A magyar nép kedélye, véralkata. Jókai Mórtól
A magyar nép kedélye, véralkata.
Jókai Mórtól
Jókai Mórtól
Véralkata a magyarnak valami sajátságos vegyűlete a vérmes, flegmás és méla mérsékleteknek. Könnyen felindúl, de könnyen kibékűl. „Szokása az a magyarnak, hogy a jussát nem hagyja; de ha szépen kérni tudják, az ingét is od’adja.” Vérmességére vall könnyen felhevíthető fantáziája, mely gyakran a félvilággal szembeszállni készti, s a veszélyek iránt elvakítja. A mohácsi vész előtt az volt a jelszava, hogy „a pecsétnyomó gyűrűinkkel is agyonverjük az egész török tábort”. Ez a bizakodás, egyénenkint is él; a magyar legény, mikor búcsú alkalmával verekedni indúl, nem visz magával botot, azt mondja: majd lesz az ellenségnek! Ez büszkeségének is az alapja; elsőbbséget maga fölött semmi más nemzetnek nem ád. Becsületérzésére büszke. Hajdan (és nem régen is) a magyar nemes a világ legbüszkébb emberének vallotta magát; azonban még a parasztja is aristocrata volt, és ma is az nem csak más fajok, de egymás között is, és alig van egyebütt annyi fokozat a megszólításokban, mint a magyarnál: kend, kegyelmed, ifju uram, nagy uram, nemzetes úr, tekintetes úr, nagyságos, méltóságos és nagyméltóságú, kegyelmes; tiszteletes, tisztelendő, nagytiszteletű, főtiszteletű és főtisztelendő úr; s a ki ezek közűl egyet elcserél, haragot von a fejére.
Ellenben a flegmaticus hajlamról tanúskodik a magyar népjellemben az a kitartó ragaszkodás egy-egy nagy eszméhez, a melyet egyszer befogadott; mert ahhoz szilárd itélő tehetség kell, hogy egy nép tökéletesen szakítani tudjon a múlttal, s a jobbnak találtat befogadja, és azért állhatatosan lelkesűljön és áldozzon, a hogy tette a magyar, midőn a keresztény hit, majd a reformatio, az alkotmányos szabadság és a nemzeti lét, s oly gyakran a koronás király mellett áldozott vért és vagyont.
Az önkormányzásra, az állami szervezésre való képesség is a flegmát föltételezi; úgy szintén az alkotmány és a törvény tisztelete, a közérdekeknek a magántetszés fölé helyezése, a parancsolni és engedelmeskedni tudás. Flegmás vérmérsékre mutat a tanúlékonyság, az egyszerű vallásgyakorlatban tanúsított buzgóság és a hű családi élet. Épen ez tűnik ki a vallás-türelemből, a mihez még egy jó adag fatalizmus is járul. „Jobb az Isten minden papnál” régi közmondás. A magyar népjellemet nagyban és egész tömegében tanúlmányozhatjuk községi életében, a közügyekkel való komoly és okos foglalkozás közben. Mindenütt van egy „falu bölcse”, a kinek tanácsára a köznép hallgat, és egy „falu szája”, a ki a nép nevében beszél. Képviselők beszámoló beszédeinél, választási programmbeszédeknél a néptömeg általában a megfigyelő nyugalmat tanúsítja. A magyar nép nem alázatoskodik, nem hunyászkodik, de mindenkinek megadja a tiszteletet, kivált a tanúlt embereknek; papok, előljárók, kedvelt urak szavára hallgat.
A hogy nagy tömegében, úgy egyes alakjaiban is ilyen a magyar. Minden komolysága mellett sok humor van a kedélyében, ezt a magyar nép adomáiban majd bemutatjuk; de komédiázni nem szeret, a bohóczság nem fér össze vele, az arcza nem való fintor képekre.
Sajátszerű jellemvonás e mellett a magyar fajnál az élczelési, megtréfálási hajlam, mely a középosztályokig felhatol. Egymást találó szúrásokkal csiklandozni, közhahota tárgyává tenni, kalandokat torzítva elmondani, gúnyneveket adni és visszaadni: minden társas összejövetelnek megszokott fűszere. S ezekért megharagudni a legrosszabb véralkatra mutatna. A megneheztelés, tiltakozás, komolyanvevés a társaságot megbontja, a haragvót elszigeteli. Ez élczelési hajlam legjobban ki van fejlődve a székelynél; azután Kecskemét és Kőrös vidékén; de legkevésbbé van otthon Debreczenben; ott mindent komolyan vesznek, a hogy ezt Kazinczy Ferencz „arkádiai” processusa bizonyítja.*
Kazinczy Csokonai sírkövére e feliratot ajánlotta a debreczenieknek: „Arkádiában éltem én is”. S miután a földrajz Arkádiáról azt is írja, hogy az igen jó baromtenyésztő tartomány, ebből engesztelhetetlen megneheztelés, sőt irodalmi pör („Arkádiai pör”) támadt.
Egész vidékek is szeretik egymást gúny tárgyává tenni. Egyik helyen „az ürgét röptiben meglőtték”, másikon a „lajtorját az erdőn keresztben vitték”, ismét másutt „a szőlőt parázsban sütötték”, majd megint a „zsebórát ketyegő fenének nézték s agyonverték”, „puskával furulyáltak”, „a bikát a tornyon legeltették”, „a pohánka vetést megúszták, tengernek nézték”. Ilyenekről egész versezetek vannak irva.
A melancholicus színezetet pedig feltaláljuk legelőször is nagyban és alapjában a búskomorsággal rokon rajongásig emelkedő honszeretetnél. A magyar nehezen tud külföldön megtelepedni, bármilyen jó dolga legyen is; s ha a viszonyok kényszerítették a kitelepedésre, a második-harmadik nemzedékben már visszakivánkozik. Népdalai tele vannak e bánatos mélázással, s régi példabeszéd, hogy „sírva vígad a magyar”. Sír, ha a hazája eszébe jut. „Szememből könypatak csereg – Emlékedre, édes hazám!” Siratja a hűtlen szeretőjét: „Sem eső nem esik, sem felhő nem látszik, mégis az én subám két oldalra ázik”. „Az ég alatt, a föld szinén, nincsen olyan árva, mint én.” „Sír az egyik szemem, a másik könyezik. Sírjon mind a kettő, mint a sebes eső.” Siratja elmuló fiatalságát: „Így múlik el ifjúságom, sírva nézem”. Könyjeivel sózza a sovány katonakenyeret: „Sírhat az az édes anya, kinek katona a fia: mindig van annak halottja, éjjel-nappal sirathatja”. Siratja az elmúlt dicső időket: „Nem hallik a magyar név, oda a boldogabb év”. Megárasztja a Dunát könyjeivel: „Duna, Duna, vized mért keserű? Árkod mért van tele? Mert Pozsonynál sok keserű könyű hullott hajdan bele”. Ez a melancholicus színezet keresztűl vonul az egész költészetén s megtalálható nyilvános szónoklataiban, magasabb irodalmában, színműveiben; de azért távol marad a kétségbeeséstől is. Sőt vallásos bizalommal reménykedik, mikor ilyeket hallat: „Jó az Isten, jót ád”, „Megsegít még minket a magyarok istene”, „Nem halt még meg az Isten”, „Gazdag az Úristen”, „Él még az Isten”, „Lesz még nekünk jó napunk is”, „Megvirad még valaha!”
Mindig a vesztes félnek a barátja; soha sem a győztessel ujjong együtt, mindig az elbukottal gyászol.
S a ki meg akar győződni a magyar faj mélázón komoly kedélyéről, figyelje meg a kálvinisták isteni tiszteleteit, mikor azok zsoltáraikat éneklik; minden képzeletizgató külső szertartás nélkűl az áhítat magából a kedélyből származik. Ugyanezt az áhítatot találjuk a katholikusok búcsújárásainál, különösen a keresztjáró napokban és a nagyhéten.
