A németek tájnyelve és tájköltészete. Grasberger Jánostól, fordította Lehr Albert | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

A németek tájnyelve és tájköltészete.
Grasberger Jánostól, fordította Lehr Albert

Nem egy felföldi stájer elcsodálkozhatik, ha azt hallja, hogy német nyelvű földiei vagy nyolczféle „nyelven” beszélnek, s hogy van elég oly félrezug, melyben az odavetődött a honos törzsrokonát alig-alig érti. Igaz, hogy ezeken a nyelveken csak különböző szójárásokat kell érteni, de azért mégis nehéz valamennyijöket az egy „bajuvar” falap alá vonni. A mostani beszédmód még néha-néha egy más korábbinak hangjait hallatja, épen mint egy palimpsest több helyen átcsillogtatja a különben eltörlött eredeti írást. A tulajdonképeni felföldön a nyelvjárás még egységesebb és egyenletesebb, ellenben a nyugati és keleti dombvidék, hol a térképnek nagy behajlása van, föltűnőleg gazdag és tarka változatot mutat e részben. Ez nyilván a tartomány megszállása történetével függ össze; a hegyes részen a németek előbb, s a törzs szerint zárt, nagy tömegben egyszerre telepedtek meg, míg a közép vidéken a német telepedés ifjabbnak, időközönként előre nyomúltnak és törzs szerint vegyültnek bizonyodik. A sok vár – hajdan messze parancsoló úri lakok –, melyek a felföldről le a mai nyelvhatárig lépcsőzetesen sorakoznak egymáshoz, ezért nyugaton ép oly fontos jelenség, mint keletre még hosszabb kiterjedésben az egykor megerősített határvárosok lánczolata, mint a minő Friedberg, Hartberg, Fürstenfeld és Radkersburg. De nemcsak bajor törzsből való urak, hanem svábok, frankok, sőt még alnémetek is jöttek e tartományba, s a harczias urak bizonyára maguk szűkebb hazájabeli kiséretet és cselédséget hoztak magukkal, mely mind addig terjeszkedett, mígnem egy más úri birtok határát érte. A nyugati dombvidéknek egy meglehetős szűk kerületű foltján mintha alnémet hangok ütnék meg fülünket; keleten a riegersburgi még emlékezni vél sváb származására; a Lafnitzon inneniek frank eredetűeknek látszanak s a Magyarországból átnyúló hienczek igazi eredete is titokzatos még mind maig.

Ha már most Felső- és Közép-Stiriát nyelvjárásilag összevetjük egymással, az tetszik köztük sajátképeni és legáltalánosabb különbségnek, hogy a felföldi az egyszerű magánhangzókat, a hol használja, tisztán ejti ki, míg keleti és déli hazájafia azokat elő- vagy utóhangoztatással kettős, sőt hármas hangokká változtatja. Menjen csak az ember Mürz-völgy felől a fischbachi Alpokon vagy Karinda felől a Koralpon át s nyomban a magánhangzóknak ezen sajátszerű duzzasztásával találkozik. Leghatározottabban a Sulm-völgyben van kifejezve, de többszörös eltéréssel és gyengítéssel tovább plántálódik a Murán és Rábán túl az említett éjszaknyugati hegylánczig, sőt messze a Mürzen túl is, Aflenz, Mária-Czell és Eisenerz körűl egy-egy s más efféle még rája emlékeztet. A Stub- és Gleinalpestől kezdve a gráczi földön túlig tartja magát a tisztább vocalisatio; de a Pack, a Rosenkogel és a székváros közt annál sajátszerűbb nyelvjárási terület fekszik, melyen a bajuvar mély a, részben ennek e-je és o-ja is egy más német törzs nyílt a-jával vetekszik, Hitzendorf körűl több, Stainz környékén kevesebb sikerrel.

Ha a nyelvjárási elem Felső-Stiriában zártabbnak mutatkozik is, mégis lehetetlen észre nem venni, hogy Felső-Ausztria felé, tán a wels-lambachiak- és traungauiakkal és Stira városukkal volt régi összeköttetés kedvéért, szeret simúlni. Az Ennsen inneni felső-stájer előtt az ausztriai beszéd amolyan kalmár beszédnek tetszik, s a stájer népdala lyrai, míg a felső-ausztriaié inkább elbeszélő és tréfás színezetű; másrészt azonban mégis jellemző a jó szomszédságra, hogy a valódi stájernek tartott „Hoamweh”: „Wo i geh’ und steh’, thuat mir’s Herz so weh’ um mei Steiermark” stb. Schosser Antal (1801–1849) felső-ausztriaitól való, kinek múzsája igazán az Enns és Traun közt volt otthon. – Az a körűlmény, hogy Karintia egykor oly mélyen benyúlt Felső-Stiriába s a két tartomány közt a határ oly későn (1035) állapíttatott meg végkép, föltűnővé teszi, hogy a kettőnek nyelvjárási keveredése nem nagyobb. Már az obdachi nyergen elvész a töltelék „lei”, a kicsinyítő „-lan”, a „-nan” többes végzet s a gyenge perfectumképzések, mint „g’lachn” (gelacht). A stájer „aft” vagy „aftn” és a karintiai „nacher” helyenként föltűnőleg elkülönít, a hol nem a közvetítő tautologikus „aft nacher” használatos. A nevezett „nyergen” és az Einöd-szoroson régi taurisk-maradvány vert tanyát a későbbi határkarantánokkal szemben. Több karintiai elem tört a Pack-on át a felső Kainach-völgybe, mert a „blüaweissn Zanla”-, a „brinnroatn Wangla”, a „Täubla”- és „Stanla”-, s más ilyenektől nem esik messze a „Zahnlan”, „Wanglan” stb. a Lavant-völgyben, s ha példáúl a voitsbergi a földbirtokosnak a foglyok iránt tett kérdésére butaravasz módon így felel: „Na, un(d) scha wia! Oali Bomlan send vall va se(n)”, hát evvel a „sö” többes dativussal teljesen karintiai nyelvjárási területen vagyunk. – Salzburgi elem Tamswegen és a radstadti Tauernen nyomúlt a tartományba, de alig érezhetőleg szivárgott a Mandling-szoroson át az Enns-völgybe, mely még mai nap is majd oly merev állást foglal a szomszéd tartomány ellenében, mint akkor, mikor önálló kerület volt. Egy-egy efféle fordúlaton, mint: „Is eh recht!” – „Is van Ding!” – „Öppa schon” nem igen ment túl az elsajátítás. Az öreg Merian megjegyzi, hogy Felső-Stiriában „valamivel subtilisabban”, azaz finomabban beszélnek németül, mint Salzburgban és Bajorországban. Ez a dicséret azonban nem találó, mert a felső-stiriai beszéd épen nem finoman hangzik, példáúl koránsem oly nyájas-bizalmasan, mint a karintiai német; inkább lusta szavú, nyers, faragatlan humorú és kemény ejtésű, úgy hogy még közönyös esetekben is roszkedvűnek, leczkéztetőnek és pattogónak tűnik föl. Ugyanez a felső-stiriai jellem uralkodik még a székváros beszédmódjában is.

Püttenen és Aspangon át régtől fogva sok ausztriai szél fú a tartományba. A Wechselen innen ily beszédeket hallani: „Du geahst ja schon völli mit an Stecka” – „’s Wagerl han i brocha” – „i geh Kirra vagy Kircha” – „Wocha” és „Wötta”. A márczius előtti napokban Castelli, Klesheim és Hans Jörgel nyelvjárási művészetét még Gráczban is stájernek tartották, mi ellen természetesen csakhamar óvást tett a hitzendorfi, mint „igazi stájer” beszéd. Ha tehát itt az alsó-ausztriai nyelv mélyen behatol, más részt nem tagadható, hogy a Schneeberg és a Raxalpes környékén a stájer beszéd érzik.

Először is tehát nyelvterületünket két nyelvjárási főcsoportra osztottuk s így kielégítő határt is vontunk a tartományok közt. Már most itt és amott jobban figyeljük meg a nép beszédmódját. Délre a német nyelv, vegyületlenül, a Posruckig és a vend dombokig, illetőleg a Dráváig és a Mura alsó folyásáig terjed.

A mi Alsó-Stiriát illeti, mint már ezelőtt kétszáz esztendővel megírták, „megjegyzendő, hogy a városokban jobbára németűl, vidéken pedig vendül vagy szlavonúl beszélnek, ámbár a törvénykezés német nyelven foly, a fejedelmi parancsok is azon jönnek ki”.

Ha már most Posruck felől a felföld felé haladunk – a német telepedés ellenkező útat követett –, legelsőben a lágy, többnyire kettőshangzókkal terhes sulmi nyelvjárásra bukkanunk. Mindegy, akár „Eibaschwoal”-ban „Wis”-ben, „Gleistötten”-ben vagy másutt egész „Lanschber”-ig vagy „Leimaz”-ig (a hogy az „igazi stájer” e helyneveket ejti és írja), akár a korcsmában, a piaczon, a törvényházban, a tekézés mellett vagy az erdőben figyeljük is meg: az mindenütt mint meleg, szinte tikkasztó, tört színű hangfestmény lep meg, melyben még az u-nak sincs egyaránt egyszerű és mély árnyéklata. S a magánhangzók duzzadásához még a mássalhangzók hanyag alkalmazása járúl. Csak apródonként képes a másvidéki hallgató a beszéd folyamából egyet-mást megérteni. „Dou Söippl!” – Hei? – „Ma’st Köglaufsötzn? kria’st a Söichserl.” – Jai-jĺ! („Te Józsi!” – Mi? – „Nem állogatnál? kapsz egy hatost.” – Nem bánom!) S a ki így oda szólította a gyereket, csakhamar „leüti” a mind a kilenczet, de szerényen megjegyzi, tiltakozva a pártja (Ünsern) tetszészaja ellen: „Ejĺ, allewal hon i’s nötta gwis á” (Azám, de nekem se sül ám el így mindig). Ugyanakkor az egyik „templomba megy” (gian Kiirchn), a másik evéshez (Eissn) lát. Egy harmadik azért nem vesz részt a játékban, mert nincs ideje (Sseit), egy negyedik kiiszsza a sörét (Biair); egy ötödik a pályát egy öllel (Khloufter) kelletinél hosszabbnak találja, egy hatodik evvel a szóval távozik: „Sou, pfüat eanan Gout!” (No hát, Isten áldja!), míg egy hatodik, bár „csak úgy dűl a zápor” (gach a Röignwuischt niadageat), el akar menni s kérdi a pinczértől: „Franzl, hwo is denn der Haus-Kpöicht?” (Ferkó, hol a házi szolga?) stb. – A sulmi nyelvjárás szerint „Ta’werch” napszám, „O’stgarten” gyümölcsös, „Zeitan” újság, „Islet” (e. h. Kehricht) szemét, stb. Álljon még itt végűl ez a versecske sulmi tájszólásban:

„Won enk da Duascht thuat plĺgn,
Dass ’s glabt’s, dös müasst’s varazĺgn,
Aft denkt’s nar an das Schilchathĺl
Zwisch’n Ligist und Eibischwol.”

(Rendes németséggel: Wenn euch der Durst thut plagen, dass ihr glaubt, ihr müsst verzagen, dann denkt nur an das Schilcherthal zwischen Ligist und Eibischwol. – Ha szomjuság gyötör, hogy azt hiszitek, elepedtek, gondoljatok csak a Silchi-völgyre Ligist és Eibischwol között.)

E kedves silchi völgynek közepette fekszik a stainzi határ a jó népes Rosenkogel-lel. Izmos, szálas faj lakja a vidéket; a férfiak munka közben gyakran mezítláb vannak vagy „Zo(r)gl”-czipőben járnak és a „rupfani Pfoad”-ot (házi vászoning), a „blobdrucken” nadrágot és az elmaradhatatlan „Fürschti”-t (kötény) viselik. A mi a jövevénynek nyomban föltűnik a lakosok beszédében, az a nyílt a, és az itt a felföld küszöbén tömegesen először hallható rsch. Wolfbauer János stainzi birtokos, a stainzi legényt („Staanzabuam”) pompásan megénekelte, s tájszólási mutatóúl hadd közöljük itt a kéziratból e népies ének egy pár sorát. Különös figyelmet kell fordítani a főfontosságú nyílt a-ra.

„Zan an Fruahsti (Frühstück) a milchets
Na, fürn Winta thut’s as noch. [Koch –
’s Dröschn geat fraili schwá(r),
’s wit* da Mogn z’schnel lá(r).
Kimt oba da stockat Stá(r)z*,
Main, do locht ma ’s Há(r)z*,
An Kruag vull Schilchawain –
Af da Welt káu* nix besser sain! stb.

wird.

Sterz.

Herz.

kann.

(„Reggelire tejes kását – no, télre még megteszi. A cséplés persze nehezen megy, a gyomor csakhamar üres lesz. De ha a tömős gánicza jön; beh nevet akkor a szívem; egy korsó schilchi bort – a világon nem lehet jobb annál! stb.”)

A stainzi legény ezután panaszkodik a „megpróbált pitvarajtó”-ra (vasuachti Lábn-Thi), mivelhogy úgy „nyikorog” (koarazt), ha kedveséhez akar menni, a kinek olyan piros arcza van, mint a baraczk (wia Pföschi roath). Mért is ne menne Marcsájához (Mirzl)? Helyre gyerek ő (Kárl), bátran (schárf) neki megy a veszedelemnek s mégis ügyesen el tudja magáról hárítani a nehéz gyanút („schwárn” Verdacht). – A rosenkogeli lányokról így szól a nóta:

„Piros képű csinos lányok,
Szépen kivarrott a vállok,
Ha a tánczban megpörgenek,
Porral telik meg a szemed”.

S a legények úgy járják, „hogy szinte szikrát hány a czipőjük sarka” (dass’s va di Schuach-Stöckli daocha gáhnt).

Közelebb laknak Gráczhoz a hitzendorfiak. Az ő tájnyelvük se kevésbbé híres, mint a stainziaké, kikhez sokban hasonlítanak is. Az ő Istenük is „Hárrgád” (Herrgott); nem urak „Hárren”, hanem parasztok; nem városban laknak, hanem falun, „Darf”; még mind élnek, ha meg nem haltak (g’stárbn), s közűlök nem egy „túl nőtt a templom tornyán” (Kirchtudn). Valamint im e szóban a „Thurm”, vagy „Thurn” r-je helyett d van, hitzendorfiasan Stern, Kern, werden, Birn helyett inkább ezeket mondanak: Stedn, Kedn, wedn, Bidn. A már említett „igaz stájer” hitzendorfi Puff Ferdinánd ő, a „Steirer-Seppl” hűséges munkatársa. Noha régtől fogva bécsi lakos s már hetvennyolcz éves, Puff úr még mindig ki-kiröpít egy-egy tréfás lapocskát, mint szülőföldjéhez szóló üdvözletet. 1852-ben egy ily czímű könyvecskét tett közzé Gráczban: „Steirische Bauarn-Gspoass” (stájer paraszttréfák), s a bennük megütött hangot kisebb jelenetekben és beszélgetésekben még híven megtartja. Így ír többek közt:

„Knecht Seppl: Dös Baur, a Lodetn suat i do mötnehm, wonn i do ba da finstern Nocht af Eibaschwoal foarn muass. Josl-Baur: Des nöt neadi, dei roathhoradi Schedl leichtat ea gnua.”

Kuglizás.
Myrbach Felicziántól

(„Gazduram, jó volna mégis lámpást vinni, ha ily sötét éjszaka Eibischwolba kell mennem.” „Nem szükéges, eleget világít a te vörös üstököd.”)

A gráczi nyelvjárás nem áll valami nagyon jó hírben, de mi se sokkal másnak, se tetemesen „keményebbnek” nem találjuk, mint akármelyik Bécs-környékbelit. A mi a főváros közelében lévő némely vidéket – említsük meg példáúl a keleti kerületet, Feldbachot – illeti, hát a legkíméletesebb hazafi se tagadhatja, hogy az odavaló emberek, ha tűzbe jönnek, – ugatnak. A hangesés ugyanis a leghatározottabb és legerősebb jambus. Ha már most több szótag esik thesisre, azokat megkurtítják s elharapják, úgy hogy az alsó állkapocs szinte görcsösen vonaglik bele. Az itt következő hűtlenség és elfordúlás története a pöllaui kerületből való ugyan, de szintén minden inkább, mint könnyű nyelvű; olvassuk vagy daloljuk csak:

„Und ’s Deandl
Hat a falsch G’müath g’habt
– Hat ’r g’sagt g’habt –
Wa’ falsch g’wödn ban Herz.
Und wia(r) er’s af da Falschheit
Hat ertappt g’habt
– Hat ’r g’sagt g’habt –,
Hat ’rs neama gern g’habt, wia z’erscht.”

(S a leánynak hamis lelke volt – azt mondta a legény –, hamis lett a szívében. S a mint a hamisságon rajt érte – azt mondta –, többé nem szerette, mint azelőtt.)

A keleti határszélen ui-znak s helylyel-közzel beljebb is ui-znak a tartományban, a hol már ritkúl a hienczség. A gúnyvers szerint „Der Bui schlagt die Kui mit’n Huit, dass Alls klöschn thuit” (A gyerek üti a tehenet kalapjával, csakúgy pufog). A belépő így köszön a kocsmárosnénak: „Guidn Marring, Frau Muida” (Jó reggelt, anyjuk), az aztán így kínálja: „Grüass Gott! Setzts eng nieda, schneits eng a Brod” (Hozta Isten! üljön le, messen magának kenyeret). A „Gruikraut”-ból (Grubenkraut) jó izűet eszik a kékzubbonyos s messze be Magyarországba (ins „tuife” Ungarn) megy munkára. A szóismétlő hiencz asszony közmondásos, s így mondja meg, hogy honnan való: „Von der Wiesen sama, a so sama, dass ma’s san” (Magyarúl így lehetne: „a rétségről valók vagyunk, onnan valók vagyunk, onnan ám”). Sajátságos az ilyen szórakás: „I geh weiter nöt – i mag di mehr nöt” (e helyett: nöt weiter és nöt mehr), s az efféle furcsaságok még a határon innen, a stájer „Frühopfen”-vidéken járatosak. Igazi hiencz hangzású ez a dal:

„Drai schneewaisi Täubal
Fluign üba main Do’
Hiaz muis is’ vastein,
Dass mi mai Bui nima mo’”.

Magyarúl:

„Három hófehér galambka
Röpűl át a háztetőn;
Azt értem én ebből, hogy már
Nem szeret a szeretőm.”

Az „Eule”, bagoly, neve „Auff”; „Aua-La”-t (Ahornlaub), juhargalyat szednek; a jószágot az „Aich”-ra (legelőre) hajtják, stb.

Hogy hol szűnik meg a hegyi hiencz s hol kezdődik a „Jĺggler”, nehéz megmondani. Mindamellett a „Jagglland”-ot, melyet az erdei szent Jakabról neveznek így, külön nyelvjárási területnek veszik. A „Jaggler” szintoly bőbeszédű, mint a hiencz. Van-e valami szószaporítóbb, mint az a három „jaggleri” igenlő formula, melyeket Rosegger közölt? I. „Segi wird aft sist wul sein já”, II. „Segi wird lad öppa namla hisch wauhr áh sein” és III. „Segi wird aft sist lad öppa namla hisch wul fruandla wohr áh sein, já!” (Ilyenforma magyarban példáúl ez: „no már biz az aligha úgy nincs aszondom!”) – Másvidéki „Kleinzell”-nek itt egy „Wenigzell” felel meg s a Waldbach-, Schildbach-, Löffelbach-beliek Wald-, Schild- és Löffel-„bäcker”-ekké lesznek. Míg az ilziek, blumauiak, riegersburgiak sokszor p-t ejtenek b helyett („Was i schuldi pin, wiar i pezoln.” A mivel tartozom, megfizetem. „Mei olaliapsta Pruida!” Legkedvesebb testvérem! „I kaf d’r a rosenrod Paund.” Veszek neked rózsaszínű pántlikát), addig a „Jaggler”-eknek az sp vagy phonetikailag helyesebben schp okoz nehézséget, azért is nekik a szalonna „Schweck” (Speck helyett), a forgács, „Schwa” (Späne helyett). Az ozsonna nekik nem „Jause”, hanem „Halbaubendmauhl” (félvacsora) s a „Watschen” se „pofleves” nálok, hanem valami kedves tésztanemű.

Fordítsunk most hátat a diphthongizáló dombvidéknek s hágjunk Ratten felől az utolsó hegygerinczre, mely a Mürz-völgytől elválaszt. Ez átkeléssel az „Alpel”-ra jutunk, azon író szülötte földére, ki nemcsak született nyelvjárásának, hanem a stájer beszédmódnak általában nagy irodalmi tiszteletet szerzett. Ez az író Rosegger P. K. Később még majd foglalkozunk vele. De már itt is igazolva van a figyelmeztetés, hogy ő fogékony ifjúságával ép oly mélyen gyökerezik a jaggleri, mint a mürz-völgyi nyelvjárásban, hogy az ő irodalmi mivoltát eredetileg nem kevésbbé termékenyítette a déli, mint a tulajdonképeni felföldi dialektus. Mind a két elemet a saját gazdag alanyiságába olvasztotta s így művészi használatra igazán népies nyelvet alkotott magának.

A felföldi stájer beszéd, a mint már említve volt, egységesebb, mint a dombvidéki. Mégis észrevehetőleg a három fővölgyek, a Mura-, a Mürz- és az Enns-völgy szerint különödik el; a két előbbi nyelvileg közelebb áll egymáshoz, mint a harmadik a kettőhöz. Legszebb virága, legzengzetesebb fejlettsége a felföldi német nyelvnek a Knittelfeld melletti Mura-földön van. Ez a fínom érzékű, a népet jól ismerő Sonntag J. Vincze véleménye († 1847 Seckauban; főműve „Die Steiermärker naturgetreu geschildert”, a tartományi levéltárban kézirat), s ezt a nézetét mindeddig nem támadták meg. A nyelvjárás általában föltűnőleg tiszta kicsinyítő formáktól, pótló és töltelék szavaktól. Egyszerű, fukarszavú s határozott; régi szótövekben és fordulatokban gazdag. De minden hosszadalmas leírásnál jobban elénk állítja a következő dal „af’n Mon(d)” (a holdra), mely szép szerkezetű, kifejezésben és jóhangzatban kiváló s szinte csudálatraméltó a föltételesmód formáinak biztos használata miatt; így hangzik:

„Denk i, es war a so,
Scheinat da Mon
Und i kunat nöt schlafn:
Was stelat i on?
Gangat zan Fensta, that
Schaun und that schaun,
Und that flickn und náhn* –
Und doch wolt’s ma nöt g’schlaun*.
Singat ja d’Nachtigal,
Uhzat die Ail*
Und es kalat* da Hund
In ’n Mon aliweil.
Denk i, es war a so,
Kamat mei Bua
Und ’s Fensta war offn:
Glabt’s, machat i’s zua?
Denk i, es war a so –
’s will sih nöt thoan,
Denn i han ja koa Büabl,
I bin no aloan!
Schau wol zan Fensta –
Schaut eina da Mon
Und er shaut in mein Betl
Mih langwali on;
Bringt ma koa Büabl mit,
Lasst mih aloan,
Und mei Herzl thaut zitern,
Mei Äugerl thuat woan.
Sulst dih wol schĺman,
Pfui, garstana Mon!
A Deandl so groaman* –
Was hast denn davon?”

Nähen.

schleunig von Statten gehen.

es krächzte die Eule.

bellte.

kränken.

Magyarúl:

„Elgondolom, ha úgy volna,
Sütne a hold szépen,
És én nem tudnék aludni:
Vajh, mit tennék épen?
Oda mennék az ablakhoz,
Ki-kinéznék rajta,
S varrogatnék – de a dolgom
Kevésre haladna.
Hisz dalolna a fülmile,
A bagoly huholna,
A kutya is mindegyre a
Hold felé tutolna.
Elgondolom, ha úgy volna,
Eljönne a babám,
És az ablak nyitva volna,
Becsuknám-e talán?
Elgondolom, ha úgy volna –
Jaj de mind hiába,
Mert hát nincsen nekem babám,
Magam vagyok, árva!
Kinézek bár az ablakon
Benéz a hold rajta,
Elnéz hosszan, a mint fekszem
Magányos ágyamba’;
Nem hoz nekem ő szeretőt,
Árván hagy magamat,
És a szívem úgy megreszket,
Szememből köny fakad.
Szégyeld magad, te csúnya hold,
Szégyellened kéne!
Egy leányt így búsítani,
Ugyan, mit érsz véle?”

Ez a dal diphthongizáló szerkezetben is megvan; a szerint az első szak így hangzik:

„Deink i, es war a sou,
Scheinad da Maun
Und i kunad ned schlĺfn,
Was stöülad i aun?”

A felső Mura-völgyben, a hol a levegő éles, a beszédmód néha nagyon darabos. Az Enns-völgyben ez az érdesség észrevehetőleg a bőbeszédű ausztriai hangba megy át. „Buam”-ból (gyerek) „Buali”, „Büabal” lesz; a hegy „Bering”, „Biri” stb.

Kain János aussee-i vendéglős a vendégeit couplet-szerű külön dallamú népies dalokkal mulattatja gitár kiséret mellett („Lieder aus Aussee”, Bécs 1884) s az 1872 elhalt Winkler Engelbert egy hátrahagyott költeményében szülőföldét (Hoamat), Ausseet, elmésen és melegen dicsőíti. Elbeszéli többek közt, hogy a Dachsteinon valaha egy dölyfös pásztornő-népség lakott:

„Azért vajat és turót bőven készítettek,
S lépcsőt alá a völgybe abból építettek.”

De ez a vajlépcső nem volt tartós, mert még mielőtt a nap neki tűzött volna, jött egy bűntető zivatar s elborította a balúl használt Isten-ajándékát s

„Azóta marad meg a hó mindörökké.”

S ilyenformán eljutottunk már a tájnyelvű természeti és műköltőkhöz, bár nem egy völgy, vagy zug oly népnyelvét kellene még meghallgatnunk. Költők hangjait szólaltatjuk meg; pótolják ők némikép a hiányt, tanúságot tévén mindegyik a maga szülőhazájának nyelvi sajátságairól. A régibb stájer tájköltőknek – kiket alig is követhetünk vissza egy nemzedéken túl – rosszúl volt bizony a dolguk. Művészetüket hiábavalónak, irodalmi figyelemre méltatlannak tartották. A mi alkotásaikból valami múló alkalomnak szolgált, még leghamarabb tetszést aratott, de avval aztán el is enyészett. Keveset őriztek meg s gyűjtöttek össze ezekből s még kevesebbet bocsátottak sajtó alá. Csak Ostfeller Ferencz följegyzéséből és az 1844-iki „Stiriá”-ból ismerjük némileg a tehetséges Fridl S-t. Dirnböck Jakab Ferencz (1809–1861) gráczi könyvárús következő, népdallá vált versében él: „Hoch vom Dachstein an” stb. s Dr. Schlossar Antal az ő „Cultur- und Sittenbilder”-eiben életrajzi emléket állított neki, közlött mutatványokkal tájnyelvi múzsájának is elismerést szerezve. A kedélyes admonti professornak, Weymayer P. Taszilónak (1825–1874) méltánylására jóformán csak a Stöckl F. „Steirerlieder”-eiben közölt „lustiger Steirer” és „’s Woaserl” darabjait hozhatjuk föl.

Sommeraurer Ferencz 1885-ben Leobenben halt meg mint cancellista, s hagyatéka a József fia birtokában levőkön kivűl, úgy látszik, jobbára elkallódott. Pedig ő, a Leoben városához ennek hatszázéves jubileumára írt ünnepi szózatából ítélve, erős tehetség volt; abban többek közt így énekel:

„Viel Schens kann Enker Jubelfest
In Weitern noh bedeuten;
A jeder Vogl liabt sei Nest,
Und so is ’s a bei’n Leuten.

A Jeder hat sei Hoamat gern,
Wann s’ a in Wald tiaf hinten;
Koa G’scheidter kann dö Liab erklärn –
Der Steirer thuat s’ empfinden.”

(A ti örömünneptek sok szépet jelenthet még ezenkivűl: minden madár szereti a fészkét, s így van az embereknél is. Mindenki szereti szülőföldjét, ha az mélyen bent az erdőben van is; egy okos sem tudja megmagyarázni a szeretetet – a stájer érezi.)

„Holdvilágnál.”
Myrbach Felicziántól

Rosegger (született 1843 július 31.) a kicsiből és szűkösből nagy általános irodalmi jelentőségre emelkedett; s ez most már az összes stájer tájköltészetnek javára fordúl. Szigorúan véve Rosegger e téren csak a következő három könyvvel áll: „Zither und Hackbrett”, „Tannenharz und Fichtennadeln” és „Stoasteirisch”, de alig van az első könyvben ifjúkori dal, mely népdallá, se mondás, mely népi szólássá ne lett volna, s az utóbbi gyűjtemények tájnyelvi prózai darabjaival a költő a stájernek szívét-lelkét, valamint a maga diadalmas humorát már majdnem valamennyi német vidéken érvényre emelte. Roseggernek legmélyebb lyrai-eposzi költeménye „Mei Voda” (Az én apám) a „Stoasteirisch” gyűjteményben; hexameterben van írva s meghatóan rajzolja az anya halálát s az apa csöndesen küszködő megnyugvását Istenben. Rosegger felnémetségének népéleti és havasi rajzaiban, a „Schriften des Waldschulmeisters” czímű pompás művében, számos elbeszéléseiben és humoreszkjeiben a tájnyelvi elem sűrűn alkalmazott pótléka, s majd mindig arany háttere. Így az ő irodalmi nyelve össze van forrva a dialectussal, melyből a legszerencsésebben gazdagodott; vele született ritka nyelvérzék járúlt még hozzá úgy, hogy a költőnek kedves nyelvi egyéniségén s ennek az értő előtt becses voltán nincs mit csudálkoznunk. Rosegger „Der Heimgarten” czímű havi folyóirata 1876 óta jelenik meg s mindekkorig nagyban gyámolítja mindazt, a mi tájnyelvi.

Morré Károlyt (született 1832 november 8. Klagenfurtban) a karintiaiak vallhatják magukénak, mit bizonyosan meg is tesznek. De Morré Stiriában hivataloskodott, Leibnitzben telepedett meg, a stájer tartománygyűlésbe választatott tagúl és „Nullerl”-je Gráczból indúlt diadalmas útjára. Éles alakítás, rögtönző és helyzetszülte élcz, könnyű folyamat, mely az olvasót nem terheli túl gondolati elemmel, s a háttérben becsületes buzgalom társadalmi javítások iránt, de nagy hang és leczkézés nélkül: ez tűnteti ki Morrénak valamennyi népies darabját. Társadalmi félszegségek (lutri-, kártyadüh, egyesűlet-csináló szenvedély, házasságszerzés) és szívbajok tehát mindenütt karöltve járnak. Hogy ez lehetséges, hogy ama két elem nem áll egymással idegenül szemben, azt a jobbára érdekes mese teszi s a szerencsés alakító erő, mely nem engedi, hogy árnyak legyenek eszmék képviselői. A „Nullerl”- t a „Familie Schneck” és „Frau Räthin” előzte meg; aztán „Statuten der Ehe”, „Der Glückselige” s legújabban „Der Regimentsarzt” láttak napvilágot. E darabokban a tájnyelvi elem igazi helyi színezettel bír, de azért mindenik havasi vidék előtt könnyen érthető.

Reményekre jogosít Kienast Frigyes Ágost (született 1852) működése is. „Besiegte Vorurtheile” czimű népies darabját az ügyes lelemény s az egyszerű előadás tűnteti ki: egy színésznő szobaleánynak szegődik el kedvese anyjához, hogy ezt az ő állása iránti előítélettől eltérítse. Kienastnak tájnyelvi költeményei közt sok találó és bájos van.

Ime találomra egy mutatvány: „G’schwind muass’s gehn!” (Csak hamarjában!)

Grüass dih Gatt, Schwoagarin!
– Grüass dih Gott a!
Mögst nöt mei Packin* wern?
– Was nöt, wia’s wa(r).
That dih a heiratn...
– Bua, du bist fein.
Schatzerl, morgn hol i dih,
– Guat, i schlag ein.

Schatz, Geliebte.

Gib mar a Busserl hiatzt!
– Oans, Bua, meintswögn.
Gengan zan Pfarrer aft ..
– Hab nix dagögn.
Lass uns vakündtn glei,
– Bua, das war ra(r)!
Hiazt bhüat dih Gott dawal!
– Bfüat dih Gott a!

Magyarúl:

Adjon Isten, te leány!
– Fogadj’ Isten! mi kell?
Nem lennél-e szeretőm?
– Abból te nem eszel.
De el is vennélek ám...
– No már úgy megjárja.
Holnap, kincsem, elviszlek,
– Itt a kezem rája.

Már most adj egy csókot is!
– Egyet, no nem bánom.
Oszt’ elmegyünk a paphoz..
– Semmi kifogásom.
Hirdessenek ki mindjárt,
– Beh finom beszéd ez!
Isten áldjon addig is!
– Tégedet is, édes!

Csak a „Heimgarten”-ből (1886 júniusi füzet) ismerjük a gráczi dr. Sprung Leót, még pedig mint Burns dalainak stájerre fordítóját. Ez a fordítás azonban nem csak a kész tartalmat költi utána, hanem egyúttal annak formaszerinti áttétele a hasonló stájer állapotokba. Az eredeti hangja és rythmusa meglepőleg jól el van találva s a munka igen finom nyelvérzéket tanúsít. Ezt a dalt: „She is a winsome wee thing”, így stájerítja dr. Sprung:

„Sie is a saubers Dingerl,
Sie is a handsams Dingerl,
Sie is a herzigs Dingerl,
Mei Weiberl da, mei süasss.

Ih kenn kaan schöners Everl:
Ih trag das Herzenskäferl
Ban Herz as wie a Breverl,
Nur dass ih’s nit verlies u. s. w.”

A megfelelő felnémet Bartsch K.-tól így hangzik:

„Sie ist ein niedlich Holdchen,
Sie ist ein hübsches Holdchen,
Sie ist ein nettes Holdchen,
Das süsse Weibchen mein.

Sah nie ein schönres Schätzchen,
Weiss mir kein liebres Kätzchen;
Am Herzen ist dein Plätzchen,
Mein Hort, mein Edelstein!”

Freiheim X. Ferencz (Grácz) 76 éve közűl vagy 42-őt az állam szolgálatában töltött. Szerencsés humor tartotta őt fenn az élet minden viszonyai közt. Dala vidám, bizalmas, ütemre és széphangzatra ügyelő. Ime nehány az ő „Soldaten-Schnaderhüpfl”-jei közűl:

„Wer’s Pulver gern riacht
Und a Kugel net scheut,
Der hat, wann’s recht krachen thuat,
Allweil sei Freud;
Ma muass da nur denken
A Kugel is blind,
Das is a die Ursach, dass s’
Oan net glei findt.

Oan Gott und oan Kaiser
Und oa Voderland:
So is den Soldaten
Sei Glaub’n kurz beinand;
Drei Stroach auf da Trummel,
Dös is für eam g’nua?
Da macht ’r ganz hoamli
Sei Andacht dazua.”

Magyarúl:

A ki lőporszagot szeret
S a golyótól nem fél,
Az a fegyverropogásban
Mindég örömet lél;
Mind csak arra kell gondolni,
Hogy a golyó nem lát,
Ez az oka, hogy az embert
Nem találja mindjárt.

Egy Istene, egy császára,
És egy a hazája:
Ennyiből áll a katona
Hite és vallása;
Ha a dobra hármat ütnek,
Már az elég néki,
A közben az imádságát
Csendesen elvégzi.

Hiebler Bertalan 1850-ben született; egy weizi fazekas-család fogta és nevelte föl a parasztfiút, kinek szintén fazekassá kellett lennie, noha heves tudásvágya más pályákra hívogatta. De önképzéssel magasra küzdötte magát; abból, a mit eddig dalolt és írt, könnyen telnék egy alkalmas, szép könyv. A tájköltésben kevésbbé sikerűl neki a lyrai hangúlatos, mint az elbeszélő, a tréfás és a tartalmas alkalmi költemény.

„Ha a dobra hármat ütnek.”
Myrbach Felicziántól

Frissek, találók és talpraesettek azok a dalocskák, melyeket Legwarth Ferencz (született 1861-ben Wildonban) különböző tárgyú tárczaczikkeibe ügyesen bele-bele sző: Előadásmódját tűntesse föl a következő darab: „Da schorfi Hund” (a finom kutya):

„Sprengt mei Kastor an ong’schoss’nan Hos’n in Boch,
Oba d’ Wänd’ wär’n eam z’gach und d’rum geht er’n net noch;
Wos bleibt ma do übrig, ols selba mi z’biag’n,
Schön vürsichtig, wann i dos Bratl will kriag’n.

So knia i mi nieda, da Hund neb’n mir,
Der springt und der tanzt scha vur lauta Begier.
Dos Haserl, dös hat si in Bosch’n vahängt,
I hon’s a scha richti ba d’Löffl dag’lengt.

I nimm ma an Onrand, so, hiatzt hon i’ hn fest;
Da Kastor is eh scha ganz narrisch fost g’west –
Do fliagt ’r auf mi scha so siekarisch on:
I foll eini in Boch und da Hos schwimmt davon!”

Magyarúl:

„Kasztorom egy meglőtt nyulat a patakba kergetett,
De mert a part meredek volt, utána nem mehetett;
Nincs mit tennem egyebet, mint magamnak lehajlanom,
Szép vigyázva, ha a sűltet megkerítni akarom.

Letérdelek hát legottan, oldalamnál a kutyám,
A ki már a mohó vágytól ugyan ugrál s tánczol ám.
A nyúlacska fennakadott valahol a bokrokon,
Jól lehajlok s ő kelmét már szinte fülön foghatom.

Még egy nagyot nyújtózom, most markomba’ vagy, gondolám;
Mint ha esze veszett volna, úgy tett épen a kutyám; –
Egyszerre csak nagy erővel reám dobban: én legott
Lefordulok a patakba s a nyúl szépen eluszott!”

Mély kedélyről, finom lyrai tehetségről tanúskodnak a tájkölteményei Kartsch Mária asszonynak, a ki Salzburgban született 1848-ban, a felső-ausztriai „Feldbleamln” (mezei virágok) költőjének a leánya, Kübler J. tájfestő unokája, s 1869 óta kindbergi lakos. Költői és művészi képesség ebben a nevezetes asszonyban is egyesűltek és szép virágzásra fejlődtek. Kartsch Mária jóhírű virágfestő, s mint költő, mint elbeszélő, mind a tájnyelvi, mind az irodalmi németségben, már sokszoros elismerésre tett szert. Schmölzer Jak. Ed. valamint Roseggernek, úgy Kartsch asszonynak is sok dalát megzenésítette, példáúl ezeket: „Almfrieden”, „Jagaliad”, „Was ’n Steirer g’freut”, „Abschied von der Alm”, stb. Ime „Almröserln” czímű dala:

„Hoch drobn in die Wänd
Blüaht d’ Almröserlstaudn,
Balsd a Blüah willst daglenga,
Muasst dih aufiz’steign traun!
Es wachsn a d’ Röserln
In Thal drunt, grad gnua!
Um a Almblüah muasst extra
A Schneid habn, mei Bua!

’S is was Oagns und was Schöns
Um die röserlat Blüah,
Und a Almdiandl z’liabn,
Schatzt wol Koana dö Müah.
Süassi Röserln in der Hüttn,
Rothi Röserln auf der Wand
San noh häufti gnua z’findn
In schün Steirerland.”

(„Fent a magas szirtfalon virít a havasi rózsa-bókor, ha virágát akarsz szerezni, föl kell másznod érte! Oda lenn a völgyben is elég rózsa terem! A havasi virágért ugyancsak ki kell tenned, te legény! Valami különös és szép dolog a rózsavirág, hogy egy havasi pásztorlányt szeressen, senki sem restelli a fáradságot. Édes rózsát a kunyhóban, piros rózsát a sziklafalon még eleget találni a szép stájer földön.”)

S „a mit a stájer legény gondol”, így adja tudtunkra a költőnő:

„Wer’s steirischi Gwandl
Nöt allizeit ehrt,
Der is a sein Landl
Sein Hoamat nöt werth!

Und wer ’s steirische G’sangl
Und a Tanzl nöt liabt,
Der bleibt a dreidoppelter Narr,
Bis er stirbt.”

Magyarúl:

„A ki a stájer ruhát nem
Tartja mindig becsben,
Az a szülőhonára is
Bizony érdemetlen!

És a ki a stájer nótán
S tánczon nem kap váltig,
Háromszoros bolond marad
Halálos holtáig.”

„A fínom kutya.”
Myrbach Felicziántól

Mint mürzthali dalnok és dalbarát dr. Boenneken Keresztély is ösmeretes († 1888 őszén). Újabb időben Werchota Anna kisasszony (szül. 1853) és Fraungruber János tanító (született 1863) tűntek ki a honi dalköltésben. Végre Grasberger János is (e czikk írója) három könyvecskéjével („Zan Mitnehm”, „Nix für unguet” és „Plodersam”) dalos honfitársai közé sorolható, habár nyelvében sok karintiai elem is van. E könyvecskék ugyanis jobbára azon tapasztalások szerint keletkeztek, melyeket a szerző mint gyermek Obdachban, szülőhelyén, mint convictista a szent-lambrechti benczéseknél, és mint klagenfurti tanúló szerzett. „Merian”-ban egy sajátságos eisenerzi bányászénekről (Bergreyen) van említés téve, „melyet 1888-ban Gansstingl Zsigmond csinált”. Ez az alkalmasint népies bányászdal nyilván örökre elveszett. Legrégibb „Schnaderhüpfel” eddigelé a Zahn „Steiermärkische Geschichtsblätter”-eiben közlött gúnyvers az eretneküldöző báró Paar-ra (1600-ból), mely így hangzik:

„Der Herr von Paar,
Das is a Naar
Und was er redt,
Das is net wahr.”

Magyarúl:

„Báró Paar,
Nagy szamár,
S a mit beszél,
Az nem áll.”

vagy:

„Paar uraság
Nagy bolond,
Mind hazugság,
a mit mond.”

Egy admonti latin iskolai drámában („Isaac...” 1767-ből) a víg személy, a tevehajcsár, német tájnyelven beszél, még pedig többek közt így:

„Rebecca bist do?
Wia bin i so froh!
Du brinngute Seel,
Staig a’ von Kameel! stb.”

Magyarúl:

„Rebeka, te itt vagy?
Az örömem mily nagy!
Te áldott lélek te,
A tevéről kelj le!”

Az emlitett „Geschichtsblätter”-ek (1880–1885) sok nyelvjárásilag becseset hoztak napvilágra.

A vordernbergi „Frau Maria Elisabeth Stampfer Hausbuch” czímű naplója, melyet szintén Zahn J. adott ki Bécsben 1887, őszinte mély érzéssel cseveg az 1666–1694-iki időkről.

A mit Luther napjaitól fogva az esslingi Wyle Miklós, Pirminius Achilles, Lazius Farkas bécsi tudós, a pöchlarni Rasch János, a zürichi Gesner Konrád, Scioppius s más férfiak az ausztriai, tehát a stájer nyelvjárásnak is dicsőségére és gyalázatjára írtak, feltalálható a maga helyén Socin A. következő művében: „Schriftsprache und Dialecte”, Heilbronn 1888.

Századunkban a nép daloló kedvét újra felköltötte a feledhetetlen János főherczeg. „Mint a havasok barátja s lakóik jellemének becsűlője, falusi örömeikben is részt vett, kiváltkép szívesen és teljes avatottsággal hallgatta a vidor és kedélyes népdalt: s ennek következtében keletkezett a stájer tánczoknak és daloknak ama sok gyűjteménye, melyek részint a tartományi levéltárban őriztetnek, részint magánosok kezei közt vannak. E gyűjtések a húszas években indúltak meg s a negyvenes évek végén a politikai események folytán maradtak abba. (Dr. Werle.)” Az ily dalgyűjtők számára pályadíj-kitűzéséről s az 1840-ben Gráczban tartott nevezetes népi dalversenyről Schlossar tesz említést. Az újabb gyűjtemények fölvették és sokkal gyarapították a régieket, s mai napság mint a stájer népdalkincs tárai a következők állanak elől: „Deutsche Volkslieder aus Steiermark”, kiadta 1881-ben dr. Schlossar Antal (többnyire szakos dalok), „Almrausch” dr. Werle Antaltól 1884 (jobbára „Schnaderhüpfel”-ek), valamint az előbbitől „Steiermark im deutschen Liede” 1880 (túlnyomólag műköltészet) – nem feledve azt, a mi Firmenich „Germaniens Völkerstimmen”-je második és harmadik kötetében foglaltatik.

A nyelvjárási szókincs szótári összeszedése is János főherczeg, Stiria fenséges pártfogója indításának küszönhető. Midőn ugyanis a főherczeg kérdőíveket bocsátott szét egy tartományi topografiához, melyek már a nyelvet is szintén érintették, egyszersmind folio-alakú 27 levélre egy újfelnémet szótárt nyomatott és küldöztetett szét, hogy annak szélén kellő helyeken a megfelelő nyelvjárási kifejezések csatoltassanak. E szótárnak a főherczeg sajátkezű bejegyzéseivel ellátott példányát a tartományi levéltár őrzi. Ez irányban azóta a legfontosabb dolgozatok a következőkéi: dr. Fleckh János (meghalt), Meixner Antal, leibnitzi pap, Ferk Ferencz tanár és dr. Ilwof Ferencz kormánytanácsos Gráczban, Sonntag J. V. (meghalt), dr. Caspaar József Vordernbergben, Knaffel Nep. J. Felix Fohnsdorfban, Poppowitsch Ján. Zsigmond tanár (czédulákon a bécsi udvari könyvtárban) és Rosegger az ő „Heimgarten”-jében. E téren a legterjedelmesebb műnek az Unger Tódor gráczi levéltárnok tudományosan tervezett stájer szótára igérkezik, a mely már most mint tíz évi forráskutatás eredménye 13.000 czédulán 66.000-nél több adatot mutat föl. E kincshez nem kevéssel járúlt Zack Victor gráczi tanító.

A Stájer tájnyelv germanistikai földerítésében kiváló érdemet szerzett Weinhold Károly, Jeitteles Adalbert és Schönbach Antal, utóbbi a „steirische und kärntische Taidinge”-hez írt glossariuma által. A dialektus ismeretét természetesen nagyban előmozdították Seidl János Gábor és dr. Puff Rudolf a szép stájer földön tett vidám utazásai is.

Tíz-tizenöt év óta a nyelvjárásilag bő tartalmú „Schickbua”, a ki zenére és tánczra hivogat, farsang idején kisebb-nagyobb városokban szívesen látott irodalmi vendég.

Ma nagyobb buzgalommal és ismerettel gyűjtenek, mint valaha, és a leobeni Hausmann Johanna asszonynak egy kézirati dalgyűjteményéből közöljük mi az utolsó versecskét. Enns-völgyiesen hangzik és a havasi lakó természeti érzékét és hazaszeretetét tanúsítja:

„Es is ganz was Agens*,
Wann ma d’ Berg alli kennt
Und an iadn glei lüfti
Ban Spitznoma nennt.

Eigenes.

Wann man aufwaxt in Bergn,
Wann ma Bross wird in Wald,
Nocha g’wöhnt ma s’ und kennt ma s’
Und liabt ma s’ a halt.”

(„Valami egészen különös dolog, ha az ember a hegyeket mind ismeri, s mindegyiket azonnal a csúfnevén tudja nevezni. Ha az ember a hegyek közt nő föl, ha az erdőben lesz nagygyá, hát hozzájuk szokik, megismeri s meg is szereti őket.”)

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem