A magyar nyelv sajátságai. Jókai Mórtól
A magyar nyelv sajátságai.
Jókai Mórtól
Jókai Mórtól
Hollósi Károlytól
Hogy a magyar nép semmiféle más élő néppel nem közeli rokon, azt úgy ethnologiai, mint nyelvészeti kutatások egyiránt bizonyítják. A tiszta magyar tipus nincs ugyan még maig sem kielégítőleg megállapítva, mert e tárgyban eddig legfölebb csak alapvető vizsgálódások történhettek; de annyi már is bizonyos, hogy a magyarnak úgy koponya- és arczidomaiban, valamint testalkatában is vannak olyan sajátságok, melyek külön faji tulajdonokúl tekinthetők s melyek, mint ilyenek, sem közelben, sem távolban semmi más népnél föl nem találhatók. A nyelvet illetőleg az első ismert magyar nyelvtan ideje (1539) óta folyton vizsgálódás tárgya volt irodalmunkban a magyar nyelv eredete és rokonsága. Már annak is több száz esztendejénél, hogy a finn-ugor nyelvekkel való rokonság kérdése állandóan napirenden van. Bámúlatos szorgalmat, kitartást és alaposságot tanúsítanak e téren főleg most élő és működő nagy tudósaink (Hunfalvy Pál, Budenz József). Az eredmény azonban még most sem látszik arányban állani a búvárlatokra fordított nagy és sokoldalú munkával; mert nemcsak hogy a nemzet köztudalma nem bír belenyugodni a finn-ugor atyafiságba, hanem magában a tudományos akadémiában is mind több-több tért hódít egy másik irány, a törökséggel való rokonság tana, melynek Vámbéry Armin a legkiválóbb és legszellemesebb hirdetője. Hogy a már egész táborrá nőtt két nyelvész-párt közűl melyik lesz valaha a győztes, az még mindig a jövő titka. A nagy érdekű vita eddigi folyamából annyi már is eléggé kiderűlt, hogy a magyar nyelv, mint szintén az altaji nyelvek nagy családjához tartozó, úgy a finn-ugor, mint a török-tatár nyelvcsoporttal rokonsági viszonyban áll. Csak az még a kérdés, hogy eredetére nézve a finn-ugor nyelvcsoporthoz tartozik-e nyelvünk, a török-tatár rokonság pedig csak későbbi hatások eredménye; vagy megfordítva török-tatár eredetű, s a finn-ugor rokonságot az ide tartozó nyelvekkel való tartós érintkezés szülte. Egyébiránt még az is föltehető, hogy a további kutatások nyomán egy harmadik lehetőség fog kiderűlni, t. i. az, hogy e nyelv a közös altaji alapból önállóan vált ki, mint harmadik ágazat, mely a később bekövetkezett föld- és néprajzi körülmények hatásai miatt nem hajthatott mellékágakat. E föltevésnek nem kevéssé kedvez a magyar nyelv fejlődésében mutatkozó erős önállóság, melynek hatalma minden kölcsönvételt teljesen a nyelv szelleméhez tudott és tud idomítani még hangtani tekintetben is annyira, hogy nem ritkán csak a nyelvész minden oldalú elemezgetése s nagyon körűltekintő egybevetése képes megállapítani, ha vajjon egy némely szavunk ős magyar származású-e, avagy csak assimilált kölcsönvétel.
Csak az bizonyos tehát föltétlenűl, hogy a magyar a ragozó nyelvek közé tartozik, s ott is azoknak az egyike, melyekben a szótörzs és a módosító szóelemek (képzők, ragok) a legvilágosabban megkülönböztethetők egymástól úgy alakra, mint jelentésre nézve.
Egyedi természetét illetőleg a magyar nyelv egyike a legszebb zengésű, legtökéletesebb szerkezetű és legvilágosabb szabatossággal szóló nyelveknek. Sajátszerű szép hangzása nemcsak onnan van, hogy irodalmilag is negyven tisztán ízelt szóhangot használ, hanem onnan is, hogy e hangok mind megannyi szabályos akkorddá illeszkedve csoportosúlnak szókká. Sarkalatos sajátság ugyanis e nyelvben, hogy magánhangzói magas, mély és közép fokozatúakra oszlanak (e, ö, ő, ü, ű || a, á, o, ó, u, ú || ë, é, i, í) s hogy az egyszerű magyar szókban, akárhány szótagszámig növeljék is azokat a képzők és ragok, csak egyazon fokozatú magánhangzók kerülhetnek együvé. E nagy és merev ellentétet a középfokozatú hangok egyenlítik ki annyiban, hogy ezek akár magas, akár mély hangokkal társúlhatnak s ilyenkor az úgy nevezett vegyes hangú szóknak adnak létet, melyek azonban ragozás és képzés tekintetében ekkor is okvetetlenűl vagy magas, vagy mély hangrendbeliek maradnak. Példák: nemzet, erő, szüle magas hangúak; magyar, bátor, tudós mély hangúak; héj, vér, hit, kín középhangúak; vezér, híres (magas), néma, virág (mély) vegyes hangú szók.
A kimondás idejére nézve a magánhangzók részint rövidek, részint hosszúak, mit az irás verstani pontossággal ábrázol az által, hogy a rövid hangok betűjegyei vagy jel nélküliek (e, a, o, u) vagy pedig pontokkal jelölvék (ë, i, ö, ü), míg a hosszúkat kivétel nélkűl egyes vagy páros ékezet különbözteti meg (é, í, á, ó, ú, ő, ű). Az időmérték szabatos megtartása nemcsak a jó hangzás, hanem a jelentés érdekében is nagyon fontos, a menynyiben igen sok szóalakunk van, melyek tökéletesen mást jelentenek röviden vagy hosszan ejtve, avagy írva. Legyen elég e tekintetben mutatóúl csak néhány szót említenünk: el, él; éles, élés; hal, hál; kar, kár; bajos, bájos; veres, véres, verés; tör, tőr; örűl, őrül; rútak, ruták, stb.
Önként érthető, hogy az egymásnak megfelelő hosszú és rövid magánhangzók szándékos elcserélgetése igen bő forrása a lefordíthatatlan szójátékoknak kivált a nép nyelvében.
Valamint magánhangzókban, úgy mássalhangzókban is ritka gazdagságú a magyar nyelv, lévén neki 25 mássalhangzója, melyeket a mily tisztán és szabatosan ízel egyenként, épen oly nagy világossággal különböztet meg is egymástól annyira, hogy például az egy fajtájú kemény és lágy mássalhangzókat a leghanyagabb kiejtés sem tévesztheti össze; pap és bab, Tata és Dada, körök és görög, stb., kimondásakor egy pillanatig sincs kétségben a halló-érzék a szó valódi jelentését illetőleg. Ehhez járúl az a széphangzati törvény, hogy e nyelv az egymás mellett nehezen ejthető mássalhangzók torlódásától általában idegenkedik, szó elején pedig egynél több kezdő mássalhangzót épen nem is tűr, kivévén nehány kölcsönzött szót, bár az ilyenek kiejtésén is örömest könnyít egy-egy magánhangzó betoldásával úgy az irodalmi, valamint különösen a népnyelv. A széphangzat e követelésének hódolva öltöttek magyaros alakot az ilyen szók: garas (Groschen), Ferencz (Franz), iskola vagy oskola (schola), istráng (Strang), vagy a népnél goróf (Graf), karajczár (Kreuzer), kovártéj (Quartier), stb.
A keresztyénség fölvétele óta az állítólag ősi magyar (úgy nevezett hun-székely) írásjegyek helyére a latin ABC lépett, bár e mellett a régi nemzeti betűk még századokon át annyira divatosak voltak, hogy egyik régi nyelvészünk (Geleji Katona István) még 1645-ben megjelent nyelvtanában is panaszosan említi, hogy a magyarnak „tulajdon saját régi boetuei vagynak”, de azokat immár elhagyván, „idegen Deak boetuekvel” ír s „azon-is pedig felette kueloemboezoejuel és vétkesuel”; sőt ilyen jegyekkel készűlt régi felírások még ma is láthatók Udvarhely vármegyében az enlakai unitárius templom mennyezetén írva, az udvarhelyi reform. kollegiumban pedig egy fa buzogányon, meg Háromszékmegyében, Kovásznán, egy régi faház egyik gerendáján vésve, nem is említve azon ma is ismert hun-székely ABC-ket, melyeknek két változatát a történeti nyelvészet atyja, Révai Miklós is följegyezte Elaboratior Grammatica stb. czímű nagy nyelvtanában.
Hogy a latin ABC mily nagy nehézséggel volt a magyar nyelvhez idomítható, gondolhatni már csak abból is, hogy, mint mondottuk, a mi hangjaink száma negyven, vagyis majdnem kétszerte annyi, mint a latin betűk száma; továbbá, hogy a latinnal látszólag egyező hangjaink is többé-kevésbbé sajátszerűek, s végűl hogy több olyan hangunk van, melyek a latinban merőben hiányzanak. A magánhangzókat nem is említve, ilyenek példáúl a következő mássalhangzók: dz, sz, cs, ds, ty, ly, ny, gy és zs, melyek a kiejtésben épen olyan egyszerű hangok, mint az egyjegyűek (b, k, m, stb.), s melyekben hol az első (dz), hol a második jegy (ny) nem is betű, hanem csak jel, t. i. lágyító vagy keményítő jel a másik betű mellett, mely a voltaképi hangjelölő. – Bizony sokáig is tartott, míg a magyar helyesirás mai szabályai megszülettek; de aztán meg is értük, hogy a kölcsönvett betűk ma már minden irodalmi hangunkat oly híven jelölik, mint ritka orthographiájában a művelt világnak.
A művelt és a népnyelv szóhangjai itt-ott különböznek egymástól annyiban, hogy az utóbbi az irodalomba föl nem vett hangárnyalatokat is használ (ĺ, â, ę), sőt néhol olyanfélét is hallat, a milyen az árja nyelvekben a diphthongus (sziép luó, jaó fejeős üszüő); de az ilyes nyelvjárási jelenségeket kivéve, egyebekben alig tér el az irodalmi nyelvtől a mint hogy a magyar nyelvnek szokott értelemben vehető dialektusai voltaképen nincsenek is. A két nyelvalak eme nagy közelsége azonban csakis általánosságban értendő; mert a nyelvtani nagyobb fejlettség és szabályszerűség, úgyszintén a kifejezésbeli nemesség s változatosság, valamint más művelt nyelvekben, itt is csak a fínomúlt irodalmi nyelv természetes és szükséges sajátságaiúl tekintendők.
Szerkezetét tekintve a magyar nyelv teljesen az érett kifejlettség színvonalán áll, s így nemcsak mint magyar és magyar közötti szellemi kapocs, hanem mint a gondolat és érzés világának magasabb rendű tolmácsa is előkelő helyre jogosúlt a művelt nyelvek sorában.
Szófaja tíz van, tehát annyi, mint példáúl a németnek, de azzal a különbséggel, hogy az árja nyelvek elüljáróját (praepositio) itt a névutó (postpositio) pótolja, azaz, hogy bizonyos esetekben azt is pótolja, mert voltaképen önállóbb természetű, mint a praepositiók, melyek jelentés és viszonyító szerep tekintetében többnyire a mi viszonyragjainkhoz állnak közelebb.
A szóknak grammatikai nemek szerint való megkülönböztetése a magyarban teljességgel ismeretlen; de ez, mint a magyar észjárástól tökéletesen idegen, a legcsekélyebb mértékben sem csonkítja e nyelv rendszerét, nem pedig annál kevésbbé, mivel egy részről a szóképzés, más részről a szóragozás (viszonyítás) eszközeiben a dúsgazdagságig bővölködik s így minden hatalma megvan, hogy a fogalmaknak legfínomabb árnyalatait is a legszabatosabban kifejezhesse. Szóképzése részint hangrendi változás, részint úgy nevezett képzők, részint szóösszetétel segélyével történik. A hangrendi változás szóalkotó ereje inkább csak a multban érvényesítette hatását; ma megszüntnek látszik még a nép nyelvében is; miért is az efféle szóalakok: lebeg, libeg lobog || renget, ringat, rángat || kövecs, kavics || ez, az || itt, ott, stb. inkább csak hangtani tüneményekűl, vagy szótári tényekűl tekintetnek. Annál állandóbb és termékenyebb életű a másik két mód, melyeknek nyelvfejlesztő és gazdagító hatalma egészen a kiszámíthatatlanságig terjed. A félszáznál többre menő képzők általában két nagyobb csoportra oszlanak, melyek egyike névszók, másika pedig igék képzésére szolgál. E csoportok ismét két-két alcsoportra különűlnek, melyek egy részről névszókból névszókat és igéket, más részről ellenben igékből igéket és névszókat képeznek. Valamint az eredeti tövek és törzsek: úgy a képzett szók is újabb meg újabb szóknak szolgálhatnak alapszavaiúl. Példáúl a következö szótörzsek: ház, él, egy, ekként képezhetők tovább: házi, házas, házal, házaz, házias, háziasság, házasít, házasúl, házasodik, házasság, házassági, házasítás, házasúlás, házasodás, házalás, házasítási, házasúlási, házasodási, házalási, házatlan, házatlanság, házalhat, házasíthat, házasodhatik, stb. || él, élés, élési, éled, élet, életi, éltet, éltetés, éltetési, éldegél, élődik, élhet, éltethet, élénk, élénkség, élénkségi, élettelen, élettelenség, élhetetlen, élhetetlenség; eleven elevenség, stb. || egy, egyes, egyesít, egyesűl, egyesítés, egyesítési, egyesűlés, egyesűlet, egyesűleti, egyesség, egyességi, egyez, egyezmény, egyetlen, egyetlenség, egyedűl, egyedűli, egyetem, egyetemi, egyetemes, egyetemesen, stb. Ime csak a legközönségesebb származékszók is milyen sorokká nőnek a példáúl vett alapszók mellett! Pedig még jóval messzebb mehetnénk az elsorolásban, kivált ha azokat a határozószókat is szerepeltetnők, melyek úgy névszóknál, mint kivált igéknél nemcsak összetételi részekűl, hanem előképzőkűl is tekinthetők, mint elél, kiél, megél, stb.
A szóösszetétel szintén igen dús szaporodási forrása a magyar szókincsnek, noha e részben nyelvünk jóval tartózkodóbb, mint pl. a német; miért is az olyan fogalomcsoportot, melynek kifejezésére négy, öt, avagy még több szó összerakása kivántatnék, minden lehető esetben fölbontja, vagy esetleg körűlirással fejezi ki, így adván meg a szép hangzat követelésének is a magáét.
Egyik ritka szép módja a magyar szóösszetételnek, midőn az imént említett előképző megkettőzötten járúl valamely ige elé, hogy annak jelentését ismétlődővé tegye. Ilyenek példáúl ezek:
„Síkos a föld és alóla
Ki-kicsuszamlik az út…”
„Ott fejéről fövegét is
Le-lekapja valami…”
„Csattog az út: mint tűzvirág
Fel-felfakadnak a szikrák…”
Ki-kicsuszamlik az út…”
„Ott fejéről fövegét is
Le-lekapja valami…”
„Csattog az út: mint tűzvirág
Fel-felfakadnak a szikrák…”
| Arany J. |
Az ilyen szószerkezetnél ily rövid alakban festőibb és plasztikusabb kifejezést képzelni is alig lehet.
Megemlíteni való még, hogy, valamint minden nyelv, a magyar is gyarapítja szókincsét kölcsönvétel által is; a kölcsönvett szók azonban csak annyiban vonhatók be a szóképzés rovatába, a mennyiben azok a magyar nyelv hangtörvényei szerint átidomúlnak, s így szintén magyar szókká válnak úgy alak, mint jelentés tekintetében.
A szók mondatbeli viszonyitásának főeszköze a szóragozás, mely részint név-, részint igeragozás, s amaz név-, emez pedig igeragok segélyével történik. A ragok e szerint két külön kategoriába csoportosúlnak ugyan, mindazáltal vannak köztük olyanok is, melyeket csak esetleges functiójuk tesz név- vagy igeragokká. Ilyenek kivált a személyi vonatkozású ragok; példáúl: vér-em, kér-em, vér-ed, kér-ed, vér-i, kér-i, stb.
A ragok, valamint a képzők is, egykori önálló szók maradványai, melyek kopás utján állottak elő s hajdani teljes jelentésöket új szerepök miatt változtatták puszta functióvá. Némelyikök azonban mind maig megőrizte régi alakját és jelentését s így még mindig önálló szóúl is szerepel. Így szer, mint szó, a sor, rend synonymája; mint képző pedig sor-, rend- vagy ízbeliséget jelent, mint egyszer, kétszer, vagy hangrendi változással háromszor, másszor, stb.; kor, mint szó, időt, időszakot jelent; mint rag pedig valamely időpont megjelölésére szolgál így: tavaszkor, két órakor, olykor, stb. Sőt ez utóbbi annyira őrzi önálló természetét, hogy rag szerepében sem illeszkedik az alapszó hangrendjéhez.
Mind a névragok, mind az igeragok száma oly nagy, mint a ragozó nyelvek közűl is csak kevésben. A névszókhoz csupán alanyeseti (nominativus) rag 14 járúlhat, megjegyezvén, hogy maga a ragtalan névszó a tizenötödik alanyeset. Az alanyeseti ragok közűl hét egyes, hét pedig többes számbeli így:
egyes: eső, eső-é, eső-m, eső-d, eső-je, eső-nk, eső-tök, eső-jök,
többes: – eső-k, eső-im, eső-id, eső-i, eső-ink, eső-itek, eső-ik.
Ezen alanyesetek mindegyikéhez ismét még 18–20-féle viszonyrag járúlhat ekképen:
eső-nek, eső-t, eső-ben, eső-n, eső-nél, eső-be, eső-re, eső-höz, eső-ből, eső-ről, eső-től, eső-ig, eső-ért, eső-ként, eső-vel, eső-vé, eső-ü1, eső-kor, eső-stül.
Megjegyzendő, hogy a -kor időrag természeténél fogva csak időjelentésre képes neveknél alkalmazható, hogy a -stül (-stul) csoportosító rag csupán egyéb rag nélkűli névszótörzsekhez függeszthető, s hogy az -é rag minden többi ragos alanyesetből ismét újabb alanyeseteket képezhet így esőm-é, esők-é, stb.
Ezekből látható, hogy egy magyar névszó ötszáznál is több alakot ölthet a nélkűl, hogy alapjelentése csak legkevésbbé is változnék.
Az igeragozás szintén ilyen gazdag alakokban. Ide vonatkozólag legyen elég csak pár föltűnőbb sajátságot említenünk. Minden átható, vagy áthatólag használt egyéb igének két activ ragozása van: alanyi és tárgyas, amaz egyszerűen azt jelentvén, hogy az alany cselekvőleg lép föl, például: lát-ok, lát-sz, lát; lát-unk, lát-tok, lát-nak; emez ellenben azt jelentvén, hogy az alany cselekvése valamely kijelölt tárgyra (obiectumra) irányúl, példáúl: lát-om (a hegyet), lát-od, lát-ja; lát-juk, lát-játok, lát-ják. A tárgyas ragozású ige első személye hasonlíthatatlan rövidséggel és szabatossággal tud rámutatni a második személyre, mint tárgyra ilyenképen: lát-l-ak, látt-a-lak,s ha az ilyen igealakot még ható képzővel is ellátjuk: akkor már egész csomó szóra van szüksége, teszem a német nyelvnek, hogy az ilyen egy szóba vont nagy mondatot lefordíthassa, pl. lát-hat-l-ak: ich kann dich sehen, lát-hatta-la-k: ich habe dich sehen können.
Az alanyi és tárgyas ragozás helyes használatát némely idegen világ életében sem tudja eltanúlni. Itt nem segít a puszta grammatika, csak az éles megfigyelés, meg a tudatos gyakorlat. Hányszor hallunk ilyet idegenektől:
„Tudsz magyarúl?”
„Tudom”, felel a kérdezett.
„Látok”, dupláz rá a kérdező.
Mind a kettő hiba: „tudok” és „látom” volna a helyes; mert az első esetre alanyi (tudok magyarúl beszélni), a másodikra pedig tárgyas ragozású alak (látom, hogy tudsz) az igazi. Egy másik ritka szépsége a magyar igének, hogy az infinitivusát épen úgy el tudja látni személyragokkal, mint akármelyik teljes idejét, pl. látnom, kérned, jönnie; de ez aztán már teljességgel lefordíthatatlan szépség, melyre más nyelveknek csak körűlíró kifejezései vannak.
A beszédbeli viszonyok s vonatkozások kifejezésére ilyen és ennyi eszközzel rendelkezvén a magyar nyelv, természetes, hogy mondatszerkezetei s általában mindennemű kifejezései oly tökéletes világosak és szabatosak, hogy sem prózában, sem költői előadásban homály vagy kétértelműség nem eshetik benne, csak ha az író nem mestere e fínom eszköznek. Ám hallgassátok meg a parlamenti szónokot és a költő művét vagy a falusi birót és a népdalt, álljatok szóba a legfelsőbb körök emberével, vagy az alföldi puszták pásztorával: mindegyik esetben épen úgy gyönyörködhettek az észjárás ritka eredetiségű logikájában, mint a kifejezések egyszerű világosságában, komoly méltóságában, festői színpompájában és szemléltető plasztikájában. Mert, noha ezer éves európai életünk sok mindent lehántott rólunk, a mit az ázsiai őshazából hoztunk: az észjárás és kifejezések keleties képei, hasonlatai, szóval ős eredetisége állandóan megvan népünknek legalsó rétegeiben is, sőt igen sok régi keletű eredetiség már csak ott található föl igazán.
A magyar szó nemcsak megnevezi, jelöli, hanem le is festi a fogalmat, az érzést. Ennek némi megvilágítására ide igtatjuk pl. a menést jelentő ige synonymáinak (már a mennyire itteni czélunkra összeszedhető) következő csoportját: megy, bemegy, kimegy, elmegy, lemegy, fölmegy, megmegy; meneget, mendegél; jár, járkál, járúl, járogat, bejár, eljár, följár, kijár, lejár, megjár; lép, lépeget, léptet, ellép, elléptet, kilép, föllép, belép, lelép, meglép; üget, koczog, lantol, lohol, inal, vágtat, rúgtat, robog, nyargal, száguld, fut, rohan, halad; sétál, sétikál; oson, elszelel, elsuttyan, elillan; ődöng, tipeg, csetlik-botlik, andalog, őgyeleg, lézeng, kullog, czammog, oldalog, baktat, bandúkol, ballag, lődörög, barangol, bolyong, tébolyog, tévelyeg, tévedez, ténfereg, kószál, csavarog, csatangol, kóborol, tekereg, sunnyog, lesuhad vagy lesuvad (a nap); vonúl, nyomúl; iramodik, lódúl, ered, indúl, gyalogol, kutyagol, stb. S tudni való, hogy ezeknek az igéknek a legtöbbje ismét többféle jelentésű, s még úgy is mindegyik diametraliter különbözik a jövést jelentő igéktől melyek a beszélő helyéhez való közeledést festik, épen úgy, mint a föntebbiek az attól való távozást.
Az idegenek gyakran fennakadnak nyelvünknek azon a sajátságán, hogy minálunk a személyek megnevezésében mindig a családnév (illetőleg a nemesi előnév) az első s a keresztnév az utolsó, vagyis, hogy mi azt mondjuk, hogy Sárvári Széchenyi István, nem pedig árja módra így: Stephanus Széchenyi de Sárvár. Ennek igen egyszerű oka van. A magyar ész a szemlélésnél mindig a külsőről indúl meg és halad a belső, a lényeg felé; ezért a magyarban alaptörvény, hogy az epitheton (jelző) rendesen megelőzi a jelzett dolgot. Innen van, hogy a személyek elnevezéseinél is elébe teszi a családnevet, mint jelzőt, a keresztnévnek, mint jelzettnek.
S ez a ritka érdekességű nyelv főleg a jelen század folyamán a műveltségnek már olyan fokára emelkedett, hogy sem gondolat, sem érzés, – sem tudomány, sem művészet nincs olyan, melyet magyarúl kellőleg, sőt ékesen tolmácsolni ne lehetne. A nagy számú tudományos társaságok buzgó tevékenysége, a hirlap- és szakirodalom ezer irányú működése, nagy költőinknek külföldön is méltányolt koszorús serege, a szószék, az iskola, szóval a szellemi élet minden tényezője lelkesen munkálkodik nemcsak a nemzeti irodalom gazdagításán, hanem a nyelv folytonos pallérozásán is, mely különben, hogy akár szókincse, akár műirálya hatalmával mire képes, fényesen bizonyítja már csak azzal a ténynyel is, hogy Shakespeare, Moličre, Aristophanes, stb. teljesen megvan magyarúl, még pedig épen olyan hű, mint költői fordításban.
Egyébiránt, mint maga a nemzet, úgy nyelve is sok viszontagságon ment keresztűl. Különösen rossz időket ért a XVIII. században, mikor a nemzeti öntudat halálnak is beillő ájúltságba esett, főleg a művelt osztályokban. A főnemesség legnagyobb része idegen műveltség divatának hódolt; a köznemesség és az általában úgy nevezett honoratior osztály pedig a latin nyelvet tekintvén a műveltség legméltóbb tolmácsának, a latin nyelvet használta gyakran még a társalgásban is. Így az a nyelv, mely a XVI., de különösebben a XVII. században már igazán fényes irodalommal dicsekedhetett, most megint csupán a nép nyelvévé lett s az is maradt egészen a század utolsó negyede tájáig, midőn a hanyatlás idejét egyszerre csak minden mulasztást pótolni törekvő ébredés váltotta föl s a költők, irók és tudósok serege által aránylag rövid idő alatt új és fényes életre juttatott magyar nyelv már a jelen század első felében diadalmasan vonúlt be az élet és közélet minden terére, sőt 1847 óta állandó otthonra talált magukban a királyi csarnokokban is.
