A magyar szent korona birodalmának földrajzi alakulata. Hunfalvy Jánostól
A magyar szent korona birodalmának földrajzi alakulata.
Hunfalvy Jánostól
Hunfalvy Jánostól
A Duna Dévénynél
Ligeti Antaltól
A magyar szent korona területe Közép-Európa keleti részében fekszik, majdnem egyenlő távolságban egy felől az éjszaki sarktól, más felől az egyenlítőtől. Szépen kiszabta és kikerekítette a természet, s a szomszéd országoktól jól kiváló, szembetűnő határvonalakkal különítette el. A Kárpátok hegykoszorúja, az Európa főgerinczét alkotó magas hegységi övnek legkeletibb tagja öleli körül; a határszéli bástyafal roppant ív alakjában éjszakkeletre, keletre és délkeletre vonulván, a Duna dévényi kapujától, Pozsonytól, Erdély délkeleti sarkáig terjed; hossza több mint 1400 kilométer. De a Kárpátok hegyláncza még ott sem végződik be, csak irányát változtatja meg, hirtelen nyugatra kanyarodik, s még nagyobb magasságra emelkedve, Erdély déli oldalát szegi be; végre délnyugati irányban tovább vonulván, Orsovánál ismét a Dunáig ér.
A közép Duna Dévény és Pozsony között szép sziklakapun jut be Magyarországba; Váczig délkeleti, Vukovárig déli, Zimonyig megint délkeleti irányt követ, azután mint határfolyó keletnek tartván, Moldovánál felséges völgyszorosba lép, a melyből Orsovánál jut ki, a hol egyszersmind az országtól végképen elbúcsúzik. Az éjszaki határvonal jobbára vízválasztó hegygerinczeken halad; a déli határt ellenben folyók jelölik, t. i. Orsovától Zimonyig a Duna, azután pedig a Száva és Una. A nyugati határvonal, Pozsonytól dél felé, nincsen oly élesen megjelölve, mint a Kárpátok külső övének mentében; de azt is többnyire hegygerinczek szabják ki, jóllehet ezeket néhány széles völgynyilás meg-megszakasztja. A felső Kulpánál a határ nyugatra kanyarodik a fiumei öböl éjszaki nyulványáig, onnan délkeleti irányt követ a Quarnero keleti partjainak s a Velebit délkeleti szárnyának mentében, mely utóbbi Dalmátországtól választja el; a Zermagna forrásvidékétől éjszaknyugat-éjszakra kanyarodik Szluinon túlig, végre keletre fordulván, nemsokára az Unát éri el.
Az ekképen körűlhatárolt területnek alakja majdnem egészen szabályos, csak délnyugati függeléke zavarja meg a tenger mellékén körded idomát, a mennyiben az messzire kinyúlik éjszaknyugatról délkeletre. Mikor a most úgy nevezett török Horvátország a Verbász völgyéig még a magyar korona területéhez tartozott, akkor ama nyúlvány is, mely a likai, ottocsáni és szluini kerületeket foglalja magában, jobban ki volt kerekítve és szabályosabban csatlakozott az anyaországhoz.
A magyar birodalom területe tehát egy tagban terjed el, egybefüggő folytonos földdarab, mely határozottan különváló földrajzi egyed. A közép Duna medenczéjéhez tartozik, sőt ennek legnagyobb részét foglalja magában. Fő közlekedési útja a Duna, mely egy felől a nyugattal, más felől a kelettel kapcsolja össze. Mindenik jelentékeny folyója a Dunába szakad, csak éjszakon a Poprád s délnyugaton a tengermellék folyócskái nem egyesülnek a Dunával.
Az éghajlati s a többi természeti viszonyok nagy változatosságot mutatnak ugyan, mégis ugyanazon közös jellegre vallanak. Tehát az ország mind vízszintes szabásánál, mind folyórendszereinél, mind éghajlati s egyéb természeti viszonyainál fogva egységes, zárt, a szomszéd tartományok közül jól kiváló terület. Mindazáltal határvonalai nem olyanok, hogy a szomszéd országokkal való közlekedést lehetetlenné tennék, vagy csak szerfölött meg is nehezítenék. A Dunának már említett két kapuja útat nyit nyugatra és keletre; a Lajta, Rába, Mura, Dráva és Száva s más kisebb folyók völgyei számos útat nyitnak nyugat felé; a Száva és Duna déli mellékvölgyei a Balkán félsziget országaival engedik meg a közlekedést. De a Kárpátok külső hegykaréja sem oly zárkózott válaszfal, hogy az átkelést megakadályozná; sőt épen ott mutat számos mély horpadást, hágót és átkelő szorost, a hol aránylag nagy magasságra emelkedik. Az éjszaknyugati határlánczolat épen nem akadályozza a közlekedést a Vág, Morva és Odera völgyei között; más szorosokon kivül ott van az aránylag mélyen bevágódott jablunkai hágó, melyen át a vasútat minden nehézség nélkül ki lehetett építeni. A hegylánczolat legmagasabb csoportja a Babia gura, de ennek mind keleti, mind nyugati oldalán vannak elég kényelmesen járható útak. A Magas Tátra meredek, szaggatott sziklaormai járhatatlanok, de ezeket meg lehet kerülni s a keleti oldalon a Dunajecz felé kanyargó Poprád völgyén vasútat is lehetett építeni, mely Eperjesről Tarnovba visz. Nagyobb akadályul szolgál az éjszakkeleti határlánczolat, mindazáltal abban is vannak oly rések, melyek átjárókul kinálkoznak. Ilyenek a duklai, uzsoki, vereczkei hágók, stb. A duklai hágótól keletre 7 kilométer hosszú alagútat építettek azon pálya számára, mely a Bodrog és Szan völgyeit kapcsolja össze. A vereczkei hágón át most épűl a vasút, mely a Latorcza és Sztrij völgyeit kapcsolja össze. Magasabbak azok a hágók, melyek Máramarosból, a felső Tisza völgyeiből Galicziába és Bukovinába vezetnek.
Erdély keleti határlánczolata magas és széles hegytömegekből áll, mégis számos hágóval és szorossal van kiréselve. Legnevezetesebbek a borgói, tölgyesi, gyímesi és ojtozi szorosok. A déli határlánczolat még magasabb; ebből tornyosulnak föl Erdélynek legregényesebb hegyóriásai. De épen a legmagasabb hegycsúcsok közelében vannak a legmélyebb horpadások, a legkényelmesebb átjárók. Ott nyilnak Brassó vidékén a bodzai, tömösi és törcsvári szorosok; a vasútat a tömösi szoroson s a predeáli hágón át építették Románia felé. Odább nyugatra a déli határlánczolatot épen a közepe táján, egész szélességében, az Olt töri át, s ott nyilik a felséges verestoronyi szoros, melynek tenger fölötti magassága csak 360 méter, holott a szomszédos hegycsúcsok 2400 méter magasságra tornyosulnak. A Zsilvölgy szorosában nincsen út; a vulkáni hágó útja is olyan, hogy szekérrel nem lehet rajta járni; de annál kényelmesebb útat nyit a Cserna és Béla völgye, mely Orsovánál a Duna völgyére szolgál. Ott már vasút is van, mely Romániába vezet.
Az Alföldről. – Tanya a Hortobágyon.
Mészöly Gézától
Hazánk tehát a szomszéd országokkal minden irányban sok és elég kényelmes útakon közlekedhetik. Csak egy irányban nincs könnyű közlekedése, t. i. a tenger felé. Az a körülmény, hogy valamennyi folyója a Fekete tenger felé kanyarodó Dunával egyesűl, kedvező annyiban, a mennyiben az ország ez által egységes jellemet kap s az egyes vidékek közlekedési vonalai egy közös góczpontban egyesíthetők. De más felől ugyanezt a körülményt kedvezőtlennek is kell mondanunk, a mennyiben a Duna egy nagyon félre eső beltengerbe szakad, melyet most a világforgalom útja alig érint, s mely a mi hatásunk körén egészen kivűl esik. Ellenben hazánk azon vidékét, mely a tengerig ér, nemcsak hogy valamennyi közlekedésre szolgálható folyó kikerűli, hanem még egy felette rideg és zord, összevissza szakadozott, vízben szűkölködő, bajosan járható mészköves sziklahát az anyaországtól el is választja. A magyar-horvát tengermelléket csak III. Károly óta törekedtek műútak által az anyaországgal összekapcsolni s a vaspályát Károlyvárosból Fiuméba csak igen nagy nehézségek legyőzésével és nagy költséggel lehetett kiépíteni. E szerint hazánk a tengeri forgalomból a legújabb időig jóformán ki volt zárva.
A Magas Tátrából. – Tájrészlet az Öt tónál.
Divald Károly fényképe után
Hazánk jól kikerekített, többnyire természetes határvonalokkal szegélyezett egységes ország, de belső szabása korántsem egyforma és egyhangú, hanem ellenkezőleg felette különböző és változatos. Sőt alig van Európában ország, a mely oly nagy s annyi ellentétet mutathatna fel, mint a magyar birodalom területe. Ott van a nagy Alföld, mely az országnak majdnem egy harmadát foglalja el s Közép-Európának legnagyobb síksága, melyről a tenger csak a legifjabb geologiai időszakban takarodott el. A Tisza két oldalán terűl éjszakról délre, a Latorczától és Munkács vidékétől a Dunáig, Zimonyig; tenger fölötti magassága 60 és 160 méter között változik, sík felszínét csak a folyók barázdái s egyes halmok és buczkák szakítják meg; nagy része erdőtlen puszta és sivár homok, de legnagyobb része dús búzatermő föld. A nagy síkság kevés változatosságot mutat, de mégsem oly egyhangú, oly kietlen, mint Kelet-Európa alföldje, s megvannak saját szépségei: egyes vidékei szintén különböznek egymástól. Kisebbített hasonmását az ország nyugati részében találjuk, ott, hol egykor a Duna deltája volt, mikor az Alföldet még tenger borította. Ez a pozsonyi medencze síksága, mely a Duna két oldalán éjszakkelet-éjszakról délnyugat-délre terjed s Nagy-Szombat vidékétől Sárvárig, a Rábáig ér.
E nagy síkságokkal szemben a hegyes felföld a legnagyobb változatosságot mutatja; az ország éjszaki vidékeit foglalja el, egymással egyközű völgyek szeldelik, melyek délre nyílnak s ekképen útat nyitnak a meleg légáramlatoknak az ország határain égbe nyúló havasokig. Az egész felföld délre lejtősödik; valóságos lépcsőzetes föld. Nyájas mosolygó völgyek szelíd hajlásu hegyekkel, vadregényes szakadékok meredek ormokkal és szaggatott sziklatetőkkel váltakoznak a felföldön; a hegyeket rengeteg erdők, a völgylapályokat kaszálók és szántók foglalják el, a gömbölyded havasokon gyepmezők zöldellenek, és csak a legmagasabb és legmeredekebb sziklatetők kopárak és meztelenek, míg a déli kiágazások verőfényes lejtőin a szőlő díszlik.
Megint más szabása van az erdőntúli vidéknek, vagyis Erdélynek. Ez egy négyszegletű roppant fellegvár, melyet a természet épített fel s tolt előre a határtalan keleti síkságra, hogy majdan védelmül szolgáljon a keleti barbárság ellen. Magas bástyafalak övezik Erdélyt minden oldalról s belseje hullámzatos, egymással egyközű völgyektől szeldelt föltérség, mely seholsem oly lapályos, mint az Alföld, hanem mindenütt hegyes-völgyes. Magas és széles hegyöv választja el Erdélyt az anyaországtól is, mindazáltal a nyugati oldalán emelkedő hegységek sok helyen át vannak törve; a Szamos, a Körösök, a Maros ezen réseken át jutnak a magyar Alföldre. A Kárpátok nagy hegykaréja Erdélyt erős karral kapcsolja Magyarországhoz s egyesíti vele egy testté.
Erdélylyel, ezzel a keleti fellegvárral átellenben áll az ország nyugati része, mely szintén négyszegletű, de egészen más szabású. Ez a Duna és Dráva köze, az ország legszebb, legáldottabb része; egészben véve hullámzatos dombvidék, csak a nyugati szélein s a közepe táján vannak magasabb és egybefüggő hegysorok; a Vértes-Bakony hegysoraitól délre már csak elszigetelt hegycsoportok sorakoznak Pécs, Villány és Szegzárd vidékein. Az egész területnek közepén, a Bakony aljában, a Balaton gyönyörű tómedenczéje terűl, maradványa az egykori tengernek.
A Duna és Dráva közéhez ama hosszú és keskeny földszalag csatlakozik, mely a Dráva és Száva között terjed el; hosszú, de alacsony hegyláncz húzódik rajta végig, mint legdélkeletibb ága az Alpesek hegyrendszerének. Ezen hegyláncz két oldalán a Dráva és Száva lapályai terülnek el, melyek a nagy Alföld öbölszerű nyúlványai. E szerint a Dráva és Száva köze egy felől a nagy Alföldhöz, más felől a Duna-Dráva közéhez csatlakozik.
Egészen más alakúlata és természete van a Kulpától délre eső földdarabnak s a tengermelléknek; ez leginkább elüt az ország többi vidékeitől, elkarsztosodott sziklahátaival átmenetül szolgál a balkáni félsziget tartományaihoz.
Igy már a természet különbözően alakította és szabta ki az ország egyes nagy vidékeit s mindegyiknek megadta saját szépségeit; külön-külön arczulattal ruházta föl mindegyiket. Különböző kincsekkel is megáldotta; a hegyek gyomrába sokféle érczeket, kőszenet és más hasznos ásványokat rakott, a mezőségeket dús termőfölddel ruházta föl, s itt is, ott is üde forrásokat, csevegő patakokat, kanyargó ereket és méltóságos lassusággal hömpölygő folyókat teremtett. Valóban a Kárpátoktól nagyszerű amfiteátromként körülölelt ország, melyet a Duna, Tisza, Dráva és Száva öntöznek, szép és áldott föld, melyen boldog állam keletkezhetett.
Ezt az államot a magyar nemzet alapította s immár egy ezredév óta tartja fenn a legválságosabb viszontagságok közepette. A magyarok ott jöttek be az országba, a hol a határvető hegykoszoru legkeskenyebb. Átkelvén az erdős hegyeken, a völgyek nyilásait követték s akadály nélkül eláraszták az Alföldet. Azután a nagy síkságra szolgáló völgyeken fölfelé nyomulván, csakhamar a hegyes Felföld népeit is meghódoltaták; átkeltek a Dunán is s a termékeny szép dombvidéket megszállván, a Száváig, sőt a tengerig száguldoztak el gyors paripáikon. Ifjui hévvel, hősi lelkesedéssel törtek előre hódító őseink, ki-kicsaptak a természetes határokon túl s hadjárataikat nyugati és déli irányban messze vidékekre is kiterjesztették. De nem sokára felhagyván csapongó portyázásaikkal, a természet által kiszabott határok között telepedtek meg.
Már első vezéreink ösztönszerűleg és helyes tapintattal ott üték fel tanyájokat, a hol az ország természeti központja, szíve van, a honnan egyes vidékeit összefoglalni legkönnyebben, kormányozni legjobban lehetett. Ezt a központot a Duna nagy hajlata jelöli meg; a Csepel szigete, Budapest környéke az a hely, a hol már Árpád töltötte pihenő napjait. Ezen a vidéken szögellenek egybe, érintkeznek egymással a nagy Alföld, az éjszaknyugati Felföld s a Duna és Dráva köze; itt metszik egymást az éjszakkeletről délnyugatra menő útak és a Duna vonala. A vasúti politika, a mely napjainkban Budapestet tette az ország vasúti hálózatának csomópontjává, nem tett egyebet, csak a természet útmutatását követte.
A délkeleti Kárpátokból. – Propaszta völgytorok a Királykő hegytömegében Brassó vidékén.
Déchy Mór fényképe után.
Az egész országnak legnagyobb és egyszersmind középső vidéke az Alföld, s a magyar nép ezt szállta meg egész kiterjedésében; ez felelt meg legjobban természeti hajlamának s egyszersmind államalkotó ösztönének. Az Alföldről terjeszkedett kisebb-nagyobb tömegekben a völgyeken fölfelé az ország határszéleiig. A török hódoltság és más viszontagságok az Alföld déli vidékein nagyon megfogyasztották a magyarságot, s helyét nagy részt idegen jövevények foglalták el. Mindazáltal az Alföld s a Dunán túli és inneni alacsony dombos vidékek még most is főszékhelyei a magyarságnak, csak a székelyek szállták meg Erdély keleti magas fensíkjait és hegyeit. Az éjszak-nyugati Felföld a tótok ősi lakóhelye, az éjszak-keleti hegyes vidékeket a ruthének, a keleti hegyes vidékeket a románok szállták meg, mint későbbi jövevények. Ugyancsak későbbi betelepülők a szerbek is, kik leginkább az Alföld déli vidékein s a Dráva és Száva között telepedtek meg. A németek különböző időkben jöttek be az országba; a régibb gyarmatok leginkább hegyes vidékeken telepedtek le, a későbbi jövevények pedig főleg a török uralkodás és háborúk alatt támadt hézagokat tölték ki. A különböző nemzetiségek tehát nagyjából a természettől kijelölt különböző országrészeken helyezkedtek el, mindazáltal mégsem úgy oszlanak el, hogy külön-külön terűleteken laknának egészen keveretlenül. Erdélyben hajdan három külön terűletet s három külön nemzetet különböztettek meg, de ott is vegyesen laknak a különböző nemzetiségek. Nagy népkeveréket találunk mindenütt, még Horvát-Szlavonországban is. Legtömegesebben laknak az ország középső vidékein a magyarok, kik egyébiránt kisebb-nagyobb számmal a magyar állam egész területén előfordulnak. A magyarokon kivül a németek vannak leginkább elszéledve, de tömegesen csak néhány vidéken laknak.
A magyar tengermellékről. – Fiume.
Háry Gyulától
A különböző nemzetiségek egymás mellett, egymással összevegyülve élnek évszázadok óta a nélkül, hogy valahol teljesen egymásba olvadtak volna. Az egyensulyt, a kapcsolatot a magyar nép tartotta fenn köztük, a magyar nép, mely az államot megalapította s mely azt, nem tekintve egyéb erkölcsi és anyagi kiváló tulajdonságait, már létszámánál és elhelyezkedésénél fogva is egyedül képes fentartani. Az egységes állam keletkezését és fenmaradását az ország földrajzi fekvése, vízszintes tagosúlata és domborzati viszonyai hathatósan előmozdítják. A kisérletek, melyek a századok folyamában az ország feldarabolását s a magyar állam szétbontását tűzték ki czélúl, mindannyiszor meghiúsultak; mihelyt a szenvedélytől elkapatott emberek kijózanodtak s a természet szavára figyelni kezdtek, az egységes állam legott megint helyreállott. Legsajátságosabb szabásuk van a Kulpától délre eső vidékeknek és a tengermelléknek, s ezek a vidékek csakugyan politikai tekintetben is némi önállóságot élveztek mindig, de az anyaország a tengeri kikötőket nem nélkülözhette s törekednie kellett, hogy azokat biztosítsa magának. A Dráva és Száva köze hajdan egészen össze volt forrasztva az anyaországgal, s a földrajzi tényezők most is a kapcsolat fentartására utasítják. Némileg sajátságos szabása van Erdélynek is, de maga a természet Magyarország fellegvárává teremtette; még ki sem volt fejlődve mostani alakja, határszéli bástyafalai máris Magyarországhoz kapcsolták, fő völgyei már a neogén korszakban a magyar Alföld tengerének öblei voltak. S Erdélyt maga a természet annyival inkább utasítja a Magyarországgal való egyesülésre, minthogy neki magának nincsen földrajzi, természeti központja, a mint ezt a történelmi események is tanusítják.
