Bevezetés. Kršnjavi Izidortól, fordította Katona Lajos
Bevezetés.
Kršnjavi Izidortól, fordította Katona Lajos
Kršnjavi Izidortól, fordította Katona Lajos
Czímkép
Bukovac Balázstól
Horvát-Szlavonország és a közjogilag hozzá tartozó Dalmáczia földrajzi tekintetben két teljesen különböző egység.
Horvát-Szlavonország nagy részben a Duna folyamvidékéhez tartozik; keleti mélyföldjei a nagy magyar Alföldnek részei. Ellenben a Tengermellék Dalmácziával és a szigetekkel együtt az Adriai-tenger legfontosabb, mert kikötőkben leggazdagabb partvidéke. A fő folyók, ezek a természetes közlekedési útak, nem hogy elválasztották volna Magyarországtól, hanem évszázadokon át jó és balsorsban összekötő kapcsokúl szolgáltak köztük. Más részről a hegylánczolatok, melyek az országon nyugatról keletnek áthúzódnak, a közép-európai Alpes-vidékkel kötik egybe, úgy, hogy a mai Horvátország Stiriával és Krajnával föl egész Karinthiáig szoros földrajzi kapcsolatban áll. Ez is hatással volt az ország történelmi eseményeire.
A Tengerpartot és a tengert Horvát-Szlavonországtól a Karszt széles hegygerincze választja el, melynek hosszan elnyúlt lánczolata, mint valami Poseidon által emelt bástya sánczolja el a nagy magyar Alföld phaeakjaitól (boldog népétől) a tengerhez vezető útat.
Mint mindenütt és mindig, Horvátországban is döntő hatású volt a földrajzi fekvés nemcsak az ország sorsára, hanem lakói jellemének a kifejlődésére is, a mennyiben földjének e természetes kettős tagosúlata a horvát történetnek sok századon át teljesen elkülönűlt fejlődését okozta.
A Tengermellék és a hegyvidék karsztja, a Dráva-menti lapály és a Száva-melléki mélyföld, valamint az ország két fő folyója közötti középhegység a legjellemzőbbek Horvát-Szlavonország földrajzi alalkúlatára nézve.
A Száva-menti síkság nem vetélkedhetik a Duna mellékének nagyszerűségével, de Sziszektől lefelé rendkivűl kiesen fut a Száva, termékeny földeket és virúló falvakat érintve. Helyenként a boszniai és szerbiai hegyek egészen a folyamig nyomulnak, S lassan tova sikamló habjaiban tükröztetik sötét erdőségeiket. Az ország határától Zágrábig a Száva egészen hegyvidéki folyó; Zágráb és Sziszek között is nagy még az esése; de innentől már széles síksági folyam, mely nagy kanyargással halad, jókora mellékfolyókat szed magába s egyre hatalmasabbá és szélesebbé válik. Az Una és a Drina nagy kavicstömegeket raknak le torkolatuknál a Száva medrébe, nehezítve a hajózást. Bródtól lefelé már olyan alacsonyak a Száva partjai, hogy a folyam e tájon igen nagy mocsarakat alkot és gyakori áradásaival nagy terűleteket károsít, a kárt azonban megint jóvá teszi azzal, hogy felsőbb vidékekről a legjobb, legtermékenyebb iszaprétegeket hordja és rakja le ide.
Ha forró nyári napokon magasan tornyosodó ezüst felhők tükröződnek a Száva tiszta kék habjaiban, és az egész táj aranyos és viola színekben ragyog; ha a megáradt folyónak sebesen rohanó sötétsárga vize magával ragadja a laza partszéleket, és a fellegek ólomszürke színt öltve szállongnak a téres, fakó vidék fölé; ha holdvilágos éjjel a halkan alá felé úszó gabonás hajókon egy-egy ahhoz értő hajós nemzeti kettős furulyáján az ó-görög szent énekekhez hasonlító ősrégi dalok valamelyikét fújja felelevenednek lelkünkben a folyampartjain élő horvát nép változatos sorsának képei; s ez több puszta emlékezésnél; fájó érzése annak, hogy e hullámokat századokon át vérökkel festették az ősök, a kik kemény tusákat küzdve a vitéz törökkel, rendűletlen hű őrállók voltak a művelődésnek e határfolyója mellett.
A Száva partja Jasenovacnál.
Mašić Miklóstól
Az ország éjszaki határán haladó Dráva egész útja hoszszában nem változtatja természetét. Sebes folyása, gyakori áradása, a mikor tömérdek fatörzset ragad magával, majd viszont csekély vízállásig való leapadása miatt nem enged módot a hajózásra, a mi többszöri költséges kisérlet után sem tud igazán kifejlődni. Nagy fontosságú volt a Dráva a török hadjáratok idején némely hadműveletek szempontjából, kivált Eszéknél, melynek várát már a rómaiak alapították a Duna jobbparti síkságra vivő ezen legnevezetesebb átkelő helyen. Partvidéke kezdetben nem valami változatos és szép. Csak Eszéknél kezd a Száváéhoz hasonlóvá lenni; nagy kiterjedésű mocsarakat alkot, de egyszersmind termékeny, jó szántóföldet is.
E két folyó közén van elsőben is a Zagorje nevű kies dombvidék, Horvátország büszkesége. Minden egyesűl itt, a mi egy vidéket kellemessé tehet szálas erdők, szép folyók, gyógyító erejű források, kövér rétek, termékeny szántóföldek, kitűnő szőlőhegyek, takaros faluk és szép úrilakok.
Hegylánczai nem nagyszerűek, de elég magasak, hogy szép kilátásokat nyújtsanak a dombos vidékre; a völgyek talaja nem nagyon termékeny, de eléggé jó, hogy a munkát megjutalmazza; a lakosság nem gazdag, de mentve van a nyomasztó szükségtől; szóval ez a kiegyenlítődő ellentétek hazája.
Horvátország első igazi katlanszerű vidékétől, a Zagorjétől, alacsony dombsor vonúl egészen Pozsegamegye határáig, mely ott jókora magasságig emelkedik s a szép vidéket párkányszerűleg zárja körűl. A pozsegai völgyet, mint lakói büszkén emlegetik, valamikor „arany völgy”-nek nevezték, és ezt a nevet valóban még ma is megérdemli. Vidám lakosságal a Dráva síkja és a Száva mélyföldje között a világtól nehezen járható hegyek által elrekesztve, majdnem teljes elzárkázottságban élt. E miatt igen maradivá lett, szűk látókörhöz szokott, szóval oly takarékos és önelégűlt életre szorítkozott, hogy Pozsegának és az egész völgynek ez a benső családiassága valósággal közmondásossá lett. Mostanában gyorsan megváltozik minden, mióta a vasút e csöndes völgyet is összekötötte a világgal.
A pozsegai hegylánczon túl kelet felé ismét bemélyed a terület és csak egészen a Duna mellett emelkedik ismét. Az ország hegyrajzi gerincze itten félrecsúszott s a közepe helyett a legszélén halad. Mintha a természet a hatalmas Duna folyamnak nagyságához méltó partot akart volna építeni, jobb felől a meder szélén egyszerre minden átmenet nélkül emelkedik föl a Fruška gorának, kevéssé tagolt vaskos törzse, melynek neve a frankok egykori uralmának emlékét őrzi. A Péter várad erős bástyáival koszorúzott hegy meredélyesen hanyatlik le a Duna felé. Déli oldala szelíd hajlással ereszkedik alá a szerémségi síkságra. A föld itt dús kincseket rejt méhében. Fölszíne gazdagon jutalmazza a földmíves munkáját, mélyéből pedig a bányász csákánya iparilag értékesíthető kőzeteket aknáz. Mitroviczától, a régiek Sirmiumától nézve e hegység oldalképe nagyon hasonlít a Szabin hegységéhez, és így könnyen érthető, hogy a rómaiak a szerémi síkságban és e hegylánczolatban hazájuk képmását látták és „deliciae Romanorum”-nak (a rómaiak gyönyörűségének) nevezték. A Fruška gora szőlőit a hagyomány szerint Probus császár ültettette s ő csatornáztatta a szerémi síkságot is, a miért agyonverték. Emléke még ma is él a népnél.
Kilátás a Klanjecről Zagorjére.
Iveković Ottótól
A Szerémség akkor valóságos kert lehetett, a melynek egy nagyvárosa is volt. A tágas síkon szántáskor még ma is gyakran találnak egyes római emlékeket, mint a város és a nyaralok csekély nyomait. Gyakran és alaposan romboltak itt sok mindent, mert a termékeny és jövedelmes Szerémség mindenha kivánatos zsákmány vala, és gyakran cserélt urat. Az utóbbi években igen sokat költöttek útépítésre és csatornázásra, de azt a nagy virágzást, melynek e termékeny vidék a rómaiak uralma alatt örvendett, még sokáig nem fogja elérni. A Fruška gorán sok szerb kolostor van, a melyek lakói nem kevésbbé buzgólkodnak a népesség művelésén, mint a szőlőknek az utóbbi évtizedekben történt elpusztúlása miatt erősen megcsappant közjóllét gyarapításán.
Ez a Dráva és Száva közötti országrész képe. A horvát nemzeti dal, mely e táj szépségét dicsőíti, méltán kelt minden horvát szívében lelkesűlt visszhangot, minthogy híven tolmácsolja azokat az érzelmeket, melyeket e föld szemlélete annak minden fiában gerjeszt.
Az a széles kettős hegyöv, mely Horvát-Szlavonországot két félre osztja s az egyiket a tengertől elválasztja, két hegylánczolatból áll. Az első sánczolatot a Juli Alpesek kiágazásai alkotják, melyek Krajnából ereszkednek alá ide, a hol a Nagy- és Kis-Kapela hegységben ismét tekintélyes lánczolatokká emelkednek. E hegyláncz két helye, mint valami korona két gyöngye, drága ékességei a horvát földnek.
A Kulpának Razloge mellett fönn a hegységben fekvő kútfeje igazi karszti forrás, mely nagy mélységből buzog föl hatalmasan és olyan forrásmedenczét alkot, melyből egyszerre kész folyóúl ömlik ki s mint a mesebeli hős, már bölcsőjében rendkivűli erőt tanúsít. Zordon hegyszakadékok között zúdúl aztán rohanó futással a hegységből lefelé; számos fűrészmalmot hajt és más munkát végez, míg végre torkolatánál szintén elposványosodik, nem sikerűlvén neki, mielőtt ez a szomorú végzete betelnék, valamely sziklatorokban hirtelen eltűnnie. A Korana már szerencsésebb pályafutású. Ez a Karszt határvidékén ered tizenhárom tóból, melyek közűl tizenkettőt negyven zuhatag köt össze egymással. Négy patak ömlik ezekbe a tavakba, mélyek magas hegyektől, hólepte szűk mélyedésektől, sötét szakadékoktól és őstengetegektől környezve igen változatos, újságukkal és szépségükkel egyaránt meglepő tájképeket tárnak elénk. Valamennyit egyszerre csak igen nagy magasságból lehetne áttekinteni, a honnan a táj már inkább csak domború térképnek, mint szép vidéknek látszanék. Mentűl magasabbról szemlélünk; annál tisztábban látunk, de nem annál szebben is. A szép világában is együtt jár a lélekbeli szegénységgel a boldogság. E lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő víztartókból ered a Korana s meredek szakadékokon keresztül, számos akadálylyal küzdve halad a síkságig, a hol mint széles, nagy folyó ömlik a Kulpába.
A Karszt hegységnek másik, a tengerhez közelebb eső ágazata a második sánczolat a horvát-szlavon folyamközi vidék és a tenger között. A szárazföld felől nézve e hegység nem mindenütt kopár; sőt pompás erdőségek és termékeny völgyek vonzó tekintetűvé teszik és csupán a tenger közelében kezdődik a szomorú kősivatag, bánatos emléke a szívtelen idegen uralomnak.
Kuveždin kolostor a Fruška gorán.
Medović Czelesztintől
Kevéssel Plase előtt egy sziklakapun egyszerre egész váratlanúl a leggyönyörűbb látvány, alant a szigetekkel tele szórt tenger tűnik szemönkbe. Megpillantásakor valami olyast érez az ember, mintha repűlve emelkedett volna e tájkép fölé; a lélek szabad szárnyra kél s a fönséges érzelmét élvezi.
Itt, ez időjárási határvonalon, fönt a magasban a felhők gyakorta egészen sajátszerű szép alakúlatokká gomolyodnak; majd meg ködök ereszkednek alá a tengerre, s hol lenge fínom fátyolkélt úsznak rajta, hol lassacskán idestova hömpölyögve és foszladozva, a legbájolóbb színekben tündökölnek, s a mint végűl egészen fölszakadnak, a tengernek ezüstös fényben ragyogó tűkre csillan ki alóluk.
A Quarnero öble nagy, zárt tónak látszik, mert innen a magasból jól föltetszenek a bejáratát elzáró szigetek, melyek elfogják ugyan a nyílt tengerre való kilátást, de egyszersmind változatosabbá teszik a tájat. A remek képet egy felől a Monte Maggiore (Velika učka), más felől a Vratnik és a Velebit egy része szegélyezik. E két hegytömeg közé esik Modrus-Fiumemegye tágas fönsíkja, mely emitt meredek sziklafalakkal, amott lassú ereszkedéssel hanyatlik a tenger színéig. A vidék többnyire kopár és karsztos, de ott, a hol a tenger hullámai mossák, nagyrészt üde növényzet díszíti. A nagy fáradsággal mívelhetőkké tett völgynyílások és öblözetek falain szőlővenyigék kúsznak föl, szürkés-zöld olajfák apró berkei virúlnak, itt-ott egy-egy gránátalmafa piros virágai integetnek felénk a kertecskékből, helyenként pedig egész babérerdőcskék lepik el örökzöld palástjukkal a sziklás talajt, a melyet találóan nevez az itteni lakosság kőtengernek. Valamint a táj maga, a virágdísze is vidámság nélküli. A hajadonok csak sárga szalmavirággal és színtelen árvalányhajjal (smilje i kovilje) ékesgetik magukat, s valóban megható látni, milyen gyöngéd szeretettel ültetgeti a népköltészet is kertjébe e szegényes, árva virágokat.
Szemet üdítő ékességei e tájnak a házak, melyek a természet nagyszerűségével az emberi kéz művének a kellemét egyesítik. Mint a partra telepedett sirályok csapatja, fehérlenek és csillognak az egyes tanyák és faluk a tengermellék partszélein és az öböl szigetein.
E gyönyörű kép nagy változatosságában az egybekapcsoló egység a tenger, mely maga is változatos egység; sokoldalú, mint a regés tengeri aggastyán, Proteus, kit Odysseus, a hős tengerész, végre mégis legyőzött. Majd fodros és szürke, szinte ólomszínű és ijesztő; aztán kietlen, ellenséges és fenyegető, szülője minden réműletnek; majd meg hirtelen egészen más, bájos képet öltő Amphitrite, rózsaszínbe vonva a leáldozó nap sugaraitól. A legsebesebb vitorlások is látszólag lomhán siklanak rajta tova, annyira elenyészik a leggyorsabb mozgás is a tenger végtelen nagyságához képest. A halászbárkák, melyek többnyire párosával indúlnak halfogásra, lassú sikamlásukkal olyanok, mint a távolban a habokra leült pillangók.
A partszélen virúló szép délszaki növényzet igen nagy és kemény munka díja. Fáradságosan, zsákokban hordják össze a tengerpart lakói a televényföldet; verejtékes munkával görgetik össze a köveket is, hogy vakolat nélküli magas, vastag falakat emeljenek belőlük a kevéske vörös termőföld megvédésére, hogy a vihar el ne hordja; sőt a halottaik eltemetésére kellő földet is nagy nehézséggel kapargatják össze. A tengerpart szélén oly dúsan pompázó növényzet annál inkább gyérűl, mennél magasbra tekintünk. Zengg (Senj) és Carlopago (Bag)* között a Karszt kopársága már kifog az emberi szorgalmon; itt a kopasz sziklák már egészen a tenger színéig nyúlnak le.
A helyneveket a Helységnévtár hivatalos elnevezései szerint adjuk, kivévén azokat, melyeknek magyar elnevezéstik is van. Ezeknél a horvát hivatalos elnevezést zárójelben tűntetjük fül.
A tenger könnyebb keresetet nyújt, mivel nemcsak sóban dúsabb, mint bárhol egyebütt a Földközi-tenger vize, hanem halban is eléggé bővelkedik, s így ez a voltaképeni alapja a lakosság megélhetésének.
Hegyvidéki táj (Čabar).
Csikoš Bélától
Horvát-Szlavonországban összesen öt, egymástól nagyon elütő népfajtát lehet megkülönböztetni. A zagorjei horvátot, a Száva- és Dráva-völgy horvátjait, a likaiakat és a szerbeket. A zagorjei horvát szőke, középtermetű, világos szemű, testalkata nem feltűnően erős, de azért kitartó és rugalmas. A férfiak szépek, a nők kevésbbé. Igen értelmes, világos gondolkodású nép; mind megannyi született jogász. Szeret is pörösködni, mert a hol ez a horvát egyszer azt érzi, hogy a jog az ő részén van, makacsúl ragaszkodik hozzá s egy hajszálnyit sem enged belőle. Ha pedig törvényes úton nem tud magának igazságot szerezni, akkor könnyen hajlandó az erőszakra is. A Zagorjénak három szörnyű, ádáz vérontással járt parasztlázadása a XIV., XVI. és XVIII. században, nem is szólván a különböző kisebb zendűlésekről, nem törte meg e horvát paraszt kemény nyakát. A zagorjei népjelleg egész Varasdmegyében és Zágrábmegye legnagyobb részében zárt tömegben található egészen Pozsegamegye határáig, a hol a Dráva-mellék fekete hajú horvátjaival, délen pedig a Száva-menti horvátsággal elegyűl. Ez utóbbiak szelídebb lelkűek és könnyebb vérűek; aránylag nagyobb jóllétük is lazítja és szelidíti erkölecseiket. A Dráva és a Száva közötti nép fürgébb, élénkebb és dalosabb, mint a zagorjei. A férfiak nyúlánk, szálas termetűek; a nők, kivált a Száva mentén, rendkivűl szépek s régies, szinte ó-kori ízlésű viseletük még jobban emeli szépségüket. Bosznia megszállása előtt Szlavonia rablók menedékhelye volt, a kik az itteni nagy erdőségekben nehezen voltak kézre keríthetők s szabadon jártak-keltek Magyarország és Bosznia közt. Végre Trenk báró sarokba szorította e haramiákat és bűnbocsánatot eszközölve ki számukra, pandúr néven afféle szabadcsapatot alakított belőlük, de kegyetlen garázdálkodásaikkal csak szégyent hoztak a horvát névre, a melyet különben nagyobb részük jogtalanúl viselt. Még félszázaddal ezelőtt is voltak Pozsegamegyében szervezett rablóbandák, a melyekkel egész katonai csapatok sem tudtak boldogúlni, s még később is hirhedtekké lettek egyes haramiavezérek; lassacskán azonban ennek a regényes rablóvilágnak mégis csak vége szakadt s ma már az egész országban mindenütt rend, nyugalom és biztonság honol.
De e népfajták jellemzése nem lenne teljes, ha csupán a fényoldalaikat említenők föl. A zagorjeiek árnyoldala az irigy, gyanakodó és zárkózott természet; míg velük ellentétben a szlavoniai horvátokat könnyű vérük hamar kihágásokra ragadja. A likai horvátok magas és erős testalkatúak; a likai és az otočaci ezredek még ma is kiválnak legénységük feltűnő szépségével. A likaiak rendkivűl edzettek s a legzordabb télen, harmincz fok hidegben is puszta mellel járnak, melyet arczukkal együtt hó és jég lep be. Fölötte mértékletesek és kevéssel megelégedők; könnyen kibírják a legnagyobb erőfeszítést is; majdnem függőleges meredekségű sziklafalakon zergeügyességgel kúsznak föl; beszédjük szép, zengzetes; gyakori köztük a szónoki tehetség. Szivósan ragaszkodnak az ősi hagyományhoz; nem hajlanak semmi újitásra és nem igen érintkezvén a külvilággal, nyelvben s viseletben egyaránt a réginek hívei, a kiket nem igen tántorít meg semmi csábító újdonság.
Szülőföldjét a likai több hónapra el-elhagyja, hogy Horvát-Szlavonország erdeiben favágással keresse meg a maga és családja kenyerét, s aztán visszatérve zordon hegyei közé, szívesen élvezi a jobb napokat, míg a keresményében tart.
Likában és Szlavoniában sok szerb lakik, a kik külsejükre is nagyon hasonlok a horvátokhoz s velük ugyanegy nyelvet beszélnek, ugyanazokban a népmondákban gyönyörködnek s ugyanazon hősregéken lelhesűlnek. Mint hogy a népességnek, kivált a likainak, majdnem fele írástudatlan még a cyrill betűk használata sem igen szolgálhat a szerb és a horvát közötti megkülönböztető jelűl, s ilyennek csak a vallás vehető. Nem is annyira a hitágazati fínomságok, mint inkább a közös nyelv mellett is az választja el őket egymástól, hogy évszázadok óta két különböző műveltségi körbe, az egyik a nyugati katholikusnak, a másik a görög keletinek a körébe tartoznak.
Tengerparti táj. (Buccari, Bakar).
Iveković Ottótól
A szerbek általában erélyesebbek, szivósabbak, összetartóbbak, mint a horvátok, s nemzeti mivoltukhoz is hívebben ragaszkodnak. A népköltés, népzene és háziipar számos kincse sokkal épebben maradt meg a szerbeknél, mint a horvátoknál, a kik az idegen művelődési elemekhez sokkal könnyebben és teljesebben simúlnak. Az országnak azelőtt nagyobb számú görög családjai ma már a szerbekhez számítják magukat; valaha ezekkel együtt ők tartották kezökben Horvát-Szlavonországnak majdnem egész kereskedelmét.
Szlavoniában a szerbekkel és horvátokkal elegyesen magyarok, németek és tótok, helyenként még cseh és olasz gyarmatosok is laknak. A czigányság kivált a termékenyebb tájakon száll meg, a hol könnyebb munkátlanúl is megszerezni a kevés mindennapit s a középkorias gondtalan kóboréletet folytatni. A magas hegység és a tengerpart lakói nagyon hasonlók egymáshoz. Mind a kettő nagy becsületességével, megbizhatóságával, mély vallásos érzűletével, józanságával, takarékosságával és szigorú erkölcseivel tűnik ki.
Ez ősi nemzeti erények tették képessé e népet arra, hogy nehéz helyzetében és mostoha földjén ezer esztendőn át megálljon s a magyar állam keretében is megtartsa politikai és nemzeti egyéniségét.
Pétervárad.
Medović Czelesztintől
