Karinthia története. Aelschker Edmundtól, fordította Acsády Ignácz
Karinthia története.
Aelschker Edmundtól, fordította Acsády Ignácz
Aelschker Edmundtól, fordította Acsády Ignácz
A tartomány czímere. Siebenhirter János nagymester kardja Millstattban (1499) és bírópálczák.
Charlemont Húgótól
Száz esztendőnél több telt el a nyugatrómai birodalom bukása óta, míg déli Noricumban ismét állandó uralom alakúlt. Csak a VI. század vége felé terjeszkedtek el a szlovének vagy vindek, akkor még az avarok alattvalói, Pannoniából meg a Duna és a Száva közötti vidékről a népvándorlás alatt elpusztúlt osztrák alpesi tartományok messze területén s nyomúltak Karinthián át nyugatra egész a Dráva forrásáig. Ez irányban való további terjeszkedésöket 595 óta a bajorok akadályozták, kik hosszú és változó sikerrel vívott harczok után arra kényszerítették szláv szomszédaikat, hogy az Anrasi pataknál (Lienztől nyugatra) megállapodjanak. Ekképen az egykori Belső-Noricum, melyet immár Karantániának (a hegyek országának) neveztek, az alpesi szlávoknak jutott, kik csakhamar lerázták az avar igát s valószinűleg a frank Samo nagy szláv birodalmának vetették alá magukat. Midőn ez rövid fennállás után szétbomlott (662), a karantánok önálló főnökök vagy zsupánok alatt tűnnek föl. De az Agilolfingek nemzetségéből származó bajor herczegek czéltudatosan az alpesi szlávok meghódításán munkálkodtak. Ezt keresztény hitre való térítésökkel igyekeztek könnyíteni. A nép nagy része azonban ellene volt a megkeresztelésnek s a bajor uralomnak. Taszilo herczeg ennek folytán 769-ben Karantánia határán Innichen zárdát azon határozott rendeltetéssel alapította, hogy „a szlávok hitetlen fajzatát az igazság ösvényére vezesse”. Csapatait szintén harczra indította a teljes szabadságra törekvő nép ellen, mely a döntő csatában megveretett (772). Erre a térítés műve, a Salzburgból küldött térítők buzgó fáradozásai következtében gyorsabb haladást tett.
Mikor Nagy Károly megtörte a bajor herczegség tényleges függetlenségét (788), ezzel együtt a karantánok is frank felsőbbség alá jutottak. Ez lassankint kiszorította a szláv fejedelmeket, kiknek helyére frank grófok léptek. A frank uralom szilárd támaszának bizonyúlt csakhamar az országnak kitartóan folytatott megtérítése s német gyarmatosokkal való betelepítése. Csak a Dráva déli tájékain tartotta fenn magát a szlávság a maga sajátosságában és többségében.
A mint a Bajorországhoz csatolt tartomány a keletfrank (német) birodalom része lett, nagy veszedelem támadt reá a pusztító magyarokban. Arnulf császár halála után a magyarok betörtek Karinthiába. Sikerűlt ugyan megverni őket (901) s e győzelemhez fűződik a monda szerint St.-Veit város keletkezése, de pár esztendővel később a magyarok megsemmisítették a Karoling keleti őrgrófságot, az egész Ostmarkot. A folyton előnyomúló ellenséggel vívott küzdelmekben bajor lobogó alatt a karantánok is jelentékeny részt vettek, egy különösen I. Ottó alatt, ki a Lech mezején aratott diadalával Németországot a magyarok további betöréseitől megmentette (955). Ekkor német gyarmatosok nyomúltak még továbbra keletnek s nemcsak a földmívelés s az avval összefüggő foglalkozások vettek immár magasabb fejlődést, hanem a bányászatot is buzgón űzték, főleg a hüttenbergi érczhegyen.
Karantánia, mely a mai Karinthián kivűl a keleti Puster-völgyet és Stiriát, tágasabb értelemben Krajnát is magába foglalta, 976-ban bontatott ki Bajorországhoz fűződő kötelékéből. Mikor II. Henrik (a veszekedő) bajor herczeg II. Ottó császár ellen föllázadt, a császár ideiglenesen megfosztotta a herczegségtől, ez utóbbit pedig azzal gyöngítette, hogy az Ostmarkot és Karantániát állandóan elszakította tőle. Karantániát külön herczegségeűl I. Henrik (az ifjabb), Berthold egykori bajor herczeg fia kapta a veronai őrgrófsággal (a Póig és a Mincióig) és Isztria grófsággal egyetemben. Ezzel Karinthia a német birodalom önálló herczegsége lett. I. Henrik már egy évvel trónra lépte után letétetett, mert az elűzött bajor herczeggel szövetkezett. Karinthia (a veronai őrgrófsággal) ekkor Ottó (im Wormsfelde) grófé, V. Gergely pápa atyjáé, Ottó lemondása után pedig Bajorországgal együtt újra I. Henriké (983) lett, kinek csakhamar Karinthiával és a veronai őrgrófsággal kellett megelégednie, mivel Veszekedő Henrik visszakapta Bajorországot. Midőn karinthiai Henrik meghalt (989), országa Bajorországra szállt s csak előbbeni herczegében, Ottóban, kapott ismét (1002?) külön urat, ki II. Henrik császárnak Arduin ivreai őrgróffal folytatott harczaiban nagy szolgálatot tett. Ottót fia, I. Konrád, követte (1004–1011), azután Eppenstein Adalbert, ki 1035-ben állítólagos felségárúlás miatt letétetett, végűl II. Konrád az első Konrádnak fia. Midőn II. Konrád gyermektelenűl elhúnyt (1039), a herczegi méltóság egy ideig betöltetlen maradt; csak 1047-ben adományozta az országot, melyet magyar hadak ismételve bekalandoztak, III. Henrik császár Veronával együtt Welf sváb grófnak, ki azonban élete végén összeesküvésbe bonyolodott a birodalom feje ellen. A herczegség ismét idegeneké lett, előbb III. Konrádé (Kuno) a lothringeni palotagrófok családjából (1056–1061), azután Zähringen Bertholdé, kiknek egyike sem bírt hatalomra vergődni az országban. Berthold csakhamar kezet fogott IV. Henrik császár ellenségeivel, miért is letétetett (1077). Ekkor Eppenstein Luitpold, kinek atyja, Markward, még Berthold trónra lépte előtt magához ragadhatta a hatalmat Karinthiában, kapta adományúl a herczegséget s tőle örökölte testvére III. Henrik, a ki addig Isztriát s a krajnai őrgrófságot kormányozta.
A herczegek hatalma ez időszakban tetemes veszteséget szenvedett azon önállóság gyarapodása következtében, melyre a Karinthiához tartozó őrgrófságok a X. század vége óta emelkedtek, továbbá az egyházi birtoknak a herczegség határain belől való további öregbedése folytán. Az egyházi uradalmak közé, melyek a grófi, valamint a herczegi hatalomtól függetlenséget élveztek, tartoztak a salzburgi érsekeknek még a Karolingoktól adományozott s a szász uralkodó-házbeli császároktól jelentékenyen gyarapított birtokai Friesach és Mária-Saal idékén, a Görschitz- és az alsó Lavant-völgyben, továbbá a II. Henrik császár alapította (1007) bambergi püspökség javai, melyek Feldkirchent, a Villachtól Pontafelig terjedő egész vidéket, Wolfsberget a felső Lavant-völgygyel stb. felölelték. Az ország legelőkelőbb s legnagyobb birtokos családai közé számították a XI. században a Sponheim-Lavant és az Ortenburg grófokat. A hazai nemes urak közt a Heunburgok, Zeltschachok, Dietrichsteinok s mások említtetnek. A zárt helyeken, hol kézművesek telepedtek meg, élénk iparos tevékenység kezdődött s a kereskedés is lendűletnek indúlt. Különösen a salzburgi birtokon, Friesachban történt ez, mely az Olaszországba vezető út menti fekvésének sok hasznát látta, 1015-ben vásár-, vám- és pénzverő jogot nyert s már 1072-ben városi ranggal bírt; továbbá a bambergi püspök birtokában Villachban, hol több országút szelte át egymást s élénk forgalom fejlődött Német- és Olaszországok közt, különösen mikor ez a hely 1060-ban vásárjogot szerzett. A mezőgazdaság is fokozódott úgy terjedelem, valamint jövedelmezőség tekintetében.
Az egyházi alapítványok közé, melyek a XI. század jámbor szellemének köszönték keletkezésöket s legtöbbször dús ellátásukat, tartoznak: a benczés apáczák zárdájába St.-Georgenben a Läng-tónál, melyet (1000 körűl) Wichburg grófné, Otwin lurn- és puster-völgyi gróf neje alapított; Ossiach benczés monostor, Poppo aquilejai patriarcha szüleinek alkotása (1026 táján) s a mondában a vad Boleslo lengyel király utolsó menedékhelyeképen magasztalt apáczaklastrom a kanonokzárdával együtt Gurkban a Mária-templomnál. Ez utóbbiakat a legendában sokat dicsőített Hema (Hemma), Vilmos friesachi gróf neje alapította (1042) s gazdag javaikat utóbb Gellért salzburgi érsek az általa 1071 márczius 6-án alapított gurki püspökség ellátására fordította. Végűl az egyházi alapítványok közé tartozik a benczések rendháza St.-Paulban, a Lavant-völgyben, melynek első lakóit Sponheim Engelbert gróf Hirschauból Schwabenből hívta meg (1091). Ez időben alakúltak a kanonokzárda Eberndorfban, meg a millstatti (1088 előtt) és arnoldsteini (1107) benczés klastromok. E monostorok kezdeményezésére nemcsak messze területek vétettek mívelés alá, hanem barátok és apáczák az ifjúság nevelésének szentelték magukat a zárdaiskolákban.
St.-Paul monostor.
Luntz Viktortól
Midőn az Eppenstein-család III. Henrik herczeggel kihalt (1122), Karinthia a Sponheimok nemzetségéből származó Henrik lavanti grófra szállt s azé maradt a család magvaszakadtáig. A Sponheimok korszakának legfényesebb ideje Bernát herczeg uralkodása (1202–1256). Okos, művelt ember volt; hosszú utazásai közben megismerkedett az idegen államok és népek állapotaival s egyaránt elsajátította az udvari szokásokat, valamint a diplomáczia fogásait. Ennyi kiváló tulajdona mellett Bernátnak gyakran volt alkalma a német birodalom kül- és belpolitikájára s különösen a pápasághoz való viszonyára hatást gyakorolni. Nagyon szerette a fényt és a pompát s minden várában, hol udvarát tartotta, körűlvette magát a lovagvilág ragyogásával. Ő a karinthiai udvari méltóságok megalapítója, melyeket a rendes székhelye, St.-Veit közelében lakó váruraknak adományozott: a kalksbergi lett főudvarmester, a kraigi főasztalnok, az osterwitzi főpohárnok. Költő és énekes szívesen látott vendége volt Bernátnak. Walther von der Vogelweide is időzött nála St.-Veit várában s lelkesűlten magasztalta bőkezűségét. A herczeg buzgón részt szokott venni a lovagi tornákban. Ily hajlamok mellett azonban épen nem hanyagolta el méltósága kötelességeit s a belső nyugalom föntartására minden lehetőt megtett. Midőn Bernát mozgalmas életét agg korában 1256-ban befejezte, követte őt fia, III. Ulrik, a nyolczadik és utolsó herczeg a Sponheimok nemzetségéből. Testvére, Fülöp, salzburgi választott érsek az új herczeget harczban bonyolította Ulrik seckaui püspökkel, kit a salzburgi káptalan Fülöp letétele után az érseki székre meghívott s kit a magyarok, a Babenbergek kihalta óta Stiria urai, segélyben részesítettek. Midőn a magyar hadak Karinthiába betörtek s a Sponheimiaknak érzékeny kárt okoztak, Přemysl II. Ottokár cseh király, ki akkor már megszerzé Ausztriát, nyomatékosan védelmébe fogadta a vele rokonságban álló herczegi házat, a magyar uralommal elégedetlen stiriaiakkal érintkezésbe lépett s velök és a karinthiaiakkal Kroissenbrunnál megverte a magyar királyt (1260). Stiria megszerzése volt Ottokár részére e győzelem gyümölcse; ez időtől fogva a pápa jóindúlata s nagybátyja, Ulászló, az új salzburgi érsek támogatása mellett teljes kitartással dolgozott azon benne régóta fölmerűlt eszme valósításán, hogy Karinthiát is megszerezze. Ulrik herczegnek nem volt gyermeke s magánvagyonának legközelebbi örököse testvére, Fülöp, volt, a ki a herczegségre is számot tartott. Mindazonáltal a cseh király kivitte, hogy Ulrik őt, nem pedig testvérét nevezte ki országai s más jószágai örökösévé (1268 deczember 4). E veszteségért való kárpótlásúl viszont Ottokár kieszközlé, hogy Fülöp választatott aquilejai patriarkhává. 1269 október 27-én húnyt el az utolsó Sponheim-házi herczeg s a cseh király immár a nélkűl, hogy a birodalom vagy Fülöp jogait számba venné, Karinthia és a Krajnában levő Sponheim-birtokok örökösének tekintette magát. A Sponheim-család nemcsak a herczegi méltóság örökösségét szerezte volt meg, hanem önálló uralkodó hatalomra is szert tett. Ellenben ez időben az ország határai az őrgrófságok elválásával már körűlbelűl a maiakra korlátoltattak. Városa a Sponheim-korszak végén Karinthiának majdnem annyija volt, mint manapság. Fővárosnak St.-Veitot tekintették, mely mellett azonban később versenytársa, Klagenfurt már némi jelentőségre vergődött. A Klagenfurt főterén látható „sárkánykigyó” a jelenkort is arra a mondára emlékezteti, mely a tartomány mostani fővárosának alapításához fűződik. A herczegi vadászkastély körűl mezőváros alakúlt, melynek már II. Ulrik alatt (1181–1202) volt vámhelye, s mely Bernát herczegtől városi rangra emeltetvén, kőfallal és kapukkal látta el magát. A vidéken viszont a többségében jobbágy népesség földmívelést és állattenyésztést űzött, mely foglalkozások mellett immár a bányászat szintén szélesebb kiterjedést nyert, mert a régi vasbányákon kivűl némely ezüst- és ónbánya is műveltetett. A szellemi élet is örvendetes haladást mutat a Sponheimok idején. A zárdaiskolák mellett a városokban, mezővárosokban és más nagyobb helységekben külön tanintézetek keletkeztek világi tanítókkal; sőt Gurknak és St.-Paulnak felsőbb iskoláik voltak. A szellemi lendűlet élénk tanúbizonysága továbbá az akkor emelt s részben maig fönmaradt és csodált épületek némelyike. A főleg a keresztes háborúk által ápolt vallásos szellem a prépostságok, társas káptalanok és klastromok egész sorának alapításában nyilvánúlt, melyekkel rendszerint szegény betegek fölvételére szolgáló kórházak voltak összekapcsolva. Ilyet az Ortenburg grófok is alapítottak (1191) s tőle nyerte a szomszéd helység, a mai Spittal mezőváros nevét. Villachban 1229 óta volt kórház szegények és zarándokok befogadására. Az új kolostorok közt a cziszterczitáké Victringben a legjelentékenyebb; a Sponheimok családjából való gazdag Bernát gróf alapította s első szerzeteseit Villars-klastromból Lothringiából hívta trixeni be (1142). 1228-ban II. Eberhard salzburgi érsek a Lavanti püspökséget alapította St.-Andrä székhelylyel.
Sponheim-házi herczegi pecsét: Bernát (1209) pecsétje.
Sponheim-ház herczegi pecsétek: III. Ulrik (1248) és Választott Fülöp (1273) pecsétje.
A karinthiai történelmi társaságnál levő eredetiek után, Siegl Károlytól.
Fivére halálával Fülöp, az utolsó Sponheim, minden eszközt megmozdított, hogy Karinthiát megszerezze. De az országban magában csak az alsó papság és a városok fogták pártját; ellenben Ottokár a belföldi nemesség többségében s II. Detre gurki püspökben talált szilárd támaszt. Fülöp egyelőre megelégedett az „állandó helytartó Karinthiában” üres czímmel, melylyel Ottokár fölruházta, mikor már teljesen hatalmába kerítette a Sponheimok örökét. De Ottokár uralkodásának napjai is meg voltak számlálva Karinthiában. Habsburg Rudolf szilárdan el lévén szánva a birodalom jogait megóvni s a cseh király daczoló szellemét megtörni, Ausztriát és Stiriát elvette tőle, Karinthiát pedig Krajna s az őrgrófság hozzátartozó részeivel Sponheim Fülöpnek adományozta. Erre gyorsan elszakadt az ország Ottokártól. Meinhard tiroli gróf, testvére görzi Albert és a gróf Ortenburgok tetemes haderővel a déli herczegségekbe nyomúltak s a birodalom részére hatalmukba kerítették azokat. Már 1276. november 21-én le kellett Ottokárnak ez országokról mondania, s midőn 1278-ban újra megkezdte a háborút a birodalom feje ellen, megveretett s életét vesztette. A birodalmi helytartóságot Karinthiában Habsburg Rudolf még 1276-ban régi barátjára és hű szövetségesére, Meinhard tiroli grófra ruházta s szolgálatai jutalmáúl később, mikor Sponheim Fülöp 1279-ben Kremsben befejezte nyughatatlan életét, Meinhardnak adományozta Karinthia herczegséget (1286 február 1., Augsburg), ki már előbb egy kölcsön fejében zálogúl megkapta Krajnát és a vindus őrgrófságot. Az új herczeg kormányra léptekor alávetette magát azon sajátszerű, állítólag már a szláv uralkodók idején szokásos szertartásnak, melyet Grün Anastasius a „Pfaff vom Kahlenberg”-ben költőileg dicsőített. Az úgy nevezett herczegbeiktatás a herczegkövön Karnburgnál, a Mária-saali templomban és a herczegszékben a Zollfelden ment végbe. Minthogy Meinhard csak ritkán időzött herczegségében, itt nem volt képes, mint óhajtá, teljes rendet és nyugalmat tartani. Sok csapást hozott az országra az a háború is, melyet Albert ausztriai és stiriai herczeg, Meinhard veje viselt a salzburgi érsekekkel. E közben Friesach városát két ízben perzselte föl (1289 és 1292) az ellenség; a Lavant-völgy iszonyú pusztúlást szenvedett s a rend minden köteléke megbomlani látszott, midőn a nagy birtokú Heunburg Ulrik gróf ama stiriai nemes urak szövetségébe lépett, kik herczegök, Albert ellen kitűzték a zendűlés zászlaját. Griffen bambergi püspöki várban, melyet hatalmába kerített, a gróf hónapokig daczolt a herczegi csapataival. Csak mikor Meinhard legifjabb fia új hadakat vezetett Karinthiába, sikerűlt Auffenstein Konrádnak a Wallers-hegyen legyőzni Heunburgot, ki, midőn tűzzel-vassal pusztították grófságát, föltétlenűl megadta magát (1293).
Herczeg-beiktatás Karinthiában.
Fromiller József Ferdinándnak Klagenfurtban az országházban levő (XVIII. századi) fali festménye után, Siegl Károlytól.
Meinhard 1295-ben halt meg Greifenburgban s fiai, Ottó, Lajos és Henrik közösen vették át az apai örökséget. Támogatták a Habsburgokat, valamint a Salzburggal újra kitört küzdelemben, akképen a német koronáért folytatott harczaikban; Albert göllheimi győzelméhez Henrik derekasan hozzájárúlt. De saját herczegségökben rendet csinálni csak kis mértékben bírtak, főleg mivel a herczegi testvérek legifjabbika és legderekabbika dícsvágyától hajtva, szemét a távolba vetette. Mint Anna cseh herczegnő férje, a Přemyslek fiágának kihaltával követelést emelt a megüresedett trón iránt. Meg is nyerte a cseh rendek többségét, de ellenségeskedésbe jutott Albert királylyal, ki az országot visszaháramlott birodalmi hűbérnek nyilvánította s fiának, Rudolfnak adományozta. Csak Rudolf korai halála után választott Henrik cseh királylyá (1307). Albert utóda a német trónon, Luxemburgi VII. Henrik, ragaszkodott ahhoz a fölfogáshoz, hogy Csehország visszaszállt a birodalomra; hogy a maga családjának szerezze meg, alkudozásba lépett a rendek ama részével, kik karinthiai Henriket nem akarták. Midőn végre Luxemburgi János német királyfi haddal nyomúlt az országba, hogy a cseh trónt birtokba vegye (1310), Henrik csekély számú hivétől és szövetségesétől elhagyatva, s csaknem teljesen örökös tartományainak csapataira szorítva, kénytelen volt Prágából távozni s hazájába vonúlni. De a királyi czímet haláláig megtartotta.
Karinthiában és Tirolban, minthogy testvérei, Lajos (1305) és Ottó (1310) meghaltak, Henrik maradt az egyedűli úr. Üres pénztára, az évekkel fokozódó gyöngesége és tétlensége daczára Henrik, a király-herczeg, nagyon keresett egyéniség lett. Minthogy fia nem volt, két leánya, Adelheid és Margit volt örököse összes magánvagyonának s a leányágat is megillető hűbéreknek, melyek közé tartozott csaknem valamennyi tiroli grófság. A luxemburgok és Habsburgok egyaránt azon fáradoztak tehát, hogy Henriket, midőn második felesége braunschweigi Adelheid halálával harmadszor is nősűlni akart, ebbeli törekvéseiben támogassák és szolgálatkészségökkel lekötelezzék. János cseh király, ki Henrik harmadik nejének, Savoyai Beatrixnak nagy hozományt igért, végre kivitte, hogy fia vezethette oltárhoz Margitot (Maultasch), mely alkalommal abban történt megállapodás, hogy ha Henriknek fia nem marad, leányai lépjenek országainak birtokába. Bajor Lajos császár a király-herczegnek már régebben megigérte ugyan, hogy fiutód hiányában leányai, vagy azok férjei örököljék birodalmi hűbéreit, tehát Karinthiát is, s ez csak azon föltételhez köttetett, hogy a férj utódlása mindig a császár tudtával történjék. Most azonban Lajos a Luxemburgok családi hatalmának túlságos nagyra növekvésétől félt, s ez okból Habsburg Alberttal és Ottóval, Meinhard herczeg unokáival s Henrik legközelebbi férfi rokonaival 1330 november 26-án titkos szerződésre lépett. A császár megigérte, hogy Henrik halálával a Habsburgoknak adományozza Karinthiát, ezek ellenben kötelezték magokat, hogy Tirol megszerzésében Lajost segíteni fogják.
Az osztrák herczegek azóta okosan fölhasználtak minden hatalmat, hogy Karinthiában hatalomra tegyenek szert, s így készítsék elő jövendőbeli uralmukat. Midőn tehát 1335-ben április elején Henrik meghalt, Lajos császár még májusban a herczegeknek adományozta Karinthiát. A rendek június elején tették le a hűségesküt az új fejedelmeknek, s július 2-án Ottó herczeg családja nevében jelen volt a hódolati ünnepélyen a Zollfelden. A Luxemburgok fegyveres kisérletei Karinthia megszerzésére ép oly sikertelenek maradtak, mint a diplomácziaiak, mire János király az ennsi békében (október 9.) a maga és fiai, valamint Maultasch Margit és nővére nevében Karinthiát illető minden követeléséről lemondott. János fiainak későbbi törekvései, hogy Tirolból szerezzék meg Karinthiát, ép oly kevéssé vezettek eredményre.
Ottó halálával testvére, II. Albert (a bölcs vagy béna) lett az osztrák tartományok egyedűli ura. Karinthiában is erélyesen gondoskodott a belső nyugalom föntartásáról s alattvalói jólétének öregbítéséről. De ép ez időben iszonyú szerencsétlenségek zúdultak az országra. Az 1338-tól 1340-ig terjedő években a sáskák töméntelen sokasága pusztította el a termést; 1342-ben nagy árvizek támadtak; 1348-ban (január 25.) történt az az erős földrengés, melynek következtében a Dobratsch-hegy déli oldalának egy része beomlott, számos falut és tanyát betemetett és Villachot, melyben ugyanekkor tűzvész támadt, csaknem teljesen elpusztította.
Ugyanez esztendőben kezdődött az iszonyú járvány, a fekete halál, a sok ezer embert sírba vitt Karinthiában is. A fölizgatott nép, mely a sors mind e csapásában Isten itéletét látta, csak rendkívüli vezekléssel vélte az ég haragját megengesztelhetni. Ez időben a zsidókon is sokféle kegyetlenséget követtek el; legyilkolták, vagy elűzték őket, mint példáúl Wolfsbergben (1338) történt.
Albert örököse legidősebb fia, a nagy tehetségű Rudolf (az Alapító) lett, ki Tirolt megszerzé családjának (1365) s ezzel Karinthia nyugati határát külső támadás ellen biztosította. Őt követték a trónon testvérei, III. Albert és III. Lipót, kik alatt az országban lázadás támadt, melyet csak nagy ügygyel-bajjal tudtak leverni. A lázadás vezetője a két Auffenstein Frigyes volt, kiket mélyen elkeserített, hogy a főudvarmesteri méltóság Liechtenstein Rudolfra, az országos főkapitányság pedig Kraig Konrádra ruháztatott. Két hónapig hullámzott a tusa Bleiburg környékén, a lázadók főhelyén. Csak mikor a várat teljesen bekerítették, a várost fölperzselték, környékét meg elpusztították, adták meg magukat az Auffensteinok a herczegeknek. Gazdag javaikat lefoglalták s őket magukat életfogytiglan való börtönre itélték. Az egyik Frigyes a tömlöczben halt meg, a másik huszonnyolcz év múlva kapott kegyelmet s mint kanonok fejezte be életét Regensburgban.
A Habsburgok hatalmára igen károsnak bizonyúlt országaik gyakori fölosztása. Ily úton Karinthia még 1375-ben III. Lipót kormányzata alá kerűlt, kinek a belső tusák nagy bajt okoztak. A polgárok szintén sokat szenvedtek a nemes uraktól, miért is 1386-ban St.-Veit, Klagenfurt és Völkermarkt városok szövetkeztek a fosztogató urak ellen és közös érdekeik védelmére. Mikor a herczeg a sempachi csatában elesett, testvére III. Albert vette át az összes osztrák tartományok kormányát. Ennek halála után ismét hosszú viszály támadt a Habsburg-családban s csak 1411-ben, miután a párttusa valóságos belháborúvá fajúlt, ment végbe az állami viszonyok ideiglenes rendezése. Vas Ernő, III. Lipót egyik fia, egész Belső-Ausztria (Stiria, Karinthia, Krajna s a szomszédos kisebb területek) kormányzatát egyesíté kezébe s a karinthiaiak is meghódoltak neki. Ő volt az utolsó herczeg, kit a hagyományos régi módon iktattak be (1414).
Az ő uralkodása alatt szakadt magva az Ortenburgok grófi nemzetségének. A dús örökség, melyhez Spittal és Paternion mezővárosok is tartoztak, a hatalmas Cillei grófokra szállt, kik csakhamar harczba keveredtek a bambergi püspökkel, később pedig V. Frigyes herczeggel (1440 óta római királylyal), Vas Ernő fiával. Csak 1443-ban hódoltak meg V. Frigyesnek s családjok kihalta esetére az öröklést Cilliben, Sternbergben és Ortenburgban a Habsburgoknak biztosították. Ez az eset beállott, midőn Cillei Ulrik Belgrádban megöletett (1456). Frigyes nem késett hűbérúri és örökösödési jogaira támaszkodva a Cilleiek legtöbb belső-ausztriai jószágát hatalmába keríteni.
V. Frigyes, mint császár III. Frigyes, uralkodásának kora szenvedésekben gazdag volt Karinthiára nézve, mert úgy szólván sohasem pihentek a belső tusák s ismételten idegen ellenség tört be az országba. Alig verték le a lázadást, melyet Baumkircher András Stiriában támasztott s melyet czinkostársai Karinthiába is átvittek, mikor török lovashadak pusztítva, gyujtogatva és gyilkolva nyomúltak a Kanker-hegyszoroson át Bleiburg ellen s onnan a Jaun- és Glan-völgybe, honnan számos foglyot hurczoltak el (1473). Mikor a törökök másod ízben betörtek (1476) s a Száva völgyéből Weissenfelsen és Villachon át rettenetes pusztítások közt egy részt a Gurk-völgybe, más részt a Jaun- és Lavant-völgybe nyomúltak, gyorsaságuk miatt az országos nemesi fölkelés nem tudott nekik ellenállani. Nagy elégedetlenség fogta el tehát az alsóbb néposztályokat, melyek azt hitték, hogy uraik cserben hagyták őket, minthogy az ellenség közeledtére erős váraikba menekűltek. Ortenburg grófságban akkor Wunderlich Péter vezetése alatt parasztszövetség alakúlt, mely az országnak a török ellen való megvédését vallotta ugyan czéljáúl, a mellett azonban a földesurak réműletére különböző kedvezményeket vagy jogokat igyekezett a jobbágyságnak kivívni.
A herczeg-szék a Zollfelden Maria-Saal mellett.
Charlemont Húgótól
Mikor 1478 július havában török portyázók még nagyobb számmal törtek Tarvison át Villachba, valami 400 fegyveres paraszt szállt szembe velök, kiket azonban nagyobb részt lekaszaboltak, vagy elfogtak. A rabló hadak azután csaknem három hétig garázdálkodtak egész Közép-Karinthiában s még a havasokról is lehajtották az ott legelő marhát; mint a hír mondja, 10.000 foglyot vittek el rabszíjon. Alig hogy távoztak, a parasztszövetség vezetői vagy kivégeztettek, vagy tömlöczbe vettettek. Új sanyarúság támadt az országra, mikor a császár viszályba keveredett Bernát salzburgi érsekkel, kit Hunyadi Mátyás magyar király támogatott. Magyar csapatok szállották meg (1480) a Karinthiában levő salzburgi várakat s onnan pusztították a környéket, míg a császári zsoldosok a salzburgi javakat rabolták ki. Ugyanez az év ismét sáskaseregeket és pestist is hozott az országba. Hogy a nyomor teljes legyen, a törökök újra megjelentek (1480, 1483). A háború a császári zsoldosok és a magyarok közt Hunyadi Mátyás király haláláig tartott (1490); csak akkor hagyták oda a magyarok a salzburgi érseki várakat. A török elleni háború czéljából Frigyes az egyházi Szent-György lovagrendet alapította ugyan s a millstatti kolostort az összes hozzátartozó birtokokkal átengedte annak; ez a rend azonban nem volt képes föladatát teljesíteni, mert nem volt elég pénze s így tagjait sem bírta kellő számra emelni.
Midőn Frigyes császár meghalt (1493), I. Miksa a Habsburg-család összes országait egyesítette kezében. Buzgón fáradozott a sebek orvoslásán, melyeket a háborúk és ellenséges betörések okoztak; hatalmasúl föllépett az ököljog ellen s a török veszély elhárításán munkálkodott. Osterwitzben fegyvertárat alapított. A rendek óhajának megfelelően Miksa az ismét elszaporodott zsidókat kiűzte Stiriából és Karinthiából (1496). Ugyanezt tette a maga területén a salzburgi érsek s valamivel később a bambergi püspök is. Lénárd, az utolsó görzi gróf, halálával grófsága régi családi szerződések alapján Miksára szállt, ki az alsó Puster-völgyet Lienzzel, noha addig Karinthiához tartozott, Tirolba kebelezte. Így nyerte Karinthia mai határait (1500).
Az a mélyre ható mozgalom, mely Krajna és Dél-Stiria parasztságának nagy részét 1515-ben elfogta s abban a követelésben tetőzött, hogy a földesúr elégedjék meg az őstől fogva szokásos szolgálmányokkal s ezeknél többet ne kivánjon jobbágyaitól, Karinthiába is elhatolt. Pustritzban Greifen mellett július 1-én valami 3.000 paraszt tanácskozott s szövetséget kötött, melynek vezetői Grosz Kristóf és Mur György voltak mint kapitányok, kik mellé több alkapitány, szószóló és tanácsos rendeltetett. A mozgalom a Jaun- és a Gail-völgybe, éjszakra meg Strassburgig és Hüttenbergig elterjedt. A rendeket nyugtalanították ez események; nagyobb haderőt gyűjtöttek tehát s a császári zsoldosok támogatásával lassankint leverték a lázadást. Mikor a rendi hadsereg az országon végig vonúlt, St.-Veit fejedelmi város kapuinál is megjelent.
De a polgárok szabadalmaikat féltve, csak hosszú vonakodás után bocsátották be a városba. A nemesség és papság ezt olyan zokon vette, hogy fölkérte a császárt: engedje át nekik Klagenfurt városát, melyet jobbágyaik jövendőbeli zendülései esetén biztos védhelyűl használhassanak. Miksa teljesítette e kivánságot (1518) s a rendek megigérték, hogy Klagenfurtot várrá alakítják át. Minthogy azonban Klagenfurtnak rendi várossá való nyilvánítása a polgárok számos jogának elvesztésével járt, az illetőket nagy aggodalom fogta el, mely csakhamar az összes fejedelmi városokra és mezővárosokra átterjedt, mert immár mindnyájan attól féltek, hogy elvesztik kiváltságaikat. Több polgár Welsbe küldetett, hogy a császárt az adományozás visszavételére kérje; de, még mielőtt a kérvény elintéztetett, Miksa meghalt. Klagenfurt rendi város maradt s St.-Veit helyett az ország fővárosává s a folyton nagyobb hatalomra törekvő rendek támaszpontjává lett.
A herczeg-kő (jelenleg a klagenfurti országházban) egykori helyén Karnburg mellett (a háttérben Maria-Saal).
Charlemont Húgótól
Miksa unokája, I. Ferdinánd, alatt a török vész ismét rázúdúlt az osztrák tartományokra. Vérben és vagyonban egyre sulyosabbakká váltak az áldozatok, melyeket főleg Belső-Ausztria lakóinak kellett a határvédelemre hozniok, s melyek még sem voltak elégségesek arra, hogy az ellenséget állandóan távol tartsák az országtól. A fenyegető veszély arra ösztönözé Karinthia rendeit, hogy fővárosunk megerősítéséhez komolyan hozzá fogjanak s azt be is fejezzék. Ez időbe esik Luther tanának Karinthiába való behatolása is. Szász bányamunkások lettek hirdetői a magas Tauernek hegyvidékein; Svábországból jövő bevándorlók, kik ez időtájt telepedtek meg a leégett és ekkor újra épülő Klagenfurtban, az új tant az ország fővárosában is elterjesztették. De a reformáczió legbuzgóbb terjesztője a nemesség lett, mely a vallásos mozgalmat a rendi hatalom fokozására igyekezett használni. Hihetetlen gyorsasággal hódított tért a reformáczió, mikor V. Károly császár háborúba bonyolodott a protestantismus fejeivel Németországban. Móricz szász herczeg elől menekűlve, a császár s vele a fogoly János Frigyes szász választó Villachba ment s 1552 május havától júliusig e városban időzött. Ferdinánd király szintén megjelent ott s kieszközölte Károly hozzájárúlását a passzaui szerződéshez.
Ferdinánd halálával (1564) Belső-Ausztria legifjabb fiáé, Károlyé lett. Ennek egész uralkodásán végig vonúl a protestáns rendekkel folytatott küzdelem; a rendek szabad vallásgyakorlatot kivántak tőle s a lelkiismereti szabadság biztosítására irányúló kivánságot minden országgyűlésen hangoztatták. Igyekezetöket nagyban előmozdította azon körűlmény, hogy a török vész miatt gyakran kivánták tőlök, hogy adót és katonát szavazzanak meg. Szorongattatásában Károly főherczeg a mura-brucki országgyűlésen (1578) végűl azon szóbeli igéretet tette, hogy az evangelikus hitűek templomaikat és iskoláikat Gráczban, Laibachban, Klagenfurtban és Judenburgban megtarthatják, hogy a vallás dolgában a városok és mezővárosok polgárai se háboríttassanak, ha a protestánsok viszont nyugodtan, nem pedig kihívólag viselik magukat a katholikusok iránt. Minthogy a rendek nem igen maradtak a nyert engedmények határain belűl, sőt Károly attól félt, hogy a világi ügyekben való engedelmesség megtagadására is törekesznek, a főherczeg mindinkább megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy országaiban keresztűl viszi az ellenreformácziót. Meg is tett némely előkészítő intézkedést.
Károly 1590-ben húnyt el s Belső-Ausztriát fiára, az erős uralkodói önérzetű II. Ferdinándra hagyta. Ferdinánd érezte, hogy egyes elszigetelt intézkedésekkel czélt nem érhet, miért is nagy arányú eljárást indított azon terv szerint, melyet Stobäus György lavanti püspök ajánlott neki. Ennek alapvonásai voltak: a tartományok és városok kormányzata kizárólag katholikusokra bízassék; nem-katholikusok a rendek közé föl ne vétessenek; az evangelikus papok és tanítók az országból kiutasítandók, s ha ez megtörtént, meg kell a polgárokat és parasztokat téríteni; el kell venni könyveiket, templomaikat és temetőiket; irásban jelentse ki mindenki, hogy a katholikus hitet vallja; a ki vonakodik, adja el ingó és ingatlan vagyonát, a bevett összeg egy tized részét engedje át az államnak s vándoroljon ki.
Klagenfurt 1649 táján.
Merian Mátyás Topographiája után.
Ama bizottság élére, melyre az ellenreformáczió keresztűlvitele Karinthiában bízatott, s melynek kisérete 300 puskásból állott, Brenner Márton seckaui püspök, az „eretnekek kalapácsa” lépett. 1600-ban Felső-Stiriából a Lieser-völgybe ment s végig járta Karinthia legtöbb vidékét. A parasztok és polgárok képtelenek voltak a sikeres ellenállásra; a ki kivándorolni nem akar, kénytelen volt meghajolni. A rendek, a kik Klagenfurtban – a karinthiai protestantizmus főhelyén és védbástyáján – zsoldosokat gyűjtöttek, némi vonakodás után szintén beletörődtek a kikerűlhetetlenbe s nem akadályozták a klagenfurti polgárok megtérítését. Ezek mindazonáltal ragaszkodtak a protestáns tanhoz; titokban lelkészeket tartottak s isteni tiszteletre a szomszédos várkastélyokba jártak, melyekre az ellenreformáczió még ki nem terjesztetett. Minthogy nem akarták katholikus szertartás szerint teljesíteni a gyónást és áldozást, Brenner püspök 1604-ben másod ízben megjelent Klagenfurtban s újra megkezdte térítő munkásságát. A legtöbb polgár végre belenyugodott, némelyek kivándoroltak. Erre a városi és rendi tisztségek katholikusokkal töltettek be s a polgárjog adományozása a régi vallás hiveire korlátoltatott.
A jezsuiták, kik Millstattot még 1598-ben átvették a megszűnt Szent-György lovagrendtől s 1603-ban az eberndorfi ágostonrendi zárdát kapták, immár Klagenfurtba is bevonúltak s tevékenységökkel befejezték az ellenreformácziót. Különösen azon fáradoztak, hogy az ifjúság tanítását és nevelését kezökbe kapják, mint azelőtt a reformátorok tették Ezek legfőb tanintézetökűl a nemesi iskolát vagy rendi kollegiumot alapították Klagenfurtban (1653); ott szerezték a nemesség, lelkészek és tanítók, tisztviselők és jogtudósok műveltségöket. E tanintézet egyik rektora, a stuttgarti Megiser Jeromos (meghalt 1616), írta az első összefüggő munkát Karinthia történetéről (Annales Carinthiae); a karinthiai Christalnik Gotthard, st.-veiti és osterwitzi lelkész pedig szorgalmasan gyűjtötte a hazája történetére vonatkozó kézíratokat.
De az ellenreformáczió megdöntötte a protestáns iskolákat. A jezsuiták Klagenfurtban azonnal gymnásiumot nyitottak, mely nagy látogatottságnak örvendett. A jezsuiták közt, kik a szerzett eltörléseig működtek Karinthiában, több tudós és jó nevű író akad. Ilyen volt Hansiz Márk (Völkermarkt vidékéről, meghalt 1766), délkeleti Németország egyháztörténelmének írója (Germania sacra), ki Karinthia történetével is foglalkozott; továbbá Fröhlich Erazmus (meghalt 1758), ki a honi történet és éremtan körűl szerzett érdemet; Storchenau Zsigmond (Hollenburgból, meghalt 1797) „a vallás bölcselete” czímű munkát írt, báró Wulfen Ferencz (meghalt 1805) híres botanikus volt, ki a róla nevezett Wulfenia Carinthiaca-t fölfedezte s a Flora Norica czímű munkát írta. Az ellenreformáczióra következő idők világi írói közt gróf Khevenhüller Ferencz Kristóf (született 1588-ban Klagenfurtban, meghalt 1650) foglalja el az első rangot; ő a szerzője a kilencz kötetre terjedő Ferdinánd Annales-einek, melyek a protestáns, svéd és franczia párttal szemben a habsburgi és katholikus érdekeket képviselték a harmincz éves háború előtt és alatt.
A jezsuiták szakadatlan és buzgó tevékenysége daczára, minthogy idő közben a kivándorlás határideje itt is, amott is meghosszabbíttatott, még mindig akadtak protestánsok Klagenfurtban. Csak 1627-ben tűzte ki nekik II. Ferdinánd utolsó határnapúl azon év karácsonyát; ugyanekkor az ellenreformáczió a rendekre is kiterjesztett. Ferdinánd már előbb megtagadta jóváhagyását az evangelikusoknak a rendek közé való fölvételétől. A rendek egyik fele 1611-ben már katholikus volt, s 1628-ban a protestáns nemesség azt a parancsot kapta, hogy vagy katholikussá legyen, vagy vándoroljon ki. Számos nemes úr a kivándorlást választotta. Távozásukkal a protestantismus elvesztette utolsó támaszát Karinthiában, az ország pedig szellemi és anyagi erőben tetemesen megfogyatkozott. A rendi hatalom sorsa Belső-Ausztriában is meg volt már pecsételve Ferdinándnak fehérhegyi győzelme óta, s az országgyűlések ezután csak azért ültek össze, hogy az uralkodó részéről követelt adókat megszavazzák.
A harmincz éves háború nyomorúságait Karinthia is érezte. A sulyos hadiadók elszegényítették, a sok véradó elnépteleníté az országot. Általános inség támadt, sok ember éhen veszett, tolvajok és zsiványok garázdálkodtak a jártabb országútakon is. Élénk örömöt keltett tehát 1648-ban az a hír, hogy a nagy háború véget ért. A béke akkor kezdődő korszaka lassan-lassan behegeszté a háború ütötte sebeket. Új veszélylyel jártak az I. Lipót alatti török háborúk. Mikor az ozmán sereg 1683-ban Bécs felé közeledett, a karinthiai hadak a stiriai határ védelmére indúltak, magában az országban pedig minden elővigyázati intézkedés megtétetett és Pöckstein vezetése alatt egy csapat bányász ment a fenyegetett császári városba, hol az aknaásásnál kitűnő szolgálatokat tett.
VI. Károly uralkodásának első éveiben a pestis pusztította (1715–1716) Karinthia keleti részeit s hétezernél több embert vitt sírba. A császár 1728-ban Klagenfurtban járt s az országházban fogadta a karinthiaiak hódolatát; ez volt az utolsó hódolat, mely magában az országban ment végbe, míg az utolsó fejedelem, ki azt a herczeg-széken fogadta, 1596-ban II. Ferdinánd volt. VI. Károly alatt ismét vallásos mozgalom támadt, főleg a Millstatti és Ossiachi tó közötti vidéken. Az evangelikus parasztok, kikben erősebb volt a szülőföldjükhöz való ragaszkodás, mint az a kívánság, hogy nyilvánosan vallhassák hitöket, annak idején csak kevesen vándoroltak ki, de azért tetemes részöknél, habár külsőleg megfeleltek a katholikus egyház követeléseinek, megmaradt a protestáns érzelem. Midőn tehát az említett időben Salzburgból és Tirolból újra kiutasították az evangelikusokat, a száműzöttek sorsa élénk részvétet keltet hitfeleiknél Karinthiában, hol egyre nyiltabban mutatkozott a protestáns szellem. A kormány szigorú intézkedései daczára a vallásos mozgalom még nehány esztendeig eltartott. Alig hogy elnyomták, a VI. Károly utolsó háborúi követelte adók és újonczozások keltettek a paraszt lakosság egy részében elégedetlenséget és izgalmat. Millstatt vidékén a parasztok és cselédek Zopf Pál vezetése alatt összesereglettek, a jezsuitákat a városból kiűzték, magát Millstattot kirabolták, míg Spittal fegyveres polgárai véget nem vetettek a zendűlésnek (1737).
A legnagyobb készséggel támogatta Karinthia VI. Károly leányát, Mária Teréziát, midőn ősi örökét nagy számú és hatalmas ellenséggel szemben meg kellett védenie. Szerencsére a harcz vihara Karinthia területét nem érintette, s Mária Terézia negyven esztendei uralkodása alatt az ország belső nyugalma is nagy ritkán lőn megzavarva. Paternion, Hermagor vidékén s más helyeken is 1748 óta ismét mozogni kezdett a protestantismus s a kormány újra kiutasításokat rendelt el. Csak később hagyták abba a szigort az evangelikusok irányában; 1774-ben Mária Terézia megtiltotta, hogy az ő jóváhagyása nélkűl bárkit is kutasítsanak. Ama sok rendeletnek csaknem mindegyike, melyeket a nagy császárné az állam újjászervezése ügyében kibocsátott, Karinthiára szintén jótékony hatással volt, s még ma is ébren tartják a nap szívében a fenkölt uralkodónő emlékét. Ez élénk ragaszkodás abban is kifejezést nyert, hogy midőn Mária Terézia 1765-ben férjével és több gyermekével Klagenfurtba ment, a rendek ott neki emlékszobrot állítottak. Moll Boldizsár készítette ónból a szobrot; midőn ez pusztúlásnak indúlt, a Pönninger által érczből öntött szoborral váltották föl, melynek leleplezését 1873-ban Rudolf trónörökös végezte.
Minthogy a salzburgi és bambergi egyházfők karinthiai birtokaikra nézve még 1535-ben elismerték volt a Habsburgok uralkodói jogait és minden közös teher viselésére kötelezték magukat, alattvalóiknak pedig megengedték, hogy peres ügyeiket az ország fejedelmeihez fölebbezzék: Mária Terézia a bambergi uradalmakat megvásárolta (1759), s így ekkor már csupán a salzburgiak nem voltak az ország közvetlen kormányának alárendelve. Mária Terézia az országos főkapitányt, a kormányzat fejét, a rendek elnökévé nevezte ki; ez elnöki tisztet addig a rendek által választott várgróf viselte. A császárné megtiltotta a kínpad alkalmazását, mi addig Karinthiában is nagyban dívott; elrendelte továbbá, hogy a boszorkánypörök iratait még itélethozatal előtt az ő eldöntése elé terjeszszék; gondoskodott a parasztság, „az állam alapja és ereje” helyzetének javításáról; mérsékelte úrbéri kötelezettségeit a földesurak irányában, s a jobbágyoknak uraik önkénye ellen való védelmét az akkor alkotott kerületi hatóságokra (Klagenfurt, Villach és Völkermarkt) ruházta. A gurki püspökséget a millstatti kerülettel nagyobbította, melyet szerzetrendjök megszűntetéséig a jezsuiták önállóan igazgattak; ellenben az aquilejai patriarchatus megszűntetésekor (1751) annak karinthiai része a görczi érsekségre szállott.
A császárné közoktatásügyi újításai Karinthiában is üdvös változást hoztak létre a tanügy terén; Klagenfurtban Mária Terézia elemi iskolát állíttatott. Az ország anyagi jóllétét sokféle rendelettel mozdította elő; hogy a mezőgazdaságot minden irányban fejleszsze, megalapította a karinthiai gazdasági egyesűletet (1764), mely a legrégibb a monarchiában; előmozdította a lentermesztést és a vászonkészítést, sürgette az eperfák ültetését és a selyembogár-tenyésztést; uralkodása alatt honosította meg a németalföldi Thys a burgonyát és tengerit az országban. Minthogy a nemes érczek bányászata a XVI. század második feléig tartó virágzás után a termelési költségek nagysága, egyes bányavidékek kimerűlése, az új világ nemes érczeinek versenye, de még inkább a munkások kivándorlása folytán, mire az ellenreformáczió kényszerítette őket, hanyatlásnak indúlt, Mária Terézia a hüttenbergi vasbányászatot új mívelési szabályzat behozatalával igyekezett emelni. Fényes lendűletet vett ez időben Ferlachban a fegyvergyártás, melyet I. Ferdinánd korában Németalföldről bevándorló fegyverkovácsok alapítottak. Klagenfurtban posztó- és ceruzagyár létesűlt, mely utóbbi ma is virágzó működésben van.
Mint Mária Terézia, úgy fia, József császár uralkodása is nagy hatással volt Karinthia közállapotaira. Legfontosabbak voltak a császár igazságügyi újításai, valamint a parasztság helyzetének javítására vonatkozó s méltán magasztalt intézkedései. A jobbágyság megszűntetése mindenütt, a hol addig fönnállott, a legüdvösebb következményekkel járt.
Mikor József a türelmi pátenssel vallásszabadságot és polgárjogot engedélyezett a protestánsoknak, mindazok, kik titokban folyton evangelikusok maradtak, nyiltan kezdték e hitet vallani. Számuk csakhamar tizennégyezerre nőtt s nehány esztendő múlva 23 evangelikus imaház volt az országban. Az eltörölt zárdák vagyona a vallásalaphoz csatoltatott, melynek jövedelmeiből ott, a hol szükségesnek látszott, új plebániákat és iskolákat alapítottak. Az eltörlés sorsában részesűlt Karinthiában több kisebb klastrommal együtt a st.-georgeni (a Läng-tónál), az ossiachi és arnoldsteini (1783), a victringi (1786) és a st.-pauli (1787) monostor. Mindezek közűl csupán az utóbbit állították később vissza, mikor Ferencz császár 1809-ben St.-Blasien föloszlatott breisgaui apátság beczéseit, kik időközben a Pyhrn melletti Spitalban vonúltak meg. St.-Paulba hívta. II. József megtiltotta az égiháború alkalmával még ma is dívó harangozást, a Maria-Saalba, a Luschari-hegyre s más helyekre való búcsújárást, sőt az isteni tisztelet külső szertartásaira, a templomok díszítésére és a szent képekre vonatkozólag is rendelkezéseket tett, melyek nem egyszer megütközést keltettek a népben, mely példáúl Steinban a Jaun-völgyben, a Läng-tó melletti St.-Georgenben és Eisenkappelben ellenállott császári rendelet végrehajtásának.
József új egyházkerületi fölosztást is adott az országnak, mely a görczi, laibachi és salzburgi egyházmegyei területek bevonásával, de Salzburg érseki jogainak föntartása mellett a gurki és lavanti püspökök közt akként osztatott meg, hogy az egykori klagenfurti és völkermarkti kerületek határai tették a két püspökség határait is. Gróf Salm Ferencz gurki herczegpüspök a saját és káptalana székét Klagenfurtba helyezte át. Az egész tartományra csak 1859 óta terjed ki a gurki püspöki megye. Akkor kebelezték a lavanti püspökség karinthiai részét a gurkiba, ellenben a marburgi kerület tíz esperessége Stiriában a lavanti püspökségnek jutott, mely ekkor Marburgba költözött.
I. Ferencz alatt, mint az egész monarchiára, úgy Karinthiára is megpróbáltatások hosszú sorát hozták a franczia háborúk; az ellenség gyakran betört az országba s területén nem egy csata vívatott. Már 1797-ben a Kanal-völgyön át Karinthiába is behatoltak a francziák. Károly főherczeg, noha az ütközetben magát is a legnagyobb veszélynek tette ki, nem tarthatta Tarvis vidékét Massena sokkal nagyobb ereje ellen, és Felső-Stiriába vonúlt vissza, mire a Franczia Napoleon alatt megjelent Klagenfurtban, honnan szintén éjszaknak fordúlt.
Erre Tirolból s a Loiblen át érkező más ellenséges hadak szállották meg a fővárost, mely a franczia hadsereg számára szükséges szállítások következtében sulyos kárt szenvedett. A leobeni előzetes béke nem sokára véget vetett ugyan a háborúnak, de a diadalmas francziák már 1800-ban a steyri fegyverszünet határozataihoz képest ismét megszállották az ország némely részeit, a liesi, Möll- és Felső-Dráva-völgyet, s ott maradtak a következő esztendeig.
Midőn a lunevillei béke Salzburgot a toscanai nagyherczegnek juttatta, az érsekség karinthiai uradalmai Ausztriára szálltak s 1806-ban államjószágokká lettek. Ezzel Karinthia középkori fölosztásának utolsó maradványa is eltűnt.
Az 1805-ki háborúban a francziák ismét megszállották Klagenfurtot s a tartomány újra sokat szenvedett zsarolásaik és sarczolásaik alatt. Ez a nyomorúság a következő év február haváig eltartott, mert Massena, Ney és Marmont tábornokok hadai a még deczemberben kötött béke daczára nagyon lassan húzódtak vissza Olaszországba.
Az ellenséges csapatok élelmezése, a parancsnokaik részére kierőszakolt ajándékok és más fizetések valami másfél millió forintjába kerűltek a tartománynak.
Még nagyobb szerencsétlenséget zúdított Karinthiára az 1809-dik esztendő. Mikor uganis János főherczeg ama fényes sikerek hírére, melyeket Napoleon a német csatatéreken aratott, hadseregével Olaszországból eltávozott s Karinthiába vonúlt, a francziák nyomon követték. Hogy gyors előnyomúlásokat gátolják s az osztrákok visszavonúlását biztosítsák, az osztrákok lehetőleg tartani igyekeztek az erődítményeket, melyeket Malborghetnél és a Predilen emeltek. Mindkét hely derék őrsége híven teljesítette kötelességét. A legénység csekély száma daczára hősiesen védte a két erődöt. Malborghetben Hensel Frigyes mérnökkari századosnak csak 300 embere volt, de rettenthetlen elszántsággal utasította vissza Beauharnais Jenő azon ismételt fölszólítását, hogy adja meg magát. A francziák rohamtámadásait május 15. és 16-án szerencsésen visszaverték, de a harmadik nap az ellenség nagyobb ereje győzött. Azon csapatai, melyek az erődön uralkodó magaslatokra följutottak, onnan az erőd belsejébe hatoltak; Hensel halálosan megsebesült, a kimerült őrség pedig elfogatott. 1.300 ember árán jutott az ellenség a malborgheti védművek birtokába.
Hasonló jelenetek játszódtak le a Predilen. Az erőd parancsnoka hermannsdorfi Hermann János százados volt; katonáinak száma kevéssel haladta meg a kétszázat; de ő is bátran visszautasított minden fölszólítást, hogy tegye le a fegyvert. Május 16-án a francziák rohamot intéztek az őrházra, de a védők hatalmas tüzelése csakhamar visszaűzte őket. Ugyanez ismétlődött más nap is. Hermann még akkor sem csüggedt el, mikor május 18-án Malborghet elfoglalásáról értesűlt. De a 6.000 főnyi franczia had a legnagyobb elkeseredéssel újította meg a támadást. Egy csapatja fölkúszott a legközelebbi magaslatokra s onnan égő szurokkoszorúkat dobált a fa-őrházra, mely végűl meggyuladt. Mikor a túz a lőporkamarához közeledett, Hermann százados kirohant embereivel s az ellenség sűrű sorait át igyekezett törni. De végre őt is, vitézeit is lekaszabolták a francziák.
Ferdinánd császár Malborghetnél és a Predilen két egészen hasonló emléket állított, hogy tartsák fenn az utókor számára e derék csapatoknak Karinthia „Thermopyleiben” történt hősi küzdelmeinek emlékezetét.
E közben János főherczeg eljutott Stiriába. A francziák a két erőd elfoglalása után Klagenfurton és Friesachon át Napoleon főhadához csatlakoztak. Az ellenségnek csupán apró seregszakaszai maradtak a tartományban, melyek Ruska alatt a fővárosban gyülekeztek egybe, midőn Chasteler osztrák tábornok Tirolból a Dráva mentén előnyomúlt. A város kapui előtt, a közel Kreuzbergen junius 6-án heves ütközet folyt, mely után az osztrákok az ellenségtől nem háborítva folytatták menetöket Alsó-Stiria felé. Ruska ezután korlátlanúl sarczolta Klagenfurtot s a francziák szakadatlanúl meg-megújúló pénz- és eleségkövetelései roppant terheket róttak a népre.
Az ellenség zsarolásai a lakosságban mélyre menő forrongást keltettek. Fölmerűlt az az eszme, hogy népfölkelést szervezzenek. Ez irányban főleg Türk János dolgozott buzgalommal, ki Tatában, a császári udvar akkori székhelyén, Klagenfurt megrohanására nézve tervet állapított meg, Hofer Andrásnak a fölkelésre vonatkozó fölhívását a tartományban terjesztette, puskaport és ólmot gyűjtött s azt titokban a tiroliakhoz és felső-karinthiaiakhoz szállította. A felföldön már összeütközések is történtek a franczia helyőrségekkel, mikor megérkezett a schönbrunni béke megkötésének híre. Ama területekhez, melyeket Ausztria e békében elvesztett, tartozott Felső-Karinthia is; ez, mint az illir tartományok része, franczia felsőbbség alá kerűlt, míg Alsó-Karinthia a gráczi gubernium egyik kerületévé lett.
Négy esztendeig tartott a gyűlölt idegen uralom; akkor azután Karinthiának is ütött a szabadúlás órája, midőn Ausztria Porosz- és Oroszországhoz csatlakozva a nagy szabadító háborút megkezdte. Már 1813 nyarán megkezdte Hiller táborszernagy karinthiai területen a támadást Beauharnais Jenő csapatai ellen, melyek az illir tartományok védelmére voltak rendelve. Több apró ütközet után szeptember 19-én az osztrákok döntő sikert arattak. Vécsey tábornok Hollenburgból a Rosen-völgybe nyomúlt s a franczia hadosztályt a Vertazhán át Krajnába való fáradságos menekűlésre kényszerítette; Frimont Roseggből űzte el az ellenséget, mely Villachot is odahagyta s már csupán Arnoldstein és Pontafel közt tarthatta magát. Hiller csakhamar itt is több felől szorongatni kezdte, s mivel időközben az osztrákok Laibachot megszállották, a francziák Tarvisból is elvonúltak s október 11-én kitakarodtak Karinthiából. Pár nappal később a szövetségesek Lipcsénél nagy diadalt arattak, mely eldöntötte a franczia császár sorsát. Illyriával Felső-Karinthia is visszaszállott a sok megpróbáltatást szenvedett Ferencz császár-királyra. A laibachi gubernium alá rendeltetett s mindabból, mit a francziák az országnak alkottak, csak kevés hagyatott érvényben. De csupán 1825-ben egyesítették újra Karinthia két részét, mikor is Alsó-Karinthia szintén a laibachi kormány alá rendeltetett.
A béke hosszú korszaka, mely a napoleoni háborúkat követte, lassankint orvosolta a bajokat, melyeket a hadak viharja s az idegen uralom okoztak a tartománynak. Az 1848-iki zivataros esztendő is elmúlt a nélkűl, hogy Karinthiában élénkebb mozgalmat keltett volna, ámbár a lakosság egy részében itt is nagy volt az izgatottság. 1846-ban alakúlt a karinthiai történeti társúlat a honi történelem tanúlmányozása czéljából; lelke Ankershofen Gottlieb báró volt. Két évvel később alapították a természetrajzi múzeumot, mely a tartomány természeti állapotainak kifürkészésén fáradozik. Mindkét egyesűlet az 1884-ben megnyitott palotában, a Rudolfinumban van elhelyezve. De a patriarchalis állapotok lankasztó hatása alól való kiemelkedés, az általános lendűlet kora csak I. Ferencz József császár és király áldásos uralkodásával kezdődött, ki nagylelkűsége, kegyelme és szeretete számos jelével tűntette ki a tartományt, s kinek személyes megjelenése (1850, 1856, 1882, 1885) mindenkor lelkesűlt hazafias tüntetésekre adott alkalmat. Önállóságát Karinthia 1849-ben nyerte vissza; Krajnával való összeköttetése akkor bontatott föl, s azóta külön koronaországúl szerepel. Saját ügyei intézésére, a tartomány külön érdekei képviseletére 1861 óta a tartománygyűlés van hivatva. a vasútak, melyek Karinthiában 1863-tól 1879-ig megnyittattak, bevonták azt a világforgalomba, s most évenkint számos idegen keresi föl, hogy e természeti szépségekben dús alpesi tartományt megismerje. Midőn Velencze 1866-ban Olaszországhoz csatoltatott, Karinthia lett Ausztria egyik határbástyája a déli szomszéd állam irányában s ezzel katonai, kereskedelmi-politikai és állami tekintetben fokozott jelentőségre emelkedett. És hogy termelő tevékenységében a legújabb időben saját erejéből és szorgalmából, valamint a császári kormány hathatós támogatásával minő nagyszerű haladás tett, azt legszembetűnőben az 1885-ki országos kiállítás bizonyította be, hol a mezőgazdaság és erdészet, a kézmű és ipar, a nép-, közép- és szakoktatás minden terén örvendetes, a legszebb várakozásokra jogosító munkásság volt látható.
Hermann százados emléke a Predilen.
Charlemont Húgótól
