Az Anjouktól az új-korig. Bojničić Ivántól, fordította Acsády Ignácz

Teljes szövegű keresés

Az Anjouktól az új-korig.
Bojničić Ivántól, fordította Acsády Ignácz
Az utolsó Árpád, Velenezei Endre (1290–1301) idején, a ki anyját, Morosini Tomasinát szlavoniai herezegnővé, nagybátyját, Morosini Albertet herczeggé nevezte ki Pozsega székhelylyel, az Anjou-házbeli nápolyi királyok számos párthívet szereztek Horvátországban, különösen a horvát ősnemességhez tartozó Šubić nemzetséget, melynek hatalmát a tatárjárás után nyert királyi kiváltságok tetemesen megnövelték. III. Endre 1293-ban a tengermelléki (Horvátország, Dalmáczia) bánságot adományozta Šubić Pálnak örökös méltóságúl.
Anjou Róbert Károly (1300–1342) 1300-ban, még Erdre király életében, partra szállt Spalatoban s horvátok és magyarok közt nyomban nagy pártot nyert. Hosszú tusák után nehány délmagyarországi és horvát nemzetség, valamint a pápa segítségével megszerzé a magyar királyságot. Ez az a történeti időszak, melyben a horvát-szlavon nemzetségek döntő szerepet visznek, mint Szent István koronájának előharczosai. Šubić Pál bán és fia, Mladen, 1312-ben meghódították a bosnyák bánság egy részét s a velenczésekkel is harczoltak Zára birtokáért (1311–1313). Mladen bán elhamarkodása következtében az összes dalmát városok Veleneze kezére kerűltek. Midőn e miatt a Babonićok, Kurjakovićok s más nemesek fegyvert fogtak Mladen ellen, Róbert Károly király 1322-ben a knini táborban elfogatta s Magyarországba vitette. A Mladen bukását követő zavarokban Róbert Károly elvesztette Horvátország és Dalmáczia legnagyobb részét. A régi birodalom magvát Knin városával együtt Nelipić, a hatalmas olygarcha bírta, míg a szélek a bosnyák uralkodó és Velencze kezére kerűltek.
Károly fia, Nagy I. Lajos (1342–1382), egész uralkodása folyamán azon volt, hogy az urak hatalmát megtörje s Velenczét kiverje a dalmát városokból. 1345-ben és 1346-ban elkeseredett harczot folytatott a velenczeiekkel Zára birtokáért. Ez a háború az 1346 július 1-sei csatával az ő vereségével végződött. E csatát Tintoretto a velenczei doge-palotában remek festménynyel örökítette meg. 1347-ben Lajos megszerzé a Šubićok ősi várát, Ostrovicát s ezzel szilárdan megvetette lábát Dalmácziában. Sok évi harcz után végre 1356–1358-ban kiverte a velenczeieket egész Dalmácziából. A zárai békében (1358 február 18) a köztársaság lemondott Dalmácziára való összes jogairól a Quarnerótól Durazzóig s ugyanazon esztendőben Ragusa alávetette magát a magyar-horvát király felsőbbségének. Lajos utolsó éveiben Velencze újra megkisérlé Dalmáczia megszerzését, de hasztalan. A turini békében (1381 augusztus 8) nemcsak ismét ki kellett adnia Dalmácziát, hanem még 100.000 arany hadi sarczot is fizetnie. Lajos uralkodása műtörténelmi tekintetben sem volt meddő Dalmácziában. Neje, Erzsébet, ajándékozta a zárai Szent Simon-templomnak Simon patriarcha híres ezüst koporsóját.
Lajos halála után Horvátországban hatalmas párt támadt leánya, Mária (1382–1395) és veje, Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) ellen, a mely támogatta a nápolyi Anjouk trónigényeit. III. (durazzói) Károly nápolyi király volt a jelöltjük, ki már előbb, Lajos korában (1369–1376) Horvátország herczege vala. A párt élén Palizsnai János, a János-rendű lovagok vránai perjele és az Anjou családdal rokon Horváti testvérek: Pál zágrábi püspök és János macsói bán álltak. 1385-ben Károly király kikötött Zenggben és Zágrábon át Budára indúlt. Székes-Fehérvárott Magyarország királyává koronázták, de már 1386 februárjában Budán a királynők híveitől, kiknek élén Garai Miklós nádor állt, fölbújtott Forgách Balázs Erzsébet királyné jelenlétében megsebesítette, mire elfogták s néhány nap múlva Visegrádon megfojtották. Pártja Horvátországban nem hagyta félbe a harczot, hanem Károly kiskorú fiát, Nápolyi Lászlót kiáltotta ki Magyar- és Horvátország királyává. Erzsébet és Mária királynék a mai Szlavoniába útaztak, de Diakovár és Gara vára közt 1386 július 25-én Palizsnai János, Horváti János és László rajtuk ütöttek s elfogták őket. Garai Miklós nádort, Forgách Balázst és számos hívöket megölték s fejület Nápolyba küldték. A királynékat Dalmácziába vitték s Novigrád várában (Zára mellett) bebőrönözték; Erzsébetet 1387 januárban a bőrtönben leánya szeme láttára megfojtották s testét a várárokba vetették. Máriát a velenczések és Frangepán János ugyanazon évben kiszabadították. Nápolyi László király pártja I. Tvrtko bosnyák király és Lázár szerb fejedelem támogatását is megnyerte. A boszniaiak ez alkalommal Dalmáczia nagy és Horvátország tetemes részét meghódították. László király 1391-ben Hrvoja bosnyák vajdát s testvérét, Vukčić Hrvatinić Vukot, horvát bánná, Horváti Jánost Magyarországon helytartójává nevezte ki. De Zsigmond király 1394-ben ifjabb Garai Miklós segélyével fölűlkerekedett ellenségein s megvívta Knint; Horváti Jánost Boszniában Debornál megverte, s Dabiša bosnyák király kénytelen volt Zsigmond felsőbbségét elismerni. Thuróczynak Horváti János kegyetlen kivégzéséről szóló elbeszélése nem egyezik a történeti igazsággal; okíratok bizonyítják, hogy Horváti János sértetlenűl menekűlt el. Mikor Zsigmond 1396-ban Nikápolynál döntő csatát vesztett a török ellen, a nápolyi párt László helytartója, csáktornyai Laczkfi István és Simontornyai István vezetése alatt ismét fegyvert fogott. De Zsigmond, a mint Nikápolyból visszatért, 1397-ben hamar elfojtotta a fölkelést. Laczkfit a kőrösi „véres” országgyűlésen Zsigmond jelenlétében meggyilkolták, javait elkobozták. Zsigmond király ez alkalommal Varasd várát és Zagoriát Cillei Hermann grófnak – adományozta s ezzel megvetette alapját a Cillei nemzetség későbbi hatalmának Horvátországban. Lazarevics István és Brankovics György rácz despoták Zsigmondtól a Szerémségben számos jószágot és várost kaptak, a többek közt Zimonyt, Kulpint (ma Kupinovo) a Száva mellett, Mitrovicát, Zalankament és Berekszót (Berkasovo). Mikor kevéssel utóbb (1401 ápril 28) Zsigmond királyt a lázadó urak Bebek Detre nádor és testvére, Imre – előbb horvát bánok – vezetése alatt Budán elfogták és Siklós várába zárták, a nápolyi párt egész Magyarországon fölkelt. László király 1403-ban Zárába jött, hol az esztergomi érsek Magyarország királyává koronázta (ez volt az utolsó koronázás horvát terűleten). De atyja sorsa oly elrettentően hatott reá, hogy minden további előnyomúlásról lemondott, mire Zsigmond könnyen visszahódította e tartományokat. László király 1409-ben Zárát és vidékét, valamint Dalmácziára tartott igényét 100.000 aranyon eladta Velenczének, s ezzel letette alapját a velenczések új, négyszázados uralmának a horvát-dalmát tengermelléken. Szlavonia (a mai Horvátország) bánja 1406-tól 1408-ig és 1423-tól 1435-ig Cillei Hermann, a boszniai királyok, a Frangepánok, a Garaiak rokona s ezenfelűl Zsigmond király ipja, volt.
Zsigmond utolsó éveiben Horvátországban a Thallóczy testvérek tűntek ki. Állítólag a ragusai Luccari családból szakadtak ki s a hagyomány szerint a nikápolyi csatából menekűlő Zsigmond királyt halász csónakaikon megmentették, miért a hálás királytól roppant adományokat kaptak, többek közt Thallóczot (Topolovac) Horvátországban. Thallóczy Matkó 1434–1447-ben szlavon bán, Péter horvát és tengermelléki bán vala; Frank egy ideig szörényi bán és Nándor-Fejérvár kapitánya volt s 1448-ban a Rigómezőn esett el; János pedig vránai perjel volt.
Zsigmond kora óta új ellenség, a török nyugtalanította az országot; először 1392-ben törtek be Boszniába, később Hrvoja Hrvatinić spalatói herczeg hívta őket segélyűl s 1414 óta gyakran portyáztak Bosznián át Horvátországig.
A Zsigmond és veje, Ausztriai Albert (1438–1439) halálát követő mozgalmas időkben a horvát nemesség a Cilleiek és Garaiak vezetése alatt nagyobb részt Árvánszülött László (1444–1457) pártját fogta Lengyel Ulászló (1440–1444) ellen, kihez Matkó horvát bán csatlakozott. A Cilleiek több fontos várat megszállottak, így Varasdot, Csáktornyát, Kapronczát, Kemleket, Medvevárt. Vezérök, a cseh Pan Vitovec János, Samobornál megverte a Bánffy István vezette Ulászló pártiakat; de midőn maga Ulászló nyomúlt a Cilleiek ellen, békét kötöttek (1441). Thallóczy Matkó bán a horvátokkal részt vett a várnai csatában (1444), melyben Ulászló király életét veszté. Cillei Ulrik, Brankovics György rácz despota leányának, Katalinnal férje most bánnak neveztette magát s elfoglalta Matkó, a zágrábi püspökség és a szentjános-vitézek várait. Ellenfele, Hunyadi János, Thallóczy segítségére sietett s benyomúlt Cillei gróf jószágaiba, de az ügyes Vitovec János ellen Horvátországban és Stiriában nem boldogúlt. 1445–1448-ban Kevendi Székely János, a horvát népdalok „Sekula”-ja, Hunyadi János unokaöcscse volt horvát és szlavon bán s 1448-ban a Rigómezőn esett el. Thallóczy Péter, tengermelléki bán tényleg független volt s tartományait ráhagyta fiaira. Nándor-Fejérvárnak a törökök elleni dicső megvédése s Hunyadi, valamint Kapisztrán János, a lelkes minorita, halála után Cillei Ulrikot Nándor-Fejérvár várában a király szemei előtt gyilkolták meg Hunyadi hívei (1456). Ulrik tartományait özvegye, Brankovics Katalin, Vitovec János al-bán, Greben (Varasd mellett) ura segélyével sokféle támadás ellen megvédte.
Később Vitovec maga lett a bán (1456–1465) s László halála után III. Frigyes császár pártját támogatta; de csakhamar az új királyhoz, Hunyadi Mátyáshoz (1457–1490) csatlakozott. Vitovec Katalin összes várait magához váltotta s előbb Frigyes császártól, utóbb Mátyás királytól Zagoria grófjává neveztetett ki, sőt Frigyes a Cilleiek czímerét is neki adományozta. Eleintén Ujlaki Miklós és Garai László, a mai Szlavonia főurai, szintén ellenségei voltak Mátyásnak, de utóbb megegyeztek vele. Mátyás a tengermelléki Horvátországban is megvetette lábát és saját tisztviselőit alkalmazta ott. Szerbia (1459) és főleg Bosznia bukása (1463) után Horvátország a harczias oszmánok nagy birodalmával lett határos. Mátyás király 1463-ban Boszniában megvívta a Horvátországra nézve fölötte fontos Jajcza várat s megalakította a jajczai bánságot, mely azonban csak 1528-ig tarthatta fönn magát. Mátyás királyt mindúntalan az ausztriai és csehországi háborúk foglalkoztatták, s ezért el kellett hanyagolnia déli tartományait, melyeket a Boszniából be-beütő török lovasság évről-évre kifosztott Horvátországon át. A törökök Stiriába, Krajnába, Karinthiába nyomúltak s egész Udinéig portyáztak. Az ország rettenetesen elpusztúlt. Magyarországban annyira ment az elégedetlenség, hogy egy hatalmas párt, melynek élén Zrednai Vitéz János esztergomi érsek és unokaöcscse, Csezmiczei János (Janus Pannonius) pécsi püspök és híres latin költő álltak, 1471-ben Kázmér lengyel herczeget hívta meg a trónra. De a kisérlet meddő maradt. Mátyás király megnyerte a hatalmas Ujlaki Miklóst azzal, hogy neki a boszniai királyi, fiának meg az újlaki herczegi czímet adományozta. A Frangepánok Mátyásnak ellenségei voltak, főleg mióta Magyar Balázs bán 1476-ban Zengget, Brebirt és Novit elvette tőlük. Magyar Balázs bán 1480-ban Veglia városát is ostromolta, de Frangepán János a velenczeieknek adta át a szigetet, kik, mint ily esetekben történni szokott, elűzték a Frangepánokat s köztársaságuk fönnállásáig maguk kormányozták azt. A Szerémség védelmével Mátyás király 1471-ben Brankovics Vukot, György unokáját, bizta meg, kinek az országgyűlésen üléssel és szavazattal bíró szerb despotai méltóságát adományozta, neki adván több magyar várossal együtt nemcsak Berekszót és Zalankament, hanem Biela Stienát (Fejérkő) Kőrös vármegyében és Kostajnicát is. A hős Vuk († 1485) neje Frangepán Borbála volt, ki Vuk halála után Beriszló (Berislavić) Ferenez jajczai bán felesége lett.
A főurak közűl ez időben különösen Corvin János, Mátyás király természetes fia vált ki. Atyja halála után nagy pártja volt, magyar királylyá mégis II. Ulászló cseh királyt (1490–1516) választották meg. Ulászlónak legfélelmetesebb versenytársa volt Miksa király, ki akkor egy ideig Zágrábot is megszállva tartotta. A közöttük kitört háború a pozsonyi békével végződött (1491 november 7), mely Miksának és családjának azon esetre, ha Ulászló király fiörökös nélkül halna meg, megadta a trónutódlás jogát Magyar- és Horvátországban. Ezt az örökösödési szerződést 1492 márczius 7-én Budán a horvát királyság nevében Egervári László bán vezetése alatt hatvankét horvát főúr és köznemes, azon kivűl ugyanaz nap külön okíratokban Osvát zágrábi, István szerémi és Lukács boszniai püspökök, valamint Bertalan vránai perjel, végül 1493 novemberében Kanizsai László, az új bán is megerősítették.
Corvin János († 1504) troppaui és liptói herczeg, Bosznia czímzetes királya és Horvátország örökös bánja volt s úgy kormányozta az országot, mint valami alkirály. Neje, Beatrix, után sógorságban állt a Frangepánokkal s magának is sok jószága és vára volt. Őt is, egyetlen kiskorú fiát, Kristófot, is a pálosok lepoglavai kolostorában temették el. Özvegye később a Hohenzollernek házából való Brandenburgi Györgyhöz ment nőűl, ki ilyképen horvátországi nagybirtokos lett.
Mikor a királyság hatalma aláhanyatlott, a nemesség kénye-kedve szerint gazdálkodott s a nem inyére való bánokat vissza szokta volt utasítani. 1493-ban Jakub boszniai basa egész Stiriáig nyomúlt elő. Visszatértekor a magyarok és horvátok útját állották, de július 11-én Udbinánál szörnyű vereséget szenvedtek. A törökök elfogták s Konstantinápolyba vitték Derencsényi Imre bánt s töméntelen nemest öltek meg. Ez idő óta a horvát rendek gyakran érintkeztek Miksa császárral, ki nagyon érdeklődött a horvát határ védelme iránt a mely természetesen az osztrák tartományokat is védte. A hős Beriszló Péter, veszprémi püspök, az új bán, 1513-ban Dubicánál megverte a törököt s fáradhatatlanúl védte a határt, míg 1520-ban a korenicai csatában (Krbavában) el nem esett.
II. Lajos király (1516–1526) idején II. Szulejman szultán 1521-ben bevette Nándor-Fejérvárt és Szabácsot, földúlta a Szerémséget s a Dráva keleti mellékét. Corbaviai Torquatus Jánosnak, az új bánnak, nem voltak kellő eszközei, hogy a török útját elzárja s 1522-ben a rácz Demeter átadta nekik Knint, a tengermelléki Horvátország régi fővárosát. Minthogy a horvát rendek a királytól nem kapták meg a várt segélyt, nehányan a szomszéd Ferdinánd főherczeg védelme alá helyezkedtek, a ki némely horvát várba Katzianer János és Jurisics Miklós parancsnoksága alatt őrséget rakott. A velenczések is próbálták megnyerni a horvát rendeket s különböző kedvezésekkel kecsegtették őket. 1526-ban a törökök elfoglalták Péterváradot, Újlakot, Eszéket, augusztus 29-én pedig Lajos királyt győzték le a döntő mohácsi csatában.
A csata előtt Lajos király többször írt Batthyány Ferencz bánnak, hogy siessen segítségére. Az utolsó levél augusztus 25-ről a mohácsi táborból kelt s így szól:
„Főtisztelendő és nagyságos Simon zágrábi püspök úrnak, Batthyány Ferencz bánunknak és szlavon királyságunk urainak és lakosainak!
Lajos, Isten kegyelméből Magyarország és Csehország, stb. királya. Tisztelendő, tekintetes, nemes, nemzetes, kedvelt híveink!
E napokban egyszer már írtunk nektek és kamarásainkat hozzátok küldöttük azzal a kéréssel, hogy hozzánk siessetek. Most is arra buzdítunk és meghagyjuk nektek, hogy a lehető leggyorsabban siessetek hozzánk. Az ellenség már szemünk láttára több ponton lángba borította az országot. A mint megérkeztek, Isten segítségével megmérkőzünk vele. Siessetek tehát a leggyorsabban. Kelt mohácsi táborunkban Szent Bertalan ünnepe utáni szombaton 1526. Lajos s. k. Gyorsan, gyorsan, gyorsan! Igyekezzetek, hogy ha előbb nem, holnap reggel itt legyetek.”
A szlavon urak, kikhez e levél intézve volt, meg is érkeztek idejében, de a horvátok Frangepán alatt messze távol álltak s így az utolsó pillanatban történt kétségbeesett kérés és sürgetés hasztalan volt. A korán elöregedett ifjú király és az elkorhadt régi magyar birodalom egy napon omlottak össze a mohácsi gyászos csatamezőn. A szerencsétlen harczban részt vettek Batthyány Ferencz bán, Erdődy Simon zágrábi püspök, Jozefics Ferencz zenggi püspök és más horvátok. A harczot idő előtt kezdték, s nem várták be Zápolyai János erdélyi vajda és Frangepán Kristóf horvát hadvezér megérkeztét, ki I. Miksa császár szolgálatában a velenczések ellen kitűntette volt magát s kétségkivűl a legkiválóbb horvát főúr volt akkor. Szulejman szultán a mohácsi csata után Budáig nyomúlt, de csakhamar kivonúlt Magyarországból. A szlavon rendek kapronczai gyűlése 1526 szeptember 23-án Frangepán Kristófot a horvát–szlavon királyságok fővédnökévé (Regnorum Croatiae et Slnvoniae supremus tutor atque protector) választotta.
Az akkor Szlavonia, ma Horvátország, rendei az októberben Magyarország királyává választott szlavon származású Szapolyai Jánost üdvözölték a nélkül, hogy egyelőre választásba bocsátkoztak volna. A Kulpától délre lakó horvát rendek ellenben Ferdinánd ausztriai főherczeg pártjára álltak, kit egy kis magyar párt 1526 deczember 15-én Pozsonyban ugyancsak Magyarország királyának választott. Valamivel később, 1526 deczember végén a horvát főurak és nemesek (Regni Croatiae universitas) tersatói gróf Frangepán György várában, Cetinben országgyűlésre gyűltek össze. Megjelentek uzdoljei Mišljenović András tinini püspök, corbaviai Torquatus Karlović János, később horvát bán, Zrinyi Miklós, brinjei Frangepán Kristóf és Farkas, cetini Frangepán György, Blagaj István grófok és sok más horvát nemes. Ferdinánd képviselőiűl titkos tanácsosai: Oberstein Pál, bécsi prépost, Jurisics Miklós, katzensteini Katzianer János és Puchler János, az alsó-krajnai meichaui vár kapitánya jelentek meg.
1527, újesztendő napján a horvát urak a cetini Ferencz-rendiek templomában gyűltek össze. Ott Ferdinánd képviselői uruk nevében ünnepélyesen megigérték, hogy Ferdinánd minden jogaikat megvédi, kiváltságaikat és törvényeiket, melyeket az előbbi királyok alatt élveztek, föntartja, országaikat megoltalmazza a török ellen s Krajnában nagy segélyhadat tart. Erre a rendek a maguk és az összes többi nemesek, főurak s az egész horvát nép, a királyság nemesi vármegyéi, városai és kerűletei nevében Ausztriai Ferdinánd cseh királyt és nejét, Annát, tekintve, hogy szerződések értelmében a magyar királyságra örökjoguk van s hogy Pozsonyban meg is választattak, Horvátország törvényes és valóságos királyává, illetőleg királynéjává választották. Ez államjogilag fő fontosságú tény juttatta a Habsburg-házat a horvát trónra, melyen még ma is dicsőségesen uralkodik. Ellenben az akkori Szlavonia rendei (universitas regni Sclavoniae) 1527 január 5-én a zágrábi püspök dumbrai várában a Pozsega vármegyebeli Zapoljeből származó Szapolyai Jánost ismerték el királynak s Frangepán Kristóf hadat gyűjtött a számára. Tavaszszal a török betört Lika és Krbava terűletére s a tengerig levő összes várakat megvívta, minek következtében Horvátország és Dalmáczia közt megszakadt a szárazföldi összeköttetés.
Frangepán Kristóf ugyanazon év szeptember 27-én Varasd ostrománál elesett; golyó ölte meg hátúlról. Ezzel Szapolyai pártja az akkori Szlavoniában nagyon meggyöngűlt, mire a Kőrösön tartott új országgyűlés Ferdinánd mellett nyilatkozott. Ez időben veszett el Jajcza is; Ferdinánd csekély őrsége adta át a töröknek 1528 elején. Utoljára Banjalukát is odahagyták s fő várnak már csupán a határon álló Bihács maradt. Mikor Szapolyai János király segítséget talált a töröknél, pártja ismét mozogni kezdett Horvátországban; de Thurn gróf spanyol zsoldosokkal megvédte a Grić hegyen fekvő Zágrábot, visszaverte az ellenség támadásait s lövette a zágrábi püspöki várost, mert Erdődy Simon, a püspök, János király híve és bánja, míg Ferdinánd bánja Corbaviai Torquatus János volt.
Szulejmán szultánt 1529-ben Bécs előtt Salm Miklós és 1532-ben Kőszegnél Jurisics Miklós, a horvátok egyik legnagyobb fia, vitézűl visszaverték, de a Szerémség és a mai Szlavonia török kézben maradt, 1537-ben meg a Spalato mellett, Dalmácziának velenczei kézben levő városai szomszédságában fekvő Clissa, a báni tartomány utolsó maradványa veszett el, noha Kružić Péter hősiesen védelmezte. Azt a nagy hadsereget, mely Katziáner vezetése alatt Eszék ellen nyomúlt, a törökök 1537-ben Gara (Gorjan) vár mellett teljesen megsemmisítették. Katzianer, kit e csapásért felelőssé tettek, Zrinyi Miklósnál talált menedéket Kostajnicában, a hol 1539-ben orvúl megöletett.

A cetini gyűlés oklevele I. Ferdinánd királylyá választásáról.
Fénykép után
A szlavon határt a Dráva és a Száva közt a stájer rendektől fizetett sereg őrizte (varasdi végek), míg a Kulpától a tengerig terjedő határ őrségét Krajna rendei fizették. A határőrség részint huszárokból és haramiákból, részint lövészekből s német gyalogokból állt. A városok közt egész sereg Szerbiából és Boszniából menekűlt keresztény népség (az uszkókok) telepűlt meg. Az apró guerilla-harcz a végeken soha sem szünetelt. A határterűlet a legbuzgóbb törekvések és vitéz hadvezérek, mint Zrinyi Miklós bán, hősies harczai mellett is egyre szűkebb lett.
I. (II.) Miksa idején (1564–1576) Zrinyi Miklós, volt horvát bán, 1566 szeptember 8-án Sziget védelmében egy csapat magyarral és horváttal hősi halált halt. Az ország örökös küzdelmei és anyagi hanyatlása mellett 1573-ban nagy parasztlázadás is támadt a nemesség ellen. A lázadást Tahy Ferencz, Szomszédvár (Sused) és Stubica ura visszaélései és kegyetlenségei okozták. A 20.000 főre szaporodott paraszt had élén a stubicai származású Gubec Mátyás állt, ki a parasztok királyának nevezte magát. E sereget Draskovics György zágrábi püspök és bán és Thurn tábornok nagyobb nehézség nélkül legyőzték. Gubecet, a fogságba kerűlt parasztkirályt a zágrábi Márk-téren Dózsa György példájára tüzes vaskoronával koronázták meg és izzó trónra ültették. Másrészt a nemesség a bán és az országgyűlés jogaiért szűntelen küzdelemben állott a kormánynyal, mert a kormány a bánt, a horvát és szlavon hadjutalék törvényes fő kapitányát, a fő kapitányságtól meg akarta fosztani.
I. (II.) Rudolf (1576–1608) idejében 1577 óta Károly főherczeg († 1596) volt a horvát végek főkapitánya, ki 1578-ban a Korana és Kulpa torkolatánál új végvárat, Károlyvárost építtette föl. A XVI. század végén a török újra betört az országba. Hasszán, boszniai basa, 1592-ben elfoglalta az Una mellett fekvő Bihácsot, a keresztényeknek eddig legfontosabb várát; 1593-ban ostrom alá fogta Sziszeket; de június 22-én Eggenberg Rupprecht, Auersperg András és Erdődy Tamás bán egyesűlt hadai teljesen megverték. Az osztrák hadsereg betört a mai Szlavoniába, melynek lakói benszülött vezetői (Ilić, Senčević, Imbrišinović, Lapsanović, Rastiović, stb.) alatt többször fölkeltek a török ellen. Draskovics János bán, Eggenberg, Herberstein és Lenkovics György sok eredménynyel harczoltak, sőt a zenggi uszkókok egész a Narenta torkolatáig hatoltak s 1596-ban Clissa várát is vívták. A portával 1606-ban kötött béke után a horvát végek nem szenvedtek többé nagyobb kárt.
Valóságos háborút támasztottak az uszkókok villongásai a velenczeiekkel Ferdinánd főherczeg és Szent Márk köztársasága közt, a mely 1615–1617-ben a quarnerói szigeteken és Gradiskában folyt. A madridi békében Ferdinánd (1618 óta Magyarország és Horvátország királya) kötelezte magát, hogy Zengg összes hajóit elégetteti, a várost kizárólag német haddal szállja meg s az uszkókokat az ország belsejébe költözteti át. Erre az uszkókokat Otočacba, Brinjébe és a sichelburgi (Žumberak) kerűletbe telepíttették, hol ivadékaik maig is élnek.
A harmincz-éves háborúban Horvátország híven állt Ferdinánd pártján s a Németországban küzdő császári seregnek sok vitéz csapatot adott. A horvátok ugyan csak mint a császári hadsereg egyik, külön csapatja vettek részt a háborúban, de vadságuk, kegyetlenségük s mindenek fölött rettenthetetlen bátorságuk félelmetessé tette nevöket a svédek, francziák, meg a németek előtt. A legfontosabb és legvéresebb csatákat ők döntötték el. Így a lutteri csatában (1626) hátban támadták s meg is futamították a dánokat. A breitenfeldi szerencsétlen ütközetben (1631) a jobb szárnyon álltak, szemben a szász sereggel, melyet megverték s táborát zsákmányúl ejtették. Küzdöttek Nürnbergnél (1632), hol elfogták Torstenson svéd hadvezért. Gusztáv Adolfot, a nagy királyt, utolsó csatájában Lützennél, 1632 november 16-án horvát kéz ejtette el, s a nördlingeni csatát (1634) horvátok döntötték el. A horvát csapatok csaknem kizárólag könnyű lovasokból, úgy nevezett karabélyosokból álltak. Leghíresebb vezéreik voltak Isolano János Lajos gróf, Werth János és Leslie Walter.

Frangepán Kristóf.
Bukovac Balázstól
A XVII. század elején Horvátország és Szlavonia egykori terjedelmök szerény maradványaira (reliquiae reliquiarum regni) szorúltak. A határ Zenggtől Károlyvárosig és Sziszekig, onnan meg Kőrös vármegye maradványán át a Dráváig húzódott. Az egész tengermellék Zengg és Zára közt, valamint az egész mai Szlavonia a töröké volt. Clissa, Lika (Kninnel és Udbinával), Bihács, továbbá a Szávától éjszakra Pozsega, Csazma és Orahovica szandsákok a boszniai beglerbég alatt, Eszék és Szerém szandsákok meg a budai basa alatt álltak. A Muraközt is érintette a török Kanizsa felől. A horvát nép fő foglalkozása akkor a határ őrzése volt. A mellett évről-évre télen-nyáron háborúskodott és portyázott. Ágyú- és mozsárlövések tudatták a török betörést, melyet a horvátok rendesen török terűleten való fosztogatással, rablással és gyilkolással kegyetlenűl toroltak vissza. Az egyes végvárosok és várak közt az összeköttetést fa őrházak (čardakok) hosszú sora alkotta. A határ közelében csak fegyveres kézzel lehetett szántani, vetni, aratni.
Lassanként szerveződött a határőrvidék, a mely eleinte két fő kapitányságból állott: az egyik Varasdon (később Kapronczán) a Dráva és Száva közti szlavon; a másik Károlyvárosban a Kulpa és a tenger közti horvát végeken; e kettő közt volt a Kulpánál az Unával szemben a báni végvidék, melynek kormányzata a rendekre bizatott. Mindkét fő kapitányságban kizárólag Belső-Ausztriából való katonatisztek gyakorolták a hatalmat. A főkapitányok közűl főleg az Auersperg, Egkh, Eggenberg, Fernberger, Galler, Hallegg, Herberstein, Thurn, Ungnad, stb. családok sarjai tűntek ki. E katonai kormányzat idején a várak környékén levő puszta földeken, de néha nemesi birtokokon is Törökországból menekűlt keresztények telepíttettek le, a kik ezért katonai szolgálatra köteleztettek. A XVI. század végén folyó háborúk idején meg nagy számú görög-keleti szerb költözött az országba, kiket az akkori okíratok „oláhok”-nak neveznek. A katonai hatóságok védelmökbe fogadták e telepeseket a Zrinyiek és Frangepánok ellen, kik szerették volna őket jobbágyaikká tenni. A szerbek nem akartak a katholikus vallást kizárólagossá tenni igyekező horvát rendek uralma alá jutni. Azon iparkodtak tehát, hogy csakis a császárnak és tábornokainak legyenek alávetve. II. Ferdinándtól 1630-ban tényleg kaptak is többféle kiváltságot, a többi közt azt a jogot, hogy tisztán katonai fő felügyelet alatt álló előljáróikat és biráikat maguk választhassák. Ennek következtében az urak jószágairól tömérdek horvát paraszt szökött át a szabadabb katonai földre, mely az ott maradt nemesek kiszorításával a rendek hatalmától független terűletekké fejlődött. A rendes függésben maradt országrészből a XVI. és XVII. században számos paraszt éjszakra költözött, hol utódaik a Fertő tavánál, a Rába mentén Sopron, Vas és Győrmegyékben, a Lajtán túl Alsó-Ausztriában és Morvában most is élnek. Számos nemes ember is elvándorolt és Magyarországban keresett oltalmat. Innen a sok Horvát és egyéb, Horvátországra utaló név. Más kivándorlók 1520-ban Isztria osztrák részében telepedtek meg.

Jurisics Miklós.
Bukovac Balázstól
A rendek terűletén a király képviselője mindig a bán volt, a kit a király nevezett ki, de gyakran a rendek előterjesztésére. Hivatalba léptekor a tartományi gyűlés előtt esküt tett az ország alkotmányára, s zászlóval és buzogánynyal iktattatott be. 1.000 főnyi állandó báni katonasága volt. Maga nevezte ki al-bánját, ki egyszersmind Zágráb és Körös megyék fő ispánja volt. Fő kapitányságbeli helyettese volt a báni végek parancsnoka. A tartományi gyűlésen a fő urak versengtek a köznemességgel, mi azonban nem okozott két kamarára való oszlást. Háborús időkben a gyűlést az úgy nevezett báni tanács, olyan országos bizottság féle helyettesíté. Az udvarnál a rendek a XVII. század második felében rendszerint állandó ügynököt tartottak. A magyar országgyűlésen horvát püspökök és fő urak a felső táblán foglaltak helyet, míg az alsó táblán nehány, utóljára két követ képviselte a horvátokat. A káptalanok, szabad királyi városok és a távollevő fő urak közvetetlenűl is küldöttek követeteket. Így tartott ez tudvalevőleg 1848-ig.
A mai Szlavon vármegyéket, Szerémet, Verőczét, Pozsegát, a XVIII. század derekán (1751: XXIII.) történt helyreállításuk óta szintén külön követek is képviselték; hasonlóképen lett idők folytán a turmezei (turopolyai) gróf is, mint szabad kerűletének képviselője, a magyar alsó tábla tagja.
Az 1625: LXI. t.-cz. a zágrábi nagyprépostot, ki egyszersmind vránai perjel vala, továbbá Szlavonia (Regni Slavoniae) egy követét a felső tábla tagjai közé sorolta. 1646-ban gróf Draskovics János horvát fő úr választatott nádorrá. 1648-ban a rendek a királyság kiváltságlevelei számára egy ma is meglevő ládát készíttettek s ezzel megvetették levéltáruk alapját.
A reformáczió, mely a belső osztrák tartományokban, kivált a szlovéneknél, nagy sikert mutatott föl, a XVI. század második felében Horvátországba és Szlavoniába is eljutott. A protestánsoknak védőjük támadt Ungnad János báróban, a Horvátországban álló királyi hadak egykori vitéz fő parancsnokában. A régi Szlavoniában Erdődy Péter bán szintén csatlakozott az új tanhoz s még szorosabban gróf Zrinyi György, Muraköz ura, a szigetvári hős fia. A végvidéki német és szlovén katonatisztek közt is sok volt a protestáns, főleg Károlyvárosban és Kapronczán, és Károly főhegczegnek meg kellett engednie, hogy protestáns prédikátorokat is tarthassanak. Az ellenreformáczió mindamellett fölöttébb gyors és nagy sikert aratott, s ezt leginkább az okozta, hogy a protestáns mozgalom főleg a népszerűtlen nagy urakban lelte támaszát, így, hogy a nép már ez okból is bizalmatlan volt az új tan iránt; de meg nem is érezte valami nagyon a szükségét, mert a katholikus papság kedvelt volt s az istentiszteletet legalább némely vidéken nemzeti nyelven végezte. A horvát rendek nagy része különben erélyesen ellenezte a protestáns vallás behozatalát. 1609-ben szigorú, törvényeket hoztak a protestánsok ellen. „A protestáns papot kiki kénye-kedve szerint elfoghatja s a bán, vagy a püspök elé állíthatja, s ha másképen nem megy, meg is ölheti. A protestánsok befogadói s a jelen törvény áthágói nyilvánosan és sulyosan büntetendők.” Zágrábban megtelepítették a jezsuitákat, kik ott collegiumot, 1669-ben meg akadémiát alapítottak. 1649-ben a kath. vallást Horvátország egyedűl törvényes vallásának ismerték el, a protestánsoknak pedig megtiltották az országba való belépést. A horvát rendek 1848-ig ragaszkodtak e törvényhez. A protestantismus a Muraközben és az egykori török terűleten, Eszék környékén maradt fönn legtovább.

Gróf Zrinyi Miklós.
Bukovac Balázstól
A harmincz-éves háború végén és Rákóczy György hadjáratai idején két gr. Zrinyi testvér, a szigetvári hős szépunokái, tűntek ki. Egymás után viselték a báni méltóságot, még pedig Miklós 1647–1664-ben, Péter 1665–1670-ben; mindkettő vitéz volt s irodalommal is foglalkoztak. I. Lipót császár és király török háborúiban kitűntetett hősiességökkel európai hírnevet szereztek, mindazáltal hasztalan jártak a károlyvárosi fő kapitányság után.
Az 1664 augusztus 10-iki szégyenletes vasvári béke nagy elégedetlenséget keltett Magyar- és Horvátországban. Gróf Zrinyi Miklóst még ugyanazon évben csáktornyai vára mellett vadászaton egy vadkan megölte. A horvát bánná lett gróf Zrinyi Péter, ki leányát, Ilonát, 1666 márczius 1-én az ifjú Rákóczy Ferencz fejedelemmel házasította össze, szövetkezett a magyar elégűletlenekkel, különösen Wesselényi Ferencz nádorral. Az összeesküvők 1665 ápril 5-én Stubnyán ünnepélyes véd- és daczszövetséget kötöttek: „hogy Magyarországot és melléktartományait a törvények, az alkotmány és a királyoktól adott kiváltságaikban megtartják és utólsó csepp vérökig megvédik”. Később Nádasdy Ferencz országbiró és más magyar urak csatlakoztak hozzájok, de az összeesküvők magok sem tudták egészen, mit is akarnak. Zrinyi Francziaországhoz hajlott, a magyar protestánsok a törökhöz. Wesselényi nádor halála óta (1667 márczius 27) nem volt elismert vezérük. Zrinyi és Nádasdy följelentették a dolgot az udvarnak (1669), ennek daczára Zrinyi 1669 végén mégis engedett a rábeszélésnek és Bukovački Ferencz horvát kapitányt a portára küldte követűl, hogy szövetséget kössön és segítséget kérjen; de a dolgot elárúlták, császári csapatok nyomúltak a Muraközre és Zrinyi tengermelléki jószágaira.
Gróf Zrinyit 1670 márczius 29-én a horvát néphez intézett horvát nyelvű kiáltványban megfosztották a báni méltóságtól. Zrinyi, ki az udvartól kegyelmet remélt, csak nem rég hozzá csatlakozott sógorával, Frangepán Ferenczczel, e család horvát ágának utolsó fisarjával együtt 1670 ápril 13-án távozott Csáktornyáról. Bécsbe mentek, hol 1670 ápril 17-én elfogták őket. Hosszas pör után 1671 ápril 30-án Bécs-Újhelyben a fegyvertár épűletében mindkettőjüket kivégezték. Az addig oly hatalmas Zrinyi és Frangepán nemzetségek jószágait elkobozták. Csupán Miklós fia, Ádám, tartotta meg a maga részét. Herberstein tábornok immár azon volt, hogy a bán hatalmát egészen megsemmisítse, de ebben főleg Zrinyi egykori ellenségénél, gróf Erdődy Miklósnál, ki 1674–1693-ban bán volt, ellenállásra talált. Magyarországban e mozgalmak hosszas harczokat okoztak, melyekben a török Thököly fejedelmet, Zrinyi Péter leányának második férjét, támogatta.
Az 1683-1699-iki nagy háborúban a törököt Ó-Horvátország nagy részéből kiűzték, 1684 óta Pozsegából, Verőczéből és a Szerémségből verték ki. Nyugaton meg Likát és Krbavát vesztették el. A horvát felkelést gróf Erdődy bán és gróf Leslie Jakab vezették. A harczokban a papság is részt vett; Imbrišinović Lukács, Ferencz-rendi szerzetes 1689-ber Pozsegánál verte meg a törököt. Mesić Márk brinjei plebános pedig Likában harczolt sikerrel.
E török háború utolsó nagy eseménye Jenő herczeg portyája volt 1697-ben Eszéktől Bosznia belsejéig.
A horvát rendek már előbb követelték, hogy a katonai terűletet vonják össze s a régi végvidéket adják vissza az ország kormányzata alá. Likában 1691-ben helyre is állították a vármegyei kormányzatot s Ricciardi grófot főispánná, Ritter-Vitezović Pált meg alispánná nevezték ki, sőt Szlavonia keleti részeiben Eszéken 1697-ben egy második al-bánt rendeltek Szlavonia számára; mindazáltal később az összes viszszaszerzett terűlet a császári udvari kamara igazgatása alatt inaradt. Az 1699 január 26-án Karlóczán kötött békében a Habsburg-monarchia Szlavoniát, (egy foszlány kivételével Zimonynál), a Szerémséget, Likát és Krbavát kapta.
A császári határok e jelentékeny kiterjesztése által a rendi Horvátország minden fölszólalás ellenére Zágráb, Varasd és Kőrös vár megyékre szoríttatott, a mi politikai fejlődésére is kedvezőtlen hatással volt. Szlavoniában csak igen kevés földet adtak vissza egykori jogszerű, a török uralom előtti időbeli nemes és egyházi birtokosának. A kincstári jószágokra új idegen családokat telepítettek, minők a római Odescalchiak, XI. Incze pápa unokaöcscsei, kik az újlaki uradalmat kapták szerémi herczegi czímmel, a Colloredók, Caraffák, Kuefsteinok, Pejacsevicsok, Prandauk, Trenckek, stb. A szerémi katholikus püspökséget is helyreállították, de a boszniaival egyesítették s Diakovár környékén nagy jószágokkal javadalmazták. A Száva-menti végvidék katonai kormányzat alatt maradt. Az egész határőrvidék különböző időkben három generalatusból állt: 1. az eszékiből a gradiskai, brodi és péterváradi, 2. a varasdiból a kőrösi és szent-györgyi, és 3. a károlyvárosiból a sluini, otočaci, ogulini és likai ezredekkel. Ezenkivűl a bán parancsnoksága alatt is állt két báni ezred. Lika egy része Krbavával közvetetlenűl a császári kamara igazgatása alatt állt. Ezen a kamarai terűleten építtette III. (VI.) Károly császár és király 1727-ben a Porto-rei kikötőt s a Károly-útat. Zrinyi és Frangepán grófok jószágainak a kamarára szálltával a polgári Horvátország még a tengertől is elzáratott.

Imbrišinović Lukács.
Bukovac Balázstól
A határőrvidék, melyet 1734-ben Szász-Hildburghausen herczeg külön császári terűletként tisztán belföldi őrséggel újjá szervezett, mint a török ellen szolgáló katonai védfal s mint minden Magyarországban vagy Horvátországban támadható fölkelés ellen alkalmas eszköz nagy becsben állt, de a rendek szemében mindig szálka volt.
A polgári Horvátország kormányzata ez időben nagyot hanyatlott. A bánok többnyire magyarországiak voltak, más országbeli magas méltóságokat is viseltek s ennél fogva ritkán jöttek Horvátországba. A tartományi gyűlést a bán hívta össze s ő elnökölt benne, távollétében pedig a helyettese; csak egyetlen egyszer, 1752-ben történt, hogy a rendeknek elnököt kellett választaniok, mert sem a bán, sem helyettese nem volt jelen. A fő urak, köztük a horvát eredetű Keglevicsek és Draskovicsok, többnyire külföldön éltek, a köznemességgel nem fértek meg s nem is jártak a horvát tartományi gyűlésekre, hanem a magyar országgyűlés felső táblájára. Horvátország akkor a következő megyékből állott: Zágráb, Kőrös, Varasd és Szörény, az utóbbi csak 1786-ig, mikor II. József a régi alkotmányt halomra döntötte.
I. József császár és király idejében a horvátok a II. Rákóczy Ferencz elleni harczokban (1705–1711) ismét a császár pártján küzdöttek; III. (VI.) Károly (1711–1740) alatt ismét jelentékenyen szerepeltek. Mint I. Ferdinánd megválasztásakor Cetinben, most is, midőn a trónöröklés kérdésében elvi döntésről volt szó, a horvátok siettek önjogulag határozni; a Habsburg-monarchia összes országai közt Horvátország fogadta el legelsőbben III. (VI.) Károly női ivadékának trónutódlását, még pedig az 1712-ki horvát tartományi gyűlés márczius 9-ki ülésében Esterházy Imre zágrábi püspök indítványára. Ezt a pragmatica sanctio megalkotása előtt hozott határozatot azonban az udvar nem ismerte el, mint az 1715: III. és az 1723: I., II. és III: magyar törvényczikkek bizonyítják, melyek Horvátországra nézve is alaptörvények.
A belgrádi békekötés (1739) halomra dönté mindazokat a reményeket, melyeket a passzaroviczi (požarevaci) béke (1718) sikerei keltettek. A horvát csapatok az összes döntő harczokban kiváló részt vettek s szakadatlanúl folytatták a hosszú határon az apró hadakozást.
Mária Terézia, a nagy királynő (1740–1780) nagyszerű, politikai és polgárosító tevékenységet fejtett ki Horvátországban és Szlavoniában. Bámúlatos, milyen gyors és hatásos munka folyt épen itt, a török harczok terűletén.
Szlavoniában a parasztoknak uraik és a kamara elleni lázadása Szlavoniának Horvátországba való kebelezését okozta (a szerémi és Száva menti őrség nélkül). Gróf Patacsics Sándor császári biztos két teljes esztendeig dolgozott a visszakebelezésen s 1745-ben fejezte azt be. A határőrvidék kivételével az egész ország három polgári vármegyére: Szerémre, Verőczére és Pozsegára osztatott, a melyeknek pénzügyi kormányzata a magyar udvari kamara alá rendeltetett; ezen felűl ezt az egész új terűletet a polgári Horvátországtól a Belovár körűli katonai terűlet is elválasztotta. A határőrvidék 1746 óta ezredekre, zászlóaljakra és századokra volt fölosztva; a végbeli hadak régi önkormányzatát eltörölték; vajdák és kenézek helyett katonatisztek vették át a közigazgatást, s a hazai nyelv helyébe a német lépett. Az egyenruhának a nemzeti viselet helyébe való behozatala 1746-ban Brinjében és Likában zendűlést okozott. A horvát rendek az adóteher csökkentése czéljából 1749-ben az egykori báni végvidéket is átadták a katonai hatóságnak, a melyből ez két ezredet alakított; de a rendek föntartották magoknak a jogot, hogy a felsőbb tiszteket ők hozzák javaslatba.
Szlavonia birtoka körűl horvátok és magyarok közt csakhamar viszály támadt s a legújabb időkig tartott, míg az 1868-ki kiegyezési törvény végleg meg nem szűntette. A horvátok azt indítványozták, hogy a magyar országgyűlésbe küldetni szokott két horvát követhez még egy harmadik járúljon Szlavonia részéről; de 1751-ben azt határozták, hogy a szlavon vármegyék szintén két-két követet küldjenek a magyar országgyűlésre. Szlavonia főleg azért idegenedett el Horvátországtól, mert nem volt belföldi nemessége s ott minden méltóságot és hivatalt bevándorlottak viseltek. A nemesi kiváltságok megszűntével a nép egysége Horvátországban és Szlavoniában teljes érvényre jutott.
A görög-egyesűltek és a görög-keletiek viszálykodásai 1754-ben új és heves küzdelmeket idéztek föl a varasdi főkapitányság terűletén, úgy, hogy Marča klastrom mindkét féltől elvétetett s a kegyes tanító-rendnek adatott át. Az egyesűltek száma, kiknek püspöke 1777 után Kőrösön székelt, különben is folyvást apadt; és az a mozgalom, mely a szerbeket a katholikus egyházba akarta téríteni, szintén megakadt. Ez időben alakították át Belovárt „Új-Varasd” néven új erősséggé s ott székelt a varasdi végvidék generalisa.
1755-ben nagy parasztlázadás támadt Horvátországban; a parasztok ugyanolyan szabadságokat követeltek, minőket a határőrök élveztek; legyilkolták uraikat, fölgyújtották kastélyaikat s valami 20.000-en Kušić Mihály vezetése alatt Zágráb ellen nyomúltak. A nemesség Rauch János al-bán vezetése alatt szétűzte a zendülőket, de rendetlen csapatai szörnyű kihágásokat és kegyetlenségeket követtek el. A császárné és királyné erre a cseh udvari kanczellárt, gr. Althan Mihályt, küldte ki biztosúl a nemesség elleni vizsgálatra. Rauch és Raffay alispán elmozdíttattak állásaikból, a parasztok urbéri terhei szabályoztattak (1756) és az ország egész kormányzata Althan javaslatai szerint reform alá vétetett. A főispánokat nem a bán, hanem a királynő nevezte ki; a vármegyék gyűléseikben, melyeken a nemesség a vármegye tisztjeit minden három évben újra választotta, új szervezetet nyertek. A kormány közvetetlenűl velük levelezett. A könyvvizsgálat (censura) a rendek kezéből a bécsi kormányéba ment át.
Az 1767–1779. években „Horvátország, Szlavonia és Dalmáczia báni tanácsa” kormányozta az országot, még pedig eredményesen. Később azonban a horvát rendek és a magyarok izgatásai következtében e tanácsot eltörölték s Horvátországot a magyar helytartó-tanács hatáskörébe vonták. 1776 február 14-én a királynő visszaadta Horvátországnak az osztrákok bírta tengermelléket s ebből lett Szörény, az új vármegye, mely a régi Vinodol vármegye terűletét foglalta magában s Fiume volt főhelye. A tengeri város azonban követelte, hogy válaszszák el Szörény vármegyétől. Kivánsága teljesűlt s autonom közigazgatást nyert (separatum corpus coronae).
II. József császár és király (1780–1790), ki gyakran beútazta a horvát határőrvidéket, teljes összpontosítást kezdett behozni. Az 1781-ki türelmi pátens a nem-egyesűlteknek is megengedte a katonai tisztségek viselését. 1784-ben kezdődött a német nyelv behozatala a latin helyére az egész hivatalos közigazgatásba, a mi a vármegyéknél nagy ellenállásba ütközött. Csakhamar, 1785-ben, a vármegyék eltöröltettek és az ország császári biztosok alatt álló járásokra osztatott. Fiume és környéke országgyűlési határozat, vagy törvény nélkül saját kormányzó alatt mint „magyar tengerpart” szerveztetett. A bíróságoknál a régi magyar jog helyett új, német írott törvény alkalmaztatott s a katonatisztek segítségével az ország kataszteri fölmérése is megtörtént.
Igen nagy hatása volt a parasztság fölszabadítására vonatkozó 1785 augusztus 22-ki pátensnek, minthogy a nemességet legéletbevágóbb érdekeiben veszélyeztette. Mind e reformok végrehajtása a lehető legszerencsétlenebb kezekre, gróf Balassa Ferencz bánra (1785–1790) volt bízva, ki magát és az általa képviselt eszméket általánosan gyűlöletessé tudta tenni.
A magyar korona országaiban támadt forrongás arra kényszeríté József császárt, hogy halála előtt három héttel, 1790 elején, összes rendeleteit visszavonja s Magyarországot és Horvátországot abba az állapotba helyezze vissza, melyben 1780 előtt éltek. A régi alkotmány és a nemesi jogok visszaállítása mindenütt élénk izgatottság közt ment végbe; gróf Balassa bánnak titkon menekűlni kellett, utódát, gróf Erdődy Jánost (1740–1806), nagy fénynyel iktatták be.
A nemesség nagy győzelmi lelkesedésében és azon aggodalmában, hogy kiváltságai újolag veszélybe juthatnak, Horvátországnak és Szlavoniának Magyarországhoz való viszonyát illetőleg olyan határozatokat hozott, melyek Horvátország és Szlavonia királyságok régi tisztes önkormányzatát csaknem egészen megszűntették. Ezzel Magyarország és Horvátország között sulyos viszályok csiráit hintették el, melyek csak az 1868-ki kiegyezési törvényekben nyertek elintézést. Az erős összpontosítás abban nyert kifejezést, hogy a horvát rendektől javaslatba hozott bán a magyar helytartó-tanács (Consilium locumtenentiale) alá rendeltetett. Az adók emelése vagy leszállítása a magyar országgyűlésre bízatott, de a megajánlásnak a magyar adótól függetlenűl kellett történni (1790).
Magyarországban akkor már erősen kifejlődött volt a nemzeti érzés s Horvátországban szintén mozogni kezdett valami ahhoz hasonló. A magyarok csakhamar megkezdték a harczot nemzeti nyelvükért a hivatalos latin ellen, melyet a horvátok egyelőre védtek. A magyar nyelv kötelező tantárgy lett a magyar, 1802 óta nem kötelező a horvát iskolákban. Sőt az 1811-ki pozsonyi országgyűlés azzal is foglalkozott, hogy a magyar nyelv a horvát hivatalokban is hivatalos nyelvvé tétessék; de, mert a horvát követek nagyon is hevesen ellenezték, nem mondták ki törvényben.
II. Lipót császár és király uralkodása idején Horvátország a szisztovai békében (1791) és a dubiczai egyezményben Cetin várával és valami ötven négyszögkilométernyi terűlettel gyarapodott.
Ferencz császár és király (1792–1835) idejében a napoleoni háborúk Horvátországot is érintették. A határőrvidéki hadsereg ott volt az összes harczmezőkön, s ezenkivűl a nemesség is fölkelt úgy Magyarországban, mint Horvátországban.
1805-ben a francziák vették át Dalmácziát; az 1809-ki hadjáratban Marmont tábornagy alatt a Velebitnél is harczoltak az osztrák sereggel. Áprilisban rávették a boszniai törököket, hogy Cetin várát rohanják meg s környékét rabolják ki; de további előnyomúlásukat megakadályozta a horvát nemesi fölkelés, melyet Vrhovac Miksa püspök, báni helytartó, gyűjtött össze.
A gospići csata (május 21) után Marmont ostromolta Zengget és Fiumét, s bár Knezević tábornok kiszorította Horvátországból egész Záráig, csakhamar megint előnyomúlt és egyesűlt Napoleon fő seregével. A bécsi békében (1809 szeptember 27) Francziaország megkapta a horvát tartományokat a Száváig. Ezek a tartományok Provinces Illyriennes névvel egyenesen Francziaországba kebeleztettek be s egy Laibachban székelő (1809–1813) fő kormányzó alá rendeltettek.
A franczia Illyria hét tartományra oszlott; közéjök tartozott a Croatie civile (Károlyváros, Fiume és a Quarnero szigetei) és a Croatie militaire (székhelye Gospić). Francziaország határa a Szávánál egészen közel ért Zágráb kapujához, mely a monarchiáé maradt. A franczia Horvátországban csak a legfőbb állásokat viselték francziák, a többi hivatalokban horvátok szolgáltak. A franczia kormány legfontosabb tettei voltak Horvátországban: a franczia törvénykönyv (Code Napoléon) behozatala, nagyszerű útak (a Lujza-út) építése, számos iskola állítása, a robot eltörlése, a czéhek föloszlatása, stb. A hivatalos nyelv a franczia és horvát, a tengermelléken az olasz is volt. A nemesség meg a papság, mely eddigi kiváltságait elvesztette, elégedetlen volt az új kormányzattal. Sulyosak voltak a katonai terhek. A horvát-franczia hadsereget (állt a horvát ezredekből, az illyr ezredből és horvát huszárokból) 1812-ben még Oroszország távoli csatatéreire is elvitték. 1810-ben Marmont 6.000 emberrel 12 nap alatt kiverte a törököt Cetin várából, hova előbb maga küldötte volt és Bihács elfoglalásával békés szomszédságra kényszerítette.
1813 áprilban a bosnyákok újra megtámadták Cetin várát, de Jeanin tábornok ismét elűzte őket. A Száván inneni Horvátországban bizalmatlanúl nézték a franczia Illyriát; a határszélen gondosan őrködtek, a magánleveleket fölbontották, és az útleveleket a rendőrség szigorúan megvizsgálta.
1814 augusztusban Radivojević tábornok ellenállás nélkül szállta meg a franczia Horvátországot, a határőrök mind hozzá álltak s az osztrák hadsereg egész Dalmácziáig nyomúlt. A határőr vidék visszaállíttatott úgy, mint annak előtte volt, de a polgári részek 1814-től 1822-ig mint Osztrák-Illyria egy kormányzat alatt maradtak, melynek széke Laibachban volt. A hazai hivatalnokok helyét a német bureaukratia foglalta el. A polgári Horvátországba is behozták a rendőr uralmat s tartományi gyűlést nem hívtak össze többé. A horvát rendek tiltakoztak ez ellen, és az előbb franczia terűletek nemessége megtagadta a kivánt alakban az esküt. Végre 1822-ben ismét helyreállították az egész alkotmányt és a vármegyék szervezetét úgy, mint a franczia foglalás előtt volt.
Azon politikai törekvéseket, melyek a franczia forradalom s a népek öntudatának fölébresztése következtében Horvátországban is keletkeztek, a bécsi kongresszus után egy időre elnyomták ugyan, de azok annál szenvedélyesebben nyilatkoztak a korlátlan uralmi rendszer megszűntével. Az új szellem a természetes fejlődés követelésével a történeti alakúlatok és a tételes törvényeken gyökerező jogok ellen szállt síkra. Így történt ez a horvát népnél is; mennél inkább kisebbítették a terűletét, és mennél szétdaraboltabb volt politikailag annál erősebben érezte összetartozandóságát, és a történeti jog s a régi egység visszaállításával nem elégedve meg, az illyrismus neve alatt az összes délszlávok egyesítésére törekedett. Horvátország ekként ellentétbe jutott a magyar birodalommal, mely a történeti jog alapján állott s középkori alkotmányát lerázva magáról új, nemzeti állammá igyekezett fejlődni.
A mai Horvátország a történeti jog alapján áll, s birtokában is van mindazon tényezőknek, melyek nemzeti egyéniségének természetes fejlődését biztosítják.
Horvátország, Szlavonia és virtualiter Dalmáczia viszonyát is Magyarország iránt kölcsönös megegyezések alapján magyar (1868: XXX. t.-cz.) és horvát (1868: I. t.-cz.) törvény szabályozta. A horvát és szlavon királyságok Magyarországgal és mellék országaival egy állami közösséget alkotnak, de Horvát-Szlavonország külön terűlet, melynek lakosai külön politikai nemzetet alkotnak. Magyarország kötelezte magát, hogy a magyar szent korona jogán követelni fogja Dalmácziának a horvát-szlavon királysággal való újra egyesítését, és az ország terűleti épségét is kifejezetten elismerte. Fiumét illetőleg, mely ideiglenesen Magyarországgal van egyesítve, megegyezés lesz létesítendő.
Horvát-Szlavonország a belső kormányzat, a vallás, a közoktatás és az igazságügy tekintetében önálló, minden egyéb államügye Magyarországgal közös. A horvát tartományi gyűlésnek felelős országos kormány élén a bán áll három osztályfőnökkel, kik közűl helyettese a belügyi osztály főnöke, emlékezetűl a régi al-báni méltóságra. A horvát tartományi gyűlés 40 képviselőt küld a magyar országgyűlésbe, 3-at meg a főrendi házba, míg a közös ügyek tárgyalására kiküldött delegáczióba a magyar országgyűlés 5 horvátot választ. A horvát képviselők ép úgy, mint a magyarországiak, a közös országgyűlésen utasítás nélkül gyakorolják jogukat. A horvát követeknek joguk van a közös országgyűlésen Budapesten, valamint a delegáczióban horvátúl beszélni. Horvátország egyénisége abban nyer kifejezést, hogy az országgyűlés két házára kitűzik a horvát országos zászlót; továbbá a honvédségnél a vezényletben, valamint a közös ügyekben is érvényre jut. A fönnálló kiegyezési törvény Horvátország hozzájárúlása nélkül nem módosítható, a mi fontos önelhatározási jogot tartalmaz.
Horvátországnak a közös költségekhez való hozzájárúlási aránya tíz évről tíz évre állapíttatik meg az országos küldöttségek útján; az önkormányzati kiadásokra maradó összegről a horvát országgyűlés rendelkezik törvényhozás útján. Ez az összeg az adójövedelemhez képest változik; jó esztendőkben elég volt az autonom kiadások fedezésére úgy, hogy Horvátország a mostani államjogi viszony fönnállása óta a polgárosodásnak olyan virágzó fokára emelkedett, hogy e tekintetben múltjának egyetlen korszaka sem homályosítja el a jelenlegi állapotát.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages