Morvaország története 1526-ig. Brandl Vinczétől, fordította Acsády Ignácz
Morvaország története 1526-ig.
Brandl Vinczétől, fordította Acsády Ignácz
Brandl Vinczétől, fordította Acsády Ignácz
A rómaiak kora. Mint Közép-Európa legtöbb országát, úgy látszik, Morvaországot is ős időkben valami finn származású nép lakta, vagy jobban mondva kalandozta be, melynek történetéről semmit sem tudunk. A legelső, de nagyon halvány derengés a Duna és a hercziniai erdőöv közötti tartományokra akkor esik, mikor a cimberek és teutonok rettentő néphulláma a Keleti tenger partjairól Európa déli országaira özönlött (Kr. e. 112). Erre nézve azt mondják, hogy a cimberek erős rohammal a délnek vezető útat a hercziniai erdőn át akarták kierőszakolni, de a bojok, kiknek lakhelye Mommsen szerint a mai Bajor- és Csehország lehetett, visszaverték őket. Hogy mely vidéken történt a támadás, azt megközelítőleg is alig határozhatni meg. Az sincs megállapítva, vajon a hercziniai bojok törzsrokonai-e azoknak a bojoknak, a kik a kelták nagy nemzetéhez tartoztak, minthogy Mommsen szerint „mindenütt fölötte kétséges, vajon a bojok, kiket Bordeauxnál, a Pó mentén és Csehországban találni, ugyanegy törzsnek szétszórt ágai-e s nem csupán névazonosság van-e közöttük” . Ptolemaeus följegyzett ugyan nehány kétségtelenűl kelta eredetű városnevet, melyek közűl három: Eburodunum, Meliodunum és Felicia az említett író fokjelölései alapján Morvaországba tehetők; de ezek a fokjelölések, még ha javításokat eszközlünk is rajtok, olyan határozatlanok és kétségesek, hogy bizonyosságot e városok fekvéséről nem nyerhetünk. Hogy tehát a hercziniai bojok kelta eredetűek voltak-e, honnan és meddig terjedt a területök s különösen laktak-e Morvaországban is, azt teljes bizonyossággal meg nem állapíthatni; épen oly kevéssé megtámadhatatlan az a Tacitus Germaniájának ismert helyére támaszkodó nézet, hogy a markomannok verték ki a bojokat lakóhelyeikről. Sőt inkább Contzen alapos fejtegetéseiből ( „A kelták vándorlásai” czímű munkájában) az tűnik ki, hogy „a bojoknak a markomannok által Csehországból való kiűzése s a markomannoknak Marbod király alatti megtelepedése két különböző esemény, melyeket mintegy száz esztendő választ el egymástól”.
Mily terjedelműleg szállták meg a markomannok a bojok egykori földjét, biztosan meg nem állapíthatni. Ellenben bizonyos, hogy ősi szövetségeseik, a quadok, megtelepedtek Morvaországban; ha talán nem is egész területén, de legalább déli és keleti részeiben. A quad nép fő raja a mai Felső-Magyarországban, a tót fölvidéken élt, hol egészen a Garam vizéig terjedt. Az a körűlmény, hogy Marcus Aurelius császár ismert művének első könyvét e szavakkal fejezi be: „iratott a quadok földjén a Garam vizénél”; továbbá az, hogy a római hadak gyakran Aquincumnál (Ó-Buda) vagy Bregetiumnál (Komárommal átellenben) szoktak összegyűlni, hogy onnan törjenek a quad földre, a mellett szól, hogy a quadok legnagyobb részt a mai Magyarország éjszaknyugati vidékén laktak, hol a már akkor szláv elemekkel vegyűlt szarmata jazygok voltak szomszédaik.
E területen telepítette meg Tiberius császár a Csehországból elűzött két fejedelem, Marbod és Katwald kiséretét (Kr. u. 21) s a Tudrusok nemzetségéből való quad Vannius tétetett királylyá, ki 30 esztendeig uralkodott. Végre a rómaiak iránti barátsága miatt a hermundur Vibilius, kit Vannius elégedetlen unokaöcscsei, Vangio és Sido támogattak, a tróntól megfosztotta, mire a két unokaöcs megosztozott az uralmon (Kr. u. 51). Sido még Kr. u. 69 után is élt s mint a Flaviusok híve küzdött a cremonai döntő csatában (Kr. u. 69), mely után Flavius Vespasianus lépett a római trónra. Ez időtől fogva eltűnik a quadok benszülött királyi családja; e nép fölött Tacitus állítása szerint azóta idegen származású királyok uralkodtak. E királyoknak azonban a rómaiak kedve szerint kellett uralkodniok, s csapataikkal kötelesek voltak a római seregeket támogatni. Ha ezt nem tették, felelősségre vonattak, mint Domitianus császár alatt (Kr. u. 81-től 96-ig) történt, a ki a quadokat, mivel a dákok elleni háborújában nem támogatták, haddal támadta meg, de megveretett. E győzelemben elbizakodva, a quadok el akarták foglalni azt az egy mérföldnyi területet, mely az ő országuk és a római föld közt feküdt s melyre lépniök nem lett volna szabad. Lassanként egyre merészebbekké lettek s egészen a Dunáig nyomúltak. Ez előnyomúlásuk gyakran összeütközésbe juttatta őket a római hadakkal, melyek Vindobona (Bécs), Carnuntum (Petronell), Bregetium és Aquincum erődített táboraiban a birodalom dunai határát őrizték. A római csapatok oly tűrhetetlenűl nyomorgatták a quadokat, hogy ezek föllázadtak. A lázadásban a quadokon és a markomannokon kivűl a Duna mentén lakó más népek is részt vettek s az erre kitört úgy nevezett markomann-háborúban a quadok és szövetségeseik egészen Treviso őrgrófságig nyomúltak elő, ott Opitergum (ma Oderzo) városát kirabolták és elpusztították s azután Aquileját ostromolták (Kr. u. 167), honnan azonban visszaszoríttattak. Ez a háború, melyben Marcus Aurelius császár (161–180) maga vezette a római hadakat, teljes 15 évig tartott, míg a császár a quadokkal, hogy őket a többi föllázadt népektől elszakítsa, külön békét kötött (Kr. u. 175), melynek az volt egyik terhes kikötése, hogy a vásárokat a római tartományokban látogatniok nem szabad. Ezt a kikötést a markomannok, kikkel valamivel később köttetett meg a béke, szintén elfogadták. Ekkor azonban azt a parancsot kapták, hogy az ő vásáraikat és gyülekező helyeiket más nép szintén nem látogathatja. Ezen kivűl a császár 20.000 római katonát helyezett el a római végvárakban, kik a quadokat sokfélekép nyomorgatták és zsarolták. E zaklatások olyan tűrhetetlenekké váltak, hogy a quadok elhatározták, hogy mindenestűl a semnonokhoz vándorolnak ki. De a császár erőszakkal gátolta meg e szándékuk véghezvitelét. Ily körűlmények közt a béke nem sokáig tarthatott. Kr. u. 178-ban új lázadás támadt, melynek végét a császár nem élte meg (meghalt a 180-ik márczius 17-én Bécsben). Fia, Commodus (180–192), még atyja halálának évében megkötötte a békét, melyben a föntebbi föltételeket is elfogadta, hogy évenként bizonyos mennyiségű gabonát szállítsanak a római végvárakba, meghatározott számú sereget (a quadok 13.000 embert) szolgáltassanak s gyűléseiket havonként csak egyszer, még pedig egy római centurio jelenlétében tartsák.
A Zderad-oszlop Brünn mellett.
Siegl Károlytól
A quadok és szomszédaik e terhes föltételek mellett is sokáig nyugodtan viselték magukat, mert úgy értesűlünk, hogy csak 236-ban indított ellenök Julius Maximinus császár új háborút, melyben a quadok földjét földúlta. Más részt a quadok és a hozzájok csatlakozó szomszéd népek, mikor a körűlményeket kedvezőknek találták, be-berontottak a római tartományokba s 270-ben egész Placentiáig hatoltak, hol egy római sereget megsemmisítettek. Roszabbúl jártak 80 évvel később, midőn a szarmatákkal egyesűlve dúlták a római Pannoniát. Constantinus császár Aquincumnál átkelt a Dunán s pusztítva tört a szarmaták földjére; a quad határon vívatott a csata, melyben a quadok teljesen megverettek, úgy, hogy békéért könyörögtek, melyet meg is kaptak. E gyakori rabló betörések folytán a rómaiak belátták, hogy az eddigi határerődítések nem elegendők a római tartományok biztosítására. I. Valentinianus császár (364–375) elrendelte tehát, hogy a quadok földjén néhány új erőd építtessék. Mikor Gabinius quad király Marcellianus császári vezért fölkérette, hogy jelölje meg a helyet, hol az új erődök építése tárgyában vele értekezhetne, a vezér magához hívta a királyt s orvúl megölette. E szörnyű gyilkosság annyira fölháborította a quadokat, hogy fegyvert fogtak, a szarmatákkal együtt római terűletre törtek s ott elfoglalták és fölperzselték Carnuntumot, melynek füstölgő romjaitól gyilkolva, rabolva messzire benyomúltak Pannoniába egész Sirmiumig (a mai Mitrovitz). Itt jutott hozzájuk az a hír, hogy a császár Carnuntumnál hatalmas sereget gyűjtött és quad földre készűl törni. Felbőszülve siettek hazájok védelmére. De csakhamar megfélemlettek s kegyelemért könyörögtek; mire követeiknek tudtokra adatott, hogy népök küldöttei menjenek Carnuntumba, ott a császár majd megvizsgálja az ügyet s határozni fog. A quadok nagy része csakugyan megjelent az elpusztúlt városban, míg az a részök, mely nem bízott a rómaiakban, a hegyek közé menekűlt. A bizalmatlanság teljesen igazolt volt. Alig érkeztek meg a quadok Carnuntum alá, a rómaiak bekerítették s lemészárolták őket egy pár ember kivételével, kik a császár álnok boszújának hírét megvitték a hegyek közé menekűlt társaiknak. Ez iszonyú csapással eltűnik a quadok neve a morva történetből. A népvándorlás idején eltávoztak addigi lakóhelyeikről, melyeket azután hol hosszabb, hol rövidebb időre különféle népek szállottak meg.
Morvaország a Mojmárok alatt. Mikor a népvándorlás hullámai lecsöndesedtek, azokat a területeket, melyekből a mai Cseh- és Morvaország áll, a csehek szláv törzse lakta. Valószinű ugyan, hogy egyes szláv tömegek már a suevek nagy népszövetségébe fölvétettek s az imént említett országokban telepedtek meg; de azokat úgy szólván csak előre tolt őrszemeknek tekinthetni. A cseh-szlávoknak Csehországban való tömeges megtelepedése hihetőleg csak a VI. század második felében történt, mikor már az avarok a Duna és Tisza mellékein laktak. A morvák sokáig viselték az avarok vad lovasnépének nehéz igáját, mely alól egy időre Samo (622–662), végképen pedig Nagy Károly szabadította fel őket, a ki 796-ban annyira megtörte az avarok hatalmát, hogy azóta gyakran a morvák támadták meg eddigi uraikat s elvették tőlök a Manhartsbergtől a Garamnak a Dunába való torkolatáig terjedő földet. Így a morvák földje a mai őrgrófságot, a mai Oppa kerületet, Alsó-Ausztria egy részét s a magyarországi felföld nyugati részét foglalta magába. Ez a magva annak a birodalomnak, melyet a Mojmár uralkodó család alapított s melyet – megkülönböztetésűl a bolgár Morava mentén levő Alsó-Morvaországtól – a byzánczi történetirók Nagy- (vagy Felső-) Morvaországnak neveznek.
Falfestmény a znaimi román körkápolnából. (Pogány templom.)
Siegl Károlytól
Ezzel a morvák bevonattak a német (frank) birodalom hatalmi körébe s a morva követek már 822-ben, mikor a „morva” (marahán) név először említtetik az évkönyvekben, a regensburgi birodalmi gyűlésen ajándékot nyújtottak át a császárnak.
Ez időben Morvaországban két fejedelem tűnik föl: Mojmár a nyugati részben és Privina, a ki Nyitrán székelt. Ezek ismeretlen okból viszályba keveredtek, mely azzal végződött, hogy Privina Radbodhoz, a keleti (frank) őrgrófság határgrófjához menekűlt (830). A háború szerencsétlen kimenetelének azonban megvolt az a jó következménye, hogy Privina keresztény hitre tért és Traismauerben megkereszteltetett, mely időtől kezdve Nyitra vidékén gyorsan gyökeret vert a kereszténység. Csakhogy Privina és Radbod barátsága sem tartott sokáig. A menekűlő morva fejedelem fiával, Kozellel, a karantán őrgrófhoz, Salachóhoz futott, kinek közbenjárására Lajos császár hűbérűl adta Privinának Alsó-Pannonia egy részét a Zala vize mentén, hol a Balaton közelében a Mosaburg nevű várat építette s e vidéken is buzgón támogatta az egyház érdekeit. A Nyitra és Mosaburg körűli terület a passaui püspöki és salzburgi fő megyének rendeltetett alá.
Míg Privina békességben élt a német birodalommal, Mojmár a frank felsőbbség alól föl akarta magát szabadítani. De kisérlete meghiúsúlt, mert Lajos (német) király győzedelmesen bevonúlt Morvaországba, ott Mojmárt letette s unokaöcscsét, Rástizot (Rásztizláv), a ki nagybátyját elárúlta, tette meg fejedelemmé (846). De Rástiz szintén azon fáradozott, hogy Morvaország fölszabadúljon a német birodalomtól való függés alól; megverte Lajos királynak egy seregét, mely 855-ben tört morva földre, érintkezésbe lépett a frank udvar elégedetlen elemeivel s érdekeinek a német birodalom iránt ellenséges byzánczi udvart is megnyerni igyekezett.
De nem csupán politikai, hanem egyházi tekintetben is ki akarta vonni Morvaországot a német hatalom alól. Kétségtelen, hogy a Mojmárok földjén is német és olasz térítők gyökereztették meg a kereszténységet. De az új tan nem hatotta át a nép nagy tömegét, mert a térítők a nép nyelvét vagy épen nem, vagy csak nagyon kevéssé tudták. Hogy tehát olyan tanítókat kapjon, kik a nép nyelvén hirdethetik a kereszténységet, Rástiz szlávúl tudó térítőket kért Mihály görög császártól. Ez elküldé hozzá Leo patriciusnak a szláv nyelvben teljesen járatos két fiát, Constantint (későbbi nevén Cyrill) és Methodot, kik 863-ban érkeztek Morvaországba. Ez az idő azonban nem igen volt alkalmas az apostolkodásra, mert a morvák új háborúra készűltek Lajos király ellen, ki 864-ben be is tört országukba s Rástizot legyőzve arra kényszeríté, hogy túszokat adjon s esküvel ismerje el Morvaországnak Németország iránt való régi függési viszonyát. Ez alatt azonban a hadi zaj közben is örvendetesen előre haladt a két térítő munkája. A szent írás egy része szláv nyelvre fordíttatott, mi végből Constantin külön szláv írásjegyeket szerkesztett; morva ifjakat képeztek ki az egyház szolgálatára s a misét szláv nyelven mondották. Ezek a sikerek, melyek a német térítőket fölöslegesekké tették, a passaui és salzburgi püspököknek nem voltak ínyökre, s azt a körűlményt, hogy a két testvér ifjú korában a tévtanokat valló Photius barátja volt, ürügyűl használták arra, hogy Rómában eretnekség gyanújába keverjék őket. A két testvér a szent széktől felelősségre vonatván, Rómában olyan hatással védte magát, hogy nemcsak igazhitűségök nyert elismerést, hanem a szláv liturgia is megengedtetett, s II. Adorján pápa püspökké szentelte a két testvért (869). Cyrill Rómában meghalt, de Method Pannonia érsekévé neveztetett ki s visszatért Morvaországba, hol ismét kigyúlt a háború tüze. A morvák 864-ben hadakoztak Lajos királylyal, ki Rástizot várában, Dovinában (talán a mai Dévény) ostrom alá fogta s túszok adására kényszeríté. De már 869-ben ismét két frank seregnek kellett Morvaországba nyomúlnia. Az egyik Rástiz nagy hírű fő várát, Velehradot (a mai Ungarisch-Hradisch közelében) s más faerődöket fölperzselte, a másik pedig teljesen földúlta Nyitra vidékét, a hol Rástiz unokaöcscse, Szvatopluk uralkodott. Ez a nagyra törő ember kelletlenűl tűrte a szigorú nagybátyától való függést. A mint egykor Rástiz az elégedetlen frank urakat, sőt Lajos király ellen ennek saját fiait támogatta, most Szvatopluk is fejedelemségével együtt a német király védelme alá helyezkedett, s mikor ezért Rástiz felelősségre akarta vonni, csalárdúl rá szedte, elfogta s a németeknek kiszolgáltatta. Rástiz a regensburgi birodalmi gyűlésen 870-ben halálra ítéltetett, de Lajos király megkegyelmezett életének, csak a szemét szúratta ki, s így vakon halt meg egy zárdában. De Szvatopluk sem mindjárt élvezhette árúlása gyümölcsét; azon gyanú alapján, hogy a frankok ellen lázadást forral, elfogták s Németországba hurczolták. Ez eseményeket a salzburgi fő megye püspökei, kik Pannonia régi érseki megyéjének megújítását saját jogaikon ejtett sérelemnek tekintették, arra használták, hogy visszaállítsák egyházmegyéjök egykori határait. Adalwin salzburgi érsek a nélkűl, hogy joga lett volna hozzá, maga elé idézte Method érseket, ki engedett az idézésnek, noha nem volt rá köteles. A szenvedélyek annyira föl voltak tüzelve, hogy a morva érseket tettleg is bántalmazták; harmadfél évig fogva tartották s csak Rómából érkezett szigorú parancsra bocsátották szabadon 873 tavaszán.
A morvákat megbotránkoztatta az a méltatlan bánásmód, melyben két fejedelmök, Rástiz és Szvatopluk részesűl. Fegyvert fogtak tehát uralkodó házuk egy rokona, Szlávomir vezetése alatt, a ki pap volt. A frankok azzal vélték a lázadást elfojthatni, ha Szvatoplukot szabad lábra helyezik s haddal küldik Morvaországba, hogy a nyugalmat helyre állítsa. De Szvatopluk, alig hogy Morvaországba érkezett, honfitársaival egyetértve a frankokra támadt, kik közűl csak kevesen kerűlték ki vesztöket. Ez időtől fogva Szvatopluk veszedelmes ellensége maradt a német birodalomnak. A forchheimi szerződés (874), a 872 óta folyó háborúnak véget vetett ugyan s kimondotta, hogy tíz esztendeig (874–884) béke legyen Nagy-Morvaország és a német birodalom közt; de a hatalmas morva fejedelem folyton olyan útakon és módokon törte a fejét, melyekkel teljesen kivonhassa magát a német felsőbbség alól. Nemcsak azokat az eszközöket alkalmazta, melyeket már Rástiz használt, hogy bajt szerezzen a német uralkodóknak; hanem a birodalom elégedetlen elemeit is támogatta és bajtársi szövetségeket kötött a szomszédos csehekkel s Csehországon túl az Elbe menti szlávokkal, kik az ő ösztönzésére több ízben fegyvert fogtak a németek ellen. Fölhasználta azokat a viszályokat is, melyek Német Lajos halálával a frank császári családban támadtak. Karlmann törvénytelen fiának, Arnulfnak, nagyra törő dicsvágya, továbbá Németországnak három részre oszlása szintén elősegítették Szvatopluk terveit. Fölhasználta tehát a Vilmos és Engelschalk (Vilmos határgróf fiai) és Aribo, a keleti őrgrófság grófja közötti viszályt. Míg Arnulf herczeg a két testvérnek fogta pártját, Szvatopluk Aribo részére állt, mert belátta, hogy a császári család összes tagjai közűl a vitéz és hadviselésben jártas Arnulf válhatik ő reá nézve is a legveszélyesebbé. Ez okból segítette Aribót Arnulf ellen s ennek országát csaknem teljesen földúlta. Arnulf és Szvatopluk háborúja csak Vastag Károly császár közbenjárásával ért véget, ki Königsstettenben, Tulln mellett, találkozott Szvatoplukkal (884).
Egy évvel a königsstetteni szerződés után meghalt Method érsek (885 ápril), kinek élete utolsó napjait is sokféle kellemetlenség keserítette meg. 878-ban Rómában másod ízben eretnekséggel vádoltatván, 879-ben újra kellett védekeznie, a mit, mint először, ekkor is fényes sikerrel tett úgy, hogy VIII. János pápa teljességgel igazhitűnek nyilvánította s megengedte, hogy a liturgiában a szláv nyelv használtassék. Mindazáltal sok keserűség érte az érseket; kivált az alamann Wichinggel, e cselszövő emberrel volt baja, a ki nyitrai püspök lett s hamisított pápai brévékkel is bizalmatlanságot keltett az érsek ellen. Wiching volt az oka annak is, hogy Method halála után kedvencz tanítványait kiűzték az országból, kik erre Bulgáriában folytatták mesterök művét.
Noha Szvatopluk 884-ben háborúban állt Arnulffal, mégis ennek fogta pártját, mikor ez 887-ben a német királyi koronát megszerzé. Csakhogy Arnulf nem az az ember volt, a ki Szvatopluk hatalmának a birodalomra nézve veszélyes gyarapodását megtűrte volna. Törésre s utóbb háborúra kerűlt a dolog, melyet Arnulf nemcsak a maga seregeivel, hanem egyszersmind Brazlav szlovén fejedelem segélyével viselt (892–3). Habár Szvatopluk ebben a küzdelemben nem győzetett le, a nagy-morva birodalomra új veszedelem támadt, mely annál nagyobb lett, mert a hatalmas, hadi dolgokban járatos morva fejedelem 894-ben meghalt. Közeledtek Morvaország széleihez – mint mondják, Arnulf bíztatására – a magyarok vitéz lovas hadai, kiket a morvák 901-ben és 903-ban megvertek ugyan, de folyton ismétlődő támadásaiknak Morvaország annál kevésbbé állhatott sokáig ellent, mert Szvatopluk fiai, II. Mojmár és II. Szvatopluk egymással czivakodtak és küzdöttek, s így siettették a nagymorva birodalom összeomlását.
Vöttau vára a Thaya vizénél.
Bernt Rudolftól
Az ú. n. pozsonyi csata (907), melyben a morvák Gyermek Lajos király hadait támogatták, eldöntötte Morvaország sorsát; a Mojmárok birodalma megsemmisíttetett, s a helyzet olyan roszra fordúlt, hogy a legcsekélyebb kisérletet sem lehetett a birodalom megújítására tenni, melynek romjain két új birodalom: Csehország és Magyarország támadt.
Morvaország a Přemislek alatt. A nagymorva állam összeomlása után Morvaország egy ideig a magyarok hatalmában maradt, melyből csak a lechmezei csata után (955) szabadúlt ki, mikor I. Boleszláv cseh herczeg, Nagy Ottó császár szövetségese, Morvát és Csehországot egyesítette. Morvát rövid időre a lengyelek, később meg ismét a magyarok szállották ugyan meg, de ez utóbbiaktól Udalrik cseh herczeg, kivált pedig fia, Břetiszláv elvette s Olmützbe helyezte székét, honnan mint Morvaország herczege kormányozta az országot. Lengyelországgal folytatott háborúi itt csak azért említendők, mert a dús lengyel hadi zsákmány egy részéből alapította Morvaországban az első zárdát, Raigernt, Brünn mellett (1048). Mikor atyja halálával a cseh trónra lépett, Morvát Csehországgal egyesítette s az egyesítés azután állandóan megmaradt.
Csakhogy ez az egyesítés közvetve sokféle háborúra és pusztításra adott okot, melyek érzékenyen sújtották az országot. A legnagyobb bajt a Břetiszláv által 1054-ben megállapított senioratus örökösödés okozta, mely szerint a Přemysl uralkodó családnak mindig legidősebb tagja lett Csehország ura, míg az ifjabb herczegek Morvaország egyes területeit kapták ellátásúl. De ezt a trónöröklési törvényt, melynek helyére csak 1216-ban lépett az első szülöttségi jog, nem mindig tartották meg, s különben is a Morvában ellátott herczegek lehetőleg függetleníteni igyekeztek magukat a cseh uralkodó alól, s így Morvaország csakhamar hosszas, pusztító belháborúk színhelye lett, melyek a nép jóllétének fejlődését megakasztották. Már Břetiszláv első utóda, legidősebb, fa, Spytihnév, ki atyja életében Morvaországot kormányozta, tapasztalta az új örökösödési törvény visszásságait. Mikor Csehországnak ura lett, három öcscse közt akképen osztotta meg Morvaországot, hogy Vratiszláv az olmützi, Ottó a brünni és Konrád a znaimi területet kapta ellátásúl. Ez a három részre oszlás hosszú időn át (1197-ig) megmaradt, s csak olykor-olykor adatott a jamniczi és břeclavi (lundenburgi) tartomány is egyes herczegeknek ellátásúl. Csakhogy az ifjabb testvérek nem szívesen hajoltak meg a cseh herczeg felsőbbsége előtt; nyílt lázadás támadt, melynek élén az olmützi Vratiszláv állt. A fölkelést elfojtották és Spytihnév ismét a maga nevében kormányoztatta Morvaországot. A magyar király közbenjárására azonban kibékűlt Vratiszlávval, ki utóda lett az uralkodásban (1061) s öcscsei, Szép Ottó és Konrád közt akként osztotta föl Morvaországot, hogy amaz az éjszaknyugati részt Olmütz székhelylyel, ez meg a délkeletit Brünn fővárossal kapta.
Vratiszláv, noha sokféleképen be volt bonyolítva a német birodalom ügyeibe, a maga országainak érdekeit is szívén hordozta; ő alapította az olmützi püspükséget (1063), mely egyházi ügyekben önálló kormányzatot biztosított Morvaországnak, habár természetesen ez után is a mainzi érseki fő megye alá maradt rendelve.
Vratiszláv saját személyére nézve megkapta IV. Henrik császártól a királyi czímet. De azért neki is sok baja volt öcscsével, Konráddal, kit fegyverrel kellett megfékeznie, ki azonban utóda lett a cseh trónon (1092), csakhogy nyolcz hónap múlva meghalt. Utóda, II. Břetiszláv, megszegte a régi örökösödési törvényt; utódjává Ulrik brünni herczeg helyett, kit az idősebbség elve szerint a trónöröklés megilletett, öcscsét, Bořivojt jelölte ki, s kérésére IV. Henrik császár is ennek küldé meg a cseh zászlót annak jeléül, hogy hűbérűl neki adja Csehországot. Ulrik, hogy jogát megvédje, fegyvert fogott, de legyőzetett s Csehországban börtönbe vettetett. De sikerűlt megszöknie s öcscséhez, znaimi Lutoldhoz menekülnie, mire mindkét testvér megindította a háborút Břetiszláv ellen, ki azonban legyőzte őket és Bořivolnak adta birtokaikat.
A mint az idősebbségi trónöröklési törvényt egyszer megszegték, egymás után követték el rajta a további sérelmeket úgy, hogy Csehország története a legközelebbi száz esztendőben tele van háborúval és pusztúlással. Kivált az 1105, 1110, 1125 s más esztendők voltak viharosak, de leginkább Szobeszláv herczeg halála (1140) után tört ki szenvedélyesen a Přemysl család tagjai közt a viszály, mert Szobeszláv már 1138-ban törvény ellenére fiát, Ulászlót, jelölte ki utódjává.
Premysl őrgróf pecsétje.
Siegl Károlytól
De alig hogy a herczeg meghalt, a cseh és morva országnagyok ellent mondottak ennek az intézkedésnek és Zdik, a jeles olmützi püspök tanácsára az 1125-ben meghalt cseh herczegnek, I. Ulászlónak hasonnevű fiát választották meg Csehország herczegévé (1140). Mikor azonban ez erős kézzel ragadta meg a kormány gyeplőjét s kivált a cseh-morva országnagyok és az önállóságra törekvő morva herczegek féktelenkedésének határt akart szabni: ezek trónvesztettnek nyilvánították, mire különösen a morva herczegek, znaimi II. Konrád, brünni Ulászló és olmützi III. Ottó buzgólkodására a trónöröklési törvénynyel egyezőleg znaimi II. Konrád lépett a trónra. De Zdik püspök, kit Henriknek is neveztek, híve maradt II. Ulászlónak, s mikor ennek pártja leveretett, III. Konrád német királyhoz ment, hogy II. Ulászló megsegítésére ösztönözze. A király megadta a segélyt, melylyel II. Ulászló megvédhette trónját. A morva herczegek viszont hazaárúlónak nyilvánították az olmützi püspököt, elfoglalták s kifosztották a püspöki javakat, a püspök ellenben egyházi átok alá vetette Morvaországot, melyet egy cseh had csakhamar megszállott. A dúlás-fosztás csak akkor ért véget, mikor a morva herczegek eltávoztak az országból.
Guido, pápai legatus-bibornok épen ekkor Cseh-Morvaországban időzött, hogy ott is érvényt szerezzen a curia részéről a simonia s a papok házassága ellen kiadott rendeleteknek. A legatus buzgalmának sikerült kibékülést létesíteni egy részt Zdik püspök és a morva herczegek, más részt ezek és II. Ulászló herczeg közt, s a béke teljesnek látszott, mert a morva herczegek visszakapták előbbi birtokaikat. De megmaradt bennök a nagy gyűlölet az olmützi püspök ellen. Mikor Zdik 1145 telén Rómába indúlt, znaimi Konrád, brünni Vratiszláv és jamnitzi Dipold Hausbrunnál, a cseh határ közelében orvúl megrohanták s a püspöknek csak csodálatosképen sikerűlt a bozótban úgy elrejtőzködnie, hogy üldözői nem tudtak nyomára találni. Ezen eset következtében Róma egyházi átok alá vetette a morva herczegeket s fölszólította II. Ulászlót, hogy karhatalommal szerezzen érvényt az átoknak. Dipold bűnbánásúl Rómába zarándokolt, Vratiszláv gutaütés következtében meghalt és csak znaimi Konrád daczolt a cseh haddal, mely tartományát olyannyira földúlta, hogy az pusztasághoz hasonlított. Csak azután kért bocsánatot, melyet meg is kapott. Halála után (1150) fia, Konrád Ottó kapta a znaimi tartományt.
A Přemyslek ez örökös pártoskodásainak és küzdelmeinek az lett természetes következménye, hogy Németország uralkodói, mikor valamely cseh trónörökös a segítségöket és kegyöket kérte, mindig fölhasználták az alkalmat, hogy öregbítsék s kiterjeszszék hatalmukat a cseh tartományokban. De e törekvés soha sem nyilvánúlt oly nyomós tettekben, mint I. Frigyes császár idején. II. Ulászló az örökösödési törvény ellenére legidősebb fiát, Frigyes olmützi herczeget jelölte ki utódjává, ki I. Frigyes császár támogatásával trónra is lépett. Mikor azonban nagy adókat vetett ki, hogy a német császár irányában elvállalt kötelezettségeinek eleget tehessen, a cseh urak föllázadtak, Frigyest elűzték, s Konrád Ottó znaimi herczeget tették Csehország herczegévé. Frigyes a német császárhoz menekűlt, a ki akképen döntött, hogy ismét Frigyes legyen Csehország herczege. Ellenben Morvaországot őrgrófság czímmel a német birodalom saját hűbérének nyilvánította s Konrád Ottó herczegnek adományozta, ki azután Morvaország őrgrófjának nevezte magát. Mikor azonban Frigyes herczeg abbeli kivánságát, hogy e czímről mondjon le és a cseh herczeg felsőbbségét ismerje el, teljesíteni nem akarta, a herczeg testvérét, Přemysl Otakárt, nagy sereggel Morvaországba küldé, ki a lodenitzi véres csatában (1185 deczember 10) legyőzte a morvákat, mire Konrád Ottó lemondott a morva őrgrófi czímről s oly teljesen kibékűlt Frigyessel, hogy a herczeg halála után (1189 márczius 25) ő jutott a cseh trónra, melyet azonban csak két évig bírt. Konrád Ottónak köszöni Morvaország azon jogszokásainak első kodifikálását, melyek Jus Conradi vagy Statuta ducis Ottonis néven ismeretesek.
Konrád Ottó lemondott ugyan az őrgrófi czímről, de halála után hat évvel Morvaország maradandóan megkapta az őrgrófság czímet az I. Přemysl Otakár és Henrik Ulászló közt keletkezett trónvillongás alkalmából. Az utóbbi, hogy minden újabb vérontásnak elejét vegye, lemondott Csehországra való minden követeléséről s ezért Morvaországot őrgrófság czímmel (1197) a cseh korona hűbéreképen kapta. Ebben az államjogi viszonyban aztán Morvaország állandóan megmaradt.
Henrik Ulászló őrgróf alatt mutatkoznak a német telepítés első nyomai Morvaországban. Ez a bevándorlás utódai, II. Henrik Ulászló és Přemysl alatt tetemesen szaporodott, főleg mikor az országnak a mongolok által való szörnyű földúlásakor (1241) a lakosság nagy része vagy megöletett, vagy rabszíjon elhurczoltatott. A kunok betörése (1252) hasonlag előmozdította a német gyarmatosok szaporodását. E bevándorlást különösen a Schaumburg grófok családjából való Brunó olmützi püspök (1245–1281) mozdította elő. Brunó mint egyházfő és államférfiú egyaránt jeleskedett s tetemes számú püspöki hűbérek alapításával, melyek fő hűbérura a cseh király volt, tekintélyes hatalmi állásra juttatta Cseh-Morvaországban az olmützi püspököt. Példáját követték a gazdag monostorok és zárdák, sőt az ország több főura is, kik egyre telepítették kiterjedt jószágaikon a szorgalmas német bevándorlókat. Ennek következtében virágzani kezdett a városi élet, javúlt a parasztság társadalmi, politikai és gazdasági helyzete, mert a régi jobbágyságot az örök-haszonbér váltotta föl, mely a paraszt embernek nagy jogvédelmet nyújtott. Ezzel kapcsolatosan történt a jogintézmények gyökeres átalakúlása, mert az olmützi püspökség, a kolostorok, utóbb meg egyes városok és főurak jobbágyai számára adott kiváltságok új jogállapotokat teremtettek, melyek oly gyorsan fejlődtek, hogy már a XIII. század végén szilárd alapra voltak fektetve, minthogy különösen II. Otakár király buzgón oltalmazta azokat az őrgrófság egész területén.
A XIII. századi Přemysl családbeli uralkodók, kivált II. Otakár buzgón támogatták a városokat s fejlődésüket főképen városi jogok adományozásával segítették elő, melyek részben a szász vagy magdeburgi, részben a bajor, vagy nürnbergi jogból kölcsönöztettek. Az első város, mely Morvaországban német jogot kapott, Freudenthal volt (1213), ezt követte 1224-ben Troppau (akkor mindkét város Morvaországhoz tartozott), 1243-ban Brünn, melynek joga olyan virágzásnak indúlt, hogy 63 morva város és mezőváros választotta a brünni városi biróságot fölebbező hatóságává. Hasonló fontosságra emelkedett az olmützi városi jog, melyet János őrgróf (1352) mindazon morva városok fölebbező székévé tett, a melyek magdeburgi joggal éltek. Nagy fontosságra emelkedett az iglaui városi és bányajog is. Iglau bányaügyekben az összes cseh országok fölebbező széke lett, de a szász bányavárosoknak is adott útbaigazítást. Az által, hogy a morva városok, példáúl Brünn Magdeburggal, Olmütz meg Boroszlóval állt a jogélet terén összeköttetésben, élénk forgalom támadt a cseh királyi és némely német városok közt, melyek közűl Magdeburg mellett különösen Nürnberg és Köln érdemelnek említést.
Mikor a büszke és hatalmas II. Otakár a Habsburgi Rudolffal vívott morvamezei csatában elesett (1278), Morvaország öt éven át, a hadi költségek megtérítéseig Rudolfnál maradt zálogban, de Otakár utóda, II. Venczel alatt ismét Csehországgal egyesíttetett, csakhogy nem addigi kiterjedésében, minthogy az Oppa-vidék időközben elválasztatott tőle és Csehországtól függő hűbéres herczegségképen II. Otakár törvénytelen fiának, Miklósnak adományoztatott. II. Venczel fia és utóda, III. Venczel zárta be a Přemysl házbeli uralkodók sorát; tudvalevőleg Olmützben orgyilkos ölte meg (1306), mikor Morvaországban hadat gyűjtött, hogy Lengyelországot, melyet atyja szerzett meg, magának és családjának biztosítsa.
Morvaország a vegyes házbeli uralkodók alatt. A Přemyslek kihaltával I. Habsburgi Albert német király próbálta a cseh tartományokat családjának megszerezni; de kétszáz esztendőnél többnek kellett eltelnie, míg birtoklása állandóvá lett.
Eichhorn vára.
Bernt Rudolftól
A király fia, Rudolf, feleségűl vevén II. Venczel özvegyét, Erzsébetet, a cseh trónra lépett ugyan, de a derék uralkodó még 1307 július 3-án elhúnyt, mire Henrik karinthiai herczeg kapta a cseh koronát. De Henrik Csehországban csakhamar olyan népszerűtlenné lett, hogy a cseh urak a koronát Luxemburgi Henrik német királynak ajánlották föl, a ki azonban azt nem a maga részére fogadta el, hanem tizennégy éves fiát, Jánost ajánlotta királyúl (1309). János az osztrák herczegeknek kárpótlásúl 50.000 márkát biztosított s az összeg kifizetéseig elzálogosította nálok Morvaország jövedelmeit.
Mint Csehországban, úgy Morvaországban is nagy forrongásban voltak a pártok, s csakhamar kitört a háború, melyben főleg a városok és a vidéki nép sokat szenvedtek. Mikor tehát az ifjú király 1311 június elején megjelent az országban, lelkesedéssel fogadták, mert azt várták tőle, hogy a békebontókat megfenyíti és a belső nyugalmat helyreállítja. A király a morváknak az 1311 június 18-iki kiváltságlevélben fontos szabadságokat adván, melyek a rendek később sokszorosan gyarapított jogainak alapjáúl szolgáltak, a békeháborítók ellen indúlt s a legrettegettebb rablóvárak megostromlásával helyreállította a nyugalmat (1312). Három év múlva János király ismét megjelent Morvaországban, hogy azt megvédje Trencsényi Csák Máté rabló betörései ellen, kinek hadait a király csakugyan meg is verte és kiűzte.
Az az elégedetlenség, mely János király ellen a cseh nemességben támadt, Morvaországra is kiterjedt. Itt az ellenzék élén Lípa Henrik állt, ki Morvaország legkiválóbb államférfiai közé tartozik. Jelleme ép oly szilárd, de egyszersmind ép oly hajlékony volt, mint az aczél. Szerencse volt Morvaországra nézve, hogy a király és a nemesség közötti viszály kiegyenlítése után Lípa Henrik neveztetett ki (1321) főkapitányává, mert nyolcz évi bölcs kormányzata alatt a közállapotok tetemesen javúltak, úgy, hogy mikor Károly, a tizenhét éves királyfi kapta Morvaországot hűbérűl (1333), az ország gyorsan kiheverte a belzavarok következményeit. Károly őrgrófnak az volt első dolga, hogy az atyja által elzálogosított morva koronajószágokat kiváltsa s így az őrgrófi udvartartást biztos alapra fektesse. Nagy érdemet szerzett Károly, már mint király, Morvaország iránt azzal, hogy 1348-ban az országos telekkönyvet szervezte; a kisebb törvényszéki kerületekben levő telekkönyveket megszűntette s csupán az olmützi és brünni nagy országos törvényszékeknél hagyta meg. Ettől fogva csak ezekbe lehetett a nem jobbágybirtok állományában történő változásokat s a jelzáloggal biztosított követeléseket bejegyezni.
Morvaország s az olmützi püspökség államjogi helyzetét, mint a cseh korona hűbérét, IV. Károlynak 1348 április 7-iki okírata végképen szabályozta, mire 1349 deczember 26-án Károly öcscse, János, kapta hűbérűl az őrgrófságot. 1355-ben Károly és János utódaira nézve a trónörökösödés rendje szabályoztatott Cseh- és Morvaországban, 1364-ben pedig fényes fejedelmi gyűlés jelenlétében Brünnben a Luxemburg és Habsburg családok közt örökösödési szerződés köttetett, mely szerint, ha az egyik család összes férfi és nőutódai kihalnak, országai a másik családra szállnak. János uralkodása a morva és osztrák nemesség egyes küzdelmeit kivéve, nyugodtan folyt le, de az az iszonyú pestis, mely akkor Európán végigvonúlt, Morvaországban is nagy pusztúlást (1354–1357) okozott s a legnépesebb helységek lakosságuknak jó harmadrészét elvesztették.
János őrgróf harmadik és utolsó végrendeletében (1371 márczius 26) Morvaországot három fia közt olyképen osztotta föl, hogy legidősebb fia, Jodok, kapta a Morvaország őrgrófja és főura (stařši markrabi) czímet, míg a két ifjabb fiú, János Szobeszláv és Prokop, bizonyos uradalmakat kapott az őrgrófi czímmel együtt, csakhogy ez uradalmakat Jánostól, mint fő hűbérúrtól kellett hűbérűl elfogadniok.
Znaim a XVI. század első felében.
Siegl Károlytól
Jodok beleegyezése nélkűl javaikból semmit el nem idegeníthettek, el nem ajándékozhattak s el nem zálogosíthattak. Így az országnak már meglevő két részre osztásához (a tulajdonképeni őrgrófság és az olmützi püspökség) még egy harmadik és negyedik fölosztás járúlt, mely a középponti hatalom működését nagyon akadályozta és sok pörpatvarra adott alkalmat János fiai közt. Kevéssel János halála után (meghalt 1375 november 12) viszály támadt Jodok és János Szobeszláv közt, mely azonban 1377-ben békességesen elintéztetett s nem sok kárt okozott az országnak. De 1380-nal a gyász napjai kezdődnek Morvaországban. János olmützi püspök halála után Jodok és Prokop azt kivánták, hogy a káptalan testvérüket, János Szobeszlávot, a ki pap volt, válaszsza püspökké, s a káptalan, mikor e kívánságot nem akarta teljesíteni, Olmützből elűzetett. Viszont Jodok és Olmütz városa egyházi átok alá vettettek, mely alól csak akkor oldattak föl, mikor Jodok megadta az elégtételt. Prokop azonban folytatta híveivel az ellenségeskedést az olmützi egyház ellen, míg ő és pártfelei szintén egyházi átok alá nem kerültek. Prokop mindazáltal egész 1403-ig nem hagyta abban a püspöki javak pusztítását, s minthogy a püspök hűbéresei meg Prokop és hívei jószágait dúlták, az ország nagy része elpusztúlt. Prokopnak politikai ürügye is volt az olmützi püspökség elleni küzdelemre, mert a katholikus egyházban 1378 óta beállt nagy szakadás Morvaországban erős mozgalmat keltett, s mivel Prokop VII. Kelemen ellenpápának volt hive, azt hitte, hogy joga van megtámadni az olmützi püspököt és káptalanát, kik VI. Orbán párthívei voltak. Mikor e bonyodalmakhoz a Luxemburg család tagjai közötti egyenetlenség járúlt, mikor Jodok és Prokop, Zsigmond és Venczel, utóbb meg Jodok és Venczel, Prokop és Zsigmond makacs küzdelmeket folytattak egymással, Morvaország a legkárosabb zűrzavarba hanyatlott, melyben csupán csak az erőszak és féktelenség uralkodott. Azon kor törvényszéki telekkönyvei telvék olyan följegyzésekkel, melyek önkényes beavatkozásokról, idegen jószág foglalásáról, kereskedőknek az országúton való kifosztásáról panaszkodnak, mely erőszakosságok elkövetésében a küzdő felek hívei egyaránt részt vettek. De leginkább Prokop pártfelei követtek el a vagyon és személyes szabadság ellen ilyen támadásokat, s áldatlan munkájukat Prokop halála (meghalt 1405 szeptember 14) után is folytatták vezéreik, a „sólyom”-nak (sokol) nevezett Lamberg János és Kunstatt Henrik alatt, kit a „sovány ördög”-nek (suchý Čert) neveztek; e melléknevek eléggé jellemzik gonosz tetteiket is. Egyik hívök megszállotta Eichhorn várát, honnan Brünn várát és környékét rabolta és dúlta. A parasztságnak szintén sokat kellett szenvednie, s annál inkább érezte a mostoha idők sulyát, mert az országgyűlés 1384-iki végzése a szabad költözkölés jogát tetemesen megszorította.
Jodok őrgrófot nagy mértékben foglalkoztatták a Venczellel és Zsigmonddal folytatott küzdelmek, valamint Luxemburg és Brandenburg dolgai, mely utóbbi őrgrófságot még 1388-ban szerzé meg Zsigmondtól.
Cymburgi Ctibor.
A „Knijhy Hadanij Prawdy a Lži” (Prága 1539) czímű törvénykönyvbeli fametszet után; a bécsi cs. kir. udvari könyvtárban levő eredetiről másolva
E mellett a német korona birtokára törekedett, s így sem ideje, sem kedve, de kellő hatalma és hadereje sem volt arra, hogy a békebontókat megfékezze. Több évi nagyravágyó törekvésének czélját, a német koronát megnyerte ugyan, mert 1410 október 1-én római királylyá választatott, de az uralkodást Németországban meg sem kezdhette, mert már 1411 január 17-ke és 18-ka közti éjjel meghalt.
Jodok sokféle hibában leledzett, de voltak jó tulajdonai is. Neumarkt János olmützi püspök dicséri fényes tehetségeit, melyekkel korának legtudósabb fejedelme lett; kedvelte a művészeteket s idegen országokban járó követeit mindenkor megbízta, hogy értékes könyveket és műtárgyakat gyűjtsenek és vásároljanak számára; a híres gmündi Henriket udvari építészévé nevezte ki s az említett püspök hagyatékában találtató klénodiumokat és műkincseket is megszerzé.
Jodoknak nem levén gyermeke, Morvaország mint megüresedett hűbér a cseh koronára szállt, s IV. Venczel király főkapitányaival kormányoztatta az országot, mely, mint Csehország, akkor nagyon rászorúlt az erőskezű vezetésre. Husz János tanai ugyanis csakhamar morva földön is elterjedtek, mert itt is ugyanazok voltak a nemzeti, politikai és egyházi állapotok, mint Csehországban; különösen a felső papság elvilágiasodása s az alsó papság erkölcsi fegyelmezetlensége nagyon elősegítette az új tan gyors elterjedését. Ehhez járúlt János leitomischli püspök és Albert (Aleš) vyšehradi kanonok áldatlan versenygése az olmützi püspökségért, kiknek mindegyikét támogatta az olmützi káptalannak egy-egy töredéke. A viszály, mely sok visszataszító jelenetet idézett elő az országban, két évig tartott s csak 1418-ban intéztetett el akként, hogy Albert a leitomischli, János meg az olmützi püspökséget kapta. A huszita tanoknak sok követője támadt a morva nemességben s vidéki lakosságban, míg a majdnem csupa német lakosságú királyi városok hívei maradtak a katholikus egyháznak. Már-már úgy látszott, hogy a római egyház, noha János olmützi püspök keményen, sőt fegyveres kézzel ellentállt a huszitáknak, elveszti a nemesség és parasztság körében összes híveit, minthogy Venczel hanyag kormánya semmit sem tett a felekezeti viszályok megszűntetésére. De Venczel halálával (1419 augusztus 16) fordúlat állt be, mert öcscse; Zsigmond magyar király és német császár emelt jogot Morvaországra s veje ausztriai V. Albert herczeg hadaitól támogatva, gyorsan meg is szállotta. A morvák meghódoltak Zsigmondnak, mint őrgrófjuknak, noha Csehország nem ismerte el királynak. Zsigmond gyors és erélyes eljárásától megfélemlítve a rendek az 1421-ki brünni gyűlésen elvetették az ismert négy prágai czikkelyt, mely végzésök azonban meg nem gátolhatta, hogy a huszita mozgalom egyre nagyobb terjedelmet ne nyerjen az országban. A morva husziták Ungarisch-Hradisch közelében, a Morva vize szigetén Nedakonitz falu mellett erődített tábort (nový tábor = új tábor) ütöttek, honnan két hitehagyott pap, Stražnitz Frigyes és Vyzovitz Tamás vezetése alatt pusztító kitöréseket tettek mindenfelé. János olmützi püspök és Albert osztrák herczeg seregei indúltak ellenök, s Albert Zsigmondtól a husziták ellen adott segítség fejében Morvaországot hűbérűl kapta (1423). Albert, az új őrgróf, hogy a husziták rakonczátlankodásainak véget vessen, 1434 márczius 9-én az úri és nemesi rend legkiválóbb tagjaival öt évre közbékét kötött, mely a zavargók ellen szigorú intézkedéseket tartalmaz.
II. Lajos király.
Siegl Károlytól
Ezek annál inkább éreztethették jó következményeiket, mert mindjárt a békekötés után a lipani csatában a vakbuzgó huszita párt fő ereje Csehországban megsemmisíttetett (1434 május 30). Ezzel lehetővé vált a mérsékeltebb elemeknek megkötniök az ismert compactatákat, melyek az áldozást két szín alatt megengedték. A compactatákat az iglaui országgyűlésen (1436) hirdették ki.
Albert 1439-ben halt meg. Utána utó-szülött fia, László, következett, kit a morvák örökös uroknak tekintettek s kinek, mikor nagykorúvá lett, 1453-ban meghódoltak, mielőtt még cseh királylyá koronáztatott volna. E miatt viszály támadt morvák és csehek közt, mert emezeknek az volt a véleményök, hogy csak a koronázás után lett volna helye a hódolásnak. Ekkor a morva rendek érvényre emelték azt az államjogi alapelvet, hogy Morvaországnak joga van hódolni örökös fejedelmének, még mielőtt az cseh királylyá koronáztatik.
László rövid uralkodása alatt kezdődtek a komoly kisérletek, hogy az utraquismusnak gátat emeljenek s a katholikus egyházat visszahelyezzék előbbi uralkodó állásába. Erre eszközűl szolgált Capistrano János térítői működése, mely azonban nem lett gyökeres eredményű, mert János nem tudott csehűl s különben is Cymburgi János, az ország főkapitánya, ki az ifjú király által két évre alakított morva kormány élén állott, sokfélekép akadályozta tevékenységét úgy, hogy a vallásos ellentétek még inkább kiélesbedtek. Ez László halála után nyilvánúlt, mikor Podébrad György király lépett a trónra. Morvaország főbb rendei elismerték őt őrgrófúl oly föltétellel, ha a katholikusokat védelméről biztosítja s a cseh rendek nevében megigéri, hogy jövőre cseh király a morva rendek részvétele nélkül nem választatik. De a királyi, német és katholikus érzelmű városok VI. Albert osztrák herczeg támogatásával, megtagadták Györgytől az elismerést, melyet fegyverhatalommal kellett tőlök kivívnia. III. Frigyes császárral eleinte feszűlt viszonya békésebbé alakúlt, mikor a császárt a lázadó bécsiek ellen segítette, mely alkalommal Frigyes a morva országos czímert akként javította meg, hogy az eddig ezüsttel koczkázott paizsot aranynyal koczkázottá változtatta (1464). Ez az újítás csak a XIX. század harminczas éveiben lépett életbe, míg az előtt e czímerkiváltság ellenére az eredeti czímer volt használatban. György király, hogy a királyi hatalom tekintélyét Morvaországban is fokozza, elrendelte, hogy az országos törvényszék bírái és az ország legfőbb tisztviselői ne csupán hivatalukra, hanem a királynak is hűségesküt tegyenek, a mi addig nem történt. E rendelettel Lichtenburg Henrik, Vöttau és Zornstein ura, György régi ellensége olyan makacsúl daczolt, hogy csak Zornstein elpusztításával lehetett ellenállását megtörni. György király a rendek kérésére az olmützi országos törvényszék ülésén megigérte, hogy az őrgrófságot semminemű ürügy alatt sem eladás, vagy csere, sem fölosztás, vagy elzálogosítás útján a cseh koronától elidegeníteni nem engedi. Mindazáltal Cseh- és Morvaországnak ezen szoros összetartozandósága, habár rövid időre, de csakhamar megszakadt. György király ugyanis a II. Pius és II. Pál pápák részéről érvénytelennek nyilvánított compactáták védelme miatt Hunyadi Mátyás magyar királylyal, kit a két pápa a curia előharczosáúl nyert meg, hosszú viszályba bonyolódott, mely Csehország koronájáért vívott küzdelemmé élesbűlt s György halálával (1471) sem szűnt meg, mikor a Györgytől ajánlott katholikus lengyel Ulászló lépett Csehország trónjára. Mátyás az új király ellen is folytatta a háborút, míg végre IV. Sixtus pápa és III. Frigyes császár közbenjárására 1477-ben megkezdődtek az előzetes béketárgyalások, melyek alapján 1478 szeptember 30-án a végleges béke megköttetett s Mátyás király a többek közt megkapta Morvaország, Szilézia stb. élethossziglan való birtoklását.
A viszály befejezésénél s az ország megnyugtatásánál nagy érdemet szerzett Cymburgi Ctibor, a ki 25 éven át (1469–1494) működött mint főkapitány s szeplőtlen jellemével, erélyével és hajthatatlan jogérzetével. György királynak, valamint a két katholikus királynak, Ulászlónak és Mátyásnak is teljes bizalmát megszerzé, ámbár maga buzgó utraquista volt. Ő a szerzője az úgy nevezett tobitschaui jogkönyvnek (kniha tovačovská), melyben Morvaország régi szokásjoga közjogi és igazságügyi tekintetben oly szakszerűen van leírva, hogy hivatalos codificatio érvényére emelkedett s az összes későbbi országos rendtartások készítésénél alapúl szolgált. Az ő sürgetésére 1489-ben határozatba ment, hogy az országos telekkönyvbe való minden bejegyzés ne, mint eddig, a csak kevesek által értett latin, hanem cseh nyelven történjék. Végűl az ő közbenjárásának köszönhető, hogy a nemesi rendek és a királyi városok közt régóta folyó hosszadalmas viszály 1486-ban békésen elintéztetett olyképen, hogy a nemességnek megengedték a királyi városokban házat, a városoknak pedig a vidéken nemesi javakat szerezni s a telekkönyvbe jegyeztetni. E ritka férfiú áldásos működése akkor sem szűnt meg, mikor Mátyás halálával (1490) Morvaország Ulászlóra szállott.
Ctibor, noha az ország egyik legrégibb úri nemzetségéből származott, támogatta a köznemesi rendnek azt az évek óta hangoztatott kivánságát, hogy a nagy országos törvényszék (úgy nevezett úri-törvényszék) ülnökei sorában a köznemesség is képviselve legyen. Ki is vitte, hogy a köznemesség hat tagja fölvétetett a bírák sorába (1492). Hogy a rangsorozat miatti időrabló viszálykodásoknak véget vessenek, abban az időben szabták meg pontosan az úri és köznemesi rend ülőhelyeinek rendjét s megállapították, hogy a király az ország legfőbb tisztviselőit csak az urak tanácsával s csupán az úri családokból nevezheti ki. A következő évben az országos telekkönyvnél egységesebbé tették az ügyvitelt azzal, hogy kimondották, hogy jövőre csak egy kamarás vezesse az Olmützben és Brünnben levő két országos telekkönyvi hivatalt, míg az előtt mindegyiknek megvolt a maga kamarása. Az ország nyugalmát a rendháborítók elleni szigorú rendeletekkel védték s a tett intézkedéseknek több hatásuk lett, mint annak előtte, mert kérlelhetetlen szigorral végre is hajtattak. Minden bajt s a közigazgatás minden hiányát nem orvosolták ugyan, különösen nem tudták megakadályozni, hogy egy új felekezet, a cseh testvérek felekezete, Csehországból Morvába el ne terjedjen, a mi az országban fönnálló szakadást még inkább növelte. De Ctibor érdeme marad, hogy Ulászló király Morvaországot ama mozgalmas időhöz képest meglehetősen jó állapotban hagyhatta fiára, Lajosra. A király a morva rendekhez két nappal elhúnyta előtt (meghalt 1516 márczius 13) halálos ágyáról megható levelet intézett, melyben megköszöni nekik iránta való hűségöket s kéri őket, hogy fiát is hasonló hűséggel támogassák.
Lajos király még kiskorú levén, a morva rendek a gyámságot I. Miksa császárra és Zsigmond lengyel királyra ruházták, kik a kiskorú nevében gyakorolták a fejedelmi jogokat Morvaországban. Maga Lajos 1520-ban lépett trónra, ugyanazon évben, mikor nővére, Anna, Ferdinánd osztrák főherczeg hitvesévé lett. Lajos alig hat esztendeig uralkodott önállóan; a mohácsi csatából való menekülés közben életét vesztette (1526 augusztus 29). Minthogy gyermeke nem maradt, elérkezett a pillanat, midőn a cseh, magyar és osztrák tartományoknak egy kézben való egyesítése, mi régóta terveztetett, sőt néha részben és ideiglenesen valósúlt is, mind e nagy országok üdvére állandóan életbe lépjen. Ekkor csakugyan életbe is lépett.
