IV. kötet.
IV. kötet.
Felső-Ausztria és Salzburg kötete. Van benne 26 közlemény 31 írótól, 229 rajz 31 művésztől és 2 színes népviseleti kép.
RUDOLF TRÓNÖRÖKÖS FŐHERCZEG
Ő CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI FENSÉGE
KEZDEMÉNYEZÉSÉBŐL ÉS KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL
Budapest, 1889
A Magyar Királyi Állami Nyomda kiadása
Ő CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI FENSÉGE
KEZDEMÉNYEZÉSÉBŐL ÉS KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL
Budapest, 1889
A Magyar Királyi Állami Nyomda kiadása
RUDOLF TRÓNÖRÖKÖS FŐHERCZEG † 1889. JANUÁR 30.
Rudolf trónörökös főherczeg
az
»Osztrák-Magyar Monarchia Irásban és Képben«
czímű munka nagytehetségű és nagytudományú alkotója,
az
»Osztrák-Magyar Monarchia Irásban és Képben«
czímű munka nagytehetségű és nagytudományú alkotója,
azon műé, melyet a közönség mindenütt a szív helyes ösztönével azonnal megjelenésekor „a trónörökös könyvének” nevezett, nincs többé az élők között.
És ma, a midőn az évek sorára szánt irodalmi vállalatnak először jelenik meg ismét egy részlete, egy új füzet, melyen az ő jóságot és nagy értelmességet kifejező lelkes szeme nem nyughatik többé oly benső megelégedéssel, mint szokott: ma szükségét érezzük annak, hogy azt a sok ezer olvasót, a kik eddig majdnem példa nélkűli érdeklődéssel és hűséggel kísérték e mű léterjöttét és előhaladását, fájdalmas gyászünnepre gyűjtsük magunk köré. Nem azért, hogy a drága elköltözöttnek életét és fejlődése folyamatát előadjuk – ezt későbbre tartjuk fönn, – hanem csak hogy elbeszéljük, hogyan keletkezett e munka, hogyan öltött lassanként határozott alakot, s hogy milyen kiváló része volt magának Rudolf trónörökös főherczegnek e nagy irodalmi alkotás czéljainak és irányának megszabásánál.
1883 őszén szülemlett meg a trónörökös lelkében az a gondolat, hogy egy olyan művet alkosson, melyben úgy a nagy osztrák-magyar monarchiát alkotó egyes elemek, mint annak közös tényezői, az egész monarchia világhelyzete és művelődést terjesztő hivatása eleven kifejezésre jussanak. Mind inkább-inkább hevűlt a trónörökös eme rá nézve folyvást vonzóbbá váló terv iránt, mely, mint maga mondá, neki is tanúlságos lesz s ismeretei körét bővíteni fogja. Egymás után hívta magához a Hofburgba a különböző írókat, tudósokat és művészeket, egyenként beavatván őket terveibe. Nagy vonásokban mindannyinak előadá tervét, különös figyelmet fordítván arra, melyik szakmában otthonos az illető, s aztán megkérdezé, számíthatna-e közreműködésére.
A kinek most nyílt először alkalma a trónörökössel beszélgethetni, szívességétől és szeretetreméltóságától valósággal elbűvölve, helyes itélete, gyors fölfogása, ismereteinek terjedelmes és sokoldalú köre által álmélkodásba ejtve hagyta el a palotát. Hasonló érdeklődéssel lépett a trónörökös érintkezésbe a magyar irókkal és művészekkel is, hogy e mű czéljai érdekében a Szent-István koronája alatti országokban élő, jelesebb erők felől is tájékoztassa magát.
De mielőtt további lépéseket tett volna, kijelenté a trónörökös, hogy előbb császári és királyi atyjának beleegyezését és jóváhagyását kell megnyernie s ezért egy, Ő Felségéhez intézendő emlékiratot szerkesztett, melyet a maga köré gyűjtött férfiak mindegyikével közölt. Módunkban van, hogy az Ő Felségéhez 1884 márczius közepén intézett ezen emlékiratot itt egész terjedelmében közölhetjük:
Felség!
Az osztrák-magyar monarchia, bár van néhány jó előmunkálat, még mindig nélkülöz egy olyan nagy néprajzi művet, mely a jelen tudományos búvárlat magaslatán állva, az annyira tökéletesűlt művészi ábrázoló módok segélyével hazánknak és néptörzseinek teljes képét érdekesen és egyszersmind tanúlságosan nyújtaná.
Az e monarchia határain belűl élő népeknek tanúlmányozása nemcsak a tudósokra nézve bir igen nagy fontossággal, hanem gyakorlati haszonnal is jár a hazafiság általános emelésére.
Az által, hogy az egyes néprajzi csoportok jelességei és sajátságai s egymástól való kölcsönös és anyagi függésök mindinkább köztudattá válik, okvetetlenűl jelentékenyen erősbíttetik az egyűvé tartozásnak azon érzete, melynek hazánk minden népeit egygyé kell kapcsolnia.
Azon népcsoportok, melyek nyelvök, szokásaik és részben eltérő történelmi kifejlődésük által a népesség többi alkotó részeitől magukat elkülönítve érzik, azon tény által, hogy egyediségük a monarchia tudományos irodalmában megillető számba vételre, s ez által bizonyos elismertetésre talált, jótékonyan fognak érintetni, s ez által is arra indíttatni, hogy szellemi sulypontjukat e monarhiában keressék. E czélból a legnagyobb fontosságú lenne épen hazánkban a néprajzzal és annak segédtudományaival foglalkozni, minthogy távol minden kiforratlan elmélettől és pártszenvedélytől, épen ezek gyűjtik azt az anyagot, melyből egyedűl állítható össze a különböző népek tárgyilagos összehasonlítása és méltatása.
Eddigelé ilyesmi nem történt. Nem titkolhatjuk el magunk előtt, hogy épen e monarchiában sokkal kevésbbé művelték a néprajzot, mint Angliában, Francziaországban és különösen Oroszországban, ámbár mi olyan szakférfiakban, kik erre teljesen alkalmasok, talán gazdagabbak vagyunk, mint más államok.
Igaz ugyan, hogy egyes néptörzseinkről eddig is jelent meg egynémely becses munkálat; csakhogy azok tudományos szakfolyóiratokban, vagy csaknem ismeretlen helyi lapokban értékesítetlenűl hevernek, vagy pedig, sajnos, igen gyakran, külföldi kiadványokba vándoroltak.
Ezért sarkal engem az a gondolat, hogy ezt a gazdag, monarchiánkban még parlagon heverő anyagot összegyűjtsem, s ez által egy olyan műnek a megalkotását tegyem lehetővé, mely e monarchia határain belűl az egyes nemzetek tudományos és művészi önérzetét kielégítve, úgy egész hazánknak, mint e haza egyes részeinek becsületére váljék. S hol is van ország, mely oly gazdag volna a földalakúlás ellentéteiben, mely annyi fölséges sokoldalúságot egyesítene határai között természetrajzi, tájrajzi és égalji tekintetekben, valamint a különféle népcsoportok érdekes képeinek egy nagy munkában egyesítésére oly bő anyagot nyújtana, mint a mienk?
»Az Osztrák-Magyar Monarchia Irásban és Képben« mind tudományos és művészi tekintetben, mind egyúttal valódi népkönyv minőségében komoly, hazafias jelentőséget vívhat ki magának.
E monarchia minden népének közös munkára egyesűlnének irodalmi és művészi körei; az ismert nevek e mű fényének emelésére szolgálnának, s ifjabb, feltörekvő erőknek alkalom adatnék, hogy magukat megismertessék, tehetségeiket értékesítsék, s egynémelyik átsegíttetnék a kezdet nehézségein, hogy a gyakran évekig tartó nehéz küzdelem után nyomorúságos helyzetökből kivergődhessenek, s a köztiszteletben álló tudósok és művészek seregébe juthassanak.
Hadd mutassa meg ez a munka úgy a bel-, mint a külföldnek, mily gazdag összegével rendelkezik a monarchia a szellemi erőknek minden országaiban és népeiben, s hogyan dolgoznak itt egyesűlten egy olyan szép munkán, mely a nagy közös hazában mindnyájuk önérzetének és hatalomérzésének emelésére fog szolgálni.
Ha e rég táplált reményeinkben a legmagasabb szentesítés és uralkodói védelem is támogat: akkor ez a munka a legszebb kilátások között, a mi lelkesűlt hazafias érzelmeinktől emelve fog életre születni.
Bécs, 1884. márcziusban.
Rudolf, s. k.
Erre egy hétre leérkezett Ő Felsége kézirata, mely a trónörököst fölhatalmazza, hogy e művet megkezdhesse.
Márczius 25-én Jókai fölhívatott Budapestről s ugyanakkor Weilen udvari tanácsos is a Hofburgba rendeltetett. Ő császári és királyi Fensége azt az ajánlatot tette nekik, hogy az ő vezetése alatt vállalja el egyikük a német, másikuk a magyar kiadás szerkesztését.
Ez időtől kezdve napról-napra ernyedetlenűl folyt a munka. A bizottságok, melyeknek czélja és föladata addig nem volt elég világosan megszabva, megkapták határozott utasításaikat. Mindenek előtt igazgató-tanács alakúlt a két birodalom kiváló férfiaiból, azon teendők végzésére, melyek mind a német, mind a magyar kiadást egyaránt illették. Az igazgató-tanács elnöke maga Ő Fensége lett. Tagjai pedig: Arneth lovag, Beck udvari tanácsos, Dumba Miklós, Miklosich udvari tanácsos, Szögyény külügyi osztályfőnök, gróf Wilczek s a két szerkesztő, Jókai és Weilen.
A szerkesztő-bizottság, vagyis a szakelőadók bizottsága, melynek az volt a föladata, hogy minden országot és minden nemzetiséget kellő figyelmére méltatva, ajánlatba hozza az iró munkatársakat, a birodalmi tanácsban képviselt országok és tartományok számára a következőkből alakúlt: Andrian Werburg báró (néprajz); Arneth lovag a tud. akadémia elnöke (történelem); Becker udvari tanácsos (topographia és tájrajzi ismertetés), ennek elhalálozása után dr. Grassauer Nándor igazgató; Falke udvari tanácsos (művészi ipar); Hanslick Ede tanár udvari tanácsos (zene); Hauer udvari tanácsos (természetrajz); dr. Lützow Károly tanár (képzőművészetek); Miklosich udvari tanácsos (szláv nyelvészet); Neumann-Spallart udvari tanácsos (közgazdaság), ennek halála után dr. Menger Károly; Nordmann János (tájrajzi ismertetés), ki időközben elhunyt; Schmidt báró műépítész (építészet); Streit építészeti tanácsos (építészet); Weilen udvari tanácsos (német irodalom); Wurmbrand Gundacker gróf (őstörténelem). E bizottságban az elnökséget Ő Fensége magának tartá fönn.
Minthogy már eredetileg is az volt a szándék, hogy a mű gazdagon illustráltassék, művészeti bizottság is alakúlt a következő tagokkal: Wilczek gróf, Dumba Miklós, Beck udvari tanácsos, Falke udvari tanácsos, Hecht V. tanár, Hölder udvari könyvárús, dr. Lützow Károly tanár, Müller Lipót tanár, Schmidt báró műépítész, Streit műépítész; Schäffer Agost és Volkmer Ottomár kormánytanácsos utóbb hivattak meg. E bizottságban az elnöki tisztet Wilczek gróf, az ő távollétében pedig Dumba Miklós viselte. E bizottságnak a föladata volt, hogy szülőföldük figyelembevételével minden tartományból és nemzetiségből kiszemelje azokat a művészeket, a kiket e műnél közremunkálásra alkalmasnak itél.
Ugyanekkor Budapesten is megalakúltak azok a bizottságok, melyek az irodalmi vállalat ügyét a fenséges kezdeményező által megállapított elvek értelmében voltak intézendők.
A magyar kiadás szerkesztő-bizottságába meghivattak: Haynald Lajos biboros érsek, Pulszky Ferencz, Berzeviczy Albert, Fraknói Vilmos, Hunfalvy János (időközben elhúnyt), Ipolyi Arnold püspök (szintén elhúnyt), Jókai Mór, Keglevich István gróf, Nagy Miklós, Miskatovics József, Pauler Gyula, Salamon Ferencz, Szabó József, Szabó Károly, Szilágyi Sándor, Torma Károly, Zichy Jenő gróf.
Különösen a néprajz szakmájára a Szent István koronája területén lakó különböző nemzetiségekre való tekintettel a közremunkálásra felszólíttattak: a horvátok néprajzára Bojnicsics János és Krsnjavi Izidor, a szlavonokéra Popovics István, a szerbekére Hadzsics Antal és Szandics Sándor, a románokéra Goldis János, Moldován Gergely és Vulkanu József, az erdélyi szászok ismertetésére Teutsch Traugott, a tótokéra Zsilinszky Mihály, a ruthénekére Fincziczky Mihály és Homicskó Miklós, a szepességi németekére Weber Sámuel, a bánsági németekére Szentkláray Jenő, a bolgárokéra Czirbusz Géza, az örményekére Molnár Antal, a czigányokéra Bartalus István.
A Szent István koronája országait ismertető kötetek művészi bizottsága a következőkből alakúlt: Keleti Gusztáv, Benczúr Gyula, Harkányi Frigyes, Hegedűs Sándor, Mészöly Géza (időközben elhúnyt), Péchy Imre, Pulszky Károly, Szalay Imre, Wekerle Sándor; utóbb e bizottság Feszty Árpáddal, Roskovics Ignáczczal és Vágó Pállal egészíttetett ki.
Hétről-hétre tartották az üléseket a különböző bizottságok a Hofburgban, utóbb a Stallburgban berendezett szerkesztőség hivatali helyiségében. A trónörökös sor katonai és társadalmi teendői mellett is csaknem mindig megjelent ez üléseken, buzgón, szeretettel, tapintattal és szakértelemmel vezette a tárgyalásokat, az ajánlottak közűl kijelölte az iró és művész munkatársakat, aláirta a kijelöltekhez intézett leveleket, melyekben a közreműködésre való fölhívás foglaltatott s egészen boldog és büszke volt, midőn az első kéziratok és az első elkészűlt rajzok beérkeztek. Mindezen munkák iránt a trónörökösné, Stefánia főherczegasszony is a legélénkebb érdeklődéssel viseltetett, a mű fontosságát teljesen fölfogva, részvéttel kisérte annak gyarapodását s a mi különösen a képeket illeti, eddigelé alig kerűlt belűlök a munkába csak egy is, mely a fönséges asszonynak megitélés és elbirálás végett még eredeti rajzban be ne mutattatott volna.
Magyarországról is azt jelenté Jókai, hogy a munka halad, s tudósok, irók és művészek örömmel és lelkesen gyülekeznek a trónörökös zászlaja alá.
1884 deczember havában a trónörökös Budapestre utazott s ott deczember 8-án maga köré gyűjté a szerkesztő, művészeti és pénzügyi bizottság valamennyi tagját a királyi palotában.
Ez alkalommal ama lelkesedéssel fogadott beszédet mondá, melyet sajátkezű irásának hű másában, a mint ő azt szokott gyorsaságával lejegyezte, e füzethez mellékelve bemutatunk.
Bécsbe visszatértekor fontos ügyek eldöntése várt rá; ilyen volt mindenekelőtt az, hogy a művet Bécsben is és Budapesten is az állami nyomda adja ki, de terjesztése magán üzleteknek adassék át.
Mivel a mű, mint már említettük, mindjárt kezdetben illustrált műnek terveztetett s a művészi egyöntetűség úgy hozta magával, hogy a fametszetek egységes vezetés alatt, lehetőleg ugyanabban a műintézetben készűljenek, az a kérdés lépett előtérbe, hogyan alakúljon és szerveztessék ez a műintézet? A trónörökös közbenjárt, hogy a bécsi császári királyi műipariskolában külön tanszék állíttassék a fametszés számára. Erre a tanszékre Hecht Vilmos müncheni művész nyert meghivást s egyúttal az államnyomda által a trónörökös könyve számára berendezett fametsző intézet élére is ő állíttatott. A magyar államnyomda is külön fametsző műintézetet állított Morelli Gusztáv tanár vezetése alatt.
A legközelebbi tanácskozások a munka alakjával s azzal a kérdéssel foglalkoztak, vajjon a munka dísz- és népies kiadásban állíttassék-e ki egyszerre. Ő császári és királyi Fensége e nagyfontosságú kérdésnek több izben is, minden legkisebb részletébe beavattatta magát; úgy a dísz-, mint a népies kiadásról költségtervezeteket terjesztetett maga elé s végre kijelenté ő Fensége, hogy ő a műnek csak egy, és pedig népies kiadását óhajtja, hogy így a lehetőségig csekélyre szabott árak mellett, a műnek az Osztrák-Magyar Monarchia népei közötti elterjedése a legszélesebb körökben biztosan legyen remélhető.
Így jött létre a trónörökös könyve abban az alakban és azzal a kiállítással, a minőben azt olvasóink első megjelenése pillanatában oly szivesen fogadták. A trónörökös várakozása, melyet a műnek úgy elterjedése, mint pénzügyi eredménye iránt táplált, teljesen igazolva lőn; az ő népkönyve nemcsak hogy pénzbeli áldozatot nem követelt eddigelé, hanem lehetővé vált jelentékeny tartalék-alapot is alakítani jövedelméből.
Midőn 1885 tavaszán az első próbalenyomatok, az első kész fametszetek Ő Fensége elé terjesztettek, szive örömmel és megelégedéssel telt el s akkor jutott arra a gondolatra, hogy irodalmi nagy vállalatának, melynek czélja vala az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi országait, valamennyi népeit egyenlő gonddal, egyenlő szeretettel ismertetni, az által adja meg a magasabb szentesítést, hogy megkéri felséges Atyját, hogy azt egész tisztelettel és hódolattal Ő Neki ajánlhassa. Ő Felsége, a császár és király, az ajánlást azonnal elfogadta.
November 15-én megjelent a munka illustrált előrajza száz meg százezer példányban s 1885 deczember elsején napvilágot látott az első füzet Ő császári és királyi Fensége tollából származó lendületes bevezetéssel.
A megjelenés napján Ő Felsége magán kihallgatáson fogadta a trónörököst, Jókai és Weilen szerkesztőkkel együtt. A trónörökös átnyújtotta Ő Felségének az első német és magyar füzetet s a következő beszédet tartá császári és királyi atyjához:
„Felség, legkegyelmesebb urunk! Közel két évvel ezelőtt, kis körben született meg egy, az Osztrák-Magyar Monarchiát leiró nagyobb szabású népkönyv alkotásának gondolata. Az első elhatározás nehézségeiből, tervezgetéseiből kiemelt bennünket Felséged kegyelmes engedélye, s ekkor már alkotni kellett. Ettől kezdve vége volt minden kétkedésnek, minden ingadozásnak: a munka megkezdődött. S midőn nem sokkal ezután Felséged az ajánlat kegyelmes elfogadása által a keletkezés első stádiumában levő műre megadta a lelkesítő szentesítést, mindenki megújult buzgalommal és lelkesedéssel látott a munkához. Gyorsan összeállt az osztrák és magyar irók egy tekintélyes serege, hogy vállalatunknak szenteljék erejüket. Hála Felséged kegyelmének és Felséged kormányai támogatásának Bécsben és Budapesten, s hála a sok munkatárs hazafias buzgalmának, sikerűlt a nehézségeket elhárítani, a sok munkát és fáradságot vidám lélekkel győzni meg és ma az első füzetet világgá bocsátani. A hazafiságnak, a haza ismertetésének van e mű szentelve. E hazafias szellemtől áthatva kivánja éltetni és terjeszteni a hazafiúi érzelmeket. A monarchia lesz ismertetve úgy, a minő az most jelenleg, és a mint keletkezett. Művünk a dualizmus államjogi alapján állva, osztrák és magyar részre oszlik, de e részek keretén belől úgy Magyarországon, mint Ausztriában teljes tekintettel van valamennyi nemzetiségre. Minden nép maga ismerteti önmagát saját irói és művészei által és így minden nemzet szellemi életéből a legjavát adja e közös munkához. A szó legvalódibb értelmében népkönyv ez, mely be akar hatolni a lakosság minden rétegébe, szeretetet keltve a haza iránt, s egyúttal műveltséget terjesztve, tanítva és nemesítve; erre van e mű alkotva, melyben oly irók, tudósok és művészek vesznek részt, kiknek nevei a legjobbak közé tartoznak, a melyekkel Ausztria-Magyarország rendelkezik. Szerencsés körűlmények között lát ma napvilágot „Ausztria-Magyarország Irásban és Képben”. Fogadja Felséged legkegyelmesebben tőlünk ez első füzeteket s méltassa jóindulatú megtekintésére, a mi reánk kedvező előjel lesz a következő évek komoly és fontos munkálkodásaira.”
Az 1886., 1887. és 1888-iki évek a lankadatlan, sikeres munkának voltak évei. Lelkiismeretes pontossággal jelent meg egyik füzet a másik után, minden hónap 1-én és 15-én, egyenlő melegséggel méltatva Ausztria és Magyarország sajtójától, különösen Bécs és Budapest hirlapjaitól s nem csökkenő érdeklődéssel fogadtatva a közönségtől.
A trónörökös is épen ilyen nem csökkenő munkakedvvel és lelkesedéssel szentelte buzgó gondoskodását az ő kedvencz irodalmi alkotásának. Elolvasta a kéziratokat, maga elé terjesztette a beérkező illustratiókat mind, elnökölt a szerkesztő és művészeti bizottság minden ülésében, mikor új munkatársak megválasztásáról vala szó, sajátkezűleg irt alá minden levelet, mely az új munkatársakat felszólítá, hogy a munkában részt vegyenek s mely őket a nekik szánt föladatról és annak terjedelméről is értesíté. Szolgálati útazásaiból, vadászati kirándulásairól, Párisból, Londonból, Münchenből, Berlinből, szóval mindenünnen, a hol tartózkodott, egyre érkeztek tőle a szerkesztőkhöz intézett kérdezősködő és utasító levelek.
Magának Ő Fenségének a tollából a következő czikkek jelentek meg e munkában: „Bevezető kötet”-ben a bevezetés, a „Bécs és Alsó-Ausztria” leirását tartalmazó kötetben Bécs tájrajzi fekvésének leirása, a Bécsi-Erdő, valamint a Bécstől a magyar határig terjedő dunai ligetek tájrajzi leirása. A Magyarországról szóló első kötet bevezetését szintén Ő Fensége irta. A „Trieszt, Isztria és Dalmáczia” számára kijelölt irodalmi dolgozótársaknak csak nem rég történt megválasztásánál a trónörökös a quarnerói szigetek és Dalmáczia déli részeinek leirását vállalta magára s ezek elkészítését a folyó 1889-iki év nyarára tervezte.
Mai napig ez irodalmi vállalatban a monarchia mindkét államának valamennyi országaiból és nemzetiségeiből 101 tudós és iró vett részt mint irodalmi dolgozótárs és 176 művész mint illusztráló.
Egyik füzet követte a másikat, a míg betölt a végzetes 77-ik szám. A „Bevezető kötet”, „Bécs és Alsó-Ausztria”, „Felső-Ausztria” immár megjelentek, „Salzburg” befejezéséhez közelg, „Stiria” számára már úgy a szöveg, mint a képek teljesen készek; „Karinthia, Krajna, Görz és Gradiska” csaknem egészen be vannak fejezve, „Triesztre, Isztria és Dalmácziára” vonatkozólag a fenséges trónörökös utasításaihoz képest minden intézkedés megtörtént. A Szent-István koronájához tartozó országokat ismertető kötetekből az első s a másodiknak egy része már a közönség kezében volt s azon füzet számára, mely április 1-én lesz megjelenendő, Ő császári és királyi Fensége Gödöllőnek és környékének ismertetését s január végére tervezett leirását vállalta el; de a kilátásba helyezett irodalmi dolgozat helyett január 30-án szerdán déltájban megérkezett ama rettenetes hír, melytől minden szív megdermedt, minden szem könybe lábadt s kimondhatatlan fájdalommal árasztá el az uralkodó házat, Ausztriát és Magyarországot.
A trónörökös, törekvéseinknek vezércsillaga, a mi szeretett szellemi vezérünk, nem volt többé az élők között!
Alig hogy fölocsúdtunk az irtózatos sorscsapás által okozott kábúlásból, már is ajkainkra tolúlt az aggódó kérdés: „A tragikus végzet által körünkből oly hirtelen kiragadt vezér után ne maradjon-e hátra egyéb, mint az ő buzgó, nemes törekvésére való vigasztalan visszaemlékezés? Ama nagy, hazafias irodalmi műemlék, melyet ő tervezett, ő kezdett meg oly nagy reménynyel s melyet végső lehelletéig oly fáradatlanúl vezetett, mint valami befejezetlen székesegyház, mint valami torso vagy töredék meredjen-e a jövőben csonkán az égnek az idők végeiglen?” Korábban, mint sejthettük volna, érkezett meg az általános vigasztalanság és kétségbeesés óráiban legalább erre az egy aggódó kérdésre a vígasztaló válasz.
Ő Felsége, a mi dicsőségesen uralkodó császárunk és apostoli királyunk méltóztatott elhatározni, hogy az a mű, melyet tőle örökre elszakasztott, forrón szeretett egyetlen fia az Ő jóváhagyásával léptetett életbe, az általa határozottan megállapított terv szerint, a megszabott időn belűl befejeztessék.
És csaknem ugyanabban az órában, midőn Ő Felsége ezen legmagasabb akaratát kifejezte, annak a fenséges asszonynak, kitől férjében életének egész boldogsága elragadtatott, kínoktól tépett lelkében, Stefánia főherczegasszonynak szívében föltámadt a forró vágy, hogy megkérje Ő Felségét, az uralkodót, engedné meg neki, hogy feledhetetlen férjének befejezetlen kedvencz alkotásánál annak helyét elfoglalja s Ő, a ki e munka keletkezésének és alakúlásának minden körűlményeivel oly bensőleg ismerős, hű kegyelettel állhasson mint védasszony „Az Osztrák-Magyar Monarchia Irásban és Képben” czímű vállalat munkatársainak élére.
E hő kivánatnak Ő Felsége a legkegyelmesebben engedett.
Ő Felségének legmagasabb akaratja volt az, mely akként határozott, hogy a hőn szeretett, mélyen gyászolt trónörökös számára e befejezendő munkában egy oly emlék állíttassék, mely ércznél és márványnál maradandóbb legyen.
Szíve legnemesebb sugallatát követte a trónörökös fenséges özvegye, midőn arra vállalkozott, hogy egészerejét, teljes odaadását a trónörökös hátrahagyott műve befejezésének szenteli, s azok előtt, a kik e mű körűl tanácsukkal állanak oldalán, kijelenté azt a szilárd elhatározását:
„A művet folytatni kell abban a szellemben, abban az irányban, mint Rudolf akarta.”
„Abban a szellemben, abban az irányban, mint Rudolf akarta”, ez legyen ezentúl zászlónkon a jelszó! Az a szellem, az az irány, melyet a megdicsőűlt trónörökös oly találóan fejezett ki, midőn a munka kezdetén Ő Felségéhez így szólt:
„A hazafiságnak, a haza megismerésének van e mű szentelve; a hazafias szellemtől lelkesítve, a hazafiság érzelmét kivánja életre kelteni és elterjeszteni. Népkönyv ez, a szó igazi értelmében, mely be akar hatolni a lakosság minden rétegébe, szeretetet ébresztve a haza iránt, egyúttal művelődést terjesztvén, tanítván és nemesítvén.”
RUDOLF TRÓNÖRÖKÖS FŐHERCZEG
megnyitó beszéde „Az Osztrák-Magyar Monarchia Irásban és Képben” magyar szerkesztő-bizottságának Budapesten a királyi várpalotában 1884. évi deczember 8-án tartott tülésén.
A trónörökös kéziratának hasonmása.
