Az Attila-Csaba mondakör. Álmos. Jókai Mórtól
Az Attila-Csaba mondakör. Álmos.
Jókai Mórtól
Jókai Mórtól
Az Attila-hun-rokonság hite annyira vérében van a magyar népnek, hogy ezt még a népdalok is hirdetik, példáúl:
„A nagyhírű Attilának
A nagy Bendegúz fiának
Csak nevének hallattára
Kibújt a gótból a pára.”
A nagy Bendegúz fiának
Csak nevének hallattára
Kibújt a gótból a pára.”
| (Mai nap nem betű szerint így.) |
Egy másik népdal pedig így hangzik:
„Átilla vót az én apám,
Azétt szeretöm a hazám;
Ha most élne szegén apám,
Neki adnám ingöm, gatyám.”
Azétt szeretöm a hazám;
Ha most élne szegén apám,
Neki adnám ingöm, gatyám.”
A kifejezés durvaságánál még jobban rávall régi eredetére e dalnak a sajátszerű szakadozott dallam. Attilának és nem Etelének nevezi a népajk mindenütt, még a székelyeknél is a hun királyt, még pedig Átillának ejtve ki: átilladolmány, átillagyerek (a kivel nem bírnak otthon).
Egy óriási alak, kinek még az életkora is egy századon túl megy, eredete felszáll Nimródig, a kinek Isten maga küldi le a kardját csodamódon, hogy ostora legyen vele a világnak; e karddal világcsatákat vív, népeket irt, országokat dönt meg, minden lépése egy csatatér; királyokat vazalljaivá tesz, nagy nemzeteket adófizetőivé; mesés kincseket halmoz össze s azok közepett ő maga egyszerű, ragyogástalan marad.
Csak alakja és termete, az egykorú írók szerint isteni tűzzel teljes szemei hirdetik a királyt. Világ sorsát forgató tetteit császári történetírók örökítik meg, s a hősregék remeke, a Nibelungen-dal szövi össze a nagy világnemzetek történetével.
A legelső vér, a melylyel Attila a Hadisten kardját felszenteli, saját testvéreé Budáé, ki inkább hazát akar alapítani a Duna-Tisza mentén, mint dicsőséget keresni vérontó harczokban, felépíti Buda várát s magáról nevezi el; ezért öli meg Attila.
És a nagy világhódító minden hadjárat után visszatér újra a Duna-Tisza közé, itt van fából épűlt fővárosa. A kőfalaknak ellensége, azokat ledönti, Byzancz falait már megtörte, a császárt megalázta. A byzanczi eunuch Chrisaphius orgyilokkal akar boszút állni, Attila saját követét, Edekont vesztegetve meg. Az színleg rááll, de Attilának megizeni az ármányt. A görög császár engesztelésűl követséget küld a hun királyhoz a Tisza partjára. A nagyszerű fogadtatásról Priscus Rhetor ekképen írt:
Az érkező követeket legelőször előkelő hunok feleségei fogadták, szűzies öleléssel üdvözölve őket. E szokást nem a török fajtól tanúlták, mely asszonyait az idegen szeme elől rejti, s a férfinál alábbvaló lénynek tartja.
Maga a király felesége, Kerka (vagy Réka), asszonyaitól környezve, üdvözlé a követeket; a hun nők arany- és gyöngyhímzéssel voltak elfoglalva, a pompaszerető hunoknál a daliák nemcsak magukat, de még paripáikat is boglárokkal, hímzéssel boríták. Csak maga a király volt egyszerű, rajta nem ragyogott semmi. Ruhája dísz nélkűli, boglártalan, fegyverzetén semmi arany, trónja egyszerű fa karosszék. A követeket hidegen fogadja, de az orgyilkos ármányt egy szóval sem veti szemükre. A tőle átszököttekre azt mondja, hogy saját szolgáival csak szégyel, de nem fél harczolni.
Estére meghítta a követeket lakomára.
Fehérbe öltözött nők sorai álltak, rendben a lakoma tereméig, kik fehér fátyolaikból mennyezetet emeltek a nemzeti dalokat éneklő szűzek kara felett.
Palotája előtt a király kedvenczének, Onegisiusnak neje üdvözlé őt hölgyeivel együtt, nemzeti szokás szerint hússal és borral kínálva meg (egy ezüst asztalon), mit a király, fennülve lován, megízlelt és megköszönt.
A roppant díszteremben, mely ragyog az aranytól, drágakövektől s művészi faragványú oszlopokon nyugszik, fehér abroszszal terített asztalok görnyednek az arany és ezüst edényektől és serlegektől; minden vendég poharat köszönt elébb a királyra s azzal helyet foglalnak az asztalok mellett. Csak Attila maga eszik fatányérről és iszik fakupából, a sok ételfogásból nem ízlel meg mást, mint sült húst.
A lakoma közepén poharat töltet a király s azt jobbján ülő vendégére, Berik fejedelemre köszönti, és azután sorba száll minden kedvesebb vendégére; a férfiak serlegeiket összekoczintva viszonozzák az áldomásokat, miként ma is szokták a magyarok.
A vendégség végén két ifjú szittya énekes jött Attila asztala mellé s énekelt, hős költeményeket diadalnapokról, vitéz ősökről, új hazáról. Láng gyult ki az ifjak arczán, a vének öröm és bú könyeit hullatták. – És mai nap is sírva vígad a magyar.
Ezek után idegen szemfényvesztők jöttek a magas urakat mulattatni, bohócz nem telt ki a hun fajból.
A kaczaj közepett csak Attila arcza maradt nyugodt és szigorú hideg, csak akkor látszott felengedni, mikor legkisebbik fia odament hozzá. Azt megölelé atyai gyöngédséggel, mosolyogva; a jósok azt mondák, hogy ez fogja az ő birodalmát fentartani.
Másnap elbocsátá Attila a császár követeit, sok ajándékokkal terhelte meg őket; egy nehéz szót nem mondott nekik. Vendégei voltak s a vendég személye szent a magyar előtt ma is.
Csak azután, hogy elment a követség, küldte utánuk nyomban a maga követeit a sulyos válaszszal a görög császárhoz, szemére vetve, hogy méltatlanná tette magát apja dicső nevére, a mikor orgyilokhoz nyúlt s lábaihoz dobatta az Edekonnak adott bűndíjt.
Majd a nyugatnak fordúl, Lutetiáig hatol, a hol magához méltó óriásra talál: három hadvezér állja útját, a római Aëtius, a góth Thorizmond és Theodorik. Itt csata előtt táltosaival jövendőt mondat, s azok azt jósolják, hogy az ellenséges vezér el fog esni; de azért még sem lesz övé a győzelem. A csata előtt beszédet tart a seregeihez, s beszél nekik az „ütközet gyönyöreiről”, a melyben ő maga fogja elhajítani az első gerelyt. A naphosszant tartó ütközetben Theodorik elesik; a csatatéren százhatvanezer halott marad, de a győzelem sem az egyik, sem a másik fél részére nem hajol.
E csatában a két rengeteg táborban úgy szétbomlott a hadirend, hogy egyik fél sem tudta, győzött-e, vagy vesztett? Attila az ütközet előtti estén nyergekből rakatott máglyát, azon szándékozott magát megégettetni, mielőtt ellenségei hatalmába kerűlne. Innen visszafordúlt s megtért országába.
Már ekkor életkora a száz év felé járt. S ekkor lobbant lángra iránta a római császárleány, Honoria végzetes szerelme, a kiről megjósolák az augurok, hogy az ő szerelme miatt fog a római birodalom alapjaiban megrendűlni. A császárleány jegygyűrűjét küldé a Tisza partján tanyázó Attilának, könyörögve, hogy szabadítsa őt ki börtönéből.
Attila lakomája.
Zichy Mihálytól
Attila megindúl a hívásra s elárasztja seregeivel Itáliát. Aquileját három hónapig ostromolja, s azonkivűl tizenkét várost dönt halomba e rettenetes nászúton.
Aquileja sokáig védte magát, s Attila már fel akart hagyni az ostromával, a midőn egy gólya, mely fiait a szájában vitte, a várost elhagyva, tudatá vele, hogy a város végveszedelméhez közelít. Ez a látvány buzdítá a döntő ostromra, mely teljes diadalával végződött.
A milánói császári palotában egy remek képet talál, melyen az ő ősapái borúlnak a római császár lábaihoz. Haragra lobban, de a művész remekén nem azzal áll boszút, hogy megsemmisítse azt, hanem egy másik képet festet melléje, a melyen római császárok töltik az aranyat adóúl a hun király lábaihoz. Nem tűri a hízelgést: – egy római poéta, Marulus, verseiben Istenné emeli Attilát, ezért máglyára itéli a költőt verseivel együtt, de végre az embernek mégis megkegyelmez, csak verseit dobatja tűzre. (Ezt rosszúl tette: Marulus versei milyen becses adatot szolgáltatnának mai nap az Attila korszakához!)
És mikor végre már ott áll Róma kapuja előtt, fegyver, kőfal nem áll neki többé ellent, akkor kijön eléje Rómából egy csoport tisztes ősz ember, élén a pápával, Leóval: kegyelmet kérni az örök városnak.
A monda szerint éjjeli látások állíták meg, a hadnemtő valkyr állta útját, háromszor kiáltva reá: vissza, Attila! – A legenda szerint Péter és Pál apostolok jelentek meg előtte, s Isten parancsával riaszták vissza, a hogy ezt a jelenetet a Szent-Péter templomában művészi ecset és véső megörökíté.
Szép a legenda is, a népmonda is, de legszebb az a hagyomány, hogy az az Isten ostora, a „kinek a lába nyomán nem nőtt fű”, a kinek intésére folyammá áradt a vér, mint a catalauni mezőn, megállt az ősz férfi könyei előtt, s midőn a népek anyja, a föld koronája, Róma, lábainál feküdt, nem lépett rá, visszatért. Ezt nem tette sem Brennus, sem Alarik.
Miként élete, úgy halála is rendkivűli volt Attilának. Több mint száz éves korában, menyasszonya, a frank királyleány Ildiko mellett, nászágyán vérömlésben halt meg. Halála éjén a görög császár vele álmodott, Attila kézíját látta ketté törni.
A hun király holttestét hármas koporsóba tették, arany, ezüst és vas közé, s eltemették a Tisza medrébe. Ez is ős szokás volt, a vizek fenekére temetkezni. Senki sem tudja, hol van a sírja.
Halála után három fia a hun nemzet roppant birodalma felett összeveszett, s a szövetséges góth, gepida, sarmata népekkel egymásra rontott. Az ádáz ütközet a hun nemzet kiirtásával végződött. Csupán a legkisebbik fia Attilának, Csaba, menekűlt meg egy összeolvadt néptöredékkel a megsemmisítő ütközetből.
Csaba útja.
Zichy Mihálytól
Ehhez van kapcsolva a magyar-székely népmondák egyik legszebbike.
Mikor Csaba a hun nemzet pusztúlását látta, egy bűvös nyilat lőtt ki tegzéből, bűbájos anyját, a tündérnőt híván segélyűl, s a hová az a nyil hegyével leesett, ott megtalálta azt a csodatevő növényt, a melynek a nedvétől a seb begyógyúl, a csatában elesett újra felkél (a népajk ma is Csaba-íre néven hívja e növényt: „Poterium sangvisorba”). E csoda szerrel újra felköltögeté elhullott harczosait s azokat csatarendbe állítva, a rohanó ellenségre vitte. A gepidák e halott tábor láttára megréműltek, s Csaba vezér maradék népét békén hagyták tova vonúlni. Csaba azután a maga lóra ültetett halottseregével egész Erdély keleti határáig kisérte fedezve a maradék hun népet, ott elhelyezte azt a mai Székelyföldön, a halott vitézeket azonban haza vezette ős hazájukba, Attila honába. Ámde megigérte a Székelyföldön hagyott rokonoknak, hogy valahányszor nagy veszedelem fogja őket fenyegetni, ő és hun vitézei mindannyiszor fölkelnek a sírból s visszajönnek őket megszabadítani. Innen támadt a „Csaba-várás” legendája. És sokszor volt a kicsiny székely nemzet nagy veszedelemben, mindig nagy Isten csodái szabadították meg (saját önfeláldozó vitézsége mellett) s a népmonda szerint mindannyiszor visszatértek az őshazából Csaba és hun harczosai az égen keresztűl nagy robajjal, ellenségeiket szétverni. Az a fényes út ott az égen végig, a tejút, az ő vitézeik patkónyomaiból támadt. Annak a neve ma is „hadak útja” a székely nép ajkán.
Így fűződik az Attila-Csaba mondakör a székely hagyományokon keresztűl a magyar közhit elfogadott tényeihez a legszorosabban.
A második népraj, mely a magyar nemzettel rokon, az avar, „khagán”-jai alatt hosszabb ideig lakta ez országot s nevezetes ősemlékekben örökíté meg ittlétét. Ezek az avar győrök és a sírmezők, a melyeket az illető helyek leírásánál részletesebben fogunk ismertetni. Nagy Károly a frank és germán hadak egyesűlt erejével törte meg ez erősségek lánczolatát s elpusztítá az egész avar nemzetet.*
Történetiróink szerinr a göcsejiek avar-maradék. 840 körűl még saját fejedelmök is volt, csakhogy alárendelt állásban.
A magyarok bejövetelének eszméje csak folytatása látszik lenni az Attila-Csaba mondakörnek.
A turul – (sas alakot öltött hadnemtő) – volt Attila zászlóin a jelkép. Ugyanezt hordozták zászlóikon a magyarok is egész Gejza fejedelem idejéig. A turul vezette harczaiban Attilát. A turul kereste fel Emőst, az őshazában sátorozó Ügek fejedelem nejét, s álmában megjósolá születendő fia nagy küldetését, hogy tűzfolyó lesz a szülötte, mely messze országokra fog elhatolni. Ezért lett a született fiú neve Álmos.
Álmos az új hazát, mint Attilától rá hagyott örökséget, indúl el visszafoglalni egész nemzetestűl. A turul mutatja az útat odáig. Mikor a Kárpátokhoz érve, a nép késedelmeskedik, a turul légi tábora, a sasok és keselyűk serege rohan a magyarokra s unszolja a sietésre. Álmos, megmutatván népének az új hazát, mint Mózes az igéret földének határán, eltűnik a történelemből és hagyományból. Fiát, Árpádot a vezérek, paizsra emelve, fejedelemmé teszik; neki hűséget esküsznek, megvágott karjaikból vért bocsátva a közös áldozatserlegbe. Szert kötnek kölcsönösen a fejedelemmel; a nemzet felfogadja, hogy fejedelmeit mindig Árpád ivadékaiból fogja választani, de fentartja a jogait vele szemben, hogy az elfoglalandó hazát igazságosan oszsza fel a 108 nemzetség között, hogy a fejedelem előtt szabad tanácskozása legyen a vezérek maradékainak, s ezzel megveti az első alkotmány alapját. A Csaba-ivadék, a nemzetté felnőtt székely nép, találkozóra megy elébe, s Zandirhám fejedelme alatt szövetséget köt Árpád rokon nemzetével. E szövetség öt pontját kőpaizsokra vésik.
Árpád győz a csatákban; de, mielőtt karddal vívná ki a hódítást, elébb meghódolásra szólítja fel az ország egy részének fejedelmét, Szvatoplukot; fehér lovat küld neki ajándékba s kiván tőle viszont földet, füvet és vizet. Ez a régi scytha népeknél az önkényt meghódolás jelképezése. Miután a jelképeket megkapta, egész biztossággal foglalja el az országot, a hogy ezt egy régi énekben leírva olvashatjuk: „Emlékezzünk régiekről, Scythiából kijöttekről”.
Idáig úgy össze van egymással forrva a hagyományos monda és a történelem, hogy azt vagy egészben el kell fogadni, a hogy a közhit tartja, vagy egészben el kell vetni. Érdekes följegyzéseket találunk irásban és képben az ősvallás és a keresztény hit szent alakjainak összevegyüléséről Stiltingnél és a bécsi képes krónikában. A krónikairó szerint Gejza, a pogányhitű fejedelem, álmot lát, melyben a boldogságos szűzanya, mint legszebb nő, csodafénytől környezve jelen meg előtte, kisérve három más nőtől. Az istenanya magát megismertetve, a fejedelemnek hirűl adja, hogy fia fog születni s az a magyarok királya leend. A bécsi képes krónika e legenda fejlődése nyomán már Vajk születését ábrázolja miniatur festményben, kit anyja, Sarolta, az ágyban fekve tart kezein, előtte István vértanú, ki a koronát nyújtja a gyermek felé; míg Sarolta feje mögött áll Szűz Mária, három tündéralak kiséretében. Ezek az ősmythos végzetnői (Párkák), kik minden születésnél jelen vannak s a végzetet intézik.
A történeti részt már fentebb vázoltuk. A pogány mondák közé sorozhatjuk még a Lehel és Botond vezérekről szóló hagyományokat. Az előbbi a Lech folyó melletti vesztett csata után halálra itéltetve, még egyszer kedves kürtjébe fú s ugyanazzal a győztes ellenfélt, Konrád vezért, agyon sújtja ezt kiáltva: „Mégis te fogsz engem szolgálni a más-világon!” Botond pedig bárdjának egy csapásával akkora rést üt az ostromolt Byzancz rézkapuján, hogy azon egy gyermek átbújhatott. Lehel vezér szépen kifaragott elefántcsont kürtjét, mint drága ereklyét, ma is őrzik és mutogatják Jászberény városában.
