A németek népélete, szokásai és mondái. Krainz Jánostól, fordította Lehr Albert

Teljes szövegű keresés

A németek népélete, szokásai és mondái.
Krainz Jánostól, fordította Lehr Albert
Evvel a jelentőséges mondással: „Stiria a szívesség és kedélyesség országa”, néhai János főherczeg a stájer nép szeretetreméltó tulajdonságait, becsületességét és nemes alapjellemét fejezte ki. A stájer egyszerű és jámbor, egyenes és nyílt, s romlatlan, részvevő szívvel közeledik mindenkihez; igaz és őszinte minden szava, kézadása pedig szent előtte. Természettől jóindulatú és békeszerető lévén, semmit sem gyűlöl jobban, mint czivakodást és pörpatvart; ment minden nemzetiségi gyűlölettől, s jámborsága és vallásossága, noha babonával és előitélettel van párosúlva, teszi, hogy máshitűekkel is békességben és türelmesen él együtt. Csak, ha stájer hazafiúi és nemzeti érzelmeiben kisebbítik vagy sértik, támad föl benne a büszkeség, az önérzet, s olyankor nem ritkán tettlegességre is vetemedik, hogy megtanítsa ellenfelét. Vendégszeretetet örömest gyakorol a stájer. Eleinte kissé tartózkodó a magaviseletében, de ha egyszer megnyerték a bizalmát, annál több szívességet mutat s még olykor nyers módját is feledtetni tudja szelíd nyájasságával; ellenben annál nehezebben lehet újra megnyerni, ha egyszer visszaéltek bizalmával. Igaz, hogy árnyoldalai is vannak a stájernek, de azok többnyire egyéniek, mint példáúl rakonczátlanságra való hajlama, s bajjal fékezhető vadorzó kedve, melynek azonban csak egyes esetekben lehet másban keresni az okát, mint a vadászat örömei után való módnélküli vágyódásban. De ezen s még más hibákat, melyekben jórészt a többi hegyi népek is leledzenek, sok jóravaló és derék tulajdonság egyenlíti ki. Gyermekségétűl óta munkásságra és szorgalomra kapatva, sohasem panaszkodik a stájer a rája mért, sokszor kemény sors ellen, s orczája verítékével keresi kenyerét; beéri evvel, ha nem kapja is bőségesen s még úgy is juttat belőle a szegénynek.
A német stájer szellemi sajátságai jobbára hasonlítanak a többi havasi lakókéihoz. Igaz, hogy a felső-stájer, ki nagyobb részt magára van szorúlva s azért inkább is elfoglalják az életfenntartás gondjai, valamivel lassúbb felfogást mutat, mint a sok tekintetben tehetségesebb, leleményes és ügyes közép-stájer, de azért minden ráhatást edzett szívvel fogad s a gyakorlati élet szükségeivel szemközt józan természetes észt tanúsít. Míg a középtartomány lakója kevésbbé zárkózik el a haladás elől, a felső-stájer szívós állhatossággal ragaszkodik a régihez és meglévőhöz. Ez az érzület kiváltkép az élénkebb közlekedéstől félreeső vidékeken nyilvánúl erősebben, hol a hegyi lakó a mai kori szokástól és műveltségtől még jórendin érintetlen maradt.
Benső és mély a stájer szeretete szép zöld hazája s mindaz iránt, a mi azt jellemzi és dicsőíti. A kemény munka nehéz fáradalmai után felkivánkozik a szellős szirttetőkre, hogy ott a nagyszerű természet csendjében a hegyek igazi szabad fiának érezze magát. S ha a sors máshova, távol idegenbe vetette a honi földről, oly bensőséggel és megragadólag zeng ajkáról csendes bánata, „honvágya” (Hoamweh):
„Fáj a szívem, szülő hazám, mikor reád gondolok:
Felújulnak lelkem előtt ama régi jó napok.”
Bizonyára legdicsőbb és legszebb erénye a stájernek fejedelméhez és hazájához való örökölt hűsége jó és rosz napokban, s vidám-büszkén zeng derék férfikebléből:
„Mint hegyei, míg a világ, rendületlen állnak,
A stájer oly rendületlen híve császárjának!”
Szinte példabeszédessé lett a vitézség, melyet a zöld tartomány győzni szokott vas fiai már számtalanszor megmutattak a csaták mezején. Legszebb elismerése van ennek azon jelentős szavakban, melyeket ő felsége a „belgák”-hoz intézett: „Meg-megdobban bennem a szív, hogy ily derék és vitéz ezredet látok magam körűl!” Ép ily jellemzők a württembergi herczeg szavai az oversee-i csata után, hogy „széles e világon nincsenek jobb katonák, mint a nemes és bátor stájerek”. De épen egyetlen a maga nemében az a hódolat, melyet d’Aspre báró, a „vas” tábornok 1848-ban a vitéz „Kinskyek” iránt tanúsított, midőn a custozzai diadal után a csatatéren végig nyargalt s ezen ezred arczvonala előtt, melynek német és slovén katonái „hihetetlent” vittek véghez, levett kalappal lovagolt el.

János főherczeg.
Hösel Balázs rézmetszete (Krafft Péternek 1818-ból való festménye) után.
A háladatosság nem üres szó a stájer előtt. A ki őt egyszer hálára kötelezte, az arról mindig is bizonyos lehet; a jótétemények emléke élete fogytáig bele van vésve a szívébe, firól fira száll s így még a síron túl is él. Szerfölött megható az egyszerű s mégis oly mélyen érzett népdalokban folyton élő hálás emlékezete János főherczegnek, Stiria fennkölt lelkű jótevőjének és igaz barátjának; noha már sok éve annak, hogy e havasi tartomány nemes őrszelleme örökre lehúnyta dicső szemeit, de
„Magas sziklafalon, rajt’ stájer öltözet,
Ott áll még, nézzétek János főherczeget.
Azt mondják, meghalt már; oh édes Istenünk,
Mindörökre él ő stájereknek, nekünk!”
A német stájertől elválaszthatatlan becsülni való tulajdonok vidámsága, életvidorsága és őseredeti húmora, melylyel még nem mindig kellemes életét is bezománczozza s szorosan csatlódik a gyakran sanyarú körűlményekhez. Mindenek fölött szereti a honi dalt, s méltán, mert abban él szíve-lelke, erkölcse. A zene hasonlókép szükség rá nézve, de szinte összeforrt szívével a táncz, melyre mindig kedve van, még ha hosszú nehéz munkától el van is törődve. Nagy kedveltségnek örvend a „stájer táncz”, s nemcsak benn az országban, hanem azon kivűl is ösmeretes. Jellemző is a német stájerre nézve, eredeti és költői, igazi nemzeti táncz, egyesül benne természeti báj elmés változattal, egy eszme fejeződik ki benne, az édes szerelmi enyelgésé, melyet szíves, jóindulatú vidámság testjátéka ábrázol nemes egyszerűséggel.

Stájer táncz.
Hackl Gábortól
Nézzük csak a honi öltözetű párokat, a mint megjelennek a tánczhelyen, a mint tánczra kerekednek! A férfitánczosok lassan s egymás után állnak elő; eleinte csöndesen csúsztatják lábukat, majd elkezdenek topogni, csapkodják tenyérrel czombjukat, csettengetnek újjal és nyelvvel, s vígan körűl forognak, a mellett egy-egy csintalan kacsintást vetnek a takaros, fürge fehérnép felé. Csakhamar megtalálta ki-ki a magáét, kivel legszívesebben, legkönnyebben tánczol, – csak egy intés kell, s ott terem mellettök a tánczosné. Most aztán hajrá! Először szép lassan egymás karján lejtenek körül, aztán a leány a tánczosa mellére hajtja fejecskéjét, emez meg a leány nyaka köré a karját, s másik kezével a leányét magasra emeli, a mennyire csak lehet, az így támadt jármon már most sima fordúlatokban váltogatva bú keresztűl tánczos és tánczosné; erre a leány, kezét mindig magasra tartva s gyorsan meg-megpördülve, lebeg tánczosa körül, végre pedig pajzán bájjal kölcsönösen egymás karja alatt egyet fordulva lejtenek. Ekkor a tánczosok eleresztik párjukat, kézzel tapsolják s lábbal topogják a zene taktusát; végűl egyik az utolsó fordúlást úgy újjantja ki, míg mások széles kedvüket nagyot-nagyot kurjantva fejezik ki. Alig észrevehető szünete után a zenének megint átkarolják egymást a tánczosok s ismét megkezdődnek a játszi forgások, pördűlések, bonyolódások, melyek olyanok, mint az előbbiek, mégis különböznek a hozzá értő szemében. De ezzel még nincs ám vége; a ki igazi stájer akar lenni, annak tudnia kell tánczolni több leánynyal is egyszerre! Van ekkor keveredés, bonyodalom, hogy az embernek a szeme is káprázik bele, s mégis minden annak rendi és módja szerint megy, s a legnehezebb figurák és fordúlatok könnyen és szépen kifejtőznek. Ehhez még az az élénk kifejezés az ügyes pördűlésben és forgásban, a kecses símúlásban és fonódásban, ebben az enyelgő elbocsátásban és daczos elválásban, a víg egymásra találásban és halk tova ringásban! De még így sem egészen az a táncz, a minek lennie kell, hiányzik még valami, a „táncz kinótázása” és a „versengés”. Hisz sajátsága a német stájernek, hogy szerelmében, féltékenységében, vagy magas kedvében útat nyisson szíve érzelmeinek. Hát csakhamar is egyik tánczos egy „nótát” rögtönöz s „kiadja a tánczot”, azaz elénekli a muzsikások előtt a dallamot, melyet azok aztán felkapnak s többnyire felváltva különböző hangnemekben eljátszanak. Ily hevenyészett nóták gyakran kedélyesek, elmések, vagy naivok, de gyakran nyersek és sértők, személyeskedők. Ez utóbbi esetben ritkán marad el a talpraesett felelet; mindig akad egy pár a tánczosok közűl, a kik az imént eldalolt nóta rímét a várt viszonzásra fölkapják, s vele visszavágnak. Így élénk dalverseny támad, melyet „bökölődzés”-nek (Stenken) neveznek, melyet csupán csak a német Stiriában találni; az a győztes, a ki elleneit le tudja torkolni.
A stájer nemzeti táncz teljes eredetiségében különösen Felső-Stiriában uralkodik minden tánczmulatságon. Közép-Stiriában, kivált az éjszakkeleti vidékeken kedvelik a „párnatánczot” (Polsterltanz), s az úgy nevezett „Hans-Adam” tánczot is. Ez utóbbiban a párok először szép lassan tánczolnak taktusban, aztán a muzsika „stájeres”-be csap át, egyet körben forognak, erre lábbal kettőt toppintanak taktusban; most tánczos és tánczosné egymást pajzánúl és gyöngéden megfenyegetik, előbb a jobb, aztán a bal kéz mutató újjával, meghajolnak egymás előtt, s ismét elfordúlnak egymástól boszús arczczal, s mind ezt szigorúan a zene taktusában teszik. Ezek a figurák ismétlődnek, a táncz pedig mind gyorsabbá válik úgy, hogy végre már teljes lehetetlen a tempóban maradni, s azért is a tánczosok és tánczosnők utóljára általános újjongás és nevetés közt szétrobbannak.
A stájernek kedélyessége és vidámsága játékaiban és mulatságaiban is nyilatkozik, melyek nem ritkán a havasi fi ügyességét és testi hajlékonyságát mutatják. Legelől áll a czéllövés szép évszakban, melyet tél idején az úgy nevezett „Bolzschiessen” („nyil”-lövés) helyettesít. Nagyon kedvelik télen Felső-Stiriában a jéglövést; a korcsolyázást inkább a városi lakók űzik.
Sühederek erejöket a „birkózásban” szeretik összemérni, vagy a „famászásban”, „zsákfutásban”, s más effélében mutogatják ügyességöket. Nagy gyorsaságot s a tagok ügyes használását kívánja a „pózna-lovaglás” és a „fa-gurítás”. Amannál fődolog, hogy az ember több méter hosszú sima póznákon, melyeket két-két legény tart a vállán, keményen s biztosan üljön, vagy lovagoljon, s aztán ellenfelét „kiüsse a nyeregből”, a mi azonban nem mindig sikerűl, minthogy ezek a „lovagok” többnyire igen ügyesek; s ha elvesztik is az egyensulyt s lefordúlnak a póznáról, nem esnek egészen földre, hanem megkapaszkodva ismét nagy gyorsasággal „lovukra” pattannak.
A „fa-gurítás” a favágók játéka, s ezelőtt kivált Felső-Stiriában kedvelték nagyon. Ugyanis négy legény szorosan egymás mellett előre hajol s hátuk egy lappá válik, melyre bőrzubbonyt mit terítnek. E csoport felé futnak már most adott jelre a többi, egyenes vonalban egymás után sorakozó játszók, s neki lódúlva egy darabig tótágast állanak kalimpázó lábbal, mint szélmalom szárnyai, a csoport közepén, aztán bukfenczezve átcsapják magukat. Ez a nagy ügyességet és hajlékonyságot kívánó játék jelképezése akar lenni annak, midőn a fatörzsek a hosszú ergettyűkben tél múltával hasonlókép hanyatt rohannak lefelé.

A „Schmiraggeln” vagy czéldobás.
Hackl Gábortól
Tartományszerte kedvelik a „tekézést”; ehhez csatlakozik két más, Felső-Stiriában ismeretes tekejáték, az úgy nevezett „Schmiraggeln” (czéldobás) és a „mérföldjáték”. Az előbbinél a két pártra oszló játszók négy felől valami fej nagyságú golyóval több méternyi távolságra a rendbe állított fababák közé dobálnak. A „mérföldjáték” csak Felső-Stiriának Karinthiával határos vidékein van divatban. A játszók szintén két felekezetre vannak oszolva, melyek mindegyikének egy-egy nagy golyója van, azt fölváltva tovább-tovább dobják az országúton, míg nem a sokszor egy, vagy két órányira lévő czélhoz érnek; az a fél a nyertes, mely kevesebb dobást tett. Néha csak fustélylyal mivel ütik, vagy csapják odább a golyót, mely esetben a játéknak „golyóütés” a neve.
Fordítsuk már most figyelmünket a stájer parasztházra. Kevésbbé zárt és kényelmes az, mint a tiroli, és tipikusabb, mint a karinthiai; belső elrendezésében alkalmas s komoly tekintetű.
A régibb falusi lakóházak az uralkodó éghajlati állapotokra való tekintettel többnyire fából épültek s kő alapfaluk van. Rendszerint négy, kis ablakú helyiségből állanak, a tornáczból (Laube) középütt, följárással a padlásra, a „kürtőszobából” (Rauchstube); a szemben lévő „kisszobából”, s e mellett egy „kamarából”, melyet egyúttal pinczének is használnak. E házak némelyike későbbi toldalékokkal bővült, melyeknek hasonlókép szobahelyiségeik s alúl pinczéjök van. A „Rauchstube”, mely konyha és lakó-, sokszor hálószoba is egyszersmind, magában foglalja a nyitott tűzhelyt, e mellett a kemenczét, mely alatt ismét a tyúkól van, és az „abárló katlan”. A tűzhelylyel szemközt a sarokban áll a nehéz evőasztal, e fölött egy egyszerű házi oltárocska; vannak itt azon kivűl fali padok fiókokkal, fali állványok, egy schwarzwaldi óra, s végre gyakran egy széles ágy, mely nappal deszkafedéllel van leborítva; hogy konyhaasztalúl szolgálhasson. A padló (Flötz) rendesen vastag deszkákból áll, s csak a tűzhely körűl van kőből vagy agyagból. A tűzhelyről fölgomolygó füst legtöbbször az ajtó fölött lévő nyíláson tódúl a tornáczban alkalmazott fa kürtőbe, melynek közelében még afféle tűzifa-szárító is van (Äsen). Minthogy a stájer kevésbbé szereti, mint példáúl a salzburgi, a ház oromzatát az útnak fordítani, azért az rendszerint egyszerűbb és dísztelenebbnek is tűnik föl, mint egyéb havasi tartományokban. Függőleges deszkákkal van beborítva, egy bevágott padlásablakkal ellátva, s a tetőből egy háromszögű csapott csücsköt foglal magának. A felső Enns-völgyben, hol az építkezés módja már jobban hasonlít a salzburgihoz, jó lapos, kövekkel lenyomtatott tetőket találni, melyeken gyakran egy csinos harangtornyocska is díszeleg. Egyébiránt lapos tetők példáúl a Wechsel tájékán is előfordúlnak, hol találni még olyan régibb házakat, melyeknek homlokrészén erkély van. Közép-Stiria nyugati vidékein régibb épületek homlokrészén néha két egymás fölött lévő folyosót látni, melyek közűl az alsó a ház hosszabb oldalán is folytatódik; gyakran azonban ily folyosók a ház keskeny oldala helyett a hosszú oldalán vannak alkalmazva, s korlátdeszkáik néha csinos faragásúak. A tetők befedésére még gyakran zsindelyt vagy, nevezetesen a tartomány felső részében, deszkát használnak; szalmatetőt Közép-Stiriában találni sűrűn, ott a szalmafonatú ajtó sem ritkaság. A szeleknek nagyon kitett vidékeken, példáúl a Salzkammergutban, a lakóházak sajátszerű deszkaborítást mutatnak. Némely vidéken, kivált éjszaknyugaton, egy kis előépületet is találni, melynek „Brückel” a neve. A régibb stájer faépítkezésre nézve tipikusak az úgy nevezett „Knappenhütten” Schladmingban, melyek meglehetős stilszerű kisebb lakóházak. Néhány évtized óta azonban mindinkább ritkúlnak a tisztán stájer fa-épületek, s ha nem tágúlnak is végkép a kőből rakott és zsindelyes új építmények elől, a „Rauchstube” mégis gyökeres átváltozást szenved, s legalább a konyha kőből épül és gyakran a hátulsó kamrát is magában foglalja.

Felső-stiriai paraszt házak.
Wüst Ferdinándtól
A felső-stiriai parasztnak külön van, ha tőszomszédságban is, a lakóháza és gazdasági épülete; ezek az épületek rendszerint derékszöget képeznek egymással, sokszor pedig egy végtiben feküsznek. Az ily gazdasági épületben földszint vannak az istállók, a keskeny oldal felől bejárással; az istállók fölött van a pajta az emeleten lévő kapuval, melyhez egy híd van alulról verve úgy, hogy azon a megrakott takarodó szekér egyenesen a csűrbe mehet. A szérű rendesen a pajta hátúlsó részében van külön ajtóval, vagy nagy ablakkal a hátsó keskeny oldalon. A sertéseknek oldalt van alacsony óljuk.
Egészen más a paraszt tanyák építésmódja Közép-Stiria keleti részén, az úgy nevezett „hienczföldön” (Heanzenland). Ott az egész épületnek középponti elrendezése van; alakja derékszög, s középen nagy udvara van. Két felől a keskeny oldalon van a be- s kijáró kapu. A hosszú előrész a lakóház, rendszerint külön bejárással; ennek az ajtónak többnyire egy kis hágcsója, sokszor csinos lépcsője, néha még hűvös pitvara is van. A hátúlsó hosszú részen vannak az istállók kijárással az udvarra, a hol a szemétdomb terpeszkedik. Az udvar körűl egy emeltebb, a jól kinyúló tetőtől fedett korláttalan gyalogjáró húzódik, melynek „Grädn” a neve. Az istállók háta mögött van a sövénynyel bekerített „disznó-szín”; itt van rendesen a „lenmagolajütő” is. A hol az ily tanyához szőlő is tartozik, rendesen a kijáró kapuval szemben egy különálló pincze is van, s a felette lévő emeleten bor- vagy gyümölcs-sajtó. Jóformán ugyan ily középponti berendezésűek, de kissé eltérőek a lakórész helyzetére nézve a hegyoldalon fekvő magános tanyák éjszakkeleti Stiriában, a mennyiben ott a lakórész hátúl az emelkedő, az istállók pedig elől a lejtő oldalon vannak. Különös sajátsága e tanyáknak az is, hogy az udvar körűl vonúló folyosó a ház kapujával szemközt előre nyúlik, hol aztán asztal és pad is van, s nyári időben étkezni is szoktak.
A középtartomány nyugoti részein itt-ott más berendezést találunk; a magas, kő alépületben vannak az istállók mik, a fából épűlt emelet a parasztgazda lakása. Keleti Stiria déli vidékein, Radkersburgtól följebb, régibb épületeken a Felső-Stiriában divatos elrendezés vehető észre, csakhogy a gazdasági épületek többnyire párvonalosan futnak a lakóházzal, ritkábban képeznek vele szöget.

Alsó-stiriai paraszt ház (középponti rendszerben).
Wüst Ferdinándtól
Az igazi stájer paraszt házhoz hozzá tartozik a „gabonás” és a „külön házikó”, az úgy nevezett „Stöckl”; az elsőben, mely magánosan álló kőalapú s magas födelű faépítmény, tartja a gazda gabonáját. Az utóbbi többnyire igen egyszerű házikó; Közép-Stiriában ilyeneket kinyúló emeleti részszel találni, melyek többnyire annál magasabbak, hogy alapterjedelmük nagyon szűken van kimérve. Említést érdemelnek a „zsellér lakok” is, kicsiny, sokszor takaros faépítmények, melyekben vagyontalan szegény emberek, napszámosok, mesteremberek s más effélék kényelmes és olcsó lakást találnak. Végre minden nagyobb külön paraszt-tanyához hozzátartozik a kendertörő is, s minden igazi stájer parasztnak, a kinek mindenhez, a mi kell, a háznál van a hozzávalója s a ki a házi dolgokat vagy maga végzi, vagy oda hívott mesteremberekkel végezteti, megvan a maga szükségére a malma, kovács- és ácsműhelye is.
A mint a stájer a házát az éghajlati és helyi körűlményekkel egyezőleg építette, szint úgy azokhoz szabta ruházatát is. Közönségesen a „stájer öltözet” egyúttal alpesi vadászruha is; a nép régibb viselete azonban valaha a felsőbb társaságban is szokásos volt, csakhogy ennek köreiből kiszorította a divat, míg vidéken, nevezetesen a hegységben a lakosság szívós és állhatatos természeténél fogva tovább fenmaradt.
Mai napság a stájer öltözete széles, gyakran világoszöld szalagú sötétzöld kalap, melyet zergeszakáll, fajdtoll-bokréta, vagy keselyűtoll, nyári időben pedig „magaszakította” színpompás havasi virágokból kötött bokréta is díszít; továbbá szürke, zöldhajtókás zeke, mely alól a vörös pruszlik, ezen a zöld nadrágtartók látszanak ki; aztán csínosan kivarrott házi vászon térdnadrág, melynek oldalt zsebje van az „evőkészség” számára; végre a rendesen zöld vagy szürke lábikra-harisnya s az erős szögekke1 kivert mágus „fűzött czipő”. A nyakat lazán kötött, többnyire rikító színű kendő köríti; helylyel-helylyel találni, még a régen divatosabb, ma már ritkább bőrövet is érczlemezekből való figuraczikornyákkal, vagy olykor egyszínű sötét selyemhímzéssel. A nedves időjárás ellen goromba szőrű daróczszövetből készűlt s nyaknyílással ellátott „felleghajtó” köpenyeg nyújt védelmet. Az egyes vidékeken előforduló különbözések ebben a viseletben nem lényegesek s csak az öltözet egyes részeire nézve tűnnek szembe. Így példáúl az aussec-i tetszetősebb szabás s a kissé magasabb kalapnak takarosabb díszítése által válik ki; az Enns felső völgyében fehér vagy kék harisnyát látni; a közép völgyében valamivel szélesebb karimája van a kalapnak, ellenben kissé magasabb és csúcsosabb a kalap a Salza völgyében, a hochschwabi kerületben és a Mürz felső völgyében; e vidékeken a daróczzekék is hosszabbak és nem is oly takarosak, de aztán jobban testhez állnak és melegebbek.
A szürke abaposztó zeke helyett azelőtt zöldet viseltek; kivált vadászemberek egyszínű, lent frakk formán kivágott kabátot is szoktak hordani. Az öreg stájer azonban, a mint mai napság is látni még néhol, hosszú zöld vagy barna, gomb helyett kapcsokkal ellátott abaposztó kabátba szeretett öltözködni, melynek hasítatlan alja, magas dereka és többé-kevésbbé feltűnő magas galléra volt. A felső Enns-völgyben hosszú szürke, fekete hajtókás és magas, álló gallérú kabátokat lehetett látni, a felső Mura-völgyben szürke, zöld hajtókás, nem egészen térdig érő nyitott dolmányokat s hason színű nadrágokat; a judenburgi vidéken nem volt ritka az ezüst gombos vörös mellény és kék harisnya; Murau táján a parasztság fehér vagy szürke harisnyát, gyakran csattos czipőt is, továbbá hosszú piros kendőt viselt, mely a nadrágtartók alá bujtatva oldalt lelógott. Télben prémes zekét is hordtak, s a térdnadrág helyett bugyogót szürke daróczból, kivűl oldalt végig gombosan. A mi végre a régebbi kalapformákat illeti, még e század elején részint fekete magas csúcsos kalapot viseltek, részint zöld, vagy fekete, széles karimájú s alacsony kerek tetejű nemezkalapot, mely nem ritkán zsinóros, vagy rojtos volt; később a magas, kemény, bolyhos zöld kalap lett divatossá. Sajátságos főrevalót lehetett látni a Sulm völgyében, t. i. czukorsüveg forma nagy szélű gömbölyded kalapokat.
A kalap alatt nem ritkán zöld bársonysipka vagy az ismeretes kötött „csücskös főkötő” (Zipfelhaube) látható. Sajátszerű volt a mód, a hogy a stájer régebben viselte a haját, t. i. elől rövidre nyírva, füle körül s a tarkó táján azonban hosszúra hagyva, gyakran természetes fürtökben lelógatva.
A Mürz alsó völgyétől fogva a Mura mentén lefelé a honi viselet, mely korábbi lényeges sajátságaiban egykor az egész német Stiriában uralkodott, mind jobban hátra szorúl s ma már a parasztember ruházatán is mutatkozik a városi divat hatása. A nagyobb és kisebb városokban, a szlovén alsó vidék német nyelvszigetein teljesen kiveszett a stájer viselet, csak irmagúl találni egyet-egyet, a kin zöld kalap és zöld gallérú szürke újjas van.
Sajátságos és hagyományos az erzbergi bányászok „Miksa-féle” viselete, mely hosszú fehér kámzsás bányászkabátból, övből, melyen az „aknabőr” van, és a „vájnasüveg”-ből áll, mely „kalapács és vas”-sal díszített ernyőtlen zöld nemez sipka. Ezt az öltözetet a bányászok ünnepi alkalmakkor, a Borbála-ünnepen, a hegyi és kereszt-ünnepen az Erzbergen, a feltámadási körmeneten Eisenerzben, szerencsétlenül járt társak temetésén, stb. viselik. A vordernbergi bányászokat az innerbergiektől a vájnasüveg piros teteje különbözteti meg. Ezt a viseletet használták hajdanában a vordernbergi kerékgyártók is, csakhogy zöld kalapot hordtak, melynek széles karimája balról fel van hajtva s keselyűtollal díszítve. A bányatisztek, a fölvigyázó személyzet és a muzsikusok a szokásos fekete bányászruhában jelennek meg. A hutás legények, kikhez régebben kivonulásoknál a „fűtők” is csatlakoztak massiv gereblyéikkel, fehér vászonzubbonyt, hosszú bőrkötényt s granáttal ékesített zöld süveget viselnek.
A mi a női lakosság ruházatát illeti, az asszonyok többnyire sötét, redős, a leányok inkább világos s nem nagyon hosszú szoknyát viselnek, mely alól kilátszik a sokszor takaros czipellő s a fehér harisnya. A rikító, gyakran fehér kötény az utóbbiaknál csak egy keskeny sávoly, míg a férjes nőknél rendszerint sötét és oly széles, hogy hátúl összeér. A mellet jó mélyen kivágott „lajbi” takarja, vagy fekete, néha aranyrojttal szegett váll. Korosabb asszonyok a fölé még jó dúdosra kivattázott újjú sötét derekat szoktak húzni; a leányok meg hol hosszabb, hol rövidebb ingújjban szeretnek járni, s különben is a csinos „jopkát” jobb szeretik a régi divatú „spenser”-nél. Tarka, gyakran selyem, a nyakat és keblet szemérmesen takaró mellkendő s többnyire fekete selyem, vagy barna fejkendő, mely hátúl sokszor salzburgi divat szerint két széles szárnyat képezőleg van megkötve, egészítik ki a stájer nő öltözetét.
Idősebb vagyonos polgárasszonyok még néhol különös alkalmakkor hordják az ismeretes „aranyos fejkötőt”, azonkivűl régi, sokszor értékes ékszereket is szeretnek föltenni. Nagyon szerették a casquete-szerű gyászfejkötőt; gyászoló felek fekete gyöngygyel hímzett olyanféle nehéz fejkötőt is hordtak. Szinte nagyon el volt terjedve a fekete selyemből való, sokszor aranyhímes, úgy nevezett „Bundhaube”, de még inkább a bársonynyal és aranynyal szegett magasdad „Drathelhaube”. A Salzkammergutban öreg parasztasszonyokon látni még télen prémes süveget, közönségesen azonban nagy szélű magas fehér nemezkalapot. Nagyon közönségesek voltak hajdan, kivált a tartomány felső részében, a nagy szélű, a karimán kivülrűl fekete, redős, belűl pedig veres selyemkelmével szegett, alacsony lapos tetejű, fehér nemez női kalapok. A felső stiriai Mura-völgyben a fehérnép ma is szeret viselni finom, hosszú szőrű nemezből való fekete férfikalapot, mely gyakran hetykén van feltéve s nem is roszúl áll az arczhoz; némely vidéken, közel a karintiai határhoz, efféle kalapokat még aranynyal díszítve is látni. Azelőtt rendesen daróczfejkötő hegyiben viselték a kalapot, mai napság gyakran a fekete selyem fejkendő fölött, a Salzkammergutban pedig a leányok fürtös, vagy tekercsbe font hajukat zöld stájer kalappal fedik be. Híresek voltak a salm-völgyi női kalapok, lapos, sárga szalmából font „napkalapok”, melyeknek alacsony fölsején két selyem kötés pompázott s azonfelűl széles pántlika lógott a kalap alól csípőig; a jobb fajta ily kalapoknak „Raindlhüte”, a közönségesebbeknek „Goggen” vagy „Moidlhüte” volt a nevök. Voltak fekete, sőt zöld napkalapok is, melyek jobbára Stainz és Ligist környékén divatoztak.

Bányászok és hámori munkások Vordernberg- és Eisenerzből.
Hackl Gábortól
Ha már most azt, a mit a német stájer ruházatáról mondottunk, még egyszer röviden összefoglaljuk, azt találjuk, hogy ez a viselet a férfinak az erő és teljesség tekintetét adja, egyesülve bizonyos könnyedséggel és ügyességgel, a nőnem viseletében pedig tetszős egyszerűség, kedves szendeség van kifejezve.
A családi élet, a stájer nép közt, mint a havasi tartományokban általán, teljességgel patriarkhális s jelesül a szülők és gyermekek, továbbá a cselédek és gazdák kölcsönös viszonyában nyilatkozik. Szép szokás a „hazatérés” (Heimgang), hogy t. i. az apai ház, melyet egyik fi-, vagy nőtestvér átvett, minden testvérnek nyitva áll visszatérés esetén. Különös események a családéletben mindig alkalmat adnak sajátságos, gyakran ősrégi szokások gyakorlására.
Ha valamely családban gyermek születik, csakhamar az első feredő után templomba viszik, hogy még lehetőleg „étlen” részesűljön a szent keresztségben. Szüléskor is, az után is sokféle régi szokást kell figyelemben tartani, mindenféle előkészületet tenni, hogy az új polgár nőjjön, növekedjék, mint a hogy az hasonló, vagy azon módon van a szomszéd havasi tartományokban is. A „komakérés” rendszerint csak az első ízben kivánja bizonyos formaságok teljesítését, minthogy többnyire az a szokás, hogy egy család valamennyi gyerekét mindig ugyanazon keresztszülők, tartják keresztvízre. A keresztapa és keresztanya (Göd, Godl) fedezik a keresztelés s a hozzátartozó lakoma költségét, az újszülött számára bekötik a „keresztelő ajándékot” (Krösengeld), a gyerekágyast teli „komatál”-lal örvendeztetik meg, melyből sohasem hiányzik a „gyerekágyas vakaró”, vagy a búzalisztből s különféle fűszerből készült kalács (Gabbrod), meg-megajándékozzák keresztgyerekeiket illő alkalommal, példáúl névnapon pénzzel, fehér- és egyéb ruhaneművel, s egyébkor is mindenfélével kedveskednek nekik, példáúl karácsonkor „gyümölcsös vakaró”-val, farsangon fánkkal, húsvétkor piros tojással és „húsvéti kalács”-csal vagy más effélével. Ha a keresztgyerek már elért bizonyos kort, megkapja a „végkielégítést”, mely is pénzbeli ajándékból s egy egész öltözetből áll. De azért evvel korántsem szenved változást az egymáshoz való atyafiságos viszony, a minthogy a keresztszülők keresztgyerekeikkel teljes életükben szoros összeköttetésben maradnak, s azok jólétével igazán törődnek. Hasonló viszony uralkodik a bérmaszülők és bérmagyerekeik között.

Templomba menetel Felső-Stiriában.
Hackl Gábortól
A családélet fénypontját teszik s gyakran egy egész helységre nézve ritka ünnepnapot képeznek a lakodalmak. Az ezekben uralkodó szokások nagyon számosak és különfélék, de nagyban és egészben véve mégis ugyanazt a jellemet mutatják, mint a többi havasi tartományokban, azért is itt csak néhány lényeges és jellemző szokásra fordítsunk figyelmet. Miután a „kérő” (Bittelmann) jól végezte dolgát s nem vitt magával, mint Közép-Stiria némely vidékén mondani szokás, egy „kötet szalmát” (Scholpass), akkor „nézőbe” mennek, s végre, ha már minden rendben van, lakodalomra hívogatnak. Ezt a „hívogató” viszi végbe, kit sokszor maga a vőlegény is kísér, még pedig gyakran rigmusos mondókával; az alsóbb osztályokban néha a vőlegény és menyasszony mennek hívogatni, mikor aztán kiházasítási ajándékokat is gyűjtenek. Az a szokás, hogy elsőben a menyasszonyt hívják meg, ki azonban elbúvik s úgy kell megkeresni, kiváltkép éjszakkeleti Stiriában fordúl elő. Hasonlókép szokás még némely helyen, hogy a vőlegény elé, ha a vendégekkel a menyasszonyért megy, előbb a nő-cselédséget s csak utoljára vezetik magát a menyasszonyt. Egy másik régi szokás uralkodott még e század elején a „Murboden” vidékein; ugyanis a legelőkelőbb lakodalmas vendéget a szűzi szobácskába vitték a teljes pongyolában lévő menyasszonyhoz s vele mindaddig egyedűl hagyták, míg az menyegzői öltözködésével készen nem lett, mire aztán a menyasszony, a bezárt ajtó kinyilván zörgetésére, elhagyta a szobát; a szülők által ily bizalommal megtisztelt vendéget meg arra kérték, hogy még maradjon s ott bent költse el egyedűl és háborítatlan a reggelit. Az Enns völgyében a közös reggelinél egy kolbászt, melyen drótot húztak végig, szoktak a menyasszony elé tenni, hogy vágja szét; de, mivel ez erős dolog, e kötelezettségtől némi borravalóval igyekszik szabadúlni.
Az útnak elzárása, a merre a lakodalmas nép vonúl, a lakodalmasház eltorlaszolása, valamint a „menyasszonylopás” is templomba menet, vagy onnan jövet még nagy divatban van; utóbbi a vőlegény iránt tanúsított nagy becsület s egyúttal jó előjel a jövendő házaséletre. Az ó-germán „szeretetital”-lal egyező „János áldása” szokásának mindig és mindenütt hódolnak. Apró fánkoknak az „örömanya” által a nézők közt elosztása is még szokásban van néhol Közép-Stiriában, hasonlókép a Wechsel tájékán az, hogy a menyasszony egy kenyérből szeleteket vagdal s a körűlálló nép közé dobálja hátra felé; ennek az a jelentése, hogy az új asszony sohase lásson kenyérből szűköt a házában. El van terjedve a „káposzta-sózás” szokása is.
A lakodalmi vendégségen a menyasszony helye rendesen az örömanya és nyoszolyó közt van; nem szabad magának nyúlni a tálba, hanem az előbbivel tetet minden ételt a tányérjára. Sajátságos szokás uralkodik a „Murboden” némely vidékén, hol a vőlegény csak a menyasszonytáncz után foglalhat helyet a menyasszony mellett, miután előbb egy félreasztalnál (Druckaustisch, macskaasztal) ült. Közép-Stiriában gyakori, hogy ha a lakodalmi vendégek asztalhoz készűlnek ülni, egy „álmenyasszony” terem ott s erővel a vőlegény mellé akar telepedni, utóbb azonban mégis tágúlnia kell.
Egy lakodalomról sem hiányozhatik az ismeretes „kuglóf”. A Schöckel táján, St.-Radegund körül ennek a süteménynek némely darabja süvegformájú s égő gyertyácskákkal tűzdelik körűl; a nyoszolyólányok fejökre teszik s aztán mindaddig lejtik a stájerest, míg a gyertyácskák leégnek, akkor a kuglófokat ismét leveszik, a korcsmáros fölszeli s darabonként a vendégek elé rakja. Egy másik, a „kuglóftánczczal” rokon szokás az „étekhordók” táncza. T. i. az étkezés közben minden gyertyát eloltanak s egy „külön mars” hangjai mellett a fölszolgáló némberek csapatja betánczol a szobába, mindenikök az égő gyertyácskával ékesített ételt hozván, az egyik valami süteményt, a másik malaczot, egy harmadik valami szárnyast vagy más pecsenyét; még a boros palaczkba is ilyen gyertya van dugva. Egymásután közelednek az új párhoz, s egy-egy mondókával elébe tálalják az étkeket. Erre ezen égő gyertyákról meggyújtják a többit s a lakmározás tovább folytatódik. Mind a két szokásban az ó-germán Freya-tiszteletnek, az egykor e szerelem- és földistennőnek nyújtott tűz- és gyümölcsáldozatok maradványait látjuk. Minthogy a lakodalmakon föltálalt étkek nagyon számosak, minden vendég haza viszi a maga „részét”. Mint más tartományokban, Stiriában is a szakácsné, a muzsikusok és a vendéglős „pénzt szednek”, ez utóbbi akkor, ha a házában tartott lakodalom úgy nevezett „fizetőlakodalom”. Különösen Felső-Stiriában szokás, hogy evégre szószólót választanak, rendszerint a násznagyot, vagy a „hivogatót”, a ki „meg tudja adni a módját”. Ez aztán a mondókájában előhozza tréfásan az „étekmester” kívánságát, s végre megmondja az összeget, melyet mindenik vendég fizetni tartozik. Erre aztán „szednek”; csak az új pár mellett siet el tányérával a vendéglős, mert annak része már bele van számítva a többiébe.
Most aztán a „tisztelettáncz” következik, ha ugyan már a lakmározás előtt meg nem tartották. Admont vidékén régebben szokás volt, hogy a vendéglős, vagy az „örömapa” éjfél körül, miután előbb minden világot eloltottak a tánczhelyiségben, a menyasszonynyal saját nótára stájerest járt (Auspatscher), a többi „hívott” vendég ugyanazt páronkint utánok tánczolta. A tánczosok mindig váltogatták tánczosnéikat olyan formán, hogy ezek tapsra mindig egygyel előre mentek. Ha aztán a menyasszony végre a vőlegényhez jutott, ki a táncz kezdetével az utolsó volt, újra meggyújtották a gyertyákat, a menyasszonynak levették a koszorúját, s helyébe főkötőt tettek, a ki már most mint „gazdasszony” tánczolt tovább. Ennél a szokásnál még tovább fenntartotta magát az Enns-völgyben egy másik, nem kevésbbé sajátságos éjféli „menyasszonytáncz”. Ennél minden férfi vendég, egymást kézen fogva, kört képez, melyen belűl áll a menyasszony. A „vőfély” az előkelőbb tánczosokat egymás után a körbe szólítja, kik aztán a menyasszonynyal egyet fordúlnak; ez alatt a kör lassú tempóban mozog a tánczoló pár körűl. Ez addig tart, míg éjfélt nem üt, mikor is a vőfély utolsó tánczosúl a vőlegényt hívja a körbe. Mialatt az ifjú nejével tánczol, minden világ kialszik a tánczteremben, de a sötétség csak addig tart, míg a vőlegény a menyasszony koszorúját látatlan leveheti, mire aztán újból kigyúl a világ. A „menyasszonyröpítés”-nek Alsó-Ausztriában dívó szokása előfordúl éjszakkeleti Stiriában is; a menyasszony fölhág az asztalra s onnan a vőfély karjába „röpűl”, ki aztán megkezdi vele a menyasszonytánczot; a vőfély fejti ki hajából a menyasszonyi koszorút is a „koszorúletánczolás” mellett, s átadja a vőlegénynek. Schölbingben ezt egy dalnak következő végsoraival:
Főkötőt a koszorú helyébe,
Lányságodnak mindörökre vége –
az „örömanya” teszi, ki a koszorút egy darab időre a vőlegény kalapjára tűzi, de majd ismét leveszi és elviszi.
Ha vége a lakodalomnak, az új párt s a legelőkelőbb vendégeket „hazatrombítálják”, néhol a fiatal házasoknak indúláskor még a „bölcsődalt” is eljátszszák. A „bölcsőfavitel” szokása különösen Közép-Stiria éjszakkeleti vidékén dívik sajátságos módon. Egy taligára, vagy szánkóra hosszú kötél van erősítve, melyen keresztfák vannak, ezekbe kapaszkodik minden fiatal lakodalmi vendég. Újjongás, ének, zene és pisztolydurrogás közt távozik a furcsa fogat, melyet álarczos és álruhás vendégek hosszú szalmaostorral hajtanak. Alkalmas fát találván, azt nyomban kivágják, a fogatra teszik s szilaj örömrivalgással visszamennek a lakodalmas házhoz, hol ráveszik a menyasszonyt, hogy nézze meg a bölcsőfát. Felső-Stiriában ezt a szokást rendszerint egyszerűbben gyakorolják, t. i. egy „zöld” fát hoznak az erdőről, azt szalagokkal és csokrokkal díszítik föl, s a fiatal pár háza elé állítják úgy, hogy „elrekesztik” vele a ház kapuját.
A hozomány elszállítása többé vagy kevésbbé ünnepi módon megy végbe. Radkersburg vidéken uralkodik még az a szokás, hogy a szülői háztól búcsúzó menyasszony szekerét „rokkával és bölcsővel”, a háziasszonyi méltóságnak e két elmés jelképével, koronázzák.
Mint a hegyi tartományokban általában, úgy Stiriában is igen számosak a vélekedések, előjelek és közmondások, melyek a szerelemre, lakodalomra és házasságra vonatkoznak. Nem kisebb mértékben nyilatkozik a népnek a csodás és varázslatos iránti hajlandósága abban is, hogy mikép fogja föl és gyógyítja a nyavalyákat. A nép előtt a betegség nem a test működéseinek megzavarása, nem a szervezetben mutatkozó rendellenességek kóros szüleménye, hanem valami olyan, a mi hozzá ütött az élethez, sőt sokszor valami ellenséges, valami démoni, a mint hogy a közönséges ember minden bajt vagy az Isten látogatásának, vagy gonosz szellemek incselkedései kifolyásának tekint. Ehhez képest választotta a nép a maga saját gyógyító módját és szereit is. Ezek részint természeti tárgyak a természet háztartásából, részint mystikus vagy sympathetikus neműek, melyek titkos szókon és cselekvényeken alapúlnak. Nem ritkán ilyenkor a nép oly eszközökhöz folyamodik, melyek nem hogy orvosolnák a bajt, de még nagyobbítják, s végre gyógyíthatatlanná teszik. „Bajt bajjal kell elűzni”, így hangzik egy általános elv, s azért a személyesített nyavalyát a szerint, a mint az embert „megszállta, megragadta, vagy leverte, stb.” a legkellemetlenebb ráhatások okozásával igyekeznek eltávolítani. A hol természetes eszközök nem használnak, titkos, mystikus, vagy sympathatikus szereket alkalmaznak, mint végső menekűlő deszkát az egészség hajótörésében, azonban használatuk mindig az orvoslásban való igaz hitet kiván.
Mint a betegséget, a halált is megszemélyesíti a nép. Ez a „nyelvén ül”, vagy „szeméből néz ki” az embernek. A közönséges emberre nézve gonosz démon az, ki mindig megjelenik, ha hívják. Azért őrizkedik csak nevezni is, mit a néphit úgy is egynek hisz a hívással, s a felső-stiriai példáúl egy szolgáló halálát és halála okát egyszersmind evvel a körűlirással fejezi ki: „A roszak megszúrkodták a szolgálót” (= himlőben halt meg).
Valamely haláleset bekövetkezésének első jelentése az ágyszalmának, melyen az elhúnyt feküdt, az elégetése. Ha kimúláskor valamelyik óra megállt, nyomban újra fölhúzzák, hogy az elhúnyt könnyebben fölfelé szállhasson. Hogy valamely holttest kinyújtóztatását megkönnyítsék, a felső-stiriai Muravölgy némely vidékén egy vékony fonalat feszítenek át rajta hosszában; ez meggátolja a holttest ellopását is. A kiterítés a rendes módon történik. A „virasztás” még sok felé szokásos. A temetésen gyakran vagy a koporsó előtt, vagy után még egy asszony megy lámpával, rendszerint ugyanaz, a ki a megholtat megmosta és a „halotti üngét” ráadta. Eisenerzben szokás volt, hogy a temetésen egy vég vásznat feszítettek hosszában a koporsóra, s egy részét elől, más részét pedig hátúl vitték utána; az aztán a templomé lett.
A „tor” még sok vidéken megvan. A Muramelléken Knittelfeld környékén az a szokás uralkodik, hogy azon szoba ajtajában, melyben a tort ülik, egy mosdómedencze és törülköző áll készen, hogy minden „hivatalos” az elhúnyttal netán tartott haragtól megtisztúljon, azt mintegy „lemossa”, mielőtt a halotti lakomához telepednék.
Elvesztett kedvese utáni fájdalmát a stájer paraszt nem igen nyilatkoztatja hangos panaszszal, vad jajveszékléssel, inkább magába temeti, de az elhúnytat aztán annál tovább s annál őszintébben jó emlékezetben tartja. Kicsiny a száma az egyszerű sírkereszteknek is, melyek egy-egy falusi temetőt díszítenek. Mert nem mindig állítanak valakinek emléket ott, a hol temetve fekszik; ellenben szeretnek azon a helyen, hol valamely felebarátot életereje közepett s működése közben erőszakos halál lep meg hirtelen, egy egyszerű síremléket, úgynevezett „gyásztáblát” állítani, mely gyakran megható naivsággal hirdeti szóban és képben a történt szerencsétlenséget s a holtat az arra járók jámbor imádságába ajánlja.
A halálhoz fűződő hiedelmek és mondák nagy számmal élnek a nép között. Félelmes mondákat hallani a „halálról” és a „halálnéról” (Tödin) vagy a „pestisemberről” és „pestisasszonyról”, kiket, amazt mindig kaszásan, emezt gereblyével és söprűvel, gyakran láttak, ha pestis dühöngött az országban. Néha egy izzó kerék is jelentette ezt az öldöklő angyalt. Radkersburgban egy fekete golyó (a „Klag”) görgött éj idején mint nehéz események előhirnöke nagy nyöszörgéssel végig a hosszú útczán. Sokat emlegeti a néphit azt is, hogy mikép „jelentik magukat” a halottak, s hogy „járnak haza” azok, kik nehéz bűnben haltak el, továbbá a kísérteties „éjféli misét” és az „eskü-misét”.
A stájer élete fáradalmas, küszködő élet, de még sincs öröm nélkűl, mert régi, mélyértelmű hatások koszorúja fonja be. Ha valamely házat vagy gazdasági épületet gyökeresebben javítanak vagy épen új házat építenek, eljőnek a szomszédok s ugyancsak segítenek, úgy, hogy a munkát csak csekély részben végzik fizetett s tanúlt mesteremberek. A ki maga nem vehet részt, mintegy szerencsekivánatképen zsírt és vajat küld, néha még más élelmet is, hogy könnyebben essék a munkások tartása. Ez adományokat vivő fehérnépet örömzajjal fogadják a munkások; néhány nap múlva következik az ajándék viszonzása, mely többnyire egy kosár „fánk”. Ha aztán szerencsésen be van fejezve az építés, mindenféle formaságok közt kitűzik a felpántlikázott „oromfát” (Firstbäumchen) s a derék szomszéd segítségek tiszteletére megtartják az „áldomást” („Firstmahl”), mely rendesen víg tánczczal végződik.
Friss és serény munka közben, de utána is jókedvű és vidám: ez a stájer természete. Eisenerzben még tíz esztendőnél nem sokkal régebben is, ha a szénával és sarjúval szerencsésen betakarodtak, ünnepi menetet tartottak („Heugerzug”), melynél a négy évszakot allegorikusan ábrázolták s mindenféle terméket, s gazdasági szereket részint gyalog, részint kocsin hordoztak körűl; virággal, kalászcsomóval, fenyőgalylyal mivel czifrázott alakok ültek a kocsikon, régiesen öltözött lovasok paripákon, s fújta a zene a honi ismeretes nótákat, melyek hallatára némelyek még az útczán is tánczra kerekedtek. Hasonló volt az aratóünnep is, mikor régi szokás szerint három gabonakévét égettek el. Az ily aratóünnepek már megritkúltak nagyon, de az aratóáldomás megmaradt. Ezt Közép-Stiria nyugati részein a Márton-napra következő első vasárnap tartják s úgy hívják, hogy „Martiniloben”. Radkersburg vidékén a nehéz mezei munkák után befejezésűl tartott úgy nevezett „Mirten-lakomá”-t évenként felváltva adták a helység egyes parasztgazdái, kik akkor borról gondoskodtak, míg a többi pecsenyével mivel járúlt hozzá. Néha napján nagy földön híres volt a „szüret”, de idő folytával sokat vesztett régi sajátságaiból, s egyébként olyan a lefolyása, mint a tartomány alsó részében.
A cséplés végeztével a cséplők még gyakran bő áldomást kapnak (Drescher- vagy Stadlhahn), melyen különösen bőviben van az ital. Ezt Közép-Stiriában a „fánkfa-vitel” előzi meg. Ugyanis valami korhadt deszkát mit apró forgácsokká csépelnek, aztán szalmával egy „csomóba” kötik, melyet a legtalálósabb cséplő a gazdasszonynak visz efféle mondókával:
„Gazdasszonyom, tűzhelyen a fánkfa,
Vár a cséplő egy kis áldomásra!
Egy szita fánk,
Egy kas tészta,
Rétes, mint egy kerék,
Kuglóf, mint malomkő,
Egy kosár pálinkás paczal,
Fél disznó s egy akó bor hozzája,
Ez legyen a cséplők áldomása!”
Erre a „fánkfa-vivőre” ráles a házban valamennyi fehérszemély, hogy valami rejtekből leöntsék vízzel, mi ha sikerűl, a cséplők nem számíthatnak többé a fánkra; más részről azonban a fánkfa-vivő is ugyancsak felhasznál ám minden cselt, hogy szépségesen a konyhába juthasson, s bizony legtöbb esetben az asszonynép húzza a rövidebbet. A tartomány felső részében e helyett a „fánkkéve” (Krapfengarb) szokásos. Belopódzik egy suhancz a konyhába, elővesz egy csomó kalászt, avval rendre csapkodja a fazekakat és serpenyőket, csak úgy pattog szét a szem. A hány szemet találnak a tűzhelyen és az edényekben, annyi fánkot kell majd feltálalni; de hogy nagyon is sok ne legyen, a gazdasszony és szolgáló iparkodnak ám a siheder kezéből minél hamarabb kirántani a kalászcsomót.
A „tiloló-bódékat” a férfiak, sőt a legények is kerülik naponta, mert a fehérnép ilyenkor munkaközben ráteríti ám a nyelvét mindenkire. De aztán este a lakomán annál vígabban vannak, tánczolnak, játszanak, még bolondos prédikácziókat is tartanak. Közép-Stiriában néhol többek közt egy „tiloló-csirkét” (Brechelhenne) is feltálalnak. A tartomány felső részében lakoma után egy letakart tál kerűl az asztalra, mely tele van almával, dióval, virággal és csalánnal; a ki legtöbb almát és diót tud kikapkodni, az a „tiloló-” vagy „diókirály” s joga van először tánczolni a „tiloló menyasszony”-nyal, rendszerint a házi hajadonnal. A tilolónők egy csomó finom lent is szoktak ajándékúl kapni a gazdától, ez az úgy nevezett „Reistengeschenk” (fejbe csavart lenszösz).
A „fonó”-k a fiatalságnak sokszoros alkalmat nyújtanak társas és bizalmas összejövetelekre, nemkülönben a tartomány közép részében a „tollfosztás” és „tengerihántás”. Ezekben az öregek vigyáznak ugyan a víg fiatalok magaviseletére, kivált ha maguknak is felnőtt leányaik vannak, de csak csekély, vagy semmi részt sem vesznek az ifjak vígalmaiban. E helyett azonban szeret a paraszt vasár- és ünnepnapokon egyik vagy másik szomszédjához ellátogatni, a hol még több magaformájút talál, kikkel aztán egy-két órát elbeszélget; természetesen az asszonynép is örömest eljár látogatóba.
Nagy gondot fordítanak a hegyi vidékeken a havasi gazdaságra, s minden, a mi erről a felső-ausztriai alpesi gazdálkodásra nézve mondva volt, Stiriára is áll. A felső Enns-völgyben az a tej, melyet a föl- és lehajtás napján fejnek, a szegényeké („Fötlmilch”), ez szerencsét hoz a pásztornőnek (Schwoagrin). Gyönyörű látványt nyújt a Salzkammergutban, melynek havasi kunyhóit különös tisztaság tűnteti ki, a csinos „pásztornők” átkelése a Grundel-tavon, mikor őszszel szombatnapokon lejönnek a hegyi tanyákról, hogy készítményeiket (vajat mit) az úrnak elvigyék s rákövetkező nap a helybeli isteni tiszteletben részt vegyenek; a visszamenetel vasárnap délután történik fiatal izmos sihéderektől hajtott taligákon („Plätten”). A havasról lejövetel, ha nem esett valami szerencsétlenség, mindig ünnepélyesen megy végbe. Sok „pásztornő” ilyenkor útközben vargányával, vagy holmi tésztafélével („Rumpelnudeln”) kedveskedik szembejövő ismerőseinek. Sokszor ott van valami bolondos kópé is, ki a sertésnyájat tereli s azért „Sautreiber” a neve; képe be van feketítve, ruházata néha galyakkal s más effélével tele tűzdelve, s a kályhakorommal, melyet zacskóban hord az oldalán, bemászkol mindenkit, a kit elől-utól talál. Sajátságos szokás az is, hogy, ha nyár idején meghalt valaki a havasi birtokos családjából, a „kolompos” tehénnek hazamenet gyász jeléül fekete fátyol van a homlokán.
Ha a jószág lenn van a havasról s istállóra fogták, a havasi gazda kötelessége gondoskodni a hosszú télen át szükséges „alom”-ról: nehéz és veszedelmes munka az „ágazás” (Grasschnatten). „Mászóvas”-as lábukon, mint az evet, könnyen és gyorsan kúsznak a virgoncz legények a sudár fenyők tetejébe s levagdalják az alkalmas galyakat, melyeket aztán taligákra rakva haza szállítanak, hol használatukig kazlakban állanak. E fáradalmas napi munka vége az „ágazó-áldomás”.
Régibb jogi szokások gyakorlása, a mennyiben még egybehangzanak a jelen intézményeivel, mindig ünnepélyes; így példáúl a községi birtokok határújítása („Rainung”), mely rendesen tíz-tíz évenként megy végbe. A község legtekintélyesebb férfiai fiaikkal végig járják a községi telkek határát s meghagyják fiaiknak, hogy keressék meg a határköveket. Minden legény, a ki egy ilyet talált, a község legvénebbjétől, vagy a község bírájától egy arczúlütést s egy pénzdarabot kap; egyúttal ezt s vele együtt a többit is a „határkő-keresésre” kiküldöttek komolyan intik, hogy a határkövet meg ne bolygassák, azaz odább ne tegyék, s az apáknak ezt a régi bevett szokását tiszteletben s jövendőre is épségben tartsák. Az ily határigazítások mindig fontos és ünnepélyes emléknap a helybeli férfi lakosságra nézve. Különös ünnepélyességgel történtek a vár-határigazítások Radkersburgban és a leobeni polgárság erdőmesgyézései. Ugyanaz az eljárás, mint a nyilvános határigazításoknál, ismétlődik az egyes földbirtokosok szűkebb körében is. Ha egy parasztgazda átadja fiának a gazdaságát, előbb bejárja vele összes birtokát, minden határkőnél megmondja a szomszéd birtokos nevét, keményen arczúl üti, hogy jól megtartsa a határt s majd el ne mozdítsa s ne igyekezzék ily tilos úton gyarapítani birtokát s gazdagodni. Nem felejti el ilyenkor a gazda eszébe vésni fiának azt a nép szigorú jognézetén alapúló, mélyen meggyökerezett hitet, mely szerint az, a ki egy határkövet elmozdít, halála után mindaddig nem talál nyugodalmat a sírban s mint kóbor léleknek fejetlen tüzes ember képében kell járnia éjszakánként, míg a kő igazi helyére vissza nem kerűl.
A néphitnek mindezen nyilatkozványaiban mély ethikai értelem rejlik, a nép kedély- és gondolatvilága tükröződik. De még inkább áll ez az egyházi ünnepekhez fűződő mély jelentésű szokásokról, ősrégi vélekedésekről és mondákról; itt mutatkozik a népélet igazán az ő egyszerű szellemi virágában, felötlő jelenségekben és érdekes vonásokban való gazdagságában.
Ott van mindenek előtt a karácsony, Krisztus születésének dicső ünnepe. Megkezdi a karácsonyi cyclust az advent, mikor a tartomány felső részében elterjedt szokás a Boldogságos Szűznek és Szent Józsefnek képeit házról házra hordozni, a mellett imádkozni és éjszakára égő lámpácskát állítani eléjök.
A Tamás-, karácsony-, Szilveszter- és vízkeresztéj „jövendölő éjek” (a három utóbbit így is hívják: „Rauchnächte”). A számos jövendölő módok közűl legyen itt csak a Muraföldön szokásos „vágó-tőke-nézés”. Ez a vágó tőke hosszában ketté van fűrészelve, gömbölyű oldalával lefelé s négy lábon áll, és húsvágásra mire használják; felső sima lapján karácsonyéjjel a tizenkettedik óra első és utolsó ütése közt látni lehet múló képben a jövendőt. Általában a karácsonyéj mindenkire titkos varázserővel hat; hallhatja az ember akkor az állatokat beszélni, a misén megismerheti a boszorkányokat, kincseket találhat, ördögöt idézhet, stb. Számosak a mondák, melyek erről a nép ajkán élnek, mint példáúl az „arany borjú”-ról az Eisenerz-vidéki Lauskogelen, a „gansteini gyermek”-ről, stb. A Rába-völgyében egy különös nemét ismerik az ördögidézésnek, melyet úgy hívnak, hogy „Fornichsamborsen”.
István-napkor a víz és a só egyházi szentelése történik; mind a kettő elismert óvószer boszorkányság és ördöngös mesterségek ellen. Különös csudatékony hatása van a másnap szentelt „János-bor”-nak is. A felső Enns-völgyben e napon a „szeletezés” („Schwartlingschneiden”) szokásos. T. i. meghívják az ösmerősöket, hogy a gyümölcskenyérből egy szeletet (Schwartling) messenek le maguknak. Kivált a leányok nagyon adakozók e részt, s minden legény, a ki kedvökben van, kaphat tőlük ilyen „szeletet”. Irdning környékén ilyeneket diadalmi jelekűl hordanak úgy, hogy zsinórra fűzik s vállukra vetik, – így járják be hosszú csapatban a helységet, s a kinek legtöbb „gyümölcsös szeletje” van, azt a falu Don Juan-jának tekintik.
Nagy tekintetben áll a Szilveszter-éj, mert felette sok titkot rejt magában. Minden előbbi jövendölő kisérleteket ismétlik az évfordúlat órájában, hogy fölleplezzék a jövőt. Hartberg és környéke lakóira nézve különös jelentőségű csuda orákulumot rejt a mondákban gazdag Ringberg. Ott minden hetedik esztendőben, Szilveszter-éjjel, a hegy körül futó fal délnyugati oldalán, a termékeny Feistritz- és Safen-völgy felőli tájon, egy nyílást lehetett látni, melyből pontban tizenkét órakor egy disznó jött elő, egyszer soványan és lefogyva, szájában tarlószálakat tartva, másszor meg kövéren, arany kalászszal. Amaz esetben a kisértetes állat mindig siralmas röfögést hallatott s mindjárt is visszafordúlt a hegy belsejébe; olyankor hét rosz esztendőt lehetett várni. Utóbbi esetben azonban áldásos idő következett; a disznó ekkor rendesen körűlszaladta falhosszant a hegyet és csak akkor, ha valamely egyes helyet fenyegetett valami veszedelem, nem haladta el annak irányát, hanem visszatért az üregbe.
Az újévnapi első találkozásra sokat ád a nép. Még nagy divatja van az „újesztendő-köszöntés”-nek és „újesztendő-éneklés”-nek is. Utolsó nap a karácsonyi napok cyclusában a „három királyok napja” vagy vízkereszt. Ennek előestéjén a keleti bölcsek kezdőbetűi és az évszám az ajtókon, az ágyakon pedig a „boszorkányszög” (Drudenfuss) szentelt krétával megújíttatnak. Hinterberg vidékén a Salzkammergutban ezen este „csilingelni” járnak a szegények s a nagyobb paraszttanyákon ajándékokat kapnak, különösen fánkot. A vízkereszt-éjt a tartomány felső részében „Perchtl-éjnek” is hívják. Ekkor ugyanis a félelmes „Perchtl” vagy „Perchtgoba” a kereszteletlenűl elhalt gyermekek lelkeivel betér a házakba s megízleli a számára készen tartott „Perchtl-tejet”; de nem szabad őt ebben kiváncsiságból meglesni, mert különben vaksággal veri meg az embert. Ha az ember a „Perchtl”-lel járása közben találkozik, szólítsa meg az „utolsó” gyereket s adjon neki nevet; akkor annak lelke felszabadúl s Perchtl megköszöni a jótétet. Vízkereszt-éjjel minden len is tisztára le legyen fonva a rokkáról, különben bele fészkel a „Perchtl”. Éjszakkeleti Stiriában újévkor és vízkereszt-estén a „Puddel-anyó” (Budlmuada) jár, egy szörnyű vad alak, s a jó gyermekeket gyümölcsfélével ajándékozza meg. A vízkeresztéjet e vidékeken „Reihmahl-éj”-nek is hívják; Pöllau és Vorau környékén január 6-kát „Sieben”- vagy „Neunrichtel”-napnak nevezik, mert akkor rendesen hét, vagy kilencz tál étel kerül az asztalra.
A karácsony és vízkereszt közötti időben néha még vallásos játékokat adnak elő, s járnak a „csillag-énekesek”. Éjszakkeleti Stiriában „szent vízkereszt-énekesnők” is vannak; három leány, egyik fehérbe, a másik pirosba, a harmadik feketébe öltözve, a világ három tájékáról (Morgen-, Mittel- und Abendland) való három királynak adja ki magát, háromkirályok énekét mondanak s köszönettel veszik az adott ajándékokat. A Wölzer-völgyben az a hiedelem uralkodik, hogy, ha ily „csillag-énekesek” két csapatja a szabadban bizonyos keresztútakon, vagy rosz hírű helyeken találkozik egymással, azonnal egy harmadik, pokolbeliekből álló csapat terem ott, aztán oly verekedés támad, hogy csak úgy patakzik a vér.
Gyertyaszentelőkor szentelt gyertyákat gyújtanak zivatarkor, hogy a mennykő bele ne üssön a házba. A rá következő Balázs-napon a magányos hegyi gazda a szelet is eteti liszttel és gabonával; Közép-Stiriában ellenben e napon fánkot esznek, hogy a szél le ne szaggassa a tetőket. Február 22-dike, Üszögös-Szent-Péter-napja, jövendölő nap. Frohnleiten vidékén azt hiszik, hogy ha a köd ezen a napon magasan van a hegyeken, azon esztendőben sok előkelő hal meg; ha alantabb van, több közönséges ember múlik ki; ha pedig e napon általában felhős az idő, minden rendből egyformán halnak az emberek.
Közép-Stiria némely éjszaki vidékén a községi előljárókon kivűl vannak úgy nevezett „fertálybírák” (Viertelrichter) is, kiknek hivatalos működése azonban korlátolt. Választásuk mindig farsang vasárnapja előtti kedden megy végbe, s „birótétel”-nek (Richtersetzen) neveztetik. Baumgarten helységben ez a régi jogi szokás következő módon történik: a „volt” biró házában, kinek hivataloskodása épen lejárt, egybegyülekeznek a falu vénei, hol is számot adnak nekik. A rá következő lakomán a volt bíró az ajtóban marad s csak mikor a harmadik tál ételt, „káposztás disznóhúst”, adják föl, lép ismét a szobába. Egyik kezében tányért tart, melyen legszebb, virággal ékesített pohara áll, a pohárban friss vízben rozmaringgaly, másik kezében a községi telkek birtokíve, bérleti szerződések és adókönyvek vannak. Komoly méltósággal áll az asztal elé és az új bíróhoz, ki a szögletben a házioltár alatt főhelyen ül, beszédet tart, igazságra és becsületességre inti, aztán átadja neki a tányért poharastúl virágostúl és a hivatalos okmányokat. E cselekvény közben mindnyájan fölállnak, a házajtón pedig három hatalmas ütés dördül; tizenkét gyerek durgatja az ajtót egy három méter hosszú, két felől hat „fogantyúval” ellátott fenyődoronggal, a bírói méltóság és vagyon-átengedés jelképével, ezt aztán ismétlik a többi falubeli birtokos ajtaján s utóljára az új bíró házánál, hová a dorongot bedobják, s az ott marad egy évig. Ekközben zavartalanúl foly a lakmározás.

A bírótétel.
Hackl Gábortól
A farsang a víg kedvű, életvidor stájerre nézve az öröm ideje, vidám mulatságok és vígalmak forrása. A farsang-vasárnapnak keleti Stiriában „Burschensonntag”, s a rá következő napnak „Foasti Montag” a neve; a felső Muravölgyben „bódult” hétfőnek is, közönségesen azonban „békahétfő”-nek hívják, mert ha ezen a napon fonnak, a békák a következő lentermést lerágják. Általában az utolsó három farsangi napon mentől kevesebbet kell dolgozni, mert különben „a jószág megbódul”; ugyancsak járják is a tánczot, mert
„Ha a paraszt vígan tánczol, jó év lesz egészen,
Szépen bokrosodik a zab s a rozs nyomós lészen.”
Kedvelik ilyenkor a tréfabolondságokat, alakos és maskarás mulatságokat. Mint stereotyp alakok jelennek meg példáúl Ausseeban a „farsang” és „farsang-asszony” aranyos, ezüstös jelmezeikben; a felső Mura oldalvölgyeiben a „farsang-futás” dívik, midőn is fehérbe öltözött maszkok különféle fura kanyarodásokat és csigahajtásokat tesznek, tréfákat űznek s adnak elő, példáúl szürke-lópatkolást s más effélét. Közép-Stiriában ismeretes a „Faschingpopperl”; ugyanis férfi és női szalmafigurákat az ekerúdra erősített kétkerekű taligán maskarás legények húznak, vagy visznek is olykor a falun végig. A Wechsel melléki St.-Lorenzenben, Rohrbachban, Mönnichkirchenben szokásos még az úgy nevezett „Gaborbetheltreiben” vagy „Bethlastechen”. Szabad helyen egy póznát vernek le, arra egy vázat, „Gabor Bethel”-t kötözik, e mellett sorjában elszalad a felnőtt fiatalság s megpróbálja a vázat dárdával leszúrni a póznáról, melyet aztán siker esetén a néző sokaság ujjongása közt vízbe dobnak. Szokásban van sok helyen a „farsang” és a „bőgő temetése” húshagyó kedden. A Safen- és Lafnitz-völgyben éjfélkor a korcsmáros és vendégei, mindegyik egy poharat és egy kártyát vivén, a pinczébe mennek, hol a poharakat megtöltik és kiürítik, a kártyákat zsebkéssel a hordókra szegezik, s aztán eloltják a világot és odahagyják a pinczét; a hordó így „lepecsételve” marad nagyszombatig, mikor aztán a föltámadás ünnepe után ismét tovább csapolják.
Sajátságos, tisztán stájer szokás farsangban a „tőkevonás”, mely kivált az egykori gráczi kerületben divatos. Ha valamely esztendőben egy leány sem ment valamely helységből férjhez, egy alkalmas egyenes fát ejtenek s számra vagy taligára teszik, melynek rúdja keresztfákkal ellátott lánczokkal és kötelekkel tetemesen meg van hosszabbítva; ezt a „tőkét” aztán a farsang valamelyik két utolsó napján a leányok végig húzzák a falun, s ugyancsak segítenek nekik a fiatal legények is. „A ki tőkét von, hamar férjhez megy” szokás-mondás, azért csak kevés vonakodik benne részt venni. Egy csapat muzsikus jár a menet előtt és számos maskarás rajozza körűl a csudálatos szekeret; gyakran az ily tőkét apró fácskákkal szépen felczifrázzák, sőt néha egy hordó bort is tesznek rája. Grácz körűl hajdanában egy postakocsis nyitotta meg a menetet, továbbá mindenféle szántóvető szerszámokat is czepeltek s egy szalmába burkolt suhancz szarvval és csengőkkel a fején végig szántotta ekével az utczákat, mialatt nehány maskarás, köztük egy Paprikajancsi is, tréfás rigmusokat mondottak s más egyéb bolondságnak jártak végére. A menet mindenkor valamely kocsma felé veszi útját, a hol a tőkét nyilvánosan elkótya-vetyélik s az árát mindjárt közösen el is mulatják.
Gazdag szokásokban a húsvét ideje. A mit a virágvasárnapról, a „pálmavitel”-ről s a szentelt „barkák” gyógyító és csuda erejéről a szomszédos havasi tartományokban beszél és hisz a nép, az általában véve Stiriára is áll; szinte általánosan ismert jelenség a „kerepelő gyerekek” is. „Zöldcsütörtökön” (Antlasspfingstag) az egész természet megszentelődik. Öreg emberek ezen a napon a „faimádkozást” és „pázsitjárást” űzik, azaz egy fa alatt térdepelve végzik áhitatoskodásukat s este mezítláb a ház előtt lévő zöld mezőre mennek s ott imádkoznak. Nagypéntek is nagy jelentőségű; jövendölő napnak tartják, még pedig így vélekednek: „Ha nagypénteken eső esik, száraz esztendő lesz; ha pedig dér fedi a mezőt, áldott esztendőt lehet várni”. Nagyszombaton egy darab zsarátnokot („Brand”) visznek haza abból a tűzből, melyet a sírásó elkorhadt koporsódeszkákból és fakeresztekből rakott s melyet a pap megszentelt; ha a tűz útközben kialszik, valaki meghal a házból abban az esztendőben. Ezen „szentelt tűz”-ből a parázs egy részét a tűzhelyre borítják, más részét meg, ha kialudt, mint csodatévő óvószert elteszik.
A feltámadást lehető ünnepiességgel ülik meg; Eisenerzben a késő esti órán megy végbe s bányászi jelleme által tűnik ki. A husvéti lövés és a „husvéti tüzek”, a hajdanta Ostarának, a felderülő fény, a hajnal és a tavasz istenasszonyának szentelt áldozati bárányok még sok helyen divatban vannak; a Wechsel vidékén mindig az őszi vetés szélén gyújtják meg az ilyeneket, hogy elhárítsák arról a jégesőt.
Húsvét vasárnapján minden jóravaló gazdasszony egy kosár élelmiszert küld a templomba megszentelés végett. Radkersburgban és környékén igazi versenyfutás megy végbe a „szentelt kosarakkal”; a mely cseléd először ér haza rakott kosarával, azt az egész esztendőn át legszorgalmasabbnak tartják. Wechsel mellékén húsvétvasárnap az az Alsó-Ausztria szomszédos vidékein is dívó szokása a „határjárás”-nak („Groangehen”) uralkodik, midőn ebéd után a családtagok imádkozva bejárják az őszi vetéseket s különféle vallásos szertartásokat visznek véghez.
Husvéthétfőn a felső-stiriai Mura- és Liesing-völgyben népies futtatás (Gonesslaufen) megy végbe; bár ekkor a kelő füvet letapossák, mégsem törődik vele a birtokos, mert hát a „Gonesslaufen” a földeket és réteket termékenyíti.
Örömnap május elseje. A „májusfa-ültetés” még sok vidéken szokásos. A tartomány felső részében ezen a napon sokan kimennek az erdőre s ott egymást fenyőbarkákkal hajigálják; a kit eltalálnak, az egészséges lesz egész esztendőben. Különösen hatásos a „májusi harmat”. Leányok szeretik a május elsején búza- vagy rozsföldről gyűjtött harmattal mosni a képüket, hogy elveszszen a szeplőjök. A mely gyereknek karikalába van, ha alsó testét „májusi harmatba” áztatott kendővel borogatják, görbe lába megegyenesedik és erőssé lesz. Áldozócsütörtökön Gröbmingben az Idvezítő mennybe menetelét jelképesen adják elő; arról a tájról, mely felé a mennybe menő Krisztus utoljára fordította arczát, jön az első zivatar.
A pünköst sok helyen az előestén „boszorkánypattogással” veszi kezdetét. Jámbor parasztok pünköst éjjel éjféltájban kimennek földjeikre s végigjárják a határt, hogy valamely határkő-elmozdító nyughatatlan lelkét megszabadítsák, vagy a gabnatenyészésért imádkozzanak. Az álomszuszékokat pünköst reggel „pünköstkirály”-oknak csúfolják s virág- vagy szalmakoszorúval czifrázzák föl. Stradenben, Mureckben s más helyeken még az a tehén is, a mely utoljára ér a legelőre, koszorút kap. Közép-Stiriában ezelőtt divatban volt a „pünkösti lovaglás”. Wagendorfban pünköst vasárnapján az úgy nevezett „Pfingstluckenritt” ment végbe. Ekkor a „csordások”, a mint előbb vagy később érnek reggel a gulyával a községi legelőre, mint „Fahnlführer”, „Krottenstecher”, „Klaubauf” stb. sorakoztak. Délután aztán zárt csoportban végig lovagoltak a falun, elől a „zászlóvivő” s leghátúl a nyirgalyakkal befont s koszorúzott „Pfingstlucken”. A csapat a közel fekvő St.-Veitnak tartott s a templomból jövőket békákkal, rögekkel, stb. dobálta meg, azzal ismét visszanyargalt Wagendorfba. Itt este a rókatáncz ment végbe, oly tánczmulatság, melynek költségeit egy eleven róka „mutogatásával” szokták összeszerezni. Más „pünkösti lovaglás” volt a „pünköstszentelés” Radkersburgban. Leitersdorf és Deutsch-Radersdorf helységekből számos parasztlegény lovagolt pünköst-hétfőn délután egy szalmába burkolt s nyergeletlen vak lovon ülő suhancz vezetése alatt a városon végig; a radkersburgi polgároktól bort kaptak, mit „dézsával” tettek ki számukra az ajtóba; a szalmás-ember látott neki legderekasabban úgy, hogy végre becsípett s le-lefordúlt a lóról. Ez a „pünköstszentelés” a lovasok visszatérte után tánczmulatsággal ért véget. E szokásoktól eltérő volt a „pünkösti menyasszony” (Pfingstluckenbraut) járása Oberseibersdorfban. Egy galyakkal és koszorúkkal díszített s legényektől húzott szekéren ültek a „menyasszony” és két nyoszolyója. Csalánból miből font „menyasszonyi koszorúkat” dobáltak feléjük; a menet épen ebéd előtt a helybeli bíró háza elé állt, a ki ezen a napon a parasztlányoknak „bírói lakomát” adott. Miután a legényeket étellel itallal jóltartották, kimentek a mezőre, meg vissza a faluba, a hol aztán ünnepi dáridót csaptak.

Birkózás a Pfingstbründl mellett.
Hackl Gábortól
A felső Mura-völgy vidékein föl szereti keresni a nép a „Pfingst- vagy Heiligengeistbründl” névvel nevezett forrásokat az erdőben s ott ugyancsak iszsza ám a „szentlélekharmatot”. Az Ober-Wölz melletti Lugtrattenen van egy ily forrás, hova a fiatalság „áldozni” gyűl össze; a legények birkóznak egymással, isznak a forrásból, a közeli cserjésből pálczikákat metszenek, belőlök kereszteket formálnak s azokat a forrás közelében a földbe szurdalják. Mindezen pünkösti szokásokban világos nyomaira ismerünk amaz ünnepiességeknek, melyeket az ősök Wodan tiszteletére tartottak, hogy e jóságos természetistenség áldását könyörögjék a vetések és gyümölcsök tenyészetére.
A homályos hajdankorból fenmaradt szokások uralkodnak a napfordúló idején is. A kindthalgrabeni Gschwandecken a fiatal férfivilág e napon gymnastikai bajvívásokat szeretett rendezni. A leányok megolvassák a János vagy „napfordulói tüzeket”, mert ha épen kilenczet látnak, férjhez mennek még abban az esztendőben; virágok dobálása a lángokba, az átugrálás rajtuk s a körűltánczolás szintén szokásban van még helylyel-közzel. A „karikacsóválás” (Räderschlingen) Gröbmingben egész sajátságos módon megy végbe. Ugyanis a „Spitelgraben”-en lombból, galyból egy gúlát állítanak föl s tetejébe holmi ringy-rongyba öltöztetett babát tesznek. Az éj beálltával aztán, mikor köröskörűl a hegyeken a napfordulói tüzek mint óriási áldozatlángok föllobognak, örege-apraja a nevezett helyre megy, két pártra oszlik, melyek egymással szemben állást foglalnak. Most valóságos versenyküzdelem kezdődik; mind a két fél kölcsönösen röpíti a meggyújtott karikákat, fakorongokat és gyűrűket, s az éjjeli sötéten átszikrázó tüzes csíkok és gyűrűcskék pompás látványt nyújtanak. Néha egyik-másik nézőt vagy „röpítőt” éri a tüzes karika, a mi mindenkor hangos újjongást idéz elő, s ez még jobban fokozódik, ha az égő karikától a gúla gyúlad meg s a fényes tűzoszlop föllobog, lángnyelvek törnek elő s belekapnak a vázba. Babák elégetése azelőtt Stiria más helyein is szokásban volt; példáúl Gráczban az úgy nevezett „Tattermann”-t, egy óriás vázat, hosszú póznán, János-nap előestéjén a napfordulói tűzön meggyújtották s aztán a Murába dobták. A napfordulói napon szeretik enni az ismeretes „bodzavirágot”. Sok felső-stiriai helységben e napon az úgy nevezett „Methhansel” megy végbe, afféle tánczmulatság, melyen mézsör és mézesbáb a fő étel-ital. Szinte közönséges szokás az istállók ajtainak és ablakainak befonása tölgyfalombbal mivel és kis bokréták kötése linkából, rutából s más mezei virágokból, melyeket aztán keresztformán az ablakok előtt erősítenek meg, vagy a tornáczban a mennyezetről lógatnak alá; ez óv a villámcsapástól. Általában a linkának sok csodatévő ereje van. Példáúl láthatatlanná lesz az ember, ha e növény magjából napfordulói reggel szed s lábbelijébe teszi; kaszások is szeretnek linkát tűzni kalapjukra, hogy derékfájást ne kapjanak.

Freiung-hordozás.
Hackl Gábortól
Stiriában egyedűl áll a „Sámsonjárás” Krakaudorfban. Augusztusban van a járása, s olyan formán, mint Salzburgban, csakhogy itt „Sámson” szamárállcsont helyett furkósbotot tart a baljában, s a törpék sincsenek mellette. „Díszvadászok” mennek utána, muzsikaszóra kedélyes „stájerest” tánczol s a papi és világi tisztviselők előtt meg-meghajtja magát.
Egy más járás, az úgy nevezett „Freiung” hordozása, a mi régebben másutt is szokásban volt, Nieder-Wölzben az októberi Miksa-nap után való hétfőn történik meg. Az e napi „Miksa-vásár”-t megelőző isteni tisztelet végeztévél; a vásári jog és egykori törvényhatóság jeléül az úgy nevezett „Freiung”-ot, mely nem egyéb, mint koszorúzott póznán egy kinyújtott kardos férfikar, egy csapat muzsikus és egy sokszor csudálatos öltözetű utczaseprő kíséretében meghordozzák faluszerte. A főbb boltok és korcsmák előtt megállnak; a muzsikusok indulót fúnak, a miért üdítő itallal kínálják meg őket, végezetűl aztán a „Freiung”-ot felállítják a piaczon s mellé őrt adnak, kinek arra kell vigyázni, hogy valamikép el ne emeljék; mert a nép azt hiszi, hogy ha erőszakkal, vagy csellel elviszik, a vásár minden jogával arra a helyre tevődik át, a hova a „Freiung”-ot vitték.
A „szentkalács-szedés” (Heiligenstritzelsammeln) még sok vidéken szokásban van. Evvel a szegények javára szolgáló szokással, a nép hite szerint, a boszorkányokat és egyéb roszakat lehet a háztól távol tartani. Fiatal leányok „szent kalácsukat” avval a legénynyel szegetik és kóstoltatják meg, a ki szívük választottja. Ha az aztán egy „jó szeletet” vág le magának, azt a szerelem viszonzásának veszik, s ha utóbb más kérő jelentkezik, a leány tudtára adja, hogy „az ő kalácsa már meg van szegve”.
Szent Mártont sokképen tisztelik, mint a mezők védőszentjét. „Im Mirtnmonat is’ guat Bam setz’n” (Márton havában jó fát ültetni), mondja a földmivelő. Azelőtt szokás volt a földeken, sőt hegyeken is „Márton-tüzeket” gyújtani; továbbá Márton-nap szombatján gyerekek is jártak újjongva színes gyertyákkal s gyümölcsöt, kalácsot s más effélét szedtek össze. A stájer-karintiai határon az a hit uralkodik, hogy Márton éjjelén éjféltájban a rettegett havasi szellem (Alberer, Almer) jár a levegőben, a csendes, elhagyott havasi kunyhókba betér s ott a „gazdasszony” (Schwoagrin) dolgát végzi.
A bányászokra nézve deczember 4-ike ünnepnap, védőszentjük, Szent Borbála napja. Az erzbergi bányászok ezt szorgalmas kocsmázással ünneplik, mert egy régi bányászmondás szerint: „Ha Borbála-napkor jól öntözik a sziklát, könnyebben zúzik”.
Még nagyon el van terjedve, ha annyira nem is, mint régenten, a „Mikulásjárás” Szent Miklós-nap előestéjén. Hajdanában a nagyoknak is volt „Mikulásuk”, mai napság már csak a gyerekeket látogatja meg. Egész sajátságos szokás ezen az estén a Mária-Czellben dívó úgy nevezett „Schiffsetzen” (hajótétel). Ugyanis a gyerekek papirosból hajtogatott hajócskákat szoktak észrevétlenül oda dugni szüleiknek, rokonaiknak s másoknak is; sőt a szegényebb osztálybeli gyerekek a vagyonos emberek háza körül is ólálkodnak, hogy oda valahogy bejuttassák a hajóikat. Ily hajócskákra mindig a „tulajdonos” neve s valami bohó mondóka van írva. Példáúl:
„Szent Mikulás, Mikulás,
Kezdődik az utazás,
Erre, arra evezek,
Nem tom, mitevő legyek;
Végre az jut eszembe
Ebb’ a házba nézek be.”
„Nem bűn, ha hajót dugok,
Mert még kis gyerek vagyok,
Nem én kezdtem,
El se hagyom,
Egy kis ajándékkal
Megelégszem nagyon.”
„Czukrot és mézet bőven remélek
Mindenféle jót, szívet viditót;
Szívem öröme, ha hajóm tele!”
Az egyes házakban ezeket a hajócskákat összeszedik s telerakják mindenféle nyalánksággal, gyümölcscsel, játékkal, gyakran egy-egy pénzdarabot is tesznek bele. Másnap reggel a kis hajósok elmennek hajóikért s „terhestűl” szépen megköszönve haza viszik. Még a felnőttek közt is megvan néhol ez a szokás. De a „hajósok” titokban járnak s gyakran jó nagy s csinosan épült hajóikat zsinórral kötik alattomban az ajtókilincsre, s szintúgy észrevétlen mennek el hajóikért. Ilyenkor néha névtelen pajkos lányok szép rigmusokban arra szólítják föl az erős nemnek eme vagy ama képviselőjét, hogy szívöket tegyék „nehezítőűl” a hajócskába. Az a mód, a mint ennek a lehetetlen kivánságnak eleget tesznek, aztán sokszor nagy nevetségre s későbbi kötődésre ád alkalmat, kivált ha a hajócskát más kezek tették oda, mint a hogy gondolták.
Végre hadd említsük még meg itt, a stiriai szokások elmondásának végén, a „Lucza-kenyeret”, mely kicsi vékony kenyér kovásztalan kukoriczalisztből van sütve, s melyet a Sulm-völgyben, példáúl Gleinstättenben s más helyeken az öregebb lakosok Lucza-napkor készítenek és költenek el e szentnek emlékére, ki a veszett kutyáktól védi az embert s csak ily kovásztalan kukoriczakenyeret szeret.
Sokkal számosabbak a szokásoknál Stiria német lakosainak regéi és mondái, a nép kedélyéletének belső, mélyen fekvő kincse; e mondákban a nép nemcsak ősei isteneinek többé vagy kevésbbé homályos emlékezetét s egy naiv költői természetnézetet, hanem a jogról és erkölcsről való mélyen járó fogalmait és vélekedéseit rakta le és őrizte meg.
Mint a hegyi tartományokban általán, Stiriában is él a monda az egykori aranykorról az Alpesekben s ezek elvadulásáról, így példáúl a Dachsteinon „hóval elborított hegyi gunyhóról”, a johnsbachi hegységbeli „lóról” (Rössl) az Admont melletti „Pleschberg”-ről és sok egyéb. Ezen és hasonló mondákhoz, melyek mind az elveszett paradicsomról és az azt eljátszott emberekről való ősrégi, örök thémát variálják, számos más sorakozik, példáúl a „kővé vált játékosokról” és a „gamsbergi fonóleányról” Mária-Czellnél, a „Hahnsteinról” Admontnál, a strechaui „hűtelen várúrnőről”, kinek halálfős szobrát látni még a Büchelsteinon, a zeiringi „elpusztúlt ezüstbányáról”, melyben 1.400 bányász veszett el a földalatti vizekben, és számos egyebek.
Sok a monda az elemeket személyesítő szellemekről. Így az Eisenerz-melletti Erzberg keletkezéséhez a hellenek gigasharczáról szóló theogoniai regéhez hasonló óriásmonda fűződik; a Schöckelen Vasold óriás, a ki a szeleknek parancsolt, üldözte a boszorkányokat s meghiúsította gonosz szándékaikat; a wildoni hegyen „vad emberek” tanyáztak, kiknek emléke mindez óráig fenmaradt Wildon nevében és czímerében; Neuberg várán és a Hartberg-kerületben levő mária-lebingi templomon a monda szerint két, Ázsiából jött óriás épített, kiknek kettejöknek volt egy kalapácsuk, melyet az egy órányi távolságban lévő építéshelyről dobáltak egymásnak; az elzászi Niedeck váráról való és Chamisso költői feldolgozásából ismeretes monda is megjelenik Stiriában s ahhoz az „óriásasszony”-hoz fűződik, ki a kis „Kögel”-ek belsejében Stradenben tanyázott, meg amaz „óriáskisaszszony”-hoz, ki atyjával a Pöllau-kerületi Grosshaider-barlangot lakta.
Törpék rendesen kincses üregekben tartózkodnak, példáúl a grimmigi „kőkapu”-ban, a gamsi barlangokban s más helyeken, rájuk emlékeztet a krieglachi „törpék rétje” is. Velök rokon a „hegyi szellem” és alatta vall serege a „hegyi emberkék”-nek (Bergmandl, Winzig); ezek kis, törpe alakok, hosszú szürke szakállal, potrohhal és görbe lábbal, fehér vagy sötétszínű csuklyás bányászgunyában, a szerint, a mint jó, vagy rosz indúlattal vannak az emberek iránt. Minden régibb bányahelyeken él ezekben a bányászatot fentartó földalatti lényekben való hit, kivált az erzbergi bányászok minden megmagyarázhatatlan tüneményt e gnomoknak tulajdonítanak, kik az Eisenberg ezüsttől csillogó aragonithasadékaiban tanyáznak s titkos műhelyükben a nori érczet főzik. Ehhez csatlakoznak a mondák a „szürke hegyi emberkéről”, hosszú karmaiban vasvilla, a „Schratt” nevű toprongyos erdei szellemről, a „mohemberkéről”, a „szurok-” vagy „ágyemberkéről”, az „érvágó törpéről” és a „véremberkéről”, mely utóbbi a kivégzettek véréből kinövő földszellem.
Némely tó minden évben megkivánja a maga áldozatját; bennök lakik a „vízi ember”, rendszerint félig ember, félig hal. Neki tulajdonítja a népmonda többi közt az ausseei sóbánya és az eisenerzi gazdag vasércz-telepek fölfedezését. Az Eibiswald melletti Hartenicken tanyázott egy „tavi ember”, ki azonban a nedves elemével együtt elköltözött s a Dráván túl a Bacher-hegységen telepedett meg; a Wasen várkastélynál Wildon közelében egy vízi embert fogtak, a ki alattomban fel-felöntött a borból az ottani várpinczében. A leopoldsteini tó habjaiba igézett vízi embert ragadozóállat fejű és tüzes szárnyú szörnyetegnek festi a népmonda. E szörnyhez hasonló a Salzkammergut tavaiban tanyázó „vízi asszony”, ki mint végtelen hosszú fűzöld „tavi féreg” ragyogó ezüstcsíkosan úszik a tó tükrén. Másformák azonban a „vízi leányok” a patakokban, folyókban és csillámló tavakban, gyönyörű teremtések, kik varázs énekökkel ártatlan ifjakat a partra csalnak, aztán átfogják őket dagadó karjukkal s levonják a nedves mélybe, hogy velök a csillogó kristálypalotában bízvást szeretkőzhessenek.
Mély erdei szakadékokban és a felső-stiriai szikláshegység tövében, melyekről lerohannak a hegyi patakok, és a hol a vízpor csillog a napfényben, meg-megjelennek a bájos „erdei” vagy „vadleányok” és „hegyi kisasszonyok”, egész testüket körűlhullámzó arany hajukat szivárvány-fésűvel fésülik s a mellé gyönyörűen dalolnak. Sokat beszél róluk a monda, hogy mikép tettek jót az emberekkel, de mikép állottak szörnyű boszút is azokon, kik parancsukat áthágták, vagy őket megbántották. A „Mehlstübl”-en a Mürz völgyében lakoztak a tündér „Mehl-szüzek” s a szegény favágókat jól tartották étellel, itallal; a Lebernfeld-en Kirchbergnél mutatkoztak az úgynevezett „Müerfräuln”; a Heiligenkreuz melletti Fritzenkogelben tanyáztak a „földalatti némberek” és a Straden melletti Waldrastein-on a jótékony „Unifrauen”; az erdőív félhomályában pedig az „erdei nők” járnak suhanva s a három kereszttel jelölt fatörzseken keresnek oltalmat az ördög ellen.
A „Berchtl”-ről már másutt volt szó. Az ő isteni alakjával találkozunk a „fehér asszony”-ban is, ki mint bekövetkező halálesetek előhirnöke Gross-Lobming, Than, Wildon váraiban s egyebütt jelentkezik; Eggenberg várában mint „szürke szűz” jelent meg. Vele rokon mondai jelenség az úgy nevezett „Lahnwaberl” ószerű öltözetben, övén kulcscsomaggal; kereszteletlen gyerekekre les s a vízbe viszi őket; néha éjjel mint bolygó fény tűnik föl s a „szilaj vadászat”-ot is vezeti. Egy más, a tartomány közép részében ismeretes mondai alak a „Nachtahnl”, kinek bűvös-bájos külseje, de vas keze van, melylyel a csúfolkodóknak pofleveseket osztogat, hogy csak úgy hullanak a szikrák; tisztára mossa a piszkosan eltemetettek ruháját s szárogatja a holdfényen, a miért „mosóasszony”-nak is nevezik. Felső-Stiriában ismeretes a „Thörin”, egy karcsú, fehérbe öltözött, nagy tüzes szemű nőalak, hátra fordított lapátlábakkal; vizek mellékén szeret tartózkodni, a hol éjnek évadján mosással foglalkozik. Végre említsük még meg a keleti Stiriában ismeretes lúdlábú „Lutscherl”-t, ki a rosz gyerekeknek kivágja a sarkukat, a kisérteti „Dachsteinweibl”-t s az Alpeseken általánosan ismert boszorkányt (Trud, Drud).
Fölötte számosak az ördögmondák. Az ördög rendesen mint zöld vadász jelenik meg, néha mint koldús vagy remete, mint fekete vagy tüzes lovag is szürke vagy tüzes fekete lovon. Egy enns-völgyi mondában mint zöldessárgán szikrázó szemű kis emberke sarkányhúzta tüzes szekéren jár s lovacskáit, t. i. ledér nőket, egy kovácscsal térdökön megvasaltatja, hogy a meredek sziklacsúcsokon felmászhassanak. Különös mythosi jelentőségűek azon mondák, melyek az embereknek az ördög által kővé változtatásáról szólanak, mint példáúl az eisenerzi „papkő”, a johnsbachi sziklakapu melletti „púpos szabó” mondája és több más. Az ördögöt mint építőmestert a fischbachi alpesekbeli „ördögkő” s a gráczi vár- és kalváriahegy keletkezéséről szóló mondák stb. emlegetik; ezekhez csatlakoznak az „ördöghidak-”, „ördögmalmok-”, „ördögtemplomok-”, „ördögárkok”, „ördögbarlangok”-ról, meg az „ördögfürdőszobá”-ról szóló mondák. Az ostoba ördögről, a ki rá hagyta magát szedni, nem kevés monda szól; köztük legjellemzőbb az „Amtmannsgalgen” mondája. Említést érdemlenek a „Szent Mihály lova húzásá”-ról, az „ördögűzés”-ről, az „ördögpatkó”-ról szóló mondák is, stb.
Az ördög különféle állatok alakjaiban is szeret megjelenni, p. o. mint fekete kecskebak, mint holló, vagy más fekete tollú madár, mint fekete kutya, vagy tüzes róka; mint ilyen rejtett kincseket szeret őrzeni. Mint „Schrattel” az embereknek minden kívánt szolgálatot megtesz; jár aztán, mint „Hiedlbua” vagy „Gangerl”, vagy mint „Nachtmann”, „Spähmandl”, „Haferschimmel” vagy „Galgenross”, mint „Habergais”, „Ohneweigl”, „Hüengeist”, „Schabbock” s még másképen. Ide tartoznak továbbá az úgy nevezett „Werwölfe” és „Strigholden”, végre a boszorkányok is, kiknek leghírhedtebb gyülekező helye a „Hochstradnerkogel”.
Az ördöggel hozza összeköttetésbe a néphit a „szilaj vadászat”-ot. Evvel rokon az Eichfelden ismeretes monda az „éjjeli pogánylovasok”-ról, kik Róbert-éjjel szokatlan borzasztó öltözetben és kékes lángú dárdákkal fekete paripákon zúgnak a levegőn át s keresztényekre vadásznak. Más mondák kísérteties jelenségekről „a régi noricumiak szellemei”-ről szólók, kik a „királyság” földalatti szikláiban tanyáznak és, ha ellenség fenyegeti az országot, mint ködalakok a felvilágra jönnek, félelmes „Kreudtüzek”-et gyújtanak s felhívják a lakosokat, hogy védelemre készűljenek; továbbá a „kísérteties bakó”-ról Freimannslochban a Stangalpon, a steini „várúr”-ról és sok más.
Nagyon számosak az elásott s a hegység gyomrában fölhalmozott kincsekről szóló mondák is. Ezekhez csatlakoznak a „velenczei emberkék”-ről való hagyományok, kik a mindent megmutató „hegyi tükör” segítségével a gazdag érczereket a hegyekben, a drága aranyfövenyt a folyókban és tavakban fölfedezték, e kincseket rejtelmes módon kezökre kerítették s velök dúsan megrakodva olasz hazájukba visszatértek. Más mondák ismét csudálatos kincsőrző nőkről beszélnek, a torkában arany kulcsot hordó „kígyókirályné”-ról, „sárkányok”-ról és „kígyók”-ról; az ezekkel vívott harczok a német Siegfried-mondára emlékeztetnek, valamint a Rottenmann és Knittelfeld czimerek eredetéről, a Röthelstein melletti „sárkánybarlang”-ról, a hohenwarti Wildseeről szóló mondák is.
Épen oly gazdag, mint a mythosi, a történeti és vallási monda is; de közülők nem egy, mint példáúl a Nagy Károly, a Maultasch Margit mondája s egyebek, mythikus vonásokat mutatnak. A történeti mondák közűl említésre méltók azok, melyek Muroelának a hunok általi elpusztításáról, a szép Pfannberg Ágnesnek s híveinek hősi küzdelméről II. Ottokár király zsoldosai ellen, a törökök gyakori becsapásairól az országba, s a magyarok és kuruczok portyázó hadjáratairól szólnak. Különös érdeket költenek a számos nemzetségi és czímermondák, melyek híres honi nemes családokhoz füződnek; így a Czilli grófok mondája, az Eggenbergerek czímerében lévő három holló, az első Lichtenstein, a Schärfenbergerek varázsgyűrűjének és bajvívásainak, a Stubenbergek rennfeldi kettős viadalának és kincsének mondája, kiknek őse mint római hadnagy őrt állt Krisztus sírjánál; a szakállas kartalan férfiról mint a Teuffenbacherek czímerének sisakdíszéről szóló monda, továbbá a Wildonok czímerének mondája, mely czimert Herwig, a Gudrun-monda kiváló hőse is, viselte. Sajátos vonást tűntet föl amaz ellenséges testvérekről szóló elterjedt monda, mely Plankenstein, Prank, Pux, Reichenburg, Riegersburg, Schielleiten várakhoz fűződik. S valamint ezen és még sok más mondák borostyána a régi várak romjai köré fonódik: szintén kedves legendák csatlódtak a legrégibb templomok és püspökségek eredetéhez, gondosan ápolt hagyományok regélnek a tartomány míveléséről német telepedők által, s számos virágzó helységek keletkezéséről.
Hasonlítanak a regék és mondák a gyenge, pompás színezetű havasi virágokhoz; azok is, mint ezek, erősítvén bennünket friss elevenségükkel s üdítvén kedves illatjukkal; ezek a néphagyományok drága gyöngyök a szép stájer föld derék lakói kedélyéletének gazdag kincstárában – örökzöld honszeretet arany magjai.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Adatbázisok

Arcanum Újságok

Arcanum Kézikönyvtár

Arcanum Térképek

Hungaricana

Technológiák

Digitalizálás

Mesterséges intelligencia

Történelmi térképek

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem