A vezérek kora. Szabó Károlytól
A vezérek kora.
Szabó Károlytól
Szabó Károlytól
Benczúr Gyulától
A magyar nemzet eredetét a történelem előtti őskor homálya borítja.
A hagyományok a nemzet bölcsőjéűl Scythiát, éjszaknyugoti Ázsia fensíkját, a pusztai lovas népek tanyáját, emlegetik. A magyar nyelv szerkezete s ősi szavai arra mutatnak, hogy a magyarság a legrégibb korban finn népek köréből szakadt ki; de ugyancsak a nyelv tanúságai azt is igazolják, hogy a magyar faj századok hosszú során érintkezett török-tatár fajú népekkel, s azok körében fejlődött olyan lovas harczias nemzetté, a milyet Európa népei csak a Volgán túlról beözönlött húnokban, avarokban és bolgárokban ismertek.
A történelem világánál a magyar nemzet hazáját, honnan Európába költözött, a Közép-Volgától keletre, az Ural hegyláncz mellékén, az ősi Bolgárország és a baskir föld között találjuk. Ide utasítnak bennünket a hazai krónikáinkban föntartott hagyományok; itt találta a mongol hadjárat előtt néhány évvel a magyarok őseinek maradékait az azok megtérítésére IV. Béla által küldött magyar dominicanus szerzetes, Julianus; itt emlegetik a XIII. század közepén a mongol khánhoz követségben járt Plan-Carpini, Ascellinus és Ruisbroeck szerzetesek az általok Magna Hungariá-nak nevezett ősi Magyarországot.
Ez ősi honból vonúlt ki a magyar nemzet nagyobb része, a X. századi byzanti császár, Konstantin tudósítása szerint, nyomatva az Etil (Volga) és Jajk (Ural) folyók közt tanyázott besenyőktől, kiket viszont a velök szomszéd úzok és kozárok szorítottak. Mint hullám hullámot; úgy hajtott nép népet maga előtt.
Az új hont kereső magyarság először Lebediában, az Alsó-Deneper és Don közötti síkon ütötte föl sátrait, a besenyőkkel ellenséges kozárok szomszédságában, kiknek a török fajú népek közt legrendezettebb s leghatalmasabb állama Krimben, a Fekete és Azovi tenger éjszaki partjain és a Kaukázus hegyláncz fölötti síkon terűlt el. Itt szövetségben élt a kozárokkal s részt vett azok háborúiban három esztendeig. Ekkor a kozárok által megvert besenyőktől nyomatva, ismét tovább volt kénytelen vándorolni Atel- vagy Etelközbe, a Deneper, Búg, Neszter, Prúth és Szeret folyók közötti síkságra; míg a kisebb rész a nemzet testétől örökre elszakadva, kelet felé indúlt, s Persia határaihoz közel, a Kaukázus éjszaki mellékén telepedett meg. A magyarok elhagyott szállásait ekkor az erősebb besenyők foglalták el, mintegy választó falat képezve az előbb szövetséges magyarok és kozárok közt.
A nemzet eddig törzsekre és nemzetségekre oszolva közös fejedelmet maga fölött nem ismert; most a vándorlás viszontagságai égető szükségnek ismertették föl vele az erők összpontosítását, a törzsek közötti laza kötelék szorosabbra fűzését. S a törzsek főnökei a nemzetgyűlés színe előtt vezérökké és parancsnokukká az agg Álmos hős fiát, Árpádot választák, kozár módra paizson magok fölé emelék, és a keleti népek szokása szerint karjaikat megmetszve s omló véröket egy edénybe elegyítve, neki ünnepélyesen hűséget esküvének.
E vérszerződéssel, melyben a nemzet kötelezte magát, hogy vezért mindig Árpád véréből fog választani, mely biztosította a törzsfőnököket, hogy a vezér tanácsából és az országlás tisztéből soha ki nem lesznek rekesztve, biztosította a népet, hogy a mit közerővel szerzendnek, abban mindnyájan közösen részesűlnek, halált mondott arra, a ki a vezérhez hűtelen lenne, a szerződést megszegő vezért és törzsfőnököt pedig átok alá vetette, le volt téve a magyar alkotmány szilárd sarkköve; meg volt vetve a fegyverrel kivívandó szabad Magyarország alapja.
A byzanti birodalom fölött ekkor a 886-ban trónra lépett VI. Leo császár uralkodott, ki a birodalmát dúló bolgár fejedelem, Simeon ellen az Etelközben a bolgárok szomszédjaivá lett magyarokat szólította segélyére. A könnyű magyar lovasság, az Al-Dunán görög hadi hajókon átkelve, Árpád egyik fiának vezérlete alatt a bolgárokat három csatában megverte, magát Simeont Drisztra (a mai Szilisztria) várába szorította, s gazdag zsákmánynyal, sok bolgár fogolylyal tért vissza etelközi szállására.
Ez volt a magyaroknak első hadjárata Európában, melynek következtében azonban ismét újabb hazát kellett keresniök.
Emlékek a népvándorlás korából. Fegyverek és eszközök különböző leletekből.
Tornay Gyulától
A megalázott Simeon ugyanis, míg egy felől Leo császárt békealkudozással lefegyverezte, más felől, hogy a magyarokon boszút álljon, azok régi ellenségeivel, a besenyőkkel szövetkezett. Bolgárok és besenyők délről és keletről egyszerre, midőn a magyar haderő nagy része távol kalandozott, váratlanúl megrohanták Etelközt, s abban irgalom nélkül dúltak, öldököltek.
Ezen vereség után az etelközi szállás, melynek a számosabb és erősebb besenyők felől csak a könnyen átúsztatható folyók szolgáltak gyenge védővonalaiúl, tarthatatlanná vált. S Árpád és magyarjai családjaikkal, társzekereikkel, méneseikkel, csordáikkal megindúltak, hogy a Kárpátokon túl, a Duna és Tisza partjain biztosabb hazát foglaljanak.
A Kárpátokon a vereczkei szoroson keltek át s a Latorcza völgyén alászállva, Munkácsnál ütöttek legelsőbben tábort, honnan a puszták szilaj fiai kimondhatatlan örömmel legeltethették szemeiket a buja legelőkben gazdag, beláthatatlan alföldi síkságon.
Mikor történt a magyar nemzet kiköltözése az ősi hazából, – mit Béla király névtelen jegyzője Kr. u. 884-re helyez; – mikor szállották meg a magyarok Lebediát és azután Etelközt; mely évben folyt a bolgár-magyar háború s ennek következtében mikor kezdődött a mai Magyarország elfoglalása: a hazai, byzanti, nyugoti és orosz források adataiból biztosan megállapítani nem lehet; csak annyit állíthatunk bizonyosnak, hogy a honfoglalás sem 889 előtt, sem 896 után nem történhetett.
A honfoglalás korában a mai Magyarországot, az egykori roppant hún s a Nagy Károly által lerombolt avar birodalom székhelyét, gyér népesség lakta, melynek legnagyobb része szlávokból állt, kik a Dunán túl s a Felföld egyes völgyeiben az avarok elnyomva lézengő maradványaival, a nyugoti határszélen német gyarmatosokkal, az Al-Duna mellékén bolgár telepekkel vegyesen, apró főnökeik alatt szétszakadozva éltek; a Száván és Kulpán túl pedig a VI. században a Kárpátok éjszaki lejtőiről az Adriai tenger mellékére telepedett horvátok törzsei tanyáztak. Némileg rendezett állami élet e terűleten csak a német fensőség alatt állott Nagy-Morvaországban volt, mely a Felföld nyugoti részét foglalta magában s a Dunán túlra is kiterjedt. E szláv állam végromlása, melynek fejedelme, Szvatoplug, függetlenségre törekedve, épen a honfoglalás idejében elkeseredett harczot folytatott a német birodalom ellen, miután a németek nyugotról, a Tisza síkjára telepedett magyarok pedig keletről folyvást szorongatták, csak idő kérdése lehetett. Nagy-Morvaország a nyugotra törő magyarok csapásai alatt csakugyan még Árpád életében összedőlt; 906 után az évkönyvek többé nevét sem említik.
Olyan harczokban edzett, jól gyakorlott és fegyelmezett könnyű lovassággal, milyen a honfoglaló magyar volt, mely az íjjal, e rettentő fegyverrel, előre vagy hátra nyilazva, egyaránt bámúlatos ügyességgel tudott bánni, mely minden fáradságot, hideget, meleget, éhséget és szomjúságot könnyen tűrt, nem hogy a Duna és Tisza mellékén talált néptöredékek nem daczolhattak, de Nyugot- és Kelet-Európa egy hadserege sem bírt évtizedeken át sikerrel mérkőzni. E lovasságnak a honfoglalás munkáját néhány rövid év alatt végrehajtani nem lehetett nehéz föladat. Ekkor a pusztai élethez szokott magyar nép a síkon és rónákon szállott meg, a folyók völgyeiben, mint a helynevek Abaujban, Sárosban, Zemplénben stb. bizonyítják, jóval följebb hatolva, mint a meddig ma a magyar nyelv terjed; a régi lakosok pedig részint a határszéli hegyek közé vonúltak, részint mint szántóvetők és baromtenyésztők a földmíveléssel nem foglalkozó magyarok szolgáivá lettek.
Hogy a magyar emberségesen bánt a meghódított lakossággal, s hogy szláv alattvalóit nem sanyargatta oly kiméletlenűl, mint hajdan az avarok, hogy a magyar uralom a föld népére nem súlyosodott nagyobb teherrel, mint előbbi apró kényurai nyomása, bizvást következtethetjük abból, hogy a vezérek száz évnél tovább tartó korában, midőn a nemzet haderejének nagy része gyakran éveken át az országon kivül, távol hadjáratokon kalandozott, a keresztény hadi foglyok tömegével folyvást szaporodott idegen lakosság még a riadei és augsburgi vereségek után sem tett semmi kisérletet, hogy a magyar uralmat lerázza s az előbbi állapotot visszaállítsa.
Hogy a honfoglalás a IX. század utolsó éveiben teljesen be volt végezve, kétségtelenné teszi a magyarok felső-olaszországi hadjárata, mely 899 tavaszán kezdődve egy álló esztendőnél tovább tartott, s melyre csak a mai magyar föld teljes meghódítása és biztosítása után lehetett vállalkozniok. E hadjárat elején a lehetetlenséget nem ismerő magyar lovasság; miután a lagunák szigeteit elfoglalta, lóháton és tömlőkön a malamoccói csatornába hatolva, magát Velenczét is megkisértette bevenni; e vakmerő vállalat azonban a velenczei gyakorlott hajóhad által kifejtett védelmen meghiusúlt (899-ik év julius hó 29-én). Egy pár hónap mulva, a brentai döntő ütközet után, melyben a magyar könnyű lovasság taktikai előnye a túlnyomó olasz hadsereget tönkre tette, egész Felső-Olaszország tárva állt a magyar hadak előtt, melyek, miután Felső-Olaszországot a határszéli havasokig beszáguldozták s a Pón átkelve, Párma és Modena vidékét is rettegéssel töltötték el, végre Berengár király által nagy ajándékokkal hazatérésre biratva, Friaulon és Isztrián, az ettől fogva magyarok útjának (strada Ungarorum) nevezett vonalon, gazdag zsákmánynyal vonúltak haza.
E sikerűlt hadjárat nyitotta meg a magyarok európai nagyszerű hadjáratainak félszázadnál tovább tartott hosszú sorát. Ezekért csak magát a pusztailag élő, kiválólag harczra termett és szervezett, és így a háborúra utalt magyar nemzetet tenni felelőssé, mely hazát is fegyverrel szerzett s annak föntartására csak fegyverei diadalában láthatta a biztosítékot, elfogúltság volna. E hadjáratok keletkezésének és sikerének kulcsát nemcsak magában a harczias magyarságban, hanem Nyugot- és Kelet-Európa akkori zilált politikai viszonyaiban, a germán és szláv elem engesztelhetetlen kölcsönös gyűlöletében és harczaiban is kell keresnünk, melyek a magyar haderőt, mint szövetségest, nem egyszer hívták és vezették a magával meghasonlott német birodalom dúlására.
Lovas alak a népvándorlás korából.
Tornay Gyulától
A magyar szomszédság, melyet Arnulf császár eleinte a morva szlávok megrontására igyekezett fölhasználni, nem sokára saját birodalma veszedelmévé vált. A magyar hadak már 900-ban a keleti határgrófságban dúltak, s az Ensen áttörve, egy nap alatt hosszában és széltében mintegy 10 mértföldnyi terűletet pusztítottak el. 901-ben, midőn a morvák a németekkel kibékűltek, a magyarok a német birodalom másik keleti védbástyáját, a karinthiai határgrófságot támadták meg s Laibach várán túl száguldoztak; 902-ben a morva földön, 903-ban a bajor herczegségben, a következő egy pár évben, mint Berengár szövetségesei, Felső-Olaszországban táboroztak; 906-ban pedig, a már ekkor megdöntött morva birodalmon át, a szász herczeg által elnyomott elbemelléki szlávok fölhívására, Éjszak-Németországban, a szász földön hordozták győzedelmes zászlaikat.
A helyzet Németországra nézve tűrhetetlenné kezdett lenni, s Lajos német király 907-ben, midőn a honalkotó Árpád halála után a törzsfőnökök annak kiskorú fiát, Zsoltot emelték a vezérségre, elérkezettnek vélte az időt a szenvedett sérelmek megtorlására. Hadaival, jelesen a bajorokkal hazánkba tört; de a bajorokat ez év julius 5-én már Magyarország belsejében – tán a krónikáink által említett Bánhídánál, Tata alatt – a magyar hadak tönkre verték. „A bajor törzs úgy szólván meg van semmisítve”, írja egy kortárs; és Németország ereje annyira megzsibbadt a vereség által, hogy a magyar hadak 908-ban az elbemelléki szlávokkal versenyt dúlhattak az éjszaki tengerig, s míg Hamburgot a szlávok, ők Bremát rabolták ki, 909. évben pedig a sváb és frank földön a Rajnáig kalandozhattak.
Az ifjú Lajos király megkisértette az utolsó erőfeszítést; 910-ben a bajor, sváb és frank törzsek harczosait halálbüntetés terhe alatt táborába parancsolta. Támadását azonban a villámgyors magyar lovasság megelőzte, a német tábort Augsburg alatt megrohanta, s vérengző ütközet után, midőn a németek a diadalt már kezeik közt vélték, ügyes hadi csellel két tűz közé szorítva összetörte. Németország szerencsétlensége most tetőpontra hágott; Lajos, hogy országát a magyaroktól megmentse, vezéreiknek nagy összeget fizetett, s magát évi adófizetésre kötelezte. Ezt a megaláztatást a szerencsétlen ifjú király nem sokáig élte túl; 911-ben elhalt s benne a Karolingok utolsó férfi sarja sírba szállt.
Utódja Konrád frank herczeg lett, ki alatt a birodalom belviszályok s nyilt polgárháború szinhelyévé vált. A magyarok siettek ezt fölhasználni s 912-ben a frank földet és Thüringiát, 913-ban a bajor és sváb földet zsákmányolták, 913-ban a corveyi monostort égették föl s a szász földön és Thüringiában kalandoztak; 917-ben (január 21-én) Baselt s a Rajnán túl Elsasst és Lotharingiát pusztították tűzzel-vassal.
A 918. év végén elhalt Konrád helyébe a frankok és szászok az erélyes Henrik szász herczeget választották királylyá, ki, bár az első évben nem birta is saját tartományát, a szász földet, a szokott adót követelő magyar hadak dúlásától megmenteni, Németországban a királyi tekintélyt csakhamar helyreállította, a belviszályt megszüntette, s azt az egy pár évi pihenést, melyet a 922-ben és 924-ben Apuliáig s Déli-Francziaországban az Atlanti tengerig száguldozó magyarok Németországnak engedtek, a birodalom haderejének fejlesztésére, a városok és várak erősítésére, a lovasság begyakorlására használta föl. Henrik, hogy e nehéz munkához időt nyerjen, megragadta a véletlen által nyújtott kedvező alkalmat. Midőn a magyarok 924-ben ismét a szász földet dúlták, azok fogságba jutott egyik tekintélyes vezérét, minden váltságdijt visszaútasítva, csak oly föltétellel bocsátotta szabadon, hogy a magyarok vele, ki magát a rendes évi adó fizetésére kötelezte, 9 esztendei fegyverszünetet kössenek.
E fegyverszünet alatt, melybe Henrik saját herczegségén kivül a többi német tartományok nem voltak befoglalva, csak egyszer, 926-ban látjuk a magyar hadakat Németországban, midőn a bajor földön átvonúlva, a sváb földet, azután Elsasst és Lotharingiát is bekalandozták. E hadjáratra vonatkozólag birjuk a st.-galleni monostorba vetődött magyar lovascsapat élethű leirását a X. század második felében élt Ekkehard szerzetesnek szemtanúk után adott leirásában, melynek érdekes epizodjaiban lehetetlen a természet nyers, szilaj, hirtelen föllobbanó, de hirtelen ki is engesztelődő, vidor életkedvű s romlatlan lelkű fiaira, a magyar nemzeti jellem maig is feltűnő vonásaira, rá nem ismernünk.
Midőn a fegyverszünet utolsó esztendeje közelgett, Henrik már elég erősnek érezte magát és nemzetét, hogy a magyarokkal megmérkőzzék, s a magyar követséget, mely a fizetni elmulasztott adóért ment hozzá, üres kézzel utasította vissza. A magyarok erre a 932-dik év őszén támadással feleltek, a szász földet és Thüringiát hadaikkal elárasztották; de egyes szétszórt csapataikat, melyek a zord időben éhségtől és fagytól is sokat szenvedtek, a halálbüntetés alatt fegyverbe parancsolt nép üldözőbe vette és szétverte, magát a főtábort pedig Henrik válogatott s jól begyakorlott lovasságával meglepve, vérengző viadal után teljesen tönkre tette. (933 márczius 15.) Ez volt az első döntő győzedelem, melyet német hadak nyílt csatában a magyarok fölött nyertek.
Henrik haláláig (936 július 2.) nem háborgatták többé a magyarok a német birodalmat. E közben 934-ben Konstantinápoly falai alá száguldozva folytatták a megszokott kalandozást; de, a mint Henrik fia és utódja, az ifjú I. Ottó trónra léptével újra kitört a német törzsek viszálya: már a 936. év vége felé a sváb és frank földön termettek, azután kora tavaszszal a Rajnán Wormsnál átkelve, Lotharingiát és Elsasst most már harmadszor özönlötték el, majd Orleansnál a Loire-on átnyomúlva, a tengerig hatoltak, onnan Burgundián és a mai Savoyán átvonúlva, áttörtek a járhatatlanoknak hitt havasokon, Olaszországot Nápolyon túl is benyargalták, s úgy tértek vissza az egy esztendőnél tovább tartott diadalmas hadjáratból, melynek végrehajtására vállalkozni Európában akkor csak a magyar könnyű lovasság merészkedhetett.
Nem volt ily szerencsés szászföldi berohanásuk, melyet, a birodalom belviszályait fölhasználva, 938-ban ismét megkisértettek, mikor csapataik egy része Dortmund mellett a Hunnentränkének nevezett mocsáros erdőségbe szorítva veszett el. E veszteség után Éjszak-Németországot többé magyar hadak nem háborgatták., hanem 940-ben Olaszországban s onnan a Pyrenei hegyeken át spanyol földre is elkalandoztak, 943-ban pedig a keleti birodalmat szorongatták.
Zsolt fia, az ifjú Taks, a mint atyja után a vezérséget átvette, 947-ben fényes hadjáratot folytatott Olaszországban egész Otrantóig; hadai 951-ben Felső-Olaszországon át a Rhône mellékét özönlötték el s a Loire völgyében az Atlanti tengerig nyomúltak; 954 tavaszán pedig, midőn a királyi családban kitört meghasonlás miatt egész Németországban elkeseredett polgárháború dühöngött, ismét a német földre rontottak. A lázadó Konrád frank herczeg, a király veje, a betört magyarokat Wormsnál fogadta, fényesen megvendégelte s személyesen vezette ellenségei jószágainak dúlására a Maas folyóig. E pusztító hadjáratról, Cambray ostromáról, Rheims és Metz környékének veszedelméről, a kolostorok évkönyvei siralmasan emlékeznek.
Midőn 955 nyarán az elbemelléki szlávok lázadása Németországot ismét komoly veszélylyel fenyegette, a háborúra készülő Ottó előtt magyar követség jelent meg, melynek valódi czélja nem lehetett egyéb, mint hogy a birodalom belviszonyairól tudomást szerezzen. Alig érkezhetett ugyanis e követség haza, a mint a készen állott magyar hadak, melyek számát a krónikák 100.000 főre teszik, a bajor földet megrohanták. Ottó fegyverbe szólította ellenök a Rajnán inneni német törzsek összes haderejét. Az Ulrik püspök által hősileg védett Augsburg közelében, a Lech mezején folyt le a döntő ütközet, mely két nemzet sorsáról volt hosszú időre határozandó. Reggeltől estig tartott elkeseredett küzdelem után, melyben az Ottóval kibékült Konrád frank herczeg is elesett, az Ottó által személyesen vezetett birodalmi hadak teljes diadalt arattak (955. aug. 10.); a szétvert magyar tábor menekülő csapatait a föld népe üldözőbe vette s leöldökölte, elfogott vezéreiket Henrik bajor herczeg, Ottó öcscse, Regensburgban kivégeztette.
Az augsburgi diadallal Németország a magyarok hadjárataitól megszabadúlt; a megrongált magyar haderő ezentúl csak a keleti birodalomban folytatta még egy ideig megszokott becsapásait, melyek legutolsója 970-ben szerencsétlenűl végződött, nyugoton pedig csak saját terűlete védelmére szorítkozva vívott apróbb harczokat a lépésről-lépésre előnyomúló németekkel. A birodalom keleti védbástyája, a 907-ben lerombolt keleti határgrófság, I. Ottó életében, 973-ban már vissza volt állítva.
Az augsburgi véres leczke, mely a folytonos harczi kalandokhoz, zsákmányhoz szokott magyarságot nyugotról visszaszorította, magában a magyar nemzet életmódjában, gondolkozásában is nagy változást idézett elő, s az eddig lóháton, harczok közt élt pusztai népet a megtelepedett élet békés foglalkozásaira készítette elő. Az átalakúlás természetesen csak lassan mehetett. Taks még mint az ősmagyar nemzeti szellem képviselője halt el 972-ben s pogány módra temettetett el a Duna partján a nevét megörökítő Taksony helység közelében. De a mint fia, Gejza veszi át a nemzet kormányát, rögtön föltűnő fordúlat áll be Magyarország politikai viszonyaiban, mely eddig a nyugoti eszmék előtt zárva állt, most pedig önkényt látszik föltárni kebelét a császár és a német, cseh, olasz papság befolyásának és azoknak az eszméknek, melyeken a nyugoti egyház és állam nyugodott.
Gejza, kit krónikáink erőszakosnak festenek, hatalomra vágyott. Igazi fejedelme akart lenni a nemzetnek, melynek elődjei eddig csak első vezérei voltak és kiméletlenűl levervén minden mozgalmat, mely hatalomköre tágítását ellenezte, a nemzet kormányát a maga kezébe ragadta s tettleg király volt népe fölött, csak a czím hiányzott nála. Az ő korában nem határozott többé a nemzet közgyűlése a béke és háború fölött; nem hirdették többé a kiáltók: „isten és a magyar nép szava, hogy ez s ez napon, itt és itt, ki-ki fegyveresen megjelenjék”; nem lengett többé a nemzet hadi zászlaja a koronás karvalyt ábrázoló czímerrel a külföldi csatatéreken. Gejza lerombolta a régi alkotmányt, a nélkül hogy újat alkotott volna, szakított az ős hittel, a nélkül hogy a kereszténységet őszintén elfogadta s az egyházat megalapította és szervezte volna; hisz maga sem szűnt meg az ősi hit szerint áldozni, és midőn ezért papja megdorgálta, büszkén azt felelte: „elég gazdag s hatalmas vagyok, hogy azt tehessem” .
A kereszténység terjesztésének első kisérlete Magyarországon már jóval elébb Keletről történt. Byzanti irókból tudjuk, hogy 948-ban a Konstantinápolyban követségben járt Bulcsú, a nemzet főbirája, ott Árpád egyik másodunokájával együtt a keresztséget fölvette, s példáját csakhamar Gyula, a hét törzsfőnök egyikének utódja is követte, ki magával hozta Erdélybe a Magyarország püspökévé fölszentelt Hierotheus szerzetest. De ha volt is e kisérletnek némi sikere, az elenyészőleg csekély lehetett a nyugoti egyház által később elért eredményhez képest. A nyugati egyház első apostolai, kik Gejza korában Magyarországon működtek, Wolfgang einsidelni szerzetes, Pilgrin passaui és Adalbert prágai püspök voltak. Hatásuk mindazáltal a nemzetnek csak kis részére terjedett ki, és még nem biztosíthatott teljes diadalt a kereszténységnek a pogányság fölött.
A keresztény magyar állam megalapítására Gejzának keresztény hitben nevelt fia, István, a magyar nemzet igazi apostola, volt hivatva, ki még atyja életében nőűl vette a német császári családból II. Henrik bajor herczeg leányát, Gizellát, s midőn atyja halálával a vezéri hatalmat kezébe vette (997), lelke mély meggyőződésével, ifjúi tettereje egész hevével fogott az élete föladatáúl kitűzött munkához. Szóval és tettel, intéssel és példaadással, szelid és kemény eszközökkel ő maga lett a térítés vezetője, valódi éltető lelke.
István egyházi és politikai újítása, különösen az a parancsa, hogy, mint ő maga tette, mindenki bocsássa szabadon keresztény rabszolgáit, visszatetszéssel találkozott az ős vallás és régi kormányrendszer hiveinél, kik az idegen befolyást gyűlölték s ellenszenvvel tekintettek az István udvarában szereplő idegen papokra, külföldi lovagokra és jövevényekre. A lázadás zászlaját túl a Dunán, a Somogyságban, a törzsfőnökök egyikének utódja, Kopány, a tar Zirind fia, tűzte ki. István Esztergom közelében, a Garam partján gyűjtötte össze táborát, hol őt Hont és Pázmán német lovagok, több maig is virágzó magyar főnemes család (mint a Forgáchok s a kihalt Szentgyörgyi grófok) ősei, német szokás szerint lovaggá avatták. Hadai a Ják nemzetség alapítója, a Niczky család őse, a német Venczelin vezérlete alatt a Veszprém várát vívó fölkelőket leverték s a lázadást vérbe fojtották.
E diadal után István kettőztetett erélylyel látott az egyház szervezéséhez; papokat, szerzeteseket hivott az országba, minden tíz faluval egyházat építtetett, tíz püspökséget szervezett, a magyar egyház élére érsekséget állított, s annak székhelyéűl a fejedelmi lakot, Esztergomot jelölte ki.
Hogy egyházi intézkedéseit s a polgári alkotmány átalakítását szentesíttesse, István az érseki székre általa kiszemelt Astricust Rómába küldötte s a pápától áldást és koronát kért. II. Sylvester pápa örömmel fogadta a magyar nemzet lelki hódolatát, melynek független országában a szent szék biztos támaszra számíthatott a császári hatalom ellen, s Astricust a Boleszláv lengyel fejedelem számára készíttetett koronával s egy bullával küldte vissza, melyben Istvánt és utódjait, kik megválasztatva e koronával meg fognak koronáztatni, a magyar egyház fölötti rendelkezést illetőleg a legkiterjedtebb jogokkal és kiváltságokkal ruházta föl, megengedvén egyszersmind neki és utódjainak, hogy az apostoli királyság jeléűl magok előtt keresztet hordoztathassanak.
Az 1000-ik évben, Mária mennybe menetele ünnepén (augusztus 15-én) történt István királylyá avattatása a szent koronával, melyhez, mint az ország önállóságának s a nemzet alkotmányos szabadságának jelképéhez, a magyar nemzet maig is vallásos kegyelettel ragaszkodik. Ez ünnepélyes tény zárta be a letünt ősmagyar kort; ez a nap avatta föl az ifju magyar nemzetet az európai népek testvérévé, a keresztény miveltség és polgárosúltság leendő bajnokává.
Magyar pogánykori kard.
Tornay Gyulától
