A németek mondái, meséi, dalai és közmondásai. Pogatschnigg Bálinttól, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

A németek mondái, meséi, dalai és közmondásai.
Pogatschnigg Bálinttól, fordította Katona Lajos

Karinthia német lakosságának mondaköltése rendkivűl gazdag és virágzó. A természeti szépségekkel oly pazarúl megáldott s történeti emlékekben oly dús tartománynak alig akad csak egy, valami tekintetben érdekes helye is, a melyhez mondai hagyomány nem fűződnék. E hagyományok kincstárában századok epikai költészetének gyümölcse van fölhalmozva. De még a jelenkor is járúl egy-egy adalékkal e garmadához. Még számos hű őre él a régi hagyománynak, s nem halt ki még azok faja sem, a kik a régi mondai emlékek szellemében és eszmekörében maradva, újabb történeteket, mondákat és meséket költenek. A pásztor, a favágó-legény, a tutajosok és szénégetők, az erdőőrök és vadászok, bányamunkások, béresek és cselédleányok, őszbe csavarodott gazdák és öreg anyókák még mindig elég jól értenek itt-ott a falvakban az élénk mesemondáshoz, mikor annak ideje van. Őszszel, mikor a kendertilolás munkája folyik a csapó kamarában, vagy mikor a házi cselédség a pitvarban a fenyűszálkák halvány világa mellett hozzá lát a répahámozáshoz vagy tengerihántáshoz, de leginkább mikor a tél beálltával a meleg szobában a rokkához ül a fehérnép, – átveszi a kalandos regék múzsája csodákkal népes birodalmát. Megerednek a szellemekről, rémekről és kisértetekről, az ördögről és fajzatáról, vagy erről, amarról a hagyományban élő alakról szóló borzalmas történetek, a melyekkel az óriásokról és a pogány istennőkről („heidnische Frauen”), a grófokról és a grófkisasszonyokról, az elátkozott herczegekről és herczegnőkről regélő kedélyesebb elbeszélések váltakoznak úgy, a mint épen a jelen levők emlékezetében egyik alak a másikat tarka sorban követi és fölidézi. Mindenik igyekszik tudása és tehetsége szerint hozzájárúlni a közös mulatsághoz.

Igen széles elterjedésű s az egész tartomány minden vidékén honos a természet- és földrajzi monda. Szól a havasok jégárairól (Pasterze, Hochalmspitze), földrengésekről és hegyomlásokról (Villacher Alpe, Reiskofel), gátak támadásáról (Klausenkofel, Steinfeld, Weissenstein), magyarázza a hegyvidékek, valamint a völgyek és síkságok talajának sajátságos domborzati alakjait, a föltűnőbb ormokat és kiszögelléseket, úgy nevezett prédikálószékeket, vándor-köveket; elmondja, mint váltak a régi tavak a mai völgyekké (Möll-völgy, Malnitz-völgy, Lieser-völgy, Glödnitz-völgy, Metnitz-völgy, Lavant-völgy, Gutensteiner-völgy), szól tavakról és mocsarakról, a melyekbe egész falvak és városok sülyedtek el (Wörthi-tó, Läng-tó, Hörafeld), patakokról és folyókról, a melyek idők folytán medrüket változtatták (Gail, Möll, Dráva), vagy megáradva rengeteg pusztítást okoztak (a Lammerbach Köttschach mellett, a Rinsenbach Reisach mellett), végűl kútakról és forrásokról, azok keletkezéséről, vizök csodálatos hatásáról és más efféléről. Méltón sorakozik a hagyomány dús voltát tekintve e helyrajzi mondák mellé a történetiek csoportja. Ezek tárgyát a helynevek magyarázata, az egyes helységek különös ismertető jelei és nevezetességei, a századok folyamán változó sorsuk, keletkezésük és pusztúlásuk szolgáltatja első sorban. Az ország történetében kiváló szerepet játszott egyének és nemzetségek viselt dolgai szintén előkelő helyet foglalnak a népmondák ez osztályában. Ingo herczeg, a steini Hildegard (a jaunvölgyi Möchlingben és Steinben), Hemma grófnő (Gurkban és Friesach-Zeltschachban), a lurni és pusterthali Ottwin gróf (a Läng-tó melletti St.-Georgenben), Boleszláv lengyel király (Ossiachban), a dánországi Briccius (Heiligenblutban), Maultasch Margit grófnő (több helyütt, azonban különösen Osterwitzben), Keutschachi Leonhard salzburgi érsek (Tanzenbergben és Takenbrunnban), Salamanka grófnő (Ortenburg-Spitalban), és még mások alakjai vonúlnak el előttünk a monda tükrében. Még az újabb, sőt a legújabb idők némely egyéniségét is bevonja bűvős hálójába a nép regeszövő képzelete. Ilyekűl említhetők Boor lovag (a roseggi várúr és hamispénzverő), Kranz báró (bányatulajdonos Watschigban és Töpelachban) és Napoleon császár, a kiről kivált a Gail- és Rosen-völgyben regélnek. Ugyane csoportba tartozik továbbá a törökök berohanásairól és pusztításairól szóló, továbbá az úgy nevezett „wälsch” mondakör (a talián vagy velenczés emberkékről), a mely utóbbi szapora bőségben lép elénk s mindenütt nyomon követi a bányamívelés térfoglalását.

Részben még a történeti mondákkal érintkezik, de egészben még régibb időkbe nyúlik vissza a karinthiai mondák egy harmadik faja, melybe a mythoszok tartoznak. Az ezekben szereplő alakokat jó részt a pogány ősvallás felsőbb lényeinek sorából valókúl ismerte föl a tudomány. E csoportban legelöl az óriások állanak, a kiket itt közönségesen „pogányok”-nak (Hadn) vagy „pogány emberek”-nek (hadische Leut) hívnak. A nép hite szerint a szakadékokban és barlangokban bővelkedő hegyoldalakat lakják. Az övéik voltak valaha a kimagasló hegyormok és sziklafokok tetején épűlt legrégibb várak (hadische Schlösser). Némely monda a bányamívelés megkezdését is nekik tulajdonítja, így különösen a Dráva-, Möll- és Lieser-völgyben. Gyakran az óriásokkal érintkezésben tűnteti föl és szintén kiválóan kedveli a monda a fehér asszonyok alakjait. A felvidéken többnyire „salige Frauen” vagy „salige Fräulein” a nevök; a Läng-tó melletti St.-Georgen környékén, Osterwitzban és Launsdorfban pedig „Wileweiss”-oknak hívják őket, a mely név a szláv bél, a, o szóból és ugyanennek német fordításából van összetéve. A Lavant-völgyben „Götzenweiber” (pogény istenasszonyok) néven ismeretesek. Ők is fenn a sziklacsúcsokon honolnak. Rendesen zordon és festői szirtfalakat, vagy sivár vidékeket jelöl meg a monda lakhelyeik gyanánt, így példáúl a Möll-völgyből emelkedő Plon-csúcs meredek sziklafalát, a Kars falait a Malnitz-völgyben, a Rädern hegyoldalait a malta-völgyi Feistritzben, a Jauken falait és omladékait, vagy a Reiskofeléit a felső Gail-völgyben, s más hasonló tájakat. Az ily helyeken egészen emberi módon berendezkedve tanyáznak. Mikor eső után fehér felhőfoszlányok csüggnek le a sziklafalakon s húzódnak a völgy-szorúlatok és barlangok hoszszában, akkor a nép azt szokta mondani, hogy a „fehér asszonyok ruhát terigetnek”. Általában jóindúlatú lényeknek képzelik őket, a kik az embert tanácscsal és segítséggel támogatják; titokzatos hangon adják értésére a gazdának, mikor kezdje a vetés, vagy gyomlálás munkáját. Ostorpattogás, rakonczátlan káromkodás és egyéb boszantások azonban elzavarták őket az emberek közeléből, s most már csak kiváltságos kegyben álló embereknek mutatják magukat s csak az ilyek hallhatják intő szózatukat. – E kétrendbeli alakok mellett még számos, kevésbbé ragyogó fénynyel övezett, de többnyire eléggé határozott jellemvonásokkal fölruházott csodás lényről szólnak a német lakosság mondái. Ilyenek a víziember (a Möll- és Dráva-völgyében: Bluetschink), a tűz-manók, a Schab (Schaube) néven ismeretes légi tűztünemény, a mely éjente az olyan házak tetejére száll, a hol káromkodnak, vagy egyéb bűnt követnek el; továbbá a hegyi és erdei emberkék, végűl a havasok ijesztő rémei: a Käsmanndl, a kisértő havasi gazda és a szilaj vadászat (Almfahrt, Nachtvolk). – Aránylag elég világosan kiszínezve lép elénk úgy a felső, mint az alsó vidékek nagyobb számú mondáiban a Perchtl, az ős-német Perahta istennő idők folytán nagyon megviselt s el is torzított képmása. Neve az egyes mondákban különböző alakot ölt; majd csak egyszerűen „Perchtl”, majd a „vad Perchtl” (megkülönböztetve a népdrámában szereplő „Kinderperchtl”-től); ott, a hol a német népesség a szlovénnal vegyesen lakik, vagy ma már ugyan német, de hajdan szláv lakosságú vidékeken a Perchtrababa név dívik, a mely szláv és német elemekből van összetéve. A sok közűl egy hagyomány szerint az istenanyjának a testvére, míg egy másik a Wileweiss-ok közé sorolja. Majd azt halljuk róla, hogy kútak és források mellett, majd meg, hogy mélyen a hegyek belsejében lakik. A karácsonytól vízkeresztig terjedő idő táján a kereszteletlenűl elhalt gyermekek seregével körútra indúl. E járata közben meglátogatja az emberek lakait is, utána nézvén, vajjon fölajánlották-e neki mindenütt az őt megillető áldozati adományokat, s le van-e fonva a len a leányok guzsalyairól. – Az e csoportba tartozó mondák egy jó része az ördögről és nemzetségéről szól. A pokol fejedelmének egész csomó neve van. Ilyenek: „Gangger, Ganggerl, Wauker, Waukerl, Fankerl, der Lethige” s még mások. S mi mindent tudnak róla mesélni! Azt hiszik, hogy tetszése szerint bármily alakot ölthet; majd valamely állat képében, majd mint zöld vadász jelenik meg, hogy éjszakának idején valamely leányt meglátogasson. Számos varázsigét és bűbájosságot tudnak, a melyekkel föl lehet őt idézni s kényszeríteni, hogy elrejtett kincsek hollétét elárúlja. Óriás módjára csak úgy lapdázik a hegyekkel és sziklákkal; hatalmas szirteket röpűlve czipel a levegőn át, hogy aztán itt vagy ott leejtse azokat. (Ördögkövek, az ördög prédikáló székei.) Óriási tó- vagy folyamgátakat épít, s merész hajlású ívekkel hidalja át a folyókat és árkokat. (Ilyenek példáúl a stammersdorfi ördöggát, a Loibl fölötti, vagy a Kühnerdorf alatti ördöghíd.) De többnyire rászedik, és nem kapja meg az ilyen munkájáért magának előre kikötött jutalmat.

Regélés kukoriczafosztáskor.
Myrbach Feliciántól

A mondabeli fehér asszony. (A tájkép természet után.)
Myrbach Feliciántól

Nem jelentéktelen a karinthiai németek mesekincse sem. Találunk ebben amolyan tréfás hazudozó meséket, aztán ú. n. húsvéti meséket, a milyeneknek a Krisztus és az apostolok földi vándorlásáról szóló tanulságos legendákat nevezi a nép, s végűl tulajdonképeni tündér- és gyermekmeséket. Ez utóbbiak közt van akárhány, a melyet bátran a Grimm-féle gyűjtemény legszebb darabjai mellé lehet állítani. Anyagukat, szerkezetüket és előadásmódjukat tekintve egyébiránt e karinthiai mesék nem igen különböznek más német vidékek efajta termékeitől. Változatosak a csodálatos események csoportosításában, de, a mi az elbeszélés hangját illeti, egyszerűek és minden fölös cziczoma nélkűliek. Megvan bennük az őszinte érzés melege, a gyermekded naivság és ama sajátságosan kedves humor, a mely a német mesét egyáltalán jellemzi. A helyhez és időhöz kötött mondával ellentétben, a mesék itt is merészen átszökik a valóság tér- és időbeli korlátait; színterök a képzeletnek határtalan és különös bűbájjal teljes világa. Az e világot benépesítő személyek és dolgok teljesen függetlenek a való lét törvényeitől. A növények csupa bűbájos erővel telvék, az állatok emberi nyelven szólnak, vagy épenséggel elvarázsolt emberek, a kiket valamely átok kárhoztat ez alakban élésre. A társadalom közép- vagy alsó osztályaiból való személyekkel csak ritkábban foglalkozik a mese, melynek előterében majdnem mindig királyok, herczegek, herczegnők, jó vagy rosz tündérek, boszorkányok és óriások állanak. A benne szereplő személyek egy része rég elmúlt idők emlékeiből őrzött meg egy-egy jellemző vonást, s színehagyott köntösük alatt nem egyszer az ősidők isteneinek és istennőinek, vagy a középkor legendáinak erősen megviselt alakjaira ismerünk.

Karinthia a német népdalnak is kiapadhatatlan forrása. A legdalosabbak a tartomány középső és alsó vidékei, a Glan-, Gurk-, Metnitz- és Lavant-völgy; a felső vidékek közűl az előbbiek mellé különösen a Dráva-völgy sorakozik tartozékaival, a Möll-, Lieser- és Gail-völgygyel. Az eddig egybegyűjtött dalok kincstárában régibb idők termékeivel a jelenkor legfrissebb, úgy szólván tegnapi szülöttei váltakoznak.

A karinthiai németek dalai több osztályba sorolhatók. Vannak közöttük hosszabbak, minők példáúl a törökvilágról, a francziák beütéséről, a 48-as időkről szóló történeti énekek, továbbá balladafélék (pl. a meghalt lovagról, a Tannhauser-dal, a Brambeer-dal és mások), azután vadász-, bányász-, mesterlegény-dalok és alpesi-dalok. Számban azonban leggazdagabbak valamennyi fajta közt ama rövidke dalok, a melyeknek egyebütt „Schnadahüpfeln”, itt pedig majd „Gsangln”, „Gsäzln” (dalocskák, szakok), legtöbbnyire azonban „Schwaz-„ vagy „Plepperliadln” (fecsegő- vagy csevegő-dalok) a nevök. E leginkább táncz közben rögtönzött s a túláradó jókedv szülte apróságok nagy része alig érdemli meg a dal vagy költemény nevét; a legtöbbje amolyan hevenyében odavetett pajkos vagy éles megjegyzés, mely csak a benne kivágott „tromf”, vagy vaskos tréfa csattanásának köszöni pillanatnyi sikerét. De a sok selejtes közt itt-ott valódi gyöngyszemek is akadnak.

A „Plepperliadl” manap az uralkodó műfaj, a melyben a nép dalos kedve s költői lelkülete pillanatnyi hangúlatának, valamint mélyebb érzéseinek és gondolatainak is kifejezést adni szeret. E dalocskában a nép egész élete minden viszonyával és jelenségével híven tükröződik. Természetes, hogy tartalmuk főforrása a szerelem, vágyaival és sovárgásának kielégítésével, reményeivel és csalódásaival, örömével és bánatával. E mellett még igen kedvelt tárgyúl szolgál az egyes helységek és vidékek, foglalkozások és osztályok erősen kifejlett önérzete és egymással való szűntelen versengése. A gazdasági és politikai életre is esik belőlük egy-egy találó czélzás.

Nyelvük általában egészen egyszerű; a népből való s vele, közte élő költő ugyanis érzéseit és gondolatait kendőzetlenűl és epigrammai rövidséggel fejezi ki. Hasonló egyszerűséget mutat e német-karinthiai népdalocskák versalkotása is. Rendszerint e karinthiai dalok egy-egy sorára két, vagy három hangsulyos és ugyanannyi hangsulytalan szótag esik. A szakok többnyire négysorosak, de itt-ott hat- és nyolcz-sorosakkal is találkozunk.

Az alábbi kis szemelvény legjobban föl fogja tűntetni a legszokottabb versszakok elég változatos sorozatát. A leggyakoribb az itt következő dalocska versalkata:

Mei Diandle is sauber
Is weiss wia der Schnee,
Dĺs macht halt das Wĺser (Wasser)
Vom Klagnfurtner See.

Hĺn wol viel Diandlan gsegn,
Lĺss se ĺllzamen sten,
Seit i di, seit i di,
Mei liabs Gretele ken.

Schön blau is der See
Unt mei Herz tuet mir weh,
’s weat nit entar gsunt
Bis mei Bue wieder kumt.

Az én babám csínos,
Oly fehér, mint a hó,
És ezt a víz teszi,
A klagenfurti tó.

Sok lánykát láttam én már,
De egy se kellett ám,
Mióta tégedet
Ismerlek, kis babám.

Szép kék a tó vize,
De a szívem beteg,
Míg rózsám vissza nem tér,
Nem is gyógyul a’ meg.

Bizonyos kaczkiás szépséget mutat a következő szak:

Wer da Tänz kan
Gibt Tänz an,
Wer Geld hĺt
Zĺlt aus.

Ki a tánczhoz tud,
Az rendeli,
S kinek pénze van,
Az fizeti.

Wer a Diandle hat
Kĺn tĺnzn,
Wer kans hat
Bleibt zhaus.

Ha van babád,
Tánczolhatsz,
Ha nincs, otthon
Kuksolhatsz.

Sokszor hallani a következő mintára szabott dalokat is:

Af der Zigguln dobn
Hĺb is meine Felder,
Af der Goritschizen
Hĺb is meine Wälder.

Von Pizzelstetten weg
Und Maria-Sĺl
Kern di Diandlan mein
Bis Ebental.

A Zigguln tetején
Vannak földeim,
A Goritschizen
Vannak erdeim.

Pizzelstetten- s Maria-Sĺltól
Egész Ebentalig
Enyimek a lányok
Mind egy szálig.

Végűl még ezt az érdekes alkotású szakot idézzük:

Gestern af di Nĺcht,
Gestern af di Nĺcht
Hĺt mi mei Diandle launi gmĺcht?
Heunt in de Früa,
Heunt in der Früa
Hat sie wieder glacht zu miar;
I ĺbr nix,
I ĺbr nix,
I hĺb nix gredt zan iar,
Weil sie göstern af die Nĺcht,
Göstern af die Nĺcht
Mi launi hat gmĺcht.

Tegnap éjjel,
Tegnap éjjel,
Összevesztem a szeretőmmel,
S már ma reggel,
Már ma reggel
Mosolyogva engesztel.
De én egy szót,
Egy árva szót
Se szólottam most hozzája,
Mert az éjszaka,
Tegnap éjszaka
Megharagudtam reája.

Karinthia németjeinek népköltésében a tanító elemet a közmondások („Sprüch”, „Sprüchlan”) képviselik. A paraszt, a mint egyfelől szereti a találó és csípős élczet, úgy másrészt a velős és magvas mondásoknak is barátja. E hajlamának a tájszólás is kedvez mondatainak szabatos rövidségével és a szemlélhetőséget nagyban emelő képes kifejezéseivel. E két körűlmény találkozása tesz közkeletűvé számos mondást, mely egy-egy majdnem mindig csattanós rövidséggel kifejezett tapasztalati igazságot sokszor igazán szerencsésen választott képpel világít meg. Százakra megy e közmondások száma.

A karinthiai német közmondások e gazdag kincshalmazából összeválogattunk itt nehány jellemzőbbet. Kezdjük az úgy nevezett apologetikus mondásokon. Ilyenek példáúl a következők: Én is fekete vagyok, te is fekete vagy, mondá az ördög, mikor a szénégetőt elvitte. – Mindent megszokhatik az ember, mondá az ördög, mikor a vénasszonyba bújt. – Egy kis türelemmel sokra viheti az ember, mondá a csiga, mikor a sövény tetejére fölmászott s meg legurúlt. Akár milyen, olyan, de jól tud tánczolni, mondta (a leányról) a vak ember.

Továbbá néhány a közönségesebbekből: A hány ház, annyi szokás; olyan is akad, a hol a tehenet az ágyba fektetik. – Mikor az ördög ínségbe jut, legyekkel is beéri. – Ingyen még az ördög se viszi el az embert. – A kinek szerencséje van, annak az ökre is megborjazik. – Az egyik lövi a nyúlat, a másik tőrrel fogja. – Ha a paraszt lóra kap, az ördög se éri utól. – Mit ért az ökör a szerencsendióhoz? – Éjjel minden tehén fekete. – A ki kelleténél jobb, az félig-meddig könnyelmű. – Tűnnek az évek, mint a füst a szélben.

E közmondások némelyikében még az ütemes alak és a rím is hozzájárúl szerkezetük állandósításához. Az ilyenek előbb-utóbb dalokká tömörűlnek, ha ugyan, részben legalább, nem már is egy-egy szétmállott négy- vagy több-soros dal töredékei. Ilyenek példáúl: Az egyik nyúlra vadász, rókára a másik. – Meleg tűzhelyen könnyű tüzet rakni. – Egy fecske még nem csinál nyarat, egy kőműves nem épít házat. – A ki nem tud kaszát élezni, nem tud az kaszálni. – Ördög marad az ördög, ha fehér, ha fekete. – Ha azt akarod, hogy rágalmazzanak, házasodjál meg; ha azt akarod, hogy dicsérjenek, halj meg. – Ha isten akarja, nő még ostornyél a mogyoróbokron. – Mikor hó esik az ekére, kijut belőle a szarvára is.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem