A szlavoniai síkság. Hranilović Henriktől, fordította Katona Lajos
A szlavoniai síkság.
Hranilović Henriktől, fordította Katona Lajos
Hranilović Henriktől, fordította Katona Lajos
A katlan alakú pozsegai hegyvidék és a hosszan elnyúló Fruška gora között tágas rónaság szakítja meg a két folyó közötti terűlet hegyrendszerét. A hol az ember a horvát-szlavon hegylánczolatnak Krndijától a Fruška goráig érő folytatását várná, e helyett téres lapály, a szlavoniai síkság terjeszkedik a Dunától a Száváig. Itt kezdődik Szlavonia tulajdonképeni alföldje, mely a Szerémségen végig a Szávának Belgrád alatti torkolatáig ér.
A táj mindenütt a rónaság egyhangú képét tárja elénk.
A mintegy 1800 négyszögkilométernyi terűleten, a mennyire a szlavoniai síkság terjed, a lapály csupa hepe-hupás, hullámos emelkedésekkel váltakozik. A síksághoz szokott szem azonban már a néhány méternyi emelkedéseket, a lapálynak még oly csekély megszakításait is hajlandó nagyítani, s tetemes domboknak itélni. A kimagasló nagyobb dombsorok hiánya akkor is igen érezhetővé válik, midőn a síkságot határokkal akarjuk körvonalozni s mintegy a keretét kivánjuk kijelölni, a melyen belűl földrajzi egységként tűnnék föl. Nyugat felé ez a határvonal még aránylag könnyen megjelölhető, a mennyiben ott a pozsegai hegység keleti lejtője ereszkedik le a síkságra. A pozsegai katlan hegygyűrűjéről több ág nyúlik le a rónaságra, a melyen széles, messzire elterpeszkedő hullámvonalakban terűl el. E fölszíni jelenség egyúttal a horvát-szlavon hegység nagy megszakításának a keletkezésére is vet némi világot.
A pozsegai katlant alkotó hegyöv a törzsből két fő ágat ereszt: az éjszaki, melyet mélyen bevágódó harántvölgyek többszakaszra tagolnak, a Krndijából (491 méter) ágazik ki, aztán legyező alakban szétterűlő dombsoraival keletnek fordúl és Diakovárnál (Djakovo) lassacskán a síkságba olvad; a déli ág ellenben a Dilj gorából (459 méter) indúl ki, és Dragotinnál meg Topoljénál hirtelen eséssel szakad meg a síkföld szélén. E két ágat a Breznica patak völgye választja el, a melyben egy kénes forrás fakad. A szlavon síkság déli szegélye a sokszorosan kígyódzó, holt ágak és mocsarak bonyolodott hálózatával biró Száva; az éjszakié pedig a Dráva torkolatának vidéke a Dunával, vagy még pontosabban a Vuka széles, mocsaras medre.
Kelet felé a határt a bájos Frušká gora utolsó, dombos nyúlványai alkotják. Sidnél, a vinkovce-mitrovicai vasútvonalon fekvő nagy mezővárosnál, a síkság keleti szélén a Fruška gora elveszti hegység jellegét, sziklás törzse vaskos televényföldréteg alá kerűl, dombjainak lejtői kiszélesednek s végűl valóságos főnsíkba mennek át.
Ezen fenföldtől délre eső terűlet a síkság tulajdonképeni alvidéke, melyhez képest a Vinkovcén és Diakováron át a nyugati határig húzódó főnsík maga már magas vidéknek tekinthető, jóllehet a különbség csak néhány méternyi közöttük. Így különbözteti meg a kettőt a nép is, a mely ott a síkságon már a legcsekélyebb emelkedésnek is külön nevet ad, s a mélyebben fekvő falvakat az alvidékhez, a magasabban állókat a felföldhöz számítja. És ez az ellentét a nép nyelvében is kifejeződik. A nép nagyon jól tudja, mely járások kerűlnek már közönséges, és melyek csak rendkivűli áradásnál víz alá, s igy azok a terűletek, a melyek soha sem forognak árvíz veszedelmében, a nép meghatározása szerint a felföldhöz; a többiek pedig az alföldhöz számítandók.
Az imént körűlírt terűlet földrajzi és földtani szempontból nem egy érdekes és nevezetes jelenséget tár elénk.
Mindenek előtt a nagyobb emelkedések teljes hiánya tűnik föl a szemlélőnek, míg a kisebb hullámok szakadatlan sorban húzódnak nyugatról kelet felé. Aztán nem kevésbbé szembeszökő a két nagy folyót összekötő vízerek sűrű hálózata, a minő egyebütt Horvát- és Szlavonországban sehol sem látható.
Széles hézagként tátong a vinkovcei és diakovári síkság a folyamközi vidék hegyrendszerei között. A szilárd kőzetek hegységalkotó rétegei mélyen a mai fölszín alá sülyedtek s az ősidőkben aligha nem ott hömpölygette a Száva hullámait a Dunába. Utóbb vízben szűkölködő időszak állhatott be, s ez alatt keletkezhetett a mai talaj. Ez főkép lőszből áll, és kövűletei arra vallanak, hogy eredetét a levegő munkájának köszöni.
A mikor még hatalmas jégárak nyúltak be messzire a mai Németország terűletére, akkortájt Horvátországban és Szlavoniában is nagy változások történtek. Akkoriban tűntek el ott a föld színéről a pálmák és egyéb forróövi növények. A hőmérsék nagyon alászállott és a hajdan oly dús növényélet helyébe a puszta szegényes tenyészete lépett.
Heves szélviharok a fölkavart homoknak nagy felhőit hordták ide és Szlavoniában hatalmas buczkákat halmoztak föl belőle. A talajt gyér fű borította és körötte lassanként a gyorsan beszivárgó esővíz a meszes földből furcsa kis bábokat, golyókat, korongokat, stb. alkotott, a melyek lőszbábok néven ismeretesek.
A szélhordta homok puha palástként beborította a hegyeket és völgyeket, betöltötte a mélyedéseket, szelíd lankákká változtatta a sziklafalak meredek lejtőit s gömbölyded tetőkké tompította a csipkés csúcsokat. De a vizet is fölszívta és elnyelte a homok, s a források és patakok kiapadtak. Így keletkezett a lősz, a mely még ma is fő alkotórésze Szlavonia sík földjének, föl egész a hegyekig. Nem valami termékeny ugyan e föld, de azért mégis megérdemli a rá fordított fáradságot, és ott, a hol a folyóvizek iszapja vagy az emberkéz trágyázza, dúsan terem.
A szlavoniai síkságnak a pozsegai katlan külső oldalára támaszkodó s a Krndija és a Dilj gora imént leírt ágai közé eső folyamvidékkel azonos, kedvező helyzete sokkal járúlt ahhoz, hogy a lösztalaj idővel termő televényfölddé változott. A szélhordta homok, mely löszszé alakúlt, és a hegyekről lemosott föld lassacskán betöltötte a pozsegai hegyvidék és a Fruska gora között tátongó nagy hézagot. De természetesen évezredek kellettek, míg e folyamat véghezment. A hatalmas ős elefántok, melyek valaha a jávorszarvasokkal együtt legeltek itt a Száva torkolatánál, a lősz homokjába temetkeztek, s a jelenlegi mocsarak és tócsák alig sejtetik, hogy a Száva folyó valamikor arra hömpölygette vizét.
Ámde a terűlet mély színtje, mely alig emelkedik száz méternyire a tenger fölé és csak néhány méterrel magasabb a Duna és a Száva tükrénél, azt mutatja, hogy ott oly helyén állunk, a hol a föld belsejében működő erők nevezetes munkát végeztek, és ezzel a talajnak sajátszerű alakúlatot adtak.
Itt a földkéreg egy része, melynek fölszíne ma ép a síkságot alkotja, a mélységbe sülyedt; a leszállott rész szegélyei ma a rónaság határát jelző hegyekben állanak előttünk, még pedig nyugaton a pozsegai hegyvidékben, keleten pedig a Fruška gora magaslataiban.
A tájrajzi leírás kiindúlópontjáúl legalkalmasabbnak a síkság nyugati sánczolata, vagyis Diakovár környéke látszik.
E kelet felé lassan aláereszkedő dombvidéknek még tüzetesebb földtani leírása kivánatos ugyan, de azért Pilar kutatásainak már is oly eredmények köszönhetők, a melyekből a két hegynyúlvány alkotórészei legalább főbb vonásaikban elég világosan fölismerhetők. Jóllehet ezek a dombcsoportozatok a pozsegai katlanhoz számítandók és a szlavoniai síkság ismertetésénél csak mint annak a szegélye jöhetnek tekintetbe mégis szükségesnek látszik ezeket is egy pillantásra méltatni, mert épen ezeknek a magaslatoknak a hegyrajzi alakúlata és földtani összetétele volt nevezetes hatással a síkság kialakúlására, és még ma is a kölcsönös hatások szoros kapcsolata áll fönn a keleti rónaság és a nyugati hegyvidék között a talaj fölszínének alakzatait és a vízrajzi viszonyokat illetőleg. Miben mutatkoznak e kölcsönhatások, azt az alábbi rövid leírás föladata kidomborítani.
A pozsegai katlan keleti sánczolatában, vagyis az imént említett két hegynyúlványban, melyek a Breznica pataknál csatlakoznak, a völgyek csapása a rónaság felé feltűnő változást mutat. A katlant körűlövező hegység többi részében ugyanis a völgyek a délkörrel egy irányúak; ellenben a rónaság felé eső részen egyet kanyarodva nyugat-keleti irányba térnek. Ennek a nevezetes körűlménynek aztán az a következménye, hogy a hegység vizei itt már nem a Duna és Dráva vonala vagy a Száva völgye felé folynak, hanem a síkságot öntözik, a mely ilyen formán jó sok vizet s ezzel együtt tetemes mennyiségű szilárd hordalékot kap.
A rónaság felé ömlő számos pataknak ugyan megvan az a haszna, hogy a síkságot dúsan öntözik, de viszont az a hiba, hogy a talajban a partszélek nagyon omladozók, s mivel a csekély esés miatt a vizek nem vájhatnak maguknak mélyebb medreket, a folyók medrei szerfölött változók és partszakadások igen gyakoriak.
Van is a rónán igen sok kiszáradt folyóág, holt víz, és mocsár, a melyek úgy a gazdasági, mint az egészségi állapotokra kedvezőtlen hatásúak. Minthogy továbbá az egész területnek sincsen egy irányban sem valami nagyobb lejtése, a patakok, mihelyt a dombokról a síkságra érnek, csekély eséssel, lomhán kígyódznak földes medreikben, még hozzá a buja növényzettől, is föltartóztatva.
A folyóvizek csekély sebessége viszont annak az oka, hogy a dombokról lemosott föld a partok mentén álló növényeken megakadva, a fenékre száll. Ez a lehordott föld a homokos, likacsos lőszszel elegyűlve, azt részben kövér, vízálló földdé változtatta. A hol aztán a patakok zavaros vize elrothadt növényi részekkel elegyes iszapját ilyen kövér agyag alapjában rakta le, ott épenséggel nagyon gyakoriak az áradások, melyektől a terűletnek lőszből álló magasabb helyei megkimélvék.
A dombvidékekről lemosott hordalékok lassanként feltöltik a medreket, s így ezekben nem marad elég hely a magaslatokról aláömlő nagyobb mennyiségű esővíz lefolyására. Az alsóbb fekvésű tájak részleges árvíz alá kerűlése tehát olyan szabályszerű jelenség, a mely ellen a földmíves és a mérnöki tudomány nehéz harczot vív, s ez az állandó csapás a vidék termékenységét nagyon csökkenti.
De az itt leírt állapotok nem értendők a síkság egész terűletére, csupán azokra, melyekre a pozsegai katlan keleti nyúlványai leérnek. Sem az éjszaknyugati, sem a Fruška gora lejtőivel érintkező keleti rész nem áll e kedvezőtlen hatások nyügében.
Az árterűlethez főkép a Bić és ágai öntözte vidékek tartoznak, így Kopanica, Gudinci, Prkovci, Šiskovci, Cerna, stb. falvak környéke; holott a csak néhány méternyivel magasabb fekvésű Gorjani, Satnica, Diakovár, Mrzović, Vinkovce, stb. környéke már védve van az árvíz veszedelme ellen. Az utóbb említett községek a már említett nyugatról keletre haladó irányban következnek egymásután egy fönsíkon, a mely csupán néhány méterrel magasabb az alatta elterűlő mélyföldnél. E fönsík azonban a maga régibb, harmadkori rétegeivel a mélyebb áradmányi (alluvialis) és özönvízi (diluvialis) talajjal szemben még a már többször említett pozsegai kőhegység nyúlványához tartozónak látszik s mint biztosabb telepedő hely kétségtelenűl nevezetes hatással volt a lakosság eloszlására.
Tökföldön.
Mašić Miklóstól
Bármily csekély ugyanis az emelkedés, – a déli árterűlet mintegy 83–90 méternyire, a fönsík pedig egész 120 méterig emelkedik a tenger szine fölé, – azért az alacsonyabb fékvésű terűletekhez képest mégis tetemes hasznai vannak, a melyeknél fogva a rajta megtelepedett helységek az egész vidék legkiválóbb községeivé fejlődtek. A földrajzi helyzetnek e kedvező hatását kivált Vinkovce és Diakovár fejlődésén lehet világosan fölismerni.
A síkság keleti szegélye, a melyet egy másik fönsík, a Fruška gorából kiindúló Tovarnik, Banovci, Orolić, stb. körűli fenföld alkot, a síkság természeti sajátságaira nincs valami nagyobb hatással, mivel az egész vidék fő lejtője kelet felé irányúl. Ezt a lejtőt a Száva és a Bosut iránya jelzi.
A szlavoniai síkság tehát a következő vidékekre oszlik: az első a síkság nyugati oldalán a pozsegai hegylánczoknak erre néző lejtőit foglalja magába; a következő mintegy a dombvidék folytatása, és ez az, a melyen Diakovár és Vinkovce állanak; a harmadik meg ennek a második fensíknak az éjszaki lejtője egész a Vukovárnál a Dunába ömlő Vukáig; a negyedik és a legkiterjedtebb a Diakovártól és Vinkovcétől délre egész a Száváig érő terűlet, a Bosut vidéke.
Itt a víz mindenütt igen nagy szerepet visz, mert mindenfelé vízerek szeldelik a talajt, mocsarak és tócsák állanak, s a föld is mintegy víztől át- meg átitatottnak látszik. A dűlők, tanyák és határok, stb. szláv neveiből is eléggé kitetszik, milyen fontos tájékoztató elem itt a víz, holott a hegyi völgyekre vonatkozó elnevezéseknek hiába keressük a nyomát. Konjska bara (Ló mocsár), Kriva bara (Görbe mocsár), Mlaka (Pocsolya), Blato (Morotva) és hasonló nevek ismétlődnek únos-úntalan.
A terűlet földtani összetétele meglehetősen egyszerű és áttekintéséhez a kulcsot a nyugati dombvidék szerkezetében találjuk.
Az egész terűleten uralkodók az özönvízi képletek, még pedig a lősz a maga jellemző csigáival (Helix, Pupa, Clausilia, Succinea), továbbá emlősök maradványaival, míg a mélyebb részeket sok helyütt a lösz fölé helyezkedő áradmányi rétegek lepik el.
Az emlősök maradványaiból leginkább fogak és szarvak találhatók, a melyek ősvilági elefántok, lovak és szarvasok emlékei. Helyenként az ősvilági elefántagyaraknak némi maradványai is mutatkoznak, csakhogy a hatalmas agyarak a likacsos, homokos lősz talajban a légköri behatások ellen roszúl lévén megvédve, morzsás és nagyon elmállott állapotban jutottak ránk, egész agyarak pedig csak igen ritkán kerűltek ki a föld alól. Jobban megőrződtek az őselefántok őrlő- és az ősvilági ló szemfogai, a melyek igen gyakoriak az ottani lőszvidéken, és kivált a partok függőleges falaiban találhatók.
A nyugati dombsorok földtani szerkezetéből következtetni lehet a síkság alsó rétegeire, mert épen a magaslatokon föltetsző kőzetek sülyednek a mélybe s ezek fölé kerűlt a lősz és az alluvium.
Ezek a régibb rétegek a harmadkori miocén és pliocén képződményhez tartoznak, a Congeriák, Planorbis és Cardium kövűletei, kivált az utóbbiak igen gyakoriak bennük, s márga- és mészkövekből alkotvák. Néhány helyen szén is mutatkozik, így Hrkanovcinál, de sajnos, csak csekély vaskosságú barnaszén alakjában. Egyáltalán az egész terűlet kevés olyan jelenséget mutat, a mely bányaipari tevékenység alapjáúl igérkezhetnék. Vas csak csekély mennyiségben fordúl elő gyepvaskő (limonit) alakjában; egyéb ércz nem található és a réz alig mondható fejtésre érdemesnek. Pilar azonban némely földnemeket említ, a melyek ásványfestékek anyagáúl lennének értékesíthetők. Némely márga fajtákat vízálló mészszé lehetne földolgozni, a mészkő pedig maga is kitűnő építő anyag, mert olyan szilárd, akárcsak a gránit. A fehér márgák helyenként olyan tiszták, hogy irókrétának lehetne használni s jelenleg is pótolják a házak falára kellő meszet.
A terűlet vízrajzi hálózata elég világosan föltetsző szakaszokra tagolódik, jóllehet a lapályos talaj alig engedi a határvonalakat fölismerni.
Az első részlet a pozsegai hegységből eredő patakokat foglalja magába. Ennek egyközű völgyei keletnek nyílnak és a síkság határán délnek fordúlnak, minthogy a fönsík, a melyen Diakovár áll, némileg eltéríti őket. E patakok éjszakról délnek menve: a Kašnica, Gaźnica, Breznica és Svršnica.
Felső szakaszukban e patakok a régebben egységes tábla-alakú felföldet szétdarabolták és dombvidékké változtatták át; alsó részükön nincsenek tulajdonképeni torkolataik, kivéve ott, a hol csatornákba fogták föl a vizüket, hanem mocsarakká és pocsolyákká sekélyesedve a vízerek és tócsák útvesztőibe enyésznek. Ezért nem is lehet folyásukat végig nyomon követni és megállapítani, minthogy a neveik is járásról járásra, vidékről-vidékre változnak, s így az egyes vízér azonossága bajosan ellenőrizhető.
Figyelemreméltó jelenséggel találkozunk a következő vízrajzi szakasznál, mely az említett diakovári fönsíkra terjed. Itt ugyanis a patakok elposványosodott medreikben a terűlet hegyrajzi és földtani lejtőjével ellenkező irányban folynak. A Diakovártól Vinkovcéig terjedő fönsíknak déli széle csak néhány méternyivel ugyan, de magasabb az éjszakinál. A patakok tehát éjszakról délnek folyva szelik át a fönsíkot, vagyis épen abban az irányban, a melyben a talaj emelkedik. E patakok Gorjaninál 108 méternyi abszolut magasságban kezdődve, Diakovárnál 122 méternyi magasságban lépnek a fönsíkról a mélyebb lapályra. A fönsík éjszaki oldaláról az időszaki vizek a Vuka felé ömlenek és Vinkovcénél kétfelé ágaznak.
Itt teljesen eltűnik a Száva és a Duna közötti alacsony vízválasztó. Vinkovcénél ugyanis a Bosut éjszaknak, a Vuka ellenben délnek kanyarodó ívet ír le, s mind a két folyót Nuštarnál meglehetősen hullámos vidéken mintegy 88 méternyi magasságban a Ervenica patak köti össze. Itt a vizek a csapadék mennyisége és a vízállás szerint hol a Szávába, hol a Dunába ömlenek.
Nagy gazdasági fontossága van a Vukának, mivel tetemes terűletnek a vizeit kellene levezetnie, e feladatának azonban a már említett elposványosodás és azon akadályok miatt, a melyeket medrének buja mocsári növényzete a víz lefolyása elé állít, nem felelhet meg. Kanyargó folyását nagy mocsarak szegélyzik, melyek kiszárítva jó termőtalajúl szolgálhatnának. Ezért is már a XVIII. században fölmerűlt a Vuka szabályozásának és e mocsarak levezető csatornák általi kiszárításának terve. De eddig minden ez irányban megkisérlett munkálat és terv, a melyeket Kreutzer Ferencz a Vuka-szabályozásról szóló munkájában kimerítően ismertet, elégtelennek bizonyúlt, s mostanában ép azon dolgoznak, hogy gyökeresebb rendszabályokkal segítsenek e vidék állandó árvíz-veszedelmén.
A Vuka szabályozása különben nem csupán szűkebb helyi érdekű, hanem azért is fontos, mert általa a Duna és a Dráva összekötése is meg lenne valósítható. A folyamközi vidék e keskeny helyén egy hajózó csatorna a lapályos talajon csekély költségbe kerűlne, a tömegesebb árúszállítás czéljára pedig igen nagy haszonnal járna, mert általa meg lehetne kerűlni a Száva alsó részének a hajózásra nem igen alkalmas helyeit, és a Dunától a tengerhez vezető utat is tetemesen meg lehetne rövidíteni.
Mint a síkság összes többi folyóvizeinél, úgy a Vukánál is, mely az itteni patakok typikus képviselőjeűl tekinthető, az üledék lerakodása gyors előhaladásban van. A többnyire sűrű iszapból álló áradmányi talaj 6–12 méternyi vaskosságú, erre turfarétegek következnek, a melyek égethető tőzeget szolgáltatnak és a diluvium rétegén nyugszanak. Ebben találhatók az özönvízi emlősök maradványai. A diluvium alatt nagyobb mélységben vízmosta homok van, melyet az ősidők folyamai hordtak ide.
A televény föld agyagból és mocsáriszapból áll. Ez dús nitrogén tartalmú, de annál szegényebb foszforsavban. Buján tenyészik tehát benne a tavi rózsa több fajtája, a nád, káka és a sás, melyek erős gyökereket eresztenek, de hasznot nem hajtanak, mert még legelőűl sem használhatók.
E dús mocsári növényzetből nem egy érdekes és ritka jelenség érdemel említést. Ilyenek a Nymphaea alba, Nuphar luteum, Villarsia nymphaeoides, Salvinia natans, Polygonum amphibium. Különféle sás- és szittyófajok, köztük a Phragmites comm is a mocsarak tenyészetének fő alkotórészei. Tulajdonképeni vízi növényekül a Stratiotes aloides, Hydrocharis Morsus ranae és a Marsilia quadrifolia, míg a partokat töméntelen Chrysanthemum uliginosum, az Angelica silvestris óriási példányai, Iris Pseudacorus, Caltha palustris, Abutilon Avicennae, Roripa palustris, Senecio paludosus, Lactuca sagittata szegélyzi óriási mennyiségben, gazdag tanulmányi anyagot nyújtva a növénykutatónak.
Föl is keltette már elég régen e dús növényzet a botanikusok figyelmét, s leírásával több munka foglalkozik.
Első sorban Kitaibel három kötetes díszműve* említendő, a mely a XIX. század elején jelent meg Waldstein gróf támogatásával és ezen vidékekre is kiterjeszkedik. Dr. Schlosser József és dolgozótársa, Vukotinović Lajos, a „Flora Croatica” érdemes szerzői, e tájak növényzetét nagy figyelemben részesítették. Kitűnő áttekinthető munkát írtak Schulzer, Kanitz és Knapp e czimen: „Die bisher bekannten Pflanzen Slavoniens”*. (Szlavonia eddig ismeretes növényei). Ez a mű annyival is értékesebb, mivel egyúttal a Szlavoniában történt növénytani kutatások történetét és a tartomány földrajzi áttekintését is magában foglalja.
Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae. Bécs 1802–1812. E munkában egyúttal Horvát-Szlavonország teljes földrajza is megtalálható.
A bécsi állat- és növénytani társaság értekezéseinek XVI. kötetében, 1866.
Kiváló érdemeket szerzett e téren Müggenburgi Schulzer, kinek a gombák természetrajzával foglalkozó munkájáról Kanitz igy nyilatkozik: „Müggenburgi Schulzer István százados már 17 éve foglalkozik Szlavoniában a gombákat illető tanúlmányokkal. A legjelesebb osztrák mykologus (gombaismerő) e búvárlatainak eredményét négy kötetnyi kézírati munkája s az ahhoz mellékelt számos gondos rajzú vízfestmény tartalmazza. Nincs egyetlen egy faj sem, melynek a képét itt ne látnók, sőt soknak az egész fejlődésmenete is föl van tűntetve. E nagyszabású munkából, mely egész Magyarországot felöleli, kivonatképen a szerző megfigyelte összes gombafajok jegyzékét adjuk.”
Schulzer Vinkovcében élt és kutatásait a szlavoniai síkság szívében folytatta. Ettinger József, ki erdészeti tisztviselő lévén, hivatalánál fogva is kitűnő ismerője volt az erdő állat- és növényvilágának, az erdők kitűnő leírását adta.*
Šumsko grmlje i drveće u Hrvatskoj i Slavoniji. Zagreb, 1890.
A gabonaneműek is dúsan tenyésznek e talajon, csakhogy annak a már említett alkotórészekben való szegénysége miatt a szemek fejlődése nagyon satnya. E bajon mesterséges trágyázással kellene segíteni.
A vízrajzi terűlet harmadik szakasza a Bičko poljét (Biči mezőséget) és a Spačva, meg a Studva mentén elterűlő lapályt foglalja magába, tehát a szlavoniai síkságnak a Bosut mellett fekvő és a Száváig érő részét. Legnevezetesebb folyóvíz itt a Bić-Bosut patak, mely Brodtól keletre ered és számtalan kanyarúlattal kígyódzva mocsarak és morotvák között lomhán hömpölyög tova és Račánál ömlik a Szávába. Mind a két vízér a Száva holt ága s e folyóval még ma is szoros függésben van.
Tavaszszal és őszszel, mikor az esők vagy a hóolvadás egyszerre nagyobb vízmennyiséget zúdítanak le, mindezen vízerek és mocsarak színűltig megtelnek; ugyanekkor azonban a Száva vize is a folyás ellenében torlódik ez ágakba, teljesen betöltvén azok széles medreit és aztán kiáradva az egész sík földre.
A Bosut torkolatánál tehát nagy költséggel kiterjedt csatornahálózat és gátak, zsilipek épűltek, hogy egyrészt a Száva beáradásának útját vágják, másrészt a nyaranta alacsony vizet fölfogják, mert a nyár szikkasztó hőségében nagyon megcsappanó vizet csak így lehet a hajózás czéljára előteremteni, a mely pedig a környék erdőségeinek fakivitele szempontjából nagyon szükséges.
Míg más vidékeken épen a folyók élesen föltetsző vonalai, a melyek forrásuktól egész a torkolatukig könnyen fölismerhető bevágódásokat alkotnak a talaj fölszinén, az egyes országrészek határjelzői gyanánt szolgálnak: addig a szlavoniai síkságon a földrajz munkása ugyancsak zavarba jönne, ha itt is a folyóvizek szerint akarna tájékozódni. Mert a folyók itt oly bonyolódott hálózatúak és oly sokszor meg-megszakadnak, hogy egynek-egynek az egész vonalát kijelölni a legnehezebb helyrajzi föladatok közé tartozik. E mellett a medreknek részint a természet, részint az emberkéz okozta gyors eltolódásai, magas vízállásnál előfordúló időszaki összekapcsolódásuk és jóformán napról-napra változó vízbőségük az egyes folyóvidékek pontos kiszabását teljesen lehetetlenné teszi.
Ennélfogva e folyóvizeknél, melyeknek szárazabb nyáron a folyásuk sem igen ismerhető föl, a hosszúságot, vízbőséget, folyási sebességet, stb. illető adatok azon pontosság híjával vannak, a melyig a tudomány más folyóknál mindezek tekintetében jutott. E sajátszerű vízrajzi jelenségek nevezetes jellemvonásaiúl tekintendők ezen vidéknek.
A síkság, nevezetesebb folyóvizei a következők:
A Bić patak Ruščicánál, Brod alatt fakad a rónán; eleinte a Szávától csak két-három kilométernyire folyik, a Bičko poljén keresztűl, majd számos kanyarúlatot téve Sredanci, Vrpolje, Mikanovci falvak előtt, Velika Cernánál a Bosutba ömlik.
Első szakaszán meglehetősen magas, torkolatánál pedig teljesen alacsony partjai helyenként annyira ellapúlnak, hogy tartósabb esőzésnél a Bičko polje egész Mikanovciig víz alá kerűl. Minthogy a patakot malomzsilipekkel és halász-rekeszekkel több helyt föltorlasztották, folyását csatornákkal és gátakkal kellett szabályozni, a mi egyéb patakok több szakaszára nézve is megtörtént már.
A kis Berava patak Prnjavornál ered és mellékágainál fogva a Bić vizével közlekedik. A többiekhez hasonlóan számtalan kanyarúlattal kígyódzik egész a Száva közelében lévő Stitarig, a hol a Bosutba szakad.
A Bosut Štitarnál a Beravából és még néhány érből keletkezik; saját forrása nincs is. Velika Cernától nagy kanyarúlatokkal halad éjszaknak Vinkovciig, ott azonban irányt változtat és miután Lipovacnál a Spačvával, Morovićnál pedig a Studvával gyarapodott, Bosut falunál a Szávába önti vizét, sok iszapot hordva beléje, de kavicsot nem, mivel csekély esése kavicsgörgetésre nem elég erős. Vinkovcéig érő nagy kanyarodása a Spačva- és a Studva-lapály erdős terűletét öleli körűl. Medrének magas és széles keresztmetszete, mely tetemes mélységgel és szelid hajlású partok közt halad Cernától a torkolatáig, életrevalónak tűntette föl azt a tervet, hogy e jelenleg egészen vad és rakonczátlan patakot vízi úttá tegyék, a mi zsilipek építése és kotrás útján meg is történt.
Az elsorolt folyóvizek a síkság lapályosabb részének a Száváig érő déli terűletét öntözik. A Bosutnak bal vagyis éjszaki partján a vízrajzi hálózat kevésbbé sűrű. Vannak ugyan ott is árkok, mocsarak s más effélék, de folyó vízerekből csak a Jošova patak említendő, mely Diakovártól délnek tart.
Az éghajlati körűlmények nagy hatással vannak a vízrajzra, és évszakról-évszakra feltűnően változók. Tavaszszal és őszszel a mocsarak tavakká nőnek, és a folyók nagy víztömegeket hömpölygetnek, nyáron ellenben a mocsarak nagyon összezsugorodnak, sőt helyüket szántóföldek foglalják el, és az imént még szakadatlan vízfolyások egyes pocsolyákká tagolódnak. A csapadékok mennyisége 11–13 éves cyklusok szerint látszik váltakozni, de az egyes évek közt is nagy e tekintetben a különbség. Átlag évenként 800–900 milliméter a csapadék mennyisége. Egyezik ezzel a csapadék mennyiségének Horvát-Szlavonország terűletén való általános eloszlása is, a mely tudvalevőleg nyugatról keletnek haladólag csökken. A legkisebb csapadékmennyiség február, márczius és szeptember hónapokra, a legnagyobb pedig április, május és október hónapokra esik. Ez az eloszlás a földmívelésre nézve nem mondható kedvezőtlennek.
Az éghajlat egészben a terűlet belföldi (continentalis) jellegéhez illő, de eléggé kiegyenlítődött s mindennemű terménynek kedvező.
A nyár ugyan igen meleg, s ha ilyenkor néhány héten át nem esik, a lősz mély homokká porlad, a mely a legkisebb széltől fölkavarodva egész felhőkben emelkedik föl és a házak minden résén behatolva, mindent ellep.
A hőmérsék rendkívűl mély, vagy magas fokú, s ezért a nagyon viharos légköri háborgások nem kevésbbé ritkák. Esős zivatarok, pusztító viharok és jégesők épen nem gyakoriak, azonban a nyár szárazsága és június, július, augusztus hónapokban az állandón meglehetős magas fokú hőmérsék gyakran elég kellemetlenné válik. Ilyenkor a vizet áteresztó lősztalajon vízhiány áll be s a kútakból néhol kiapad a jó ivóvíz.
Az éghajlat azonban egészben véve a földmívelésnek nagyon kedvező. A gabnaneműek minden fajtáját termesztik, a melyek különben Horvátország többi részein is megteremnek. A szőlőmívelés is számbavehető, ha nem teremnek is olyan fínom fajok, mint a Fruška gora verőfényes lejtőin.
Gyümölcsfák közűl különösen a szilvafák említendők, melyek nemesebb fajainak termését külföldre is szállítják. Dinnyét, kivált görögdinnyét a földeken jóformán minden gondozás nélkül termesztenek, s a nap forró sugarai mégis tetemes nagyságra érlelik úgy, hogy néha 15, sőt még több kilós darabok is kerűlnek piaczra.
Milyen forrón tűz nyáron a nap a rónán, eléggé mutatja az is, hogy a gyapotcserje is megterem, a melyet a határőrvidék fönnállása idején kisérletképen Vinkovce környékén honosítottak meg. Ennél azonban fontosabb az eperfa termesztése.
Az év 11.3 Celsius foknyi középhőmérséke; a hosszantartó nyár, a melyre majdnem minden átmenet nélkül következik a tél; a szép meleg ősz, mely állandó derűvel és verőfénynyel tart egész november derekáig: mindez igen kedvez a növényzet fejlődésének. Akárhányszor megesik, hogy novemberben a szilvafák másodszor virágzanak, és a langyos őszi idő nem egy tavaszi virágot kelt életre.
A diakovári székesegyház.
Tišov Ivántól
Az erdőkben legsűrűbben a tölgyfajokkal (Quercus pedunculata, sessiliflora, pubescens, conferta ehető makkjával, és Q. cerris), jávorral és ritkábban bükkfával, aztán szelid és vad gesztenyével találkozunk, míg a tűlevelűek egészen hiányoznak és csak mesterséges tenyésztésben láthatók.
A különféle nyár- és fűzfanemeknek a talaj, úgy látszik, nagyon kedvez, mert az utóbbiakból példáúl hatféle fajtát számlálhatni, köztük a Salix repens és amygdalina fajokat.
A tűlevelűek teljes hiánya is a növényzet délvidéki jellegére vall. Van azonban a növényvilágnak még egy jelensége, a mely a talaj sajátszerű alkotására mutat, és ez a Salsolaceák jelenléte, a melyek csupán sótartalmú földben tenyésznek. E növények tenyésztése egyúttal azt is megmagyarázza, miért ihatatlan a legtöbb kút vize.
A rónaságnak majdnem délszaki forrósága a legszebb fejlődést biztosítja a kocsános tölgynek (lužnik, Quercus pedunculata), melynek egyes példányai oly hatalmasra nőnek, hogy annak idején méltó csodálkozást keltettek a budapesti ezredévi kiállításon. De már régebben is világszerte híres volt e tájak tölgytermése, és milliókra megy a dongák, talpfák és gerendák, stb. száma, melyeket innen Fiumén át külföldre szállítottak.
Igaz, hogy a haladó gazdasági termelés a hajdan óriási erdőállományt tetemesen meggyérítette, s ezzel a nagyobb vadak is elpusztúltak és az erdő állatvilága is megváltozott.
A medve már teljesen kiveszett. A vaddisznó is ritka már és csak egyes megközelíthetetlen mocsarakban és posványos rétségeken húzódik meg, helyet engedve a szelíd sertésnek, melyet nagy kondákban hajtanak a tölgyesekbe makkoltatni.
Hasonlóképen a hód is, a melyről még Taube azt írja, hogy a patakok mentén egész telepei láthatók, ma már csak a múlt idők emléke. Ellenben az óvatos vidra a halakban bővelkedő patakok mentén még föllelhető. A hajdan igen gyakori farkas, melynek állománya Bosznia felől folyton újabb jövevényekkel gyarapodott, mai napság már ritka és csak egyes példányai láthatók. Már a róka és a vadmacska is a ritkább jelenségek közé tartozik úgy, hogy az őznek és a nyúlnak már csak a vadásztól kell tartania. Jellemző állatkái e vidéknek az ürgék (Spermophylus c., népies nevük gyors mozgásuk miatt tekunice, vagyis „futók”), melyek a lősztalajon roppant számmal élnek. A legelők puszta földjén igen kedves látvány, a mint e fürge kis állatok a vándor közelébe merészkedve, hátsó lábaikra ülnek s kiváncsian tekintgetnek körűl picziny fekete szemecskéikkel, majd hirtelen villámgyors iramlással a föld alá bújnak. Óvatosságból soha sem távoznak messzebbre föld alatti üregüktől, a melyet a sík lősztalajban vájnak s rendesen több kijárattal látnak el. Mint az árnyék, úgy osonnak kerek, alig észrevehető lyukaik közelébe, a honnan biztonságból kémlelik a közelgő veszedelmet s könnyen menekűlhetnek előle. Nagy társaságokban élnek s üreget üreg mellé fúrnak, helyenként egészen aláaknázva a talajt. Ép így tesznek a folyók függőleges partfalaival a parti fecskék, melyek nagy rajokká csoportosúlva fúrják a földbe fészkeiket.
A ragadozó madarak különféle fajainak remek példányai találhatók e tájon, mert kivált a lakatlan mocsaras terűletek, valamint a Duna és a Száva alacsony, sűrű bozóttal, fákkal benőtt szigetei (a folyók e szigeteinek itt török szóval ada a nevük) igen jó buvóhelyek számukra. Csodálatos, milyen kevéssé félénkek itt a sasok és keselyűk. A közeli legelőn szerzett zsákmánynyal jóllakva, gyakran egy-egy útszéli eperfán is megpihennek s egészen pár lépésnyi közelre bevárják az embert, és csak lustán, mintegy a háborításon boszankodva lebbentik meg szárnyukat, hogy valamicskével tovább repűljenek.
A közönséges és a fehérfejű keselyű (Vhultur fulvus és V. cinereus), többféle sasfaj (Aquila nevia maculata, Circaetus Haliaëtus albicilla, Pandion haliaëtus), a vörös és a fekete kánya, az ölyvek, vércsék, karvalyok, sólymok épen nem ritkák, s a vadász egy-egy lelőtt sassal nincs is valami nagyra. Nem kevésbbé gyakoriak a baglyok, melyek az említett ürgékben kitűnő zsákmányra találnak.
Számban és fajokban gazdagon képviselvék az úszó és gázló madarak. Vadkacsákon, vadludakon és gólyákon kivűl említendő különösen a nemes kócsag, a bölömbika, a hattyú, a gém és a bibicz, a melyek számára dúsan terített asztallal kinálkozik a sok mocsár.
Áradások után a kiszáradt vízerekben tömérdek hal marad hátra, és sajátságos, hogy a halak némely holt ágat újra meg újra fölkeresnek, ellenben másokat föltűnően kerűlnek. Amazokban a pontyra, csukára és harcsára mesterségszerűen űzött halászat igen jövedelmező.
A szlavon síkság a vele természeti tulajdonságait illetőleg legszorosabb kapcsolatú Szerémséggel együtt régi műveltség nyomait mutatja. A legnevezetesebb helységek eredete már a rómaiak korába nyúlik vissza. Eszék, Vukovár és Vinkovce régóta szerepelnek a történelem évlapjain, s az ottani mocsarak már a rómaiaknak is elég dolgot adtak.
Az egész terűlet fő helye Vinkovce, melynek középponti fekvését már a rómaiak is egy telepük alapítására használták föl. Itt, a Hiulca mocsár mellett (juxta paludem Hiulcam) keletkezett a Municipium Cibalis, melynek fönnállásáról több római régiséglelet tanúskodik, melyet azonban a népvándorlás viharai elsöpörtek a föld szinéről. (A Hiulca mocsár vizét, mely Eszékig, a régiek Mursájáig terjedt, az Ulka, ma Vuka vezette le).
A mai Vinkovce (6000 lakossal) Savoyai Jenő herczegnek a törökök elleni diadalmas hadjáratai után keletkezett, tehát igen fiatal város. Tulajdonképen csak mezőváros, de városias külseje némileg jogosúlttá teszi előbbi megjelölését. Elhelyezése és tervrajza ama hivatalból elrendelt építésmód szerinti, a melylyel ott mindenütt találkozunk, a hol a katonai határőrvidék fönnállása idején egy-egy ezred törzskarának vagy felsőbb parancsnokságnak a székhelye volt. Közepén nagy, négyszögű, szabályos fasorokkal beültetett tér van, s a körűl állnak a nevezetesebb épűletek. E térről nyílnak az útczák, melyek mentűl távolabb esnek a középponttól, annál szerényebb építkezésűek. Aztán még egy parkszerű katonatiszti sétakert, és ezzel az egész város terve előttünk áll. A még a határőrvidék korából való főgymnasium, több hivatal és hatóság, néhány iparvállalat és az igen látogatott hetivásárok elég élénk forgalmat okoznak Vinkovcében.
A szlavon síkság helységeiben teendő körút kiindúló pontjáúl Vinkovce a legalkalmasabb. Már Taube is Vinkovcét mondja az egész vidék fő helyének, mivel ott volt a brodi ezred törzskara és a dandártábornok székhelye is.
Ha Vinkovcét a nyugat felé vezető országúton hagyjuk el, Neudorf, Ivankovo, Vogjinci, Mikanovci és Gjurgjevci falvakon át a középső fensík déli szélén állá Diakovárra érkezünk.
E falvak a legtöbb e vidéki helységhez hasonlóan az országút mentén húzódó hosszú házsor alakjában épűltek; s mint alaptervükben, ép úgy egyéb vonásaikban annyira hasonlók egymáshoz, hogy megismertetésükre elég egy ilyen falunak a leírása. Ez az egyöntetűség főkép onnan ered, hogy valamennyi telep előre kiszabott tervezet szerint épűlt; valamennyi az országút mentén és síkon áll.
A helység közepén van az egyszerű, rendesen a XIX. századnál nem régibb templom, melynek építésmódja és díszítése vajmi szerény, de mégis a helyi körűlményekhez képest oltárokkal, képekkel és faragványokkal többé-kevésbbé dúsan van ékítve. Mindeniknek van harangtornya, mely téglából épűlt, minthogy a faragott követ messziről kellene szállítani. A templom mellett áll a plebánia, a községháza és az iskola, mely rendesen a falu legszebb háza.
A házak legtöbbnyire földszintiek, az oromfallal néznek az útczára és széles kapu nyílik a hozzájuk tartozó udvarra, mely körűl a gazdasági épűletek sorakoznak. Építő-anyagúl legtöbbnyire vályog szolgál, mely a kemény lőszföldből kitűnő minőségben készűl. Sok házat még kezdetlegesebb módon, szalmával kevert és deszkák közé sajtolt vagy vert földből építenek, melynek mintegy 3 méternyire emelt falába fejszével vágják az ajtó és ablak számára kellő nyílásokat.
Krisztus kiűzi a kufárokat a templomból.
Idősb Seitz festménye a diakovári székesegyházban.
Tetőűl vastag nád- vagy szalmaréteg, de égetett cserép is szolgál. A háznak az udvarra néző hosszanti oldalán folyosó húzódik végig, s abból nyílik a fő bejárat. A konyha és a lakószoba el vannak egymástól választva, s még ott is, a hol a padlózatuk csupán lesulykolt agyagból van, igen tiszták. A marha számára külön helyiségek vannak, és ezt az elkülönzést még a legszegényebbeknél is szigorúan megtartják.
A házak külső dísze a folyosót az udvar felé elzáró oszlopokból áll, a falakat pedig gyakran rikító színűekre festik.
A belső berendezés egyszerű, de takaros. A hófehér falakon néhány kép függ, s a háziasszony fő büszkesége a magasan tornyosodó ágy, melynek saját szövésű szőnyeg a takarója.
E szőnyegek a szlavoniai házi iparnak igen figyelemreméltó alkotásai. Az anyagot hozzá a birkanyájak gyapjából veszik, az elpusztíthatatlan festékeket pedig hagyományosan öröklődő ősrégi reczeptek szerint készítik. Színeik igen élénkek, díszítményeik gazdagok és változatosak, ékesen szólva a nép jó ízléséről és szépérzékéről, valamint a díszítő hatások megítélésében jóformán ösztönszerűen nyilvánúló helyes értelméről.
A hol a lősztalaj megszűnik és bővében van a fa, azokban a kerűletekben a házakat szálfákból is ácsolják, s az ilyen házaknak az emeletére szabadon álló lépcső vezet föl.
A házépítésnek ez a módja sok tekintetben nyereséges. A költsége csekély, s így az önálló háztartás alapítása tetemesen meg van könnyítve. A mellett az ilyen házak nyáron hűvösek, télen jó melegek, s ha árvizek nem nedvesítik át a falaikat, szárazak is.
A ház mellett van a gyümölcsös és a veteményes kert, úgy, hogy a falvak gyümölcsültetvények koszorújában állanak.
A nagyobb helységekben több mellékútcza is van, melyek a lehetőség szerint rendesen derékszögben metszik a fő útczát.
Az alacsony dombhullámok közűl magasan kiemelkedik s útat mutat a vándornak Diakovár székesegyházának a tornya.
Diakovár a már említett fensík nyugati végén áll ott, a hol a talaj már kissé hullámosodni kezd, a pozsegai katlan nyúlványainak lábánál, 111 méternyire a tengerszín fölött. Vidékét, melyen messzire sehol kő nem látható, itt néhány kisebb patak szeli át.
Diakovár nyugati oldalán a Ribnjak patak kis völgye van, mely csak 17 méterrel mélyebb fekvésű a városnál. A környék egyhangú, sík rónaság, melyek a kiterjedt szántóföldek között erdők zöldelvek.
Diakovár eredete a rómaiak uralmának idejére esik, a kik itt, a Sziszekről Sirmiumba vezető birodalmi út mentén Certissa nevű nagyobb állomáshelyet alapítottak. E községet azonban a népvándorlás viharai sok mással együtt elsöpörték a föld szinéről, s csak a XIII. században támadt ismét új életre.
IV. Béla király testvére Kálmán, Halics volt királya, egész Szlavonia herczege, 1239-ben királyi beleegyezéssel a boszniai püspöknek és utódainak adományozta Cossessio Diaco-t a hozzá tartozó óriási birtokokkal együtt.
Káptalan is keletkezett a püspökség mellett, és a Ferencz-rendieknek, a XIII. század közepén már volt itt kolostoruk, és 1430 táján a boszniai püspökök állandóan ide telepedtek.
A község virágzásnak indúlt, és Zsigmond király három izben is megfordúlt benne. Szulejmán császár Diakovárt is elfoglalta, s a püspök a káptalannal együtt elmenekűlt a városból, melynek romjai között a török ütött tanyát. Kényuralma alatt csupán a Ferencz-rendiek tudtak maguknak némi tekintélyt megóvni s a jogfosztott ráják (a meghódolt keresztény alattvalók) csak az ő oltalmuk alatt találtak némi védelemre.
De mikor utóbb a hódítók a székesegyházat is elpusztították és a többi templomot mohamedán imaházakká alakították át, akkor végre a Ferencz-rendiek is kénytelenek voltak elmenekűlni.
Diakovár azonban továbbra is nevezetes hely maradt, és a XVII. század végén, mikor a törököknek a mind előbbre nyomúló császári hadak elől hátrálniok kellett, 700 török és 42 keresztény „füstöt” számláltak benne, mert akkoriban ez volt a házak hivatalos neve.
A törököknek 1687-ben történt elvonúlása után Olovčić (Plumbeus) Miklós püspök ismét visszatért Diakovárra, s a romokból új élet támadt. Nevezetes lendűletnek indúlt a város a XVIII. században, a melynek folyamán kiépűlt a püspöki palota homlokzata, előtte pedig díszkert létesűlt.
A XIX. század elején (1807) alapította Mandić püspök a papnevelőintézetet s a bölcseleti és hittudományi tanfolyamú lyceumot.
Jóllehet Diakovár ma Szlavonia kisebb helyei közé tartozik (lakóinák száma 4500) és egészben az egyszerűbb vidéki városkák egyike, mint a környék kereskedelmi piacza mégis elég fontos. Régebben virágzó iparát, mely a falusi lakosság számára való szövetek és bőr gyártásában állott, a külföldi gyárak versenye nagyon megcsappantotta. Mai napság a bizományi kereskedés, a föld- és szőlőmívelés a lakosság főbb keresetágai.
Valóságos dísze a városkának a püspöki palota mellett emelkedő új székesegyház, melyet Rösner tervei szerint Schmidt Frigyes templomépítő alkotott elegyes román és csúcsíves modorban. E székesegyház nemcsak nagyságával hat, hanem külsejének szép arányosságával és belsejének művészi díszítésével is gyönyörködteti a szemlélőt.
Két tornya 84 méter magas; hosszúsága 78, legnagyobb szélessége pedig 60 méter. A főhajó és a két kereszthajó összeszögellése fölött 62 méter magas kupola emelkedik.
Nagy művészi becsű belső díszítéséből különösen említendők a két Seitz (apa és fiú) falfestményei. Nevezetes látnivalója e székesegyháznak a 3000 síppal bíró hatalmas orgona is.
A diakovári székesegyháznak annál nagyobb e helyütt a hatása, mivel különben az egész diakovári vidék meglehetősen szegény az építőművészet alkotásaiban.
Diakovár története és fejlődése jóformán az egész vidék összes nagyobb községeinek keletkezését és további sorsát példázza. A rómaiaktól alapított helységek csakhamar gyors virágzásnak indúltak. A népvándorlás azonban minde római telepeket elsöpré; de mivel a Konstantinápoly felé vezető világút mentén állottak, a közép-korban új telepek támadtak a helyükön. De ezen helyzetük másrészt a törökök zsákmányra indúló hadjáratainak is a prédáivá tette őket. Évszázadokra meg is telepűlt aztán bennük a török, kiirtván falaik közűl a keresztény művelődés összes nyomait.
A XVII. század vége felé megint a magyar korona alá kerűlvén vissza, harmadizben is benépesűlnek, és a vérázott talajon csiráznak ki, eleinte még jó sokáig csupa harczi emlék közepette és katonai szervezet mellett, az újabb művelődés magvai. Csak a XIX. század közepe táján csökken mindinkább e katonai nevelés uralma, s a katonai őrvidék megszűntetése után végre e tájakon is szabad fejlődésnek indúl a polgári élet.
Diakovártól egy órányira van a lősz-fensík éjszaki szélén Gara (Gorjani). Ma kis falu; körötte néhány alacsony domb emelkedik; szilváskertek közűl nyájasan kikandikáló viskói fölött templomának tornya magaslik, s idylli békés ábrázata semmivel sem árúlja el, micsoda harczi lárma zúgott s mily szörnyű vérengzés volt hajdan e helyen.
Akkor nagy erdőség ölén erős vár állott még e terűleten. Az 1386. év egy szép júliusi reggelén nagy kiséret élén lovagolt erre Garai Miklós nádor. Büszkén nyargalt a kocsi mellett, két királynőt kisérve, Erzsébetet, Nagy Lajos özvegyét, s a leányát Máriát. A fák sűrűjéből hirtelen fegyver villant elő, s az erdő rejtekéből összeesküvők csapata rohanta meg a menetet, a kik az özvegy királynő hatalmas kegyeltjének élete ellen törtek. Hősies küzdelem után Garai elesett a kardcsapások alatt, s fejét a foglyúl ejtett királynők kocsijába dobták.
Garától és Diakovártól nyugatra a Kašina patak völgye nyílik; balpartján kezdődik a szlavoniai rónaság lősz-fensíkja, a jobbon pedig magasabbra emelkednek a dombok s lassan a pozsegai hegység magaslatai felé hullámosodnak. E dombok földje is jól meg van mívelve, és úgy a völgyekben, mint a magaslatokon számos falú látható.
A Breznica patak völgye mély barázdát vág a talajba, mely a pozsegai hegykatlan vízválasztójáig és a Londža forrásvidékéig ér. A völgy csak lassacskán emelkedik és számos helységnek ád helyet termékeny talaján. Levanska Varoš helysége és Breznica kénes fürdő, melyek pedig a legmagasabb dombok lábánál állanak, szintén csak 130 méternyire vannak a tengerszín fölött.
A pásztorok imádása.
Ifjabb Seitz festménye a diakovári székesegyházban.
A fürdő kezdetleges berendezése még ma is abban az állapotban van, a melyben Taube a XVIII. században találta Szlavonia számos gyógyforrását, mikor a vállalkozók még nem mertek nagyobb beruházási költségeket koczkáztatni, mivel a gyér lakosság csak vajmi gyönge forgalmat igért. Breznica ma is igazi népfürdő, s a ki vizének gyógyító erejét használni akarja, annak bizony minden kényelemről le kell mondania.
E félreeső vidék népe nagyon elmaradt a haladó kortól, s vajmi sok tekintetben körűlbelűl olyanok itt még ma is az életkörűlmények, a milyeneknek annak idején Taube látta. Ő nagyon éles szemmel figyelte meg és igen jól írta le a katonai határőrvidéknek minden más államétól elütő intézményeit. S e megfigyelések számára épen a szlavoniai síkság kinálkozott kiválóan hálás terűletnek. Ott húzódott ugyanis hirtelen töréssel a megyék, vagyis a polgári közigazgatás alatti országrész és az őrvidék határvonala. Ott kezdődik a Szerémség, nyugat felé pedig terjedelmes dombvidék. A Taube művében leírt állapotok azonban még ma is érdekesek, mert azok alapján fejlődött a nép mai élete is.
Taubénak tehát nagy hálával tartoznak a horvátok, mert minden szépítgetéstől tartózkodó éles rajza nagyon jól megengedi, hogy az akkori és a mai népéletet legnevezetesebb jelenségeiben egybevethessük. Hogy azonban a szlavóniai síkság népe ma már mégis a művelődés olyan fokára emelkedett, a mely az európai művelt népekkel egy sorban állónak mutatja, azt az alábbiakból fogjuk meglátni.
Milyen mostohán bántak el az őrvidékkel kivált az idegen hadvezetők, Taube az igazsághoz híven, mint mindig, és egyúttal a megrovással sem fukarkodva, mindenütt kiemeli, s főleg a német tábornokokat nem kiméli attól a szemrehányástól, hogy milyen roszúl tették, mikor az értelem műveletlenségére és az erkölcsök vadságára vélték alapíthatni a fegyelemre és vitézségre való nevelést.
Ha végig megyünk a síkság takaros, sőt igazán csinos falvain, minők Babinagreda, Županja, Bošnjaci, Vrbanje, stb., ha betekintünk a tisztán tartott szobákba, ha látjuk a gazdagon öltözött hajadonok sorait, a mint ékes nemzeti viseletükben, a napfényen csillogó arany lánczaikkal (djerdani) teleaggatva a kolo-tánczba mennek, bizony alig akarjuk elhinni, hogy ezek, a hajdan oly szilaj erkölcsű határvidékiek ivadékai, a kiket Taube olyan élénk színekkel festett le.
A szlavoniai síkság lakói középtermetűek, de karcsú, hajlékony és mégis erős alakok. A nők gyakran föltűnően szépek, s nem egyet városi nőnek nézne az ember, a ki talán csak kedvtelésből öltötte magára a takaros paraszt viseletet. A nők fínom kezei és jól ápolt arczbőre alig egyeztethetők össze Taube azon adataival, melyek a fehérnép alárendelt helyzetéről szólnak. Némely parasztasszony gondosabban ápolja a testét, mint akárhány nagyvárosi nő.
A ruházat fő része a férfinél és nőnél egyaránt a fínom honi gyolcsból kerűl ki, melynek átlátszó szövete a régi görög vászonhoz hasonlít. De bársony és selyem, fehér és arany, valamint különféle színes hímzés is dúsan díszíti e szép, színekben gazdag viseletet, melyben a falu leányai és asszonyai vasárnapokon és ünnepeken templomba mennek.
Fő ékszerük lánczokká fűzött aranypénzekből áll, melyek nemzedékről-nemzedékre szállnak örökségűl a családokban. A nők gondosan fésűlt hajzatukban fejékűl, a nyakukon, a mellükön, a selyem fűződerekukon és az övükön sokszor egész vagyont viselnek, s mentűl módosabb az illető, annál nagyobbak az aranypénzei.
Mint a ruhára, úgy a hajviseletre is igen nagy gondot fordítanak; mesteri fonatokba rendezik, s majdnem minden falunak más a kedvelt hajviselete. Már pedig az olyan nép, a mely ennyi gondot fordít a teste tisztántartására és csinosítására, rendesen a háza belsejét is takarosan tartja. Szembetűnő jellemvonása e népnek a táncz és a zene kedvelése.
A táncz, kivált a körtáncz, igen kedvelt népmulatság, melynek ünnepnapokon, de minden egyéb kinálkozó alkalommal is szenvedélylyel hódolnak. De e táncz több a testi ügyesség gyakorlásánál és a puszta mulatságnál, mert egyúttal a nép költői tehetségének és zenei érzékének serkentője is. A tamburica, mely a gitárnak egy fajtája, egész életén át hű kisérője a férfinak, és ezé a hangszeré a vezér szerep a népzenében.
Az ének forrása dús erővel buzog mindenütt, s a dalok többnyire szabad rögtönzések, igazi népdalok, melyek kimeríthetetlen őserővel fakadnak a pillanat hevéből, hogy csakhamar ismét a feledés örvényébe merűljenek, ha kedvező véletlen szóbeli, vagy írásos hagyományban meg nem örökíti őket.
A délszláv akadémia kiadásában megjelenő Zbornik (Gyűjtemény), mely a horvát-szlavon nép szokásait és erkölcseit ismerteti, főkép a szlavoniai síkság lakosságának népköltéséből közöl gazdag készletet, s ezzel tanúlságos bepillantást enged a nép lelkébe. E szokások leírásából látni legjobban, milyen szívós és szinte sérthetetlen törvény erejével meggyökeresedett a nép erkölcse és hagyománya, melynek alakiságaiban sokkal szigorúbban megőrzi a falusi, mint a városi lakosság, a maga életének formáit.
A népesség folytonos szaporodása, melyből csak kevesen vándorolnak ki, s ezzel kapcsolatban a vizeknek egyre haladó szabályozása és a mocsarak kiszárítása, a melyek helyén mind több termő talaj keletkezik, mindez a jövőre nézve is örvendetes előhaladást biztosít e vidék lakosságának az anyagi és szellemi művelődés s általában a fejlődés útján. A népben magában megvannak e haladás föltételei.
