Krajna története. Levec Ferencztől, fordította Acsády Ignácz
Krajna története.
Levec Ferencztől, fordította Acsády Ignácz
Levec Ferencztől, fordította Acsády Ignácz
Az Auersperg-féle kastély Gross-Laschizh mellett és a Szent-Ákos-hegyi kápolna.
Charlemont Húgótól
Az 568-ik esztendő, melyben a longobardok Pannonia messze terjedő síkjairól eltávoztak, s azokat Italia verőfényes tájaival cserélték föl, döntő fordúló pontot jelez a délkeleti Alpesekben fekvő tartományok történeti fejlődésében, melyekhez a mai Krajna is számíttatik. Mert a longobardok elvonúlásával az avarok kiséretében a szlovének, az alsó Dunától hatolva előre, árasztják el Pannonia és Noricum klasszikus földjét. Különösen a Száva és Dráva széles völgyeit szállják meg az új jövevények s lakóhelyeiket egész a Dráva és Rienz forrásáig terjesztik ki. Itt, a toblachi mezőn, a hatodik század utolsó évtizedében, Paulus Diaconus följegyzése szerint, a bajorok és szlovének véres harczokat vívtak, melyekben a bajorok végre is erősebbeknek bizonyúltak, s határt szabtak a szlovének további terjeszkedésének.
De nem mint szabad, hódító, államalkotó nép jelentkezik a szlovénség az Alpesek vidékein. Nehezen sulyosodott reá az avarok igája s Samo föllépése (623–662) csak rövid időre enyhítette elnyomatását. Borut szlovén fejedelem, hogy az avaroktól szabadúljon, német szomszédaitól, a bajoroktól kért ellenök segítséget. Megkapta, de ezzel megalapíttatott a bajorok felsőbbsége Karantániában, mint ekkor a szlovéneknek az egykori Noricumban levő törzs-országát nevezték, a melyhez a mai Krajna nagyobb része is tartozott. Ugyanekkor a salzburgi egyház a karantán szlovének megkeresztelésének kezdte útját egyengetni. Mikor a bajor törzsherczegség Tasziló alatt (788) oly tragikus módon megdőlt, Karantánia a nagy frank birodalomra szállott, az aquilejai patriarcha pedig buzgón folytatta az alpesi szlovének megtérítését.
Azon kemény harczokban, melyekben Nagy Károly az avarok hatalmát Pannoniában megtörte, a karantán szlovének tevékeny részt vettek. Erik, őrgrófja a Nagy Károly alapította s Olaszország keleti határán levő Friaul őrgrófságnak, melyhez körűlbelűl 803 óta Karantánia és így Krajna is hozzá tartozott, 795-ben Vojnimir karantán fejedelemmel egyesűlten megostromolta az avarok fő gyűrűjét s ezzel halálos csapást mért hatalmukra. Általában úgy látszik, hogy a frankok Karantánia kormányzatát legalább részben még a szlovén törzsfőnökökre bízták, míg a szlovén nép a győző fél alkotmányát és szokásait szintén, legalább részben, fölvette s utóbb zajtalanúl elvesztette politikai szabadságát. E mélyre ható változáshoz az alkalmat Ljudevit (meghalt 828) lázadása adta meg, ki a Száva és Dráva közt lakó pannoniai szlovének fejedelme volt. Csak ez idő s a friauli őrgrófság ketté osztása óta, mi a Ljudevit lázadásával közvetve összefüggésben állt, váltották föl a szlovén törzsfőnököket frank birodalmi tisztek s csatoltatott Karinthia őrgrófságaival együtt a bajor herczegséghez.
Az a győzelem, melyet I. Ottó 955-ben a Lech mezején a magyarokon aratott, a német bevándorlók letelepítésének is tágas tért nyitott. Különösen a freisingi püspökség kapott dús adományokat. 973 június 30-án II. Ottó Triburban Ábrahám freisingi püspöknek nagy birtokot adományozott, „mely a herczegségben (Veszekedő Henrikében) s Popo gróf grófságában fekszik, a melyet „Carniolá”-nak hívnak s általán „Creina marcha”-nak neveznek”. Először jelentkezik itt Krajna őrgrófság, először halljuk egy krajnai őrgróf nevét, először ismerkedünk meg ez okiratban egész sereg szláv nevű helységgel, melyek középpontjáúl a Zeyer folyó melletti Lonca („Bischoflack”) mutatkozik. Minde birtokokat egy második, 973 november 23-án Heiligenstadtban kelt okirat újra az általánosan „Chreiná”-nak nevezett vidéken, és pedig „Popo gróf márkájában és grófságában” fekvőnek mondja. Mikor alapíttatott ez őrgrófság, arról nincs oklevélbeli adatunk; de föl kell tennünk, hogy Krajna őrgrófság kevéssel a 973-dik év előtt szerveztetett. Csak a 989., 1002. és 1004. években említik az okiratok Waltilo grófot, 1011-ben Ulrik grófot és 1040-ben Eberhard grófot, mint Krajna fejét, sőt ez utóbbit egyenesen őrgrófnak nevezik. Krajna őrgrófságnak ez időbeli terjedelmét nem ismerjük, de kétségkivűl a felső Száva folyamvidékét Krainburggal mint főhelylyel foglalta magában.
Ez őrgrófságban közel egymáshoz két jelentékeny kiváltságolt terület fejlődött ki: az egyik a freisingi, a másik meg a brixeni püspökség birtoka. Magában Lack freisingi uradalomban 1160-ban 261 jobbágytelek volt 4.700 hold földdel; ezenkivűl ez a püspökség még számos más adományt kapott Krajna többi részeiben is. Az ország gyarmatosítására, valamint megtérítésére csakugyan döntő hatású volt a freisingi püspökök tevékenysége; minő komolysággal folytatták a munkát főleg az úr szőlejében, arról tanúskodnak Ábrahám püspöknek (957–994) szlovén nyelven írott s Münchenben most is meglevő homiliái és imádságai, melyek legrégibb emlékei a szlovén nyelvnek.
A brixeni püspök kiváltságos területe Wurzen és Wochein közt feküdt a Száva mellett; középpontja Veldes uradalom volt. Az első adomány, melyben ez a püspökség részesűlt, 1004 április 10-én kelt; csakhamar köette ezt sok más úgy, hogy az aquilejai patriarchatus, melyhez Krajna 811 óta egyházi tekintetben jogilag tartozott, jelentékenyen elmarad az említett két püspökség mögött. A X. és XI. század többi allodiális birtokai közűl említendők: a szlovén Pribiszlavé a Zeyernek a Szávába való torkolatánál; ennek középpontja valószínűleg Görtschach vára volt; továbbá Zeltschach Vilmos gróf birtoka a Neiring vizénél a mai Alsó-Krajnában, és Isztriai Wernhard gróf területe, mely Lacktól éjszakkeletre Krainburg felé terjedhetett. Ennek a Wernhardnak az unokaöcscse, Ulrik, Weimar-Orlamündei Popo gróf fia, tűnik föl az 1058-tól 1070-ig terjedő időben, mint Krajna és Isztria őrgrófja; mint ilyen vesz részt IV. Henriknek I. Béla magyar király ellen indított hadjáratában s nőűl veszi e király leányát, Zsófia magyar herczegnőt (1062). A grófnak dús magánbirtoka Krajnában a brixenitől délkeletre, Radmannsdorf és Stein közt feküdt.
Midőn Ulrik kiskorú figyermekek hátrahagyásával 1070-ben meghalt, hét évi kormányszünet után IV. Henrik császár 1077 június 11-én Nürnbergben Sieghard aquilejai patriarchának adományozta Krajnát, hogy az investitura miatti viszályban állandóan magához fűzze e hatalmas egyházfőt. De az őrgrófság, úgy látszik, már Sieghardt (meghalt 1077 augusztus 14.) utódjától, Henrik patriarchától, a ki eleinte VII. Gergely párthíveihez tartozott. elvétetett és Eppenstein Henriknek, Luitpold karinthiai herczeg testvérének adományoztatott. Mikor azonban Henrik testvére, Ulrik, a császár híve, lett aquilejai patriarcha, Krajnát ismét ő kapta meg. I. Frigyes császár azonban újra elvette a patriarchától, s 1180-ban az Andechs-Merani családnak adományozta.
III. Bertold, az új őrgróf, anyai ágon a Weimar-Orlamündei grófoktól származott, kiktől Isztriában és Krajnában dús javakat örökölt, melyeket a császár kegyelméből és a saját erejével tetemesen gyarapított. Követte őt hason nevű fia (1188-tól 1204 augusztus 12-ig). Minthogy IV. Bertold legidősebb fia, VII. Ottó, a burgundi pfalzgróf leányának kezével Burgundban egyszersmind megszerzé a pfalzgrófi méltóságot, Isztriában és Krajnában levő saját birtokait, valamint birodalmi hűbéreit testvérének, IV. Henriknek engedte át. Ez azonban, minthogy Sváb Fülöp király meggyilkolásában bűnrészességgel vádolták, megfosztatott Isztria és Krajna őrgrófságoktól, melyeket Bajor Lajosnak adományoztak; de Krajna már 1210 május 8-án Wolfger aquilejai patriarchának jutott s így a patriarchatus immár harmadízben kapta birodalmi hűbérűl Krajna birtokát. Mikor azonban Henriknek sikerűlt ártatlanságát bebizonyítani, visszaadták neki krajnai tulajdonát. Halála (1228) után fivére, burgundi VII. Ottó, támasztott követelést Krajna iránt, de 1230 július 25-én lemondott testvére, Bertold, javára, ki aquilejai patriarcha volt. Így Krajna végképen a patriarchatusnál maradt.
E mellett a XII. század utolsó negyedében „marchia Hungarica” vagy „Slavonica”-ról is van említés. Így hívták ugyanis Krajnának azt a részét, mely a Gurk és a Kulpa vize közt Möttling körűl feküdt, s mely az akkori Szlavoniához tartozván, Magyarország királyáé volt; később azonban az Andechsek és Sponheimok birtokába ment át, s midőn a XIII. század folyamán politikailag végképen elvált a magyar koronától, „vindus őrgrófság” elnevezés alatt Krajnának egy külön részét tette, míg lassankint egész Alsó-Krajnára kiterjesztetett.
Krainburg.
Charlemont Húgótól
Krajna területi fejlődése az ország történetének legnehezebb, eléggé még nem tisztázott részletei közé tartozik. A XI. és XII., s részben még a XIII. században is a legkülönfélébb nemesi családok kis és nagy magán jószágainak és egyházi hűbéreinek tarka vegyüléke lép elő. Aquileja mellett, mely egész Krajnában főegyházúl s némi megszakítással 1077 óta az őrgrófi méltóság birtokosaképen is szerepel, fennállanak Freising és Brixen nagy kiváltságos területei számos, egész Krajnában szanaszét fekvő jószággal; azonkivűl az Andechs-Meraniaknak részint örökölt, részint szerzett magánjavaival találkozunk és a nevezett család koronkint az őrgrófi méltósággal együtt egyszersmind a birodalmi hűbéreket is birta; előtérbe kezdenek lépni továbbá a Sponheimok, kik az Eppensteinoktól nemcsak Karinthiában örökölték a herczegi méltóságot, hanem azok összes krajnai magánbirtokát is megszerezték s tetemesen gyarapították. Ennek középpontjai Laibach, Krainburg és Landstrass voltak. A Bogen grófok, az Ortenburgok, a Heunburgok és a Sternbergek, a salzburgi érsekség, a gurki püspökség, Viktring és St.-Paul monostorok, sőt a távoli bajor Diessen is birtokosok Krajnában. E mellett a XI. század dereka óta számos német eredetű krajnai nemesi család mutatkozik. 1060-ban említik az okíratok az első Auersperget s csaknem egyidejűleg találkozunk a Scharfenbergek, Gallenbergek és Osterbergek nevével.
Lassankint azonban ez a sok magán- és hűbéres terület háttérbe szorúlt két nagyratörő úri nemzetség: a Babenbergek és a Sponheimok szerzeményei mögött. VI. Lipót (a dicsőséges) 1229 ápril 5-én kapta Gerold freisingi püspöktől 1.650 márka ezüstért hűbérűl a Gutenwert és St.-Canzian körűl Alsó-Krajnában fekvő jószágokat, melyek az örökös nélkűl elhunyt Andechsházi Isztriai Henrik után a freisingi egyházra háromlottak. E hűbéres birtokhoz Harczos Frigyes az Andechs-családból való Ágnessel, a fent említett Henrik őrgróf unokahugával, az Andechs-Meraniaknak Krajnában levő összes nagy javait megkapta, úgy, hogy méltán nevezhette magát „Krajna urá”-nak. De az idők folyamán a Sponheimok is, kik a XI. század óta dús birtokot szereztek Krajnában, annyira szaporították ottani jószágaikat, hogy Bernát, Karinthia herczege, 1235-ben fölvehette a „Dominus Carnioliae et Marchiae” czímet. De még nagyobbra nőtt a Sponheimok gazdasága és hatalma, mikor Bernát herczeg minden jog ellenére magához ragadta a Harczos Frigyes halálával megüresedett freisingi hűbéreket, fia, Ulrik pedig 1248-ban az utolsó Babenbergtől elvált s időközben özvegységre jutott Andechsi Ágnest nőűl vette, hozományával krajnai birtokait kikerekítette s immár fölvehette a harczot Aquilejával, melynek területi és hűbéri felsőbbsége csak még névleges volt. Ulrik ura levén Krajna nagyobb részének, sikerűlt az uralkodói jogokat magához ragadnia s Krajnában országos fejedelemmé lennie. Ulrik 1268 deczember 4-én kelt végrendeletében II. Ottokár cseh királyt nevezte ki utódjává Karinthiában és Krajnában. A király a törvényes örökössel, Ulrik testvérével, Fülöppel vívott harczaiban elfoglalta Laibachot, Steint és Landstrasst s 1270-ben birtokba vette Krajnát, melyről azonban az 1276-ki bécsi békében Habsburg Rudolf javára le kellett mondania. Krajna kormányzatával Rudolf szövetségesét, Meinhard tiroli grófot bízta meg, kinek vezetése alatt a krajnai lovagok is részt vettek a véres csatában, melyet Rudolf és Ottokár 1278 augusztus 26-án vívtak a Morva mezején. E csata Krajna további sorsára is döntő hatással volt.
Az ország művelődési állapotai a IX. századtól a XIII. század vége feléig nagy változásokon estek át. Mikor Krajna a frankok hatalmába kerűlt, az összes földbirtok királyi jószággá lett, s részint hűbérűl, részint szabad birtokúl adományoztatott el. A különben sem nagy számú benszülött nemesség a német birodalmi tisztek és hűbéresek mellett háttérbe szorúlt s már a X. században nyomtalanúl eltűnt. A szlovén népesség az új uralkodónak földbért, az egyháznak tizedet fizetett; lassan-lassan elvesztette szabad tulajdonát s a birtok haszonélvezetére korlátoltatott; ettől pedig a szabadság teljes elvesztéseig csak egy lépés volt hátra: szabad csupán a német birtokos maradt, míg a szláv nép szolgai sorsra jutott. A keresztény műveltség első csiráit Aquilejából, a patriarchai székből ültették át Krajnába; e tevékenységhez fűződik a legrégibb plebániák keletkezése Altlackban, Weisskirchenben (1074) és St.-Veitban Laibach mellett (1085). A plebániák száma a XII. és XIII. század folyamán tetemesen szaporíttatott. Aquilejából indúlt ki az első krajnai zárda alapítása is. Három nemes úr, Detre, Henrik és Meinhalm 1132-ben Peregrin patriarchának, Szent Bernát barátjának, azon kéréssel ajándékozta Sittich helységben fekvő jószágát, hogy ott barátklastromot alapítson. A patriarcha teljesítette kérésöket és Rein stiriai zárdából szerzeteseket rendelt Sittichbe, melybe azonban csak 1136-ban költöztek be. A zárda később Henrik őrgróf († 1228) és neje, Zsófia, különös kegyelmének örvendett. Az őrgróf Sittichben van eltemetve. Száz évvel később (1221) keletkezett a Domonkos-apáczák klastroma Michelstettenben, Felső-Krajnában s majdnem ugyanez időben (1228) alapította Henrik őrgróf a St.-Anton kórházat a Bocksruckon, a steini Alpeseken át a Neul-völgyből a Sann-völgybe, Oberburgba vezető hegyi út fentartására s szegény útasok befogadására. A krajnai klastromok különös pártfogója volt Sponheim Bernát herczeg: ő telepítette meg (1223) az első Ferenczrendi szerzeteseket Laibachban, ő alapította (1234) Mariabrunn cziszterczi zárdát Landstrassnál s körűlbelűl két évtizeddel később (1255) Freudenthal karthausi klastromot. A landstrassi zárdatemplomban helyezték örök nyugalomra Bernátot nejével, Jutta cseh királyleánynyal.
A tartománynak fokozódó gyarmatosításával a városi élet is mindinkább szilárd körvonalakat ölt. Krainburg régi őrgrófi város mellett a Lech-mezei csata után nem sokára keletkezett a régi Emona romjain Laibach, mely az idők folyamán főleg mint a Sponheimok székhelye, egyre nagyobb tekintélynek örvendett. Bernát herczeg gyakran tartott ott udvart s szívesen időzött a tőszomszédságában levő várban. A Sponheimoktól kapta Laibach első városbiráit (1269). Lack német mesteremberek bevándorlása folytán indúlt virágzásnak; Stein (1205), Gutenwert (1251) és Weichselburg (1269) mezővárosokúl említtetnek s a Loibl alatt a Karinthiába vezető élénk forgalmú kereskedelmi úton keletkezett (1261 előtt) a Kosuta-hegy által betemetett város helyett egy új helység: Neumarktl. Ugyanez időtájt kezdték a freisingi püspökök az eisnerzi érczbányákat mívelni.
A morvamezei diadal Rudolf királyt tette Stiria, Karinthia és Krajna urává. E tartományok kormányzatát Meinhard, tiroli grófra bízta, papságukat és nemességöket meg Judenburgba rendelte, hogy hódolatukat fogadja. De már 1281-ben fiát, Albertet, tette a három tartományi birodalmi helytartójává, 1282 deczember 27-én pedig a választó fejedelmek hozzájárúlásával neki adományozta Krajnát és a vindus őrgrófságot, melyek azonban 1335-ig zálogúl Meinhard, utóbb pedig fia, Henrik, birtokában maradtak. Mindkét fejedelem nagy pártfogója volt a polgári rendnek és az egyháznak, s Krajnában nem egy előhaladás fűződik nevökhöz. A nemességet, mely Laibachban telepedett meg, Henrik 1320-ban arra kötelezte, hogy járúljon mind ama terhekhez, melyeket a polgárság a város védelmére és fejlesztésére viselt. Radmannsdorf, Felső-Krajnában alakúlt helység, Henrik herczegtől városi kiváltságokat kapott. Ez időben alapíttattak a klarisszák zárdái Münkendorfban (1287) és Lackban (1331). Ugyane korszakba esik az Innichenből való tiroli gyarmatosok megtelepítése, kiket Emicho freisingi püspök költöztetett a felső Selzach-völgybe, hol Zarzot alapították (1283).
Karinthiai Henrik herczeg halálával (1335 ápril 4.) Bölcs Albert és Víg Ottó habsburgi herczegek vették birtokba Krajnát. János cseh király, kinek fia, János Henrik, 1330 óta házasságban élt Margittal, Karinthiai Henrik leányával, szintén jogot formált Krajnára és Karinthiára, de az 1336 október 9-ki béke a Henrik herczeg örökségeért folyt viszályt a két Habsburg javára fejezte be s Krajna örökre Ausztriáé lett. Mily fontosnak tartották az osztrák herczegek e határtartomány birtokát, azt Alapító Rudolf kormányzása élénken bizonyítja. 1360 márczius 27-én nagy tekintetű fejedelmek fényes gyülekezetétől környezve jelent meg Laibachban s fogadta a tartomány hódolatát. E fejedelmi gyűlésen fontos ügyek forogtak szóban: Velencze köztársaság visszaélései az aquilejai patriarcha területén s a patriarchának Adelsberg és Wippach iránt emelt követelései lehettek a tanácskozás tárgyai. Az utóbbi ügyet a Habsburg javára döntötték el, ki már 1361-ben az említett várak birtokában volt. A patriarcha, ki új követelésekkel állt elő, utóbb Rudolf herczeggel háborúba keveredett, melyben legyőzetett s kénytelen volt Laas várát, a krainburgi és laibachi Szent-Péter plebániákat a herczegnek átengedni s Krajnában és a vindus őrgrófságban levő összes hűbéreit Ausztria herczegeinek adományozni. Rudolf máskülönben is azon fáradozott, hogy Krajnában minél több birtokot szerezzen. A görczi grófok ugyanis a mai Krajnában részint a patriarchatustól, részint másoktól tetemes hűbéri jószágot szereztek. A Karst területei, Wippach, Senosetsch, Prem, Adelsberg és Idria az övéik voltak; a vindus őrgrófságban Möttling, Tschernembl, Seisenberg, Weichselburg, Schönburg és Maichau járásokat birták, melyeket 1248-ban Andechs-Merani Ottó halálával örököltek; Mitterburg grófság Isztriában az Eppensteinokról szállt reájok. Mikor a görczi család tiroli és görczi ágra szakadt, mind e birtok a görczi grófokra szállott. De Rudolf herczeg 1364 június 6-án IV. Albert görczi gróffal örökösödési szerződésre lépett, melyben azon esetre, ha utód nélkűl halna el, Ausztria herczegeire ruházza az említett területeket. Ez eset korábban beállt, mint gondolták. IV. Albert már 1374-ben utód nélkűl halt meg, mire a szerződés értelmében Isztria grófság, a Poik vizénél levő terület és Möttling uradalom az osztrák herczegekre, Rudolf testvéreire, Albertre és Lipótra szállott s Krajnához csatoltatott. Minthogy e birtokok a felső Karszttal is szaporíttattak s a duinói urak szintén alávetették magukat az osztrák herczegeknek, Krajna (1465) területének ezen kikerekítésével elérte az Adriai tenger partjait, mely kiterjedését 1815-ig megtartotta.
Rudolf 1364-ben letette a „Krajna ura” czímet s immár „Krajna herczegé”-nek nevezte magát. Nehány hónappal halála előtt, 1365 ápril 7-én, a Gurk vizénél a vindus őrgrófságban egy új várost, a róla nevezett Rudolfswerthet alapította s nagy kiváltságokkal ruházta föl. Egyebek közt széket és szavazatot adott neki az országgyűlésen, s a sok kedvezmény következtében a város csakhamar Alsó-Krajna középpontjává fejlődött. 1363-ban II. Lajos aquilejai patriarcha rendezte a lelkipásztorkodást az új telepítvényekben, Gottscheeben, Pöllandban, Kostelben, Osilnizben és Göttenitzben, olyan vidékeken, „melyek eddig míveletlenek és lakatlanok voltak”. Laibachban is gondjukba fogadták a polgári elemet Rudolf, valamint testvérei, Albert és Lipót, kiknek az 1379-ki nagy osztozkodáskor Krajna jutott volt. Rudolf herczeg 1364-ben a laibachi városbírónak pallosjogot adományozott a német rend és a laibachi plebános alattvalói fölött. Albert és Lipót adták a laibachiaknak az első községi rendtartást, mely szerint a tanács tizenkét esküdtje szabadon választotta a város bíráját. Körűlbelűl két évtizeddel később kapta Laibach az első emberbaráti intézetet, a polgári kórházat; ezt Erzsébet özvegy magyar királyné alapította, midőn férje, Róbert Károly király halálával Nápolyba útazva, Laibachban tartózkodott; ugyanakkor alapíttatott az Erzsébet-apáczák, 1366-ban pedig az Augusztinusok zárdája. IV. Lipót halála után fiai részint közösen, részint fölváltva vitték Krajna kormányzatát, mely 1411-ben végre Vas Ernőre egymagára szállott. Mikor 1416-ban a magyarok betörtek Krajnába s egész Billichgrazig pusztítottak, a herczeg elrendelte Laibach megerősítését. Az ország legfontosabb városáról való ezen gondoskodás nagyon szükségesnek bizonyúlt, mert egy új és veszélyes ellenség, a török, mutatkozott a tartomány határainál. De a béke és a haladás kiváló művei is emeltettek Vas Ernő korában. 1418-ban megengedte a laibachi polgároknak s a Szent-Miklós templom plebánosának azon iskola visszaállítását, mely a nevezett templom mellett még az aquilejai patriarchák idején fennállott. Ez iskolából fejlődött később az ország első gymnasiuma.
Abban a polgárháborúban, mely Vas Ernő utóda, Frigyes, és testvére, Albert herczeg közt kitört, a krajnaiaknak alkalmuk nyílt hűségüket örökös uralkodóházuk iránt fényesen kimutatni. Midőn Albert Cillei Ulrik gróffal 1442-ben megjelent Laibachnál s el akarta foglalni, a polgárok vitézűl megvédték városukat. Ép oly keményen tartotta magát Rudolfswerth; Krainburg elveszett ugyan, de a császáriak visszafoglalták. A császár Laibach hűségét azzal jutalmazta, hogy megerősítette összes kiváltságait s megengedte neki, hogy a pecsételéshez vörös viaszkot használjon. Mikor testvére, Albert, 1462-ben a császárt a bécsi várban ostrom alá fogta, a krajnaiaknak is részök volt Frigyes fölszabadításában, ki szolgálatukat azzal viszonozta, hogy a rendek czímerét „megjavította”; jogot adott ugyanis nekik, hogy fehér-kék-vörös czímerökbe a fehér helyett az arany színt vegyék föl. Az Auerspergeknek, kik már a főkamarási méltóságot birták, ez alkalomból az örökös marsalli, Hohenwart András möttlingi császári kapitánynak az örökös főasztalnoki méltóságot adományozta, Tschernembl Jörg és Gáspár testvérek pedig az örökös főpohárnokságot kapták hűbérűl. A krajnaiak hűségét is megjutalmazta a császár: Gottschee 1471-ben városi jogokat nyert; Gurkfeld, Weichselburg és Laas 1477-ben városokká emeltettek; Krainburg és Stein kiváltságai újra megerősíttettek. De a legnagyobb fontosságú esemény az volt, hogy a császár ösztönzésére 1461 deczember 6-án Laibachban püspökség alapíttatott, mely egyházi tekintetben is megszűntette az országnak Aquilejától való függését.
Vas Ernő és fia, III. Frigyes, uralkodásának idejébe esik azon pusztító török betörések kezdete, melyek harmadfél századon át szakadatlanúl ismétlődtek Krajnában. A török háborúk kora a krajnai történet legdicsőségesebb szakasza. A törökök először a nikápolyi győzelmes csata (1396) után, melyben Cillei Hermann gróf vezetése alatt a krajnaiak is részt vettek, törtek be Belső-Ausztriába, kifosztották Stiriát és fölperzselték Pettaut. Nehány évvel később először jelentek meg Krajnában; 1408 október 9-én egy török rabló csapat megrohanta Möttlinget és Tschernemblt s különösen a német rend ottani birtokait pusztította. 1425-ben és 1429-ben a török portyázók új betöréseket tettek Krajnába.
Noha az ezután következő években III. Frigyes császár a Hunyadi Mátyás magyar királylyal, a csehekkel és testvérével, Alberttel, vívott küzdelmekben forgácsolta szét erejét, a Belső-Ausztria védelmére szükséges intézkedéseket sem téveszté egészen szem elől. 1447-ben gondoskodott Laibach, 1451-ben Stein védelméről, 1464-ben pedig elengedte a möttlingieknek négy évre az adó felét, hogy azt városuk megerősítésére fordítsák. Ugyanazon évben a pápai legatus megadta Lamberg Zsigmondnak, Laibach első püspökének a jogot, hogy török-adót szedjen s jövedelméből alkalmas intézkedéseket tegyen az örökös ellenség ellen; a császár a belső-ausztriai tartományokban öt évre általános közbékét rendelt s felhívta a lakosokat, imádkozzanak s búcsút járjanak, hogy Isten a fenyegető török vészt eltávolítsa. A császár kértére II. Pál pápa 1468 május 2-án búcsút engedélyezett mindazoknak, kik a vindus őrgrófságban Möttling grófság védelmére a törökkel harczban állanak. A belső-ausztriai rendek is intézkedéseket tettek leibnitzi (1462) és gráczi (1468) közös gyűlésökön a veszély elhárítására. Csakhogy ez intézkedések elégtelenek voltak, mint az 1469-ki események világosan kitüntették.
1469 június 23-án a boszniai basa az Unnán és a Kulpán át betörésre indúlt Krajnába tízezer törökkel, kik Möttlingnél ütöttek tábort s egy álló hétig ott maradtak. Kifosztották, földúlták az egész vidéket, magát a várost pedig tökéletesen megsemmisítették. A szegény lakosság Hohenwart András möttlingi kapitány erős várkastélyába vonúlt, mely körűl idővel a most is fönnálló Möttling városa keletkezett. Möttling előtt az ellenség három részre oszlott; az egyik a Kulpánál Weinizban maradt, hogy a visszatérést biztosítsa; a másik az éjszaknyugatra eső Göttschee mezővárosnak indúlt, melyet a szomszédos falvakkal együtt fölperzselt, onnan dúlva, fosztva a reifnitzi völgybe hatolt, Iggnél a laibachi síkságra szállt le s elpusztította a laibachi lápok szélén fekvő Maténát, valamitn St.-Mareint több más, Laibachtól délre eső helységgel együtt. A harmadik török csapat az Uskok-hegységen át Rudolfswert és Landstrass felé nyomúlt s St.-Bartelmänél ütötte föl táborát. A krajnai rendek ellenállásra készülődtek. Közfölkelést hirdettek; minden háznak egy-egy embert kellett kiállítania s kilencz nap alatt valami 20.000 ember gyűlt össze. De, mielőtt harczra kerűlt volna a dolog, a törökök a vindus őrgrófságot keresve inségbe döntve, dús prédával rakottan visszavonúltak. Valvasor szerint 8.600, Unrest szerint 9.000, sőt Dlugoss szerint 20.000 keresztényt vittek el rabszíjon s 6.000 embert kaszaboltak le; a fogoly keresztény gyermekek közűl a boszniai basa kiválasztotta az 500 legszebb fiút és leányt s a mint mondják, a szultánnak kedveskedett velök.
Két évvel később Krajnát újra fölkeresték az ozmánok. 1471 tavaszán Isaak basa Boszniából 15.000 lovassal, tűzzel-vassal pusztítva el mindent, Horvátországon át Krajnába tört. Nem állta útját senki; az uralkodó semmit sem tett országa védelmére, s az ellenség borzasztó pusztítás után ismét 20.000 krajnait hurczolt magával. A mint foglyaikat boszniai váraikban elhelyezték, ugyanezen hadak ugyanazon úton tértek vissza Krajnába, az országot Laibachig dúlták s háborítatlanúl ismét 20.000 foglyot hajtottak el. Pünkösd vasárnapján Isaak basa 15.000 emberrel harmadízben is megjelent Weiniznál, lovasaival egész éjjel előre vágtatott s hétfőn Rasiczánál, Auersperg közelében, ütött tábort, portyázókat küldött szerteszét, a főhaddal pedig Laibach ellen indúlt. Az égő falvak füstje jelezte a laibachiaknak az ellenség közeledtét; gyorsan védelemre készűltek tehát s megmentették városukat. Laibach előtt a basa több csapatra osztotta hadát. Az egyik a Száva mentén Krainburg és a Kanker felé nyomúlt s fölperzselte Michelstetten falut és monostorát. A másik a steini Alpeseken át a Sann-völgybe fordúlt, útközben földúlta Münkendorf klastromot s égetett, rabolt mindenfelé. Harminczezer ember öletett meg vagy hajtatott el rabszíjon. A harmadik rablócsapat Sittich, Maichau és Möttling vidékén garázdálkodott hasonló kegyetlenséggel. Ugyanazon év őszén a Karszt-vidéket és a virúló Wippachi-völgyet egész Görcz kapujáig dúlták a törökök. E pusztításokról hosszasan megemlékeztek a cilli-i kapitányok azon jelentésökben, melyet még 1471-ben a regensburgi birodalmi gyűléshez intéztek. A többek közt ezt írják: „A szép Sittich el van hamvasztva, Pletriach elpusztúlt, Gairach romban hever, a Sann-völgyben két kolostor (Oberburg és Nazareth), továbbá Laibach külvárosaiban szintén kettő leégett, Michelstetten és Münkendorf kirabolvák, az apáczák meg vannak becstelenítve vagy rabságra jutottak. Krajnában 40, Stiriában 24 templom pusztíttatott el vagy rongáltatott meg, öt mezőváros fölgyújtatott, 200 falu kiraboltatott és fölgyújtatott, s föl van dúlva minden, a mit szablyájok elérhetett.”
Rudolfswerth.
Sturm Józseftől
1471-től kezdve III. Frigyes haláláig az ozmánok dúlva, fosztogatva még tizenhatszor rontottak be Krajnába. Elmondhatni, hogy Krajnában egy talpalattnyi föld sem maradt megkimélve a török útonálloktól és „vérebektől”, a mint Unrest krónikás nevezi őket és hogy könnyen érthető, ha a török név mind e mai napig foglalatját jelenti a krajnai szlovén nép előtt minden rettenetesnek.
A védelmi intézkedések, melyeket a császár és az ország a veszély és inség e napjaiban tettek, általános adó kivetéséből, kis zsoldos had alakításából, főkapitány kinevezéséből, a legtöbbet szenvedő helységeknek (Gurkfeld, Weichselburg, Gottschee és Laas) városi jogokkal és szabadságokkal való felruházásából s a német birodalmi gyűlésekkel a török vész ügyében folytatott hosszadalmas tárgyalásokból álltak, melyek azonban rendesen kézzel fogható eredmény nélkűl maradtak. Cserben hagyatva a császártól és a birodalomtól, maga a nép gondoskodott keserves inségében czélhoz vezető védelmi intézkedésekről. A török betörések leginkább azért voltak pusztítók, mert hihetetlen gyorsasággal történtek – az ellenség lóháton járt – s a népet teljes készűletlenűl és védtelenűl találták. Hogy a megrohanás ellen legalább részben oltalmazzák magukat, s életöket és vagyonukat megvédjék a rabló nép ellen: 1471 óta Krajnában mindenütt úgy nevezett „táborok”-at emeltek, azaz tornyokat és sánczokat könnyebben elérhető és megvédhető magaslatokon. E helyek szolgáltak hirtelen támadáskor menedékűl. Egyes templomokat is magas kőfallal és erődített tornyokkal láttak el s ekképen táborrá alakítottak át. Minthogy az ellenség hosszasabb ostromba nem bocsátkozott, e táborok a szorongatott népességnek gyakran biztos menedéket nyújtottak. Ez erődítmények helyét még ma napság is jelzik a „Tabor”-nak nevezett helységek és romok egész Krajnában a Kulpától a Karavankákig, a Szávától az Isonzo vizéig. Dürrenkrainban, Gutenfeldben, a reifnitzi völgyben, Planina, Zirknitz és Adelsberg környékén a lakosok marháikkal és más ingó jószágaikkal gyakran a Karszt barlangjaiba menekűltek. Hogy a török betörésről a nép mindenütt gyorsan értesűljön s megtudja a veszélyt, mely fenyegeti, a hegyeken jelző tüzeket gyújtottak s vészlövéseket tettek. Még ma is számos, rendesen gyönyörű kilátást nyújtó s „grmada”-nak (máglya) nevezett hegyorom jelzi a Kulpától az Alpesekig az ilyen vésztüzek egykori állomását.
De mindezek az intézkedések csekély védelmet nyujtottak a török betörések ellen, melyek évről-évre bizonyos szabályszerűséggel ismétlődtek. Rövid, egyszerű szavakban rajzolják az egykorú krónikások e betöréseket s a rombolást és vadállati kegyetlenséget, mely ezekkel járt. Meghatóan vázolják a rendek 1474-ben IV. Sixtus pápához intézett levelökben a tartomány állapotát. „Senki sem nyújt segítséget; nyolcz betöréssel dúlták, pusztították, perzselték föl a törökök a tartományt; ha segélyt nem kapunk, nekünk: Krajna, a vindus őrgrófság, Möttling, Isztria, a Karszt és még sok más velünk határos s hasonló inséget szenvedő keresztény tartomány, uradalom és vidék lakóinak nem marad más hátra, mint országunkat, városainkat és várainkat üresen hagyni és szülőföldünkről elbujdosni.” Természetes, hogy a nyomor és inség ez éveiben haladásnak, polgárosító munkának, szellemi életnek nyoma sem található Krajnában.
III. Frigyes utóda, I. Miksa császár, uralkodásának első éveiben is többször betörtek Krajnába a török rablók; ismételve megjelentek Laibach előtt s főleg a vindus őrgrófságot dúlták iszonyatosan. Habár Miksa uralkodása későbbi éveiben Krajna török részről aránylag elég nyugalomnak örvendett, az ország a hadak viharaitól még sem maradt megkimélve. A császár uganis 1508-ban Velencze köztársasággal hosszadalmas háborúban keveredett, mely nagy vér- és pénzáldozatot követelt tőle s arra vezetett, hogy a velenczések Belső-Krajnát földúlták. Kétszer megszállották Adelsberget, fölperzselték Wippachot s lemészárolták lakosait. Csak 1518-ban fejeztetett be a nem sok dicsőséggel járt háború. De még véget sem ért, midőn veszedelmes parasztlázadás támadt Krajnában (1515). Okai leginkább a társadalmi állapotokban, főleg azon terhek fokozásában és szaporításában rejlettek, melyeket a jobbágyoknak viselniök kellett. A törökök betörései következtében Krajna elszegényedett, viszont a honvédelmi intézkedések rengeteg költséget követeltek, sok vidéken a lakosság megritkúlt, számos ház és telek pusztán állott; mindazonáltal egyre nagyobb pénzbeli szolgáltatásokat kívántak a krajnaiaktól. A velenczésekkel folytatott nyolcz éves háború új kiadásokkal járt s a nagyon gyorsan emelkedő országos közadó a lakosság minden rétegében nagy elégedetlenséget szűlt. Más részt a földesuraknál is nagyon észrevehető az a törekvés, hogy jövedelmöket szaporítsák. Nem elégedtek meg többé az urbariumokban megjelölt készpénzfizetéssel, robottal és más teherrel, hanem minden furfanggal fokozni igyekeztek a bevételt. A parasztok panaszkodtak, hogy egy és ugyanazon adót kétszer-háromszor megveszik rajtok; hogy a robotot szertelenűl szaporítják úgy, hogy még az evésre sem marad idejök. Elkeseredve emlegették a sok új útvámot, a halászati, faizási és legeltetési jog korlátozását, a pénz elértéktelendését.
Mindezzel szemben a parasztok „stara pravda”-jokhoz (ősi jog) ragaszkodtak s az újítások megszűntetését követelték. Közvetlen alkalmat a lázadásra a gottscheei uradalom zálogbirtokosa, a zsarnok Thurn György és erőszakos tiszttartója, Steržen, adott, kiket a zaklatott gottscheeiek 1515 január havában megrohantak és megöltek. A zendülés nagy sebesen terjedt el a közeli helységekben. A parasztok szövetséget alakítottak, melynek csakhamar valami 20.000 tagja volt, s Krajnában, Alsó-Stiriában és Dél-Karinthiában fölhangzott a lázító dal: „Le vkup, le vkup, le vkup, u boga gmajna!” – „Csak együvé, te szegény parasztnép!” A krajnai rendek a császár közvetítését kérték; mikor ennek biztosai 1515 áprilisában Laibachban megjelentek, ott 5–6.000 paraszt sereglett össze s elhatározta, hogy követséget küld Miksához s eléje terjeszti panaszait. A követek Augsburgban találták meg a császárt, ki türelmesen meghallgatta s azután fölszólította őket, tegyék le a fegyvert s oszoljanak szét, mely esetben panaszaik orvoslását megigérte. A parasztok igéretet is tettek, hogy békén maradnak, de nem váltották be. Mert, mikor Rudolfswerth polgárai is a mozgalomhoz csatlakoztak, az urak kastélyaira törtek s kifosztották azokat. Minthogy a lázadás Stiriára és Karinthiára is átterjedt s a császár ismételt rendeletei, hogy a parasztok szétoszoljanak, sikertelenek maradtak, a három belső-ausztriai tartomány Herberstein Györgyöt közös főkapitánynyá tette, ki a lázadókat Cillinél megverte, azután Reichenburgnál átkelt a Száván s Alsó-Krajnában is elfojtotta a mozgalmat. A parasztokat szigorúan megfenyítették; minden jobbágy köteleztetett telkétől örök emlékűl „szövetségfillér”-t fizetni földesurának; azon városok és mezővárosok polgáraira, kik a lázadáshoz csatlakoztak, külön-külön tíz forint bírságot róttak.
Erre a rendek a császárral az eszközlendő reformok tárgyában kezdtek alkudozni; azt kivánták, hogy a laibachi várhegyen fegyvertár alakíttassék s a sík földön levő táborok leromboltassanak. De minden reformkisérlet daczára a régi visszásságok fönmaradtak s indító okaivá lettek a későbbi parasztlázadásoknak (1525, 1573, 1585, 1602, 1635, 1662).
Miksa császár legközelebbi három utóda, I. Ferdinánd császár, Károly főherczeg és II. Ferdinánd főherczeg, utóbb császár alatt két nagy fontosságú közügy, a reformáczió elterjedése s a határoknak a török ellen való védelme, foglalkoztatta az uralkodók, valamint a rendek egész figyelmét. Luther tana 1525-ben verte első gyökerét Laibachban; különösen a két laibachi kanonokban, az erélyes Truber Primusban s a rettenthetetlen Wiener Pálban nyert lelkesűlt és odaadó tanítványokat, kik szivósan ragaszkodtak hozzá. S minthogy Krajna többi városaiban is mindenütt lutheránus prédikátorok léptek föl s azon nehézségek daczára, melyeket I. Ferdinánd gördített útjokba, oly sikeresen működtek, hogy a krajnai nemesség és polgárság többsége csakhamar az új tan híve lett, s a krajnai protestánsok 1564-ben egyházuk szilárd szervezéséhez láthattak. Az általános művelődés fejlesztése szempontjából a reformáczió Krajnában nagy, mind e mai napig ható következményekkel járt. Truber és tanítványai alapították meg az új-szlovén irodalmat (1550), Dalmatin készítette el az első teljes szlovén bibliafordítást (1584), Bohorizh megállapította az új-szlovén irodalmi nyelv nyelvtani szabályait (1584); a rendek Laibachban megteremtették az első rendi gymnasiumot (1563); Manlius János laibachi polgár nyitotta Krajnában az első könyvnyomdát (1575–1580). Mindez kétségkivül a reformáczió műve volt. Jogi lételének alapját az evangélikus egyház Krajnában csak 1578-ban, a brucki egyezményben nyerte.
De az egyezmény, melyet különben egyházi részről nyomban érvénytelennek nyilvánítottak, nem hozta meg az országnak a vallásos békét, habár a protestánsoknak több szabadságot engedett. Kezdték kiűzni a prédikátorokat a városokból és mezővárosokból, büntették a polgárokat, kik prédikáczióra a nemes urak közeli kastélyaiba jártak, letették az evangélikus városbirákat és eltávolították az evangélikusokat az előkelőbb udvari tisztségekből. Károly főherczeg még kiméletesen járt el; ellenben a brixeni püspök Veldesben, a freisingi meg Lackban erőszakot használtak az evangélikusok ellen, s jobbágyaikat arra kényszerítették, hogy vagy fölvegyék a katholikus hitet, vagy adják el javaikat s vándoroljanak ki. Krajna más helységeiben is meg voltak számlálva a protestantismus perczei, mikor Ferdinánd vette át az uralmat és Chrön Tamás laibachi püspökké (1597–1630) neveztetett ki, a fővárosba pedig jezsuiták hívattak. Ferdinánd főherczeg 1598 október 22-én rendelet adott ki, mely meghagyta a Laibachban levő ágostai hitvallású összes papoknak és iskolamestereknek, hogy a rendelet kihirdetése napján alkonyatig Laibachból, három nap alatt pedig az örökös tartományokból távozzanak. Chrön püspök 1598 november 1-én ünnepélyesen birtokba vette a kórházi templomot, melyben az evangélikusok isteni tiszteletöket szokták tartani. 1600-ban katholikus reformáló bizottság átalakíttatott, elnökévé a püspök neveztetett ki s a világi hatóságok útasíttattak, hogy a bizottság által kimért büntetéseket végrehajtsák. Erre Chrön az ellenreformácziót a fővárosban s a vidéken teljes szigorral, gyakran drákói eszközökkel keresztűl vitte. Az evangélikus rendek a történteket épen nem nézték tétlenűl. De panaszaikat sem Ferdinánd főherczeg, sem II. Rudolf és Mátyás császárok nem vették figyelembe. Mikor pedig végső reményöket, melyet a csehek fölkelésébe vetettek, a fehérhegyi csata megdöntötte, II. Ferdinánd császár megtette az utolsó, döntő lépést s 1628 augusztus havában megparancsolta az összes evangélikus nemes uraknak, hogy egy esztendő alatt távozzanak Krajnából. Egy részök katholikus hitre tért, más részök elhagyta atyái földjét s Németországba vándorolt. Krajna immár kizárólag katholikus tartománynyá lett.
A vallásszabadságért vívott e küzdelmekkel egyidejűleg folyt a kemény tusa a török hatalommal. Alig hogy I. Miksa szemét lehúnyta, a török vész minden iszonyatával ismét beköszöntött. Mikor pedig a mohácsi csata után I. Ferdinánd, Szulejman szultán és János király közt Magyarországban hosszas háborúk támadtak, Krajna is végtelen sokat szenvedett a török rablóhadaktól. Minden nagyobb vállalatot, melyet Szulejman Magyarországban indított Ferdinánd ellen, egy-egy Krajnába tett betörés kisért; csupán az 1528. és 1530. esztendőkben nyolcz ízben dúlták a vindus őrgrófságot és Belső-Krajnát a törökök. Később I. Ferdinánd haláláig a folytonos belső párttusák mellett ismételten ozmán betörések sujtották Krajnát s nem engedtek nyugalmat sem a köznépnek, sem a rendeknek. Ezek minden törekvése a lelkiismereti szabadság biztosítása mellett a honvédelemre irányúlt s különösen az ő, 1520 óta folytonosan megújuló kéréseik és sürgetéseik szolgáltak indító okúl a későbbi katonai határőrvidék szervezésére. Sok gondot okozott a krajnai rendeknek az „uskokok”, boszniai menekűltek elhelyezése, kik Alsó-Krajnában és a Karszton terjeszkedtek szét s valóságos országos csapássá kezdtek fajúlni, míg végűl szerencsésen a sumberaki (Sichelburg) és maichaui uradalmakban állandó lakóhelyet nem kaptak, hol új bevándorlókkal megszaporodva, mint kémek és végbeli zsoldosok derekas szolgálatokat tettek.
Rauber András Eberhard, hadi tanácsos.
Rézmetszet után (olajfestménye 1575. évből), Hamža Jánostól.
E harczias időknek nem egy hőse most is él a lakosság emlékezetében. A népdalok mind e mai napig zengik a Lambergek és Rauberek, de főleg Kazianer János vitézi tetteit. Ezeken kívűl főleg a horvát végekben Thurn Erasmus s 1539 óta Lenkovics János tűntette ki magát. Ez utóbbi vezetése alatt új hőse támadt az országnak a jeles Auersperg Herbartban, ki tizennyolcz éves kora óta vitézűl küzdött az ellenséggel a határon, melynek védelme később egészen az ő kipróbált kezére bízatott. E mellett mint a tartomány főkapitánya (1566–1574) a fölötte viharos időkben a legnagyobb hatást gakorolta a belügyek, kivált a reformáczió menetére, míg a Radonja vízénél Budačkinál vívott ütközetben, 1575 szeptember 22-én társával, Weichselburg Frigyessel együtt, hősiesen harczolva el nem esett.
A budačkii szerencsétlen csata, mely után a törökök ismét pusztító betörést tettek Krajnába, a rendeket arra ösztönzé, hogy újabb vér- és pénzbeli áldozatot hozzanak a honvédelemért. A brucki országgyűlésen azon új honvédelmi rendtartás tárgyalásakor, mely a nemesség és a nép általános hadkötelezettségén nyugodott, nagy áldozókészséget tanúsítottak s öt évre 94.000 forint fizetését vállalták el. Károlyváros vára építéséhez (1578) hasonlóképen teljes 50.000 forinttal járúltak, noha ez erősség fölépítésével a krajnai Rudolfswerth, mely addig fegyverrel és élelmi szerrel szokta a végeket ellátni, keresetében egész az elszegényedésig megkárosúlt. De mindez az áldozat nem tarthatta távol a törököt az ország határaitól. Az 1578., 1584. és 1592. években újabb török betörések és dúlások történtek s az utóbbi évben a károlyvárosi csatatért 4.000 keresztény holtteste borította. 1592. június 10-én Bihács, e fontos végvár, Hasszán boszniai pasa kezébe kerűlt, ki a következő évben megjelent Sziszeknél. 18.000 ember ütött tábort a vár előtt, melyet két pap, Fintics és Jurák védett; lövetése csak 1593 június 16-án kezdődött. Ekkor 4–5.000 főnyi keresztény fölmentő sereg közeledett, mely krajnaiakból, karinthiaiakból, stiriaiakból, horvátokból s német gyalogságból állt a vitéz Auersperg András, károlyvárosi kapitány vezetése alatt. Auersperg bátran megtámadta a sokkal nagyobb számú ellenséget s 1593 június 22-én fényes diadalt aratott rajta. Nyolczezer török maradt a csatatéren, vagy fúlt a Kulpába s csak kevesen menekűlhettek. Hasszán basa is elesett. Dús zsákmány jutott a győző félnek, a többek közt a „Kazianerin”, vagyis egy ágyú, mely I. Ferdinánd czímerével volt díszítve s Kazianer eszéki veresége (1537 szept. 10) után esett a törökök kezébe s melyen később Szigetvár dicső védőjének, az elesett Zrinyi Miklósnak fejét levágták. Hasszán aranyszövetű köpenyéből, mely szintén zsákmányúl esett, egy-egy casulát és stólát készítettek a laibachi székesegyháznak s az Auersperg melletti Ákos-templomnak. A papok évenkint június 22-én mostan is e stólába és casulába öltözve végezik mindkét templomban az isteni tiszteletet s a sziszeki nagy nap egy szép szlovén népdalban is meg van örökítve.
Auersperg Herbert.
A bécsi cs. és kir. Ambrasi-gyűjteményben levő olajfestmény után, Siegl Károlytól.
De a győzelem következményei nem feleltek meg a hozzá fűzött várakozásoknak. Auersperg sokkal csekélyebb haderővel rendelkezett, semhogy a sikert kiaknázhatta volna. Nehány hónap múlva a törökök nagy sereggel újra megjelentek Sziszeknél s 1593 augusztus 24-én elfoglalták, mi egész Belső-Ausztriában páni réműletet keltett. 1594-ben Ernő főherczeg maga szállt táborba, elfoglalta Petrinját, míg a törökök a tarthatatlanná vált Sziszeket fölgyújtották. A következő esztendőkben változó eredménynyel folyt a harcz, s noha Lenkovics György, a horvát s a tengermelléki végek főkapitánya, nagy vitézséggel küzdött, egyes török rablócsapatok, mint 1598-ban történt, mégis betörhettek Krajnába s egész Laibachig dúlhattak. Az elszegényedett és kiszivattyúzott ország, mely 1613-ig csupán a horvát és a tengermelléki végekhez tíz millió forintnál többel járúlt, csak akkor lélekzett föl, mikor 1683-ban Bécs falai alatt elhalványúlt a félhold fénye s Jenő herczeg sulyos csapásai az ozmán hatalmat a Száva és Duna mentén összetörték. A karloviczi béke óta Krajna, az 1724. és 1736-diki két kisebb betörést leszámítva, mentve maradt a török pusztításoktól.
A XVII. és XVIII. század történeti tekintetben csöndes idő Krajnára nézve. De, ha e kor politikai története az 1797-ki franczia betörésig kiválóbb eseményt föl nem jegyezhet, az emberi alkotás több más terén igen élénk művelődési élet állott be. Különösen a katholicismus visszaállítása után az olasz műveltségnek, kivált az olasz képzőművészeteknek nagyobb hatása nyilvánúl; ez utóbbiak Krajnában, legelöl Laibachban, maradandó becsű műveket hoztak létre, a melyek még manapság is megadják a krajnai fővárosnak a maga sajátos bélyegét. Ez időben a tudomány mezején szintén dús tevékenység támadt, mely Krajna első tudományos társúlatában, az 1693-ban alapított „Academia Operosorum”-ban lel tűzhelyet. Schönleben történetíró, a krajnai történetírás atyja (1618–1681), kinek ösztönzésére a reformáczió utáni időben 1678-ban az első nyomda létesűlt, Thalnitscher (Dolničar) von Thalberg (1655–1719) annalista, Erberg János Dániel kiváló jogász és Gerbez Márkus, a híres orvos mellett különösen báró Valvasor János Weichard (1641–1693) emelkedik ki, a ki nagy arányú, ritka áldozatkészséggel, mély tudományossággal és fáradhatatlan gyűjtő szorgalommal szerkesztett „Die Ehre des Herzogthums Krain” (Krajna herczegség dicsősége) czímű művében (1689) magának és hazájának elévűlhetetlen emléket emelt.
Mária Terézia császárné és II. József császár reformjai Krajnában gyökeres hatásúak voltak s az anyagi törekvéseknek, valamint a szellemi életnek új pályákat nyitottak. A jobbágyság eltörlésével (1785), a laibachi láp kiszárítására a Zorn-féle árok ásásával tett első lépésekkel (1769–1781), a Gruber-csatorna befejezésével (1773–1780), a jezsuiták gymnasiumának világi tanárok kezébe való adásával, a mezőgazdasági és a kereskedelmi útak kiterjesztésével, a Száva-szabályozással s a Száván a črnučei nagy híd építésével, Laibachnak a bástyák és kapuk megkezdett lebontásával való kiterjesztésével, az elemi iskola szervezésével (1775), a klastromok megszűntetésével – Krajnában e rendszabály tíz klastromot ért, a többek közt a legrégibbeket, Sittichet, Landstrasst és Freudenthalt, – számos új falusi plebánia és a laibachi polgári és katonai kórház alapításával, mit a klastromok eltörlése tett lehetővé, Idria bányaváros bekebelezésével (1780) áll Mária Terézia és József császár neve kapcsolatban. Ugyanez időben (1776) az addig krajnai Fiume Magyarországhoz csatoltatott. Különösen fontos a tartományra nézve az a körűlmény, hogy ez időben a tudományos s általában az irodalmi törekvések is újra megélénkűltek. A szlovén irodalom szintén lendűletet kezdett nyerni. Minden írói törekvés, tudományos kutatás és vállalkozás középpontja a múlt század végén s a mostaninak elején Krajnában az a férfiú volt, a ki nagy gazdagsággal a szív ritka nemességét és kiterjedt tudományosságot, nagy világ- és emberismerettel minden jó és szép iránti érzéket s fáradhatatlan, valóban tudományos gyűjtői szorgalmat egyesített. Báró Zois-Edelstein Zsigmond (1743–1819), mint bőkezű és részt vevő Maecenas, ki élete utolsó húsz évében beteges, szélütött volt s dolgozó szobájához volt kötve, a derék férfiak egész tömegét gyűjtötte maga mellé. Ezek közt voltak Linhart Antal történetíró, Kumerdej Balázs tanár, Bodnik Bálint költő, Ravnikar Máté később püspök, Kopitar Bertalan szlávista. Zois-Edelstein támogatta, nevelte, vezette őket s hozzájárúlt, hogy az országnak díszére váltak. Voltak gazdag ásványtani gyűjteményei, melyek ma a tartományi múzeumban vannak, ritka szláv és krajnai műveket tartalmazó könyvtára, melyeket halála után a laibachi tanulmányi könyvtár számára vásároltak meg.
Báró Zois-Edelstein Zsigmond.
A Richter tanár írta életrajzban (Laibach 1820) levő kőnyomatú kép után, Hecht Vilmostól.
De Krajna nem sokáig örvendhetett a szabályos művelődési fejlődésnek, mely Mária Terézia és József császár alatt megindúlt. Kétszáz esztendei békés idők után Napoleon zúdította a hadak viharát a tartományra. Az 1796-diki olaszországú háború szerencsétlen fordúlata s Mantua eleste (1797 február 2) után az osztrák hadsereg Karinthiába és Krajnába húzódott vissza. Míg Massena Pontafelen át nyomúlt az osztrákok után, Bernadotte Krajnának vette útját; 1797 márczius 23-án megszállotta Idriát, márczius 27-én Murat-val birtokba vétette Adelsberget, s márczius 29-én franczia, német és szlovén nyelvű kiáltványt intézve a lakossághoz, 1797 ápril 1-én bevonúlt Laibachba. Ott óriási rémület uralkodott s a lakosok egy harmadrésze a francziáktól való féltében elmenekűlt. De Bernadotte mintaszerű rendet tartott. A kedélyek megnyugtatását lényegesen előmozdította azon három nyelvű kiáltvány, melyet Bonaparte 1797 ápril 2-án Klagenfurtból intézett a krajnaiakhoz. Ekkor csak öt hétig maradtak a francziák Krajnában. A leobeni béke megkötése után 1797 ápril 28-án Bonaparte maga is megjelent Massena, Murat s több más főfő tábornoka kiséretében Laibachban, a püspöki palotába szállt, rövid pihenő után az összes franczia tiszteket fogadta, s a nagy tömegben összegyűlt népnek az ablaknál mutatta magát; tábornokaival lakásán ebédelt s az őrt álló granátosok közűl egy közlegényt is asztalához ültetett. Délután két órakor útazott el Triesztbe. 1797 május 7-én Bernadotte Krajna kormányzatát átadta Meerveldt osztrák tábornoknak s másnap a francziák utolsó csapata is kivonúlt Laibachból.
Az 1805-ik év telén a francziák másodízben jelentek meg Krajnában. Massena november 28-án megszállotta Laibachot, de már 1806 január 4-én eltávozott onnan.
Tovább tartott a francziák harmadik betörése. Midőn Napoleon 1809-ben a Duna mentén tette meg diadalútját Bécs felé, az osztrák hadsereg János főherczeg alatt bevonúlt Olaszországból. Krajnában, különösen a Karszton, a Juli-Alpeseken és Laibach mellett levő átjárókat az osztrákok védelmi állapotba helyezték, hogy az ellenség további előnyomúlását gátolják, vagy legalább János főherczeg visszavonúlását fedezzék. De Macdonald franczia tábornok a präwaldi, podveldi és loitschi sánczokat rohammal bevette, őrségüket fogságba ejtette s a laibachi fellegvár elaggott parancsnokát annyira megfélemlíté, hogy ez 1809 május 22-én a várat átadta. Így Belső- és Felső-Krajna az ellenség kezén volt, míg Alsó-Krajnát még a császáriak tartották megszállva s a francziák ellen népfölkelést szerveztek, mely főleg Rudolfswerth környékén és Gottscheeben kegyetlen rendszabályokkal fojtatott el. Gróf Baraguay d’Hilliers tábornok vette át mint főkormányzó Krajnában s a szomszéd meghódított tartományokban a katonai főparancsnokságot, míg kormányzatuk szervezete Daru grófra bizatott. Krajnára 15,260.000 frank sarczot vetettek, mely azonban csak csekély részben hajtatott be, minthogy e tartomány a schönbrunni békében (1809 okt. 14) Felső-Karinthiával, Görczczel és Gradiskával, Trieszttel, Isztriával, a magyar terngermellékkel, a Száván túli katonai és polgári Horvátországgal Francziaországnak engedtetett át, s e tartományokkal, melyekhez a velenczei Isztria, Dalmáczia és Ragusa, később a Pustervölgy is csatoltatott, az illyr tartományok neve alatt önálló egészszé egyesíttetett, a melynek fővárosa Laibach lett. Marmont tábornagy, ragusai herczeg neveztetett ki Illyria főkormányzójává, ki székhelyére, Laibachba, 1809 november 3-án érkezett; innen szervezte Krajnát csaknem másfél évi emberséges működéssel; erélylyel, de a fennálló helyzet számbavételével franczia mintára számos korszerű intézményt alkotott, mely túlélte a franczia megszállást. 1811 május havában Marmontot Bertrand tábornok váltotta föl, ki a tartomány szervezését elődje szellemében csaknem két évig folytatta és be is fejezte. Midőn 1813-ban Napoleon a hadsereghez Németországba rendelte, Junot lépett helyére, ki azonban alig hogy Laibachba érkezett, megőrűlt. Fouché lett a főkormányzó, de csak 1813 július 29-étől augusztus 25-ig működött. Időközben az osztrákok Napoleon ellenségei közé álltak s több felől Krajna ellen nyomúltak. Beauharnais Jenő alkirály Olaszországból Illyria védelmére sietett, de csapatai ismételve megveretvén, szeptember 28-án Krajnát odahagyta s Olaszországba vonúlt vissza. A császáriak megjelentek Laibach előtt, október 4-én lődözni kezdték a várat, melynek franczia helyőrsége másnap megadta magát. Báró Lattermann táborszernagy, Illyria új katonai és polgári kormányzója október 13-án tartotta ünnepélyes bevonúlását Laibachba. A hadi események további folyama végkép megdöntötte a franczia hatalmat s már 1814 február 12-én Ferencz császár születésnapján, vagyis a béke formaszerű megkötése előtt azt a császári sast, mely VI. Károly alatt tétetett a városház homlokzatára, de a franczia megszállás idején levétetett, a hű laibachi polgárok által azonban gondosan megőriztetett, a lakosság nagy lelkesedése közepett a legünnepélyesebben ismét régi helyére tették s alája következő jelmondatot írtak: „OLYMPIADE EXUL DIRA REDUX AUGUSTIOR NATALE FRANCISCI P. F.” E kétfejű sas maig látható a laibachi városházán mint sokat mondó jelképe a Habsburgok szelíd, bölcs és igazságos uralkodásának.
A tartomány és Laibach város czímere s a laibachi biró pálczája 1500-ból.
Charlemont Húgótól
