A vidék. Habdank-Dunikowski Emiltől, fordította Katona Lajos

Teljes szövegű keresés

A vidék.
Habdank-Dunikowski Emiltől, fordította Katona Lajos
A podoliai fensík. – A puszta!… Hurrá! A puszta!… Önkénytelenűl kitör belőlünk e kiáltás, melylyel hajdan a nagy világból dús zsákmánynyal megtérő lovascsapatok zeneszó mellett és lengő zászlók alatt bevonúlva, honi pusztáikat üdvözölték, ha a monarchiának Oroszországgal határos legéjszakkeletibb vidékein járunk-kelünk.
Igen, a puszta!… Ki írhatná le e végtelen, virágos síkság varázsát? Ki fejezhetné ki azt az érzést, mely gyorsabb dobogásra indítja szívünket s mintegy szárnyat öltet velünk, ha lóháton nyári melegben az ottani ölnyi magas, illatos fűtengerbe benyargalunk? A Fekete-tenger felől érkező enyhe szellő, mely arczunkat játszian legyintgeti és titokzatos zizegést kelt a közeli mocsár nádasában, régmúlt idők történeteit sugdossa fülünkbe.
Bezzeg hajdan egészen más volt a puszta képe! Ma már csak néhány csekély részlete van meg, minthogy a földmíves ekéje könyörtelenűl kiírtja a bájos vadvirágokat, hogy a dús termésű gabona arany kalászainak csináljon termőhelyet. Az emberek is mások voltak régebben. Vér- és lángbetűkkel írott szörnyűséges történetük van e csöndes pusztáknak. Hja! ama „fekete út”, a czarny szlak közelében vagyunk itt, a melyen egykor évről-évre vad vérszomjas hadak szágúldoztak végig, hogy a nyugati műveltebb országokban raboljanak, gyújtogassanak és öldököljenek. Lengyelországnál sokkalmesszebbre azonban soha sem juthattak. A nyugati műveltésgnek e védőbástyáját soha sem tudták elpusztítani. De mennyi vérbe kerűlt ez! Az a sok sírhalom, melyet itt jártunkban találunk, csupa hősök porladó csontjait takarja, kik a haza védelmében kiomlott vérükkel tették termékenyebbé annak földjét…
De a szomorú múltra való visszaemlékezés ne zavarja lelkünkben a jelennek élvezetét. Jó kedvvel és fogékony lélekkel indúlunk keletnek, hogy ez érdekes útunk tapasztalatait egybegyűjtsük. Vessünk még egy pillantást a Ferencz-József-hegy tetejéről a kertjeinek üde zöld koszorújába foglalt fővárosra, Lembergre, s aztán neki a pusztának!
Mielőtt azonban a város fölött uralkodó kies halomtól megválnánk, tájékozódjunk előbb annak távolabbi környékén, hogy útunk czélját szomszédos vidékekkel vethessük egybe. S nem is kell szakértő geologusoknak lennünk, hogy kilátópontunkról Keleti-Galiczia három tájalakúlati elemét könnyen fölismerhessük.
A távol délen a Kárpátok kék lánczolata látszik az ég alján. Nyugatnak morotvás és homokos, itt-ott sötétzöld fenyvesekkel borított alföldet látunk, mely már a Visztula vidékéhez tartozik s éjszaki eredetű granit, syenit és diorit vándorkövekkel van tele hintve. E mélyföld növény- és állatvilágában határozottan éjszakeurópai jellegű, s valóban nem is egyéb, mint az éjszak-német és lengyel alföld folytatása. De egészen más kép tárúl elénk, a mint a távol kelet felé fordítjuk tekintetünket; olyan kép, a milyet Nyugat- és Dél-Európában sehol sem láthatunk. Itt kezdődik a podolai fensík, melynek óriás térségéből csak egy kis rész esik Galicziára s a mely Éjszakkeleti-Európa csodálatos földalakúlatával egyező. A hegyvidéken gyakori türemlések itt majdnem teljesen hiányzanak, a kristályos és őséletkori (palaeozói) rétegek majdnem egészen vízszintesen és látszólag háborítatlanúl feküsznek egymáson. E hatalmas lapály ősrétege, mely a föld kérgének összehúzódásakor a zsugorodás türemléseket okozó erejének ellenállott, még sem maradt e folyamat alatt teljesen sértetlen. Számos szakadás vonúl át a síkon s ezeknek óriási göröngyei omlottak be a mélységbe a nagy vetődési vonalak hoszszában, sőt magának a fensíknak a szélét is olyan törési vonal jelöli, melynek mentén ősrégi lerakódások sülyedtek sok száz, ha nem több ezer méternyi mélységbe.
Igaz, hogy Lemberg környékén, vagyis nyugati határán a podoliai fensík majdnem teljesen elveszti sajátos jellegét. Ki is sejtené a várost övező kies dombok láttára, melyeket ok nélkűl neveznek hegyeknek, hogy ezek is a fensík részei! pedig csakugyan nem hegyek, hanem csupán a megszakgatott fensík hantjai és rojtjai. Gondoljuk el, hogy a Połtew-völgyet, a melyben a város fekszik, újra betöltenék mindazzal az anyaggal, a melyet évezredek során a folyó vize elhordott belőle, úgy, hogy ez által a Homok- és a Ferencz-József-hegy miocaen lerakódása, továbbá a Stryi-park fölötti domb kapcsolatba kerűlnének egymással: akkor mindjárt nem hegyeket, hanem egy folytonos fensíkot látnánk magunk előtt.
A fensík éjszaki határát igen világosan megvonja annak meredek széle. Ha Podzamcze vasúti állomástól kelet felé a lemberg-poedwołoczyskai vaspályán indúlunk útnak, mintegy 80 kilométernyire e meredek párkány mentén haladunk. Jobb kezünk felől egy függőlegesnek látszó fal emelkedik 350–412 méter magasságig, melynek buja bozóttal és lombos erdőséggel benőtt kies oldala legalúl krétamárgából, felső rétegeiben pedig miocaen mész- és homokkövekből van felépűlve; balról meg téres, homokos, majd gyakrabban mocsaraktól meg-megszakított s helyenként tűlevelű erdők sötét szigeteivel tarkázott síkságot látunk, a mely átlag 250 méterniy tengrszín fölötti magasságig hátasodik s az éjszakgalicziai alföld folytatása.
A Keleti- és a Fekete-tenger vízválasztóján vagyunk. A podoliai fensík meredek szélének lábánál eredő folyók vizüket a Bug és a Styr által a Visztulába és a Dnieperbe öntik, ellenben mindazon patakok és folyók, melyek a fensík tetején fakadnak, déli irányban menve, a Dniesztert táplálják vizükkel.
E magaslaton, a krasnétól éjszakkeletre futó vaspálya mentén, az orosz határ közelében, erdős és mocsaras tájon fekszik Brody, régebben Galiczia egyik legnevezetesebb kereskedő városa. Mi azonban a podoliai fensík tűzetesebb bejárása czéljából Krasnétól kezdve a délkeleti irányú vaspályán haladunk. Szegényes viskók mellett, melyek az itteni parasztságnak inkább tökéletes egyszerűségét, mintsem nagy szegénységét tanúsítják, megmunkált, de nem valami bő termésű földek és vizenyős rétek előtt szágúld el vonatunk Zloczów kerűleti székváros felé. A Galicziában először útazó idegennek a falusiak agyag házikóinak szegényessége mellett bizonyára szemébe fog ötleni az is, hogy a parasztok telkein teljesen hiányzanak a gyümölcsfák. A mi fa itt-ott a kunyhók körűl mégis akad, az mind vad, nemesítetlen, ú. m. vadkörte- és vadalmafa, néhány véletlenűl elhúllott magról kelt, de megint elvadúlt szilvafa és kökénybokor. Az idevaló parasztnak semmi kedve a gyümölcstermesztéshez, mert azt tartja, hogy a jóféle gyümölcsöt úgy is ellopkodnák a szomszédjai, míg a vad, savanyú gyümölcs nem lévén ilyen csábító, legalább megmarad neki. Annál szívesebben ülteti azonban a fűzfát. Nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy az itteni paraszt a fűzfa nélkűl meg se tudna élni. Azt használja sövényei és félszerei készítéséhez, meg fűtőnek és számos egyéb czélra is. A derék jó fűzfát, szegényt, minden áldott évben újra meg újra irgalmatlanúl lecsonkolják, nemcsak az ágait, hanem még a törzsének egy részét is lenyesegetik úgy, hogy csak egy idomtalan, 2–3 méter magas tuskó marad meg belőle, s mindez nem árt neki, mert tavaszszal mégis mindig újra kihajst s halványzöld lombkoronával kedveskedik kínzóinak. Még azt sem igen bánja, hgoy korhadt és szúette a törzse, a melyen néha igazán már csak a kéreg egészséges és csak ezen át szívja a táplálékát; valamint az is egészen mindegy neki, hogy jó avagy rosz, meszes vagy homokos, avagy márgás földbe ereszkednek-e a gyökerei. Így tehát a puszták kivételével, a melyeken egyáltalában nem terem fa, e tájon mindenfelé csupa fűzfákat látunk; galicziai tájkép a fűz koczos törzse nélkűl, a mely sokszor a fának igazán csak torzalakja, alig képzelhető el. A mi már most e tájképnek még életet kölcsönöz, az a kicsiny, fölötte kevéssel beérő s hideget, meleget, koplalást és sulyos terhet bámúlatos egykedvűséggel tűrő mokány lovacskák fajtája, mely a ló büszke nevére alig érdemes; továbbá pedig mindenekfölött a teremtésnek Galiczia földjén is koronája: a fehér inges paraszt, meg – last but not least – a hosszú kaftános, tincses lengyel zsidó. E négy alak Galicziában elválhatatlan egymástól.
Złoczów közelében a vaspálya a lapályt elhagyva, mély bevágásokon át lassacskán a fensík vidékére hatol be. Mintegy 16 kilométernyire éjszaknak a pályától, miocaen dombok között fekszik Podhorce falu híres kastélyával, melyet 1637-ben Koniecpolski Szaniszló építtetett s melyben később egy ideig III. Sobieski János király lakott.

Tarnopol.
Kochanowski Romántól
A mély vasúti Bevágásokon át, melyek az itt „opoka” nevű krétamárgában haladnak, Tarnopolba érünk s ott leszállunk a vonatról, hogy gyalog és kocsin folytassuk vándorlásunkat. A 26.000 lakosú városba lépve, galicziai Podolia székhelyén vagyunk. A meglehetősen sivár (304 méternyi tengerszín fölötti magasságú) vidéket joggal nevezik galicziai Szibériának, mert a minden szélirány felé nyitott, semmiféle domblánczolattól nem védett fensík igazi szárazföldi éghajlatú. A szigorú téli hónapokban nem ritkán – 20 C° alá sülyed, a forró nyáriakban pedig elég gyakran + 30 C° fölé is emelkedik a hőmérő, a mihez még nagy szelek járúlnak, hogy annál kellemetlenebbé tegyék az időjárást. A városban az ódon kastélyon, a mely most kaszárnyáúl szolgál, meg a szép plebánia-templomon kivűl, alig van valami érdekes látni való; de vasárnapokon, kivált a Szent anna-napi országos vásár alkalmával, elég élénk a város képe. E vásáron főkép lovak kerűlnek eladásra, míg különben kivált a galicziai gabonakereskedésnek a fő piacza Tarnopol.
A város legfőbb ékessége egy jókora (4 kilométer hosszú és 1 kilométer széles) tó, a legnagyobbak egyike egész Galicziában; ennek a tónak a déli partján áll az említett kastély. A számos kisebb-nagyobb tó, mely a podoliai fensíknak sajátszerű jelleget ad, jobbára természetes és nem mesterséges eredetű. A fensík összes vizei ugyanis mélyen kivájódott völgyekben folynak, melyek évezredek során át alakúltak, a miből könnyen megérhteő, hogy az ilyen völgy az illető hely kőzetének kisebb-nagyobb keménységéhez és szilárdságához képest hol szélesebb, hol keskenyebb szabású. Minden olyan helyen, a hol az ily völgyek szűkebbre szorúlnak, a tó- és mocsárképződésre szolgál e körűlmény alkalmúl, a mit egy-egy mesterségesen fölhányt keresztgát még csak elősegít, torlaszával magasbra emelvén a víz színét.
Itt elhagyjuk a vaspályát s déli irányban gyalog és kocsin folytatjuk útunkat. Dúsan termő gabonával, kivált tiszta búzával bevetett, szelíd hullámos síkföld terűl el szemeink előtt. A táj azonbankorántsem oly egyhangú és fátlan, a milyennek a fensíkra léptünkkor képzetük. Az igaz, hogy az alföld fenyűfái eltűntek, de helyettük a távolban világoszöld, főkép gyertyán-, bükk- és tölgyfákból álló kisebb erdők tűnnek föl, melyek kellemesen változatossá teszik a vidéket. Tévedésnek bizonyúl az a föltevésünk is, mintha a fensík szakadatlan, asztalszerű lapos terűlet volna.

Pusztai táj Strusów mellett a podolai fensíkon.
Kochanowski Romántól
Mert már itt, mindját a fenföldre léptünkkor mutatkozik azon nagyszerű vízmosási jelenségek nyoma, a melyeket majd utóbb, dél felé jártunkban lesz alkalmunk megcsodálni. Csak néhány lépést kell ugyanis tennünk a látszólag szakadatlan fensíkon, s egy mély lősz-szakadék szélén állunk. A sárga, rétegezetlen lősz meredek, majdnem függőleges falakat alkot, melyekben számtalan lyukat furkáltak az ott fészkelő madarak. A szakadék medre száraz, és csak zivatar vagy tartósb esőzés után hömpölyög a fenekén habzó szennyes víz, mely a völgyet mind jobban mélyíti és tágítja.
Néhány kilométerrel Mikulińce mezőváros előtt pillantjuk meg az első vízvájta völgyet, a Szereth folyó völgyét. Ez egyenes vonalú, épen délnek csapó nyílás falain világosan meglátszanak a folyó víz vájó és kotró erejének nyomai. Lenn a völgy mélyén fonálra fűzött gyöngyök soraként következnek a folyó mentén épűlt falvak, s e látvány ismétlődik mindenfelé egész Podoliában. A fensík magaslatán állva, csodálattal látjuk, hogy a sík szinte teljesen lakatlan, s akár egészen annak is tarthatnók, ha a megmunkált földek az ember közellétét el nem árúlnák.
Valósággal kézzel épített falként mered elénk a völgyoldal. Legalúl vörösbarna talpréteg, e fölött keskeny, zöldes, majd világos szürke, végűl pedig fehér szalag következik, valamennyi szép szabályos, egyközű vonalakban egymás fölött. A geologus megmagyarázza, hogy a folyó átfűrészelte a vízszintes fekvésű rétegeket s így elénk tárta a fensík földtani szerkezetét. A legmélyebb lerakódások őskori vöröses homokkőből, az ú. n. trembowlai kőből állanak, a mely egész Keleti-Galicziát kitűnő lépcső- és kövezetanyaggal látja el. Ezek a felső krétaképződmény zöldes homokjának és világos szürke márgájának a fekű-rétegei, a melyekre végűl a miocaen-kor homok- és mészkövei következnek, lezárván a tenger lerakódásainak rétegsorát. Fölöttük a már említett sárgás lősz-tömegek sorakoznak, melyek már egészen belényúlnak a helyenként igen vastag televényföldbe, melyet „fekete földnek”-nek (lengyelűl czarnoziem) is hívnak. Csodálatos az ilyen völgyrészek aránytalan szabása, a mennyiben a keleti partjuk rendesen meredek, majdnem merőleges, jóformán minden növényzet nélküli kopár, a nyugati ellenben szelíd hajlású s nagy lősz-tömegekkel borított.
A kis Mikulińce mezővároskában egy XVI. századbeli várkastély elég jó karban lévő romjai említendők, mely a törökök, tatárok és kozákok ellen gyakori hősies védekezése által lett híressé. Innen csakhamar a Gniezna patak mentén kiesen fekvő Trembowla kerületi székhelyre jutunk. A Gniezna-völgy mélyéből a hatalmas falakban tornyosúló vörös devoni homokkőtelep tetején egy festői szépségű várkestély romjaihoz száll fel tekintetünk. A külső falkerítés, meg a nagy bástyák még elég épek s néma tanúi ama véres nagy időknek, a melyekben ez erősségnek nevezetes szerepe volt. A kastély helye nemcsak hadászati szempontból van szerencsésen megválasztva, hanem tájképileg is igen festői. Előre nyúló hegynyelven áll, mely csak egy oldalán függ össze a fensíkkal, a többin ellenben a Gniezna patak félhold alakú völgye és a Peczenija-patak szakadéka választja el tőle félszigetszerűen. A különös érdekességű kastély düledező, mohlepte falának tetejéről tekintetünk messze keletre kalandozik, nem igen találva nyugtot a fátlan fensíkon. A könnyű szellőtől lengetett arany kalászos vetések hullámzása tetszetős ellentéte a sötét erdőségnek, mely innen nyugatra egészen közel kezdődik. A lábunk alatt elterűlő nyájas városka, a mély vörös devoni szakadékok, a melyek szélén állunk, az erdő zöldje és az aranysárga puszta, mindez színekben gazdag és páratlan hatású képpé egyesűl.
De térjünk vissza a Szereth folyóhoz. Útunk nyugati irányban szép erdőn át vezet. Strusów mezővárosban kelünk át a folyón, egy pillantást vetünk a tremowlaihoz hasonlag vörös devoni homokkő-falak közt húzódó vízvájta völgybe s a szép templomra és a fényes kastélyra, s aztán nyugatnak, Zazdrość község irányába megyünk. Mintegy varázsütésre tűnik el egyszerre a szakadék, az erdő, sőt majdnem a legutolsó fa is előlünk. Téres pusztai táj lép helyébe, mely a távol rezgő ködében az ég aljával olvad egybe. Két-három évtizeddel ez előtt az itteni Pantalicha vagy Orzelówka, a Zazdrość, Stepy Strusowskie nevű, meg a többi puszták még őseredeti pompájukban voltak meg, ma ellenben már csak szerény maradványait láthatni a fensík-terűlet hajdani képének. A föld gazdasági mívelése évről-évre mélyebben nyomúl a puszták szívébe, s egykori változatos színezetük nem sokára egészen oda lesz, a szántóföldek egyhangúan szabályos barázdái lépnek helyére mindenütt.
A felhőtlen kék ég s a nap arany golyója, a lágy, szelíden lengő és mégis üdítő reggeli szellő, a tengerhez hasonló óriási fölszín látása gyönyörködtet és életkedvvel tölt el bennünket. Lóháton nyargalva, mintha sasszárnyaink nőnének s magunk is affélét érzünk, mint a madaraknak amott a levegőben kerengő királya, a mely nagy ívekben száll fejünk fölött. A megmunkált földek egyre ritkúlnak, a podoliai ős puszta teljes fönségében terűl előttünk. Pompás, puha, virághímes szőnyeg a lábaink alatt; a kövér fűben az aranysárga pitypang ezrei, a mécsvirág rózsácskái s a harangvirágok violaszín csengetyűi gyönyörködtetik száz meg száz más, a szivárvány minden színében játszó társukkal együtt szemünket, szívünket. A messzeségben pedig egyszerre csak, ni, mit látunk? Ott, a hol az ég kékje a puszta zöldjével egybeolvad és lobogó tűzként rezeg a levegő, nagy madarakat pillantunk meg, melyek szoborszerű merevséggel állva, gyanakvó félelemmel kémlelnek bennünket. A pusztai madárvilág óriásai, túzokok azok, melyeknek a félelme ugyan most, nyár idején, tehát a vadászati tilalom alatt alaptalan; mihelyt azonban az első dér belepi a puszta hervadó virágait, megkezdőik ellenük a vadászat. De ugyancsak vigyázatosan kell feléjök közeledni, mert rendkivűl félénkek és óvatosak.
A táj élénkűlni kezd. Nagy marhacsordák előtt nyargalunk el, a melyeket reggeli pihenőre terelnek a pusztai kúthoz. Nyugat felé haladtunkban apró fenyűfácskákhoz hasonló zsurló füvet taposnak el lovunk poroszkáló lábai. Már ebből is sejthetjük a fensík morotváinak közeledtét. Mind több kis pocsolya tűnik föl, a melyek vize sás és káka közűl csillan ki; lovunkról le kell szállanunk s gyalog folytatnunk útunkat.
Hej! micsoda élvezet kecsegteti itt a vadász embert! Ki sorolhatná el mind azokat a négylábú és szárnyas vadakat, a melyekitt járnak-kelnek, röpdösnek és kivált a puszta nyirkosabb részén hemzsegnek? Hangos sivítással röppen föl egy megriasztott bíbicz-család, s nyomon követ bennünket „kívit, kívit” kiáltozásával. Egész csapat vadkacsa, köztük néhány az állattan búvárát is érdeklő éjszaki faj is vonúl el a fejünk fölött, hogy a távolabbi mocsarakba rejtőzzék. Sipogva röppenek föl az apró mocsári szalonkák s zeg-zugos gyors röptükkel kétségbe ejtik a nemes vadászmesterségben még járatlan kezdőt. Ellenbez a nagy mocsári szalonka hangtalanúl és egyenes vonalban repűl közel a föld színéhze, pompás lövésre kinálkozva még a kevésbé gyakorlott puskásnak is. Már lőtávolságon túl ragyogtatja a sötétzöld háttéren annál feltűnőbb ezüstfehér tollait a nemes kócsag, a melyet órákhosszat sem röstell a vadász térdig vízben állva lesni, hogy becses tolláért oly kivánatos zsákmányúl ejthesse. A daru sem ritka, habár a költözési ideje még nem érkezett el. De ez még félénkebb a kócsagnál is, és ugyancsak szerencsének mondható az a vadász, a ki egyet-egyet el tud belőle ejteni. Ellenben már a büszke gólya egész bátran sétál szinte mellettünk, mintha jól tudná, hogy semmi oka sincs tőlünk tartania. Mert a paraszt szentűl hiszi, hogy e hosszúcsőrű madár minden bántalmazása rokonainak valamiféle bosszúállását hívná ki. Oly esetekről is regél a néphit, hogy a gólya bosszúból a bántalmazója házát rá hullatott üszkökkel lángba borította. Lelövése halálos bűn, és betegség vagy tán még roszabb is a következése… Egyszer csak mély búgás üti meg fülünket. A bölömbika az, a mely valahol a vízben rejtőzve sajátságosan brúgó hangját hallatja. Odább egy szárazabb helyen előttünk ismeretlenebb alakú nagyobb madarak csapatja ereszkedik alá. Kérdésünkre megtudjuk, hogy ezek az éjszaki puszták jellemző szárnyas lakói, a nagy szélkiáltók. De lassanként alább hagy az állatvilág élénksége; a nap ugyanis időközben már rég áthaladt a délkörön és lángkévéket ont a pusztára.
Fáradtak vagyunk magunk is és hűvös, árnyékos hely után nézünk. A távolban egy kiégett domb tetején emberi lakot pillantunk meg s feléje irányozzuk siető lépteinket. Szegényes, sásfödelű kunyhó csak, mellette néhány csűr s mögötte méhes. De az a néhány fa, a mely kertjében áll, örömmel tölt el bennünket, habár tulajdonképen nem is igazi fák, csak holmi cserje növésű meggy-, csenevész cseresznye-, galagonya- meg bodza-bokrok, de mégis adnak árnyékot, a mely ugyancsak jól esik eltikkadt testünknek. Számos méhkas áll a bokrok alatt és az agyagfal mellett, s a szorgalmas álatkák sürgölődve hordják be a hímport a virágokról, a melyek ép teljes díszükben nyiladoznak. Egy tisztes öreg paraszt, igazi példaképe a galicziai méhésznek, alázatosan köszön és nyájasan meghí bennünket szerény házikójába. Vendégszerető, beszédes és világlátott ember, a ki 18 esztendőt szolgált ki a katonaságnál; részt vett az olaszországi hadjáratban; Bécsben is volt helyőrségen, sőt a császár Ő Felsége is kitűntette egyszer megszólítással! Most, hogy elöregedett, a pusztát és a méhécskeit tekinti egész világának. Tejet, barna kenyeret, sajtot és mézet tesz elénk az asztalra és fáradhatatlan a szíves kinálgatásban.

A podolai fensík a Niżniów melletti Kutyska környékén.
Falat Gyulától
Ez egyszerű étkezés után leheveredünk a fűre egy bodzabokor árnyékában. Tekintetünk végig kalandozik a békés sikságon és mohón szívjuk magunkba a szomszédos kert javában virágzó tatárkájának édes illatát. A méhek egyhangú döngicsélése lágyan zsongó altató dallá válik, a mely kellemes, félig éber, félig alvó állapotba ejt bennünket. De csakugyan álom-e ez, vagy valóság? Nem messze a kerttől, mindjárt a tatárka mögött, kis barnavörös állatkák jelennek meg, a melyek mulatságos mozdúlatokkal és eleven ugrándozással űzik játékukat. Felszökkenünk, s ime, az állatkák nyomban eltűnnek; minthogy azonban e közben tudásvágyunk legyőzte az édes semmittevésben való kedvtelésünket, óvatosan oda lopódzunk az odvaikhoz s elrejtőzve lesbe állunk. Kis idő múlva egy fejecske, majd az egész állatka megjelenik az üreg szájánál, legelöl a híme bújik ki, tisztogatja magát s füttyent, a mire csakhamar megint együtt van az egész társaság. Ez a kecses, rozsdabarna, a hörcsögnél sokkal karcsúbb alkatú kis állat az ürge (Spermophilus citillus), az éjszakkeleti vidékek lakója, mely Európa nyugati és déli részein ismeretlen. De van a podoliai fensíknak még egy sajátszerű állatfaja, afféle európai prairie-kutya, t. i. a „bobák” (Arctomys bobac) vagy pusztai marmota, a melynek fürge, majomszerű viselkedését az útas e tájakon elég gyakran megfigyelheti.
Időközben beesteledett. A nap királyi biborának és aranyának egész pompájában szálltt a távol éjszaknyugaton alá, s ibolyaszín fény árad az egész síkságra. Gazdánk komolyan óv bennünket, hogy útunkat éjjel folytassuk. Az éj senkinek sem barátja, – úgy mond, – könnyen eltévedhetnénk és feneketlen ingoványba süppednénk; de meg a gonosz lelkek is garázdálkodnak éjszakának idején a pusztán. Maradunk tehát. Puha szénán vet számunkra ágyat, s az éjet a szabadban töltjük. A pittypalatty csattogása és a békák brekegése kezdi meg az esti hangversenyt, a melybe csakhamar ezer meg ezer más hang vegyűl. A távoli mocsárban lidércztüzek pislognak, az üde éji szellő tágítja tüdőnket s pompás illatok mámorosító lehelletét hozza felénk, kik egészen átengedjük magunkat a gyönyörű pusztai éj csodás bűbájának…
Másnap déli irányban folytatjuk útunkat. Kövér réteken és szántóföldeken át, számos fa kereszt és szent szobor előtt haladunk el, a melyek mindenfelé nagy sokaságban tanúskodnak a galicziai pórnép ájtatos érzűletéről. A folyamvölgyektől távolabb a helységek ritkák. De itt is széles lősz-szakadékikba és egyáltalán a talajmélyedéseibe szereti építeni az ember lakhelyeit, hogy a puszták szelei ellen oltalmat találjon.
Az itt útunkba eső falvak már külsejükkel is a parasztság jobb módjára vallanak. Takaros tiszta házak, mindenik mellett kis virágos kert, a melyből nem hiányzik a mályva- és a bazsarózsa, még kkevésbépedig a kedvelt ruta, nagy pajták és csűrök, jól tartott marha; mindez arról tanúskodik, hogy a „fekete föld” jól táplálja mívelőjté. A folyó közeledte mind szembetűnőbb. Kis ligetek és a mélyedésekből kikandikáló háztetők sejttetik az alant rejtőző falvakat. Időről-időre már ki is bukkan itt-ott az erdős és népes horpadás, míg végre Buczacz városánál teljes szépségében áll előttünk a Strypa folyó vízvájta völgye.
A Dnieszter balldali mellékfolyóinak szabályos iránya igazán feltűnő. A fensík éjszaki határánál ered valamennyi s mind egyközűen haladnak dél felé, majdnem egyenes vonalban, mindig mélyebb vízvájta völgyeken át, a mely jelenség az összes galicziai Podoliában lévő mellékfolyóknál, minők a Złota-Lipa, Strypa, Szereth, Niczława, Zbrucz, valamint az orosz-podoliai mellékfolyók majdnem mindenikénél is ismétlődik.

A Dnieszter folyó partfala zaleszcykinél, a podoliai fensíkon.
Charlemont Húgótól
Útunk meredek lejtőn kígyódzva ereszkedik le a Strypa folyó völgyébe. A völgy szelídebb lankáin emelkedik az ódon emlékeinél fogva érdekes Buczacz város. A folyó partjai függőleges vörös falakként emelkednek s föltárva mutatják a már ismeretes devoni homokkő és agyagpala rétegeket. Fenn a magasban egy szép rom uralkodik a vidék fölött.
A városban, a mely Keleti-Galiczia legrégibb községeinek egyike, figyelmünket mindenekelőtt a kicsiny, de nemes barok ízlésben épűlt szép városháza köti le, melyet a múlt század második felében Potocki Miklós, a kaniówi (ép ezért melléknevén Kaniowski) starosta építtetett. Ő volt a buczaczi kastély utolsó lakója is. A mit e kastély ellen hiába kisérlett meg a törököknek 1672. és 1676. évi dúlása, azt végbe vitte egyetlen évszázad alatt az idő vasfoga, s a XIV. századból eredő hatalmas várlak rommá lett. A csinos római katholikus templom, továbbá a domb tetején szépen fekvő basilianus kolostor és a vele kapcsolatos görög katholikus egyház, valamint a görög ízlésű Pokrowa (oltalom)-templom, szintén a starosta bőkezűségének emlékei. Ha még ezekhez számítjuk az 1652-ben alapított Domonkos-rendű kolostort, a Szent Miklós-templomot, a melynek a XVIII. századból való szép képei említendők, s végűl a Nagorzanka-külvárosban álló XVII. századi kis templomot: akkor még mindig nem soroltuk el ezen, mintegy 11.000 lakost számláló érdekes városka valamennyi nevezetességét.
Nem kevésbé érdekes magánál a városnál annak a környéke sem. Ha délen fölmegyünk a fensík tetejére, mindjárt egy régi bükkerdőben vagyunk. Itt figyelmünket egy kolostor romjai (az ú. n. régi basilianus monostoréi) ragadják meg, melynek omladékain százados fák tenyésznek. Lábunk alatt egy völgyszakadék tátong, melynek mélyén a csendes Strypa hullámai hömpölyögnek. E mély vízmosás alig 100 méter széles, és majdnem függőleges, 60–70 méter magas vörös oldalfalai meglepőn szép látványt nyújtanak a kies zöld erdőség közepette.
A messze nagy világon jártunkban láthattunk ugyan már valami ehhez hasonlót, még pedig sokkal nagyobbat is. Hisz az alattunk tátongó völgy tulajdonképen nem más mint kicsinyített mása egy éjszakamarikai cańonnak. Az Arkansas, a Yellowstone és sok más, kivált pedig a Colorado folyam ilyen meredek falú mély vízvájta völgyekben folynak. Igaz, hogy ez amerikai folyók partfalai több száz, sőt ezer méternyi magasságra is emelkednek, voltaképen azonban a podoliai folyók is ugyanezt a jelenséget mutatják, csakhogy kisebb mértékben.
De így is lebilincsel bennünket a látvány nagyszerűsége. A magas hegységben ugyan, valamely kiemelkedő csúcson állva, természetesen sokkal mélyebb völgyeket és sokkal hatalmasabb szirtfalakat látunk, de azért ott mégis egészen másféle a hatás. Ott, a hol a hegyek magasak, egészen magától értődőnek tekintjük, hogy a hozzájuk tartozó völgyek mélyek. Hogy azonban itt egy sima, látszólag szakadatlan sík terűlet egyszerre csak egészen váratlanúl mély szakadékot tár elénk, az valóban szerfölött meglepő. Az avatatlan könnyen valami szörnyű elemi katasztrófában vélhetné e jelenség okát s azt hihetné, hogy a földnek ki tudja milyen forradalma hasogatta így meg a kérgét; pedig igazában csupán a folyóvíznek alig észrevehetően működő ereje vájkálta így ki e talajt, s hozta létre az idők beláthatatlan során e nagyszerű jelenséget.
Tovább délnek haladva, körűlbelül két óra alatt a kies környékű Jazłowiec mezővárosba érünk. Az Olchowiec patak, a Strypa egy mellékága mellett áll, a mely szintén feltűnően mutatja a podoliai folyók déli egyenes vonalú irányát. Meredek partján festői romjai emelkednek annak a XV. században épűlt, hajdan hatalmas várkastélynak, a mely hosszú időn át kiváló szerepű volt a törökök, tatárok és kozákok berohanásai ellen. Nevezetes az a közelben lévő palota is, melyet az utolsó lengyel király atyja építtetett, most pedig az Orsolya-szűzek leánynevelő intézete van benne.
A fensík földszínén egy oly jelenség tűnik szemünkbe, a mely ugyan ennek a vidéknek is, még inkább azonban a Dnieszter jobb partján tovább délre lévő terűletnek a képét jellemzi egészen sajátszerűen. Számos, igen szabályos, tölcséralakú mélyedés az, a melyek igen meredek falnak s helylyel-közzel meg-megszakítják a mívelt földeket. Az ily tölcséreknek, a melyeknek a legnagyobb átmérője 20 és egynéhány, sőt némelyiknek 50-nél is több méter, a mélysége pedig 5–30 méter közt váltakozik, – a talaj földtani alakúlatában keresendő az okuk. A lősz alatt ugyanis itt mindjárt a myocaen-alakúlat rétegei vannak, a melyekben számos gipsz tuskó találkozik. Minthogy pedig a gipsz a vízben könnyen olvad, e tuskók némelyikét az esővíz egészen kimossa. Így aztán üregek támadnak, a melyekbe a lősz a rajta lévő televényfölddel együtt tölcsért alkotva, besüpped. A földmíves e horpadásokat nem örömest látja, mert az ilyenekmegannyi hasznavehetetlen terűlettel csökkentik a mívelhető földjét. A Podolia e részén gyakori gipsz barlangok, a milyenek között a legnagyobb a Szereth folyó melletti Bilczénél lévő, melyben több kilométernyi folyosók húzódnak, – szintén ugyanilyen okokból keletkeztek. E barlangok az elmúlt századok során elég gyakran búvóhelyekűl szolgáltak a barbárok berohanásai elől menekűlő parasztságnak.
Beremiany községen áthaladván, még csak pár lépést teszünk tovább, s önkénytelen a bámúlat fölkiáltása röppen el ajunkról. száz méternél magasabb, sziklás szakadék szélén állunk, a melynek a mélyén a hatalmas Dnieszter folyó zöldes hullámai sietnek a Fekete-tenger felé. Egy pillantással áttekintjük nagyszerű völgyének jókora részét, a mely hol cańon-szerű, hol pedig – a kanyarúlatoknál – a domború parton magas meredek falakkal, a homorún ellenben eleinte lapos, lejebb pedig lépcsőzetesen emelkedő félszigeteket alkot. Majdnem mindenütt erdő és bozót borítja a völgyet és a nem túlságosan meredek lejtőket. A Strypa torkolatánál pedig valóságos dombvidékre szakgatta szét a fensíkot a fölszinéről lemosott és halmokká torlódott hordalék.
A jobb parton a messze távolba kalandozik tekintetünk s bejárja a Pokutiának kukoriczában bővelkedő áldott vidékét, majd pedig a Kárpátok keskeny, sötétkék bástyázata ötlik szemünkbe, a mely kecses csipkés szegélyű felhőként zárja be a nyugati égen a tájképet. Micsoda gyönyörű látvány! S minő élet e képen! Magasan a fejünk fölött a fehér farkú réti sas ringatódzik kiterjesztett szárnyain, a kaczagó sirályok csapatjai buknak le fejjel a völgy mélyébe, a nehézkes pelikán, a melyet honi láposiról a véletlen vetett ide, kiváncsian nézgéli a neki szokatlan sziklákat, majd meg irígységgel szemléli az épen egy nagy harcsát üldöző halászokat. A Fekete-tenger felé evező tutajosok újjongó üdvözletet küldenek át hozzánk, a melyre köszöntve válaszolunk, s egy ideig még szemmel tartjuk őket, míg a vörös fal valamely hajlásánál el nem tűnnek előlünk.
Vörös, zöld és megint vörös az uralkodó szín. Mert a növényzeten kivűl itt keleti Podoliában a devoni rétegek miatt minden vörös színt mutat. Vörösek a völgyfalak, a bevágások, sőt az országútak pora is; innen ered, úgy látszik, a podoliai hely- és dűlőnevekben oly gyakori „vörös” (lengyelűl czerwony) jelző, a mely különben népnevekben is előkerűl, mint pl. a „vörös oroszok”elnevezésében.
Igy haladunk elmélkedve a szép folyó mentén. Szülőhelyét, az erőd Kárpátokat elhagyván, Mikołajów városkánál jut a fensík közelébe s ennek hosszú ideig a délnyugati határvonala, míg Niżniównál egészen rá nem lép. Innentől kezdve nem is gyarapodik többé a Kárpátoknak egy vízerével sem, minthogy a hegység illető része már a Duna vízvidékéhez (Pruth, Czeremosz) tartozik, s most már csak a fönt említett jellemző fensíki és pusztai folyók ömlenek belé a balpartja felől. Itt már nagyszerű vízvájta völgyben hömpölyög, a melynek meredek falai helyenként 150 méternél is magasabbak. Színjtének abszolút magassága Halicz alatt (a melytől Galiczia a nevét kapta), Niżniównál, a hol tulajdonképeni fensíki folyóvá lesz, 192 méter, Okopynál, az orosz határon pedig, a hol Galicziát elhagyja, 107 méter; ha e mellett számba veszszük, hogy a folyó e két pont közé eső részének a hoszsza 228 kilométer; közepes esése kilométerenként 0˙373 méternyinek tűnik ki.
A podoliai folyamvölgyben való vándorlás úgy földtani, mint földrajzi szempontból egyaránt fölötte tanúlságos. Itt egészen eltűnik a táj fensík jellege, s az ember akár a kárpátok valamely bérczes vidékére képzelheti magát, mert csupa kies, erdős domb és meredek szikla veszi körűl minden oldalról. Nem csoda, ha e vonzó, rejtett hegyüregek az e vidéken valaha tanyázott őslakóknak is kedvelt búvóhelyeik valának évezredekkel ezelőtt. Számos aknasír, a napisten tiszteletének szánt oltár és halom (tumulus), kő és bronz eszközök és ékszerek hálás anyaggal kecsegetik itt az őstörténelmi kutatást. De a nemes vadászmesterség gyakorlóit is vonzhatják ez erdős és bozótos vízmosta szakadékok, mert vaddisznó, őz, róka és télen át nyúl is van itt bővében.
Galiczia zord éghajlata nem a legjobb hírben áll, s így kivált e tekintetben esik jól az utasnak, ha Podolia e részében egészen más állapotokat talál, mint a minőkre el volt készűlve. Itt kerűlnek legelőször a szemünk elé kisebb szőlőültetvények, a városi kertekben és a nagybirtokok falusi jószágain pedig nemes őszi és kajszin baraczk és egyéb finomabb gyümölcsfajok is teremnek. Hogy mindenféle zöldség és kapásnövény is pompásan tenyészik itt, azt tán mondanunk sem kell.

A schodnicai petroleum-telepek a Kárpátokban.
Falat Gyulától
Egy kis hajózás a vízen lefelé szintén bele tartozik podoliai kirándulásunkba. Sajnos, hogy e czélra nem használhatunk gőzhajót, minthogy a Dnieszteren még egészen kezdetleges a hajózás. Így hát be kell érnünk egy tutajjal, ha nem inkább a kis paraszt-ladikot választjuk, a mely egy darab kivájt fatörzsből van s egészen olyan, mint az indiánok csónakai.
A nagy kanyarúlat után egy meredek erdős oldalú mély vízvájta völgybe jutunk. A folyó medre itt oly keskeny, hogy árvíz idején alig lehet a partján végig menni. Uścieczko mezővárosnál látjuk meg legelőször a vörös devoni kőzet fekűjében galicziai Podolia legmélyebb rétegű alakúlatait, a zöldes-szürke agyagpalákat és sötét színű mészköveket, melyekben számos felső-silurkori kővület van. A képződmény e változta okozza, hogy a partfalak ezentúl, tovább keletnek többé nem vörös, hanem sötét színűek.
A jobb parton kezdődik az ú. n. Pokutia, a mely név azonban sem nem valami külön földtani, sem nem földrajzi, avagy néprajzi terűletet jelöl, hanem csupán Galiczia déli részét értik rajta. Így beszélnek pokutiai Kárpátokról, a pokutiai Kárpát alatti síkságról s végűl pokutiai fensíkról is, a mely azonban nem egyéb, mint Podolia egy része.
Horodenka kerűleti székvárosba egy kis kirándúlást téve, alkalmunk nyílik ennek a fában szűkölködő, hullámos talajú vidékével megismerkednünk, a melynek talaja igen bő termésű. Minthogy a fűtőanyag itt vajmi kevés és drága, a parasztok tőzeggel, vagyis tehénganéjból és szecskából kevert lepényekkel tüzelnek, a minők nagy számban láthatók a parasztházak falaira és kerítéseire tapasztva, hogy ott a napon száradjanak. Itt kezdődik a kukoriczatermő vidék is. Mérföldekre terjednek a kukoriczaföldek, a melyek termése a lakosságnak fő tápláléka. Ezek a földek kellemes változatosságúvá teszik a fában szegény vidéket, mely nélkülök egészen puszta lenne. A háztetők padlásán és ereszén mindenütt a legjava kukoriczacsövek függnek, a melyeket a jövő évi vetésre válogatnak ki a gazdák. Ezekkel együtt szárad meg ugyanott mindenféle gyógyfű, a paraszt egész házi patikája. A nagybirtokosság is leginkább kukorczát vet e vidéken, de mellette burgonyát is ültet, ha szeszgyár van a közelben.
Horodenka városából, a melynek nevezetes a már említett Kaniowski starostától épített szép barok temploma, Zaleszcyki környékére s megint a Dnieszter folyóhoz kerűlünk vissza. E helység, a hol szép gyümölcsös kerteket és kisebb szőlő-ültetvényeket látunk, igen kiesen fekszik a Dnieszternek egy kígyódzó kanyarúlatánál lévő, lépcsőzetesen emelkedő földnyelven. A szemben álló bukovinai part meredek falán a podoliai kőzetalakúlatok szabályszerű sorozatban látszanak.
Mintegy 32 kilométernyire zaleszczykitól éjszakra, a Szereth folyó partján van a kis Ulaszkowce falu, mely, júliusi nagy vásárairól nevezetes. A galicziai vasútak kiépűlte óta ugyan a júliusi vásár sokat veszített fontosságából, de régente – kivált néprajzi tekintetben – igazán elsőrendű látványosság volt. Európai kereskedők mellett Ázsia legtávolibb részeiből ide sereglett, festői öltözetű embereket lehetett itt látni. de azért még ma is nevezetes piacza e vásár a gabona-, gyapjú- és szeszkereskedésnek. Zaleszczyktől keletre Gródek helységnél a Szereth, Uście Biskupienál pedig a Niczława patak mély völgynyílásán kelünk át.
Uście Biskupietól nem messze újabb tájképi jelenség tűnik elénk, a mely a fensík felszíni alakúlatával szemben igen felötlő. Valóságos dombvonal az, a mely az ép említett város és Sinków között az orosz Besszarábia felé húzódik át. Első tekintetre mindjárt meglátszik, hogy e domboknak semmi közösségük sincs a podoliai vízmosási földalakúlatokkal s hogy azokra mintegy rá vannak torlódva. E dombok az ú. n. szármát lerkódásokból állanak, tehát ama tavak hátrahagyott üledékei, a melyek e vidék őskori beltengereinek részben édesvizekké való átalakúlása és lassanként való visszahúzódása korának emlékei. Hasonló valamit látunk tovább keletre is. Podkamień mellett Brody város közelében szép erdős dombsor kezdődik, a mely a Miodobory (Mézerdők) hangzatos nevét viseli és orosz terűletre, egészen Kamieniec Podolski környékéig húzódik át. Földtani tekintetben ez egy szármát mész-szirt, a mely bryozoák, serpulák és más kövűlt puha testűek héjaiból alakúlt.

Az uryczi sziklák a stryji kerűletben (Kárpát-vidék).
Falat Gyulától
Elértünk a Zbrucz folyó torkolatához, tehát az ország keleti széléhez, s itt egy keskeny félszigeten, a Dnieszter és a Zbrucz folyó mély vízvájta völgyei közt állunk. Néhány házból álló kis falucska, név szerint Okopy św. Trójcy (A Szt. Háromság sánczai) koronázza igen festőien e félsziget ormát s egy hajdani kis földvár helyét jelöli.
A Kelet-galicziai Kárpátok. – Ha nyugat felől megyünk az ország fővárosa irányában, jobbkéz felől majdnem szűntelen előttünk van egy hegylánczolat, a mely hol a távolban föltetsző kékes felhőszegély gyanánt zárja el az erdős síkságot, hol pedig, mint pl. Przemyślnél, egészen a közelünkbe kerűl, de mindig kellemes változatossággal üdíti a balfelől elterűlő mocsaras-homokos alföld nézésébe belefáradt szemünket. Ez a Kárpátok középhegysége, a nagy európai Alpes-hegyrendszer éjszakkeleti ága. Ennek galicziai, vagyis éjszaki oldala vízrajzi tekintetben három nagy folyamvidék: a Visztuláé, a Dnieszteré és a Dunáé révén két tenger, ú. m. a Keleti- és a Fekete-tenger övébe tartozik.
Mentűl tovább szemléljük e hegységet, mentűl több kristálytiszta folyón kelünk át, a melyek belőle nyerik vízüket: annál erősebb vágy támad bennünk e bérczek tündérvilágának megismerésére, s a legkényelmesebb alkalmatossággal élve, fölszállunk az oszág fővárosából indúló Albrecht-főherczeg-vasút vonatára, hogy rajta délnek, a magyar határ felé indúljunk.
Mindjárt a pályaudvar mögött egy fenyves erdőn kelünk át, a mely átmenetűl szolgál a fensíkról az éjszak-galicziai alföldre, s Basiówka állomásnál 320 méternyi magasságban átlépünk a Keleti- és Fekete-tenger vízválasztóján. Innentől kezdve a podoliai fensík nyugati határa mentén s a Dnieszter folyó vidékén járunk.
Vasúti kocsink ablakából semmi vonzóbbat se látunk a vidéken, húsz s egynéhány kilométernyire a vaspályától nyugatra azonban egy kies dombvidéknek számos szakadékkal igen változatosan tagolt erdős talajára jutunk, a mely Lembergtől délnek néhány kilométernyire kezdődik s mintegy negyven kilométernyi hosszaságban egészen a Dnieszter folyóig húzódik.
E terjedelmes erdőség, a mely nagyobb részt a Skarbek gróf nemes lelkű alapítványából árvák és rokkant aggastyánok eltartására szánt jószághoz tartozik, gyönyörű lombos faóriásaival, festői sziklákban dús szakadékaival, a melyek a szászországi Svájcz kicsinyben való másolatainak tekinthetők, zöld dombjaival, hol tömérdek őz legelész, valóságos édene a vadásznak és a természet barátjának.
Pustomyty állomás előtt haladunk el, a mely a szomszédos Lubień helységgel együtt gyógyerejű kénfürdőiről ismeretes. Oldalvást marad el Szczerzec mezőváros, a melyről tekintetünket a balfelé álló s tetején templomocskával koronázott gipsz domb vonja magára. Mikołajównál a már említett Skarbek-féle alapítvány szép, palotaszerű épűlet veszszük szemügyre, aztán pedig Rozwadów helységnél a Dnieszter folyóhoz érünk. Dübörögve halad át a vonat a vas hídon, kiváncsian tekintünk ki, de csalódottan kiáltunk föl. Ugyanaz a hatalmas folyam volna előttünk, melyet távolabb, keleten láttunk?
Most, igaz, csekély kis folyócska; de még sem jó neki hinni. Minden áradáskor elönti az egész vidéket, s még most, a száraz évszakban is számos tócsát és vizes rétet látunk, a melyek arra mutatnak, hogy itt rendkívűl nagy az árterűlet. Mintegy 120.000 hektárnyi föld áll itt évenként többször is víz alatt, a minek csak a vadászember örűl, mert e tócsák és mocsarak csak úgy hamzsegnek a sok vadkacsától és szalonkától; a gazda ellenben annál kevésbé szereti.
A podoliai fensík, melynek déli, meredek széle a Dnieszter balpartját alkotja, lassanként elmarad mögöttünk, és egy újabb földtani és tájképi jelenség tűnik föl szemünk előtt. Ez a Kárpát-alji síkság, melynek meglehetős terméketlen talaja alluvialis termékekből, főkép a hegyi folyók kavicshordalékából áll.
A dél felé nyíló kilátás igazán gyönyörű. Nagy sötét erdőségek jelölik a síkságról a hegyvidékre való átmenetet; a szép átlátszó Stryj folyó kék szalagként kígyódzik a tájon át; messzebb délre azok a diluviális folyamlépcsőzetek emelkednek, melyek az egykori medreket jelölik, míg egészen a háttérben a Kárpátoknak helyenként az erdőtenyészet övén túl emelkedő, gyöngéden csipkézett, szép lánczolata húzódik, a mely elé kisebb só-agyagdombok sorakoznak. A csinos Stryj városban, a magyar-galicziai és az átkelő vasút góczpontján, nem tartózkodunk hosszasabban, minthogy erősen vonz bennünket a vágy a szép szabad természet felé.
A vaspálya a városon kivűl délnyugatnak kanyarodik. Egyre világosabban tűnik föl a hegység, az előbb álló lánczok mind magasbra emelkednek, lassanként egészen elfödik a mögöttük levőket. Nem sokára már meglátszanak a Paraszka-Zełemin hegylánczolat legmagasb részeinek erdei és havasi legelői. A folyónak mindkét partján sűrű erdők terűlnek az előhegyekig. Épen előttünk a Lisowice állami uradalom óriási erdei sötétlenek, melyek vadállományukról híresek. A patakok árkaiban és a folyó partjain a só-agyagképződmény rétegei láthatók.
Lubieńce állomás mögött, a Stryj folyónak mindkét partja emelkedik lassanként. Lépésről-lépésre szebbűl a vidék. Meredek sziklák magaslanak várromokhoz hasonlóan a tiszta vizű folyam fölött; sötét fenyvesek váltakoznak derűsen mosolygó rétekkel, melyeken tajtékzó patakok morajlanak át. Dübörgve kelünk át még egyszer a Stryj hídján, pár perczre egy rövid alagút nyeli el vonatunkat, mely ezután lassan Synowódzko állomáshoz ereszkedik alá, s bekerűlünk a Kárpátok vidékére.
Nem valami vadregényes hegyi táj ugyan, a melyet látunk; nincsenek rajta hómezők, jégárak, nincsenek szaggatott ormok és kőszálak, de azért mégis el kell ismernünk, hogy igen szép és kies vidéken vagyunk. A tiszta kékes levegő mindent kimondhatatlan bájjal áraszt el, a hegyek zafirszínű étherben látszanak úszni. A tágas, termékeny alluvialis síkságot, mely az itt egyesűlő Stryj és Opor folyók mentén terűl, mindenfelől hegyek övezik. Bástyázatként húzódik a háttérben a Paraszka-Zełemin lánczolata, melynek legmagasb csúcsai 1.200 méteren is túl emelkednek. E hegyláncz lejtőit nagy, sötétzöld fenyvesek borítják, s csak a legmagasb és kövér alpesi legelőkkel díszlő ormai merednek föl fátlanúl a tiszta levegőbe. Termetes elágazások nyúlnak ki a főlánczolatból és végeikkel messzire benyomúlnak a síkságra. A morajló folyók mentén eső lemosta kopár sziklafalak merednek, vagy mosolygó rétek és bevetett szántóföldek mosolyognak felénk. Ellenállhatatlan vágy vonz bennünket a hegyek, a havasi rétek felé, egy pillantással szeretnők az egész képet áttekinteni, hogy e szellős magasságból intsünk még egyszer búcsút a távoli Podoliának, melyet úgy megszerettünk.
Letérünk a vaspályáról és a Stryj folyó mentén a kis Korczyn községbe megyünk, mely elég látogatott nyaraló és éghajlati üdűlő hely. Innen útunk egy patak partján halad, melynek fönn, a főlánczolat lejtőin vannak a forrásai. Gyönyörű őserdő vesz körűl benünket mindenfelől. Élvezettel szíjjuk magunkba a pompás fenyvesillatot, s nem győzzük csodálni a szinte áttörhetetlen sűrűséget, melyben kórhadt és kidőlt fatörzsek között fejlődik a sarjerdő, míg fönn a félhomályból a napfényes magasba gyönyörű szálas fényűk emelkednek a sűrűség zürzavaros tömkelegéből. A patakok nedves mellékén a szattyú óriás levelei terjeszkednek, a tisztások hegyi rétjein pedig illatos zsályák és karcsú ökörfarkkórók ezrei virágzanak.
Óvatosan haladunk tovább, mert a sűrűségből medve találhat elénk toppanni, a mi ugyan nem épen veszedelmes, de nem is a legkellemesebb találkozás. Néhány órai fáradságos hegymászás után egyre törpűlnek a fenyűk, s végre már egész alacsony cserjékké zsugorodnak, a melyek ágai félénken lapúlnak meg a földön, így keresvén menedéket a zord viharok ellen. Utoljára eltűnnek e bokrok is, és csak a kövér havasi rét („Połonina”) áll előttünk, mint a kék levegőbe fölmagasló virághímes zöld fal.
Térdig érő fűben gázolunk, és nem győzzük csodálni a Kárpátok gyönyörű növényzetét, mely mintha csak a mi kedvünkért díszítette volna föl magát legszebb virágaival. helyenként egszen bele süppedünk a puha mohának vörös és fekete áfonyával tarkított szőnyegébe, vagy pedig meg-megcsusszanva a sziklát takaró gyepen, csak egy-egy havasi rózsában vagy illatos kakukfű bokrocskában kapaszkodhatunk meg. Végre a Paraszka csúcsán (1.271 méter), a hegyláncz legmagasb tetején vagyunk, és a kilátás, melyet innen élvezünk, dúsan jutalmaz bennünket a fölmászás keserves fáradságáért. Milyen gyönyörű látvány! Dél felé a hegylánczok és csúcsok egész tengere hullámzik, a melyek közűl a legtávolabbiak már Magyarországhoz tartoznak. Az egészet fenyves őserdő sötétzöld bársony palástja fedi, melyet az Opor folyó kék szalagja szeg be, a belé ömlő patakok ezüst zsinórjai pedig gazdagon sujtsoznak. Mélyen alattunk éjszakra az alacsony előhegyek látszanak, melyeken át a szép Stryj folyó tör magának útat, mögöttük pedig a beláthatatlan távol ködébe vesző síkság mezői, falvai és erdőfoltjai következnek. Egész világosan föltetszik a podoliai fönsík meredek széle is, sőt tiszta időben messzelátóval a mintegy 94 kilométernyire lévő Lemberg fölötti Ferencz-József-hegy is fölismerhető.

A Czarnahora hegyláncz Peczeniżyn felől.
Kochanowski Romántól
Valóságos domború térkép terűl el előttünk, melynek részleteit egy pillantásra áttekinthetjük. A Keletikárpátok hegy- és vízrajza különben is igen egyszerű. Egyközű, összetorlódott, éjszaknyugatról délkeletnek csapó hegyvonalakat látni, melyek közűl a legkiemelkedőbb a magyar határon, a magasságban utána következő pedig épen az előhegyek közelében van, míg a közbűlső lánczok jóval alacsonyabbak, a mely jelenség oka, mint majd látni fogjuk, a vidék földtani alakúlatában keresendő. A hegység e része a 40° 30´-nyi (Ferrótól számított) keleti hosszúságtól kezdve a Dnieszter vízvidékéhez tartozik. Úgy a főfolyam, mint legnevezetesebb mellékágai, Strwiąź, a Stryj az Oporral, a Świca, a Łomnica, az arany és a fekete zyca, leginkább horpadási Bystrzyca, leginkább horpadási képződésű harántvölgyekben folynak, míg a hosszanti völgyek vizeit számos kis patak vezeti le. Meredek hegyhátak itt ritkák, függőleges falakat pedig csak a vízmosások és a nagyobb folyók partjain látni, a hol a víz vájó ereje áskálja a hegyet. Minthogy majdnem minden helyet növényzet borít, tar sziklákat csak elvétve láthatni.
Épen állóhelyünkről azonban két ilyen sziklacsoport is vehető ki messzelátóval, úgymint Urycz és Bubniszcze mellett. Ezek várromoknak látszanak és szembe ötlő ellentétben állnak a szelíd lejtőjű erdős környezettel. A Kárpátok falvaiból csak igen keveset látni, minthogy ide csak a fő gerinczczel szomszédos völgyek látszanak; a többit egészen vagy nagyobb részt elfödik a hegylánczok. Ilyenformán a táj lakatlan vadonnak tűnik föl, a melynek fönséges csöndjét csak nagy ritkán szakítja félbe egy-egy pásztor rikkantása vagy a kövér havasi legelők nyájainak bégetése.
Most visszatérünk az Opor folyó völgyébe, Synowódzkóba.
A rutén néptörzs között, mely a Kárpátok e részét lakja és „bojki” néven ismeretes, igen érdekes alakok találkoznak. Synowódzko községe azon tatár és török hadifoglyoknak köszöni eredetét, a kiket ide telepítettek. A szomszéd falvakban laknak a gyarmat legyőzőinek utódai, kiknek ősei vitézségük jutalmáúl IV. László királytól valamennyien nemességet kaptak. Különben sem ritkaság itt egész községeket látni, melyeknek összes lakossága a legszegényebb parasztemberig nemesi rendű. A gyakori „török” jelzőjű helynevek, mint pl. „Törökszikla”, stb., e kor hadjárataira látszanak mutatni. A Synowódzkóban lakó bojkik ég ma is elárúlják tatár eredetüket úgy arczuk szabásával és családi neveikkel, mint a kereskedésre való hajlamukkal. Csupa házalók mind, a kik egész Galicziát, sőt a külföldet is bejárják magyarországi szőlővel, szilvával és juhsajttal.
A vasút az Opor folyó mentén a hegyek közé visz. A meredek partfalak jó alkalommal kinálkoznak a vidék földtani alakúlatának áttekintésére.
Föltűnő, hogy a rétegek többé nem vízszíntesek, mint Podoliában mindenütt, hanem meredek helyzetűek és többszörösen meg vannak törve. Az eredetileg vízszíntes lerakodású tengeri üledékeket a földkéreg összehúzódása ránczokba gyűrte, mi által nagy nyergekké és medenczékké tolúltak. A mozgásban levő tömegek megtorlódtak a podoliai fensík szilárd, kristályos őskőzetén, és ekként a legtöbb türemlés a tolóerők továbbtartó hatása következtében éjszak fel vetődött.
A rétegek földtani kora és kőzettani szerkezete csekély változatosságot mutat. Ugyanaz a „bécsi homokkő” vagy „Flysch”, melyet a Bécs melletti Kahlenbergen és Leopoldsbergen látunk. Korát tekintve, részint a felső krétakorszakhoz, részint a régi harmadkorhoz tartozik. Homokköveken kivűl azonban más sziklanemeket, főként agyagpalát és márgát is látunk. A kőzettani szerkezet már a tájkép alakúlatában is föltetszik, mivel természetes, hogy a könnyen lehámló palák nem alkotnak magas csúcsokat. Erre mindenekfölött a legfiatalabb kárpáti sziklanem, a tömör, úgy nevezett „Magura-homokkő” alkalmas, melynek a magyar határon vannak a legmagasabb lánczolatai. E mellett még a vaskos „Jamna-homokkő” (a felső krétakorszaki és a régibb harmadkori tenger lerakodása) említendő, mely sziklák és nagyobb hegytömegek alkotására igen alkalmas. Fő lánczolata az előhegyek közelében húzódik, miért is mindjárt a hegység kezdeténél magas lánczolatokat látunk, és csak ezek után következnek az ifjabb agyagpalából és keskeny rétegű homokkövekből képződött vonúlatok, míg végre a galicziai és magyar vízválasztónál a hatalmas oligocaen Magura-homokkő meredek gerinczekben és zord sziklacsúcsokban szökik 1.700–2.000 méternyi magasságba.
Érczekben a galicziai Kárpátok igen szegények. Rosz agyag-vasköveken kivűl, melyeknek vastartalma oly csekély, hogy kiaknázásra nem is érdemesek, egyáltalán nincs bennük ércz. Ellenben kőolaj, a nevezetes galicziai petroleum-ipar természetes alapja, mindenütt bőven található. Rendesen bizonyos rétegek és alakúlatok sajátja; legnagyobb bőségben az eocaen rétegekben a szivacsos homokköveket és a hegyek hasadékait s üregeit tölti be. Mindjárt a közeli Schodnicában is van egy telepe.
Hogy ide jussunk, a Stryj folyó mentén Podhorodcébe, innen pedig Urycz község előtt elhaladva, vadon erdős, majdnem úttalan vidéken át kell hatolnunk. Ez alkalommal nem mulasztjuk el megtekinteni a nevezetes, útazóktól gyakran látogatott uryczi sziklákat sem. Rövid gyalogút után a hegyhasadékból kikerűlve, hirtelen elénk bukkannak az óriási homokkő sziklák, melyeknek mohlepte szürke tetői magasan kiemelkednek a zöld fenyvesből. Számos nyomát látni rajtuk annak, hogy valamikor laktak bennük és természetes erősségűl szolgáltak. Látunk itt kőbe vájt termeket, víztartókat és lépcsőket, sőt falrészeket is, melyekkel az amúgy is erős természetes várat még bevehetetlenebbé igyekeztek tenni, lábunk alatt pedig földalatti folyosók tompa visszhangja dobban meg. Megkopott, jobbára olvashatatlan fölíratok valami szerencsétlenségre, döghalálra és inségre látszanak czélozni. Synowódzkótól két órányira Bubniszcze község közelében is hasonló sziklatömeg van, a melyben szintén látni kifaragott termeket, víztartókat, stb. Földtani tekintetben e sziklák a vaskos padozatú tömör Jamna-homokkő azon övéhöz tartoznak a mely rétegeinek roppant vastagsága és az elmállás iránti ellenállása miatt mindenütt igen alkalmasnak mutatkozik a sziklaképződésre.
Néhány órai fárasztó gyalogolás után az őserdőből hirtelen egy nyílt völgybe érünk, a hol csodálatos kép tárúl elénk. A vadon erődség közepette, száz meg száz fúrótorony egész kis várossá sorakozik, számos gépházból sűrű gőz- és füstfelhők gomolyognak, s nyüzsgő hangyabolyként sürög mindenfelé a sok munkás. A kovácsműhelyekben csattog a pőröly, az aknákban csikorog a fúrógép és tompán ütődik a véső a kemény kőzetbe. Időröl-időre a gőz-síp éles füttyje hallatszik, vagy a torony tetején ülő munkás vontatott kiáltása, a ki a fúrórudnak le- vagy fölcsavarásán szorgoskodik. A kész aknából sivítva tódúl ki a gáz és sötétzöld sűrű kőolaj bugyog elő, melyet nagy tartókba gyűjtenek. Mindenütt élet és szűntelen sürgés-forgás; szinte azt hihetné az ember, hogy valami tündéri hatalom hirtelen Pennsylvániába vagy Ohióba varázsolta át.
Folytatjuk útunkat a Kárpátok belvidéke felé. A vaspálya egész a magyar határig az Opor folyó kies harántvölgyében halad.
Mindjárt Synowódzkomögött gyönyörű parkhoz hasonló tölgyesen át haladunk, azután pedig szakadékszerű szűk völgyön keresztűl Skole mezőváros felé visz útunk. Mindenfelől erdős hegyoldalak mosolyognak ránk, s csupán a már említett Paraszka-Zełemin hegyláncz legmagasb csúcsai emlekednek ki világosabb ragyogású sárgás-zöld havasi rétjeikkel a sötétzöld erdőség fölé. Lábunk alatt zuhatagokban tajtékzik lefelé az Opor kristálytiszta vize, s erőszakosan tör magának útat a kemény kőzeten keresztűl. A havasi rétekkel határos magasabb erdőrészekben tavaszszal dürög a siket- és a nyirfajd, alább pedig mindenfelé bővében van a császármadár. A sűrűség sötétjében a garázda farkas és az otromba medve rejtőzik, a fákon pedig itt-ott a szép, de vérszomjas hiúz leselkedik. Gyönyörű szarvasok is kerűlnek itt puska elé, és a árpátok egyik legnagyobb vadja, az egészen gyantával és fenyűlevelekkel pánczélozott vadkan is előbukkan, s nagyságával és alattomosságával mesés rémalakként rettegteti a kezdő vadászt.
A völgyben fekvő kies mezővároskát nyaranta sűrűn látogatják a főváros lakói. Öt évszázaddal ezelőtt e vidék még egészen lakatlan őserdő volt. Csak 1397-ben kapott itt két oláh Jagelló László királytól engedelmet két helység alapítására, és ez időtől kezdődik e hegyvidék betelepítése.

Kosów.
Falat Gyulától
Skole mögött a völgy ismét szűkebbre szorúl. A hegységnek már többször említett hatalmas főlánczolatát a természet óriás ereje itt áttörte, s a rohanó Opor vaskos homokkő sziklák közt tódúl át e résen. A skolei nagy uradalom tulajdonosának kastélya és nagyszabású fűrészmalma előtt robog el a vonat Światosław községen át Hrebanów állomásra. A fenyvesek szakadatlanúl kisérnek bennünket útunkon; csak Sławskónál csökken a vidék kiessége, mert ott a környék hegyei már kopárok. 650 méternyi tengerszín fölötti magasságban éri el a vaspálya Ławoczne galicziai határállomást. A legközelebbi Beszkid állomás ugyan még szintén a galicziai félen van, de már a magyar vasútak kezelőségébe tartozik.
A határ-lánczolat, mely Galicziában majdnem mindenütt az ismeretlen eredetű „Beszkid” nevet viseli, e helyütt csak mintegy 900 méter magas. A Ławocznétól a határig merész pályaíveken és magas hídakon menő út a gyönyörű hegyvidék folytonos változatossága miatt igen érdekes. 1.743 méter hosszú alagúton át jutunk a Beszkidek másik oldalára, a hol az áldott magyar földet üdvözöljük.
A Czarnahora. – A galicziai hegylánczolat képe nem lenne teljes, ha nem említenők meg a pokutiai hegyeket is, mindenekelőtt a galicziai Keleti Kárpátok királynőjét, a felséges Czarnahorát. A stryj-stanislaui vaspályán haladva, annak e vonalrészén mindenütt a sóagyag-képződmény területén a hegységgel egyirányban útazunk. A szelíd hajlású erdős sóagyaghalmok a Dnieszter Kárpát-vidéki mellékfolyóinak alluvialis völgyeivel váltakoznak egész útunkon, a melyen a bennünket folyton kisérő hegylánczok előtt számos kisebb-nagyobb helység tarkítja a kies tájképeket. A vaspálya maga is igen érdekes a nagy számú akadályokmiatt, melyeket itt a műszaki tudománynak le kellett győznie. Merész kanyarúlatok, szédítő magasban lebegő hídak és pályaívek, a földcsuszamlást föltartoztató szerkezetek, stb. nagyon lebilincselik a közönséges útazó figyelmét is.
A morszyni lápfürdők, majd Bolechów, Dolina és Kałusz sóbánya-városok előtt elhaladva, Stanislau felé sietünk, melynek környékén átkelünk a Dnieszter legkeletibb mellékfolyóin, a fekete és az arany Bystrzycán. A körűlbelűl 23.000 lakosú virágzó Stanislau várost csak a XVII. században alapította Potocki András krakói várparancsnok. Csak távolból intenek felénk a városház és a számos templom tornyai, s csakhamar smét eltűnnek, a mint gőzparipánk tova robog délkeletnek a lemberg-czernovitzi vaspályán. Ottynia mögött átkelünk a Dnieszter és a Duna vízválasztóján, s néhány pillanat múlva elénk tárúl a Pruth folyó gyönyörű vidéke, itteni szójárás szerint a „tejjel-mézzel folyó Pokutia”.
Délen szép alakzatú csúcsok emelkednek ki a hatalmas hegylánczolatból, melynek sötét alapján itt-ott hómezők csillognak. A pisztrángban bővelkedő pruth folyó termékeny völgye jól ápolt kerthez hasonló, melynek kövér kukoricza-földjei, dohányültetvényei és lombos diófái már enyhébb éghajlatra mutatnak. Számos falu, kastélyszerű urasági lakok és százados fákkal ékes díszkertek élénkítik a szép képet. E helységek között trónol Pokutia fővárosa, a munkás és jómódú Kołomea, melynek gyárkéményei az itt virágzó iparágak tanúi. Az erős petroleumszag már messziről elárúlja ez ásványolajnak słoboda-rungurskai híres telepét, a hol e becses anyagnak már sokmillió métermázsája kerűlt ki a föld alól.

A Pruth folyó esései Dorta mellett a Kárpátokban.
Kochanowski Romántól
A 30.000 lakosú város igen régi, mert már a XIII. században alapította Kálmán halicsi herczeg (II. Andárs magyar király fia). A többi kelet-galicziai helységhez hasonlag Kołomea is sokat szenvedett a törökök, tatárok és oláhok dúlásaitól. Mai napság e város nevezetes piacza a marha-, gabona-, fa- állatbőr-, tojás, stb. kereskedésnek. Nem kevésbé fontos az itteni háziipar, kivált az agyag- és finom faragott faárúk ipara.
A vaspályát elhagyva, kocsira ülünk és a városon keresztűl délnek tartunk, hogy közelebbről megtekintsük az eddig csak távolról csodált szép hegyek belvidékeit. Termékeny miocän dombok és számos falu közt visz az országút délnek. Balfelé Myszyn hegység marad el mellettünk, mely barnaszén-telepeiről híres, majd Jablonów helységen túl a sósagyag-képződmény előhegységeibe jutunk, a honnan még egy pillantást vethetünk vissza a Pruthnak egész gyönyörű pokutiai síkságára. Nagy kiterjedésű fenyvesek árnyékában közeledünk Kosów kis kerűleti székváros felé, mely igen festői fekvésű a Rybnica patak völgyében, az előhegyek és a Kárpát lánczolatai között. A völgy növényzete ugyan olyan éghajlatra vall, mint a milyen Kołomea vidékeé: itt is szépen megterem a kukoricza, dohány, dinnye és a dió. Mindjárt Kosówon túl egy hatalmas homokkő-alakúlat közelébe érünk, mely a Kamienista hegyen várromszerű sziklákból áll. Egy zordon, szirtes völgyszakadékon át visz útunk Jaworówba, onnan pedig egy magas nyergen keresztűl a Fekete-Czeremosz (a Pruth mellékfolyója) völgyébe és egy völgy-szorúlaton át, mely természetes kapu gyanánt szolgáló két hegyfal közé van ékelve, Żabienek, Galiczia legnagyobb falujának határába jutunk, mely 10 földrajzi négyszögmérföldnyi területen 7.000 lakost számlál.
Itt már látható a hatalmas, csaknem az örökhó határáig emelkedő Czarnahora-hegység, melynek néhány csúcsa az előhegyek mögött a messze távolban föltűnedezik. Érdeklődéssel vizsgáljuk az e vidéken lakó érdekes huzul néptörzset, aztán a szintén huzul nevű, szép alkatú, okos lovacskákra ülve, melyek hegyi kirándúlásokra igen alkalmasak, a rohanó Czeremosz folyó mentén folytatjuk útunkat.
Az Ilcia patak torkolata mögött a völgy megszűkűl és vadregényessé válik. Meredek, erdős hegyfalak szegélyezik a sebes folyású vizet, mely szilaj zuhatagokban tajtékot túrva csörtet előre, ezzel is elárúlván nagy és hirtelen esését. Majd elhagyjuk a fő völgyet, és a folyóba szakadó Bystrzec patak mellékvölgyeibe térünk. Bükk- és fenyűerdők közűl emelkednek ki az oligacän homokkövek rétegbúbjai, melyekre fecskefészkekhez hasonlóan tapadnak a huzulok kunyhói. Csak itt-ott nyílik egy-egy tisztáson a Czarnahora fönséges csúcsára kilátás, mely azonban szinte elérhetetlen távolban látszik, minthogy, bár szinte egy álló napja igyekszünk lóháton a közelébe, még mindig messze vagyunk tőle.
Lassan, de folyton fölebb-fölebb emelkedünk. Már alkonyodik, mikor végre az 1.300 méternyi magas „Gadżyná”-n egy havasi pásztor-kunyhóhoz érünk. A vendégszerető huzul gazda az e népfajt jellemző szívességgel fogad bennünket, s nála maradunk éji szállásra. A kunyhónak fenyűgallyakból vont szellős falai csak gyönge védelmet adnak a hűvös éjjeli levegő ellen. A közepén álló nagy tűzhely azonban jóleső meleget áraszt, a melyért még a kellemetlen füstöt is eltűrjük. A tűz fölött függő bogrács és a fali polczokon fölhalmozott juhsajt jó ízű vacsorát igér. Csakhamar készen is van az illatosan párolgó kukoriczapép (polenta), az itteni lakosság fő tápláléka. Juhtúróval (bryndza) és azlonnával elkésztve nagyon ízletes és erőt ad holnapi útunk fáradlmaira. Leheveredünk az illatos szénára és kiváncsian hallgatjuk a néhai nevezetes Dobosz rablóvezér, afféle huzul Rinaldo Rinaldini kalandjait. E közben megfigyeljük a huzulok értelmes kifejezésű arczait, a kik a sötét háttérből élesen kiváló világos körben valemyl híres régi flamand festő ecsetére méltó képpé csoportosúlnak. A havasi pásztorkürt (trombita) mélabús hangjai csöndes álomba szenderítenek bennünket; a nyugalmas éj után kora hajnalban kisietünk a szabadba. Minő látvány!
Zord sziklák merednek mindenfelől a nagy völgykatlan körűl. Jobb felől az erdős Mariszwska (2.058 méter). A mélyebben fekvő erdők még ibolyaszínű sötétségben pihennek, a hatalmasan kiemelkedő csúcsokon ellenben már a hajnal bíborfénye ragyog.
A Pruth forrásvidékén vagyunk. Az alattunk morajló patakocskákból ered, s szülőhelye igazán méltó e szép hegyi folyóhoz. Forrásai színkör alakban álló sziklák közűl buggyannak elő. Óriási kőlépcsőkön emelkedik a talaj a fő csúcs és a Czarnahora két mellékága felé, délen pedig a Szpyci meredek sziklái zárják el a félkört. Magas, szeszélyes alakú, függőleges kőtáblák óriási színfalakhoz hasonlóan emelkednek a háttérben. A színkör fenekén szétszürt számos sziklatömb olyan, mintha emberkéz faragta volna ki és csak az idő vasfoga változtatott volna egyetmást rajta.
Lovacskáinkat hátrahagyjuk és gyalog vágunk neki a Czarnahora legmagasb csúcsának. A vörösfenyű helyébe, mely mindig csenevészebbé törpűl és utóbb egészen eltűnik, 1.400–1.700 méternyi magasságban a czirbolya- és a gyalogfenyű lép. E két fafaj nem alkot összefüggő erdőállományokat, hanem füves hegyi rétektől mindúntalan meg-megszakított terűleteken tenyészik. Ez a havasi legelők igazi vidéke, mert a még ennél is magasbra nyúló csúcsok már vagy egész kopaszon, vagy moh- és zuzmólepte sziklákban merednek ég felé. Gyönyörű növényzeten legeltetjük szemeinket. A piros havasi rózsa (rhododendron), a fehér azalea, a tarka gyűszűvirág, az árnika, a kökörcsin és gerely, a legkülönfélébb kankalinok, kőtörők (vajfűvek) ezrével lepik el a gyepet. Vígan haladunk fölfelé a meredek, de eléggé járható ösvényen s nem sokára a törpefenyű vidékét is magunk mögött hagyjuk. Fölebb már mind ritkábbak a magasabb rendű növények, s helyüket a mohok és zuzmók foglalják el. Végre elérjük a néhány négyszögölnyi széles, tehát kényelmes állóhelyet adó csúcsot, a melyről kedvünkre élvezhetjük a köröskörűl kinálkozó gyönyörű kilátást. Mindenekelőtt azonban maga a Czarnahora érdekel bennünket, és egyelőre e hegységben igyekszünk tájékozódni.
A Czarnahora (Fekete-hegy) a kelet-galicziai Kárpátok legmagasabb lánczolata, mely 20 kilométer hosszaságban húzódik éjszaknyugatról délkeletnek, s gerinczéből számos szép alakú csúcs emelkedik ki. A nyugati szélén álló Howerla, melyen épen fönt vagyunk, legmagasabb, azután következik a Dancerz (1.822 méter), Turkuł (1.935 méter), a sziklás Szpyci és végűl a kúpalakú, köves Pip Iwan (2.026 méter). E hegyláncz éjszakkeleti lejtőjéről számos forrása fakad a pruth és a Czeremosz folyónak. Feltűnő jelenség, hogy a forrásvidékek színkörszerű alakja, melyet azimént a Pruth bölcsőjénél láttunk, itt többször is ismétlődik, s e szerint a Czarnahora jellemző tájrajzi sajátságai közé tartozik. Így a Szpyci csúcsoktól nyugatra az úgy nevezett Rebra (bordák) táblaalakú függőleges szikláinak csoportja emelkedik, a Munczel lábánál pedig újból ismétlődik az egész szikla-színkör. Különösen érdekes a vadregényes Kizie ułohy és a Dzembronia patak forrásvidéke. Az ilyen forrásmedenczékben a hó néha évekig is megmarad, s fehér mezői meg a köztük csillogó kék tavacskák nagyon növelik a vidék szépségét.
a már említetteken kivűl még nagy számú csúcsot és hegylánczot látunk, melyek hullámzó tengerhez hasonlók. A magyarországi oldalon a nagyszerű Pietros ragadja meg figyelmünket, délkeleten pedig még magasabb hegység, a Rodnai havasok látszanak a messze távolban. Említenünk sem kell, hogy az éjszak felé húzódó előhegyekre, a pokutiai síkságra egész Stanislauig és a Podoliára nyíló kilátás szintén nagyszerű.

Új-Sandec 1840-ben.
Alt Rudolfnak a bécsi cs. és kir. hitbizományi könyvtárban levő (Alt J. aláírású) vízfestménye után.
Vissza felé más útat választunk, hogy a Pruth folyó mentén kies vidéken át haladó stanislau-woronienkai vaspályával is megismerkedjünk. Útunk rengeteg őserdőn át vezet. Korán reggel hagyjuk el a források színköralakú szülőhelyét; lovacskáink, a mennyire a göröngyös út engedi, vígan koczognak lefelé, s mégis majdnem egy egész napba telik, míg Worochta helységnél az erdőből kikerülünk. Órákhosszat megyünk az óriási fenyűk félhomályában, melyeknek vastag gallyai közt alig szűrődik át az ég kékje; órákig tart körűlöttünk a sötét sűrűség, mely olyan mély, akár csak az amerikai őserdőkben.
Worochta állomásnál a vadonból hirtelen az emberi művelődés körébe, a vaspályához jutunk, a mely déli irányban, hídakon és pályaíveken haladva kígyódzik föl a meredeken, és 836 méternyi magasságban 1.216 méter hosszú alagúttal szeli át a határgerinczet. A szűk erdős völgyön keresztűl Tartarów előtt elrobogva, a kis Mikuliczyn hegyi község felé száguld a vonat. Ez és a következő Dora-Jaremcze állomás közt van az egész vonal legremekebb része. 224 méter hosszú alagúton haladunk át, s a tömeges Jamna-homokkő vidékére jutunk, a mely itt mutatkozik legjellemzőbb kifejlettségében s az itteni Jamna helységtől kapta a nevét. Kisebb-nagyobb sziklatömbök egész tengere vorítja a lejtőket, mint valami lezuhanása közben megdermedt lavina. A fejünk fölé magasló szürke sziklaóriások minden pillanatban agyonzúzással látszanak bennünket fenyegetni; lábunk alatt tajtékozva rohan zuhatagról zuhatagra mohlepte kőtuskók közt a szép folyó. Még egy alagút, s azután a Kipliwiec fátyollá porladó szép vízesése előtt állunk, mely függőleges falról zuhog alá. Dora-Jaremcze állomás előtt főképen két dolog köti le figyelmünket: egy természetes és egy emberi remek alkotás, a Pruth esése és a folyón átkelő híd, melyek mindegyike ritkítja párját az egész világon. A híd 28 méter magas és 65 méter széles egyetlen ívvel köti össze a két partot. Delatyn állomáson túl az előhegyek közé és azután nem sokára a Fekete Bisztrzicza völgyébe jutunk, a hol érdekes kirándúlásunk Stanislaunál véget ér.
A galicziai Beszkideken át Bialába.Podgórzét, Krakó testvérvárosát elhagyjuk és a cs. kir. galicziai átkelő-vasúton délnek megyünk, hogy a Nyugati Beszkideknek tájképileg érdekes és iparáról nevezetes vidékét legalább sebtében meglátogassuk.
Már néhány kilométerrel a város mögött a sóagyag alkotta kies dombvidékre érünk, azután áthaladunk a kéntelepeiről híres kis Swoszowice községen, a melynek bányáiban azonban a beömlött sok víz miatt nem régiben abba kellett hagyni a munkát. Élvezettel szemléljük a jobb felől elterűlő Visztula-menti síkság kies vidékét, tekintetünk a messze távolban föltetsző Tyniec várromra és a biclauyi kolostorra; majd Radziszów állomásnál elérjük a Kárpátok előhegyeit. A vidék szépsége lépésről-lépésre fokzódik. Mélyen alattunk a Cedronka hegyi-patak tajtékzik, a hegyek egyre magasabbakká és meredekebbekké, a fenyvesek mind sűrűbbekké és árnyasabbakká válnak, s minden jel arra mutat, hogy a hegység belvidéke felé közeledünk. Varázslatszerűen tűnik elénk hirtelen a vaspálya egyik fordúlójánál egy szép és nagy kolostor csúcsíves templomával, mely a 406 méter magas, és jó meredek, erdős Żarek hegy tetejét koronázza. A Kałwarya Żebrzydowska híres búcsújáró hely ez, a hová évenként 200.000-nél több ájtatos zarándok jár el nemcsak Galicziából, hanem a külföldről is, hogy az itteni csodatévő Szent Szűz képtől vigasztalást és segedelmet könyörögjön.
Leszállunk a vasútról és fölmegyünk a dombra, hogy közelebbről is szemügyre vegyük a kolostort, melyet Żebrzydowski Miklós krakói vajda építtetett 1603-ban. Figyelmünket megragadja a hegytetőről nyíló gyönyörű kilátás, mely dél felé erdős hegyvidéket, éjszaknak pedig számos jómódú helységet láttat, míg a közelben az árnyas, illatos fenyves nyújt üdülést, benn a kolostorban és a templomban meg sok régikép és faragvány kelti föl érdeklődésünket. A Żarek hegy és a Skawina folyó között sok apró kápolnát látunk, melyeknek fehér falai szépen válnak el a zizegő fenyvesek sötétzöld hátterétől. Ez a Kalvária hegye, melyre épen most is ájtatos zarándokok menete vonúl föl. Egy ideig ezeknek a nyüzsgő seregét nézzük, azután be-betérünk a számos hevenyészett vásári bolt egyik-másikába, mondjuk, a „Nap”-hoz czímzett laczikonyhába; hallgatjuk a koldusok és vezeklők sajátságos berbítélését és mormolását, míg utóbb a sok vidám arcz, a köröttünk hangzó világi dalok és jóizű nevetés lassanként arról győz meg bennünket, hogy épen nem pusztán a földi örömökről való teljes lemondás vágya vezeti a legtöbb zarándokot a galicziai búcsújáróhelyekre.
A tolongásból az íratos fenyvesbe vonúlunk vissza, és egyelőre czéltalanúl őgyelgünk a szakadékok és hegyek között. A kolostortól csekély távolságra áll a hírhedt Barwald várrom, melyben hajdan, Jagello Kázmér idejében, egy vakmerő rablópár, Włodek és a felesége lakott és rémítgette jó sokáig az gész vidéket, míg végre elfogták őket, s a király parancsára a férjnek fejét vették, az asszonyt pedig máglyán égették meg.
Néhány kilométerrel odább van nyugatra, Wadowice, e csekély, de kedves kerületi székváros. Az éjszaki vaspálya egy kiágazása köti egybe Kalwaryával és Bialával; mi azonban inkább gyalog megyünk, hogy az előhegyek kies vidékében gyönyörködhessünk. Átkelünk a Skawa folyón, s a regényes Inwald környékén elérjük azt a Jura-mészsziklát, mely a Pieninek efféle képződményeihez hasonló. Kirándulásunkat a kis Andrychau, iparűző városka meglátogatásával fejezzük be, mely egy őskori vulkanikus szikla (ú. n. Teschenit) tövében fekszik, s utána egész sor takaros helység következik a Wieprz patak völgyében. De kalwaryától keletre is elég érdekes látnivaló van; így mindenekelőtt Lanzkorona várrom, mely a kolostortól 4 Kilométerrel keletre egy 550 méter magas, erdős hegy tetején áll. A látottakkal megelégedve térünk vissza a vasúthoz s aztán délnek tovább folytatjuk útunkat. Kalwarya állomás mögött van az egész vonal legszebb pontja. Egy kevésbé nevezetes vízválasztón átkelve, kígyóvonalakban kanyarog föl a pálya hídról hídra, nagy bevágásokból magas töltésekre haladva. Mint valami káprázatos álomlátásban, úgy követik egymást gyorsan a szűntelen változó képek. Tánczra látszik kerekedni köröttünk az egész tájék. A kolostor és a kápolnák majd jobb, majd balfelől tűnnek elénk, majd meg mögöttünk maradnak. Több ízben föl-fölbukkan Lanckorona ódon, sötét várromja, majd meg bujósdit játszik, hol elrejtőzve a kolostor mögött, hol meg ismét kikandikálva mögűle. E csodálatos látvány tarka képeit még élénkebbekké színezik a sötét fényvesekkel váltakozó, világos-zöld lombozatú fehér nyírfák és virághímes rétek. A Skawa folyó kies völgyében vagyunk, a hol Sucha állomásnál egy napra elhagyjuk a vasútat, hogy a nyugat-galicziai Nyugati-Beszkidek királynőjét, az 1.725 méter magas, komor Babia-Górát meglátogassuk.
A kis Sucha mezőváros a Skawa és a Stryszawka patak egyesűlésénél igen egészséges és szelektől védett helyen fekszik, miért is számos nyaraló látogatja; megnéznivalója azonban csupán a Branicki-féle kastély, meg az abban levő értékes könyvtár.

A czorsztyni sziklák a Dunajec mellett (a pennini szirtlánczolat részlete) a Kárpátokban.
Schaeffer Ágostnak a bécsi természetrajzi udvari múzeumban levő festménye után.
A Babia-Góra (Asszony-hegy, 1.725 méter) megmászása nem kerűl sem sok időbe, sem valami nagy fáradságba. Egy ideig a Stryszawka patak mentén haladunk fölfelé, míg sűrű erdő közepette a forrásához nem érünk; végűl a Jałowiec-hegy köves havasán elérjük a Babia-Góra tömeg éjszaknyugati kiágazását. Innen útunk a gerincz több csúcsán át majd illatos havasi réteken és szép erdőkön, majd sziklás lejtőkön keresztűl vezet a Babia-Góra csúcsáig, a hová két órai gyaloglás után érkezünk. Bármily szép is azonban az innen nyíló kilátás, mégis be kell vallanunk, hogy az eddig látott Keleti-Kárpátok még sokkal szebbek. Igaz, hogy innen a Magas-Tátra nagyszerű látványúl tárúl elénk, s ilyen havasi kép a Keleti-kárpátokból nem élvezhető; maga a Kárpátok középhegysége azonban nem mérkőzhetik a Czarnahora, sőt még a Paraszka-Zełemin hegyláncz szépségével sem. Hiányzik itt a keleti ősrengetegek titokzatos bűbája, hiányzanak a hatalmas hegyi folyók, a melyek pedig annyira növelik a völgyek változatosságát és szépségét. A sok helység, a mely innen a szélrózsa minden irányában látható, szintén nem igen járúl a vidék kiesebbé tételéhez.
Suchában megint a vonatra ülünk és nyugat felé tartunk. A vidék nem sok vonzót mutat; a hiányzó tájképi szépségekért azonban kárpótlást nyújtanak az élénk ipartelepek, a milyenek a tartomány keleti részén alig láthatók. Jeleśnia állomásnál néhai Albrecht főherczeg, a felejthetetlen emlékű hős hadvezér jószágainak területére jutunk. Itt mindenütt nagyban űzik a fa és szövőipart, itt-ott pedig nagyszabású vasművek láthatók, a melyek előtt elhaladva, végűl Żiwiec (Saybusch) városkába érünk, mely a Sola folyó mellett fekszik, 5.000 lakost számlál és az említett uradalmak székhelye. Kies a fekvése egy széles termékeny völgy ölén, melyet mosolygó dombsorok öveznek. Épületei között figyelemre méltó a tisztes ódon kastély, most a jószágigazgatóság szállása, valamint a plebánia-templom, melyben néhány, XVI. századból való érdekes faragvány van. A város hajdan a sziléziai fejedelmeké volt, és a lengyel uralom alatt annak a sajátságos kiváltságnak örvendett, hogy zsidóknak nem volt szabad benne megtelepedniök. E kiváltságot az állami alaptörvények ellenére még ma is fentartják, és csak nagyritkán, rendesen sikertelenűl kisérli meg egy-egy zsidó, hogy itt állandó lakossá lehessen. A városban magában, valamint a környékén is számos gyár, szép fejlettségű háziipar, kivált kosárfonás és fafaragás jövedelmező forrásai az itt uralkodó általános jóllétnek.
A Ferdinánd császárról czímzett éjszaki vasút elágazásán Saybuschból körűlbelűl másfél óra alatt Bielitz-Biała testvérvárosokba jutunk, melyek közűl csak Bielitz van galicziai területen, míg Biała már Sziléziához tartozik. Biała kerületi székváros sem épületeivel, sem történeti nevezetességével nem köti le figyelmünket; ellenbn nevezetes mint a galicziai ipar fő fészke, a mit mindjárt a városba léptünkkor elárúl a sok gyárkémény. Éjszakkeletre vannak tőle Zator és Oświęcim (Auschwitz) helységek, a melyek nevökben az egykori hasonnevű herczegségek emlékezetét őrzik.
A Pieninek és a lengyel Tátra. – Nincs az a varázsíge, a mely egy lengyel szívre nagyobb hatással lehetne, mint ez egyszerű szavak: a Pieninek és a Tátra! De látni kellett e hegyeket, hogy megértsük, mennyire igaza van a népdalnak, mely azt tartja, hogy: „a ki a mi vidékünket megismeri, a mennyországban sem felejtheti.” Föl tehát a Tátra hólepte sziklás gerinczeire, melyeken a zerge honol; a zordon hegyszakadékok közé, hol a bérczek sürgő-forgó manóinak titokzatos tanyája van!

Részlet a Tátra Kriván-lánczolatából.
Falat Gyulától
A galicziai határszéli vasúton megyünk. Stryjtől kezdve majdnem szakadatlanúl a Kárpát-alji sóagyag-képződmény területén visz útunk. Elhaladunk Drhobycz város előtt, melynek közelében a borysławi híres ozokerit-bánya és a truskawieci kénes, erős sós- és vasláp-források, meg fürdők vannak. Az ódon tekintetű Sambor mellett robogunk el, mely már 1390-ben megkapta Magdeburg városának közigazgatási szervezetét; majd Chyrów állomásnál egészen a hegység közelébe jutunk. A jezsuitáknak egy magslat tetején álló tekintélyes gymnasiumi épülete előtt fut el vonatunk, s aztán a Strwiąż folyó völgyébe és ezzel a Kárpátok vidékére kerűl. Ez a Dnieszter vízvidékének a legnyugatibb folyója, s tulajdonképen ennek kellene a fő folyónak lenni, mert igazában a Dnieszter csak ennek egyik mellékága.
A Strwiąż völgye ugyan igen kies, de koránsem mérkőzhetik a Keleti-Kárpátok völgyeinek, példáúl a Stryj vagy a Pruth völgyének elragadó szépségeivel.
Ustrzyki és Olszanica között az élénk petroleum-ipar vidékére érünk, hol a közelben Łodyna, Wáńkowa, Hołowiecko és sok más, folyton emelkedőben lévő kőolaj-telep van. Ustyanowa állomásnál 496 méternyi magasságban kelünk át a Fekete- és a keleti-tenger vízválasztóján és a San folyóhoz, a Visztula vízvidékére jutunk. Załużnál megcsodáljuk a San fölött igen festői helyen álló, hajdan erős vár romjait, a melyet Kmita Péter krakói vajda emeltetett. Nowy Zagórz állomás előtt átkelünk a San folyón és egy sajtáságos áradmányi hosszanti völgybe kerűlünk, a mely csekély megszakítással egészen Krosno-n túlig tart.
Nem is csupán egy folyónak köszönheti e völgy az eredetét, mivel útunkban egész során kelünk át a Visztula-vidék folyóinak, a melyek a völgyet keresztben metszik, vagy csak kis darabon érintik. A völgyben még alig veszszük észre, hogy a Kárpátok közt vagyunk. A völgyet szegő hegylánczok ugyanis jobbára igen alacsonyak (csak 80–150 méternyire emelkednek a völgyfenék fölé), mintha a föld türemése itt hajdan csekélyebb erővel ment volna végbe, úgy, hogy a hegyképződés tökéletlenebb maradt. Mindazonáltal a völgy virúló helységei, termékeny mezői, számos folyócskája és élénk kőolaj-ipara együttvéve elég szép és érdekes képpé alakúlnak, s kellemesen változatossá teszik rajta átvivő útunkat. Már messziről integet felénk a San folyó fölé emelkedő dombról Sanok tisztes régi városa kastélyával. Erre Rymanów és Iwonicz, jódfürdőikről nevezetes kisebb helységek következnek, majd ezektől délre a duklai szoros, azután pedig a Nagy Kázmér alapította Krosno város érdekes régi templomaival. Ettől éjszakra erdőborította sziklás dombon áll a rendkivűl szép Odrzykoń várrom. Ennek a tetejéről gyönyörű kilátás nyílik mindenekelőtt arra a csodálatos, régi-harmadkori homokkő-sziklacsportora, mely azért viseli a Prządki (Fonó lányok) nevet, mivel a népmonda szerint e sziklák olyan istentelen hajadonokból váltak, a kik vasárnap fontak.
A sok kőolaj-medencze és a petroleum-telepeken használt számos géppel és szerzszámmal megrakott vasúti kocsik már itt, a vaspályán is sejttetik velünk, hogy a galicziai kőolaj-ipar fő fészkében vagyunk. S valóban Krosno környékén vannak a legnagyobb gácsországi petroleum-telepek: Bóbrka, Wietrzno, Równe, Potok, Węglówka és mások.
A kertektől környezett s három folyó (Wisłoka, Jasiółka és Ropa) között kiesen fekvő Jasło városon haladunk át, aztán Galiczia egyik legrégibb helységébe, Bieczbe érünk, melyet már 1294-ben a krakói székeskáptalannak ajándékozott Venczel király; végűl Stróżébe jutunk, a hol a tarnów-leluchówi vasútvonal metszi a határszéli vasútat. E két vaspálya egyközűen meredek kígyóvonalokban emelkedik Grybów-on túl egy hegygerinczre, melyen túl a határszéli vasút csakhamar a Poprád és a Dunajec egyesűlt folyóinak gyönyörű völgyébe ereszkedik.

A Kościelisko-völgy a Tátrában.
Falat Gyulától
A majdnem mindenfelől hegyektől kerített termékeny völgy, melyet a jókora nagyságú Dunajec és Poprád folyók öntöznek, s a honnan remek kilátás nyílik a Pieninek merész alakúlataira és a nagyszerű Tátra-hegységre, egész pompájában tárúl elénk. Két szomszéd város, melyek eredete a régi kor ködös homályába vész, Ó- és Új-Sandec emelkedik a völgy közepében kertek öléből. A Keleti-tenger felé vezető görög-római kereskedelmi út mentén vagyunk, s azon városok állanak előttünk, a melyek Lengyelországnak már a legrégibb történetében is nevezetes szerepet vittek. A Dunajec partján álló kisded rom hajdan hatalmas várkastély volt, melynek falai között sok lengyel király szeretett tartózkodni s fogadta vendégszeretően szomszéd országok fejedelmeit.
Az imént említett két vaspálya Új-Sandecnál válik el egymástól; a határszéli vasút nyugati irányba tér, a tarnów-leluchówi vonal pedig a Poprád mentén délnek a magyar határ felé tart.
A Poprád völgye érdekes türemlési harántvölgy. A folyó tudvalévőleg Magyarországon, a Kárpátok déli lejtőjén ered s e szerint a hozzá legközelebb folyó Duna vízvidékéhez kellene tartoznia. De éjszaknak folyik, számos hegylánczot átmetszve, és e nehéz hosszú úton jut el a Visztula, tehát a Keleti-tenger vízvidékére. Nem kevésbé érdekes a völgy tájképi tekintetben is. Oldalai meredekek, sziklásak, részben erdősek és itt-ott romok koronázzák az ormokat. A kristálytiszta vizű sebes folyó még ma is gyakorolja vájó és kotró erejét és zúgó morajlással siet éjszak felé.

Tengerszem a Tátrában.
Kochanowski Romántól
Távolabb délen a hírneves Żegistów és Krynica fürdőbe visz a vaspálya; mi azonban Ó-Sundecben leszállunk a vonatról s elhagyjuk a Poprád folyót is, és útunkat kocsin a Dunajec völgyében folytatjuk délnyugati irányban. Kevéssel Krosno városkán túl új, eddig ismeretlen tájképi elem tűnik szemünkbe. A kárpáti homokkőből álló, buja növényzettel borított szeldí hegylánczok közűl függőleges, szeszélyes alakzatú, élesen csipkézett mész-sziklák emelkednek ki, a melyeknek meredek falain csak itt-ott zöldelnek fenyűk. A sajátszerű látvány szerfölött meglepő. S még ha csak egy ily kőszál volna! De egész sorrá, sőt egész hegyekké sokasodnak a sziklák. Ez a híres szirtlánczolat, a legérdekesebb földtani jelenségek egyike. A Juramész e lánczolatban nem összefüggő nagy s hosszan elnyúló rétegtömegekben mutatkozik, hanem számtalan, különféle nagyságú mész-szirtben, melyek némelyike több száz méternyi viszonylagos magasságú hegyekké tömörűl, míg mások egyes elszigetelt kőszálakat, sőt csak néhány köbméternyi sziklatömböket alkotnak. Ez a lánczolat, mely Magyarországon Nyitramegyében kezdődik, Neumarktnál ér galicziai területre, s a Dunajec folyónál ívvé kanyarodva, megint Magyarországba tér vissza. E szerfölött érdekes föltani jelenség, mely e vidék tájképi alakúlatára is nagy hatással van, a galicziai Neumarkt és a magyarországi Palocsa közt éri el tetőpontját. E mintegy 100 kilométernyi hosszú vonalon 2.000-nél több szirt csoportosúl, pedig a lánczolat szélessége igen csekély, mert csak ritka helyütt haladja meg a két kilométert. A leghatalmasabb szirttömeg kétségkivűl a Pieninek 982 méter magasságig érő gerincze, mely épen előttünk áll; de van még néhány oly magas, hogy Legalább a maga környéke fölött uralkodik; míg a legkisebbek jóformán csak a kárpáti homokkő-alakúlat díszítményei gyanánt szolgálnak s obeliszkek, párkányok, sírkövek, stb. alakját utánozzák.
Hogy mentűl előbb beérjünk ez érdekes természeti jelenségek világába, csupán futó pillantást vetünk a szép mellékvölgybe, a hol Szczawnica fürdő van, melyet gyógyerejű alkalikus-sósforrásai, tiszta levegője és szép erdős vidéke elsőrangú gyógyhelylyé tesznek.
A helység legszebb dísze a Pieninek láncza. Már a Dunajec folyó vadregényes völgyének bejáratánál fölkelti csodálatunkat egy földtanilag és tájéképileg egyarátn nagyon érdekes jelenség; azt látjuk ugyanis, hogy a rohanó folyó tömör sziklán át vájt magának mély, szakadékszerű völgyben útat. Mindjárt a völgybe léptünkkor remek havasi táj köszönt bennünket. Mindkét oldalán sárgásfehér vagy vöröses mész-sziklák emelkednek, melyek a fenyvesek zöldjével és a világos háttérrel tetszetős színharmóniába olvadnak. A keskeny út egészen a sebes folyó mellett visz, mely tajtékzó zuhatagokban rohan lefelé.
Mintegy varázsütésre tűntek el hirtelen a kárpáti homokkő szelíd hajlású kúpjai és gerinczei, s lépten-nyomon csodáljuk a kimeríthetetlen változatosságú sziklaalakok merész és fölséges szabását. A nép élénk képzelme különféle állatok és tárgyak utánzatait látja bennük, és ehhez képest jellemző neveket adott nekik, minők: Nyereg, Csigakő, Czukorsüveg, Remete, Sólyom, stb. Helyenként a völgy olyan szűkre szorúl, hogy szinte azt hinnők, a végére értünk és a folyó valami föld alatti sziklabarlangból rohan elő; ekkor azonban egy kiálló szikla mögűl előbukkan a völgy kanyarúlata, s ismét újabb szép kép tárul csodálkozó szemeink elé. Bátrabb útazók nem érik be a gyalogkirándúlással, hanem a folyón lefelé való menet izgalmait is élvezni akarják. Biztosság okáért több összekötött csónakon suhannak el újjongva előttünk. Aggódva kisérjük őket tekintetünkkel, mert úgy látszik, mintha a gyönge naszádok mindjárt-mindjárt szétforgácsolódnának valamely éles sziklán; de a tutajos biztos keze az utolsó pillanatban mindig kész a kormányrúdnak egy mentő csavarintást adni.
Jóllehet a folyó jobb partja már Magyarországhoz tartozik, azért a közlekedés mégis élénk a két part között, minthogy ugyanaz a lengyel néptörzs lakja mind a kettőt. Mindúntalan csinos karcsú parasztleányok jönnek elénk, a kik tejet, epret és málnát árúlnak.
A „Sólyom” nevű merész szabású mészkőszál (764 méter) mellett, melynek szakadékai és kevésbé meredek lejtői zöld erdődíszben pompáznak, jutunk a völgynek egy szélesebb helyére, a hol a Pienin patak egy gyönyörű réten a Dunajecbe torkollik. Sasfészekhez hasonlóan emelkedik a „Ligarki” nevű sziklán a Szent Kunigunda kastélyának romja. A népmonda szerint e várat angyalok építették, hogy benne a szent oltalmat találjon ellenségei ellen; s valóban daczolt is e vár számos ostrommal, míg végre a XV. században a husziták romba nem döntötték.
Most kirándúlásunk legszebb pontjához jutunk. Számos hegyes szikla és kőszál fölött trónol a „Három korona”, a Pieninek legmagasb hármas csúcsa (982 méter).
Elhaladunk a magyar oldalon lévő „Vörös kolostor” előtt, melyet 1319-ben a karthausiak számára alapítottak, és a magyar Nedecz-vár (Niedzica) kastély előtt ismét a galicziai oldalra térünk. A völgy kitágúl és a tulajdonképeni Pieninek ezzel véget is érnek, de a sziklamész-képződmények még tovább tartanak. Épen velünk szemben áll egy vörös Jura-mészszirt, a melynek ormán az ősrégi Czorsztyn vár romjai büszkélkednek. Megmászszuk a meredek sziklát és csodálkozva legeltetjük szemünket a messze távolban. Nem valami tündérálom-e az, a mely e paradicsomi képeket elénk varázsolja? Avagy nem csupa levegőből és fényből szőtt délibáb látomásai csalják-e meg szemünket? De nem. Csakugyan nem puszta csalódás, hanem valóság, a mit látunk, és mi halandók is elérhetjük e tündérszép világot. Légy üdvözölve, fölséges fejedelmi Tátra! Üdvözlünk, te szépséges királynő, hólepel alkotta hermelin-palástodban; te ősidők granit-emléke, a Mindenhatónak remekműve!
A tátra szakgatott merész fala előtt a komor erdős fensík, az ún. n. Podhale (600–1.000) méternyi tengerszín fölötti magasságban) terűl el. Három szép folyó, a Fekete és a Fehér Dunajec meg a Białka ezüstszalagjai kígyódznak a dombok között, majd pedig a hatalmas Dunajecczé egyesűlnek, a melynek hullámai lábunk alatt a vörös mészsziklát szétzúzással fenyegetik. Nyugaton a Beszkidek csupasz gerinczéből a tisztes Babia Góra emelkedik ki, mely a mauzurok népdalaiban oly nevezetes szerepű. A szirtmész keskeny öve valami durva csipkés, tüskés szalagként húzódik a szelíd, békés tájon át.
Nehéz szívvel válunk meg a Niedzica tisztes ódon romjaitól s a Dunajec mentén délnek, a Tátrahegység felé folytatjuk útunkat. A kis Dębno község egyetlen látnivalója a 400 évesnél régibb, vörösfenyűből ácsolt érdekes templomocska, a mely előtt elhaladva, körűlbelűl két óra alatt Nowytargba (Neumarkt), a Podhale fő helyére jutunk. Czélunk azonban nem ezen régi, már a XIII. században alapított városka, hanem a messzebb délre, a Tátra lábánál fekvő híres Zakopane nevű elsőrangú éghajlati gyógyhely. Mint a magas hegységek közelébe érkeztünkkor gyakrabban történni szokott, Neumarkttól Zakopanéba vivő útunkon itt is majdnem egészen eltűnik előlünk a Tátra szép láncza, s csak épen az imént említett helység előtt jelennek meg a fürészes, hasadozott Giewont (1.900 méter) és a vele szomszédos csúcsok teljes pompájukban.
A Tátra látványa minden tekintetben meglepő és csodálatot keltő. Hegység a hegység közepette, a mely minden átmenet nélkül bukkan föl. A Podhalénak éjszakon elébe könyöklő kárpáti homokkőtömegei oly csekély türemlést és emelkedést mutatnak, hogy a 2–2 1/2 ezer méternél is magasabb csúcsokhoz és lánczolathoz képest valóságos mélyföldnek látszanak. Még meglepőbb a látvány dél felül, a honnan a Tátra legmagasb csúcsai zordon falként merednek ki a szepesi síkságból. A földtan egész kis világa tárúl itt elénk, a mely az Alpesek középponti tömegének a mása. A Nyugati-Alpesek (nevezetesen a svájcziak és a francziaországiak) ugyanis ősi kristályos kőzetekből (granit, gneisz, stb.) álló, szigetszerű „középponti magvak”-at foglalnak magukban, minők példáúl a Montblanc, a Finsteraarhorn, stb., melyek elé a palacozói képződmények rakódnak s ezek megint lassanként a mesozói mészövbe mennek át. A Tátra, melynek 70 kilométer a hosszúsága s a legnagyobb szélessége 26 kilométer, nem más, mint a Kárpátok ily középponti magva. E magnak déli, nagyobb részt Magyarországra eső széle kvarczban dús granitból áll, a mely zordon, szakgatott hegyalakúlatra hajló. Éjszak felé a granitra palaeozói palaöv következik, a mely végűl mesozói és Zakopanénál eocaen mészkőzetekbe megy át.
Hogy az egész hegységet áttekinthessük, a nagyobb fáradság nélkül megmászható Czerwony Wierch (2.128 méter) csúcsát választjuk ki álláspontúl. A tajtékzó bővizű Bystry patak mentén fölfelé haladva, nem sokára a Kuźnice (Vashámor) szép völgyébe jutunk, mely hajdani vasműveitől kapta a nevét, most azonban ezek helyét egy cellulose-gyár foglalja el. Lépten-nyomon világos jeleit látjuk az egykori glecser-képződésnek. Számos moréna borítja a völgy alját és oldalait, melyeknek gránit tuskói a távoli csúcsokról kerűltek ide.

A Visztulába ömlő San folyó torkolata az éjszak-galicziai mélyföldön.
Bernt Rudolftól
A zakopanei uraság kastélya és egy jó berendezésű takaros vendéglő előtt elmenve, lassacskán emelkedünk fölfelé az árnyas ösvényen. Balkéz felől a Nosal hasadozott, csuszamlós sziklái merednek, jobbra pedig a Krokiew erdős lejtője és a tajtékzó Bystry patak élénkíti a komor havasi völgyet. Az erdőből a Giewont éjszakkeleti lejtőjén elterűlő, Kałatówka nevű illatos rétre jutunk, melyen épen a szénakaszálók víg dala hangzik.
A Giewont déli lejtőjén erdei úton megyünk tovább s nem sokára a Kondratowa nevű havasi legelőn vagyunk. Itt a fák mind jobban ritkúlnak, majd egészen eltűnnek, úgy, hogy utoljára már csak fűvel borított hajlaton hágunk fölfelé. Végre elérjük a Czerwony Wierch csúcsát s innen élvezzük a leírhatatlan szép látványt, mely gyönyörködő szemeink előtt elterűl.
Igaza volt a lengyel költőnek, a ki e képet a vízözön megkövűlt hullámaihoz hasonlította… A nagy hómezők és a hólepte szakadékok e kőóriások zordon sötét színét még élesebben kiemelik ellentétükkel. De az ibolyaszínű fény, mely könnyed fátyolként borúl mindenre, némileg tompítja a fogazott, fürészes gerinczek éleit, s az egész tájat csodás bűbájjal árasztja el. A mélyebb völgyek zöld erdősége, meg a számos csendes tó enyhíti az egész kép megdöbbentő komorságát, a melynek kősivataga különben túlságosan rideg lenne kihalt, fönséges pusztaságában.
Ki számlálhatná el mind a csúcsokat, kőszálakat, kúpokat és ormokat?…Alig győzzük csak a legkimagaslóbb óriásokat is számba venni. Délkeletre tőlünk emelkedik a hatalmas Kriván (2.496 méter), melylyel a szakgatott csúcsok egész lánczolata kezdődik. Távolabb délkeletre obeliszkek és tűk egész serege áll sűrűn egymás mellett, a melyek közűl a Ryzy (2.508 méter) hosszú hósávjai és a Tátra királynője, a Gerlachfalvi csúcs (2.663 méter) vonja leginkább magára figyelmünket, míg a keleti ágban a Jégvölgyi (2.629 méter) és a Lomniczi csúcs (2.634) zárja be a főbb hegyek sorát. Innen világosan látni, hogy a Tátra fő vonala nem egyenes, hanem óriási fekvő E betűhöz hasonló, a melynek mi a legnyugatibb ágán vagyunk.
Most éjszak felé tekintünk. Alattunk szeszélyes alakú, fürészesre hasadozott sziklát pillantunk meg, a melynek lejtőin messzelátóval észrevehetjük a rajta legelésző zergéket. Ez a Zakopane fölé magasló szép Giewont, mely a völgyből olyan büszkén emelkedik föl, ellenben innen már szerényebb tekintetű, minthogy 200 méterrel mélyebben van a csúcsa, mint a Czerwony Wierch, a melyen állunk. Messzebb éjszakra a távolból a Podhale, a merész Pieninek és a szelídebb Beszkidek integetnek felénk, a melyek mögött a Visztula völgye terűl. Jó nagyító üveggel még a távol ködében föltetsző Krakó tornyait is meg lehet innen látni.
Második kirándúlásunk az országszerte híres és költők énekeiben gyakran ünnepelt Kościelisko-völgybe vezet, a melyben a Fekete-Dunajec gyűjti hullámait.
Először nyugatnak, aztán pedig az eocaen nummulit-mészszikla előtt elhaladva, délnek megyünk a tajtékzó Dunajec folyásával szemközt. A porosz országgyűlés lengyel követének, Kantak Kázmérnak tiszteletére Kantak-kapu nevet viselő nagyszerű sziklakapun át virághímes rétre jutunk, a melynek mind a két oldalán egy-egy meredek szikla, a Kończysta és a Kopka falai foglalják meglepőn elütő keretbe e bájos képet. Szép öreg hársliget tarkítja felötlő változatossággal az útunkon látottakat, s mindjárt mögötte az ú. n. Jégforrás kinálkozik pihenőűl, a melynek a hőfoka nyár derekán is csak 3–4 R°. A pihenőre úgy is szükségünk van, mivel kirándúlásunk további részét már csak gyalog tehetjük meg. A „Kraszewski-kapu” völgyszorosa, melyben Kraszewski lengyel író tiszteletére márvány emléktábla díszlik, – valóságos tündérvilágba vezet bennünket, a melynek vadregényes bűbája leírhatatlan.
A Czerwony Wierch és a Kominy meredek falai közé szorúlva, szeszélyes alakzatú sziklák közt kanyarog a völgy és benne a tajtékzó folyó. A sötétzöld fenyvesből kimeredő sziklák a legkülönfélébb alakok utánzatai. Van köztük egy óriási kő-bagoly, a mely szörnyű komolyan és okosan néz alá; van aztán egy hatalmas orgona, melynek a sípjain a vihar játszik fönséges hymnusokat a természet Urának dicséretére. Odább meg kisértetiesen merednek valami rablóvár ablakai, majd tündérkastélyok erkélyei és bástyái látszanak. Pár lépéssel tovább már épenséggel egy egész sziklaváros áll előttünk, a melyben a nép eleven képzelme Krakó utánzatát látja. Megvan benne a Wawel királyi kastélya, a városháza, meg a Visztula-menti ősrégi város számos templomtornya. Csakhogy az útczái jóval elhanyagoltabbak és nehezebben járhatók e sziklavárosnak, mint az igazinak, mert áradáskor folyómedrűl is szolgálnak, s így sziklatuskók, fatörzsek és törmelék közt kell nagy ügygyel-bajjal átvergődnünk.
Tovább sietünk. Egy tátongó szirtszakadékból rohanó víz zúdúl felénk. Nem forrás az, hanem föld alatti atak, mely rejtett úton tett vándorlása után itt tör ki barlangjából a napvilágra. Nevünket a Pisanának fölíratokkal egészen elborított kőlapján pár évtizedre megörökítvén, gyorsan a völgy felső vége felé haladunk.
A havasi vadon kimagasló lakjai az előtéren a Raptawica és a Kominy hatalmas sziklagerinczei. A Pol Vincze lengyel költő és természetbúvár emlékének szentelt kereszt előtt haladunk el, melyen e sokat mondó fölírat olvasható: „Istennél semmi sem nagyobb!” Ez emlék mutatja a vízesések tájára vezető útat. A majd zöld, majd fehér tajtékká töredező szép hullámok dörögve zuhannak a mélybe és zúgásuktól tompán visszhangzanak a környék nagy számú barlangjai. Előttünk emelkedik a Tátrának eget ostromló fő lánczolata, melynek közepében a hatalmas Bystra (2.250 méter) trónol. Áhitatba merűlve csodáljuk a nagyszerű havasi vidéket és igazán sajnáljuk, hogy a szép Kościelisko-völgygyel együtt kirándúlásunk is véget ér.
A következő napot azonban egy még szebb kirándúlásnak szenteljük, hogy a lengyel Tátra gyöngyét, a gyönyörű Tengerszemet is meglátogassuk. E czélra nem választjuk sem a kényelmes szekérútat, sem a rendes turistaösvényt, hanem a Zawraton át vezető fáradságos és épen nem veszélytelen útat, a mely azonban a tavaszi táj összes szépségeit a legpazarabb bőségben tárja elénk. Természetes azonban, hogy az ily kirándúláshoz jó vezető szükséges; és valóban szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hogy nem kisebb ember, mint az öreg Sabała kész bennünket kisérni. Érdekes ember ez a Sabała! Valóságos óriás, és bár 70 éves, még mindig erős és fürge, élesek és jellemzők az arczvonásai, élénken ragyognak a sasszemei. Szülőföldjének afféle patriarchája és költője is egyúttal; de különösen mint rege- és mesemondó nevezetes. Nem kisebb költő, mint Sienkiewicz méltatta az öreget arra, hogy a regéit irodalmi alakba öntse!
Útunk eleje a Kuźnice (Vashámor) völgyében vezet, melynek a végén keletnek fordúl. Kies fenyvesen át kapaszkodunk lassacskán föl a Kopa Królowy csúcsára, honna a Tátra fő lánczának középtagjára igen szép kilátás nyílik, mely egy ideig egészen lekötve tartja figyelmünket. Ez ama fekvő E betű-alak középső ága, a melyhez az egész hegységet az imént hasonlítottuk. Mellette emelkedik az óriási havas Świnnica (2.293 méter), annak szomszédságában pedig a karcsú, gót templomhoz hasonló szép Kościelec (2.157 méter), melynek gerincze mélyen benyúlik az alattunk húzódó Raupenthalba, és így e völgyet ketté osztja; azután következnek a szakgaott gerinczű Granat hegy, a Zółta, Krzyżne és végre a Koszysta hegy hosszú háta.
A völgybe leszálltunk közben világos nyomait látjuk a hajdani jégáraknak; a lejtőket ugyanis nagy morénák borítják, melyeknek a középponti gerinczből lesodort óriási granit-tuskói kötik le figyelmünket. A völgy mélyén gleser-hordalék között czirbolya- és gyalogfenyűk árnyékában botorkálunk a kígyódzó patak mentén fölfelé, azután még egy morénán kúszunk föl, és íme előttünk van a szép „Schwarzer Raupensee” egész pompájában! A komor, hideg tó sötétzöld hullámaiban a környék fűrészes gerinczei tükröződnek; ezek mögött pedig a Kościelec csúcsíves templomhoz hasonló alakja méltóságosan emelkedik hómezőivel, mélységes szakadékaival és zordon omladék-mezőivel. A tó csöndes tükréből sziklasziget emelkedik, partjait pedig gyér, de üde színekben tarkálló növényzet díszíti.
Már 1.626 méternyire vagyunk a tenger színe fölött, s így nem csoda, ha itt már a czirbolyafenyű is majdnem teljesen eltűnik. Helyette a köves talajon kúszó gyalogfenyű élénk zöld gallyai fonnak koszorúkat a sziklatuskók köré, itt-ott pedig kövér fű szakgatott gyepszőnyege tarkállik a szürke kövek között. Gyopárt keresünk, hogy a kalapunkat díszítsük vele; gyönyörködünk a szépen virító saxifragákban, campanulékben és gentianákban, stb., melyek a sziklahasadékok közűl kandikálnak és szorosan egymásba kapaszkodnak, mintha a létükért való keserves küzdelemben támogatni akarnák egymást. Egy puha mohával lepett sziklapadra ülve, elmerűlünk a szép tó csodálatába, mely a Tátra többi hasonló jelenségeinek egyik legjellemzőbb példája.

Futóhomokos táj a Sądowa-Wiszniától éjszakra.
Falat Gyulától
A számos kisebb-nagyobb tó ugyanis a Tátra-hegység egyik jellemző tájékéi sajátsága. A legtöbb közűlök hajdani jégárak maradványa, a minők ma már nincsenek a hegységben. Hogy azonban a Tátra a jégkorszakban terjedelmes gletcserekkel volt borítva, azt különösebb földtani ismeretek nélkűl is könnyen láthatja akárki. Minden nagyobb völgyben óriási vándorköveket látni, melyek sok kilométernyire kerűltek a legmagasb gerinczekről; erre vallanak továbbá a morénák is, melyek a völgy arczulatának oly jellemző vonásai. E morénák legtöbbje, kivált a homlokmorénák, rézsútos gátakkal zárják el a völgyet, a mivel a tóképződés természetes előfeltételéűl szolgálnak.
A Tátrában körűlbelűl 120 ilyen kisebb-nagyobb tó van, melyeknek a galicziai oldalon „stawy” (tavak), a magyarországin pedig tótul „plesi” a nevük. Meglehetős magasan, 1.400–2.000 méter között feküsznek. Sőt némelyikük még ezt a magasságot is meghaladja, s az ilyenek aztán az egész éven át jéggel borítvák.
A lengyel oldalon levő legnagyobb tó, a „Wielki staw” (nagy tó), 34 hektárnyi terűletű s 78 méter mély. A már említett Schwarzer Raupensee mind terűletére (23 hektár), mind mélységére (47 méter) nézve harmadik a Tátra gyönyörű tavainak sorában.
Most e tavat elhagyva, keleti partján fölfelé megyünk a főgerinczre, a Zawratra. Fejünk felett magasan egy roppant nagy sziklahasadék tátong, a melyhez igen fáradságos út visz föl a lábunk alatt alágörgő hordalékokon.
Mélyen alattunk a „Befagyott tó”, egy igen magasan fekvő kis tengerszem látszik, melynek a színén most, nyár derekán is, jégdarabok úszkálnak. Épen mellettünk azonban a kilátást zordon, meredek sziklafalak zárják el, melyek mindkét oldalon óriási falakként magaslanak. Az út roppant vesződséges. Mindúntalan le-legördűlnek lábunk alatt a hordalék-mező szikladarabjai, és egész kis görgetegekké gomolyogva dübörögnek a mélységbe. Aggasztó érzés szorítja el szivünket. Mind jobban áhítjuk a szabadlevegőt és világosságot. De végre kijutunk a sziklahasadékból, és úgy érezzük magunkat, mintha valami rablóvár sötét börtönéből szabadúltunk volna ki, s teli tüdővel szívjuk a friss levegőt, megkönnyebbűlt lélekkel üdvözöljük a gyönyörű hegyi tájképet, mely egyszerre oly váratlanúl és jóleső ellentétűl nyílik meg szemünk előtt. Alattunk az „Öt tó” vadregényes völgye; az öt tó közűl azonban csak kettő látható, mögöttük pedig a Tátra már ismert óriásai magaslanak.
Leérünk a völgybe, s lassanként mind az öt tó láthatóvá lesz. Végűl megint előkerűl a gyalogfenyű, és vele egyszerre a „Czarny staw” (Fekete-tó) sötét hullámai. Ennek éjszaki partján csakhamar a Tátra-egyesűlet zeuscheni menedékházához és innen 15 perczczel később a Tátra egy újabb csodája, a híres Siklawa elé érünk.
98 méter magas, függőleges szikláról zuhan alá a Nagy-tó levezető patakja a mélységbe. Ez nemcsak a Tátra, hanem egész Galiczia legnagyobb vízesése. Két vízvájta csatornában tajtékzik és dübörög a zöld szalagokkal átszőtt fehér víztömeg, szanaszét sziporkázó cseppjei a napfényben ékkövekként csillognak, a belőle fölszálló ködön át pedig szivárvány szűrődik, mely e gyönyörű természeti jelenséget magasztos dicsfénynyel övezi. A bámulattól szinte mozdúlatlanúl állunk, s jó öreg vezetőnknek csak nagynehezen sikerűl bennünket tovább menésre ösztönözni. Pedig az út folytatása is lépésről-lépésre újabb érdekes részletekben gazdag. Nem sokára megmászszuk a Swistunka sziklagerinczét, mely függőlegesen ereszkedik alá a szinte feneketlennek látszó mélységbe. Még egy kis hegyháton kelünk át s azután a Wołarnia havasi legelőjén vagyunk, a honnan a „Morskie Oko” (tengerszem) gyönyörű völgye teljes alpesi pompájában csodálható.
A Tengerszem (lengyelűl Morskie Oko), melyet voltaképen Nagy Halas-tónak neveznek, minthogy a Tátra azon három tavának egyike, melyekben halak, nevezetesen lazaczok és pisztrángok élnek, jellemző maradványa a hajdani glecsernek, és megvan a végében a lefolyását elzáró homlokmoréna is. Terűlete 33 hektár, legnagyobb mélysége pedig 49 méter. Kiváló dísze a partjait lepő, aránylag elég buja növényzet, minthogy ezen magasságban (1.384 méternyire a tengerszín fölött) nemcsak a gyalogfenyű, hanem a szép czirbolya- és jegenyefenyű is igen jól tenyészik. A lengyel Tátra-egyesűlet jó útakat és kényelmes, tágas menedékházat építtetett a tó környékén, s ezzel nagyon megkönnyítette a Tátra e gyöngyének meglátogatását.

Przemyśl.
Bernt Rudolftól
Valóban a Tátra gyöngye!.. itt van legjobb alkalmunk e kifejezés igazságáról meggyőződni. A nap még magasan áll az égbolton és mindent kristálytiszta fényözönnel áraszt el, a melyben a gyönyörű természeti képek mintegy megnagyítva és megtisztúlva látszanak. A tó smaragdzöld színében élesen tükröződnek a körötte őrt álló granit óriások. Délen a mięguszowici hegygerinczek meredeznek a hatalmas Mönch-hel (2.435 méter). Lejtőiken a fehérlő hóval töltött szakadékok óriási jávorszarvas agancsaihoz hasonlóan ágaznak szét. A nyugati partot a Miedziane és az Opalony fürészes hegyhátai zárják el, a délkeletin pedig cyclopsi falként emelkedik egy hatalmas bástyázat, mely azonban csak a felhőkbe nyúló fenséges Rysy (2.508) méter) ormának előlépcsője. A tó élénk zöldjétől a hegyóriások sötét hátteréhez átmenetűl a vörös- és czirbolyafenyűk ligeteinek szalagja szolgál, a ragyogva fehérlő hómezők pedig csak annál jobban kiemelik a környék uralkodó komorabb színeit.
De a nap lassacskán már a Tátra ormai felé ereszkedik alá, s így sietnünk kell, hogy a Halas tó fölött, a Magyarország és Galiczia között vitás terűleten lévő Fekete-tó megtekintésére is időt nyerjünk. Fölmegyünk az imént említett óriási bástyára, melyen itt-ott még néhány csenevész czirbolya és gyalofenyű mutatkozik, s egyszerre egy sötét völgykatlan előtt állunk, melynek a mélyét örökös homály borítja. Mintha a halál birodalmában járnánk, – minden lépésnél jobban elkomorúl a lelkünk. Akár csak abban a mesés Upas-völgyben, a hol minden élőt kiöl a halálfa mérges lehellete: úgy eltűnt innen is az állat- és növényvilág minden nyoma. Csak zordon sötét sziklaóriások s alattuk a lábaikhoz lezuhant omladékok merednek köröskörűl, s közöttük isértetiesen villódzó fényben tündöklik a Fekete-tó, melynek hullámai inkább pokoli kátrányból és szurokból, mint életadó vízból látszanak lenni. Igazán olyan e kép, mint a Dante poklának egy látomása, és szorongó szívvel szinte már azt várjuk, hogy a borzalmas habokból mindjárt az elkárhozottak egy-egy kínszenvedő alakja merűl föl, s aggódva tekintünk körűl a mester után, a ki a rémséges helyről megint a szép földre varázsoljon vissza bennünket.
Az éjszak-galicziai mélyföld. – A monarchia egyik koronaországának sincs olyan változatos talajalakúlata, mint Galicziának. A podolai fensík a Kárpátok közép- és a Tátra magas-hegysége, a krakói nagyhercegségnek ezektől földtani és tájrajzi tekintetben különböző önálló terűletre, mely nyugatibb vidékekkel függ össze, végűl a balti síkság folytatásának vehető éjszak-galicziai mélyföld – a tartomány legnevezetesb talajalakúlati jellemképeinek igazán szép sorát állítják elénk. Nem is hiányzanak e sorozatból csak a működő vulkánok és a kristályos tömeghegység, hogy a szárazföldi alakúlatok főbbjeinek mindegyike képviselve legyen benne.
A Tátra ritkább levegőjű magasságaiból most leszállunk a mélyföld mocsaraihoz. A havasok festői képei helyett itt unalmas homok-síkságokat és lápokat találunk; eltűnt a gyönyörű ősrengeteg, s helyette csupa gyertyaszálként ágaskodó erdei fenyűt látni; eltűntek a hegyek kristálytiszta szép folyói is, a melyek helyett itt csupa nagy és ármányos, mert medrükből gyakran pusztítva kiáradó, zavaros vízű folyamat vagy kis patakot találunk, s ezek is csak lomhán hömpölygetik vöröses vagy barnás hullámaikat. A síkság már a tartomány fővárosának a környékén kezdődik; itt azonban még nem mutatkozik a maga teljesen jellemző képében. Lembergnél ugyanis egy helyenként 400 méternél magasabb miocaen dombsor veszi kezdetét, a mely éjszaknyugati irányba, az orosz-lengyelországi Tomaszów felé csap és az egész mélyföldet két egyenlőtlen részre osztja. A keleti, kisebb, a Bug-mellék síksága; a jóval nagyobb nyugati pedig a San és a Visztula folyó mentén fekszik és óriási háromszög alakjában terűl el, a mely alapjával a Kárpátok előhegyeire támaszkodik.

Łańcut kastély egy részlete.
Falat Gyula vízfestménye után.
Az említett lemberg-tomaszówi dombvonal kivételével a fölszín alkotásában itt csak a hajdani belföldi jégárak és a későbbi áradmányok lerakódásainak van részük, melyek mellett az itt-ott gyéren előfordúló többi alakulatok alig jöhetnek tekintetbe. A Silur-képződményből, – mint alább látni fogjuk, – csupán egyetlen domb alakúlt a San folyó torkolata közelében. A felső krétamárga csak a legmélyebb bevágások legalján mutatkozik, mint a többi rétegek talapzata; a niocaen kőzetek pedig részint szétrombolódtak a jégtömegek mozgásától, részint mélyen el vannak temetve a jégárak sodrotta homok és kőtörmelék alá. A földkérget alkotó nagy képződménysor összes többi tagjai teljesen hiányzanak itt. Ezért aztán nem csoda, ha a táj mindenfelé unalmasan egyhangó. „A homok mögött egy kis pagony, a pagony mögött megint homok”, – így jellemzi tréfásan, de azért a valósághoz egészen híven e vidéket a lengyel közmondás.
Lembergtől néhány mérfölddel éjszakkeletre és Żołkiewtől keletre Kamionka Strumiłowa környékén jutunk a Bug felső vidékének legjellemzőbb terűletére. Erdő és mocsár, közben-közben homok, ez minden, a mit e lapályon látni. Csak a szenvedélyes vadász szánja rá magát, hogy az országúttól távol eső, szinte vízen úszó erdőkbe behatolni merészkedjék. A borongó fenyű, a mondákban gyakori éger és a kisértetiesen fénylő fehér nyír alkotják az erdőállományt. Csakmesszebb nyugaton, Rawa ruska mögött teszi kissé változatosabbá az idáig oly siváran egyhangú képet a lemberg-tomaszówi domblánczolat. Még ugyan itt is lépten-nyomon kisér bennünket a homok és a sok unalmas fenyves, a dombok sem igen magasak, meg aztán nem is épen valami festőiek, de legalább száraz lábbal járhatunk s a halmok tetejéről egy kisé körűltekinthetünk a tájon.
A dombok földtani szerkezete, melyet a vízmosások és kisebbfajta bányák láttatnak, csak kevés ideig köti le figyelmünket. Legalúl a felső krétamárga a többinek a talprétege, melyen a miocaen kőzetek, legfőkép homokfajták és zöldes anyagok feküsznek; ezek több helyütt (igy Potylicz, Siedliska, Lubycza mellett) fejtés alatt állanak és ipari czélokra, kőedénygyártásra használtatnak. Itt-ott kisebb barnaszén-telepek is mutatkoznak, melyeket egyes kisebb bányákban ki is aknáznak.
A legérdekesebb és a tájkép alakúlatára tényleges hatással lévő képződmény az özönvizi hordalék. Látunk talp- és homlok-morénákat agyagtorlatok és jégár-sodorta törmelékhalmok aljában, nemkülönben kvarczitból, granitból, gneiszból és dioritból, stb. álló vándorsziklákat. Mindezek nagyobb részt finnországi erdetűek. Vannak továbbá hosszan elnyúló homok- és törmelékhalmok.
A több kilométernyi szélességű domblánczolaton átkelvén, a San és a Visztula folyók vidékén vagyunk. Nagy kiterjedésű mély lapály ez, a melyet három nagy törési vonal határol. Az első délen, a Kárpátok éjszaki szélén húzódik; a másik nyugaton, a sziléziai és lengyel fensík hoszszában; a harmadik végűl a lublini fensík mentén. E három vonal között egy nagy háromszögű földdarab sülyedt alá, s itt érte el a galicziai belföldi jégár is legnagyobb fejlettségét. Azon várakozásunk azonban, hogy itt egyöntetű lapos mélyedést fogunk találni, a melyen mindenütt egyenletesen mutatkoznak a jégár-képződmények, hiúnak bizonyúl, minthogy e vidéken két külön jellemű tájkép-alakúlat különböztethető meg, úgy mint: 1. az eredeti jégárterűlet, és 2. az áradmány terűlete.
Kétségtelen ugyan, hogy a jégárak visszahúzódása után mindjárt az egész terűlet többé-kevésbé egyenletesen el volt borítva éjszaki jeges képződményekkel, de ne feledjük, hogy az olyan nagy folyók vájó ereje, a milyen a San meg a Visztula, e lerakódások tetemes részét elmosta és mély völgyeket alkotott. A tulajdonképeni jégári képződményeket, így a morénákat, vándorköveket, stb., csak az özönvízi dombvidéken látjuk, míg a völgyekben csupán ifjabb folyamáradmányi üledékek láthatók, Hogy azonban ezek között éjszaki eredetű kőzetek is fordúlhatnak elő, az természetes, minthogy az áradmányi üledékek anyagát is ezek szolgáltatták.
A Visztula és a San legmagasb színtája az éjszak-galicziai mélyföldön körűlbelűl 200 méter, a legmélyebb pedig (Sandomierznél) 148 méter. ha már most tekintetbe veszszük, hogy az özönvízi dombok magassága 250–300 méterig ér, ebből e kétféle képződmény magassági különbözetei is kitűnnek.
A kisebb terűletű emelkedésekről nem szólván, a mélyföld vidékén három ilyen nagyobb özönvízkori domborúlat van: az első egyközűen halad a lemberg-tomaszówi dombháttal a San és mellékfolyója, a Tanew között; a második Rzeszówtól éjszakra a san és a Wisłoka folyó között; a harmadik pedig Tarnównál van a Wisłoka és a Dunajec között.
Utunkon legelőször is az elsőbb említett vidéket érintjük. Szélesen ellapúló földhullámokat látunk itt, melyek többnyire jégári agyagból és homokokból állnak, közben éjszaki kőzetek számos törmelékeivel. De a nagyobb vándorsziklák sem épen ritkák, habár ma már jóval kevesebbet látni belőlük, mint a mennyi hajdan lehetett. Minthogy ugyanis a mélyföld egész terűletén alig van rétegszerű kőzet, a lakosság hajdan is szorgalmasan gyűjtötte s még ma is gyűjti e vándorköveket s építőkövekké, úttöltő kavicsnak és útczakövezetnek aprózza föl. Ennek folytán a mélyföld határán lévő összes városok kövezete olyan, mint valami tarka mozaik. A vörös granitok mellett itt fekete dioritokat, sötét foltokkal tarkázott syeniteket, fényes kvarczitokat, stb. láthatni. E környék összes országútjai is csak a vidéknek bővében levő éjszaki vándorköveiből tarthatók fönn. Csodálatos játék a természetnek! Száz meg száz kilométernyire tolta és sodorta a csúszó jég a távoli Finnországból e sziklákat, hogy a kőzetekben szegény éjszaki Galicziát kőanyaggal ellássa.
Ez áradmányi dombok erdőállományát tisztán erdei fenyűk alkotják, a mi fölötte szomorúvá teszi a táját. A komor, sötétzöld, zúgó fenyvesek a világosan sárgálló homokbuczkák hátterén, s köröskörűl a szanaszét szórt granittuskók, valósággal olyanok, mint valami óriás temető síremlékei. Hiába tekintünk szét, sehol sem látunk valami tetszetősebb képet. itt-ott csillog csak az özönvízkori agyag fölszínén egy-egy piczinyke kerek tó, a folyók közelében pedig mocsarak és azokban a barna vasércz (limonit) tetemes rétegei mutatkoznak.
Átkelünk a San folyón és Niskón keresztűl éjszaknak tartunk. Könnyű megállapítani, hogy a San medre kelet felé, vagyis az imént elhagytuk jégkorszaki földemelkedés irányába kanyarodik. Nyugati partján több földpárkány emelkedik, a melyeken egyes kis tavak és mocsarak a régibb meder-színtájak jelölői. A keleti part jóval magasabb és meglehetősen meredek.
Homokbuczkás sivár vidékre jutunk. A megmunkált földeket mind jobban elárasztja a futóhömok, sőt itt-ott házakat is látni, melyeket a homok jó részt már betemetett. Kemény tusát vív itt az ember a természettel. Csak akkor áll meg a homok, ha erdőültetéssel megkötik; s a földmíves csak nagy keservesen tengődik e tájon, mert a homokpuszta egyre terjed.
A mély síkon jártunkban Gorzycénél pillantunk meg először régibb képződményű réteget. Silurpalákból áll az, melyek egy egész (Pączek nevű) dombot alkotnak, s a Sandomierz melletti lengyel silur-képződménynyel egyezők. Meglátszik itt, hogy a San valaha jóval délebbre szakadt a Visztulába, mint ma, s a régi medret számos tó és mocsár jelöli. Nadbrzezie helységnél, a dembica-nadbrzeziai helyi vasút végállomásán, a hatalmas Visztula folyóhoz érünk, melynek partjait erős gátak védik az áradás ellen. Messziről ide látszanak a magaslaton álló Sandomierz város ódon épűletei, melyek megtekintése után visszatérünk az ország fővárosába, hogy onan nagyobb kirándúlást tegyünk a mélyföld déli széle hoszszában. A galicziai Károly-Lajos-vasút, mely épen e déli határ mentén halad, igen jó alkalmatosság e czélra s egyben zzal is kinálkozik, hogy mindjárt egész sor nevezetesebb várost is ejthetünk útunkba. Mindjárt Lembergen túl, Zimnawoda első állomásnál már a mélyföld terűletén vagyunk, melyet világosan jellemeznek a futóhomok-buczkák és a fenyűerdők. Gródek kerűleti székvárosnál, Lubień fürdőhely közelében figyelmünket egy szép tó vonja magára, a mely Galiczia legnagyobb tavainak egyike. Valamivel távolabb, Sądowa Wisznidnál ismétlődnek az alföld sivár homokbuczkái és fenyvesei.

Wieliczka.
Kochanowski Romántól
A táj szomorú egyhangúságát azonban hirtelen kellemes változatossággal szakítja félbe a most következő verőfényes dombok kerthez hasonló termékeny vidéke, a melyen vonatunk átrobog. A legelső dombon ódon bástyafalak szürkéllenek ki az erdőség üde zöld lombozata közűl. Tekintélyes épűletek számos tornya integet felénk, s egy nagy város házsorai lepik el a dombok lejtőit, a melyek egy nagy folyó hullámaiban tükröződnek. Erős várfalak körítik ez egész vasútvonal legnevezetesebb helyét: Przemyśl városát.
Przemyśl, mely a 10.000 főnyi helyőrségen kivűl 28.000 lakost számlál, két (egy római és egy görög katholikus) püspök, meg számos polgári és katonai hatóság székhelye. A város állítólag a VII. században keletkezett, s mozgalmas élete szoros kapcsolatban áll Lengyelország történelmével. Nagyobb szabású fejlődésének első alapjait Nagy Kázmér királynak köszönheti, Jagelló Ulászló pedig a magdeburgi városi joggal és számos kiváltsággal ajándékozta meg.
A przemyśli római katholikus székesegyház, melyet 1460-ban kezdtek építeni, a csúcsíves építkezésnek egész Keleti-Galicziában a legszebb emléke. De még több templom és kolostor, így a görög katholikus székesegyház, a bernhardinusok és az ú. n. reformált szerzet kolostora is szintén megtekintésre méltó egyrészt építkezése, másrészt pedig a bennük látható régiségek miatt.
A San partjának árnyas fasorai, a várhegy parkja, a hol a Nagy Kázmér idejében épűlt várnak elég jó karban lévő s kitatarozott maradványai láthatók, valamint a környékebeli kellemes kirándulóhelyek igen kellemessé teszik a városban való tartózkodást. E kirándulóhelyek közűl mindenekelőtt Krasiczyn (Sapicha herczeg birtoka) említendő, hol az olasz renaissance ízlésű fényes kastélyban becses történelmi emlékek és műkincsek láthatók.
Útunk innen a kis Radymno mezőváros előtt Jaroslaw felé visz. A Kárpátok előhegyeimessze délen maradnak el s a távolból már csak keskeny kék sávolynak látszanak. Számtalan szakadékkal meghasogatott vastag lősz-takaró adja meg az egész hepehupás táj uralkodó jellegét. A 18.000 lakosú város hajdan kiváló szerepet vitt, mint nevezetes erődítmény és fontos kereskedelmi piacz.
Az erre következő Leżajsk és Przeworsk kisebb községek csupán templomaikkal vonják magukra már messziről figyelmünket. A leżajski olasz renaissance építésű plebánia-templomban ó-német, olasz és flamand iskolabeli képeknek egy kis gyűjteménye van. A templom közelében álló bernhardinus-kolostornak fő büszkesége a benne lévő orgona, mely állítólag egész lengyelországban a legnagyobb. Nem kevésbé érdekes a przeworski két csúcsíves templom is.
A legközelebbi állomás Łańcut, mely kis városka országszerte ismert szeszgyárain kivűl csak egy nevezetességgel dicsekedhetik, t. i. a Potocki grófok fényes kastélyával, melyben nemzedékek hosszabb sora halmozott föl értékes műkincseket.
Átkelünk a Wisłoka folyón s néhány órát szánunk Rzeszów városa megtekintésére. Ódon várszerű kastélya, mely ma a hatóságok székhelyéűl és börtönűl szolgál, nemkülönben templomai és kolostorai, főkép pedig két régi barok építésű zsinagógája az összes látnivalói a kellemes és tiszta városkának.
A vonat folyton a mélysíkság és az előhegyek határán halad. Jobb felől az egyhangú lapály, balra pedig termékeny és kies dombvidék, a mely mögött helyenként föl-fölbukkannak a Kárpátok magasabb lánczolatai. Még néhány állomás, és a Dunajec folyó vidékére, Tarnów városába értünk. Az eddig látott városoknak talán egyikénél sem oly szembetűnő a mélysík és a dombvidék közti ellentét, mint itt. A város közepén levő parkban nagy granittömbök és más éjszaki eredetű vándorkövek állanak; ezeknek a jégárhordta anyagából épűlt maga a város is. Mindjárt a város mellett, a Szent-Márton-hegyen, a tarnówiak kedvelt kirándulóhelyén, már az előhegyek földtani szerkezete látható. E hegy (387 méter) tetejéről, melyen egy 800 esztendős érdekes, vörösfenyűből ácsolt templomocska áll, világosan meglátszik az őskori jégárak helyzete és határa. A mintegy 28.000 lakosú városka fő ékessége a székesegyház (Tarnów ugyanis római katholikus püspök székhelye), melynek kivált művészi faragású síremlékei említendők. A csúcsíves városháza, mely a krakói posztóárucsarnokhoz hasonlít, nemkülönben a püspöki palota és egyes középkori, nyilt boltíves lakóházak is megtekintésre méltók.

A mnikówi sziklák (Jura-képződmény).
Kochanowski Romántól
A sósagyag-dombok ölén igen kiesen fekvő Bochnia sóbánya-városkánál kelünk át a Raba folyón s a Visztula síksága felé közeledünk. Mialatt a vonat a világhírű Wieliczka sóbánya-várostól éjszakra halad, föltűnik a távolban a Kościuszko-domb, s lábainál a leáldozó nap fényében a gyönyörű Wawel bástyái és a tisztes ódon királyi székváros tornyai ragyognak. Csak még pár pillanat, s benn vagyunk a krakói nagyherczegség terűletén.
A krakói nagyherczegség. – Kicsiny, körűlbelül 1200 négyszögkilométernyi terűlet, de gyönyörű vidék! Földtani tekintetben pedig valóságos ékszerszekrényke, melynek kis öle kincseket rejt. A devonin kezdve, fölötte érdekes elhelyezésben, megvan itt valamennyi képződmény, melyek némelyike gyakorlatilag is igen fontos, minthogy kőszenet és különféle érczeket tartalmaz. A terűlet azonban sem földtani, sem földrajzi szempontból nem mondható külön álló egésznek. A politikai határ ide metszi a lengyel-sziléziai vidék egy részét, mely minden tekintetben amoda tartozik.
A kis tartomány domborzati alakúlata földtanilag általában véve igen régi. A hatalmas Visztula folyó vájó erejének jóformán semmi része sincs a maga völgyének képzésében. A víz azon vájó munkája, melyet a podoliai folyóknál volt alkalmunk megcsodálni, itt csak mellékes szerepű, mivel a Visztula és legtöbb mellékfolyójának völgyei, valamint egyáltalán a ma is meglévő nevezetesebb magassági és mélyedési különbségek itt már a harmadkori tenger beözönlése előtti időkben is megvoltak.
Krakó vidéke hegy- és tájrajzi tekintetben három övre oszlik. A legéjszakibb, a déli lengyel hegység folytatása, nyugatról keletnek húzódó domblánczolat, melynek déli határát, mint a síkság felé hanyatló meredek párkányt, Chrzanówtól Krakóba vivő útunkon az éjszaki vaspályáról igen jól láthatjuk. A pálya a második övön át halad, az úgy nevezett krzeszowici medencében. Ez egy nagy, hosszúkás mélyedés, a mely ifjabb miocaen képződményekkel van kitöltve, míg a régibbek a mélységbe sülyedtek. Ettől az övtől délre van a harmadik, egy eleinte keletnek, majd délkeletnek csapó, több helyütt megtört nyereghajlatú nagy dombsor, mely a Krakó melletti Podgórzében a Visztula áradmánya alá enyésző meredek fallal ér véget.
Ennek az övnek a meglátogatása legyen első kirándúlásunk czélja. A dicső, régi királyi várost elhagyván, nyugatnak megyünk a Visztula balpartján, hogy e környék mindenfelől szabadon látható őrhelyéről, a Kościuszko-dombról az egészet jól áttekinthessük. Fölmegyünk a Jura-képződményű sziklamészből álló magaslatra, áthaladunk az erősségen s végűl a dombtetőre érünk, melyet a lengyel nép hálája emelt szabadsághőse emlékének.
Kedvesebb képet, mint a milyet innen látunk, képzelni is alig lehet. Keletre tőlünk a Visztula mosta sziklás dombon a Wawel királyi várkestély áll, melynek lábánál a sok toronynyal, ódon templomokkal, szép palotákkal és vöröses bástyafalakkal díszes és érdekes város fürdik a nap fényében. A kertek, rétek és szántóföldek üde zöldjéből folyók és patakok öntözte nyájas falvak mosolyognak felénk. Délen a Beszkid kék láncza húzódik, mely mögött a fönséges Tátra zárja el hólepte gránit ormaival az egész képet. A festői viseletű, dolgos és szép alkatú lakosság vidám dalai hangzanak fel hozzánk a völgyből. S igazat adunk a négyszögletes sipkáját hetykén félre, a bal fülére csapva viselő legénynek, a ki ott alant azt énekli, hogy: „A mint csak egy isten és egy Istenanyja van az égben, úgy a krakói vidéknek sincsen párja az egész földkerekségen.”

Porphyrbánya Mięnkinia mellett. (Dyas-képződmény.)
Kochanowski Romántól
A Kościuszko-domb tetejéről (333 méter a tengerszín fölött) a krakói nagyherczegség tetemes részét át lehet tekinteni s innen is könnyen meglátni, hogy a vidék domborzati alakúlata nem valami nagy ellentétekben hullámzik. A legmélyebb pont, a Visztulának Niepołomicénél való szintje, 194, a legmagasabb pedig, az Ostrońska Góra Galmainál, csak 481 méterrel van a tenger színe fölött, tehát az egész viszonylagos magassági különbség csak 300 méternyi.
A Kościuszko-domb közelében, Wola justowskában van Czartoryski herczeg palotája a nagyközönség által is látogatható díszkert közepén. Mi azonban most nem ide, hanem délnyugatnak, Bielanyba megyünk, a hol a gyönyörű erdő környezte nagy kamalduli-kolostor egy Jura-mész szikla tetején az egész táj fölött uralkodik. A kolostor igazán gyönyörű helyen áll, s alig képzelhető nagyobb ellentét, mint az önsanyargató, a világtól egészen visszavonúlt, koporsóban háló s örökké a halálról elmélkedő szerzetesek élete itt, a Visztula pezsgő vidámságú kies völgye szélén.
Néhány kilométerrel nyugatnak Piekarynál igen festői sziklakapuhoz érünk, melyen a Visztula habjai hömpölyögnek át. A folyó jobbparti részéből egy meredek zord Jura-mész szikla emelkedik, melyen a Vitéz Boleszláv alapította benczés kolostor romjai állanak. Ma már csak a XV. században helyreállított templom és a körfalak vannak meg belőle. hasonló sziklákat a balparton is látni, s az ember azt hihetné, hogy a hatalmas sziklakaput a Visztula vizének vájó ereje törte. Közelebbről vizsgálván azonban a dolgot, e föltevés helytelennek bizonyúl, mert a sziklafalak hasadékaiban, le egész a Visztula színéig mindenütt a miocaen-kori tenger üledékeit látni, mint annak bizonyítékait, hogy e völgy a sziklakapuval együtt már a miocaen tenger keletkezése előtt megvolt.
Innen éjszakra Liszkin át Mnikówba, a krakóiak kedvelt nyaralóhelyére jutunk, hol kivált a festők szeretnek tartózkodni, minthogy a kies környéken a legszebb tájképek fölvételére számosnál számosabb alkalom kinálkozik. Egy szomszéd völgyben a Jura-mész igen sok festői sziklát alkot, melyeknek barlangjaiban özönvíz-kori emlősök érdekes csontvázai találhatók.
Hasonló sziklákat látni tovább éjszakra is a Zabierzów vasúti állomás felé vivő úton, a Rudawka patak mentén. Figyelmünket azonban leginkább a „Kmita-szikla” köti le, melyről a népmonda és a sziklán lévő verses fölírat tanúsága szerint a vitéz Kmita Szaniszló lovag szerelmi bánatában a mélységbe ugrott.
Még tovább nyugatra Frywald és Zalas mellett a melaphyr, Alwerniánál pedig a porphyr kőzetek terűletére érünk, melyek itt egész dombokat és sziklákat alkotnak. Az imént említett nyájas mezővároska közelében, mely nagyobbrészt porphyr-láván épűlt, van Regulice helység. Az itt egy nagy földalati trias-kori medenczéből eredő dús vizű források vannak kiszemelve arra, hogy belőlük krakó városát egészséges ivóvízzel lássák el. Éjszaknak menve, a már említett krzeszowicei medenczébe kerűlünk.
Terjedelmes erdős mocsáron, az ú. n. dulowi vadonon át érünk Krzeszowice kies vidékére. Jobb felől a mélyedési terűlet Jura-képződményű déli széle emelkedik, mögötte pedig Tenczyneknél erdős melaphyr kúpot látunk, melynek csúcsát festői várkastélyromok koronázzák. A vasúti állomás, meg a Ptocki grófok kastélya és parkja előtt elhaladva, az éjszakibb részt látogatjuk meg, mely a lengyel hegység déli folytatása.
A magas-hegység és a podoliai fensík nagyszerű tájképei után Krakó környéke igazán olyan, mint valami szép és kedves fiók-országocska. A délnek irányúló összes völgyek alig egy-két kilométernyi hosszúak s a párkányaik is csekély magasságúak, minthogy ez övön a legmagasb és a legmélyebb pont színtája közti különbség 200 méternyi sincsen. Nincs az egész tájékon egyetlen oly hely sem, a mely nagyszerűségével meglepne bennünket, de azért mégis nagy gyönyörűséggel járunk-kelünk e kis országocskában.
Az első völgy, a melybe lépünk, a sűrűn látogatott Czernka-Eliaszowka. Krzeszowice utolsó házait elhagyván, gyönyörű hűvös völgyszorosba kerűlünk. Jobbkéz felől a szenesmész festői sziklafalakban emelkedik, míg a baloldali, kevésbé meredek lejtőket szép lombos erdő borítja. Ez erdő közepén egyszerre csak fönn a szakadék tetejében az igen regényes fekvésű Czerna kolostor barok építménye ötlik elénk. A kolostortól nyugatra a trias-kori hullámosmész képződményei kezdődnek, melyek itt a krakó környékebeli Jura-korszaki sziklamész helyét pótolják, s a fiatalabb trias-képződményeket mindenütt fürészes, szaggatott, igen szeszélyes alakzatú sziklák szegélyével kisérik. Néhány kilométerrel tovább éjszaknak e mész az orosz határon érdekes sziklakaput alkot, melyen át a Czernka patak a krakói terűletre lép.
Félmérfölddel keletnek Dębnikben a fekete devoni márvány nagy bányái vannak, melyekből a Wawelen lévő székesegyház legszebb emlékeinek és királyi sírboltjainak anyaga kerűlt. Néhány kilométerrel nyugatra pedig Mięnkiniánál a nagy porphyr-tábla van óriási fejtésekben föltárva. Mindjárt a czernai kolostornál kezdődik az ércztartalmú dolomitok vidéke is, melyekben ólom-, zink- és vas-érczek rejlenek.
A völgy, a melyben vagyunk, egyúttal a krakói kőszénmedencze határa is. A kőszénnek Szczakowa és Jaworzno közötti fő telepei sajátszerű tájjeleget adnak a vidéknek, mely az éjszak-galicziai mélyföldhöz hasonlít. Minthogy ugyanis itt az összes képződmények le a kőszénig jórészt le vannak tarolva, mindent glecser-homok, agyag és vándorkövek borítanak. Csak itt-ott emelkednek régibb, főleg hullámos-mészből álló sziklák, melyek ugyan nem valami szépek, de némileg mégis enyhítik a táj szomorú egyhangúságát.
A jégkorszak képződményei, főleg pedig a vándorsziklák az egész krakói terűletet elborítják ugyan, azonban a régibb képződmények erős fejlettsége következtében csak ritkább helyütt válnak tájkép-alkotó elemekké.
Itt Galiczia legszélső nyugati részén, Szilézia határán állunk, s így véget ért érdekes vándorlásunk a változatos alakúlatú országon át, melynek lakói – az osztrák birodalom többi népeihez hasonlag – a hőn szeretett uralkodó áldásos atyai kormányzata alatt derekasan haladnak az anyagi és szellemi fejlődés útján.

Tęczyn vár romjai Krzeszowice mellett.
Kochanowski Romántól

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages