Vallás, őshit, babonák. Jókai Mórtól
Vallás, őshit, babonák.
Jókai Mórtól
Jókai Mórtól
A magyar nép lelki tulajdonairól szólva, első helyen kell említenünk a vallásos érzületet, mely a felvilágosodásra törekvő észleléssel és az emberséges türelemmel párosúl.
Magyarországon hétféle vallásfelekezet él egymás mellett, néha több ugyanazon városban, faluban jó egyetértésben: római katholikus, keleti egyesűlt és orthodox, helvét és ágostai evangelikus, unitárius és mózeshitű, s mindenik felekezetnek van saját vagyona, a római katholikusnak nagy egyházi birtoka s azonkivűl mindegyiknek önmegadóztatása.
Ezek közűl a Kálvin-hitvallású kizárólag magyar nép. A kálvinista vallás odáig terjedt Kelet népei közt, a meddig magyarúl beszélnek. Ezért hívják népnyelven „magyar vallás”-nak. Ezeknek a tornyát kereszt helyett aranyozott csillagos gömb, vagy rézkakas diszíti.
Azonban mind valamennyi hitfelekezet magyar követői egy ágazatot közösen vallanak: „a magyarok Istenéről” szólót.
Magukkal hozták-e ezt a magyarok Istenét még Ázsiából?
A hogy a magyar nép átlátta, hogy ha nemzet akar maradni, európaivá kell lennie, úgy a magyarok Istene is átlátta, hogy nemzetét csak úgy tarthatja meg, ha a keresztények Jehovájává átidomúl.
Mi volt a magyarok ősvallása? arról kő, írás nem beszél. Törvényeink csak a kiirtásáról szólnak. Megtiltják a kövek, források mellett való áldozást, a véráldozatot, a hegedősöknek, a népénekeseknek haszontalan fecsegéseit, régi írást, zeneszerszámot, áldozat-üstöt összetöretnek, elégettetnek, még a nyomát is elpusztítják az ősi mythosnak.
Csak a későbbi krónikák, a szájhagyomány, a nép emlékében megörökűlt rege, s a keresztény világnézetbe beletaláló babonák adnak némi vezérsugárt a képzeletnek, hogy a multak képét visszavarázsolja.
Az „Isten” maga ős szó; Isten ostorának nevezik Attilát, Isten nyilának a villámot; azt mondják „édes Isten”, „boldog Isten”, „élő Isten”, „örök Isten”, „teremtő Isten”, a rendes köszöntésváltás: „adjon Isten”, „fogadj Isten”.
Minő alakban imádták az Istent? Talán a négy „éltető elem”: Föld, Víz, Levegő és Tűz képében? Voltak-e bálványaik? Annyi bizonyos, hogy a bálvány szó és származékai, valamint a bálvány szóval alkotott közmondások és szólások is pogánykori eszmék rejtegetői. Ilyenek: bálványkép (fakép), bálványimádó, bálványozó, gerenda-bálvány (oszlop), kapu-bálvány, malom-bálvány (kapufélfa), bálványoz (rajongással szeret, tisztel), Bálványosvár; úgy áll, mint egy bálvány. A bálványok vagy emberkéz művei voltak, vagy képzelt, megszemélyesített dolgok, vagy végre olyan titokzatos tárgyak, melyeket a négy „elem” hozott létre. Így alkotta s alkotja Erdélyben még most is a Föld-isten a félig ember, félig hal-formájú köveket; a Víz-isten az „özönfá”-t, mely a fejszecsapástól szikrát hány; a Levegő-isten a „menkő”-t [(meteor); ilyen kőből készűlt az a pallos, melylyel a székely fejedelmek a „nap-vágás”-t* szokták megtenni], s a Tűz-isten a kétfejű emberalakot, milyet a kovásznai iszapvulkán (Pokolsara) dobott ki, stb.
Napvágás. Ez is ősi szokás, mely a király-koronázásnál mai napig is fennmaradt. A megkoronázott király, Szent István palástjával a vállán, pallosával a kezében, fehér paripán fellovagol a koronázási dombra, s ott a világ négy része felé a pallossal négy vágást intéz, annak a jeléűl, hogy az országot bármely világrészből jövő ellenségtől meg fogja védeni. I. Lipót koronázásakor a budai török vezér gúnyt űzött ebből a szertartásból, bekötötte a fejét s hívatta a borbélyát, hogy gyógyítsa meg azt a mély sebet, a mit a magyar király ütött rajta. Bezzeg nem találta ezt a vágást olyan nevetni valónak az utódja, Abdurrahman, a ki a visszavívott Buda sánczai között lelte halálát.
Régi krónikákban olvassuk, hogy, mikor a magyarok a kereszténységet már fölvették, a magyarországi olasz hittérítők imájába a világimádás e képei még mind bele voltak foglalva ilyeténképen:
„Légy magasztalva te nagy Isten a mi testvérünkkel, a Nappal. Oh mily szép, oh mily ragyogó: ő a te jelképed, Uram! Légy áldva a mi asszonynénénkkel, a Holddal és a mi hugainkkal, a csillagokkal együtt, a kik olyan szépek és fényesek! Légy áldva a mi süvünkkel, a Széllel együtt, a ki a felhőket és a derült időt hozza! Légy áldva a mi ángyikánkkal, a Vizzel együtt, a ki oly hasznos, jóizű és tiszta! Légy áldva a mi urambátyánkkal, a Tűzzel együtt! Oh mi szép, oh mi vidám, oh mi erős és hatalmas ő! Légy áldva, oh uram, a mi asszonyanyánkkal, a Földdel együtt, a ki minket táplál és megtart!”
Az őshit áldozattevő személyeit rhabonbánnak (fejedelmi méltóság volt), táltosnak, horkásnak, gyulának nevezték; ezekhez járúlt a pörosztó, a billogos, meg a garabonczos.
A mit Szent László törvénye eltilt, a tűzáldozás, mint népszokás a szentivánéji tűzünnepben mai nap is él a Dunán túl néhol a nép közt. Régi mivoltában így egészíti azt ki a képzelet plastikai ereje:
„A nyári nagy csillaghullás estéje volt az ó-tűz oltó, a másnap az új-tűz gyújtó ünnep. Erre a napra minden asszony elvitte hazulról magával a tűzhelyen megmaradt parazsat fazékban, a férfiak száraz rőzsekötegeket, a leányok kilenczféle füvet és virágot; otthon nem szabad egy szikra tűznek sem maradni.
A tűzhalomhoz érve, az asszonyok mind kiürítik a fazekaikban vitt parazsat s azt a gyula illatos füvekből készűlt pemetével mind eloltogatja.
Akkor előhoznak egy nagy fakereket, melynek a küllői kilenczféle fából készűltek. Ennek az agyán egy kőrisfa rudat tolnak keresztűl, s azt két szűz legény addig dörzsöli a kerék agyán át, míg az meggyúlad tőle s így támad az új tűz. A Tűz-isten kilobban, a ki éltet, világít, ápol, melegít, s mikor haragba jön, elpusztít, megemészt.
Ekkor a leányok elkezdik énekelni a tűzdalt:
„Tűzet megrakoljuk, négyszögre rakoljuk,
Egyik szögén ülnek szép öreg emberek,
Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok,
Harmadikon ülnek szép ifjú legények,
Negyediken ülnek szép hajadon lányok.”
Egyik szögén ülnek szép öreg emberek,
Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok,
Harmadikon ülnek szép ifjú legények,
Negyediken ülnek szép hajadon lányok.”
Azután következik a tűzugráló nóta:
„Meggyulandó Barta háza,
Jaj, ne hagyjuk szegényeket,
Oltsuk, oltsuk!”
Jaj, ne hagyjuk szegényeket,
Oltsuk, oltsuk!”
Minden leány annak a nevét mondja, a kihez a szíve hajlik s aztán átszöki a lobogó tűzet, társnői kilenczféle illatos füvet dobálnak a tűzbe s éneklik hozzá a virágok dalát:
„Búzavirág mondja: ne vetekedj vélem,
Mert bizony én vélem széles e világ él;
Szőlővirág mondja: ne vetekedj vélem,
Mert bizony én vélem áldozatot tesznek;
Az ibolya mondja: ne vetekedj vélem,
Mert bizony én vélem lányok dicsekesznek.”
Mert bizony én vélem széles e világ él;
Szőlővirág mondja: ne vetekedj vélem,
Mert bizony én vélem áldozatot tesznek;
Az ibolya mondja: ne vetekedj vélem,
Mert bizony én vélem lányok dicsekesznek.”
Mikor a tűzrakás parázszsá lohadt el, következik a tűz felett való felavatása az újszülött gyermeknek, pogány szokás szerint. A billogos két kezébe veszi a síró porontyot s a tűz fölé tartva, elmondja fölötte az áldást, és védelmet a hétféle ördögök ellen; s utoljára az áldozattevő késének a megtüzesített hegyével félhold alakú karczolást tesz a kisded állán. Ott nem fog annak szakálla nőni; erről ismernek egymásra az ősvallás hívei.
Akkor aztán a tűzosztó kanállal a gyula minden asszonynak merít az új tűzből.
Szentivánéji tűzünnep: Tűzugrás.
Zichy Mihálytól
A megmaradt parázson végűl a pásztorok keresztűl terelik a csordáikat, ez megóvja azokat a dögvésztől, s a mi még élve maradt parázs, azt a gyermeksereg mezítláb tapossa el.
A szertartás végeztével a legények gyújtanak örömtüzeket, éneklik az „ipsilángi rózsa” dalát s a hegyoldalon tüzes kerekeket futtatnak alá, kiki a maga szeretője nevét hangoztatva a maga tüzéhez.”
Így tartá fenn ezt a népszokás még ma is sok vidéken, kivált a Bácskában és a Dunán túl néhol, a szent-ivánéji tűzünnepben.
Régi hagyományokból, krónikások leirásaiból, székely népmondákból állítottuk össze az őshitűeknek következő temetési szertartásait:
„Egy kiváló levente halálakor a „sírató” asszonyok megmosdatják az elesett hős daliát a szent patakban, felöltöztetik a legfényesebb fegyverzetébe s lefektetik a ravatalra, betakarva egész vég selyemmel. Az asszonyok gyászból fehérítetlen vászon köntöst vesznek föl, fejükre a pillangós főkötő helyett fekete kendőt kötnek.
Aztán előlépnek a hegedősök s koboz és hegedű szó mellett énekelnek a hős viselt dolgairól, túlvilági életéről, míg a megölt hős ősz apja a puszta földön ül a ravatal fejénél.
Ez alatt a szent patak forrásánál roppant vermet ásnak: annak egyik oldalfalához nagy szál tiszafát állítanak fel, annak a hegyében lobog a megölt hős kétágú zászlója az arany nappal. Majd a verem három oldalára huszonnégy tölgyfa rudat állítanak föl, hegyes kopjavéggel. A nyugoti oldala meneteles marad, hogy le lehessen bele szállni.
Ez az első nap a virrasztó. E napon senki nem eszik, sem bort nem iszik, csak sört isznak, s majdan minden évfordulón megülik e napot, egy kijelölt „torló”-nál.
A második nap a halottkövető. A mint az első hajnalkaczagás támad, megharsan a horkások kürtfúvása; a „bú leányok” éneke rázendűl: „hajnal van, szép piros hajnal, aranyos hajnal!”
Az áldozat-dobon hetet zubbantanak.
Ekkor a halott hős apja görbe késével levágja a fejéről lelóggó balhajfonadékát, a legdrágábbat, a mit az őshit szerint adhat, s azt a halott kezébe teszi.
Gyermek-avatás az ősmagyaroknál.
Zichy Mihálytól
Ez alatt a kádárok előhozzák a „tokos” lovat, az elhunyt hős kedvencz paripáját, fekete selyemmel letakarva, felnyergelve, felkantározva. A holt vitézt felemelik társai a nyeregbe, hozzá kötözik a terhelőhöz lábainál fogva, kezét a nyeregbe tűzött zászlós kopjához erősítik s azután megindúl a menet a búcsúztató járásra.
Minden kapu előtt megáll a gyászmenet s a lovat vezető horkás bekiált a kapun, meghívja a hős barátjait a követésre.
Előtte viszik a zászlóit, fegyvereit, ivó tülkét, étkező szereit, vadászebét és kedvencz sólyommadarát; huszonnégy paripáját.
Így vonúl a gyászmenet a szent forrásnál ásott sírig. Ott várnak rá hajadon leányok, szétszórt hajfürteiken illatos füvekből font koszorúk.
A sírhoz érve szétosztják az elhúnyt czimboráinak emlékűl a vele hozott kincseit, öltönyeit, kinek mijét odaigérte világi életében.
Ekkor előtör a leány-seregből a megholt arája: azt mondja: neki is adósa a halott. Saját önmagával. Azt igérte az övé lesz mind ezen, mind a más világon. Itt van nála a balitája.*
Balitának nevezték a székelyeknél azt a kis ezüst bálványkát, a melyet a vőlegény küldött a mátkájának, mikor eljegyezte.
Mind a két apa ráadja az áldását, s felsegítik a menyasszonyt a holt vőlegény mellé a paripa hátára.
A holt vitéz és menyasszonya.
Zichy Mihálytól
Ekkor a két horkás levezeti a paripát a rajta ülő holt hőssel és menyasszonyával a sírverembe, s a mént hozzáköti a nagy tiszafához: oda rakják mellé a holt hős fegyvereit, áldozó poharát, arany csákányát, a cserépvedret tele mindenféle pénzzel, a menyasszonynak kösöntyűit, nagy fülönfüggőit, gyöngyös pártáját.
A táltosok ez alatt odakötözik a huszonnégy paripát a kopjás rudakhoz.
Ekkor a leányok odarohannak a sírhoz, fejeikről letépett koszorúikat, diófaágakat szórva a holt vőlegényre s élő menyasszonyra.
Majd a tárogató recsegő rivallatára előlép száz harczos íjász, s egy dobütésre mind egyszerre kilövi a nyilát a sírba, hogy holt vitéz és menyasszonya, harczi paripája mind egyszerre nyilaktól átszegezve menjen át a nap mezejére. Az Istennek tetszik az, ha a megdicsőűltek sebekkel tetézve érkeznek eléje. De egyúttal arra is való a nyíllövés a sírba, hogy az eltemetett halott haza ne járjon; ha föl akarna kelni, a nyilakba bele akadjon a köntöse.
E nyillövés után a táltosok leszúrják a huszonnégy paripát s azoknak a vére egyszerre omlik a sír-verembe, a mit a férfiak elkezdenek hanttal betemetni.
Most azután a férfiakon van a sírás sora. De nem könynyel sírnak, hanem vérrel. A holt hős apja a görbe késével elébb a két vállán, azután a mellén, végre az arczán és homlokán hasít sebeket s úgy sír vért hét seben keresztűl. Valamennyi férfi követi példáját.
Ez alatt a kürtök, tárogatók, sípok repedésig rivallnak, felűlmúlva az asszonyok sikoltozásától.
A lovon ülő hős és menyasszonya lassankint eltűnik a rögök alatt; végre csak egy nagy kerek domb áll ott, a minek az ormán a felmeredő tiszafa hegyére tűzött zászlót lengeti a szél.
E közben a táltosok a megáldozott lovakat szétdarabolják s megannyi máglyarakáson megsütik, a szíveiket illatos tűzön égetik meg az Isten tiszteletére, a lófejeket pedig odatűzik a kopjás rudakra; azok tudatják majd a késő korral, hogy ott egy hős vezér porladozik.
Legényköltögetés ősrégi halotti toron.
Zichy Mihálytól
Ez alatt leáldozik a nap, csak a máglyatüzek égnek. Kezdődik a halotti tor. A sült lóhús csak tor lakomája. Előkerűlnek az igriczek (muzsikások), csimpolya, timbora, tilinkó hangzik; a férfiak áldomást isznak, az asszonyok lakoma közben a csontokkal hajigálják egymást; majd tánczra kelnek, a mint feljön a hetevény csillag és annak a táncznak is halott-táncz a neve.
Fiatal legények oda feküsznek a nagy sírhalomra szerte. Azután jönnek a leányok, mintha csatában elesett halottaikat keresnék. A ki magáéra talál, költi, de az nem ébred; akkor felemeli, az mereven marad, a leány így lejt vele körben. A tánczos ifjú keze lába kővé meredt, feje hátra szegve, úgy engedi magát forgattatni s dűl, a merre ejtik, a zene szól hozzá kisértetes zsongással. Végét szakítja a táncznak a bajnoki torna. E nélkűl a gyásztor soha sem végződik. Elébb csak birkóznak, aztán öklöződnek; majd kézbe kerűl a csákány, buzogány, leghívebb czimborák csupa kérkedésből halálos tusára hivogatják egymást, ez a régi szokás. A kik a küzdés közben életöket vesztik, azokat szépen oda fektetik körbe a nagy sírhalomra, s még egy réteg földet borítanak föléje. Most aztán együtt vannak az eltemetett hős vezérrel hű czimborái, menyasszonya, kopója, solyma, kedvencz paripája, szépen vonúlhat fel – a nap mezejére az ős Isten elé.”
Mindez csak a hajdankor meséiben él már; a halott-tánczot még a XVI. századból épen ekként írja le az „Ungarischer und dacischer Simplicissimus”; a halotti torok lakomái azonban még most is divatoznak, melyeknek pazarlásai ellen a nép vezetői annyit prédikáltak.
