A morvaországi németek népélete. Strzemcha Páltól, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

A morvaországi németek népélete.
Strzemcha Páltól, fordította Katona Lajos

Szokások és erkölcsök. A haladó kor kérlelhetetlenűl irtja a népek eredeti sajátságait. A művelődés diadalai egyik néptől a másikhoz terjednek, s a növekvő művelődéssel együtt megváltozik a népek gondolkodása és érzése, erkölcse és szokása is. Mentűl előbbre halad ez úton az emberiség fejlődésének legmagasb czélja felé: annál többet veszítnek egyes részei mindabból, a mi őket egymástól elválasztja és megkülönbözteti. Ott pedig, a hol egy ország szűk határai közt nyelvében és jellemében különböző két nép lakik, s a hol e két faj érintkezését napról-napra növelik a közös törvények, melyek alatt élnek, a közös létkörűlmények, sőt – hogy úgy mondjuk – a közös levegő, melyet beszívnak: ott nemcsak érthető, hanem egészen természetes eredménye az előzőknek az, hogy a két nép sajátszerű jellemvonásai idő haladtával mind jobban elmosódnak. Így Morvaország németségének is napról-napra láthatóbban pusztúlnak a tisztes ősi szokásai, kivált ott, a hol kis szigetekben laknak szláv polgártársaik között elszórtan. Nem egy szép és mélyebb értelmű szokás mind ritkábban s mindegyre szűkebb körben van már gyakorlatban. Számos olyasmi, a mi eredetileg csak a németségnél volt szokásban, a szlávoknál is utánzásra talált, s viszont nem egy szláv szokás a német családoknál is meghonosúlt. Számos oly dolog továbbá, a mit régmúlt idők drága örökségeképen őriznek még ma is a morvaországi németek, természetesen nem csupán az ő sajátjuk, hanem az egész német nép egyetemeé s ennek minden törzsénél és ágánál előkerűl némely változatokkal.

A vallás a nép egész életének legjellemzőbb alapja. A legszebb és legnevezetesb szokások a vallási ünnepekhez fűződnek. S minthogy a régi germánok természetimádása számos pontban érintkezésre talált a helyét diadalmasan elfoglaló kereszténységgel: ennek a találkozásnak alapján számos vallási ünnepben s a hozzájuk csatlakozó szokásokban vonatkozásokat látunk a régi hitrendszerre.

Az egyházi év körét követve, mindjárt annak a küszöbén Szent Miklósnak, az ajándékosztónak, jól ismert alakjával találkozunk, ki Ruprecht nevű szolgája kiséretében jár házról-házra, hogy a jó gyermekeket megjutalmazza, a gonoszokat pedig megfeddje, sőt bizony meg is büntesse. A hová nem mehet el személyesen, ott az apró nép deczember 6-ának előestején a fél czipőjét, vagy egy tányért tesz ki az ablakba, s ime – másnap reggelre majdnem mindig akad benne egy kis örömet szerző ajándék. Még ha vádolja is őket a piczi szivecskéjük, hogy viselkedésük nem érdemel dicséretet és jutalmat, azért mégis mindenféle csemegével és játékszerrel van a tányér teli, csakhogy e jóságos dolgok mellett ilyenkor esetleg egy kis intő vessző is látható.

Szebb és örvendeztetőbb ünnepe azonban nincs az egész esztendőnek, mint a Megváltó születésének ünnepe. A család körében szokásos megülésének módja világosan mutatja a régi germánok Jul-ünnepével való összefüggését. A karácsonybőjti ebédet csak az esti sötétség beálltával adják föl, s az ilyenkor föltálalt étkek közűl még a szegényebbek házaiban is csak vajmi ritkán hiányzik a hal. A türelmetlen kis gyermekeket, a kik naphosszat éhezve eledelért rimánkodnak, azzal vigasztalják, hogy majd kárpótlást nyernek estére az „arany disznócska” meglátásában. Ha ez az igéret sem használ, akkor az anyjuk azzal a fenyegetéssel csitítja őket, hogy Perchta asszony eljő s a türelmetlenűl rakonczátlankodó gyereknek kilyukasztja fúróval a hasát (Schönhengst vidéke). Az estebédet egész éjfélig elnyújtják. Csemegéűl méz, alma és dió kerűl az asztalra. A hol gyermekek vannak a háznál, ott természetesen kigyúlnak a karácsonyfa gyertyácskái. Bőséges ajándékokkal adják a zsenge gyermeki léleknek értésére, milyen nagy üdvösséget árasztott az emberiségre Isten fiának a földre szállása. Mikor a gyermekek már rég alusznak, az idősebbek még mindig az asztal körűl ülnek, várva az éjféli misére menetel idejét, melyhez a családfő adja meg a jelt. Csak az egészen elaggottak, a betegek és gyermekek maradnak odahaza; a többiek a téli hideg ellen jól felöltözve, kezükben lámpást tartva, mennek az Úrnak fényesen kivilágított házába. De még az éjféli mise után is hangos élet van a faluban. Ez éjszaka egyáltalán vajmi keveset alszanak. Zenészek járnak körűl trombita- és kürtszóval s „pásztordalok”-at játszanak. A legények pedig vígan durrogtatják pisztolyaikat. Magukba zárkozottabb és elgondolkozóbb emberek ilyenkor az istállókba is kinéznek s ott csendesen hallgatódznak; mert ez éjszakán megszólalnak és megértik az emberek nyelvét az állatok, fölebb emelkelve a teremtés rangsorában. Már csak ezért is bővebb takarmányt kapnak az előző napon, mint máskor, sőt a gondos gazdasszony mindenik tehénnek még egy darab mézes és vajas kenyeret, vagy egy-egy szelet karácsonyi fonott kalácsot is ad. Emberlakta vidékektől távol ez éjjel senki sem jár szívesen, s ha mégis kénytelen vele, minden levélzörrenéstől összerezzen, – mert ilyenkor a lelkek röpködnek szanaszét a levegőben.

Már egy héttel karácsony előtt fölállítják a „jászol”-t, a mely a falusiak házaiból sem hiányzik. Itt természetesen csak a gyerekek maguk nyirkálják ki az istállócska alakjait színes képekből, amott ellenben már fából szépen kifaragott s tarkára festett alakok állnak a szent jászol körűl.

Éjszaki Morvaország számos helységében a kis jézus karácsony bőjtjén este körűljárja a falut. Régebben ez ünnepi körmenet a következő személyekből alakúlt: két angyal, Szent József és a kis Jézus valának a játék fő személyei. Az angyalok természetesen talpig érő fehér ruhába voltak öltözve s a fejükön csinált virágból font koszorút viseltek, melynek a levelei mélyen az arczukba lóggtak; a jobb kezükben tarka szalagokkal körűlfont, három hajtásban végződő fenyűgaly volt. A balkezükkel tartották ez angyaloknak öltözött fiatal leányok a mindenféle ajándék-holmival, gyümölcscsel, mézeskalácscsal, czukorral, de néha nyers burgonyával, káposzta-csutkákkal, dióhéjjal s más effélével is töltött kosarat. Szent József lóháton jelent meg. A lovát úgy formálták, hogy maga elé és mögé egy szitát kötött, ezek közűl az elsőre egy kampós fát erősítettek, a mely a Szent József alakjával együtt fehér lepellel volt borítva. Elűl az ilyenképen ábrázolt „szürke” föl is volt kantározva; két oldalvást a fején fölvarrt piros folt jelezte a szemeit; hátúl pedig a másik, szintén fehér lepellel leborított szitához többnyire csak papirszalagokból készűlt lófark volt erősítve. Jobbra és balra a;,ló” oldaláról vörös harisnyák lógtak le, melyek a lovas szent lábait helyettesítették. Arczáról lenből vagy mohából való hosszú szakáll függött alá, a fején pedig valami furcsa alakú süveget viselt; baljában tartá a ló gyeplőjét, jobbjában pedig egy rövid botot. A kis Jézust szintén hófehér ruhába öltözött serdűlő hajadon ábrázolta, ki egy kis karácsonyfát tartott a kezében. E négy alakból álló fő csoporthoz a „pásztorok” vagy „cselédek” kisebb-nagyobb, rendesen három személyből álló kisérete csatlakozott. Ezeknek az egész jelmeze abból állott, hogy az őket személyesítő paraszt-legények a bundájukat a szőrével kifelé fordítva öltötték föl. Hosszú botok voltak a kezükben, melyekkel énekük közben a padlót verve jelezték az ütemet. Így vonúlt végig az egész csapat a falun, sorban járva mindazon házakat, a hol a gyermekek számára karácsonyfát állítottak. Az illető házba érve, előbb az „angyalok” léptek a szobába s előadták köszöntő versüket. Erre Szent József alakja léptetett be nagy ünnepies komolysággal s körűljárta a szoba közepén álló asztalt. Tudakozódott a gyermekek magaviseletéről, maga is elmondván egyet-mást szokásos helytelenkedéseikről. E közben mérgesen csapkodta botjával az asztalt. Végre beléptt a kis Jézus is, kinek az „angyalok” jelentést tettek a gyermekek nem egészen kifogástalan viselkedéséről:

„Och Chreist, wenn iech Dir's soge sol:
De Welt ies biese Keinder vuol. [liege,
De Keinder thun neischt olls schelte onn
Onn de Eltern woss ei dam Tod betriege.”

(Ó, Krisztus, meg kell vallanom
Sok a rosz gyermek a világon.
Hazudnak, czivódnak egyre-másra,
Szegény szüléik nagy bánatára.)

„Rosz hírt hallok tőletek! – mond erre a kis Jézus: „Ha ezt előbb hallom, ide be se tértem volna” . Erre azonban az angyalok a gyermekek szószólóiként lépnek közbe, a mire a kis Jézus megengesztelődve így folytatja:

„Wenn meich de Engel a su schien beitte,
Su wil iech iene a Gov rai scheicke.
Dasse hoe iech Ross onn Woge,
Druff hoe iech chreistliche Gove
Für de jounge Maedelain,
Für de jounge Knaebelain!”

(Mert oly szépen kérnek az angyalok,
Hát mindnek ajándékot adok.
Azért van a lovam s kocsim velem,
Krisztusi ajándékkal tele:
A kis leánykák örömére,
A kis fiúcskák részére.)

A kis Jézus körmenete a Kuhländchenben. (Botenwald községben)
Ottenfeld Rudolftól

Ezután kinyílt a mellékszoba ajtaja, s a közepén felragyogott a karácsonyfa; most beléptek nagy ugrándozva a pásztorok, körűltánczolták a fő személyek csoportját s ezzel az énekkel fejezték be az egész játékot:

„Laefet, ihr Hirtle,
Laeft olle zugleich,
Nammt Schahnachain
Onn Faifen meit aich!
Laeft olle zumol
Meit fraideraichem Schol
Ouf Bethlehem zom Keinderlain
Zum Krippelein aim Stol.”

(Fussatok, pásztorok,
Fussatok mindnyájan;
Kiki vigye sípját,
Vigye furulyáját!
Rajta hát, siessetek
Víg muzsikaszóval,
Bethlehembe kisdedet
Leltek egy jászolban.)

E játék némely változatban mind máig dívik. A Morva forrásai környékén lévő Altstadtban honos játék személyei: a fullajtár, a gazda, Miklós, József, Mária, a kis Jézus, Gábriel és Mánuel angyalok és a pásztorok. Szövege terjedelmesebb, mint az előbbié, de részben szó szerint egyezik vele. A gazda nem akar Szent Józsefnek, Máriának és a kis Jézusnak szállást adni, hanem az istállóba utasítja őket. Erre elmennek. Most megzendűl az angyalok éneke: Gloria in excelsis Deo! Erre fölébrednek az addig alvó pásztorok és hódolnak a kis Jézusnak, a ki kiküldi az angyalokat, hogy tudakozódjanak a gyermekek magaviseletéről. A válasz itt sem egészen kedvező, s megint az angyalok a gyermekek szószólói; a mire ezeket megajándékozza a kis Jézus. Most a gazda sajnálja, hogy az imént a szent családnak, melyet nem ismert föl, nem adott szállást. A szállást megtagadó gazda a schönhengsti karácsonyi játékban is előfordúl, a melynek a többi szereplői ezek: Heródes és az ő kapitánya, Mária a kis Jézussal, József, angyalok, a három napkeleti király, pásztorok. A Kuhländchen Botenwald községében pedig a következők: gazda, fullajtár (fehérbe öltözött fiú), két koronás angyal, Mária, József, két pásztor. A botenwaldi karácsonyi játék is csak egy régibb s hajdan általán sokkal hatásosabb előadású misztérium sarjadéka, a mely igen szembetűnőn mutatja, mint törli le mind jobban az idő mostoha keze a régi népies hagyományok eredeti hímporát. A fullajtár jelenti az angyalok közeledtét, az angyalok pedig Mária érkeztét, ki csakhamar megjelenik, kezében egy kosarat meg egy kis bölcsőt tartva. A gyermekek viselkedésére vonatkozó kérdéseit itt is a szokásos kedvezőtlen felelet követi. Az angyalok közbenjárása és a karácsonyi ének elzengése után Mária megajándékozza az apró népet. Most belép Szent József s utána a pásztorok. József ringatja a bölcsőbeli kisdedet, a pásztorok egy bárányt adnak hódolatuk jeléűl s egy pásztordalt énekelnek. Erre párbeszéd következik Mária és József között, mely a kis Jézus szerető gondozását emlegeti. A szereplők ezután „egy-két garast” kérnek a kisdednek főzendő „köles kásóra.” József kéri a házi gazdát, adjon neki és övéinek szállást, de nem kap, a mire az angyalok mentükben a „Gloria, gloria! ” karát zendítik rá. Most belátja a gazda, hogy hibázott s a távozók után siet, hogy visszahívja őket.

Az év utolsó napjának (Sz. Sylvester) nevezetes voltát is teljes mértékben fölfogja a nép. A délelőtt még egészen úgy telik el, mint más hétköznap, de a délután már félünnep. A sötétség beállta előtt templomba gyűjtik a harangok a hiveket, s a pap szentbeszédében lelkük elé idézi mindazt, a mit a gyorsan tova siető év utolsó napján meg kell gondolniuk, s aztán áldást ad rájuk. Ájtatosság után, mikor már minden házi teendő is el van végezve, a lakószoba nagy asztala köré telepednek a háznép s a cselédség tagjai, valamint egy-egy vendégűl meghívott magában álló ismerős is; a búcsúzó évben még egyszer jól lakmároznak s aztán játék, tréfálkozás és énekszó mellett várják az éjfél óráját s vele az újév érkeztét. Nevezetes szaka ér véget az emberi életnek, s ilyenkor mindenki szívesen tekint vissza a múltba s még szívesebben pillantana a jövőbe. Kivált a szerelmesek! A lányok a fejükön átvetik a papucsukat; ha a hegye az ajtó felé áll, akkor az, a kié így áll, rövid idő múlva elhagyja a házat, hogy új otthonba költözzék; ellenben ha a papucs hegye a szobába befelé néz, akkor még legalább egy esztendeig kell várnia. Kedvelt mulatsága ez estének az ólomöntés is. Bádog kanalakban ólmot olvasztanak s ezt aztán vízbe csöpögtetik. Az így támadó sajátszerű alakokból a képzelődés erejével mindenfélét ki próbálnak olvasni: Az ilyen jóslat megmondja nemcsak azt, mikor és kihez megy az illető férjhez, vagy kit vesz nőűl, hanem egyáltalán a jövőre vonatkozó minden kérdésre megfelel. Egészen csalhatatlan pedig az ily jóslat akkor, ha az ólmot valami régi templom vagy épen a temető- kápolna ablakszegélyeiről szerzik hozzá.

Vízkeresztkor a házigazda – vagy régebben, a mikor az írás mestersége még kevésbbé volt elterjedve, az iskolamester – a ház minden ajtajára fölírja az évszámot s közibe a három király neveinek kezdőbetűit: C+M+B. A kréta, a melylyel írja, meg van szentelve, s e jegyek minden boszorkányságot és ördögi ártalmat távol tartanak a háztól. A három király napjával véget ér a tizenkét szent éjszaka, melyek elseje karácsony éje. E napok időjárásából következtetnek az új év tizenkét havának időjárására.

Új-év napjával kezdődik és farsang derekáig tart a szegény gyermekek három-király-járása. Rendes ruházatuk fölé inget öltenek, a fejükre papirosból való püspöksüveget vagy aranypapírból szabott koronát tesznek. Egyikük rendesen fenyűkorommal feketére mázolja a képét. A három közűl a középsőnek hosszú bot van a kezében, a melynek a végén egy csillag látható. A hová belépnek, ott alkalmi éneket mondanak, vagy csak szavalnak, a miért ajándékot kérnek.

S ezzel a farsanghoz értünk. Ennek idején minden vasárnap majd a falubeli korcsmában, majd a környék valamelyik falvában van tánczmulatság. Sajátszerű könnyelműség vesz ilyenkor erőt az ifjúságon s az élet gondtalan élvezése az általános jelszó. Kivált a farsang három utolsó napján folyik a táncz nagy kitartással. Farsang utolsó hétfőjén és keddjén sok helyt álarczos menetben vonúlnak a legények az útczákon végig. Jelmezeik természetesen fölötte egyszerűek s jobbára csak régi rongyos ruhákból, kóczból és rőzséből meg szalmából telnek ki. A lárva vagy legalább az álorr azonban nem hiányozhatik arczukról. Mentől rútabb az alak, annál jobb. A vigasság jelvényeűl jobb kezükben szalagokkal díszített boros palaczkot visznek. Képzelhető, hogy az ily menet milyen éktelen lármával halad. A hol valami fürge tánczosnő lakik, az olyan ház előtt az álorczások szívesen megállanak s úgy intézik a dolgot, hogy e hódolatért egy kis borravalót kapjanak. A hajdan sokkalta ünnepélyesebb farsangvégi „bőgőtemetés” ma már rendesen csak abból áll, hogy hamvazó szerda előtti éjfélkor a tánczteremben körűlhordják a nagybőgőt, a mihez a jelen lévők szörnyen bús képeket vágnak. Ezzel a zene víg hangja elnémúl, ütött a bűnbánat órája.

Bőjtben a „perecz” a kedvelt sütemény mindenfelé. Alakja kétségtelenűl a napkorongnak és küllőinek ábrázolata s a régi germánok azon ünnepeinek maradványa, melyek a napkerék visszafordúlására vonatkoztak. Csodálatos, hogy milyen élénken maradt fönn épen Morvaország németségénél az ősrégi természettisztelet emléke. Már a karácsonyi ünnepkör némely szokása is erre mutat, még hevesebben nyilvánúl azonban a tavaszi meleg és világosság vágya a húsvétünnep közeledtével. A mély értelmű szokásoknak egész sora fejezi ki e sovárgást a húsvét előtti vasárnapokon, míg végre maga a húsvét reggele meghozza a várva-várt s örömmel üdvözölt föltámadást és megváltást.

Húsvét előtti negyedik (Oculi) vasárnapon kihordják a halált, a miért is e napot halál-vasárnapjának hívják. A 12. és 20. év közötti ifjúság, még pedig leginkább a fiú nép, nagy szalmabábot készít s ezt régi, hasznavehetetlen ruhadarabokba takargatja, az arczát lárvával jelzi s az így ábrázolt halált délután kiviszi a szabad mezőre (Deutsch-Jassnih, Seitendorf). Ide érkezve, az egész csapat körűltánczolja a földre fektetett bábot s kiabál, újjong és énekel körülötte. Végre aztán valamennyien neki esnek a bábunak, apróra széttépik és tüzet raknak vele, mely a legutolsó ízig fölemészti. Másutt vízbe dobják a „halált” s azzal úsztatják el.

Húsvétvasárnapi vetésáldó közmenet Neutitschein környékén.
Ottenfeld Rudolftól

Ugyancsak a természetélet újjászületésén érzett örömet tolmácsolja az egész éjszaki Morvaországban elterjedt május-járás szokása is. Ezt húsvét utáni harmadik (Laetare) vasárnapon tartják. Három lányka a legszebb ünneplőjét ölti magára. Egyikük viszi a május-fát (die „Maie”), a mely nem más, mint egy fenyűfácska csúcsa. Ágait sok helyütt lehajtják s a törzséhez kötözik és az egészet tarka papírszalagokkal, virággal, himes tojással, stb. díszítik. Ezzel a „május”-sal a lányok házról-házra járnak s mindenütt eléneklik a hozzá való mondókájukat. A Schönhengst-vidéken ezt a dalt:

„Maie, Maie, summergrün,
Die lieben Engelein singen schin,
Sie singen olle zugleiche
Bis ins Himmelreiche.
Klane Fischeln, grusse Fischeln
Schwimmen auf'm Teiche;
Weisse Rosen, rothe Rosen
Wochs'n auf dem Sträuche;
Weisse Lilien, weisse Lilien
Wochs'n auf dem Stengel,
Der Herr is schin, die Frau is schin,
Die Kinder wie die Engel.
Dort'n steht a hohes Haus,
Schaut a schine Jungfer 'raus;
Wird sich wohl bedenka,
Uns an Groschen schenka.
Schenk Groschen, schenk
Of a goldenes Kränzelein,
Dass mir lustig und fröhlich sein.”

(Május, május, nyári zöld,
Földet és mennyet betölt
Édes angyalkák dala,
Égi énekszózata.
Kis halak, nagy halak
Úszkálnak a tóba;
Fehér rózsa, piros rózsa
Nő minden bokorba'.
Fehér liljom, fehér liljom,
Nyílik párosával,
Szép a gazda, szép az asszony
S a gyerekük angyal.
Amott áll egy magas ház,
Ablakába szép lány,
Meggondolja tán magát
S egy garast csak ad tán.
Garast kérünk kérve
Aranyos fűzérre,
Vidám ünneplésre.)

Az éneklő lánykákat régebben többnyire bőjti pereczekkel jutalmazták, mostanában pedig vagy valami kevés pénzt, vagy tojást és kalácsot kapnak.

A böjti időbe esett a tanúló ifjúság Szt. Gergely-ünnepe is. I. Gergely pápa nagy barátja volt az ifjúságnak és a gyermekeknek, a kiknek hálás szívében ép ezért sokáig élt az ő emlékezete. Nevenapján, márczius 12-én a falusi gyermekek sajátságos öltözetben körűljárták a községet. A legnagyobb gyermek püspöknek volt öltözve (hosszú fehér ingben, papiros süveggel) utána ment a többi fiú; fabotokkal s más efféle rögtönzött fegyverekkel. Az iglaui vidéken püspök nélkül ment a csapat s egy zászlótartó haladt előtte. E szokást virgatum-járás néven is emlegetik. Jómódú emberek házainál megálltak s pl. Iglau környékén ezt énekelték:

„Gregori, Gregori,
Bumme (Buben) sein Nôri.
Madln sein gar nit g'scheidt,
Gebt's uns was, liebe Leut!”

(Gergely, Gergely van ma,
A fiú mind bamba,
A lányok sem okosok,
Nékünk valamit adjatok!)

Gondrumban (wischaui nyelvsziget) így hangzott a daluk

„Sanct Gregori schickt uns aus,
Dass wir geh'n von Haus zu Haus;
Wir bitten Sie um kleine Gab',
Dass Sie uns nicht schlagen ab.;
Schüler werden wir genannt,
Mit gelobten Leuten wohlbekannt.
Zur Zucht wird die Schul' genannt,
Darin lernen junge Leut'
Beten, lesen, schreiben, rechnen, lehren,
Sanct Gregori wohl verehren.
Sanct Gregori, mein Patron,
Erlange uns die Himmelskron'!”

(Szent Gergelynek a nevében
Járunk házról-házra s szépen
Kérünk egy kis adományt,
Ha valamit kaphatnánk.
Tanítványoknak hívnak bennünket,
Jó emberek így ismernek minket.
Iskolába azért járunk,
Hogy ott rendre megtanúljunk
Imádkozni, írni, olvasni, számolni,
Szent Gergelyhez folyamodni.
Szent Gergely, könyörögj érettünk,
Hogy mennyei koronát nyerhessünk!)

A kéregetők egyike perselyt vitt magával s ebbe gyűjtötték az adományokat, a melyekből aztán lakomát csaptak, vagy pedig fölosztották a gyűjtött pénzt egymás közt. Ma e szokás már jóformán kiment divatból.

Virágvasárnap előtti éjszakán van a Schönhengst-vidéken az így nevezett czövekverés („Pflöckschlog'n”). Éjszakának idején a legények a kedvesük ablaka előtt egy czöveket vernek a földbe. A lány már várja e szokásos hódolatot, de nem mutatkozik, s jóllehet reggelre a legtöbb lány egész a föld szinéhez közel elfürészeli a levert czöveket, azért mégis nagyon zokon venné, ha megtudná, hogy míg ez vagy az az ismerőse részesűlt e szokásos hódolatban, neki abból nem jutott. A czöveknek szilárdan kell a földben állania, mert azt tarták, hogy a mily erősen áll a földben, olyan rendűletlen a legény szerelme is a lány iránt.

Virágvasárnappal kezdődik a nagy vagy „csöndes" hét. E napon szentelik a délelőtti istenitiszteleten a pálmákat helyettesítő fűzfabarkákat, mint a melyek a még szunnyadó természet közeli ébredésévek első hírmondói. A szentelt „barkák” nagy szerepet visznek a családi életben. A hideglelés ellen beveszik őket s az állatokat megbabonázás ellen védik velük. Az olyan házba, a hol ily fűzfagaly van a házi oltár keresztje mögé tűzve, abban az évben nem üt be a villám.

A nagyhét legcsöndesebb napja a nagypéntek. A harangok szava már előtte való nap elállt; azt mondják róluk, hogy „Rómába repültek a szentatya áldásáért.” Harangszó helyett kerepelés jelzi a toronyból a nap főbb szakait és hív ájtatosságra. A hol pedig ilyen nagy kerepelője nincs a falunak, ott az iskolás gyermekek járják végig kisebb kerepelőkkel a helységet. Nagyszombaton van a fa-szentelés. Az év folyamán el nem használt szent olajokat a pap a templomon kivűl, annak egy sarkában elégeti s ezt „Júdás-égetés”-nek hívja a nép. Ehhez a szertaráshoz a falubeliek fanyalábokat visznek magukkal, hogy azokat megszenteltessék. A szentelt olajakat elégett tűz szenével kereszteket írnak a fahasábokra, a melyeket aztán fölapróznak s határjelző kis kereszteket csinálnak belőlük, hogy velük földjeiket megáldják. Ez az úgy nevezett kereszt-letűzés („Kreuzlstecken”) szokása, a melyet sajátszerű szertartással nagyszombat éjjelén gyakorolnak. A gazda már hajnali három óra tájban fölkelti háznépét s csakhamar- útra kel velük ki a földekre. Elől megy ő maga, utána mennek a fiai, majd a férfi- s végűl a nő-cselédség. Imádságokat és énekeket mondva körűljárják a földeket s a kellő helyen letűzik a keresztet, míg a menet végén haladó szolgáló szenteltvízzel hinti be a földet. A kereszt mellé még egy „pálma”-galyat is szúrnak. Napfölkeltekor az emberek kisietnek házaikból a falu elé, hogy egy kelet felé néző dombról üdvözöljék a fölkelt húsvéti napot, a mely ez ünnepen nem úgy kel föl, mint máskor, hannem hármat ugrik örömében. Ezután a lányok a patakhoz futnak s annak hideg vizében megmossák az arczukat, hogy megszépűljenek.

Sajátságos szokás a szintén húsvét vasárnapi vetésáldó körmenet („Saatreiten”). Stadt-Liebauban a béresek és ifjú legények még napkelte előt szépen fölczifrázott lovakon nyargalva mennek a templom elé. Ott egy zenekar az alkalomhoz illő, jámbor egyházi dallamot játszik, a legények háromszor körűllovagolják a templomot s aztán a helység útczáin kinyargalnak a faluból, hogy azt egészen körüljárják. Egyebütt (pl. Botenwald-, Gerlsdorf-, Klantendorf-, Sedlnitz-, Seitendorfban s másutt) a legények e körmenetre csak délutáni egy órakor gyűlnek a községháza elé. Szépen földíszített lovaiknak a farkába és sörényébe tarka szalagok vannak fonva, némelyiknek egy, a régi jó időkből való feltűnőbb piros lótakaró, vagy kék és zöld pokrócz fedi a hátát. Az egyik legény arany gombos hosszú zászlót tart. Az évenként ismétlődő szertartást hosszas tanakodás előzi meg. Tanácskozásaikon a legérdemesebbet választják maguk közűl elnökűl a ki az egészért felelős s az ő gondja az ünnepély rendezése. Pontban egy órakor a templom elé nyargal a tarka csapat, hol a pap már vár reájuk s beszédet tart hozzájuk, a mi után vezetőjüknek egy keresztet nyújt, melyet ez áhítatosan megcsókol. Ezért „Kraizlevôt'r” (keresztapa) a neve. Most meghúzzák a harangokat, s a lovasok „Az Üdvözítő föltámadt!” kezdetű ének rázendítése mellett kivonúlnak a mezőkre, hogy az egész határt körűljárják. A hol csak lehet, közelükbe tódúl a nép s a „keresztapá"-nak csókra kell nyújtania a keresztjét, a mi közben így szól: „Boldog ünnepeket és dicsőséges föltámadást kivánok kendteknek, Allelujah!” – A kereszt áldását fölötte foganatosnak tartják, a miért is mindenki részesűlni óhajt benne. A faluba visszatérve, a lovasok egy ahhoz közel fekvő réten még egyszer körbe állnak, s aztán egymást kimért távolságban követve e kört körűllovagolják, a mihez a zene valami régi indulót játszik. A szertartás azzal ér véget, hogy a keresztvivő a templom-téren keresztjét átadja az ott reá várakozó papnak, a mi után a legények a falu népének nagy többségével együtt a templomba mennek, a hol a délesti isteni szolgálaton fejezik be ez ünnepet.

Császár-búcsú Černovitzban: Táncz a május-fa körűl.
Ottenfeld Rudolftól

Még egy ünnepről kell szólnunk, a mely szintén a természet-élet imént említett jelenségeire van vonatkozással. Az ősi germán mythologiában oly gyakran vissza-visszatérő küzdelem, melyet világosság és sötétség, meleg és hideg, élet és halál egymás ellen szűnttelen folytatnak, a legszembetűnőbb kifejezését a tavasz és tél harczában nyeri. A Schönhengst-vidék némely falvában mindjárt a farsang elején két furcsán kiöltözködött alak megy a helységen végig: egy törődött, fehér szakállú aggastyán, ki bundát és prémes sapkát visel (a Tél); s utána. az előbbit mintegy kergetve, egy csupasz képű, könnyű ruhába öltözött ifjú tarka szalagos szalmakalapban. Időnként egymással szembe fordúlnak s dulakodni kezdenek, közben-közben botokkal, vagy cséphadarókkal is ütlegelve egymást. Természetes, hogy végűl is a Tavaszé lesz a győzelem. A brodek-wachteli nyelvszigeten e „tavaszünnep” a tavaszi nap- és éjegyenlőség idején van. Ekkor a két évszak jó és rosz tulajdonságait váltakozó versszakokban éneklik meg. Végre is mind a két párt egyetért Isten dicséretében, ki minden áldásnak osztója

„O Jesu, du Heiland!
Um was wir jetzt gebeten hab'n,
Das soll uns wiederfahren
Gott segne uns den Bauernstand,
Den Kaiser, seine Städt' und Land,
Am End' es werde wahr,
Am End' es werde wahr!”

(Ó Jézus, Üdvözítőnk!
A miért most könyörögtünk,
Azt kegyesen add meg nékünk
Isten, áldd meg a föld népét,
A császárt, minden országát és községét,
Ámen, úgy legyen,
Ámen, úgy legyen!)

A černovitzi császár-búcsú: a leányok körtáncza a május-fa alatt.
Ottenfeld Rudolftól

Húsvét hétfője a látogatások, kivált a szomszéd községekben teendő látogatások napja, a mi Krisztusnak e napon tanítványaival Emausba tett útjáról való jámbor megemlékezésre ád alkalmat. E napon és a következőn egész Morvaország németségénél és szlávságánál egyaránt szokásos a húsvéti verés (Schmeckostern) . Hétfőn reggel a legények bőrszíjjakból vagy vékony vesszőkből font korbácscsal fegyverkezve végig verik a lányokat, kedden pedig a lányok a legényeket. S egyik fél sem kiméli a másikat; mentűl jobban elpáholják egymást, annál nagyobb a kölcsönös szeretetük vagy barátságuk. A további veréstől egy piros tojás a váltság. E tojás a természet újra ébredésének jelképe. Színe többnyire piros (az élet színe), vagy sárga (az életadó napé), de különféle ábrákat is festenek rája, így kivált kakast, mely a pogány germánok Ostara istennőjének szent állata volt. Későbbi időkben a húsvéti tojásokon mindinkább a diadalmi zászlóval díszített húsvéti bárány alakja lett általánossá, hogy a húsvét keresztény ünnepi jelentését fejezze ki. Majd különféle mondások bekarczolása is divatba jött, hogy velük a kis ajándék közelebbi vonatkozását is megjelöljék az egyes esetekben. A mit egy-egy tartózkodóbb lélek szóval nem igen mert elmondani, annak tolmácsolását e fölíratokra bízta. A tojásfestést kivált a Kuhländchenben gyakorolják nagyobb ügyességgel. Ugyanazok a versikék természetesen gyakrabban ismétlődnek. Ilyenek pl.:

„Adje, klaenes Waldvegerlai,
Schweing' Dich zue Haezlievste nai,
Ni zu huoch onn ni zu nieder, –
Breing m'r a gude Botschaft wieder!”

Vagy:

„Schotz, iech muss Deich frôge,
Thu m'r de Wohrheit sôge:
Lievst Du mich vum Haeze rain –
Oder ies n'r Dai Norretai?”

(Isten veled, te kis madár,
Látogasd meg kedvesemet,
Se fönn ne szállj, se lenn ne szállj,
Hozz tőle jó üzenetet!)

(Azt kérdezem tőled, babám,
Mondd meg nekem, de igazán
Szeretsz-e hív szeretettel,
Vagy csak játszol a szívemmel?)

A valódi tavaszhó a május. Ez a szeretők hava is, melynek érkeztét többféleképen ünneplik. Valamikor egészen általános szokás volt, hogy a legények május 1-jének éjszakáján a kedvesük háza elé szép szál május-fát ültettek. Ez azonban akkora erdőpusztítással járt, hogy 1748-ban a morva főhatóság külön rendeletet intézett Olmütz cs. város tanácsához e szokás eltiltása tárgyában, mint a mely a „fának nagy megrítkúlását és megdrágúlását” vonhatja maga után. – A május 1-jére vigadó éjszaka különben abban a rosz hírben is áll, hogy ilyenkor a boszorkányok különösebben garázdálkodnak. Az állatokat is nagyon megkínozzák ez éjszakán. A nép mindenféle úton-módon igyekszik a rontásuk ellen védekezni: Élével fölfelé fordított kést tesznek az istálló küszöbe alá vagy fölé, nyirfavesszőket tűznek a trágyadombba, vagy az ablak mögé dugják a virágvasánapi szentelt barkát. Erdei keresztútakon, kisebb fensíkokon a faluk fölötti hegyek oldalában tartják a boszorkányok éjféli gyűlekezetüket. A falu legénysége régebben ez alkalommal szurokba mártott seprűket szokott az ily helyeken meggyújtani s azokat köröskörűl megcsóválva a levegőbe földobálni, hogy velük a boszorkányokat elűzze. A haladó fölvilágosodás azonban e szokásokat már feledésbe juttatta.

A Szent Iván tüze, mely néhány évtizeddel ezelőtt a Szudetek hegycsúcsain még mindenfelé föllobogott, már szintén mindinkább ritkúl. E szokás is a pogány őskorból származik, a mely a nap járásától függő összes természetéleti jelenségeket s így a nyári napfordúlatot is megünnepelte. Az év folyamán elkoptatott összes seprűket s az úrnapi koszorúkat és elszáradt gallyakat elégetik egy kimagasló hegycsúcson, a hol e szokás még járatos. Legények és lányok párosával átszökik hangosan újjongva a tüzet s aztán, mikor a láng kialudt, énekszóval haza vonúlnak a szép nyári éjszakán. A pünkösdi ünnepkör különben jóval szegényebb sajátszerű népszokásokban: a minek az lehet az oka, hogy ilyenkor a föld népe sokkal inkább el lévén a legkeményebb munkával foglalva, mint az év többi szakában, nem ér rá az ilyen eszmélkedésre. A gabna sarló alá érik s a kertben és szőlőben is akad mindig valami tennivaló. Nem sokára megkezdődik az aratás. A háziasszony odahaza van elfoglalva, a gazda meg künn szorgoskodik az aratókkal s iparkodik, hogy idején betakarítsa a termést. Megkönnyebbűlt szívvel sóhajt föl, ha ez megtörtént, a minek örömére az arató-ünnep következik. Ez ünnepet az országnak úgy déli, mint éjszaki részén megülik, s mentűl jobb módú a gazda, annál fényesebben. A munkásokat zeneszóval, díszes menetben vezetik haza a mezőről. Elől mennek a zenészek, utánuk az aratónők, kik közül a hét legidősb (vagy néhol a két legcsinosabb) viszi a kalász-koszorút, melybe mezei virágok és szalagok vannak befonva. Utánuk mennek a többi lányok és legények, sarlóikat és gereblyéiket, a legények pedig kaszáikat vive, míg legvégűl a tetejével megrakott utolsó szekér termés halad, melyet földíszített lovak húznak. Haza érkezve, a lányok a gazdasszonynak egy mondóka kiséretében adják át a kalász-koszorút, a mi után az összes munkásokat megvendégelik. Nagyobb gazdaságokban ez ünnep a pajtában, vagy más, e czélra külön előkészített helyen tartott tánczmulatsággal végződik. Müglitz táján a búza learatásánál szándékosan meghagynak egy kis darabot, a melyet csak az arató-menet megkezdése előtt kaszál le az úgy nevezett „búza-menyasszony" (Weizenbraut).

Október havának harmadik vasárnapján ünneplik a templom-búcsút (Kaiserkirchtag). Ez három napig tart. Szombat este valamely téren – többnyire a község-háza előtt – fölállítják a május-fát, a mely almával és egyéb gyümölcscsel van teli aggatva; a fő dísze azonban az a selyemkendő (így a brürni nyelvsziget területén), melyet az „első öreg legény”, a tánczkedvelő ifjúság ünneprendező bizottságának elnöke a kedvesétől (az „Altdirn”-től) kapott s a mely zászlócska gyanánt lobog a fa csúcsán. A május-fa fölállítása után nagyot isznak a legényekkel együtt az éltesebbek is a korcsmában. A vasárnap délelőttje a templomi ájtatosságnak van szánva. Misét és szentbeszédet ilyenkor senki sem mulaszt el. Még a délutáni áldásról sem marad el az ifjúság nagyobb része. Alig ért azonban ez véget, megszólal a zene a május-fa körötti tánczhelyen, s a mulatság rendezői szép rendben kivonúlnak a község-házából a térre. Az „öreg legény” nyitja meg párjával a tánczot. Lassanként oda kerűl az egész falubeli ifjúság, s ilyenkor nem egy lánykának dobog hevesen a szivecskéje, kivált az olyanoknak, a kik először lépnek a táncztérre. Lassacskán, félénken, szemérmesen lesütve a szemét, közeledik a vidám gyülekezethez, de csakhamar őt is magával ragadja a táncz forgataga. De a parasztok nagy arisztokraták! A béresek és cselédlányok nem tánczolhatnak velük egy helyen, nekik külön térségen kell mulatniok. Hat és hét óra közt szünet van, hogy a marhát odahaza elláthassák. Ezután újra kezdődik a táncz, a mely gyakran hajnal hasadtáig is eltart. Hétfőn délután három órakor megint csak rákezdik a tánczot s éjfél utánig nem hagyják abba. Kedden azonban a vidám társaság egy részét már kifárasztotta a táncz meg az ivás, de azért mihelyt a zene megszólal, megint csak hozzálátnak a mulatozáshoz. Többnyire künn a szabadban tánczolnak, néha azonban a kedvezőtlen időjárás a korcsma belső helyiségeibe kényszeríti őket. (Déli Morvaországban egyébként a május-fának búcsú alkalmával való fölállítása többnyire ki is ment már a divatból.) A május-fát megint szombaton, fölállítása után nyolczad napra döntik ki; a földíszített csúcsgallyat „az öreg legény” teszi el magának emlékűl. Ez alkalommal is víg iddogálás zárja be az ünnepélyek sorát.

E „nagy” búcsú mellett némely egyházas községben még egy „kisebb”-et tartanak a helybeli templom védszentje tiszteletére. Ez is azon módon folyik le, mint a nagy búcsú, csakhogy valamivel szerényebb korlátok közt. E falusi ünnepeken a parasztok a legnagyobb mértékben gyakorolják a vendégszeretetet. Minden ház büszke arra, hogy mentűl több pecsenye és kalács kerűljön az asztalára s mentől több vendéget láthasson.

Időközben az ősz mind előbbre haladt, s nem sokára beköszönt Márton „fehér lován.” Napján a Márton lúdja a kedvelt eledel, melynek mellcsontjából a gazda megjósolja a beálló tél időjárását. A dióval és mákkal töltött, félhold alakú kalácsok („Márton szarvacskái”) szintén e nap ünnepi eledeli sorába tartoznak.

A hosszú téli estéket, kivált az éjszaki tájakon, a hol a lentermesztés virágzik, többnyire a fonóban töltik az emberek, a nők a rokkánál, a férfiak meg a nők mellett.

Schönhengstiek lakodalmas menete.
Ledeli Móricztól

Mert olyan jól el is lehet a rokka kerekének berregése mellett beszélgetni. Nagyanyó ilyenkor a maga rég letűnt ifjúságáról emlékezik meg, az öregek a „régi jó idők”-et dicsérik, az ifjúság ellenben a jövőbe tekint vágyakozó pillantással.

Az ily hosszú estéken sok világítót fogyasztanak. Stadt-Libauban a takácsok ennek az időszaknak a kezdetét az ú. n. világító- vagy lámpazsinór („Lichtschnur”) ünnepével ülik meg. Ez ugyanis az a zsinór, a mely keresztben a szövőszék elé van vonva, s a melyről a lámpa lelóg. A lámpánál való munka idejének beállta előtti vasárnapon a korcsmában tánczmulatság van, s a teremben annak egész szélességén át egy zsinór van vonva, melyről azonban itt a lámpa helyett mindenféle nyalánkság, alma, körte, mézeskalács, stb. függ le. Szép vigasztalásuk a szegény embereknek az a tudat, hogy munka termi az áldást.

Mindenféle hagyománynyal és szokással nevezetes nap a Szent Anrdrás napja (nov. 30). Ennek estéjén el-eláll egy órácskára a rokka, s a ki mellette ül, csendesen elmereng s tünődik a jövőn. Ez estén ugyanis ólomöntés vagy szerencsepróba által meg lehet a jövő sorsot tudakolni. Az utóbbinak ez a módja: három egészen egyenlő cserépfazekat visznek a szobába s az egyik alá egy rög földet, a másik alá egy darab kenyeret, a harmadik alá pedig egy pénzdarabot tesznek. Az egybegyűltek mindenike háromszor találgathat. A ki háromszor eltalálta a pénzt, az abban az évben valami nagy jövedelemre, talán még a főnyereményre vagy gazdag örökségre is számíthat. A ki háromszor a kenyér felé nyúlt, annak legalább lesz miből élnie; de a ki a földet választotta háromszor, az nem sokára alája fog kerűlni. A november 30- áról deczember 1-jére viradó éjszaka különben a boszorkányoknak keresztútakon és hegytetőkön való garázdálkodásairól is hirhedt.

S így véget ér az év körforgása. Megint itt az advent, a melyben már kora hajnalban megkondúl a „Rorate”-ra hívó harangocska. Örege-ifja lámpást vive kezében siet a templomba, mely a minden egyes ájtatoskodó előtt álló lámpák sokaságától fényesebb, mint máskor. S pár hét még, és ismét fölhangzik falu- és városszerte az angyali köszöntés: Gloria ia excelsis Deo et in terra pax hominibus!

Az egész népesség egyetemét érdeklő számos mély értelmű szokás mellett az év folyamán még nem egy oly nevezetes esemény fordúl elő, a mely a család szűkebb körét hangolja hol vidám, hol szomorú ünneplésre. Ilyenek a keresztelő, lakodalom és temetés.

Paraszt lakodalom Iglau környékén.
Charlemont Húgótól

A legfényesebben aránylag a lakodalmakat ünneplik meg. Itt kiválóan a Schönhengst-vidéken ősidők óta divó szokásokat írjuk le. E tájon a lakodalmat mindig kedden tartják. Előtte való vasárnapon a két hívogató vőfély („Driouschknacht”), kiknek egyike mindig házasember, körűljár a faluban a vendégeket meghívni. Egy palaczk édes pálinkát visznek magukkal s minden házban megkinálják a meghivottakat egy pohárkával. Fontos tisztükhöz illő díszben jelennek meg. A mellükön egy rozmarinbokréta van, tarka szalagokkal körűlfonva, a kalapjukat rózsakoszorú díszíti, az övükbe pedig fehér keszkenőt tűznek. Kezükben magas, szintén szalagokkal fölczifrázott botot tartanak. Ha valami „nagyobb” lakodalomba hivogatnak, akkor lóháton teszik meg körútjukat. Hétfőn azok, a kik a meghivásnak eleget akarnak tenni, ellátogatnak a menyasszonyos házba s mindenféle ajándékot: tejet, vajat, sajtot, tojást, baromfit, stb. visznek magukkal, sőt ha szegény a menyasszony, pénzt is. Ugyane nap délutánján a hivogató vőfélyek zeneszóval mennek végig a falun s a vőlegény házába kísérik a koszorús vőfélyeket („Meitknacht”). Ezek itt megkapják bokrétáikat s egy czédulát adnak nekik, melyre föl vannak írva mindazok, a kiket a lakodalomba kell híniok. A lakodalom reggelén a benne résztvevők ismét a vőlegénynél gyülekeznek, a honnan a menet a menyasszonyért indúl. Erre azonban nem oly könnyű ráakadni, mert elrejtőzött. Nem illenék ugyanis, hogy csak úgy minden teketória nélkül kerűljön a vőlegény elé. Ennek előbb az egész házat föl kell érte kutatnia, de azért bizony csakhamar rátalál. Ezután kikérik a szülék áldását, melyet térdelve fogadnak. E komoly pillanatban az összes jelen lévőkön erőt vesz a meghatottság. A zene is mélabús hangokkal kiséri a szívhez szóló szertartást. Most aztán a templomba indúl a menet, a mi közben már víg nótákat játszanak a zenészek, újjonganak és a nézőkre kalácsot dobálnak a legények, némelyek pisztolyokat is durrogtatnak; csak a menyasszony tekint kisírt szemekkel, búsan maga elé, s még útközben is nem egy könyű pereg le orczáin. Az első vőfély vezeti az oltárhoz. Az esketés után a menet először is a korcsmába vonúl. Itt most szabad az új férjnek először a házasokkal egy asztalhoz ülnie, a kik most szólítják őt először „te” helyett „kend”-nek. Este a menyasszony szüléinél van a nagy lakoma. Az új párt az asztalon keresztűl vezetik a „menyasszony-sarok”-ba. Kevéssel a lakoma megkezdése után az első vőfély egy tálacskát hord, néhány ezüst pénzt dob bele s aztán kéreget „a menyasszonynak pólyára, gyermekruhácskára.” A lakoma szünetei közben az ifjabb vendégek czukorkákkal, s ha ezek kifogytak, borsóval, lencsével, stb. hajigálják egymást. A lakoma vége felé a lányok egy karácsonyfa-félét visznek be, a mely mindenféle csemegével, de tüskékkel is jól tele van. Erről ki-ki vesz valamit magának, bár jól össze kell érte szurkálnia a kezét. Végűl legutolsó fogás gyanánt egy rengeteg nagy kalácsot visznek be, a mely valamivel barnább lisztből van sütve, s ezt az összes vendégek közt szétosztják. Künn az ablakok elől egész csomó hivatlan vendég áll, a kiknek a lakoma részvevői időnként jókora mennyiségű kalácsot, húst, de főleg köleskását és szilvaízt küldenek ki, melyeknek egy lakodalmas asztalról sem szabad hiányozniok. Lakoma után a korcsmába mennek tánczolni. A kivilágos-kiviradtig tartó tánczrend első száma a „menyasszony táncza”, a melyet régies, lassú menetben lejtenek. Szerdán a menyasszony apjánál van az ebéd. Délután vezetik a menyasszonyt a vőlegény lakására. Ez elébe siet az ajtóig s kalácscsal kinálja, aztán háromszor az asztal körűl, majd az asztal fölött átvezeti s átadja neki a ház kulcsait. Ezt egy kis falatozás követi, a mire megint a korcsmába mennek tánczolni. Csütörtökön ér a háromnapi ünnepély véget Ekkor szállítják át a menyasszony kelengyéjét új otthonába. Ez több kocsin történik. Az elsőn, az úgy nevezett „menyasszony-kocsin” van a len, s mellette egy koszorúval ékes, csinos lányka ül s fonogat a rokkáján. A másodikon vetett ágy s a tömérdek sok vánkos és dunyha közt egy „gyerekágyas asszony” van. A többi kocsin következik a házi bútor, gabona, stb. A nyoszolyólányok („Meitmoadlich”) fenn ülnek a kocsikon a vőfélyek pedig szépen földíszített lovaikon mellettük nyargalnak. Az új házasok lakásához érve, mindenki hozzálát a holmi lerakásához, a miért természetesen megint csak kijár egy pohár bor, vagy pálinka meg egy kis harapnivaló hozzá. A legények ezután még a korcsmába mennek s ott a vőlegény egészségére és költségére kiisznak még egy-két korsót. Ezzel ér a lakodalom véget.

Mint a családi élet főbb eseményeit és az ünnepi évkör nagy napjait, így itt-ott némely nevezetes történelmi évfordúlókat is meg szokás ünnepelni. Ilyen példáúl Brünnben a városnak a Torstenson vezérlete alatti ostrom alól 1645 augusztus 15-én (Nagy Boldogasszony napján) történt fölszabadúlása emlékére a svéd-ünnep. Délelőtt ünnepies istenitisztelet, délután pedig népünnep van a Schreibwaldban, a melynek azonban ma már semmi vonatkozása sincs ama történelmi eseményre. A feledés homályából, a melybe már majdnem elmerűlt, utóbbi időben kiemeltek egy ősrégi szép ünnepet, az iglaui bányász-körmenetet. Keresztelő Szent János napját (június 24) itt régesrég óta mint a város alapításának évfordúlóját ünnepelték. Ez alkalommal körűlbelűl száz gyermekből álló, díszes bányászruhába öltözött csapat vonúl Szent Jánosnak a város közelében, egy domb tetején álló kápolnájához. A menet részesei hivataluk különféle jelvényeit viszik s felügyelők, éjjeli fölvigyázók, inas-felügyelők, bányabírák, stb. minőségében szerepelnek. Egyikük viszi a „kutató vesszőt” (egy mogyorófa pálczát), melynek bűvös ereje a róla szóló hit szerint minden földalatti kincset föltár. A menetet a város tanácsosai és előkelő polgárai zárják be, szintén a régi századok festői viseletében s aranylánczot viselve nyakukon. Fenn a kápolnában ünnepi istenitisztelet van. E hely ugyanis a hagyomány szerint Iglau városának a magva, mely csakhamar dúsgazdag bányavárossá s bányajogáról messze német földön ismertté fejlődött. A város történelmi hitelességű eredete ugyan ismeretlen, de a monda kapcsolatba hozza Nagy Károlynak egy János nevű vitézével. A nagy frank császár seregei állítólag az avarok elleni hadviselésében csakugyan jártak ezen a tájon.

Népdalok, népies színjáték. – Az emberi érzelmek virága a népdalokban nyilvánúl legközvetetlenebbűl. Hogy Morvaország németjeinek is vannak dalaik, az már elég világosan kitűnik abból is, a mit szokásaikról az imént mondottunk. Mint mindenütt, úgy itt is gazdagon buzgó dalforrás az Istenhez való emelkedés érzése, a miért is szép számmal vannak a jámbor fohászszerű és karácsonyi dalok, de másfélék is, a melyek még a pogány korra mutató vonatkozásúak.

Már a zsenge gyermeklélekre bizonyos kétségbevonhatatlan varázszsal hat a verses és rímelő alak. E gyermek-költészettel ismerkedünk meg az ú. n. kiolvasó versikékben, a minő

„Eins, zwei, drei, vier,
Hängt der Mantel hinter der Thür,
Schlägt de Drummel hinten naus,
Pimpes, Pampes, du bist draus!”
(Wachtel.)

(Egy, kettő, három, négy,
Suba, ajtó mögött légy,
Hátra felé rúg a Drumla,
Pimpes, Pampes, ki vagy rúgva!)

A Boldogasszony bogárkáját e szókkal üdvözli a gyermek: „Boldogasszony bogárkája, szállj ki a rétre. – Hozz a mi Urunknak aranyos ruhát!” (Brünn), vagy: „Nyári bogárka, szállj a vetésbe, – Hozz magaddal nekem egy aranyos késecskét!” (Brodek). A csigát így csalogatják: „Csigabiga, gyere ki, – Dugd ki a négy szarvad, – Mert különben összetöröm a házad!” (Znaim).

Bányász-körmenet Iglauban.
Charlemont Húgótól

A sárga gyaponcz bogarat (Lyparis chrysorrhoca) így szólogatják a Znaim-könnyéki leányok

„Miller, Miller, Maler,
Buben kosten an Thaler,
Mäd'ln kosten hundcrt Gul'n,
Buben soll der Teuxel huln!”

(Molnár, lisztes gallér,
A legény egy tallér,
A lány ára száz forint,
Ördög vigye a legínt!)

Délen és éjszakon messze elterjedt ez a gyermek-prédikáczió:

„Ein Zipfel und eine Wurst,
Der Bauer liegt in grossem Durst,
In grossem Durst liegt der Bauer,
Das Leben wird ihm sauer,
Sauer wird ihm sein Leben,
Der Weinstoch, der trägt Reben,
Reben trägt der Weinstock,
Ein Kalb ist kein Ziegenbock,
Ein Ziegenbock ist kein Kalb –
Jetzt ist die Predigt halb.
Halb ist die Predig',
Mein Bauch ist noch ledig,
Ledig ist mein Bauch,
Mein Mützel ist rauch,
Rautz ist mein Mützel,
Mein Bruder heisst Fritzl,
Fritzl heisst mein Bruder,
Die Maus ist ein Luder,
Ein Luder ist die Maus
Jetzt ist die Predigt aus!”

(Kolbász meg a vége,
Szomjas paraszt-gége,
Paraszt-gége szomjú,
Élete nagyon szomorú,
Szomorú az élete,
Szőlőnek bor a leve,
Bor leve a szőlőnek,
Borjút ne nézz kecskének,
Kecskének ne nézd a borjút,
Beszédem itt feléig jut.
A beszédem félbe,
Semmi a bendőmbe,
A bendőm még éhes,
A sipkám az prémes,
Prémes a sipkám,
Öcsém, neve István,
István az öcsém neve,
Szedte-vette egere,
Csúnya dög az egérke,
Beszédemnek itt vége!)

A gyermeklélek ily játszi nyilvánúlásain kivűl, a morvaországi németeknek valódi és eredeti népdalaik is voltak, a melyek nagyobb része a szerelemről szól. Sajnos, hogy nem gyűjtötték őket mindenütt idejekorán, s így sok elkallódott közűlök. Csak a Kuhländchen dalai találtak már régebben gyűjtőre Meinert tanárban, ki 1817-ben adta ki őket „Die Fylgie” czímű könyvében. Ugyan e néptörzs sok más dala legalább kézíratban maradt fönn. Részben vallásiak, részben mondai és történelmi vonatkozásúak, részben pedig tiszta lyrai költemények, a melyeknek természetesen számos változatuk van. Legnagyobb részükből a nép egyszerű, egyenes lelke szól: derűlt és víg kedve, itt-ott alapos gúnyolódása is; hogy az elbeszélő költeményekben a babonának is van jó része, az szintén csak egész természetes.

Valamennyiben azonban szigorú igazságérzet nyilvánúl, a hűség, önkéntes lemondás mindig megkapja jutalmát, a gonoszság pedig büntetését. Hangosan csendűl az alábbiból az élet örömeinek élvezésére szóló fölbátorítás:

„Loustig, loustig, weil m'r lave!
Weiss m'r duch ni, wenn m'r stave;
Wenn m'r waen gestueve sein,
Waen m'r ni meh loustig sein!”

(Vígan, vígan, a míg élünk!
Nem tudjuk, mikor lesz végünk;
Hogyha egyszer meghalunk,
Többé úgy se mulatunk!)

A legény megható hangon panaszolja el végtelen szerelmét:

„Schotzle, wos hoe ich Dir Laeds gethon,
Doss Du Dai Pirschle ni schaoest ô?
Doss Du Dai Aigerlain ounder Dich schleäst,
Doss Du zu mir kae Liv meh treäst?
Schao mir ounder mai Ôgesicht,
Schao, wi mich di Liv hôt zugericht!
Schmeckt m'r ju wader Spaise noch Trank,
Ich bien ju vir lauter Liv asu krank,
Wenn glai der Hiemmel popieren weär,
Oun ide Steanle a Schraiberle weär,
Onn schrieben an ides meit sieve Hend,
Sc queme ni meit mai'r Liv zu End'!”

(Mit véthettem rózsám ellen,
Hogy már nem is gondol velem?
Nem tekint már a szemembe,
Kihűlt hozzám a szerelme.
Nézz csak megint az arczomba,
Lásd, mi lettem bánatomba!
Nem ízlik az eledelem,
Beteggé tett a szerelem,
Ha az égbolt papir volna
S minden csillag iródiák,
S ha mindnek hét keze volna
Szerelmemet le nem írnák!)

Az iglauiaknak nemcsak sok egyházi, hanem számos világi népdaluk is van. Az itt jellemzőn „Buhlerlied” (Szerelmi dal) nevet viselő „Schnaderhülferl” is nagyon elterjedt ezen vidék németségénél. A néplélek egész kincse föltárúl c dalokban, melyek az újjongó örömet s a mély fájdalmat egyaránt megkapóan fejezik ki. Hogy a morvaországi németség ajkán sok népdal él azok közűl is, a melyek az egész német nyelvterületen is ismeretesek, az szinte magától érthető.

A vallási tartalmú népies költemények közű1 számos drámai szerkezetű. Ilyenek pl. a nagy számú karácsonyi-énekek, a melyekről már szóltunk.

Népviselet és népies építkezés. – A mai népviselet a múlt idők hagyományai és az új divat közt létrejött kiegyezkedés eredménye, a melyben határozottan az utóbbi aratta a diadalt. A régi tisztes ruházkodási módnak ma már csak kevés maradványa van meg. Érdemes azonban legalább a múltba egy pillantást vetve, a régi idők viseletét megörökíteni.

A Schönhengst-vidék parasztja 50 évvel ez előtt igen festői viseletű volt. Testét bokáig érő, barna, vagy még gyakrabban kék posztó kabát födte, melyen nagy érczgombok fénylettek; szűk szarvasbőr nadrágját a térdeinél szíjak fűzték kék vagy szürke harisnyáihoz; lábain csatos czipőt viselt. Mellét derékon alúl érő vörös mellény takarta. Az említett hosszú kabát azonban csak ünneplő ruha volt, hétköznap helyette ú. n. „Spenser”-t vagy újjas mellényt hordtak. Nyáron a férfiak többnyire csak mellényben s ingújjban jártak. Csodálatos volt a fejük takarója. Ezt a többnyire jóféle, gyakran vidra-prémből készűlt sipkát alakjánál fogva zsámoly-sapkának hívták. Állott ugyanis egy zöld bársony sapkából, a mely köröskörűl prémes volt ugyan, de úgy, hogy elől a prémje magasan fölállott. Ezt a fölálló prémet a nép tréfásan „tűzfal”-nak nevezte. E mellett valóságos kürtő-alakú sapkákat is hordtak, szintén prémből, többnyire báránybőrből, a melyek olyan magasak voltak, mint egy divatos cylinder-kalap, s oldalvást három-négy piros vagy kék selyemcsokorral valának díszítve. Később s részben már akkortájt is az épen nem szép, széles karimájú, durva fekete nemez kalap tűnik föl, melyen díszűl az öregek néha bojtot, az ifjabbak pedig szalagokat és virágot viselnek. A parasztnők ruhája a következő részekből áll. A nyak körül kereken záródó ing fölé ünnepnap az ú. n. „Hempel” (Hemdchen = ingecske), vagyis egy csipőig érő, dúdoros ujjú és fodros gallérú (vagy néha gallértalan) finom vászonruha kerűl, a melyből azonban csak a két dudoros újj (s esetleg a gallér) látszik ki. Ez a leányok büszkesége s fő gondjuknak tárgya, mert arról ismerszik meg, hogyan tud a viselője a vasalóval bánni s hogy ért a mosáshoz. E felső ingecske fölé öltik a vállszalagos, fűzőféle mellénykét („Leibel”), a melynek többé vagy kevésbbé díszes voltából következtetni lehet a tulajdonosa módosságára. Ez ugyanis vagy gyapjúból, vagy selyemből készűl s vagy egyszerű zsinórzattal, vagy aranyfonállal van sujtásozva. Az eleje mélyen ki van vágva. A mellet ezen kívül még a „Bund” (kötő) nevű, selyem- vagy gyöngyhímzéssel díszített ingelőcske födi. A derekat rendesen bőröv szorítja. Alatta barna, vagy fekete, alúl piros szegésű, sok ránczú gyapjú szoknyát („Bärkittel”) viselnek, melyet, ha újjal cserélik fel, rendesen alsószoknyaként hordanak tovább. A szoknya fölé kerűl a kötény („Vonne”), melyet alsó szélén és a mellre eső részén jellemző hímzések díszítenek. Hátúl a kötény a szoknyából csak egy keskeny sávot enged látni. Fiatal leányok piros, az asszonyok kék harisnyát viselnek. Alacsony czipőik posztóból vagy bőrből valók, amazok oldalvást és a hegyükön bőrrel borítva. Fejüket sárga virágos, piros kendő födi, melynek a csücskei mesterséges csokorba kötve, jobbra és balra két zászlócska gyanánt libegnek. Hideg időben a „lájbi” fölé a „Janker” nevű, testhez álló, rövid zekét öltik, mely szürke, sötétkék, ritkábban zöld posztóból készűl, elűl selyem kihajtóval.

Iglau-környéki leány az ottani német népviseletben.
Manes József vázlata után

Az újjai szorosan simúlnak a kézcsuklóhoz, fölfelé azonban mind jobban bővűlnek. E „jankli”-t azonban nem gombolják be, hogy a „lájbi” és az ingelő teljes dísze látható maradjon. A nyakuk köré, ha már a felső ingnek nincs gallérja, kecsesen fodorított vászon- vagy csipke-gallért tesznek („Kresle”). Zord vagy esős időben nagy kendőbe burkolódznak, a melyet óvatosságból templomba menetkor, vagy a falun kivűli látogatásokra a karjukon mindig magukkal visznek.

A Kuhländchen női viseletét kivált a főkötő jellemzi. Ez három részből áll, melyek a „Speitz” (csúcs), a „Bend” (szalag) és a „Boder” (fenék). Emerről egy csokorba kötött selyem szalag lóg le két hosszú sávban mélyen a hátukra.

Az iglauiak viselete mindenkor híres volt. A férfiak egy sor sűrűn egymás mellett álló fehér érczgombbal díszített vörös mellényük fölött igen széles zöld selyem szalagból készűlt nadrágtartót s rövid, fekete bőrradrágot viseltek, mely a térden alúl volt világoskék harisnyájukhoz kötve. Alacsony czipőiket ércz csat díszíté. Felső kabátjuk gallértalan volt s nagy fehér gombok valának rajta, a melyek azonban nem szolgáltak a kabát begombolására; e czélra a kabát szélein drótkapcsok vagy szalagok voltak fölvarrva. Télen hosszú báránybőr bundát viseltek, kivűl feketére festve s fehér prémmel szegve, nemkülönben hosszú szárú csizmát. A takaros női öltözet még máig is meglehetősen fönmaradt a maga eredetiségében. A Schönhengst-vidékiek „Bund”-ját itt a leányok szintén viselik elűl a mellükön s „Hinawider”-nek (hin und wieder = ide-oda) hívják; az asszonyok a kemény papirosból készűlt s tafotával bevont mellpajzs helyett egy meglehetős vastag vánkost hordanak, a piros szalagos „Brust”-ot. A szoknyájuk („Kiddel”) olyan sok ránczú, hogy szétterítve egész kereket formál. Rövid, csak kevéssel térden alúl érő s többnyire sötétkék, merev szövetből készűl és az alsó szélén világoskék szalaggal van szegve. A kötény („Fürsteck”) fehér vagy kék s csak a szoknya elejét födi. Téli hideg időben a keményített ingújjak fölé húzzák a báránybőrrel béllelt „Pelzal” nevű ködmönt. Hétköznap és munka közben fekete, gyakran vörös béllésű kabátot („Juppa”) viselnek. Az asszonyok fejdísze valamikor igen sajátszerű volt. Hajukat számos fonatban hordták, melyek a fő hársó részén csiga alakú kontyba csavarva, egy középütt átszúrt széles sárgaréz vagy ezüst tűvel voltak megerősítve. Széles piros szalag kötötte át a hajzatot. A fő elejét le a homlokig fehér vagy tarka kendő („Pline”) födte, melynek két vége hátúl a fülek mögött messze elállott. Férjes vagy megesett nők e fejdíszt nem viselhették; azok ránczba rakott vászonkendővel födték a hajukat; csak a homlokkendőt volt szabad hordaniok. Ma a parasztasszonyok az ú. n. „bőrkendő”-t viselik, mely hátúl hajfonat módjára függ le s piros, barna vagy virágos.

A polgárnők régi viseletében nagy szerepe volt az „aranyos főkötő”-nek. Ennek merev aranyszövetből készűlt gömbölyded fejtakarójához hasonló szövetű, széles szárnyak illeszkedtek, míg az arczot keskeny fehér csipkék körítették. Voltak azonban ugyanilyen alakú ezüstős, sőt fekete selyem vagy csipkefőkötők is, emezek kivált gyászesetek alkalmára.

Iglau-környéki asszony az ottani német népviseletben.
Manes József vázlata után

Igen érdekes az a menyasszonyi korona, melyet az iglaui vidék paraszt menyasszonyai még ma is viselnek. Meglehetős (egész 30 centiméter) magas csonka kúp az alakja, és számos ezüstfonalból sodrott levél meg virág alkotja, mely utóbbiak kelyheiből tarka tükröcskék csillognak. E fölötte díszes fejék ünnepies hatását még a szoknya túlságos szélessége sem csökkenti, a mely különben kissé árt e viselet festőiségének. Ugyanilyen széles szoknyát hordanak a brünni nyelvszigeten is, csakhogy az iglauiakénak a szabása mégis valamivel kerekdedebb és tetszetősebb. Itt a parasztasszonyok nagyon szeretik a tarka, rikító színeket. A piros fejkendőt fejkötő alakúra kötik, s a csücskei fölűl jobbra-balra elállnak. A hat-hét szoknya közűl a legfelső ünnep- és vasárnap kék posztóból való; föléje a szoknya legnagyobb részét takaró, tündöklő kötény kerűl. A vörös, kék vagy zöld mellény („Leibel”) tetejébe nyáron bárminő színű könnyű mosószövetből, télen pedig sötét posztóból készűlt s prémmel béllelt kabátot öltenek. Ennek az újja fölűl dudoros, alúl keskeny. Lábukon félczipőt vagy topánkát viselnek; harisnyáik vörösek vagy kékek, újabban kivált ünnepi alkalmakkor fehérek is. A férfiak viseletéből már minden jellemző vonás eltűnt. Fejüket sötét sapka vagy alacsony kalap födi. A csontgombos sötét kabát majdnem térdig ér. Nyakukra fekete nyakkendőt csavarnak, magasan fölérő mellény födi a mellüket. Nadrágot, főleg ünnep- és vasárnap hosszút viselnek, a mely azonban alúl gyakran bőrrel van szegve. Hétköznap, mezei munkánál a paraszt gyakran szűk, térdig érő szarvasbőr nadrágot visel, továbbá hosszú és kemény szárú borjúbőr csizmát.

Déli Morvaországban (az alsó-ausztriai határon) semmiben sem különbözik a viselet a szomszédos koronaország parasztjaiétól. Ma már tudniillik itt is úgy nevezett „félvárosias” az. Régebben a férfiak ünneplőnek hosszú sötét kabátot, rövid és szűk, térdig érő nadrágot, kék harisnyát és csatos czipőt, továbbá durva fekete nemez kalapot viseltek, a melyről fekete vagy zöld bojtok lógtak. Ma sokkal kisebb és kerekebb kalapot hordanak, vagy a helyett gyakran könnyebb fajtájú sapkát tesznek a fejükre. A kabátjuk rövidebb, a nadrágjuk ellenben hosszabb ma. Az asszonyok a régi fejkendőt már majdnem egészen elvetették s ma, kivált vasárnap hajadon fővel járnak, sőt némelyik már szalagokkal és virágokkal díszes divatos kalapocskát is visel. Zord időben nagykendőt vesznek a fejükre, a mely mindjárt a nyakukat, mellüket, hátukat és karjaikat is megvédi. Felső testüket szorosan a derékhoz illeszkedő, rövid szárnyú kabátka födi, szoknyájuk bokáig érő. A rikító színeket itt nem kedvelik s nem tartják finom viseletnek.

A wischaui nyelvszigeten, mely mind kisebb területre szorúl össze, a parasztok szűk szárú csizmát, fekete bőrnadrágot, két sor gombos mellényt („Brustfleck”) és posztó kabátot hordanak. Fejüket fekete nemez kalap, télen azonban inkább prémes sapka födi. Az asszonyok még elég tisztán tartották meg régi viseletüket: a fényes sötét szövetből készűlt, sok ránczú rövid szoknyát, piros vagy narancssárga harisnyát, tarka mellénykét s fölötte a sötét kabátot és a nagy fodros gallért („Lazl”).

A helységeket többnyire valamely patak vagy nevezetesebb helyeket összekötő országút mentén építették. Házaik a patak, vagy az út mindkét oldalán sorakoznak. Emelkedettebb helyre, valamely dombra vagy kis fensíkra építették a lakosok templomaikat és kápolnáikat. Ezektől rendesen nem messze van a korcsma meg az iskola.

Iglaui aranyos főkötő és menyasszonyi korona.
Charlemont Húgótól

Ez épületek alkotják mintegy a helység góczpontját, a mely úgy vasárnap, mint hétköznapokon a legélénkebb jövés-menés színhelye. Ha a falucska kedvező körülmények közt, kivált szerencsés helyzeténél fogva gyarapodásnak és növekedésnek indúlt, rendesen a templomi búcsúkkal kapcsolatban vásárokat kezdtek benne tartani, melyek utóbb ezen egyházi ünneppel való szorosabb kapcsolat megszűntével is megmaradtak. Meglehetős, szabályosan terjedt az ily középponttól tovább a helység két útczája, melyekhez itt-ott rövidebb mellékútczák is sorakoztak. Mentől közelebb állott valamely ház a község közepéhez, annál értékesebbé lett, s rendesen ezek valának a helység legnagyobb és legtakarosabb házai is. Majdnem minden ház mögött kert terűl el, melynek nagyobb része azonban zöldséges és gyümölcsös kertűl és csak a legkisebb része szolgál dísznövények termesztésére. Gyakran a ház előtt is van egy kertecske, melyet fakerítés választ el az úttól. Ebben rózsa és viola, estike és napraforgó nyílik meg vadszőlő, néhol pedig őszi baraczk és szelíd szőlő van a falra fölfuttatva. A ház többnyire az oldalával néz az útra vagy a patakra; földszíntes és fehérre van meszelve, csak alul, egészen a földhöz közel látszik rajta egy széles fekete vagy kék sáv. Néhol a többnyire nagyon is kicsiny ablakok kerete festett csillagokkal vagy virágokkal van díszítve. Az egész házat kivűl-belűl évenként egyszer vagy kétszer kimeszelik, főkép búcsúnap előtt. A házak régebben többnyire szalmával voltak födve; ilyen födél ma már csak kivételesen látható. Éjszaki Morvaországban leggyakoriabbak a palatetők, más vidékeken pedig majdnem kivétel nélkűl cseréppel födvék a házak. Fában gazdagabb tájakon még a zsindelytető is gyakori. A házak alaprajza hosszúkás négyszög. Nagyobb épületeknél az ajtó a főhomlokzat közepén van, tőle jobbra és balra két-három ablak és az egyik oldalon a többnyire tágas udvarba nyíló kapu. Az ajtótól a házon keresztűl egyenes folyosó vezet, melynek a túlsó vége az udvarra nyílik. E folyosót pitvarnak is nevezik. Ebben áll az éléstartó, a vizes csöbör s néha egy hosszú asztal, a mely körűl a cselédség nyáron étkezik. Innen egy csapóajtó a pinczébe, egy lépcső pedig a padlásra vezet. A folyosó egyik oldalán van a lakószoba ajtaja, mely az útczára néz, odább pedig a konyháé, melynek ablaka az udvarra nyílik. A másik oldalon van a dísz- vagy vendégszoba, melyet rendesen csak vasárnap nyitnak ki valami látogató kedveért. A padláslépcső alatt van egy többnyire sötét helyiség bejárata, mely éléskamráúl vagy a cselédleányok hálóhelyéűl szolgál.

Wischau környékebeli női viselet.
Köpf Józseftől

A lakószoba jó részét foglalja el a cserépkályha, melynek három oldalát keskeny fapad köríti.

Az ajtóval szemközti szögletben áll a négyszögletes barna asztal, a fal felé eső két oldalán paddal, a másik kettőn pedig egy-egy székkel körűlvéve. Az asztal fölötti sarokban egy kis házi oltárféle van a falra függesztve; egy üvegszekrénykében ugyanis aranyozott fakereszt, vagy a Boldogságos Szűz szobrocskája, néhol mind a kettő is látható, körötte pedig rózsafűzérek, virágok és kis képecskék s a család egyéb talizmánjai. Itt őrzik rendesen az asszony menyasszonyi koszorúját, meg azokat a virágokat, melyekkel a leányok első áldozáskor a fejüket vagy a gyertyáikat díszítették, s más hasonló nevezetes tárgyakat. Elég gyakran látni még parasztházak szobáiban a kis Jézus és a gyermek Ker. Szent János képét egy báránykával tükröző alapon s alúl rikító színű nagy rózsákkal díszítve. A ház többi bútorzata a töméntelen duzzadó párnával megrakott izmos ágyból, a pirosra, vagy kékre s ugyancsak virágokkal kifestett ládából, meg egy füstös schwarzwaldi órából áll. A dísz- és vendégszobában jobb fajta és divatosabb bútorzat van. Rendesen egy sárgára fényezett asztal és székek, az ablakon csipkefüggönyök, kihúzó vagy akasztó szekrény, a falakon színnyomású képek, melyek többnyire Jézus vagy Mária szent szívét, vagy más efféle vallási tárgyat ábrázolnak. E szobát igen tisztán tartják, hófehérre meszelik vagy ki is festik. Csak akkor nyitják meg, ha vendég érkezik, de nem esik benne olyan jó barátságos ülés, mint a sokkal egyszerűbb füstös lakószobában. A ház mögött van az udvar, a mely gazdasági épületekkel (ló- és tehén- istállóval, disznóóllal, éléskamrával és kocsiszínnel) van körűlvéve.

Wischau környékebeli női viselet.
Köpf Józseftől

A szín néha külön áll az udvar közepén, melynek végét többnyire a kertre nyíló pajta foglalja el.

A magasb hegységben fekvő falvak szétszórt, egymástól messze eső házakból is állnak, melyek közűl néhány sűrűtbb csoportokba van összeépítve. A földek ilyenkor a ház körűl terjednek s a gazda birtoka nincs megosztva, hanem egy tagban van; csakhogy e tájakon igen sovány és fukarúl termő talaj lévén, mívelőjének verejtékes munkáját csak igen silányan jutalmazza.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem