A szerb irodalom. Hadzsics Antaltól, fordította Hodinka Antal
A szerb irodalom.
Hadzsics Antaltól, fordította Hodinka Antal
Hadzsics Antaltól, fordította Hodinka Antal
A szerbek irodalma csak a XVIII. század második felében kezdett újra fejledezni, ezúttal a Szent István koronája alá tartozó országokban.
Az irodalmi tevékenység előmozdítására és emelésére Újvidéken megindúlt Magarašević György, Safarik József és Mušicky Lucian együtt működésének gyümölcseként a „Szrpszki Litopiszi” (Szerb évkönyvek), czímű folyóirat, a mely hivatva lett volna mindazt felölelni, a mit a szerb népéletről, népnyelvről és a szerbek történetéről csak írtak volna. A vállalat első füzete 1825-ben jelent meg, s több aligha követte volna, ha a „Matica Srbska” föl nem karolja vala.
A szerb „Maticát” 1826-ban Hadžić János (irodalmi néven Svetić), alapította s ez az alapítás fordúló pontot jelez a szerb irodalomban.
Ez az irodalmi egyesűlet ez Évkönyveken kivűl egyéb művek kiadását, fontosabb kérdések megfejtésére pályadíjak kiírását, sőt egy szerb hírlap megindítását is tűzte volt ki föladatáúl. Lassan ugyan, de szakadatlan munkával eddig 200 kötet Évkönyvet és több mint 150 kötet egyéb művet adott ki.
Ez már anyagilag véve is irodalmi sikernek vehető, de a „Matica” ezen felűl azzal is jótékony hatást gyakorolt a szerb irodalomra, hogy ifjú tehetségeket keltett életre, s Évkönyveiben a reményteljes írók egész gárdájának működési tért nyitott.
Mindamellett Obradović Dositej tekintendő a szerb irodalom alapítójának; az ő föllépésétől kezdve lehet csak szó szerb irodalomról. Ő volt az első, a ki a népnyelvre rámutatott és ezzel a mai szerb irodalmi nyelvnek az alapját megvetette. Művei csaknem kivétel nélkül oktató irányúak.
Iskolájából nehány nevezetesebb író kerűlt, így a bölcseleti irodalom terén működő Solarić Pál és a később Oroszországban működő Trlaić Gergely jogtanár.
Obradović-csal egyszerre működött Raić János, a jeles történetíró, kinek műve a délszlávok történetéről két kiadást ért s hosszú időn át a legjobb forrásmű gyanánt szerepelt, bár, sajnos, ma sincs érdemlegesen méltatva.
Ezek és a többi egykorú írók az akkori szerb irodalmi nyelvet és írásmódot használták. Dositej alapelve kétségtelenűl helyes volt, de a gyakorlatban nem fejtette azt ki, habár nagyon is megközelítette a népnyelvet. Ezt a föladatot egy más férfiú oldotta meg, a ki a népből származott és éles tekintetével fölismerte, hogy csakis a tiszta népnyelv teheti a szerb irodalmat a szerb nép közkincsévé. E férfiú Karadžić-Stefanović Vuk, a kitűnő fölfogású és egészséges érzékű autodidakta volt. A népnyelv szépsége, de különösen tisztasága és hangzatossága képessé tevék Vukot, hogy a már Dositejtől kimondott alapelvet véglegesen megállapítsa és megszövegezze. Daničić György, a fiatal nyelvtudós, egész tudásával csatlakozott az új irányhoz, és győzelemre is segítette. A horvát és szerb irodalmi nyelv teljes egységesítése körűl is nagy érdemeket szerzett.
Itt természetesen csak a Horvátországban vagy Szlavoniában született, vagy ott élő írókról lehet szó, s ezek közűl is csak a legjelesebbek működését ismertethetjük.
A régebbi költők közűl különösen a joggal nagy szónoknak és hirlapírónak tartott Subotić Jovan, a drámaíró említendő, a ki a költészet minden ágában megkisérlette erejét. Volt idő, a midőn ezt a nagytehetségű és nagyszorgalmú embert az egész irodalom uralta, s a mellett a szerbek politikai és társadalmi életében is a legjelentékenyebb állások egyikét foglalta el.
Kivűle Mušicky Lucian károlyvárosi püspök próbálkozott az ódaírás terén. Volt is tehetsége, de nem bírta a népies nyelvet. Végre is csak az ifjú és szellemes lirikusnak, Radičević Brankónak, Vuk tanítványának sikerűlt a szerb műköltészetet új irányba terelni. Az ő sziporkázó szelleme adta meg neki a magas szárnyalást, a mely azt a szerbség közkincsévé avatta. De a szerb műköltészet legelőkelőbb képviselője kétségkivűl mégis a Zágrábban élő Zmáj-Jovanović Jován, a kinek lirai és epikai költeményeiben a nemzeti műköltészet klasszikus formában jelenik meg. Eszmei gazdagságban messze túlszárnyalja elődét, Radicević Brankót. Közkedveltsége gyöngéd kifejezéseiben, igazán bámúlatos könnyűségű verselésében és a szerb nép érzéseinek kitűnő visszaadásában rejlik. Jovanovićot a tehetséges költők egész sora veszi körűl, a kik között Jakšić György, Kostić Lázár és Kaćanski Vladiszláv az elsők. Kivűlök említendő még a régi iskolához tartozó tehetséges Gruić Nikanor pakraczi püspök. A legelőkelőbb költők és a népköltészet szerencsés utánzóinak egyike a „Vila Ostrožinska” czímű költeményével föltűnt Ostrožinski Utješenović Ognjeszláv.
Kitűnő elbeszélők: Marković-Adamov Pál, a Karlóczán megjelent „Brankovo Kolo” czimű szépirodalmi lap szerkesztője; Dimitrijević István, a humoros beszélyíró; Nedeljković Milan, stb. Mindezek az elbeszélők a népnek egész szellemi életét, gondolkodását és viselkedését, eszméit és érzéseit, valamint községi és családi életét vázolják.
A szerb irodalom a tudományok minden ágában, de különösen a történet és a nyelvtudomány terén nagybecsű eredeti műveket mutathat fel. A nagy tudományú és páratlan szorgalmú Ruvarac Hilárion grgetegi archimandrita szerb történettel és régészettel foglalkozik; ő a legünnepeltebb történetbúvárok és írók egyike. Fivére, Ruvarac Demeter karlóczai főesperes méltán sorakozik melléje. A szerb-horvát délvidék legjelentékenyebb nyelvtudósa volt Dančić György, a kinek nyelvészeti és nyelvtörténeti művei a szerb-horvát nyelv további fejlődésére majdnem korszakot alkotóknak mondhatók. Komoly tudományos műveikkel kitűntek még: Davidović Dávid (A szerbek története), Natošević György (Természet- és neveléstudomány), Ruvarac Koszta (Kritika és irodalomtörténeti értekezések), Živanović Jovan tanár (Szerb nyelvészet), Magarašević György tanár (Irodalomtörténeti művek) és Medaković Dániel (A szerbek története.)
A szerbek rendkivűl élénk politikai érzéke és a folytonos létküzdelem folytán napi sajtójuk rövid nehány év alatt igazán bámúlatos fejlődést ért el. Nevesebb hirlapíróik és publicistáik közűl említendők: Bogdanović Koszta, Medaković Dániel dr., a „Srbski Dnevnik” hosszú időn át volt szerkesztője, Gjorgjević Milán dr., a ki több évig szerkesztette a Miletić Szvetozár dr. alapította „Zastava” czímű lapot, és Joksimović Miklós, a „Branik” czímű lap szerkesztője.
Különösen élénk a tevékenység a népies és a tanügyi irodalom terén. De a mellett a legkülönbözőbb tudományágakból vett szigorúan tudományos kérdések is tárgyaltatnak szerb nyelven, s ma már alig van a tudományoknak olyan szaka, a melyben egyik vagy másik író nem tett volna irodalmi kisérletet, sőt egyes szakokkal nagyon is behatóan foglalkoztak.
Az újabb idők gyors irodalmi föllendülésével karöltve halad az időszaki irodalom fejlődése.
A Szent István székesegyház Zágrábban.
Ekhel Hektortól
