban nem mutatható ki olyan műhely, a mely ilyen szőnyegek készítésével foglalkozott volna. Azonban ez az ellenvetés nem nyomós. A szó mai értelmében vett műhelyek, melyek a kereskedelem számára dolgoztak volna, csakugyan nem voltak; de a régi lengyel nemeseknek egyik kedvtelésök volt udvarukban a művészi ipar szokatlan és fényűző ágai számára műhelyeket berendezni, azoknak termékeit részint saját használatukra megtartani, részint pedig barátaiknak és előkelő, hatalmas személyeknek ajándékúl adni. A művészi ipar egyéb ágaira nézve számos ilyen példát lehet idézni. Tudjuk továbbá, hogy Galicziának Brody városában a XVII. század közepén volt egy műhely, melyben aranynyal átszőtt selyemkelmék és szőnyegek készűltek. Koniecpolski Szaniszló, a lengyel korona főhadvezére (meghalt 1646-ban), alapította udvarában e műhelyt, melyet halála után fia, Sándor, Sandomir vojvodája is föntartott. E műhelyben, melynek a kútfőkben „Officina Brodensis” a neve, selyem kelmék, kivált pedig keleti ízlésű szőnyegek (tapetia et peristromata) készűltek. További kútfői bizonyítékokat találunk a Lemberg városi levéltár consuli ügyirataiban, a melyek kétségtelenné teszik, hogy bizonyos Korfiński Emánuel aranyszövésű selyem kelmék készítésére Lembergben műhelyt állított és talán nem puszta véletlenség, hogy ugyanezen Korfiński valamely vitás ügyben aranynyal átszőtt selyem szőnyegek tulajdonosaként szerepel (1639). E gyér kútfői adatok föltétlen bizonyossággal nem állapítják ugyan meg, hogy ama régi szőnyegek Lengyelországban készűltek volna, de mindenesetre útját állják annak, hogy a kérdés ellenkező értelemben döntessék el.
Szent Szaniszló fejét tartalmazó arany ereklyeszekrény a krakói székesegyházban; lengyel munka 1504-ből.
Siegl Károlytól
Az nem szenved kétséget, hogy a keleti ízlésű és készítésű közönséges gyapjú szőnyegek, s pedig úgy a perzsa módra csomózottak, valamint a simán szövöttek is Lengyelországban készűltek; a napjainkban fölélesztett szőnyegszövés ugyanis a régi hazai hagyományokon és gyakorlaton alapúl. A Lembergben legutóbb tartott országos kiállítás művészettörténeti osztályában igen nagy figyelmet keltett két, pompás színezésű, aranynyal és ezüsttel átszőtt selyem szőnyeg, mely lengyel családi tulajdon és az úgy nevezett „ó-lengyel” szőnyegfajtához tartozik, meg két egyszerű gyapjú szőnyeg, mert díszítményük nyersen átformált keleti motivumok és tisztán európai, meg helyi motivumok keverékéből állt és igen tanúlságosan tűntette föl a régi hagyományos hazai szőnyegszövést. Mind a kétféle szőnyegen fölismerhető a közös eredet; egyet tíz lengyel családi czímer díszített, egybe pedig az 1698. évszám volt beszőve. Kétségtelen, hogy e szőnyegek sem gyári műhelyből származnak. A galicziai szőnyegek kivétel nélkül simán szövöttek (kilimki néven is neveztetnek) és tulajdonképen a háziipar körébe tartoznak; de újabb időben a kezdetleges készítési módnak javítása, a díszítménynek és a színeknek nemesítése által fokozták e háziiparnak művészeti becsét és emelték kereskedelmi fontosságát. Ezt a föladatot vagyonos műkedvelők végezték, a kik nagyobb szövőműhelyeket állítottak. A sok közűl fölemlítjük a Fedorowicz László által Oknóban állított kilimgyárat. E szőnyegek ornamentikája nem mindig mondható eredetinek; ezeket is azok az elsilányodott keletimotivumok jellemzik, melyek a Balkán félszigetről, Magyarországból és Bukovinából származó szövött szőnyegek révén általánosan ismeretesek; mindazáltal nem lehet tagadni, hogy vannémi ékítményi értékük, kivált az Oknóban készített példányok közt van számos olyan, melynek nemesebb rajza és fínomabb színhangúlata dicséretet érdemel.
Zsidó liturgiai tárgyak: thora-korona (ú. n. Keter) és thora-paizs.
Az 1894. évi lembergi országos kiállítás tárgyai közül.
Siegl Károlytól
A mit a szőnyegekről mondottunk, azt mondhatjuk a szövőművészet egyéb termékeiről is, jelesűl a brokát és a selyemkelmékről, a melyek közt legkiválóbbak a fali kárpitnak használt úgy nevezett „makat” kelme, továbbá a nemzeti viseletnek nélkülözhetetlen alkotó részét tevő öv. A makat arany vagy ezüst szövésű mustrával díszített vörös selyem kelme, melynek számos példánya maradt fönn mai napig; mint lengyeles hangzásúvá átalakított neve (makhta) mutatja, keleti eredetű; de a XVII. század vége felé a a XVIII. század folyamán Lengyelországban is, nem egy helyen több-kevesebb sikerrel megkisérlették ezen szövőművészeti termék előállítását. Most is főnemesek voltak, kik udvarukon műhelyeket állítottak és igen jellemző, hogy az ilyen műhelyeket „perzsá”-nak szokták nevezni. A herczeg Radziwill-féle gyár mintájára számos kisebb műhely keletkezett, és hogy az öv milyen épszerű és fontos czikk volt, hogy az övszövés meghonosítását mily nagy gazdasági fontosságúnak tartották, azt megítélhetjük abból, hogy nehány kiválóbb gyáros 1788-ban országgyűlési határozattal nemesi rangra emeltetett. Mazarski János és Leo (Słuck), Chmielewski D., Maslowski Ferencz, Pucilowski Antal (Krakó), Paschalis Jakab (Lipków), Salimond és Filsjean (Kobylki), Besz (Danzig) voltak a legismertebb gyárosok, a kik készítményeiket részint egész nevükkel, részint nevükkezdő betűivel, részint jelképi jegyekkel (példáúl Agnus Dei) jelölték meg. Azonkivűl Kutkorzban (Lemberg közelében), Przeworskban, Sokalban, Żmigródban és még több ismeretlen helyen csekélyebb értékű, jobbára csupán selyem övekkészűltek. A lengyel öv, mely ma is lényeges alkotó része a nemzeti viseletnek, 30–50 centiméter széles és mintegy négy méter hosszú, majdnem mindig keresztben sávos, ritkábban pöttyös, vagy tarka virágos, hoszszában keskeny szegélylyel beszegett, két végén pedig nagyobb bokrétákkal ékeskedik. Díszítménye eredetileg alakított levelekből, virágokból és indákból áll; a két végében levő virágai és levelei csak ritkán és csak a kevésbé becses példányokon természetes alakításúak; rendszerint ezek is fínom formaérzékkel stylizálvák. Vannak olyanok is, a melyeken a bokréták és virágedények helyét lovagjelvények vagy czímerek foglalják el. A legszebbek és a legkeresettebbek nehéz, de igen hajlékony arany és ezüst kelméből valók, a melybe színes minta van hímezve és hoszszában két, ritkábban három vagy négy keskeny mezőre vannak osztva, úgy, hogy az egyik mező aranyos, a másik meg ezüstös; ekként két- és négyszeres, sőt ha balfele is megfelelően van beosztva és mintázva, négyszeres és nyolczszoros változatot mutathat az öv, mivel az alap színével a minta színe is változni szokott. Ez övek nagyon hasonlítanak előképükhöz, a perzsa övekhez, melyeket mielőtt az országban gyárak állíttattak volna, lengyel örmények vittek be. Mint mondottuk, az övek gyártása e század elejéig tartott. Mickiewicz költő még szemtanúja volt a gyártásnak és „Pan Tadeusz” czímű híres eposzában meg is emlékszik róla.
Az ország földarabolása után megszűnt minden szövőműhely. Mostanában megkisérlették a lengyel makaton kivűl öveket is készíteni. Az előbbivel való kisérlet jól sikerűlt; Potocki Oszkár gróf buczaczi műhelyében igen ízléses, jobbára aranynyal és ezüsttel átszőtt selyem makat-kelmék készűlnek, melyek a legutóbbi galicziai kiállításon méltó figyelmet keltettek, és az idegen vendégek, mint lengyel különlegességeket, szívesen vásárolták.
Öv, lószerszám, fegyverek.
Charlemont Húgótól
A szövőipar mellett meg kell emlékeznünk a vele rokon hímző művészetről. Ez az országban egykor a fejlettség magas fokán állott és a galicziai mindkét szertartású templomokban, valamint a zsidó zsinagógákban ma is igazi remekeit őrzik a hímző művészetnek. Az 1894-ik évi galicziai országos kiállítás történeti osztályában a régi hímzésnek rendkivűl érdekes termékei kerűltek össze, köztük rutén és zsidó hímzések is. Valamennyit túlszárnyalta a krakói székesegyház kincstárából való kmita-féle, vagy másként Szent Szaniszló miseruha. Ez a domború hímzésnek páratlan és a maga nemében utólérhetetlen alkotása; a szó szoros értelmében tűvel előállított szobrászati mű. A szent vértanú életének jeleneteit ábrázoló csoportok csudálatosan tökéletes kimunkáltságúak, mesterileg mintázottak; egyes alakok majdnem egészen elválnak a háttértől. A domború hímzésnek e hasonlíthatatlanúl érdekes emléke 1504-ből való. Figyelemre méltók voltak továbbá a rutén egyházi hímzések, melyek Mária halálát, a tizenkét apostolt s efféléket ábrázoltak s az aranynak és ezüstnek színes alapon való változatos csilláma által tűntek ki. A régi hímzés e termékeinek érdekességét még fokozta az, hogy majdnem mind Lembergből és Krakóból, a hímzőművészet e két fészkéből származtak. Az egykori Lengyelországnak nagy részét a lembergi műhelyek látták el díszítményes éa alakos hímzésekkel. Lembergben régtől fogva egészen a XVIII. század közepéig külön és aránylag igen népes czéhe volt a hímző művészeknek (phrygiones); a czéh tagjai, a város vegyes felekezetűségéhez képest lengyelek, rutének és örmények voltak. Ugyanezen időben a lembergi zsidók közt is számos hímzőművész volt, a kik noha ki voltak zárva a czéhből, kiváló műveket állítottak elő, ha a városi consuloktól kapott nagyobb megrendelés nekik erre alkalmat szolgáltatott. Ilyen megrendelés volt példáúl 1659-ben a vadászati jelenetekkel díszített selyemsátor, melyet Lemberg városa János Kázmér királynak adott ajándékúl. Az egykor oly szépen virágzott művészi hímzést idővel egészen elhanyagolták, a templomok szükségleteit ízléstelen külföldi gyártmányokkal látták el. Csak újabb időben kezd a művészi ipar e nemes ága újból föllendűlni, és a legutóbbi országos kiállításon már láthatók voltak a művészi hímzésnek olyan próbái, melyek jóval fölűlmúlták a közönséges műkedvelés és a női kézimunka mértékét.
Áttérve a fémművességre, első helyen az ötvösséggel kell foglalkoznunk, a kis művészetek azon ágával, mely talán leghívebben tükrözi vissza a nemzeti ízlést és a nép erkölcseit, a mennyiben mintegy nyomon kiséri a nemzet társadalmi életét, díszíti az oltárt, az asztalt, az asszonyt, a férfit, a viseletet, a fegyvert. Hogy az ötvösség Lengyelországban, kivált pedig a mai Galiczia terűletén egykor igen fejlett volt, azt számos hazai és külföldi írott kútfő bizonyítja; az ötvösség emlékei azonban fölötte csekély számúak. Bernardo Bongiovani, camerinói püspök, Zsigmond Ágoston király mesés gazdagságú magán kincstáráról följegyzi, hogy abban a mesteri foglalatú drágakövek és klenodiumok, aranyból és ezüstből művészien vert, zománczozott és a technika minden eszközével díszített edények, fegyverek és egyéb tárgyak nagy sokasága volt, úgy, hogy Olaszország pompakedvelő és művészi érzékű fejedelmi udvarainak egyike sem vetekedhetett vele. Többé-kevésbé ugyanezt mondhatjuk számos templomról és főnemesi udvarról, a melyek kincstárainak leltárai fönmaradtak. A sok hadi sarcz elnyelte e kincseket; a mi nem kerűlt az ellenség kezébe, az különböző alkalmakkor mint hazafias adomány a pénzverőbe vándorolt. Végűl a maradékot a megromlott ízlés és az újdonság áldatlan, vandal hajhászata idejében megolvasztották. Ehhez járúltak még a külföldi űzérek, a régiségek hiénái, a kik számos remek művet vittek ki az országból. A mi, mintegy csodaképen, mai napig megmaradt, az úgy szólván a maradéknak a maradványa. Mindazáltal ez is elég fogalmat nyújthat a nemes fémekből készűlt művek rengeteg sokaságáról, mely az egykori lengyel birodalom terűletén föl volt halmozva. Vajon az arany és ezüst egyházi edények, a művészettel vert, öntött, czizelált, zománczozott, vésett és niellóval díszített ötvösművek közűl, melyekről a legrégibb leltárak beszélnek, mennyi kerűlt ki az idegen és mennyi a hazai mesterek műhelyéből, erre a kérdésre ma lehetetlen megfelelni. Mindazáltal bizonyos, hogy az olasz és a német mesterek mellett szép számmal voltak a hazai ötvösök is. Erről tanúskodnak a román és a csúcsíves művészet idejéből fönmaradt ötvösművek, melyekről határozottan tudjuk, hogy lengyel készítmények; ilyen pl. a płocki székesegyházban levő, ú. n. Szent Zsigmond koronája, mely Zemełka Szaniszló, aurifaber plocensis műve a XIV. század végéről, vagy pedig Szent Szaniszlónak a krakói székesegyház kincstárában őrzött ereklyetartója, melyet a szent püspök életének jeleneteit ábrázoló domború művek díszítenek. Ezt a remekét az ötvösségnek Marciniec Márton krakói ötvös készíté 1500-ban.
Érczöntők; a Boehaim-féle Codex Picturatusból.
Siegl Károlytól
Mint a nagy művészetben és a művészi ipar minden ágában, azonképen az ötvösség terén is a XVI. századig kizárólag a német hatás uralkodott; jelesűl a nürnbergi mesterek szolgáltak előképűl, habár ugyanezen időben itt-ott az erdélyi és a magyar ötvösség technikájának és díszítő módjának a hatása is mutatkozik. I. Zsigmond és neje, Bona Sforza, idejében e téren is útat tör az olasz művészet hatása, de megközelítőleg sem válik oly általánossá, mint az építészet és a díszítő művészetek terén, sőt az ötvösségben hosszú időn át csorbítatlan marad a német művészet uralma. Azonban a német, majd az olasz művészet mellett még más és pedig figyelemre méltó hatások nyomai mutatkoznak a lengyel ötvösségben. Ezek: a rutén egyházban hagyományszerűleg ápolt byzanczi, továbbá az erdélyi és a magyar, végűl pedig a világi ékszereken, a viseleten és a fegyvereken kedvelt keleti ötvösség hatása. A byzanczi művészet, melynek hatása a krakói székesegyház kincstárában őrzött Jagello Kázmér-féle híres arany kereszten is mutatkozik, általán a rutén egyházi szerek körére szorítkozik, s ott is inkább szertartási, sem mint művészeti értékkel bír; nyomait még a XVII. században is észreveszszük, míg végre a nyugati művészet kiszorítja. Az ötvösségnek a XVII. század első feléből való igen érdekes átmeneti jellegű emléke Lembergben a keresztre feszítés templomában egy nagy ezüst oltári kereszt, melyet 1638-ban Kassyanowicz András rutén ötvös készített, és a melyen csupán a Krisztus szenvedésének ábrázolása mutat byzanczi motivumokat, egyébként csúcsíves és renaissance formákból összeállított, művészietlen alkotás.
Chorusi szék a krakói Oltári szentség templomban.
Siegl Károlytól
A régi lengyel birodalom azon terűletén, mely a mai Galiczia királyságot alkotja, Krakó és Lemberg a régi fő helyei az ötvösségnek, a mint egyáltalán Varsó, Wilna és Posen mellett e két város vitte a régi lengyel iparművészetben a vezérlő szerepet. Krakó volt a legelőbbkelő otthona a művészetnek, és a királyi udvarnak Varsóba való áthelyezéseig a legelső helyet foglalta el úgy a művészetben, mint a művészi iparban. Lemberg jóval későbben és szerényebben tűnik föl, mindazáltal az iparművészet terén kifejtett tevékenységes már csak azért is kiváló fontosságú, mert mint nemzetközi város, az a hely volt, a hol a legkülönfélébb hatások találkoztak, a melyek közműveltségi s művészettörténeti tekintetben egyaránt igen figyelemre méltó jelenségeket hoztak létre. A kis művészetekben, jelesűl az ötvösségben Lemberg ápolta leginkább és leghosszabb ideig a keleti művészeti elemeket. E városnak örmény lakói voltak azok, a kik a művészi iparnak általában, különösen pedig az ötvösségnek ama szembeszökően helyi jellegű, a honi szokásokhoz alkalmazott lengyel-keleti sajátosságot kölcsönözték. Tudni való, hogy az ötvösségnek Lengyelországban a viselettel, a fegyverzettel és a lovaglási kedvteléssel kapcsolatban sokkal tágabb tér kinálkozott, mint bármely más európai országban. A nemesség pompaszeretete és lovagi szokásai az ötvösségre nézve a hálás föladatok kifogyhatatlan kútforrásai voltak; a fegyverek és a lószerzámok díszítése, mint egyik legszebb föladat, a tökély magas fokát érte el. A lembergi ötvösség, kivált a XVII. században ezen a téren remekelt. lembergben kitűnő művészettel és fényesen díszítették a kardokat és a karabélyokat, aranytól és drágakövektől csillogó, pompás lószerszámokat, kincset érő csatokat, kapcsolat és gombokat készítettek. A fegyverkovács, meg a nyerges munkája mintegy csak arra való volt, hogy az ötvösnek alkalmat szolgáltasson művészete érvényesítésére. A díszes fegyverek nagy kelete nagy fejlettségre segíté a kimunkálás mindazon módjait, a melyket különben nem csakoroltak volna; a fegyvert a leggazdagabb és a legszebb menyasszonyként aranynyal, drágakövekkel, gyöngyökkel és gyémántokkal díszítették. A vésett, a vert és a metszett czifrázatot, a szép foglalatú drágaköveket, az aranynyal kirakott féldrágaköveket, a tausiát, a damaszczént, az azzimina-féle eljárást, a rekeszes és a berakott zománczot, a filigránt, szóval az ötvösségnek minden eszközét fölhasználták a fegyver, a paizs (úgy nevezett kalkan), a tábornoki pálcza (buławy), a buzdygan (buzogány) és a lószerszám díszítésére. A XVII. század vége felé a fényűzésnek ezen sajátos lengyel módja majdnem egészen háttérbe szorítá az ötvösség egyéb ágait, és különösen a III. János király által pártolt lembergi lengyel-örmény ötvösök voltak a legjelesebb mesterek az e fajta munkában. Az ilyetén díszes fegyverek kiviteli czikkűl is szolgáltak Magyar-, Oláh- és Oroszországba, a hol szintén nagy volt a keletük.
A régebbi ötvös művészetnek egyik igen jellemző vonása maradna figyelmen kívűl, ha hallgatással mellőznök a zsidó ötvösöket, a kik a művészi ipar ezen ágában is érvényre juttatták fajuk sajátosságát és tehetségét. A zsidók a czéheken kivűl, a nyilvánosságból kizárva háziiparilag gyakorolták művészetüket; mindazáltal e lappangó tevékenységükkel olyan műveket hoztak létre, melyek manapság mint a hazai ötvösségnek kétségtelenűl hiteles emlékei figyelmet érdemelnek. Szerencsés gondolat volt, hogy a galicziai legutóbbi országos kiállítás történeti részében külön zsidó csoportot rendeztek; a zsidó litrugia tárgyak e külön kis tárlata újság számba ment és egyúttal tanúlságos volt, habár nem teljesedett az a remény, hogy nagyobb régiségű tárgyak is kerűlnek majd elő. A zsidó liturgiai ötvösség e tárlaton a formák és a díszítmények tarka keverékét mutatta; legfőbb ismertető jelei: a bizarr-eredetiség, a mohó vágy, mely csekély eszközökkel nagyszerű, vagy helyesebben szólva nagyzoló, színleges hatásra törekszik, továbbá a díszítmény halmozottsága és szinte ámúlatba ejtő szertelensége a technikai eszközöknek és fogásoknak. Ez a sajátos, idegenszerű művészet, annak keleti ízlésű ékítménye, közönséges bibliai jelvényei, egyébként szűk körben mozgó állati jelképei (szarvas, medve, ökör, oroszlán, orrszarvú, sas) élénken emlékeztetnek a zsidó művészeti tevékenység egyéb termékeire, névszerint a jabłonówi és a rozdóki zsinagógák falfestményeire, a melyek épen olyan bizarrok, de részben igen szokatlan helyes érzékről tanúskodnak.
Apáti szék a krakói Oltári szentség templomban.
Siegl Károlytól
Az ötvösség számos ága idővel mindenütt elveszté iparművészeti jellegét, a mennyiben a nagyobb keletű szükségleti czikkeket gépek segítségével gyárilag állítják elő. Így történt Galicziában is. Az ötvösség megszűnt művészi ipar lenni és kereskedelmi iparrá változott át. Mihelyt divatját múlja a külön megrendelés, és a vevő megelégszik a gyári készítménynyel, ez iparnak művészeti jellege azonnal csorbát szenved s csupán néhányféle fényűzési tárgyra és kivételes megrendelésre szorítkozik. Mindemellett Krakóban és lembergben még mindig számos képzett és ügyes mester találkozik, a kik a művészetük körébe tartozó legszebb és legnehezebb föladatokat is sikerrel oldják meg, a kikre nézve a niello, a vésés, a trébelés és a zománczozás régi nemes technikái nem váltak mélységes titkokká. Különösen a trébelésről, ez igazi művészi technikáról mondhatjuk ezt, a melynek régi termékei majdnem egyenrangúak a nagy művészet alkotásaival és a melynek igen szép emlékei találhatók a galicziai templomokban és gyűjteményekben, a milyenek példáúl, hogy csak nehányat említsünk, a Flötner-féle domború művek a krakói Zsigmond kápolna szárnyas oltárán, továbbá Szent Szaniszló koporsója és Rennen Péter danzigi ötvösnek egy műve szintén Krakóban, a székesegyházban. A galicziai legutóbbi kiállításon nem egy trébelt domború ábrázolás volt látható, melyek a legjobb e fajta német és franczia művek sorában méltó helyet foglalnak. Ilyenk voltak példáúl Matejko alakokban gazdag festményeinek domborított és czizelált másolatai. Ezeknek készítői, a krakói Hakowski és a lembergi Dornhelm B. a trébelés előkelő technikájának igazi mestereiűl mutatkoztak be.
A bieczi plebánia-templom chorusi széke.
Siegl Károlytól
Galiczia a fémművesség minden fontosabb ágának, a bronz- és a horganyöntésnek, valamint a lakatosságnak számos és művészi becsű emlékével dicsekedhetik. Nem szólunk az olyan művekről, a milyenek pl. Frigyes bibornok (meghalt 1503) síremléke, mely Vischer Péternek tulajdoníttatik, továbbá a milyenek a krakói és a vidéki templomokban levő bronz emlékek. Ezek a tulajdonképeni művészet körébe tartoznak. Nagy számmal vannak ezeken kivűl a régi időből való olyan remek művek, a melyek a nélkül, hogy átlépnék az ipar határát, meggyőzően tanúskodnak arról, hogy az országban a bronz és a vas megmunkálása a fejlettségnek igen magas fokán állott. Lembergben egykor virágzott a bronz-öntés; a város által föntartott öntőműhelyben nem csupán ágyúkat, hanem harangokat, csillárokat, sőt szobrokat is öntöttek. A lembergben öntött ágyúk, melyek egész Lengyelországban el voltak terjedve, művészeti tekintetben is figyelemre méltók, a mennyiben majdnem kivétel nélkül szépen vannak mintázva és domború ékítményekkel díszítve, mint a XVI. és XVII. századbeli fönmaradt pédányok is bizonyítják. A városi öntőműhely, mint mondottuk, nagyobb művészeti föladatokra is vállalkozott; az ugyan nem bizonyos, hogy a lembergi székesegyházban levő síremlékek bronz szobrai lembergi műhelyből kerűltek ki, de más felől kétségtelen, hogy Szent Mihálynak ugyanott levő és a XVII. századból való horgany szobra, valamint az arkangyal által megölt sárkánynak sokkal régibb bronz szobra hazai művek. Régi és hazai készítményű, művészi formaérzékről és technikai jártasságról tanúskodó számos kisebb bronz és vörös réz tárgy maradt fönn mainapig, köztük szépen domborított tálak, keresztelő medenczék, fényvetítők, csillárok és gyertyatartók. A lembergi zsinagóga kilencz ágú, óriási gyertyatartója, mely a galicziai legutóbbi kiállításon nagy figyelmet keltett, Boroszlóban készűlt; de ugyanezen a kiállításon látni lehetett sárga rézből öntött igen szép csillárokat, melyeket XVI. századbeli lembergi patricius családok czímerei díszítettek, s a melyek kétségtelenűl valamely lembergi műhelyből kerűltek ki. Galiczia művészi fémipara hosszú ideig tartó pangás után a legújabb időben örvendetesen föllendűlt; a bronzművesség észrevehetően emelkedett és úgy művészeti, mint technikai tekintetben nagy haladást tett. Lembergben, Krakóban, Przemyślben és az ország több nagyobb városában életrevaló műhelyek állanak fönn, melyek a templomokat igen jó, művészi bronz tárgyakkal látják el. Legnagyobb haladást azonban a lakatosság tett. Az iparművészet ez ága az építő kedv föllendűlése óta gyors és sokat igérő fejlődésnek indúlt; az újonnan szép számban keletkezett emlékszerű épűletek meghozták a soká nélkülözött alkalmat, hogy képességét szép föladatokon mutassa be. Lemberg és Krakó legújabb díszes épűleteit, mint példáúl az egyetemet, az országházat, a takarékpénztárat, az államvasúti palotákat, stb. az anyag mesteri megmunkálásáról tanúskodó, igen szép vas rácsok ékesítik és az 1894. évi országos kiállításon voltak rácsos kapuk, ajtóvasalások, csillárok, lámpák és fáklyatartók, a melyeknek művészi kimunkáltsága örömmel tölté el a hozzáértőket.
A galicziai templomokban, palotákban nyilvános és magángyűjteményekben látható számos pompás emlék után ítélve a hazai asztalosság valaha nagy fejlettségű volt. A krakói Oltári szentség templomban levő remek chorusi székek, továbbá a lembergi és a leżajski ciszterci templom, a bieczi plebánia-templom és még számos más templom chorusi székei forma és kimunkáltság tekintetében egyesítik mindazon technikai és művészeti eszközöket, a melyek segítségével az asztalosság legszebb sikerekre jutott: a faragást, az intarsiát és a színes díszítést. A fönmaradt régi bútorok, szekrények, ládák, stb. legnagyobb részben hazai készítmények, habár vannak olyanok is, melyek a Lengyelországhoz tartozott Danzig híres asztalos műhelyeiből kerűltek ki. Ezek, valamint a rutén ikonostasisoknak fölötte gazdag, szinte szertelenűl pazar faragású barokk keretei, nemkülönben a régi fa burkolatok és szobamennyezetek, melyek közűl, sajnos, nagyon kevés kerűlte el a pusztúlást, vagy legalább a megcsonkítást, továbbá a zakopanci szakiskolában művelt és lassanként érvényre jutó Tátra-motivumok, végűl a naiv és eredeti rutén paraszt ékítmények oly kimeríthetetlen kútforrásúl kinálkoznak, hogy elég, ha Galicziának az újabb időben a művészi ipar magaslatára törekvő faipara csak ebből merít. Ezekben oly kincs rejlik, hogy annak, meg a hagyományos népies iránynak a segítségével sajátosan tovább fejlesztheti művészi formáit.
A lembergi rutén plebánia-templom egykori ikonostasisának középső ajtaja.
Trzemeski fényképe után.
A lengyel művészi keramiának csekély számú terméke maradt meg a múltból, a minek egy felől az anyag törékeny volta, más felől pedig és még inkább az azoka, hogy a művészi keramia a lengyel korona tartományaiban nem volt oly nagy fejlettségű, mint az iparművészet egyéb ágai. Ámbár a legrégibb időben is találkozunk a keramiai iparművészet nyomaival, mindazáltal a folytonosság hiánya és a fönmaradt termékek csekély száma következtében nem ismerhető föl a keramia mai és régebbi nemzeti jellegű állapota közti kapcsolat. Halicz, a régi rutén fejedelmi város határában eszközölt ásatások alkalmával égetett agyagból való ékítményes és festett fali szalagok kerűltek napvilágra, a melyek valószinűleg a XIII. században ott helyben készűltek; vannak történetibizonyítékok is, a melyek szerint itt-ott megkisérlették volna keramiai műhelyek fölállítását, úgy látszik azonban, hogy a siker nem volt tartós. Így példáúl Krakóban 1583-ban két faënzai olasz, névszerint Tonduzzi és Avezuda, faënzai mint szerint majolika-gyárat alapított, a mely azonban csak nagyon rövid ideig állott fönn; úgy látszik, hasonló sorsa volt annak a majolika-gyárnak is, melyet János Kázmér király Varsóban, a XVII. század második felében állított föl. Lembergben a XVI. és a XVII. században nagy kelendőségű és a leírás szerint igen szép kályhákat készítettek, egyébként pedig a keramia körébe tartozó fényűzési és művészeti tárgyakat Danzigon át Németországból hordták Lengyelországba, azonkivűl az olasz és a keleti majolika födözte a szükséglet egy részét; jelesűl a keleti majolika „török agyag” néven a XVII. század végeig igen sűrűn fordúl elő a polgáriés nemesi családok leltáraiban. A XVIII. század vége felé több ízben megkisérlették nemzetikeramiai ipar teremtését; Varsóban (Belvedere), Kozrecben, Baranówkában, Horodnicában, Glińskóban és még több helyen porczellán- és faience-gyárak keletkeztek, e csakhamar meg is szűntek. A Lemberg közelében levő glińskói gyár több évig tartó szünetelés után újból megkezdte a munkát, egyidejűleg Lembergben és Krakóban is keletkeztek kályhagyárak, a melyek gazdagon díszített és festett kályhákat és ízléses kandallókat állítanak elő, s lassanként kiszorítják a külföldi készítményeket. Általában az utóbbi években sikeres kisérletek tétetnek a hazai keramia emelésére és a keramiai termékek iparművészeti fejlesztésére, a minél a formák és a díszítés tekintetében a naiv és nyers, de sajátszerűen festői paraszt majolikákat tartják szem előtt. Mind e törekvéseket nagyban előmozdítják a mostanában alapított keramiai szakiskolák és az ezeken alkalmazott tanítók, a kik az osztrák és a külföldi intézeteken nyerték technikai kiképeztetésüket, nemkülönben üdvös hatású a szintén mostanában alapított kisérleti állomás. Ekként rövid idő alatt érte el a lengyelkeramia ama szép eredményeket, melyek a galicziai legutóbbi országos kiállításon méltó elismerésben részesűltek. A kiállításon, névszerint annak ipari szakiskolai csoportjában a keramia mintaszerű termékeit, eredetien díszített és festett majolika kandallókat, művészein előállított vázákat, tálakat, fali szalagokat, stb. mutattak be.
Galicziai ikonostasisok részletei: a. Żolkiew melletti Krechów, b. Buczacz, c. Rohatyn, d. Bohorodczany, e. Kraszno-Puszcza.
Siegl Károlytól
Galiczia művészi iparát és háziiparát nem választja el egymástól merev határ; a kettő közt, ha nem is technikai, de formai és ékítményi tekintetben benső kapcsolat van. Ezúttal azonban nem szándékunk ezen, részben természetes, részben pedig mesterségesen előidézett rokonsággal behatóbban foglalkozni. E tárgynak tüzetesebb taglalása ugyanis olyan térre vezetne bennünket, a melynek e könyvben való megismertetése más czikknek a föladata. Általános és élénk törekvés nyilvánúl mindenfelé, melynek czélja a galicziai iparművészetnek a népies motivumok fölhasználásával sajátos nemzeti jelleget adni: az asztalosságban a rutén faragványokat, a tátrai czifrázatot és a huzul drót-incrustatiót, a fémművességben szintén a huzul csigavonalú és czikkes vésést, a hímzésben az országban dívó kereszt-öltésű mustrákat, a keramiában a paraszt majolikák őseredeti nyers növényi díszítményeit alkalmazzák. Ez bizonyára dicséretes törekvés, föltéve, hogy elkerűli az unalmas egyformaságot, az alakok megmerevedését, mert nem lehet tagadni, hogy vannak ilyen meddő népies motivumok. Azonban az iparművészet életre való föllendűlését nem annyira kedvtelésből ápolt népies művészettől, sem nem a régi nemzeti művészeti tevékenység emlékeinek kegyeletes tiszteletétől, – habár mindkettő termékenyítő hatású lehet, – hanem első sorban az alapos és rendszeres iparművészeti oktatástól várjuk. Ez oktatás érdekében utóbb sok fontos intézkedés történt: ipariskola állíttatott, a melynek van rajzoló, mintázó, faragó, asztalos és díszítő-festői osztálya; több ipari szakiskola és házi ipari iskola keletkezett; az iskolákban mind nagyobb tért hódít a rajztanítás; Krakóban és Lembergben iparművészeti múzeum keletkezett; az osztrák és a külföldi művészeti iskolákban ösztöndíjak segítik elő a leendő tanítók kiképzését; számos pályadíj tűzetik ki; végűl kiadványban tétetnek közzé a művészi ipar legjobb korszakaiból való mintaszerű emlékek. Ez a helyes út, mely kétségtelenűl nemesíteni fogja a kézművességet és erősíteni fogja az iparművészetet Galicziában. És a hol tanúltság és képesség van, ott alkotó tehetségek is támadnak, a melyek egyedűl hivatottak az éretlen és az érett, a régi és az új, az idegen és a hazai elemekből eredeti és összhangzatos művészetet teremteni.
Bronz rács a krakói Mária templomban (XVII. század).
Siegl Károlytól
