A nemzeti uralkodók és az Árpádok kora.* Kršnjavi Izidortól, fordította Acsády Ignácz
A nemzeti uralkodók és az Árpádok kora.*
Kršnjavi Izidortól, fordította Acsády Ignácz
Kršnjavi Izidortól, fordította Acsády Ignácz
Dalmácziának Horvátországhoz és Szlavoniához való e kötetben említett viszonyát illetőleg megegyezzük, hogy Dalmáczia a tényleges államjog szerint a birodalmi tanácsban képviselt királyságok egyikének tartatik, de az 1868: 30. t.-cz. 65. §-a szerint, mint a horvát, szlavon és dalmát királyság kiegészítő része, virtualiter a magyar korona országa. Ezért e viszonyokat e munkának úgy osztrák, mint magyar részében tárgyalni kellett
Constantin Porphyrogeneta, a bíborban született byzanczi császár, a horvátok bevándorlásának történetét ekképen beszéli el:
„A horvátok pedig akkoron Bagibareán túl laktak, a hol most a belochrobatok. Egy törzs, Clucas és Lobelus, Cosenzes és Muchlo, a Chrobatus testvérek, meg két nővér, Tuga és Buga, népeikkel elváltak tőlük és Dalmácziába vonúltak, a hol az avarokat találták; évekig tartó harcz után győztek a chrobatok és az avarok egyik részét kiölték, a másikat pedig meghódoltatták. És azóta horvátok birták ezen országot, és még most is vannak Horvátországban avar maradékok, a kiket avaroknak ismernek el... A Dalmácziába költözött chrobatok egy része különvált s megszállta Illyricumot és Pannoniát. Ezeknek is volt fő zsupánjuk, a ki barátságból követségeket küldözött a chrobatok fő fejedelméhez.”
Spalatói Tamás főesperes († 1268), ki a salonai érsekség történetét részben régibb kútfők alapján írta meg, ezeket mondja: „Lengyelországnak Lingones nevű vidékéről hét vagy nyolcz nemes törzs jött ide Totilával; s látták, hogy a horvát tartomány alkalmas a megtelepedésre, mert kevés lakosa maradt; elkérték tehát azt vezérüktől s meg is kapták. Ott maradván, elkezdték nyomni a benszülötteket és erőszakkal szolgálatra kényszerítették őket. Horvátország éjszakról Dalmácziával határos bérczes ország.”
A Lingones név állítólag a magyar „lengyel” szóban maradt fönn, és ez az adat arról az országról, a honnét a horvátok származnak, összhangzik azzal a más úton kiderített ténynyel, mely szerint Nagy-Horvátország a kievi Oroszországgal volt határos. A szerbekről és lakóhelyükről írja Constantin: „Ezek a meg nem keresztelkedett és fehéreknek is nevezett szerbektől származnak. Midőn az ezek fölötti uralkodás két testvérre szállott egyikök a nép felével Heraklius keletrómai császárhoz menekűlt, a ki Thessalonikában adott nekik lakóhelyet. Egy idő múlva vissza akartak térni ősi hazájukba, a mit a császár meg is engedett. De átkelvén a Dunán, meggondolták a dolgot és más lakóhelyet kértek, melyet a császár az avarok elhagyott terűletein jelölt ki nekik, a melyet immár Serbliának és Paganiának, a Zachlumok és Canaliták országának is neveznek.”
E helyek meghatározásában a horvát és a szerb történetírók nem értenek egyet. Amazok tagadják, hogy itt tengermelléki terűletről is volna szó, emezek meg állítják.
A frank kútfők még későbben is határozatlanúl nyilatkoznak erről. Einhard évkönyveiben ez van: „mondják”, hogy a sorabok Dalmáczia nagy részét lakják. A későbbi írók meg, még a XII. századbeliek is, a kérdést inkább összebonyolítják, mint megvilágítják.
A horvátok megkeresztelhedéséről sem maradtak megbízható adatok megtelepedésük első idejéből. Úgy látszik, 640 körűl még gonosz pogányok voltak, mert a dalmát származású IV. János pápa sok pénzt küld foglyaik kiváltására s fő gondja az, hogy Venantius, Anastasius, Maurus és sok más keresztény vértanú ereklyéit biztonságba helyezze előlük; de, úgy látszik, akkor senki sem tette ki magát vértanúságnak térítési kisérletekkel.
Horvátországban is csak az állami hatalom közbelépésével lehetett az egyházat szervezni és Ravennai Jánosnak, a horvátok apostolának, munkája csak akkor lett tartás sikerűvé, a mikor Pogonatus Constantin császár (679 körűl) védelmébe fogadta. Erre a római szék is közbe lépett, de a byzanczi udvar és a római curia békés együttműködése végül is ellenségeskedésre vezetett.
Tamás főesperes szól erről az egyházi szervezetről, mely 640-től 679-ig egyelőre a régi püspökségek visszaállítására szorítkozott. A régi salonai érsekség újjáébredt a spalatói érseki székben s régi jogai alapján ismét alája került a visszaállított delmiumi és siseiai püspökség. Szlavonia fejedelmei (duces Sclavoniae) nagy tiszteletben részesítették és dúsan javadalmazták a spalatói székesegyházat, melyben Szent Pál tanítványának, Szent Domniusnak, az ereklyéit őrizték.
Ebből azt következtetik némelyek, hogy a Száva és a Dráva közti terűlet politikailag is a dalmát Horvátországhoz tartozott. A 872 körűl fölújított szerémi-pannoniai püspökség akkor, Szent Methód idejében, minden esetre önálló volt.
Alsó-Pannoniának avarok és szlávok, valamint horvátok és szerbek lakta részei tulajdonképen csak akkor léptek be a világtörténelembe, mikor a frank birodalommal jutottak érintkezésbe. Az avar-frank háborúban, mely 791-ben kezdődött és az avarok megsemmisítésével végződött, közben két századon át sokszorosan sújtva a Duna terűletét, az avar nép nem pusztúlt el végképen, de teljesen elvesztette a függetlenségét, összekeveredett a szlávokkal s részben a mai nyugati Magyarországban tengődött; részben a mai Ausztriában húzódott meg. Ez események a Dráva és Száva közti földet fölszabadították ugyan az avar uralom alól, de a szomszéd Horvátországgal együtt frank felsőség alá juttatták, a mit Saxo, a költő, lendűletes versekben ünnepel. Einhard említi, hogy e miatt fondorlatok és diplomácziai tárgyalások folytak a frank udvar és Byzancz között. Ez utóbbi tiltakozott a kiszorítása ellen, ámbár uralmát nem emelte érvényre kellő erélylyel. Csak 817-ben állapították meg a határokat. A frankok határozottabban léphettek föl, mint a másutt is szorongatott byzancziak, és a régi Sirmiumig nyomúltak elő, hol a Franca villa (ma Mangyelosz, a középkorban Nagy-Olaszi), a Francochorion és a Fruška gora (ó-szlávúl fružkaja gora, frangból vagy frugból, a mi frankot jelent) nevek ma is emlékeztetnek rájuk. Erik őrgrófnak és utódának, Kodolaehnak, (799–800) véres munkát kellett végezniök, a míg Záráig juthattak. Erik a függetlenségükért küzdő horvát törzsfőnökökkel vívott harczban Tersattónál (rómaiúl Tersatica, horvátúl Trsat) esett el.
A Karoling császárok 800-tól 871-ig uralkodtak a horvátokon, habár uralmuk olykor csak névleges volt. A horvát hajóhad 871-ben küzdött utoljára mellettük az arabok ellen. Ez időszakban két kiemelkedő egyéniség lépett előtérbe.
Borna, a guduscanok és timocianok herczege (dux) az egyik, Liudevit, Alsó-Pannonia herczege (dux, rector) a másik. Ez utóbbi sok dolgot adott a frankoknak; a frank krónikások ezért rútúl is bánnak el vele, de jóban és roszban kiváló embernek kellett lennie. Először a szegények és az elnyomottak védőjeűl lép föl, midőn Kodolach friauli őrgróf visszaélései és kegyetlenkedései miatt Lajos császárnál panaszt emel. A császár nem látta igazoltnak a panaszt, pedig annak kellett lennie, mert a mikor Liudevit fegyvert fogott, általánossá lett a fölkelés, melyhez a szomszéd timocianok, carnioliak és a karantánok is csatlakoztak. A guduscanok is cserben hagyták a frank-barát Bornát, a ki csupán testőrségének köszönhette megmenekűlését (819). Liudevit még ugyanazon a télen erős sereggel betört Dalmácziába s tűzzel vassal pusztította. A ravaszabb, óvatosabb és tágabb látókörű Borna belátta, hogy nyilt csatában nem állhat ellen Liudevitnek; ezért erődített helyekbe vonta vissza csapatait s oly sikeresen folytatta az apró csetepatékat, hogy ellenfele sulyos veszteséggel kényszerűlt visszavonúlni.
A következő évben három frank sereg indúlt Liudevit ellen; az egyik Italiából, a második Karantániából, a harmadik Bajorországból és Felső-Pannoniából nyomúlt előre. Liudevit nem ereszkedett csatába velük, hanem egy hegyi várba húzódott. A frank hadak nem bántották az erős várat, de az országot kegyetlenül földúlták. Az egyik sereget, mely Felső-Pannoniának tartott, nagyban tizedelte a vérhas, úgy, hogy semmit sem végezhetett; a másik kettő dicstelen hazatérése közben Liudevit szövetségeseinek egy részét engedelmességre szorította.
E közben Borna meghalt. Lajos császár a nép kérelmére unokaöcscsét, Ladaselavust, nevezte ki utódává. Fortunatus gradói patriarkhát Tiberius nevű papja följelentette Lajos császárnak, hogy Liudevitet ellenállásra buzdítja, hogy erőditmények emeléséhez mesterembereket küldött neki. A császár maga elé idézte a főpapot, a ki talán közelebbi viszonyba is lépett Liudevittel, mint földije s az idegen uralom ellensége. Fortunatus úgy tett, mintha hajóra akarna szállani, hogy a császári udvarba menjen, alattomban pedig Zárába illant János tartományi főnökhöz, a ki nyomban Konstantinápolyba küldte, a hol aztán oltalmat talált. Liudevitnek ez a küzdelme Alsó-Pannonia függetlenségéért szintén azt a hiedelmet kelti, hogy a frank birodalom és Byzancz között ellentét forgott fönn, bár nem maradt híre, hogy a keletrómaiak támogatták volna a fölkelést. Liudevit a háború harmadik évében, mikor ismét frank sereg indúlt ellene, teljesen szövetséges nélkül állott Sisciában. Belátva a harcz sikertelenségét, mely országának nem hozhatott szabadságot, hanem csak pusztúlást és elnéptelenedést, a szerbekhez menekűlt. Einhard beszéli azt a nehezen érthető történetet, hogy azt a szerb zsupánt, a ki őt befogadta, megölte s országát elfoglalván, követeket küldött a császári udvarba s igérte, hogy maga is oda megy. Az emberi lélekben sok a daemoni erő, a mely kitör, ha a szerencsétlenség fölrázza; lehetséges tehát, hogy a vendégszeretettel fogadott menekűlt abban a hitben követte el a bűntényt, hogy új politikai támaszra talál; de lehet, észrevette, hogy csak azért fogadták be, hogy kiszolgáltassák; sőt meglehet végűl az is, hogy a frank történetíró csak azért keni rá a vitéz ellenfélre a bűntényt, hogy igazolja Liudevit meggyilkolására nézve Bornának a nagybátyját, a ki befogadván és egy évig vendégéűl látván Liudevitet, elvégre mégis csak megtette ezt a jó szolgálatot a frankoknak.
Constantin írja, hogy a horvátok Porin archonjuk alatt hét éves tusa után lerázták a frank igát és visszaszerezték szabadságukat. Alsó-Pannonia azonban még ezek hatalmában maradt és uralmukat a Száva torkolatáig föntartották.
A bolgárokkal folyó határvillongásokban ez utóbbiak megint csak elpusztították a Dráva és Száva közét, sőt a Dráván is átkeltek a rablók.
A frankok elmozdították e csapás okozóját, Baldricus friauli őrgrófot s őrgrófságát négyfelé osztották (828 ). Ekkor keletkeztek Friaul, Isztria, Karinthia és Pannonia inferior tartományok. Ez a fölosztás végzetessé vált a horvátok sorsára.
Jámbor Lajos fiainak viszálkodásai és a bolgárok támadásai következtében, a kik megszállták a Szerémséget, a frank hatalom annyira meggyöngűlt, hogy Liudevitnek követője akadhatott Ratimirben, de hamar elűzték. Úgy látszik, ekkor hol a bolgárok, hol meg a frankok uralkodtak ezen a szerencsétlen tartományon; 827-ig nincs többé említés benszülött fejedelemről s a későbbiekről is alig egyéb a nevöknél. A „Gvozdon” (Kapelán) túl fekvő ország ment maradt a bolgár okkal való küzdelmektől; ennek a sorsa a dalmácziai horvátokéval kapcsolatos.
Constantin, a ki csak a hozzá közelebb eső, valamint azon állapotokról ír, a melyekről jobban értesűlhetett, beszéli, hogy a horvátok és a szerbek III. Mihály (842–867) előde, Bazil alatt szabadok voltak és saját törvényeikkel éltek. Archonjaik, fejedelmeik (principes) nem voltak; zsupánoknak engedelmeskedtek, mint a többi szlávok. Legrégibb, 852-ki, okíratunknak egy, mintegy 839-re visszamenő helye Mislav, Chroatorum dux-ról beszél, a mint hogy az egykorú frank évkönyvek Bornát is „dux”-nak nevezik; e szerint bizonyos, hogy a horvát fő zsupánok már 852 előtt viselték a dux czímet. Úgy ez, mint a kevéssel utóbb fölvett királyi czím, úgy látszik, alig korlátolt s időnként bizonyára teljes függetlenségnek volt a kifejezése. Hogy és mint függött össze ez időben a Dráva és Száva köze Horvátországgal, történeti bizonyossággal nem állapítható meg, mivel ez országrészek története a XI. századig ismét homályba borúl. A reánk maradt kevés adat értelmezési kisérlete nem derítené föl e homályt. A frankok visszaszorításával és a byzanczi hatalom időnkénti hanyatlásával a hírek is elapadnak és a történetbuvár láthatárába azon országok lépnek, melyek Velenczével és a római székkel érintkeznek. Különösen a lángeszű, széles látókörű és erélyes, de szerencsétlen VIII. János pápa foglalkozik sokat a horvátokkal, meg a szlávokkal, míg kiváló előde, I. Miklós, főleg a bolgárokra irányozta szemét.
Az alakúlásnak viharos, következményekben nagy ideje volt ez, a melyben a horvát nép voltaképen jövőjének és fejlődésének az alapját vetette meg.
Az általános helyzetre döntő hatású volt a polgárosúlt világ keleti és nyugati felének egyházi és politikai szétválása, a mi Nagy Károly császárrá koronázásával kezdődött, s melyet az egyházi szakadás pecsételt meg. Az új hatalmi terűletek határán lakó horvátoknak és szerbeknek be kellett jutniok az ott uralkodó áramlatokba.
Horvátországban VIII. János pápa (872–882) és Bazil byzanczi császár (867–886) idején három fejedelem uralkodott Domagoj (865–876), Sedeslav (878–879) és Branimir (879–890)
E három fejedelem alatt Horvátország észrevehetőleg előtérbe lépett és története e rövid időszakban oly határozott alakban tűkröződött vissza, hogy a későbbi események mintegy az előbbiek ismétlődésének látszanak.
A velenczei krónikások Domagojt „Sclavorum pessimus dux”-nak s a horvátokat „Selavorum pessime gentes”-nek nevezik. Ezzel önkénytelenűl bevallja:, hogy a horvátok akkor veszedelmesek voltak rájok nézve. S csakugyan többször megverték őket s a narentanok megfenyítésére indúlt doge, Candianus Péter, maga is elesett. A horvátok csöppet sem voltak jobbak a normannoknál és szaraczénoknál s hadjárataik csak nagyságra nézve különböznek ezek hódító háborúitól. Domagoj, még ha akarta volna sem volt képes a kalózkodásnak véget vetni, mert az egyes törzsek zsupánjaik alatt saját szakállukra kalózkodtak s a fejedelemmel nyilván csak akkor törődtek, ha támogatta őket. VIII. János pápa, ki mozgalmas élete nagy részét a szaraczén kalózok elleni harcznak szentelte, és a ki hajóhada élén maga is kivonult ellenök, Domagoj kalózkodásait sem tűrhette megrovás nélkül; az olasz állapotok zűrzavarában is fényesen érvényesített diplomácziai tehetségét jellemző levelet intézett hozzá.
A zármondata miatt Gratian decretumaiba fölvett töredék így hangzik: „Domagojnak, a híres fejedelemnek. Ezenkivűl ajánljuk buzgó hitségednek, hogy a neveddel visszaélő kalózok ellen annál hathatósabban járj el, mert neved alatt a keresztényeket pusztítják; gondold meg tehát, hogy ez alávaló emberek a te nevedet is megbecstelenítik; fölteszszük ugyan, hogy e rablók tudtod nélkül állanak lesbe; de tudván, hogy megakadályozhatod vala őket, nem fogunk ártatlannak tekinthetni, ha szét nem vered őket. Mert meg van írva. A ki meggátolhatja a bűntényt és nem gátolja meg, maga követi el”.
Úgy látszik azonban, a pápa levele keveset használt, mert a horvátok magának Domagoj fiának a vezetése alatt támadták meg Gradót. De a velenczeiek tönkre verték őket, hajóhadukat megsemmisítették, a fejedelemfit számos kalóztársával együtt megölték, a többit meg elfogták. A harczok mindamellett Domagoj halála után is folytak.
VIII. János pápa, kinek otthon elég alkalma volt, hogy a megbocsátás erényében gyakorolja magát, úgy látszik, megbocsátott Domagojnak, mert később is több, szivességet kérő és tanácsokat osztogató levelet intézett hozzá. A krónikák ez időre nézve jellemző epizódot beszélnek el. Horvát kalózok egy izben, a mikor Velenczében templomi ünnep volt, észrevétlenűl kikötöttek Olivolónál s betörtek a templomba, hogy az esketésre váró mátkapárokat elrabolják, a mi sikerűlt is. A velenczeiek egy kisebb hajórajjal utánuk iramodtak s szerencsésen vissza is vették az elrabolt kincseket és a menyasszonyokat, a kik néhány napig a horvátok rabjai voltak. Ez esemény emlékezetéűl a doge a Maria Formosa templomban 1797-ig évről-évre megajándékozta volt a szegény menyasszonyokat. A narentanokról azt is beszélik, hogy a konstantinápolyi zsinatról haza térő római főpapokat a zsinat hiteles irataival együtt hatalmukba ejtették.
Velenze 998-ig kénytelen volt adót fizetni a horvát fejedelmeknek, hogy nyugtot szerezzen magának. Nem volt ez előny Horvátországra nézve s mai fogalmaink szerint becsületére sem vált, de akkor a velenczeiek sem voltak ebben nagyon érzékenyek és kereskedelmök később sem volt erre kényes úgy, hogy keresztény rabszolgáknak szaraczénok számára való eladását törvénynyel kellett eltiltani, még pedig több izben; de mindannyiszor kijátszották.
Domagoj, úgy látszik, a byzanczi udvar neheztelését is magára vonta, mert halála után fiait mellőzték és byzanczi segélylyel Sedeslavot tették meg fejedelemmé. Sedeslav uralkodásának három ténye ismeretes, melyek elég világosan mutatjuk politikáját.
Először is elismerte a konstantinápolyi patriarcha felsőbbségét; ez által szorosan szövetkezett a kereskedelem-politikai érdekből Byzanczczal tartó dalmát városokkal, azután meg rendezni igyekezett a zavaros horvát trónörökösödést. Ez az eljárása bizonyítja, hogy széles látókörű államférfiú volt, talán a legtehetségesebb az akkori horvát uralkodók között. Byzanczhoz hajló politikájának első előnye volt, hogy a császár neki adta a dalmát tengermelléki városok adóját, a melyek ettől fogva igen csekély összeget fizettek a császárnak felsőbbsége elismeréséűl. S bár ennek daczára még mindig fönmaradt államjogi különállásuk, csak névleges volt az már, a valóságban pedig Horvátországgal való teljes összeolvadásuk útja meg volt törve. Ép így készítette elő a görög egyházhoz tartozó szerbekhez való közeledést. A rendezett trónörökösödés meggátolta volna mindazon bonyodalmakat, melyek késöbb megrontották, meggyöngítették s veszedelembe sodorták a horvát birodalmat. Sedeslav Byzanczhoz való viszonya miatt ellentétbe jutott a papság egy részével, – azon törekvése miatt pedig, hogy a trónöröklést úgy rendezte, hogy a fejedelem jövőre ugyanazon egy családból választassék; a dicsőségre vágyó törzsfőnökökkel is.
Hogy Róma nem fogja elnézni a horvátoknak Photius elismerését, előre lehetett látni. VIII. János pápa Sedeslavhoz intézett egyetlen fönmaradt levelében Isten nevére kéri a fejedelmet; lássa szivesen Bolgáriába menő követét s adjon neki oltalomlevelet, útravalót és ruhát. Úgy látszik, a fejedelem teljesítette a pápa kérelmét. Egyszerre csak zendűlés támadt és Sedeslavot megölték. Ha meggondoljuk, mily ridegen s mily gyöngédtelenűl járt el a pápa politikai czéljai valósításában; ha tudjuk, hogy Nápolyban a szaraczén párt ellen kiütött forradalmat támogatta; Athanásius püspököt meg azért, hogy ezen alkalommal saját testvérét megvakíttatta, levélben ünnepelte akkor nem menekűlhetünk attól a gyanúsítástól, hogy a legatusnak Sedeslavnál tett látogatása összefüggésben állt a lázadással, melynek Sedeslav áldozatúl esett. A pápa, a legkiválóbb politikusok egyike Szent Péter székén, kora embere volt és Sedeslavnak tudnia kellett, mit várhat tőle, ha Photius mellé áll.
Az összeesküvés feje, a Sedeslav bukása után fejedelemmé lett Branimir, nyomban Róma felé fordúlt. Következményeiben fontos trónváltozás volt ez, a mely a horvátok további politikáját a Balkán-félszigeti szlávokétól, különösen a szerbekétől nemcsak elválasztotta; hanem egyenesen ellentétbe juttatta. Ez a fordúlat okozta azt is; hogy a tengerparti városok újra elváltak Horvátországtól.
VIII. János pápa két levelet intézett a Sedeslav gyilkosának látszó Branimirhez. Az egyikben üdvözli az apostoli egyház kebelébe való visszatérésért, a hová mint legkedvesebb fiát, visszafogadja, s egyszersmind „hőn óhajtott győzelmet” kiván neki ellenségein.
Ez ellenségek valószinűleg nemcsak külföldiek voltak, mert a pápa egy másik levelet intézett az összes „tisztelendő papokhoz és az egész néphez”, a melyben intette őket, hogy híven álljanak meg a szentszék mellett.
Branimirt még arra is kéri az első levélben, bocsássa Bolgáriába talán ugyanazt a bevált legatust, a kinek már előbb is el kellett járnia egy diplomácziai küldetésben.
A tengerparti városok ugyanis kereskedelmi érdekeik tekintetéből szilárdúl ragaszkodtak Byzanczhoz s ezen János papnak, az említett legatusnak, kellett segítenie.
A pápa Spalato, Zára s a többi városok püspökeihez, előljáróihoz és lakosaihoz intézett levelében fölhívta őket, térjenek vissza a római egyházba s vegyék rá a választandó spalatói érseket, hogy a palliumért Rómába menjen.
A nem egészen megbizhatónak vélt spalatói egyházfők ellensulyozására Nonában külön püspökséget alapított; a melynek első püspöke, Theodosius, a VIII. Jánostól nemcsak nem ellenzett, hanem buzgón támogatott szláv liturgia híve volt.
Ó-horvát leletek Bielo Brdóból.
Medović Czelesztintől
Branimir uralkodása idején, ki a Mućban (Dalmáczia) talált kövön fölíratilag említtetik, lépnek be a magyarok Európa történetébe. Horvátországba tett betöréseik első hírét Dandalo krónikájában találjuk, a ki Ursus Particiacus (912–932) uralkodásának elbeszélése alkalmával azt írja: „Miután Horvátországot és Stiriát kifosztották, visszatértek Pannoniába s később Bolgáriát dúlták”. A diocleai névtelen pap, Béla király névtelen jegyzőjének szellemi atyjafia, szintén közöl valami homályos hírt ez eseményről, melynek az lehet az alapja, hogy a magyar lovasok a Kapela hegyláncz és a hegyvidék szorosait védelmező horvátok ellen nem boldogúltak. Olaszországba tett rabló kalandozásaikban a Dráva és a Száva közét is érintették, s e szerencsétlen földet ismét vad háborúk dúlták és pusztították.
Jordanes szerint ez a vidék a VI. században még tele volt városokkal, melyek között Sirmist (Sirmium) mondják a legjelentékenyebbnek. De a népvándorlás idején átélt súlyos megpróbáltatások s a gyakori pusztítások, melyekről megemlékeztünk, érthetővé teszik, hogy a történelem a mai Horvátországról és Szlavoniáról a XI. század végéig semmit sem tud mondani. Hogy ez a történeti homály nem a sír sötétsége s hogy a történeti kútfök e hallgatása nem a halál csöndje, hanem hogy a romokon itt is új élet virúlt, bizonyítják az e korból származó szlavon leletek.
Ezen polgárosodás és művészkedés nyomai nagyon ritkák ugyan, de hogy Dalmácziában sűrűbben fordúlnak elő ez időből való emlékek, annak tulajdonítható, hogy ott aránytalanúl többet ásatnak, mint Horvátországban és Szlavoniában.
Muntimir egy Bihácsban 892 szeptember 28-án kelt okíratában megerősíti jámbor előde, (I.) Trpimir, adományát. Fontos e történelmi emlékben az a körűlmény, hogy „Muncimir divino munere juvatus Chroatorum dux”-nak, Isten kegyelméből független fejedelemnek nevezi magát a byzanczi vagy bármely más felsőbbség elismerése nélkül. Továbbá hangsulyozza, hogy örökösödés alapján viseli méltóságát, „residente paterno solio”; elődét, (I.) Trpimirt mondja atyjának is. Az okíratot az udvari fő méltóságok kézjegygyel, a fejedelem szintén kézjegyével és pecsétjével látta el; írta és aláírta Firminus diaconus és udvari káplán a benne említett összes tanúk jelenlétében. Hogy a fejedelem, udvarmestere, csákányosa, lovászmestere, kamarása és pinczemestere, a fejedelemasszony udvarmestere, csákányosa és fegyverhordója nem tudták aláírni nevüket, nem mondható feltűnőnek. A frank udvarban sem volt ez máskép. Mindezen udvari tisztségek létezéséből következtethetjük, hogy 892 körűl Horvátországban kisérlet történt, hogy byzanczi mintára udvartartást szervezzenek és ily módon a főzsupán fényét fokozzák, s ezzel megtették az első lépést a királyi méltóság megalkotására.
A következő időkből némi eseményekről hírek maradtak fönn nevek nélkül és egyes nevek események híre nélkűl. Megpróbálták rendezni ez anyagot, de a nagy hézagok még nincsenek megbizható módon betöltve, a genealogia és a chronologia még nincs megdönthetetlenűl megállapítva.
Fölíratokkal a következő forrásokban előfordúló nevek hitelesítvék: Pribimerius (Kninben), pro duce Trepimero (Spalatóban), Branimir (Zágrábban), Dirsisclau(m) ducem magnum (Kninben), a...clau dux Chroatorum (Kninben), mely még nincs határozottan kimagyarázva, Muntimyr (Kninben) és egy, Nonából származó velenczés keresztelő medenczén e fölírat: „sub tempore Wissasclavo”. Legújabban hosszú fölíratot találtak, mely Regina Helenát, Mihály nejét és István anyját említi 976 évszámmal.
Okiratokból fönmaradt X. János pápának egy levele (924), melyet Lucius hamisnak tart, ellenben Farlati, Rački, Jaffé és mások tárgyilag hitelesnek tekintenek. E levél valami T.-t nevez rex Chroatorumnak. Ezt a T. diplomatikai siglát „Tomislav”-ra magyarázzák, a kit Tamás főesperes a 914. évnél mellékesen említ mint dux-ot. Ellenben újabb történészek ez okíratot s a T(omislav) nevet ama hírekkel hozzák kapcsolatba, melyeket biborban született Constantin a nemzeti uralkodóház fénykorából közöl. S híreinek joguk van a hitelességre, mert mint kortárs ír és hivatalos kútfőkből meríthetett: „A birodalom kormányzásárúl” szóló művében azt írja, hogy a horvátok Trpimir és fia Kriesimir idejében 60.000 lovasból és 100.000 gyalogból álló hadsereget tudtak kiállítani. Tengeri haderejük 80 nagy hajóból (sagenae) és 100 kis járműből (condurae, Κουντελας, ebből a velenczei gondola) állott. A nagy hajókon 40, a kisebbeken 10 matróz fért el.
Ez a Trpimir – mondják némelyek – azonos lehet Tomiszlávval, még pedig akként, hogy Tomiszláv (Tamás), a keresztnév, a Trpimir nemzetségi név mellé teendő, mint később Kriesimir Péter vagy Zvonimir Demeter.
Valamely még fölfedezendő fölírat, vagy okírat oldhatná meg legjobban e kérdést.
A régiek méltán mondották, hogy a ki boldogan akar élni, legelőször is tekintélyes hazájának kell lenni. E szerint a horvátok boldogabbak voltak ekkor, mint régi történetök bármely más korszakában, mert a görög források jelentése szerint hegyeik úttalan szorosaiban tönkretették a nagy bolgár sereget, a mely a szerbeket már előbb meghódította volt. Kevéssel utóbb elhúnyt Simeon, a nagy bolgár czár; a velenczeiek még adófizetők voltak s a narentaiakkal sem bírtak; a horvátok tehát nagy haderejökkel uralkodó állást foglalhattak el annál is inkább, mivel a keletrómai birodalmat súlyos kűzdelmek kötötték le.
Ekképen történetök legkedvezőbb időszakát élték. Fontos kutatni azon okokat, a melyek megakadályozták őket, hogy ily kedvező időben kellően fölhasználják a hatalmukban álló tetemes segélyeszközöket.
Első sorban Constantinnak Kriesimir tengeri haderejére vonatkozó tudósítása értékével kell tisztába jönnünk. Gibbon e hely tárgyalásakor megjegyzi, hogy „száznyolczvan hajót nagy tengeri erőnek képzelhetünk, de tengerészeink kaczagni fognak azon, hogy e hadihajók legénysége egyre-másra csak tíz, húsz, legfölebb negyven emberből állott”.
Az ilyen, csak számra nézve tekintélyes hajóraj ép oly kevéssé volt alkalmas távoli hadjáratokra, mint merész és hosszú kereskedelmi útakra. A horvátok, mint Constantin mondja, csakugyan megelégedtek a partmelléki hajózással (cabotage) és „városról városra Pagania körűl a dalmát öböl mentén Velenczéig űzött kereskedéssel”, s beérték kalózkodás számba menő apró hadi támadásokkal.
Ellenben a velenczeiek ott voltak a kelet minden kikötőjében; hol a hitetlenektől és a görögöktől eltanúlták a jobb hajóépítést és hajóhadukat mindinkább tökéletesbítették, míg a horvátok a régi liburniai építésmódnál maradtak. Kereskedelmüknek mezei és nyers termékekre kellett tehát szorítkoznia, míg a velenczeiek nagy kiterjedésű tengeren túli és belső szárazföldi kereskedést űztek. Nélkülözhetetlenekké lettek mindenütt, az összes kikötőkben különös kedvezményeket szereztek s így túlszárnyalták a horvátokat.
A velenczeiek a hajózásban századok óta gyakorlott venetek utódai voltak, míg a horvátok az őslakóknál nem találtak kereskedelmi hagyományokat, csak nagy kalózkodással eltöltött múltat. A velenczeiek nemcsak a horvátokat szárnyaltak túl, hanem az összes olaszokat is, miben leginkább városuknak különösen kedvező fekvése volt szolgálatukra. Hátuk mögött feküdt a még használható római útakon könnyen elérhető Nyugat-Európa, a hol több polgárosodás maradt fönn, mint Horvátország legközelebbi szomszédainál, Keleten s Éjszak összes országaiban. Constantin még egy nyomós okot említ meg, mely akadályozta a horvátokat; hogy valami merész vállalattal megelőzzék a velenczeieket s esetleg Aquilejában vagy Gradóban megvetvén lábukat, átvegyék azt a szerepet, a melyet később Velencze horvát birtoka alapján olyan sikeresen töltött be. Beszéli ugyanis, hogy a horvátok már előbb arra kötelezték magukat a pápa előtt, hogy csak védelmi háborút viselnek, s hogy II. Trpimir korában a „Horvátország és Velencze közt fekvő” Franciából valami Márton nevű csodatevő férfiú érkezett hozzájok és rávette őket, hogy ez egyezséget megtartsák. Ez elbeszélést a horvát történetírók kétségbe vonják, de az esemény egészen rávall a horvátok őseire.
Ha meggondoljuk, hogy a bolgárok alig két emberöltővel ez előtt az élet legaprólékosabb eseményeire nézve is a pápai széktől kértek s kaptak fölvilágosítást és útbaigazítást, a mely szabályozta, hogy a napnak mely szakában egyenek, hogyan öltözködjenek, mely időben érintkezzenek nejökkel; ha eszünkbe juttatjuk VIII. János beavatkozását Horvátország ügyeibe épenséggel nem látszik valószínűtlennek, hogy akkor a horvátok is olyan ájtatosak voltak. Ellenben abban az időben, melybe Rački teszi Trpimir és Kriesimir uralkodását (928–46), nem valószinű, hogy a curia beavatkozott volna a horvát uralkodók politikájába, mert az Alberichtől szorongatott pápák ez időben már csak árnyékát képviselték Szent Péter széke egykori hatalmának. Ez okból az olyan Márton-féle ember nagyon könnyen szerezhetett befolyást Horvátország népére és vezető osztályaira. Sőt lehetséges az is, hogy hazája nagyon közel esett Velenczéhez.
A velenczeiekben vetélytársaik e jámborsága nagy derűltséget kelthete; náluk az ilyesmi alig okozott volna akkora aggályt. A legjobb viszonyban voltak a hitetlenekkel, ellátták őket fegyverrel a keresztények ellen, szállítottal nekik rabszolgákat és herélteket, főleg a verduniek voltak igen keresettek, a kiket a zsidók gyári módra állítottak elő, néha-néha meg keresztény hadi foglyokat, köztük horvátokat is, rabszolgákúl adtak el. Nem engedték, hogy vállalataikban akár a pápa, akár a császár akadályozza őket; a hol gyöngébbeknek érezték magukat, meghajoltak, hogy kedvezőbb alkalommal újra kezdjék dolgukat; még vallásosságuknak is az állam czéljaira kellett szolgálnia. Szent Márk holttestét Alexandriából Velenczébe szállították; ez az ereklye inkább politikai, mint vallási jelkép volt előttök. A „Velencze és Szent Márk” harczkiáltás; úgy látszik, felsőbbséget nyújt Szent Márk védenczeinek.
Míg a horvátok az Adriai tenger partszélein mozogtak és Rómára néztek, a velenczeiek főleg Byzanczczal barátkoztak, mely akkor még a polgárosodás középpontja s a világkereskedés fő helye volt; ott és a Keleten tanúlták el a fogásait azon ipar-ágaknak, melyek később gazdagságuk s ezzel együtt hatalmuk egyik kútfeje volt.
Igen fontos minden esetre az is, hogy milyenek voltak ez időben Horvátország vezető körei, legelől természetesen a király. Ha akkor I. Miklós, VIII. János vagy VII. Gergely pápa-féle férfiak uralkodtak volna Horvátországban, bizonyosan többre vitték volna, mint Kriesimir. Tomislav Trpimir király; ki a Constantin említette haderőt szervezte s valószinűleg legyőzte a bolgárokat, úgy látszik, valóban jelentékeny uralkodó volt. Kriesimir alatt azonban mintha már beköszöntött volna a hanyatlás ideje. Államférfiúi tehetségére nem épen kedvező világot vet az, hogy nem volt emberismerő. Minden valószinűség szerint ugyanis fiának későbbi gyilkosát, Pribinát ő maga tette meg bánná, helytartóvá s fia gyámjává. Ez a végzetes ember megölte a reá bizott fiatal királyt; Miroslavot, és szörnyű polgárháborút támasztott, mely az országot tönkre tette. A görög kútfő kivált azt említi föl, hogy a bonyodalmak következtében Horvátország hadereje tetemesen csökkent s a 80-ból csak 30 hadihajója maradt. Ez adatokból következtethető, hogy az említett haderő nem volt egységes, hanem, mint a későbbi feudalis seregek, az egyes törzsek jutalékaiból állt, melyekkel azonban a bitorló Pribina már nem rendelkezhetett.
Pribina legyőzetése után valószinűleg mellőzték Surinja Svetoslavot, a törvényes trónörököst, és öcscsét, Držislavot választották királylyá. Surinja, úgy látszik, olyan kiváló uralkodói tulajdonokkal bírt, hogy a pártos urak, kiknek gyönge király kellett, ellene voltak. Úgy látszik Byzancz keze is benne volt a játékban, mert Tamás főesperes szerint utóbb Byzancz adományozta Držislavnak és utódainak a királyi czímet és jelvényeket.
Körűlbelől ez időben (991 ) választották meg Velenczében Orseolo II. Pétert dogévá, a kiről atyja azt mondotta, hogy hazájának dísze lesz. A pártviszályoknak, melyek előde alatt dúltak, csakugyan véget vetett, halállal fenyegetvén mindenkit, ki a népgyűléseket zavarni merné. Biztosította magának a jóakaratot Konstantinápolyban, hol jelentékeny kereskedelmi kedvezményekre tett szert, továbbá követségeket küldött Egyptom és Syria szultánjaihoz, hogy támogatásukat megnyerje.
Držislav, a hogy a gyönge emberek szokták; nem kellő helyen és időben alkalmazta az, erős kéz politikáját, s a tengerparti városokat és Velenczét is egyszerre kezdte szorongatni.
Állása különben is bizonytalan volt, mert nemcsak a háttérbe szorított pártokkal gyűlt meg a baja, hanem a törvényes, erősebb akaratú s úgy látszik, okosabb trónkövetelővel is, a kinek a kiszorítása az ő tragikai bűne volt. Byzanczi segélylyel jutván a trónra, kétségkivűl viszonszolgálatra kötelezte magát, mely valószinűleg a bolgárok ellen nyújtandó segítségben állt; ekkor azonban talán a hozzá menekűlt s nála dús ajándékokban részesűlt Penčo bolgár herczeg nővérétől elámíttatva, elpártolt Byzancztól, sőt Bolgária mellé állott.
Mindez eseményeknek nagy és általános, belső elégedetlenséget kellett kelteniök s ez lehetett az ok; mely az egymást immár gyorsan követő eseményeket fölidézte. A velenczeiek kijárták maguknak Byzanczban azt a megbizatást, hogy az elpártolt Horvátországot meghódítsák; Surinja, a törvényes trónkövetelő, hívta őket az országba, mint később a magyar és a szerb trónkövetelők a törököt; a római tengerparti városok Sedeslav meggyilkolása után ismét elidegenedtek Horvátországtól, a papságuk meg épen nem táplált barátságos érzelmeket a szláv liturgia és képviselői iránt; a horvát király és a narentaiak fejedelme is egyenetlenkedtek.
Ezen, minden esetre fölöttébb válságos időben Držislav újolag követelte Velenczétől a hátralékos évi adót, melyet a doge ezekkel a büszke szavakkal tagadott meg: „Az adót nem valami követségtől küldöm el, hanem magam megyek, hogy megfizessem”. A szeretetreméltóság talán az államföntartó, de nem az államalapító tulajdonságokhoz tartozik. A velenezeiek fölszerelték a hajórajt, egy ügyesen rendezett küldöttség tisztelgését fogadták, a püspök ünnepélyesen átadta Szent Márk zászlaját a dogénak, ki állítólag 997 (1000?) Nagyboldogasszony napján elindúlt a hajórajjal. Útja inkább diadalmenethez hasonlított, mint hódító hadjárathoz, mert majd mindenütt nemcsak ellenállás nélkül fogadták, hanem ünnepélyesen üdvözölték. Csak a nagyon megerősített Lesina és Lagosta szigetet kellett valóban megvívnia s a narentaiakat levernie.
Csak a föntebb vázolt körűlmények teszik érthetővé, hogy a velenczei doge tulajdonképeni háború nélkűl urává lehetett Horvátország legfontosabb helyeinek azon király fiának uralma alatt, a kinek magának nagy szárazföldi és tengeri hadereje volt. Ilyen körűlmények mellett képzelhető, hogy általános volt az elpártolás, s a horvát vidéki nép és a latin városok lakossága seregestől csatlakozott a velenczeiekhez, hogy Szent Márk zászlaja alatt saját királya ellen harczoljon. Surinja Svetislav a dogét Trauban ünnepélyesen fogadta s fiát Velenczébe adta nevelőbe. Némelyek azt tartják, hogy ő maga lett az uralkodó; de bizonyos, hogy Držislav egyelőre még megtartotta országa egy részét és Surinjának a doge leányával, Hicelával, egybekelt fia, István, jutott a trónra.
Habár Orseolo II. Péter hódító útjának egyelőre nem volt is állandó eredménye, ez az esemény mégis nagy fontosságúvá lett Velencze jövőjére nézve, mert ez volt az első lépés Dalmácziának s Horvátország legfontosabb részeinek a teljes meghódításához. A doge illesztette czímébe ezeket a Horvátországra nézve sulyos következményű szókat: „és Horvátország és Dalmáczia” herczege, ezt a jogát 1085-ben Komnen I. Elek császár is megerősítette, Kálmán király meg 1101-ben elismerte.
Arbe, Veglia és Ossero szigetek adóbevallásaiból ítélve, a Velenczének fizetett egyenes adó nem volt nagy; 15–40 nyestbőr, vagy némi selyem volt az egész, de a közvetett terhek fölöttébb sulyosak voltak. A velenczeiek a benszülötteket úgy a városokban, mint a vidéken az összes állásokból, még pedig nemcsak a fontos, a vezető, hanem a belső közigazgatás alsóbb rendű tisztségeiből is kiszorították. Emlitik, hogy Orseolo Ottó Ragusa, a fia Spalato, Polano. Domokos Trau, Comano János Sebenico, Michel Vitalis Tenger-Fejérvár (Zara Vecchia) grófjává tétetett volna, s így a könnyen szerzett ország a velenczei nemesség zsákmánytárgya lett. De az állam sem mindig elégedett meg a csekély adóval, hanem a későbbi évszázadokban nehéz véradót szedett, a mennyiben a horvátokat tengeri katonákúl és matrózokúl alkalmazták a horvát erdőségek fájából épűlt számtalan hajón.
Egy nem eléggé hiteles adat szerint Horvátország akkor Magyarország barátságát kereste. Egy legenda beszéli, hogy II. Kriesimir leánya és Szent István fia, Imre közt házasságot terveztek (1030 körűl). E föltevés megfelelt volna a politikai helyzetnek.
Róma újra harczias pápát kapott VIII. Benedekben (1012–1024), ki Alsó-Italia miatt erős viszályba keveredett Byzanczczal. A pápa Melus lázadását támogatta; ezt azonban Bugianus katapán a régi Cannae mellett legyőzte. Držislav utódai, látván szerencsétlen politikájának következményeit, ismét Byzanczhoz csatlakoztak; a császár méltóságuk jelvényeit s az eparcha vagy patricius czímet adományozta nekik; de VIII. Benedek, a ki az Alsó-Italiában gyorsan előnyomúló byzancziak ellen mindenfelől segítséget kért, úgy látszik, be tudta őket fonni a maga vállalataiba. A barii régi krónika ugyanis azt mondja, hogy a diadalmas Bugianus katapán 1024-ben megjelent Horvátországban s a „patricius nőt”, Kriesimir nejét, és fiát előbb Bariba, onnan meg Konstantinápolyba vitette. Figyelemre méltó az ideje ennek az episodnak, a mely minden összefüggés nélkül jelenik meg Horvátország történelmi kútfőiben. II. Henrik német király, kit a pápa segítségűl hívott, Alsó-Italiában 1022-ben legyőzte s a tengerparti városokba szorította a byzancziakat. A horvátok a pápa javára, úgy látszik, hajóhad-tűntetéssel támogatták e műveletet, mert épen akkor, a mikor a pápa és a német király, Bugianus hatalmas ellenfelei, csaknem egy időben meghaltak, a byzanczi hadvezér megjelent, hogy a gyöngébb, immár elhagyatott Kriesimirt megbüntesse s nejét és fiát a horvát politika újabb fordúlatai elleni biztosítékúl magával vigye.
Byzancz akkor általán erős támadásokat intézett minden irányban. Bolgária hatalmát megtörte, a Szerémséget meghódította s fejedelmét, Sermót, megölte, Magyarországgal erősebb összeköttetést keresett s magában Rómában is sikereket ért el a byzanczi politika. XIX. János pápa majdnem megtette II. Basiliusnak azt a szivességet, hogy a görög patriarchának az ökumén püspöki czímet adományozza. A velenczeiek ez alkalommal is ügyes diplomatáknak bizonyúltak, de Horvátországban több vereséget szenvedtek. I. István (1035–1058), a ki az ő iskolájukba járt, a dalmát városokat illetőleg mulékony sikereket aratott, fia Kriesimir Péter pedig (1058–1073), kinek ereiben velenczei vér is folyt, végleg kiszorította őket. Alatta a királyság új lendűletet vett; ő ismét a horvátok és dalmaták királyának nevezi magát. A velenczeiek, valamint a byzancziak sem mondtak ugyan le horvát czímeikről, de a tényleges hatalmat Kriesimir meg tudta szerezni magának. Czímének kibővítése akár Byzancz akaratából történt, akár nem, a valóságos hatalmi állapot kifejezése volt. A kelet-római császár; kinek nem nagy örömöt okozott a mód, a hogy a velenczeiek Orseolo II. Péter alatt megbizatásukat fölfogták, úgy látszik, ismét a horvátokhoz hajlott, úgy, hogy Kriesimir Péter a városokat és szigeteket a császár hozzájarúlásával és nevében kormányozta s a tengerparti városok élére állított strategos vagy katapán a horvát király alá lehetett rendelve. Benn az országban azonban független úrnak tekinté magát és „Isten kegyelméből király az örökösödés joga alapján” czímet viselt.
Kriesimir király okírata (1070).
Adta a bőkezűt s nagy urat játszott, a monostorokat és a nemes embereket gazdagon megajándékozta, s úgy látszik, jó politikus is volt, mert különös gondja volt, hogy megnyerje a városokat, melyek Držislav alatt nyíltan Velencze mellé álltak; csakhogy a bőkezűség maga még nem nyeri meg az emberek szívét, mert a jótéteményt hamar elfeledik s a hálát tehernek tartják. Kriesimir Péter tehát azon fáradozott, hogy a városok előkelő nemzetségeit összeházasodás útján a királyi családhoz és a horvát főurakhoz csatolja s ezzel érdekközösséget teremtsen köztük; abban az időben pedig, mikor a nép széles rétegei nem számítottak, ez volt az egyedűl döntő.
Szerencsés külső sikerek következtethetők egy oklevélnek azon pontjából, mely szerint a király „országát vizen és szárazon megnagyobbította.” Mennyire, az még nincs biztosan megállapítva; csak az bizonyos ez okírat szerint, hogy a narentaiaknak a Cetina és Narenta közti terűletét a szemközt fekvő szigetekkel együtt bekebelezte a horvát birodalomba, s így teljes joggal beszélhetett „az ő dalmát tengeréről.”
A dalmát tenger birtokával természetesen még nem, sokra ment mindaddig, míg az összes többi tengereknek a normannok és a velenczeiek voltak az urai. Kétségtelen, hogy a velenczei asszonynak, Hicelának, fia belátta az erélyes kereskedelmi politika fontosságát, valamint azt is, mennyire alkalmas Dalmáczia nagyszerű tengeren túli kereskedelem kifejtésére; de könnyebb elviselni akár egy vesztett csatát, mint mulasztásokat pótolni. A világ helyzete nem kedvezett Horvátország fejlődésének és terjeszkedésének.
Kriesimir állása Róma irányában nem egészen világos és nincs is tisztázva, de, úgy látszik, nagyon óvatosan volt megválasztva. Nem valószinűtlen, hogy Hildeprant befolyása megvédte Horvátországot a normannok betöréseitől. A pápai rendeletekből és a tartományi zsinatok végzéseiből világosan kitűnik, hogy Kriesimir Péter a curiának a szláv liturgia s a papok házassága elleni kűzdelmében inkább óvatos néző, mint cselekvő politikus volt, saját vallásos érzésének pedig monostorok és egyházak alapításával tett eleget.
A szláv liturgia és a papok házassága Horvátországban és Dalmácziában a Konstantinápolylyal való viszony kiemelkedő emlékeiképen maradtak meg. Kriesimir Péter idejében II. Miklós pápa s mindenható minisztere, Hildeprant, külön követet küldtek, hogy indítsa meg ellenök a harczot. Még a XIII. században is Tamás főesperes valósággal aggodalmat keltő fegyverrel kűzdött a latin szertartás mellett. A szláv liturgiához ragaszkodó horvát papokat hűlyéknek, Szent Methodiust eretneknek tűntették föl, a szláv liturgiáról meg azt mondották, hogy az arianismussal függ össze. A küzdelem IV. Incze bullájában nyert ideiglenes befejezést (1248), a mely szentesíti a szláv liturgiát, meg a glagol írást, mivel Szent Jeromostól származnak.
Kriesimir Péter rajta volt, hogy benn az országban erélyes kormányzatot teremtsen. Szaporította az udvari méltóságokat, a kiket a főpapokkal és főurakkal együtt királyi személyéhez vonzani s a bánt szorosabban magához fűzni iparkodott. Több zászlós urat nevezett ki, s a bánt, a ki hatalmi tényező volt köztük, minden alkalommal udvarába hívta s a fontos okíratokat vele, mint első tanúval íratta alá. Magánokíratok keltezésénél a bán a király mellett említtetett.
Constantin említi először a bánt, még pedig mint a mai Lika-Krbava és Fiume-Modrus megyék uralkodóját. A horvát fejedelemnek királyi rangra emeltetésével a bán a király helyettese lett. Mily fontos volt ez az állás, kitűnik abból, hogy a byzanczi császár a tengerparti városok kormányzatát majd a királyra, majd meg a bánra bízta, s hogy a magyar király a nővérét Zvonimir bánnak adta nőűl. Két bán, Pribina és Zvonimir, trónkövetelőűl lépett föl. Ez a helyzet fölöttébb veszélyes volt az uralkodó család állandóságára nézve.
Közöljük Kriesimir Péter egyik okíratának rajzát s záróképűl a pecsétjét. Kriesimir Péter, a ki 1073 körűl halt meg, nem szabályozta kellőleg a trónöröklést. Halála után nyomban három trónkövetelő lépett föl. Az országot rút viszályok egymással dühösen küzdő pártokra szaggatták. A pártoskodók behívták a normannokat, kik a királylyá kikiáltott Slavićot a Slavčićok törzséből elfogták s magukkal hurczolták.
Miután István, a másik trónkövetelő, a ki követeléseit a Kriesimirral való rokonságra alapította, valószinűleg Slavić példáján okúlva, egészségi okokból kolostorba ment, „egyhangúlag” Zvonimir Demetert választották meg királylyá. A pápa királyi jelvényeket zászlót, kardot, kormánybotot és koronát küldött neki külön követ, Gebizzo apát útján, a ki 1076 október 8-án Zvonimir Demetert királylyá koronázta. VII. Gergely, ki azt hirdette a bámúló Európának, hogy a pápa az összes királyokon felűl áll, nagyon szívesen adományozott királyi méltóságot trónkövetelőknek és hódítóknak, bűnös és jámbor fejedelmeknek, ha elismerték a felsőbbségét. Zvonimir hűbéresküjét Cencius valószinűleg azért őrizte meg az utókornak, mert fölöttébb jellemzően és világosan fejezi ki a viszonyt, melybe VII. Gergely Európa összes uralkodóit juttatni akarta. A király először is elismeri, hogy hatalmát (potestas) urától, Gergely pápától, kapta; obligatio-forma kötelező íratban megígérte: „tibi devoveo, spondeo et polliceor”, hogy mindazt „változatlanúl teljesíti”, a mit ő szentsége rábiz (injungit). Kötelezte magát, hogy a neki adományozott országért (de mihi concesso regno) adót fizet s ezenfelűl a kincses és jószágos vranai zárdát a pápának ajándékozza. Végűl igéretet tett, hogy hű marad „urához”, a pápához, a kitől az országot „ajándékba” kapta.
Ezzel a byzanczi befolyás egyszer s mindenkorra véget ért, a római egyház teljes győzelmet aratott Horvátországban.
Slavić király hívei, úgy látszik, nem voltak megelégedve ez eseményekkel, mert a pápa levéllel kénytelen közbe lépni, a melyben azt az alapelvet hirdeti, hogy a kinek panasza van a király ellen, a pápától kell ítéletet kérnie.
A hűbéreskü, a melyet a királyi hűbéres VII. Gergelynek letett, nem volt csupán csak vallásos ténykedés, hanem olyan kötelezettségekről volt benne szó, a melyek két válságos háborúba sodorták Horvátországot.
Komnen Elek császár dús pénzsegélylyel támogatta IV. Henriket. E segély drágaságokból állt, köztük egy ereklyével telt szekrényből s 144.000 byzanczi aranyból. Ellenben a pápa hűséges barátját, Guiscard Róbertet, zúdította a byzanczi császár nyakába, a ki szárazon és vizen támadta a császárt. Mily kevéssé volt tekintet e háborúban vallásos szempontokra, a küzdő haderők csoportosúlása mutatja. Az orthodox kelet-római császár pártján paulicianusok, manichaeusok, angolszászok, velenczések és törökök álltak; a pápa mellett normannok, szerecsenek és horvátok harczoltak, ez utóbbiak annak daczára, hogy a normannok a horvát tengerpartot sokszor végig dúlták, Slavić királyt magukkal vitték s valószinűleg meg is ölték és Horvátország kereskedelmét a tengeren túl lehetetlenné tették.
VII. Gergelynek 1085 május 25-én, és Guiscard Róbertnek július 17-én történt halála után a győztes normann had szétoszlott s a görögökkel tartó Velencze ha nem is a győzelem dicsőségét, de a hasznait élvezte. A byzanczi császár újabb kereskedelmi kiváltságokkal és egy különösen értékes ajándékkal jutalmazta a velenczeieket, a mennyiben a konstantinápolyi kikötőben külön helyet adományozott nekik. De még ennél is többet ért az „arany bulla”, melylyel nekik adta a Horvát- és Dalmátország fölötti joghatóságot; dogéjoknak meg a protosevastos méltóságot. Ez a joghatóság ugyan alaki joggá, nudum jus-sá lett a byzancziakra nézve, mióta a pápa a maga hűbéresét ültette bele; de a velenczeiek, mint a következmények mutatták, ebből a jogczímből nagyszerű előnyöket tudtak kicsikarni. Falier Vitalis ezután Venetiae, Dalmatiae atque Croatiae dux et imperialis protosevastos-nak írta magát.
Zvonimir második hadjárata, melyet mint a pápa hűbérese viselt azért, hogy IV. Henrik királyt elvonja Italiától, a szomszédja, Luitolf karantán herczeg ellen intézett támadás volt. Habár Megiser adatai e háborúra vonatkozólag nem mindenben hitelesek, annyit mégis teljes biztossággal állíthatni, hogy Zvonimir szerencsétlenül harczolt és csak Magyarország mentette meg az ellenséges betöréstől.
Ez a hét vállalat megpecsételte Horvátország sorsát.
Zvonimir belső kormányzatáról mindössze annyi adatunk van, a mennyi az egyházak adományleveleiben maradt reánk. Mindazáltal helytelen volna az a föltevés, hogy kormányzati működése csupán egyházi építkezésekből és egyházi adományozásokból állt. Figyelemre méltó, hogy a nemességet európai mintára tagolta (comites, baroni).
László királynak egy adományleveléből (1093).
Zvonimirnek Horvátországra nézve válságos politikáját csupán az akkori idő szellemében lehetséges igazságosan megítélni; a siker nem mindig értékmérője a helyes politikai törekvésnek.
Zvonimir király 1088 körűl hunyt el, a hogy a régi hagyomány tartja, valószinűleg erőszakos halállal; egyetlen fia, Radován, már előbb letűnt a színtérről. A király halála után rövid ideig (1089–1091) Kriesimir király testvérének fia, II. István uralkodott, kit a kolostorból ültettek a trónra. E jámbor ember halálával kihalt a horvátok nemzeti uralkodó családja.
A következő eseményeket nem beszéljük el összefüggőleg, csak a fönmaradt kútfők adataiból összeállított mozaikot adunk.
A mi ezután történt, azt Tamás spalatói főesperes következőleg adja elő: „Erre az ország előkelői közt nagy egyenetlenség támadt. Uralomvágytól indíttatva, hol az egyik, hol a másik akarta magához ragadni a hatalmat, miközben tömérdek rablást, fosztogatást, emberölést követtek el. A pusztítások és a napról-napra ismétlődő gonosztettek nem akartak szűnni. Ekkor egy szlavoniai főúr, a ki belefáradt a fejetlenségbe és megúnta a szenvedett károkat, a helyzet javúlása felőli kétségbeesésében Magyarországba útazott. Megérkezvén László királyhoz, rábeszélte, hogy vegye birtokába Horvátországot, biztosítván őt a vállalat könnyűségéről, mert a királyság uratlan.
E tanácsok hatása alatt László király nyomban nagy sereggel elindúlt s ellenállás nélkűl megszállta az egész földet a Dráva és a Gvozdnak nevezett Alpesek közt. Átkelvén az Alpeseken, sok harczot kellett vívnia a horvátokkal; de győzelme könnyű volt, mert a horvátok közt hiányzott az egyetértés s kölcsönösen nem segítették egymást. Mindazáltal nem nyomúlt a tengerpartig, mert arra a hírre, hogy idegen nép tört át birodalma határain, visszatért Magyarországba.” A XIV. századi bécsi képes krónika, melyet Thuróczy János csaknem teljesen bevett művébe s a mely régibb kútfőkből merített, jelenti: „László volt az első, a ki Dalmácziát és Horvátországot örökre alávetette (jure perpetuo subjugavit) az országnak. Ugyanis a gyermektelen Zolomer király halála után özvegye, László király nővére, mert férjének ellenségei sokfelől támadták, Jézus Krisztus nevében segélyűl hívta testvérét. A rajta ejtett sérelmekért a király kemény boszút állt s visszaállította uralmát Horvátországban és Dalmácziában. Később a királyné László király alá rendelte ez országokat. A király ezt nem pénzvágyból tette, hanem azért, mert királyi jog szerint őt illette az örökség, mint a gyermektelen Zolomer király elsőfokú sógorát.”
1093-ban László király Acha esztergomi és Fábián bácsi érsek, Kozma veszprémi püspök, Gyula nádor, Grab sümegi ispán s más előkelők tanácsára, mint a zágrábi püspökség egy 1134-ki okírata bizonyítja, Zágrábban püspökséget alapított, melynek élére a cseh Duchot állította, ki papjait Somogy és Zala vármegyékből kapta.
A zárai levéltár egyik oklevele ezt mondja: „Urunk Jézus Krisztus születésének 1091. esztendejében, Elek konstantinápolyi császár idejében, abban az időben, mikor László, a pannonok királya, Horvátországba nyomúlva, unokaöcscsét, Álmos urat, ez országban királylyá tette.” Álmos nem sokáig tarthatta magát. László király halála után († 1095) ellenei az ország elhagyására kényszerítették, mire ismét nehéz küzdelmek és zavarok támadtak.
A következő eseményeket is csupán a kútfők lefordított szövegéből adjuk. Tamás főesperes jelenti: „László királyt halála után Kálmán lövette a trónon. Ez az erőszakos ember elhatározta, hogy az egész országot a dalmát tengerig meghódítja. Nagy haderővel jött s megszerzé Szlavoniának azt a részét is, melyet László király meg nem szerezhetett.” „Így (Kálmán) egész a tengerig hatolt s elfoglalta a tengerparti városokat. Először Spalato elé érkezett, s békésen fölszólította, hódoljon meg neki önként s ne tegye ki magát a pusztúlás veszélyének.” A spalatóiak ellenállásra készűltek. A város környéke elpusztúlt s kiraboltatott. A spalatóiak nem engedtek. Új tárgyalások. „Végre a spalatóiak egymás közt tanácsot tartván, Crescentius érseket Kálmán királyhoz küldötték, hogy békét kérjen. A király szívesen fogadta s minden feltételt jóvá hagyott, mely mellett a városbeliek készek voltak a békességet (pro pacis federe) megkötni.”
Miután mindent írásba foglaltak, a király előkelőivel megesküdött a békefeltételek megtartására. Azután a spalatóiak esküdtek, és pedig először az előkelők, azután a nép: „hogy a magyar királyságnak alattvalói lesznek s mindig hívei maradnak.” Ünnepélyes bevonúlás és a kiváltságlevelek átadása után a király távozott. „így jutott Trauba és Zárába, a hol hasonlókép fogadták, ő meg kiváltságlevelet adott nekik.”
A legrégibb (spalatói) codexnek egy külön lapjára a XV. században ezt a jegyzetet írták rá, mely a vatikáni kézíratban, mint pótlék már a XIII. században megvan, s így hangzik: „Kálmán, Isten kegyelméből király, elhatározta, hogy az egész Horvátországot a dalmát tengerig meghódítja. Seregével a Dráváig haladt. De a horvátok, hallván a király közeledését, seregöket összegyűjtötték és csatára készűltek. Mikor a király e készűlődésekről értesűlt, követeket küldött hozzájok, mert enyhén akart bánni s egyezséget kötni velök. A horvátok a király üzenetét vevén, tanácsot tartottak s elfogadták javaslatait; Horvátország tizenkét törzsének tizenkét bölcsebb nemesét küldték hozzá, és pedig:
Jurant a Kačić, Ugrint a Kukara, Marmonját a Šubić, Pribislavot a Čudomerić, Jurinát a Svačić, Pétert a Mogorović, Pált a Gušić, Mártont a Lapčan, Pribislavot a Poletčić, Obradot a Lisničić, Jánost a Jamometić és Mironját a Tugomerić törzsből.
Ezek a királyhoz menvén, őt illő tisztelettel üdvözölték, a király meg békecsókkal fogadta őket és tisztességgel bánt velök; abban állapodtak meg, hogy „ők, kiki a maga törzsét nyugalomra és békére bírják; egyik törzs se legyen köteles a királyi felségnek adót fizetni, de ha ellenség tör be birodalma határain, mindegyik állítson hadjutalékot, még pedig minden törzs 10 nehéz fegyverzetű lovast, a Dráváig saját költségükön, azontúl Magyarországban a királyén. Ez a csapat köteles a királyt a háború végéig szolgálni. Ez pedig megállapíttatott az üdv 1102 esztendejében.”
A magyar kútfők s utánok Dandolo azt beszélik, hogy Kálmán a Gvozdon legyőzte Péter horvát királyt, ki a csatában megöletett.
A zárai levéltárban van egy adománylevél, mely ekként kezdődik: „Urunk Jézus Krisztus születésének 1102. esztendejében.
Én Kálmán, Isten kegyelméből Magyarország, Horvátország és Dalmáczia királya... miután Tenger-Fejérvárban megkoronáztattam...”
A zárai Sancta Mária kolostor tornyán a következő fölírat van:
„Urunk Jézus Krisztus születésének 1105. esztendejében. Miután Kálmán, Magyarország, Horvátország és Dalmáczia királya Isten kegyelméből győzelmet aratván és békét kötvén, bevonúlt Zárába, ezt a tornyot építtette a saját költségén.”
Továbbá egy Trau számára kiadott okírat így szól:
„Urunk születésének 1108. esztendeje 5. hónapjának 25. napján és uralkodásom 12. évében. Én Magyarország, Horvátország és Dalmáczia királya esküszöm a szent keresztre, hogy nektek hű traui polgáraim, állandó békét adok. Sem nekem, sem fiamnak, sem utódaimnak adót fizetni nem fogtok; a püspököt vagy grófot, kit magatoknak választotok, megerősítem; régi jogaitokkal élhettek; csak a kikötőben idegenektől szedett illeték kétharmada jár a királynak. Nem fogom engedni, hogy a városban magyar, vagy idegen lakjék, kivéve, ha nektek tetszik. Ha pedig hozzátok jövök, „hogy megkoronáztassam magamat, vagy hogy veletek a királyság ügyeiről tanácskozzam” (ez a mondat ugyanezen szavakkal fordúl elő II. Gézának a spalatoiakhoz intézett 1142-ki, II. Gézának 1151-ki és III. Istvánnak 1167-ki oklevelében), semmiféle szállásadásra nem kényszerítlek benneteket.”
Vekenegának, Kriesimir király rokonának zárai síremlékén az van írva, hogy 1111-ben Kálmán király (Zárában való) uralhodásának ötödik évében készűlt.
Ugyanezen évből származik a hasonmásban itt közölt oklevél.
Ezt a kútfőanyagot minden képzelhető módon magyarázták. Horvátországnak Magyarországhoz való viszonyát az államalakúlás legegyszerűbb formáján, a personal-unión kezdve az erőszakos hódításig, minden lehető fokozatában, a legkülönfélébb módon fogják föl s a vitás kérdésbe politikai mozzanatok is belejátszanak. Nem levén itt helye e kérdés eldöntésének, nem is akarunk bővebben kitérni mai állapotára annál kevésbbé, mert a közölt kútfőanyag teljesen elegendő alapot nyújt a helyes ítéletre, melyet az elfogulatlan olvasó annál könnyebben megalkothat, mert a következő események e kérdés megítélésére az idézett kútfőknél irányadóbbak.
Az Árpád-házból származó királyok uralmának kezdete óta Horvátország története külső vonatkozásaiban összefoly Magyarországéval, míg belügyileg a királyság önállósága elismert maradt s külön, politikai jogainak megfelelő módon kormányoztatott.
Az Árpádok uralma alatt a secundogenitura egy faja alakúlt ez országokban, melyek több ízben színterei voltak az Árpád-ház tagjai között folyt háborúknak.
Kálmán király okleveléből ( 1111 ).
Fordítás: Krisztus születésének 1111-ik, a IV. indictio, a kilenczedik epakta, a VII. concurrens esztendejében. Mi Kálmán, Isten kegyelméből a magyarok királya, miután Isten irgalmából Dalmáczia és Horvátország királyságait meghódítottuk, megadjuk és megerősítjük, a mennyiben minket illet, az arbei egyháznak plebániáit, az Alpesek alatti zsupát határaival a latinúl Murata-nak, szlávúl Stenice-nek nevezett vártól a Kopriva vizéig, Chissát határaival, Lika zsupát, Bužani és Bocaci zsupát, a mint azokat mindig bírta Krescimir király kiváltsága s a szavahihető tanúk vallomása szerint, kiket Pál, ez egyház előljárója (püspöke) elénk vezetett. Ezen egyház tisztességére és méltóságára azt is megismertük és elrendeltük, hogy az egyházak, valamint a püspökök és apátok investiturája királyi hozzájárúlás nélkül történjék, mert úgy értesülünk, hogy ez eddig is úgy volt. Erre mindkét ország egyetemes tanácsával szükségesnek nyilvánítottuk, hogy Dalmáczia papsága ugyanazon kiváltságokat élvezze, melyeket Magyarország papjai élveznek.
Ez időből, mely e mű magyar részében már kimerítően tárgyaltatott, csupán csak azon eseményeket emeljük ki, melyekben Horvátország, Szlavonia és Dalmáczia nyilván mint egységes egész lépnek elő, vagy a melyekben a horvátok és szerbek kiváló emberei történeti fontosságra jutnak.
Kálmán (1102–1116) sok utódánál, kik könnyelműen föladták Dalmácziát és a tengermelléket, jobban megértette föladatát; nyomban Horvátország megszerzése után neki fogott Dalmáczia megszerzésének. Különös nehézséget okozott Zára és Arbe megszerzése. A spalatói püspökválasztásba beavatkozott. Az egyházi méltóságok viselői addig uralkodó szerepet vittek ez országokban; szokatlan volt tehát, mikor a király kivitte, hogy Manasses választatott spalatói érsekké. Kálmán fia, III. (II.) István (1116–1131) nem értett atyja bölcs politikájának a folytatásához Horvátországban és Dalmácziában s ezzel megadta Velenczének az óhajtott alkalmat, hogy újra hatalmába ejtse a dalmát városokat s az egész tengermelléket.
A horvátok megpróbálták Veglia szigetét elragadni a velenczeiektől, de Dujmo, a Horvátországban később oly nagy birtokú s a Horvátország és Magyarország történetével oly szoros kapcsolatban álló Frangepán család ősatyja, legyőzte őket.
A gyönge I. (II.) Vak Béla (1131–1141) helyett tulajdonképen neje, Ilona, Uros Béla rassai zsupán leánya, uralkodott.
A magyar királynak a szerb fejedelem leányával kötött házasságából négy fia született, kik közűl Géza, László és István tovább éltek atyjuknál.
Vak Béla fia és utóda I. (II.) Géza (1141–1162) kiskorúsága idején csaknem húsz éven át a szerb Belus, a királyné fivére, vitte a kormányt szerencsével és erélylyel.
I. (II.) Géza halála után testvérei, László, utóbb István, azon voltak, hogy Mánuel keletrómai császár segítségével, a ki Magyarországot nyugaton tervezett hódításai alapjáúl szerette volna megszerezni, elűzzék Géza idősebb fiát, III. Istvánt. Mikor azonban az nem sikerűlt, Mánuel, ki mint Szent László unokája, rokonságban állt az Árpádokkal, azt az ajánlatot tette, hogy Géza második fiát Konstantinápolyban nevelteti s utódjává teszi. A fiúval együtt aztán ennek az (1164) örökségét is követelte, s a Szerémséget, Horvátországot és Dalmácziát elfoglalta.
Horvátországban és éjszaki Dalmácziában Kalufes Nikefort állította a kormányzat élére, a ki Spalatóban székelt. Déli Dalmácziát Izsák császári tábornok kormányozta.
A felek hosszú harczok után békét kötöttek, de csakhamar meg is szegték. A horvátok menekűlni igyekeztek a byzanczi uralomtól s kérték a királyt, szabadítsa meg őket. A katholikus papság az ó-hitűek ellen izgatott. Ampud bán, a későbbi nádor, Dalmácziába nyomúlt s egész Horvátország elszakadt a byzanczi császárságtól. Csak Spalatóban nem vihette keresztűl a papság a Byzancztól való elszakadást, miért is Gellért püspök elkedvetlenedve ott hagyta székhelyét s Rómába költözött. A harczból végre is a byzancziak kerűltek ki győztesen s Horvátországot, Dalmácziát és a Szerémséget Mánuel császár haláláig (1180) megtartották. Akkor Constantin sevastos volt a horvát és dalmát királyságok byzanczi részének helytartója. A horvátok nyomban elszakadtak Byzancztól, s visszatértek törvényes királyukhoz, az időközben királylyá koronázott II. (III.) Bélához (1172–1196).
Minthogy a lakosság azonnal a király zászlói alá sietett, Horvátország és Dalmáczia visszaszerzése vérontás nélkül sikerűlt. Csupán Spalato fejtett ki némi ellenállást; de végre ez is meghódolt s Béla király újra egyesíté Horvátországot, Dalmácziát és a Szerémséget a magyar koronával.
Most aztán belenyúlt a byzanczi birodalom ügyeibe és sulyos harczok után elérte azt a nagy eredményt, hogy az 1186-ki békében III. Izsák császár végképen lemondott az egykor Byzancztól függött horvát tartományokról.
A horvátok és a dalmaták a velenczeiek ismételt támadásai daczára szilárdan Magyarországgal tartottak s Kalán pécsi püspökben olyan kormányzót kaptak, ki ennek a Dráva és Narenta (Neretva) közötti nagy terűletnek az ügyeit igen jól vezette.
A horvátoknak a velenczeiekkel folytatott harczai idején Bertalan, Veglia grófja, a későbbi Frangepánok egyik őse, nagy érdemeket szerzett a korona iránt. Ezek elismeréseűl Modrus horvát megyét (zsupát) kapta azon kötelezettséggel, hogy 10 pánczélos lovast állít, mikor a horvát hadsereg (exercitus chroaticus) táborba száll.
1194-ben Béla az érdemes Kalánt elmozdította a helytartóságból és Imrét, a trónörököst, kit 1185-ben magyar királylyá koronáztatott, Horvátország „ifjabb királyává” (rex junior) tette. Klaić azt hiszi, hogy Imre 1194-ki második koronázása a Horvátország és Dalmáczia királyává való koronázást jelenti. Béla király nagyon népszerű volt Horvátországban. A krónikások lendűletes szavakban írják le az ő és helytartói bölcs uralkodását.
Béla támadó politikáját a Balkán-félszigeten utódai még erélyesebben folytatták. Ők voltak az ó-hitűek és patarenusok leigázására és megtérítésére irányúló pápai törekvések előharczosai.
Béla utóda, Imre király (1196–1204), sok kellemetlenséget kényszerűlt tűrni a koronára vágyó öcscsétől, Endrétől, ki Horvátországot, Dalmácziát és Rómát vagy Boszniát, a hol nagyon sok és önfeláldozó híve volt, akarta örökségűl. A két testvér harcza nagyobbára a Dráva és Száva közti földön folyt le s Endre III. Incze pápa tiltakozása ellenére Horvátország és Dalmáczia urává tette magát a Drávától Halomföldeig (Hum).
Mikor Endre az ó-hitűek és a patarenusok üldözésével jobban megnyerte a pápát, az ő közbenjárásával békét kötött Imrével, mely azonban nem volt tartós. A megújúlt véres harczok Endre elfogatásával végződtek, ki hűtlenségeért szigorú fogsággal lakolt Kene várában Varasd mellett. E vár romjai maig láthatók. A varasdi polgárok a herczeg fogságát lehetőleg enyhíteni igyekeztek. Imre végül szabadon bocsátotta öcscsét s fia gyámjává rendelte.
Időközben a velenczeiek újra elhódították Zárát. Jellemző Velencze politikájára nézve, hogy Dandolo Henrik doge a keresztesek segélyével foglalta el Zárát, mialatt Imre katholikus érdekekért kűzdött.
Mennyire elhanyagolta I. (II.) Endre király a dalmát és a horvát tengerpart érdekeit, mily kevéssé értett annak fölhasználásához, s mily nyomorúságos állapotban kellett lennie a hajóhadnak, arra nézve jellemző az a tény, hogy a mikor keresztes háborúba indúlt, drága pénzen és súlyos politikai és gazdasági engedmények árán volt kénytelen bérelni a hajókat a velenczeiektől. Tíz gályáért formaszerűen átadta nekik Zára városát és környékét, legfontosabb kiviteli czikkeiknek vám- és adómentességet biztosított, szabad közlekedést engedett nekik a magyar korona országaiban, a mi az ő jóval fejlettebb iparuk és kereskedésök mellett az egyedárusággal volt azonos, ezenfelűl minden gályáért 550 ezüst márkát fizetett.
A keresztes sereg az akkori Szlavonián, Zágráb mellett Topuskón és Bihácson át vonúlt Spalatóba. A nagy áldozattal szerzett velenczés hajók daczára kitűnt, hogy a király gyűjtötte hadsereg egészen el nem szállítható; a keresztesek egy részének haza kellett térnie. A hadjáratnak tudvalevőleg az volt az eredménye, hogy a magyar korona országai és pénzügyei teljesen megzavarodtak. Azon ereklyékből, melyeket a király Palaestinából egyedűli haszonképen magával hozott, a zágrábi székesegyház egy gyermek holttestét kapta, ki állítólag a bethlehemi gyermekgyilkoláskor öletett meg.
Súlyos belső kűzdelmek és az arany bulla kiadása után Endre megbékűlt fival, Bélával, kinek sokféle része volt e bonyodalmakban. A kibékítési törekvésekben különösen kitűnt István, a zágrábi püspök. A királyfi úgy uralkodott a horvát tartományokban, mint valami független királyságban. Fő méltóságai voltak: egész Szlavonia bánja (totius Sclavoniae) és a tengermellék bánja (de maritimis banus). Béla újjászervezte a zágrábi püspökséget és az elszegényedett káptalant. Krapinában is székelt s úgy az egyeseknek, mint a városoknak kiváltságokat osztogatott. Déli Horvátországban egyes főúri családok nagy hatalomra vergődtek, így a Frangepánokon kivűl a Kačićok és a Subićok; emezek a XIV. század derekán éjszaki Horvátországba költőztek és Zrinj váráról a Zinyi nevet vették föl.
Bélát atyja társuralkodóúl maga mellé hívta. A secundogeniturát öcscse, Kálmán vette át, a ki inkább jámborságával, mint a közügyek iránti melegebb érdeklődésével tűnt ki, de azért egészen a tatárjárásig Szlavonia herczege maradt.
III. (IV.) Béla királyt (1235–1270) tevékenyen támogatta azon törekvésében, hogy Horvátországban is visszavegye a koronajavakat s rendet csináljon a kormányzatban. Kálmán hadat viselt a bosnyák patarenusok ellen. 1238-ban alapíttatott a boszniai püspökség, melynek székes-temploma és káptalana Vrhbosnában volt; Kálmán a püspöknek adományozta Diakót, hová a későbbi viharos időkben a püspöki széket is áttették. Midőn nem régiben Bosznia részére új érsekséget alapítottak, ez vrhbosnai czímét a régi püspöki székhelytől kapta, míg a boszniai és szerémi püspöknek, mint keleti Szlavonia püspökének, a boszniai püspökségből csak a czím maradt meg.
Míg Kálmán azon fáradozott, hogy Horvátország és Dalmáczia belső bonyodalmait rendezze, bekövetkezett a szerencsétlen tatárjárás.
A mongolok vagy tatárok betörése Magyarországba Batu khán alatt 1241-ben valamennyi horvát országot is megrendített. Béla király a sajói vereség után Horvátországba menekűlt, s mikor a tatárok 1242-ben Kádán vezetése alatt üldözték, a dalmát tengerpartra, Clissába (Spalato mellett) onnét meg Trauba futott. A tatárok földúlták Zágrábot és Csazmát, míg Kemlek (Kalnik), Zengg és sok tengermelléki város sikerrel ellenállott. Mikor Kádán Traut meg nem vehette, kifosztotta az egész dalmát partot Scutariig, s aztán Szerbián és Bolgárián át tért meg ázsiai hazájába. Batu khán maga soha sem volt Horvátországban.
Rogerius, a váradi főesperesből lett spalatói érsek (1250–1266), az 1241–1242-ki eseményeket nagyon élénken beszéli el, mivelhogy maga megélte e romlást. Ha valaha, akkor bizonyára igazolt volt fölkiáltása, hogy jobb lett volna nem születni, mint ez időt látni. Mikor Batu khán áttört Magyarország hegyszorosain, égetni, pusztítani kezdett, s kardja kiirtott minden élőt, nem tekintve kort és nemet sem. A krónikás rosz bizonyítványt ad a király hadi készűltségéről és előrelátásáról, ellenben egyes főpapokat hősöknek rajzol. A király csak akkor szánta el magát a csatára, mikor vitézeinek jó része az egyes csatározásokban már kimerűlt. A csata szörnyű vereséggel végződött. A nép menekűlt. Mindenütt halál és pusztúlás. Roppant sokan a folyókba és a mocsarakba fúltak, mások tűztől és vastól pusztúltak el. Töméntelen megcsonkított hulla hevert a mezőkön és útakon; a föld piroslott a vértől; a vizekben rothadtak a hullák s megmérgezték a levegőt annyira, hogy sokan ettől vesztek el. Mind a négy elem közreműködött az emberirtásban. Mindenütt gazdátlan lovak; eldobált kincsek, míg a sátrak és a tatároknak jutott fölhalmozott zsákmány érintetlenül feküdt. Valóságos csodának mondhatni, hogyan menekűlt a krónikás övéivel együtt éjszakának idején. Menekűlése közben mindenét elveszté s a legszörnyűbb veszedelmek után csak a puszta életét menté meg. Nappal rejtőzködve, éjjel erdőkön lopódzva koldúlta át magát, s rettenetes volt, a mit látnia és tapasztalnia kellett. Mintha a levegő, a vizek, az egész föld tele lett volna tatárokkal. Odvas fák, barlangok, üregek mind megannyi rejtekhely volt, de az éhségtől űzött menekűlőknek végre is ki kellett jönniök az erdőkből. A tatárok, megigérték, hogy nem bántják, de aztán jobbágyaikká tették őket s szemök láttára becstelenítették meg feleségeiket és leányaikat. A tatárok számára aratniok, az aratást behordaniok, ruhát, eleséget, lovat, leányokat kellett szerezniök. Jutalmúl később nagyobb részöket agyonverték.
A krónikás a menekűlők életét megható természetességgel s oly fordúlatokban beszéli el, melyekre egy mai realisztikus író is büszke lehetne. Hogyan bújnak elő a föld üregeiből, mint a kígyók; ha embert látnak, ellenségnek tartják; hogyan retteg a menekűlt a menekűlőtől; szinte alig látnak; hogyan esznek füvet, akár az állatok, s hogyan győz végűl mégis mind e rettenességeken az élet reménye. Magas fákról köröskörűl szemlélgetve nagy sokára észreveszik, hogy a tatárok elhagyták a puszta földet. Hol az elpusztúlt templomban még volt harang, jelt adtak; apró csoportok gyülekeznek, szanaszét kóborolva más menekűltekkel találkoznak a rengeteg mélyén, magas; meredek sziklán. Ott élnek aztán a legnagyobb inségben, míg végre a király, hírt vevén magyarjaitól, hogy a tatárok eltávoztak, számos fegyveres kiséretében visszatér az országba.
A régibb horvát történetírók elbeszélése a tatároknak a grobniki mezőn történt vereségéről a mondák világába való. Ép oly valótlanok azok a jelentések, hogy Frangepán Frigyes és Bertalan grófok Arbénál megverték a tatárokat, és azok a tudósítások, a melyek Kres, Kupiša és Rak szerémi testvérek hőstetteiről szólanak. Mindezek az állítások hamis okíratokon alapúlnak. Béla király dalmácziai időzése közben két gyermekét veszté el; holttesteik ma is a spalatói baptisteriumban nyugszanak. Az a roppant sok kiváltság, melyet IV. Béla a horvát népnek érdemei és ragaszkodó hűsége iránti hálából az ellenség elvonúlása után adományozott, nagyon előmozdította a városi élet fejlődését; akkor, 1242 novemberében lett Zágrábnak Grić nevű része (annyi, mint erődített hegyi város) szintén szabad királyi várossá.
