Ősvallás.
Ősvallás.
A horvát nép családi életéről, babonájáról és mondáiról, a melyekben ősvallásának nyomai kimutathatók, e munkában már volt szó a Tengerpart és Dalmáczia népének ismertésénél; ezúttal tehát rövidebbre foghatjuk mondandóinkat. Nodilo horvát történetíró, a délszláv tudományos és művészeti akadémia kiadásában megjelent értekezéseiben megkisérlette egy rendszeres horvát-szerb mythologia összeállítását. Ebben sok szellemmel igyekszik megczáfolni Miklosichnak, a nagy szlavistának, azt az állítását, hogy a szlávok ősvallása puszta természetimádás lett volna, személyes istenségek tisztelete nélkül. Szerinte a manichaeus eretnekségből fejlődött patarenus vagy bogumil hitvallás azért terjedt el oly gyorsan s maradt meg oly szívósan e népnél, mivel alapjában valószinűleg egyezett az ősök dualisztikus világfölfogásával s e mellett az ősvallás egynémely isten-alakjához simúlt. Az ősi istenségek csak elhalványúltak, mikor a kereszténység és az iszlám kiirtotta őket, körvonalaik azonban még egész világosan föltetszenek némely népdalokban, igy pl. a napistenéi a következő versekben: „Tegnap szomorúan kelt föl és borúsan szállt le a nap (sunce). Bánatának okát senki sem meri kérdeni, csak a húgocskája, Jelica: kedves ragyogó nap (ogrejano sunce), miért keltél szomorún és mentél oly borúsan nyugovóra? A bátyja feleli: Istenemre, húgocskám, ha kérdezsz, megmondom az igazat. Tegnap estve borozás közben összevesztem a törökökkel s agyonvertem a pasa fiát. A pasa már most engesztelésűl a fejemet kivánja, de nekem nincs fejem, a melyet oda adhatnék; ezért voltam szomorú keltemkor s tértem borúsan nyugovóra.”
Nodilo e költeménynek határozottan kidomborodó alakjait a tulajdonképeni történeti népénekek elmosódott és zavaros adataival veti egybe s arra a következtetésre jut, hogy e dal ősi, hitregei eredetű.
A mondákban és mesékben, valamint a nép babonáiban is az ősvallás megismerésének dús forrásait látja.
