A tiroli románok népélete. Schneller Keresztélytől, fordította Katona Lajos.
A tiroli románok népélete.
Schneller Keresztélytől, fordította Katona Lajos.
Schneller Keresztélytől, fordította Katona Lajos.
A termőföld minősége, birtoklása és megmívelése adja meg valamely ország népéletének a maga lényeges tartalmát.
Tirol román része e tekintetben is átmenetűl szolgál délről éjszak felé a mezőgazdaságtól és szőlőmíveléstől a szénatermesztés- és baromtenyésztéshez, a zsellértől (Colono) és bérlőtől a szabad parasztbirtokosi rendhez. Derék tulajdonokkal megáldott, a déliek heves, meg az éjszakiak hidegebb vérének keverékéből alakúlt jellemű nép míveli e földet, a melyen bár nem egészen tősgyökeres, de üde népélet, fejlődött.
Egészen a szőlő és az eperfa tenyésző vidékeig a paraszt rendesen zsellér, kinek csak bizonyos, különböző arány szerint megszabott rész jut a föld hasznából; ritkább esetekben azonban bérlője is egy-egy birtoknak, egy vagy több darab földnek. A tulajdonos a signore, a földesúr, ki a városban, nagyobb vagy kisebb községben álló úri házában lakik s teljes önérzettel élvezi az életet; vagy csak mint földbirtokos (possidente), vagy a mellett mint még valami egyéb is, példáúl mint kereskedő, vagy ipari vállalkozó, hivatalnok, stb. Ez uraságnak természetesen az árnyoldalai is megvannak. Jó, értelmes és nem csupán a maga hasznát néző zsellért nem mindig találni; egy-egy földbirtok (campagna) olykor-olykor többe kerűl, mint a mennyit jövedelmez; az adót, a beruházási költségeket és olykor a külön fogadandó munkaerőt is fizetni kell; tavaszi fagyok, jégverés és rosz termés meghiúsíthatják a földesúrnak és zselléreinek legszebb reményeit. Ilyenkor aztán egy-egy signore lakába is, kivált az olyanéba, a kinek semmi egyéb biztos jövedelme nincs, el-ellátogat a szükség, s nem egy jutott már koldúsbotra is. A jószág értéke is változó, s elég gyakori jelenség, hogy egy-egy szép campagna körűl egész sora tengődik az oly családoknak, melyek előbb egymás után voltak annak boldog birtokosai.
Vannak fél-parasztok és fél-urak is, a kiknek saját jószáguk is van, de e mellett zsellérkednek, – igyekvő emberek, kik azonban minden csapást kétszeresen megéreznek. Ha ezek a munkába belefáradnak, csakhamar vége az uraságuknak s elmondhatják a kóbor énekessel, hogy kimentek semmire.
A hol a legelőgazdaság kezdődik és a szőlőmívelés fogy és véget ér, ott a földmíves rendesen egészen a maga-ura és birtokos is. E szabad parasztbirtokok azonban többnyire igen kicsinyek, marhaállományuk csekély s a rajtuk lévő adósságteher sokszor nyomasztó. Vannak nagy vidékek, melyek, mint pl. a Nonsberg, szegények az erdőben és havasi legelőben; az ily helyeken a lakosokat a szükség és a népesség túlságos sűrűsége koronként tömeges kivándorlásra és idegenben való kenyérkeresetre kényszeríti. Újabb időben nem kevesen vándoroltak ki Amerikába is; de fordúlt is elő sok keserű tapasztalás és elrettentő példa. Az ily kivándorlók gyakran a legszánandóbb állapotban kerültek vissza, jóllehet a legvérmesebb reményekkel és a signori-t csúfoló gúnydalokat hangoztatva keltek volt útra.
A mindenütt akadó kivételeket leszámítva, elmondható, hogy a román-tiroli paraszt – nyers szóval szólva – pompás ficzkó. Nyílt, értelmes, gyors fölfogású és találékony, magatartásában és beszédében ildomos, elpusztíthatatlan munkakedvű, legalább a míg a mindennapi sovány kenyeret meg tudja keresni. Kitartó és hideghez, meleghez egyaránt edzett, s e mellett fölötte kevéssel megelégedő. Józanságát ugyan a bor néha kissé megczáfolja, s föllobbanó természete ilyenkor könnyen veszekedővé fajúl, és hamar előkerűl mindig nála lévő bicskája. Némely vidékeken régebben a vérboszú sem volt ismeretlen. A német-tiroli parasztnak minden „úri”-t gyűlölő nyakas büszkeségében a román lakosság nem osztozik. Jellemző benne az is, hogy rendesen barátságos, bizalmas és előzékeny a németek iránt. Papját, ha az okos lelkipásztor tapintatának nincsen híjával, tiszteli, de nem vakon engedelmeskedik neki. S még egy jó tulajdonsága említendő, s ez a pálinkától való teljes tartózkodása, minthogy bőven terem bora; míg a tartomány éjszaki részében, – hiába tagadnók, – a mértéktelen szesz-ivás a parasztnép testi-lelki épségét igen rongálja. Egy más tekintetben azonban már mögötte marad a német-tiroli parasztnak, ez a háziasság és köztisztaság iránti érzék, minek az a fő oka, hogy a lakó és a gazdasági épűletek egy tető alatt vannak. Ilyenek a román-tiroli parasztnak jó és rosz tulajdonságai.
A félrébb eső völgyekben még elég példájával találkozunk a teljesen patriarchalis családi életnek. Azt ugyanis egy olasz vagy ladin paraszt sem tűrné, hogy öreg napjaira a sutba kerüljön. Ám házasodjanak meg felnőtt fiai, ha az apai házban maradnak akár valamennyien, az így megszaporodott család addig szorong, a míg valahogy csak megfér a szűk helyen. A fölcseperedő unokák nagy száma néha ugyancsak dolgot ád a nagyapónak, hogy valamennyi ivadékát név szerint ismerje; de azért, habár a menyei néha nem a legszívesebben engedelmeskednek is neki, addig, míg az öreget a testi-lelki ereje egészen el nem hagyja, ő marad az úr a házban.
Télen át a signore űzleti foglalatosságának, vagy, ha módja engedi, csupán úri kedvtelésének él, a paraszt meg vagy a ház körűl szorgoskodik, vagy kinn a mezőn ás és kapálgat. Az Etsch-völgyben ez évszak általában véve meglehetősen enyhe, de azért olykor ott is meglepi a lakosokat egy-egy szapora havazás vagy egy kis zord hideg idő. A tél elmúltával az Etsch vidékén legtöbbnyire gyorsan, igazi tavasz nélkűl, beáll a forró nyár. Ennek folyamán bőven akad a földmívesnek dolga. Elején a szőlőt kell metszenie, majd szántani s vetni; sok gondot ád különösen a kényes selyemhernyók ápolása, melyeket ugyancsak dédelgetni kell, míg végre, ha minden jól megy, négyszeri álom után a bosco-ra, vagyis rőzsekötegre kerül e temérdek lombot faló apró jószág s begubózza magát. Aztán a gubók óvatos legombolyítása, kiválogatása és a petékről való gondoskodás következik. Ha minden a maga rendjén ment s ha még jó ára is van a selyemnek, akkor földerűl az úrnak is, meg a parasztnak is az arcza; ellenben nagy a szomorúság mindenfelé, ha az évi tenyésztés roszúl fizetett, vagy egészen balúl ütött ki.
A legforróbb hónapok idejére egyik-másik földesúr családostól valami közelebb vagy távolabb eső nyaralóhelyre is elrándúl. Ott még futólagos ismeretség mellett is elég nyájas a vele érintkezőkkel, sőt a németek iránt is szeretetreméltó és vendégszerető, míg télen át a városban már csak hidegen és kimérten viszonozza a köszönést. Mintha az üde hegyi levegőn kissé fölengedne kebele, melyet a városi élet megint zárkózottabbá tesz.
Az ősz rendes körűlmények közt legtartósabb szépségű szaka az évnek. Ilyenkor kezdődik a madarászás elég kegyetlen mulatsága. A szenvedélyes madarász nem únja meg kora reggeltől késő estig s az ősz elejétől a már csípős hideggel és fagygyal beálló télig ott guggolni tőre (róccolo) előtt, s kimondhatatlanúl boldog, ha némely kiválóan szerencsés napon százakra rúg szegény áldozatainak száma. Éber figyelemmel lesi az időjárást is, és a mikor hűvösebbre fordúl az ősz s a hegyek tetejét, kivált éjszak felé, már hó lepi be, ilyenkor már minden idege feszűl a türelmetlen várakozástól, mert érzi, hogy most jönniök kell a madaraknak, még pedig csapatostúl, a mint szűntelen velük foglalkozó képzelete álmában már eléje is varázsolta őket. S irgalmatlan fogságba és hóhérkézre kerül minden, a mi hálóiba akad: rigók, csízek, pacsirták és pintyek, stb. A szegény szárnyas énekesek fűzérekben függnek százával a boltok, még pedig nem csupán az élelmiszereket árúló boltok és a piaczi kofák sátrai előtt; s nincs az a zamatos szőlő vagy őszi baraczk, a melyre oly sováran tekintene még a legszegényebb is, mint e madárpecsenyére, s ha egy-egy jó napot akar magának szerezni, első sorban erre a nyalánkságra viszik vágyai. A madarakat megkoppasztják és zsírban, vagy polentába temetve sütik meg, a nélkűl azonban, hogy a beleiket kiszednék. Hadd süljenek velük együtt a gyomrukban lévő legyek és férgek is! A vendéglőkben és kávéházakban is árúlják e felfűzött madárkákat és sorsot húzatnak egy-egy fűzérre a házalók. Mikor mind a 90 számot megtették már, csak akkor történik a húzás, s rendes dolog, hogy a szerencsés nyertes barátait és jó ismerőseit kedélyes vacsorára (cena) hívja meg nyereménye elköltéséhez. A campagnákon és a hegyek lombos erdeiben a madarak után fürkésző lesi-puskások is elég nagy számmal kóborolnak, hosszú csövű fegyverükkel és nem mindig valami, nagyon bizalomgerjesztő alakjukkal első perczre kissé meg is hökkentve a velük találkozót, a ki hamarjában könnyen összetévesztheti őket akár az Abruzzók hírhedt banditáival.
A madarak pusztítása különben ma már nem olyan korlátlan, mint régebben, mert egy részt a törvény is védelmébe vette őket, más részt meg a madarászok és lesőhelyeik száma is megcsappant már, s ez utóbbiak némelyike, akár csak valami középkori várrom, szintén már csak a múlt szebb napjainak mélabús emléke. A madarászok közt régebben nem ritkán épen a papok voltak a legszenvedélyesebbek. Sőt Roveretóban hajdan vasárnaponként a madarászok számára külön misét is mondtak hajnali félkettőkor.
Mindezek után bátran azt mondhatjuk, hogy inkább a szüret az, a mely a madárfogás idejére esik, mint megfordítva. A szüret különben nem jár semmiféle hangosabb ünnepléssel és különösebb szokásokkal. Legfölebb a gyermekek mulatnak néhol egy kis pisztoly-durrogatással. A borkereskedés általában pang az utóbbi időkben. Dél-Tirol e legnevezetesebb kiviteli czikkének Németország felé útját állják a magas vámok. Egészen más volt azonban a világ hajdan, s hej! de sok szépet tud erről a jó öreg olasz pap, Mariani mondani, a ki igen vonzó könyvet írt 1673-ban Trientről és az itt tartott zsinatról. Akkoriban a németeknek, a mint ő írja, ugyancsak ízlettek a trienti borok, s messze földről eljártak ide, hogy jó árakon vásároljanak belőlük. Szent György napja (ápril 24.) előtt 650 kocsinál többel nem volt szabad Trientből kiszállítani; ennek utána azonban szabad lett a bor útja nem csak Éjszak-Tirol, hanem Sváb- és Bajorország, Ausztria, Salzburg és más német tartományok felé, sőt egész Lengyelországig is. 1669-ben pedig, a mint írja, egy bajor ezredes 70 akó trienti bort Candiába is szállított. Szigorúan ügyeltek arra, hogy különösen Olaszországból és Rovereto kerületéből ne kerüljön idegen bor trienti területre, a mi különben is annyi lett volna, mint a Dunába vizet hordani. Ellenben a trientiek szabadon vihették be boraikat Olaszországba is. Hej, de szép idők is voltak ezek! De úgy látszik, hogy akkoriban nagyobb gondot és figyelmet fordítottak a bor kezelésére is.
S most térjünk át a dél-tiroli románok népszokásaira, melyek közűl bizony ma már nem egy az alapjáúl szolgáló néphittel együtt kihalófélben van. Kezdjük a hideg tél derekára eső meleg karácsony-ünneppel. Ennek itt-ott még nem egy mélyebb értelmű népszokás jár a kiséretében. Rabbi völgyében vaskos fatuskót tesznek a tűzre, mely az egész éjen át égjen, s azt tartják, hogy ez a kis jézuskát melegíti. Rendnában a szent éjen át gyertyavilágot égetnek a házban lévő kisded bölcsője mellett, minthogy a nép hite szerint ilyenkor az újszülött Megváltó házról-házra jár s megcsókolja a csecsemőket. Az istállóbeli barmoknak, a melyek az itteni néphit szerint is beszélnek ez éjszaka, több és jobb takarmányt adnak ilyenkor. A karácsonyi első misét Olasz-Tirolban nem éjfélkor tartják, hanem a bőjt estelén gyülekeznek a templomba ájtatosságra. A karácsonyfa német szokása majdnem teljesen ismeretlen még, sok helyütt különben bajos is lenne fiatal fenyőfácskákat keríteni.
Újév napját Olasz-Tirolban felice capo d’anno (boldog új esztendőt!) kívánással köszöntik mindenfelé az ajándékokért üdvözleni járó gyermekek. Pergine környékén régebben a ház gazdája újév éjjelén a csillagok állásából házassági, születési és halálozási, meg a következő esztendő időjárására vonatkozó jóslatokat szokott volt kiolvasni.
Vízkereszt táján itt-ott még most is szokásban van a csillaggal járás. Az ilyen kántálással, valamint az egész karácsonyi idő alatti koledálással egybegyűjtött ajándékokat, meg az ilyenkor járatos énekeket is benegate vagy beghenate (bighenate) néven hívják, a mely szó állítólag egy régi karácsonyi ének kezdő szavaiból („canto al ben ch’č nato”), a most született jónak szóló ének) van összerántva.
Remete Szent Antalnak, a házi állatok védszentjének ünnepén (január 16.) falukon megáldja a pap az istállókat és a lábas jószágot.
A farsang Olasz-Tirolban is igen víg, s elevenségéhez tetemesen hozzájárúlnak a többrendbeli bohókás körmenetek és játékok. A legtöbb házasságot is ez idő alatt kötik, csak úgy, mint másutt.
A farsangi játékok közűl a legérdekesebb volt a Ciusi-Gobbi, melyet utoljára 1857-ben adtak elő Trientben, régebben azonban évenkint kétszer tartottak meg a város nyilvános terein. Mindenkor legalább 150–200 személy vett benne részt, a kik két pártra, a Ciusi és a Gobbi pártjára oszolva harczoltak egymás ellen. Emezek parasztosan öltözve, nagy kört alkottak s egymásnak erősen az övébe kapaszkodva, jól összefogództak. A kör közepén állt a királyuk, a ki egy szép nagy sárga polentát főzött s aztán ezt őrizte és népének parancsokat osztogatott. A körön kivűl a fehér, sárga és vörös harlekin-ruhába bujtatott Ciusi csapata futkározott, minden áron arra törekedvén, hogy a Gobbi körébe betörjön s ott a polentát elhódítsa. Ezeknek is külön királyuk volt, a ki támadásaikat intézte és vezérlette. Ezen kivűl még vitás esetekre egy békebíróság állott tartalékban, s e mellett előzetesen az összes játszókat megvizsgálták, nincs-e valami szúró fegyver náluk. Többnyire a Ciusi-párt győzött. A játékot a téren körben álló nagy néptömeg nézte, bíztatásával, fütyülésével és pisszegésével a küzdőket hol bátorítva, hol ingerelve és boszantva. E játéknak, melynél elég alkalom nyílt úgy a ravaszság és ügyesség, mint a testi erő kitűntetésére, s melyben hajdan a város előkelő urai és polgárai is részt vettek, némelyek történelmi eredetet tulajdonítanak, és annak az esetnek az emlékét vélik benne látni, a mikor Theodorich, a keleti gótok királya parancsára a feltriek a trientieknek segítették városuk falait ismét fölépíteni. Dr. Bassetti Tito pedig, a ki e játék leírásával tüzetesebben foglalkozott, egész az etruszk őskorig gondolta annak nyomait visszakísérhetni, és a Ciusi, meg a Gobbi nevekben a régi Clusium és Gabium városok neveit sejti.
A tiroli románoknak egészen sajátjuk a márcziusi tűz gyújtása, mely talán a régi római Saturnaliák utójátékaiból fejlődött, s hajdan mindenfelé szokásos volt. Márczius hó három első estéjén ugyanis a legények a helység környékének magaslatain máglyákat gyújtottak, s ezek tüzénél rímes mondókákban házasúlandó párokat hirdettek ki, még pedig az első estén elég mulatságosan csupa véneket párosítva fiatalokkal, meg rútakat szépekkel és szegényeket gazdagokkal; a második este már közelebb járva a valószerűséghez, a harmadikon pedig már egészen komolyan csak valóban megtörtént eljegyzéseket kiáltván ki. Néhol három ily este helyett csak kettőt, vagy csupán egyet tartottak. A dolog azonban nem volt egészen ártatlan, a mennyiben miatta sokszor már majdnem megkötött házasságok meg is hiúsúltak, egyéb harag és viszálkodás is támadt, úgy, hogy utóbb a hatóságoknak is gyakrabban közbe kellett lépniök és a néha nagyon is gonosz tréfát utóljára is eltiltaniok. Ma már e szokás inkább a kialvófélben lévő tűzhöz hasonlítható, mely azért időről-időre még föl-föllobban egy-egy kicsit. Ellenben a Szent-Iván-napi tüzek e vidéken, úgy látszik, nem voltak annyira általános elterjedésűek.
Farsangi játék: Ciusi-Gobbi Trientben.
Engl Húgótól
A húsvéttal is járnak jellemzőbb szokások. Egy ily hagyományos szokás az, hogy azon atya, a ki a nagyszombaton szentelt keresztvízzel elsőűl keresztelteti meg gyermekét, ezért egy kecskegödölyével ajándékozza meg a falu papját. Roveretóban, a hol a föltámadást már nagyszombaton délelőtt ünneplik, a mise glóriája után megszólaló harangok megkondúlására a fiúgyermekek csengetyűkkel csilingelve futkosnak végig a városon.
Nagyon a szívére hat a népnek a halottak napja. Ha nem is mindenütt, de igen sok helyen egész éjfélig harangoznak, közben-közben szüneteket tartva, e nap előestején. Az asztalra egy tál vizet vagy levest, vagy egyéb étkeket is állítanak, hogy a megboldogúltak lelkei, ha ez éjjel ismét vissza találnak térni lakaikba, szomjukat vagy éhségüket csillapíthassák, vagy legalább lássák, hogy még gondolnak rájuk. Halottak napján a helység papja kimegy a sírokhoz imádkozni, a miért az illető halott hozzátartozói az utána járó egyházfi perselyébe pénzt dobnak. Az ünnep reggelén a jobb módúak a szegények közt cuz vagy chizzňl nevű czipókat is osztogatnak. Egyébként Tirol román részében nem valami sokat törődnek a sírok gondozásával és díszítésével.
Régebben Szent Katalin vértanú napján (nov. 25.) sem malom-, sem kocsikeréknek forognia nem volt szabad, mert azt tartották, hogy ezzel a szentnek (a kit kerékbe törtek) fájdalmat okoznának.
A gyermekek ünnepei Szent Miklós (decz. 6.) és Szent Lucza napja (decz. 13.) Amaz a fiúké, emez a leányoké. Az apró nép mind a kettő előtt való este egy-egy korpával teli czipőt tesz ki az ablakba. Éjjel aztán a szent megjelenik a szamárkájával, mely a korpát megeszi, s ezért aztán háláúl mindenféle ajándékot tesz a várt szent a czipőkbe.
Az eljegyzési és lakodalmi szokások régibb alakjukban ma már csak a félrébb eső völgyekben élnek. Nem mindenütt egyenlő a jegyesek magatartása a templomi kihirdetések ideje alatt. Többnyire mind a ketten valamely más falu templomába mennek ez alkalommal. Fassában meg az a szokás, hogy a menyasszony az első hirdetéskor fehér köténynyel, ártatlansága jelképével megy a templomba. Ugyanez valamikor Val Tesinóban is szokásos volt. Ha itt a legény valamely leányt megkért, ez nyolcz napi meggondolási időt kért s aztán vasárnap hajába font fehér szalaggal ment a templomba. Egyszer egy vasárnapon nyolcz leány jelent meg egyszerre ily díszszel az Úr házában s egyik jobban bámúlt, mint a másik, míg végre kisült, hogy valamennyit ugyanaz a pajkos legény bolondította el. Képzelhető, hogy ennek mi lett a következése; de ezzel az ősi szokásnak is vége szakadt. – Az esküvőre menetnél mind a vőlegényt, mind a menyasszonyt a maga vőfélye, illetőleg nyoszolyólánya vezeti, a kiknek más-más a nevük.
Fassában camaritsch (a vőlegényé) és camarites (a menyasszonyé), s mind a ketten a jegyesek legközelebbi nőtlen és hajadon rokonai. Pergine vidékén és Fleimsben brúmoli a nevük a vőfélyeknek, a kiknek egyike egy póznán eleven tyúkot, a másika meg guzsalyt és orsót visz. A templomból visszajövet a vőlegény házát zárva találja a menyasszony, kit anyósa azzal a kérdéssel fogad, hogy mit akar, s csak akkor ereszti be, ha megígéri, hogy mindenkép jól és derék háziasszonyhoz illőn fogja magát viselni, különösen pedig engedelmes lesz az ura iránt. Még gyakoribb és Fassában egész kis színjátékká bővűl az a szokás, mely szerint a menyasszonyt házából kikérő vőlegény előtt zárják be az ajtót s mindenféle ürügygyel előbb igazi vagy csak álruhás vénasszonyokat, aztán meg kis lánykákat vezetnek ki eléje, míg végre az igazit adják ki.
Rendenában mielőtt a jegyesek az oltárhoz lépnének, a vőlegény vőfélye, a kinek itt compare dell’ annello (a gyűrű komája) a neve, szépen hímzett fehér kendőt húz ki a zsebéből, ennek egyik csücskét oda nyújtja a menyasszonynak s annál fogva vezeti az oltárhoz, meg a szertartás végeztével onnan vissza, a mi után a kendőcske a kezében marad. Az esküvőt a menyasszony házánál lakoma követi, mely után a mátkát ünnepiesen a férje házába kisérik át. Ennek küszöbén a család legifjabb nőtagja fogadja a menyasszonyt és egy pohár vizet nyújt neki. Ez egy régebbi szokásnak már kissé megkopott maradványa. Hajdan ugyanis vizes medenczét vittek az új asszony elé, a ki abban megmosta a kezét s ezért pénzt dobott a tálba. Szép vonás az, hogy az új házasok, mielőtt a nász éjjelén lefeküsznek, mindkét részről való megholt rokonaikért imádkoznak. A másnap újra kezdődő lakomán próbára vetik a fiatal férj józanságát. Ugyanis, miután már jó darab ideig ettek és ittak, a fiatal asszony édesanyja tányéron egy ügyesen leborított tele pohár bort nyújt át a vejének. Ha ezt a már kissé boros férj ügyetlenűl veszi el és a bort elönti, akkor mind kikaczagják és nem a leghízelgőbb megjegyzésekkel tisztelik meg. Ellenben ha ügyesen el tud bánni a tányérral és a pohárral s ezzel úgy köszönti föl a vendégeket, hogy egy csöppet sem önt el a tartalmából, akkor zajos tetszést arat és mindenki szerencsét kíván az új párnak.
Itt-ott még szokásban van a menyasszony megszöktetése és az érkező nászmenet előtt az útnak elzárása is. Ha a menyasszony más faluból való, mint a vőlegény, akkor is elállják emennek az útját, mikor a párjáért megy és csak borral válthatja meg magát.
Ez utóbbi eset kapcsában jár Fassában a Baschia nevű igen mulatságos népies színjáték, melyet Valentini Bódog nagyon élénk szemlélhetőséggel ír le a trienti Alpes-egyesület 1886-i évkönyvében. Ha a vőlegény menyasszonyával ki akar ennek falujából menni, kiséretükkel együtt foglyúl ejtik őket egy vámhivatalnok s őrei és egy térségre vezetik, hol egy emelvényen az esküdtei körében trónoló elnök vagy bíró vár rájuk. A közeli magaslaton tarka-barkán kiöltözött katonák láthatók, kik hordókból vagy mozsarakból füstöt eregetnek, mintha ágyúznának, mások távíróvezetékeket látszanak hevenyészni, míg ismét mások gőzkocsikat tologatnak s egyéb mindenféle mulatságos dolgot mívelnek. Az elnök előtt egy harlekin bevádolja a vőlegényt, hogy vám fizetése nélkűl ki akart egy értékes ékkövet (gioja) csempészni a határon. A vőlegény mellett védőjeként az apja vagy valamely jó barátja szerepel, a ki a lehető legtréfásabb és kaczagtatóbb védőbeszéddel igyekszik a vádat megczáfolni. Miután a vádló ellenvetéseivel szemben ékesszólása egész fegyvertárát kimerítette már, végre a principe, a fejedelem, nagylelkűségére hivatkozik, mely czím régebben a brixeni püspököt, mint a völgynek egyúttal a világiakban is urát illette. Erre a törvényszéki elnök engedni kénytelen s maga is azon a nézeten van, hogy itt a fejedelem személyes közbelépésére van szüleség. Most az egész mulató közönség újjongásban tör ki, mert, íme, csakugyan megjelenik a fejedelem rozoga kocsiján, melyet a falu legsoványabb ökrei húznak, vagy szánon ülve és gondosan bebugyolálva, „hogy a legyek ne bánthassák”. Lassan lép föl trónusára, s ott leülvén, kihallgatja a feleket, mire kijelenti, hogy habár nem szívesen engedi országa legszebb gyöngyét távozni, mégsem kiván ellene szegűlni a művelt államok bevett szokásának. Megparancsolja, hogy a foglyokat bocsássák szabadon és útlevéllel ellátva vigyék át a határon. Erre ismét a nép újjongásától kisérve odahagyja a színtért. A fejedelem udvari kanczelláriája rögtön ki is állítja a mindenféle bohósággal és tréfával dúsan fűszerezett útlevelet, s ezzel a komédia utójátékára kerűl a sor a korcsmában.
Lakodalmi szokás: a Baschia.
Ottenfeld Rudolftól
Így mulat a maga módja szerint a Fassa-vidék jókedvű ladin lakossága. Szomszédaiknál, a buchensteiniaknál, egy-egy lakodalom néha három nap és három éjjel is eltart egy húzamban, s az istálló előtti szérűn tánczolnak, mely időre a zajongást nem igen tűrő lábas jószágot más istállókba hajtják be. A ladinok egyáltalán nagy kedvelői a táncznak. Az ennebergi kerületben hajdan alig akadt falu, a melynek meg ne lett volna a maga külön tánczhelye, az ú. n. Pajung (alighanem a pavillon szó ladin mása). Itt tánczoltak nem csak lakodalmak, hanem ünnep- és vasárnapokon is, rendesen egy külön térfelvigyázó ügyelete alatt. Ez a Pajung különben szintén csak egy nagy négyszögletes szérű volt, melynek a tetőt tartó magas oszlop állott a közepén.
Ha Rendenában valamely leány egy tisztességes kérőt kikosaraz, magát elbizakodott hetykeséggel viseli és kérőjét még ki is gúnyolja, az így megsértett lesve lesi az alkalmat, míg valahol magánosan éri a kevély leányzót, hogy ott hajfonatait hirtelen elővillanó éles ollójával lenyírja. Ez a bullada nevű boszú ritkán marad komoly következmények nélkűl. Az így megszégyenített leány ugyan néha, hibáját megbánva, bocsánatot is nyerhet, de az is megesik, hogy soha életében sem kap többé férjet. A boszúállás e nemeért nem igen mennek a törvény elé panaszszal, de az már megtörtént, hogy az így lenyírt hajfonatokért a leány rokonai vérboszút álltak a sérelem okozóján. Valamivel ártatlanabb, de szintén elég durva a visszaútasított szerelem boszúállásának egy másik módja. Ez abban áll, hogy a kevély leány háza küszöbétől éjnek idején a faluban majdnem minden ganéjdombhoz fürészpor-nyomokat hintenek.
Mint nagyon sok helyütt, úgy itt is egy vagy több éjen át macskazenét adnak a másodszor férjhez menő özvegy ablakai alatt. Ez éktelen zsivajnak maccaluz vagy smaccaluz (Olaszországban scampanate) a neve. Váltságúl csak borral való bőséges megvendégelés szolgálhat; Perginében pedig régebben e helyett a plebánia-templom javára fizetett alkalmi adóval váltották meg magukat az érdekeltek.
A nyilvános mulatságok közűl a zenével és mozsárdurrogással járó tombola említendő, mely jótékony czélokra is hajt egy-egy kis hasznot; továbbá a labda játék, mely testedző mulatság az itt kevésbbé honos czéllövést pótolja némiképen.
Az egész trienti püspökségben (mely az Etsch-völgy német részét Schlandersen túl és az Eisack-völgyet is magába foglalja föl Klausenig) a legnagyobb ünnep Vigilius püspöknek, a püspökség alapítójának búcsúnapja. Évenként június 27-én tartják Trientben, az olasz és német nyelvű lakosság nagy csődülete mellett, s este a hagyományos tűzijáték fejezi be a kiváló, fénynyel megült ünnepet.
Zászlócsóválás a Fleims-völgyben.
Ottenfeld Rudolftól
A Fassa- és a Fleims-völgy sajátos szokásaként említendő a nagyon kedvelt zászlócsóválás. E vidéken ugyanis mindenik falunak saját zászlója van, mely szokás eredetét némelyek a tizennegyedik században keresik, a mikor a fleimsiek falvai egy-egy zászlóaljban harczoltak a feltreiek ellen, a kik erdeiket és hegyi legelőiket el akarták tőlük vitatni. E harczok Feltre városának elfoglalásával, kirablásával és fölgyújtásával értek a fleimsiekre nézve állítólag kedvező véget. A zászlótartó tisztére évenként az arra testi-lelki jelességénél fogva legalkalmasabb és legméltóbb férfit választják a faluban. A neve banderal vagy bandieral (bandiéra: zászló, s egy vagy két segédet is állítanak melléje. Jelesebb ünnepeken, minők a búcsúnapok vagy egyházi és világi méltóságok fogadásánál, de lakodalmaknál is ünnepi díszbe öltözve jelenik meg a banderal, s rendesen a templomtéren háromszor egymásután, hol mélyebben, hol magasabban, de mindig úgy csóválja meg maga körűl a zászlót, hogy annak lobogója a földet ne érje. Ereje és ügyessége e bizonyítékát kivált akkor jutalmazza riadó tetszés, ha a félkeze is elég erős a csóválásra. Ez a fleimsiek és fassaiak egyik legnagyobb öröme és büszkesége, kiknek derűlt és mulatásra hajló természetét már a jó öreg Mariani is dicséri, kiemelvén egyúttal zenei tehetségüket is.
A temetési szokásokban is van egy-egy sajátos vonás, de ezek általában véve igen egyszerűek. A halottnak díszravatalon, virágok és égő gyertyák közt való kiállítása Tirol románjainál ismeretlen. A halott mellett éjjel rendesen legközelebbi rokonsága viraszt és imádkozik. A városokban és nagyobb helységekben szokás, hogy a részt vevő családok a cselédeikkel fáklyákat (torcie) vitetnek a temetésen. A halottat egészen a templomig ily égő fáklyákkal kísérik, melyeket azonban ott a beszentelés után eloltanak, s a fáklyavivők is haza térnek, csupán a tulajdonképeni temető-kíséret megy ki egészen a sírig. Csak igen kiváló egyének temetésére jelenik meg a részvevő közönség teljes számban személyesen. A falvakban majdnem általános, hogy a meghalt rokonain kívűl, a kik gyakran forró nyáron is nehéz téli bundákban kísérik a koporsót, minden ház képviselteti magát egy-egy részvevővel. Sok helyütt a sírt a legközelebbi rokonok ássák meg és hantolják be. Régebben általános lehetett a sirató asszonyok fogadásának szokása is, kik a rómaiak praeficae-ihez hasonlón hangos sírással és jajgatással dicsőítgették az elhúnyt érdemeit és jelességeit. De e szokás ma már csak a Val Tesinában él és ott is csak halvány árnyképe a réginek. Kenyeret és pénzt még majdnem mindenütt osztogatnak temetés alkalmával a szegények közt, a közeli rokonoknak pedig kalácsot és más élelmiszereket küldenek. A temetéseken és egyházi körmeneteken gyakran a különféle vallásos egyesűletek is testületileg jelennek meg. Ruhájuk fölött fehér, sarkig érő inget viselnek, melyet zsinórral kötnek át a derekukon, a vállukra meg vörös, világos sárga vagy fekete gallért, vagy kerek köpenykét vesznek. Kalap nincs a fejükön, legfölebb az égető napmeleg ellen védik magukat kerek bőrsipkákkal.
Régebben szokásban volt, s itt-ott tán még ma is megteszik, hogy az oly helyeken álló keresztek tövébe, a hol egykor valami szerencsétlenség vagy bűntett történt, minden arra menő egy-egy követ hajít. Így a Pasúbio hegy csúcsa alatt Vallarsában hét nagy fakereszt emelkedik ki egy jókora kőrakásból, azt a helyet jelölve, a hol a monda szerint valamikor pásztorok verekedtek össze, úgy, hogy közűlök heten halva maradtak a csata terén.
Rendenai nők, a mint a Filóban (az istálló pitvarában) fonnak és mesélgetnek.
Gabl Alajostól
Az esőért való templomi körmenetek alkalmával az előtt Pergine vidékén az volt a szokás, hogy ha a körmenet útja közben (valószínűlég szánt-szándékkal fölkeresett) tóhoz ért, annak vizéből férfiak, nők vizet merítettek s az ég felé fecskendezték. Említendő még a Dél-Tirolban is dívó fülsiketítő harangverés (campanň) olasz szokása, mely különösen ünnepek előtti estén divatos. A harangok ilyen kalapácsolásának hangjátékát utánozza a következő gyermekversike is: „Dindeli papa, – Dindeli dň, – Tutti fa torta – E mi nň”, olyan szegény ember panaszát mondván el, a ki ünnepnapra sem süthet magának kalácsot.
S ezzel áttérhetünk a mondákra.
Faluhelyen az asszonyok és lányok a hosszú téli estéken rendesen az istálló pitvarában ülnek és fonogatnak. Ez az ú. n. Filó (fonóka), hol az ősi hagyományokat föl-fölelevenítik s így a feledésbe menéstől megóvják.
A legkülönfélébb mondákban igen gazdagok Dél-Tirolnak a legfélrébbeső völgyei közűl természetesen azok, melyekben, a népies hagyomány még a legüdébben és legdúsabban virágzik. Az elsőség e részben mégis a rendenai vígkedvű lakosságot illeti, melynek szinte kimeríthetetlen mondái, meséi, dalai, szokásai és babonái kincstárából a pinzolói Bolognini már egész sor igen becses és érdekes adalékot közölt a trienti Alpes-egyesűlet évkönyveiben.
A történelmi emlékeket őrző mondák között első helyen említendők a Nagy Károlyról szólók, melyek Valcamonicától a Tonale-hágón át be a Sulzberg és Rendena vidékéig el vannak terjedve.
Mint már a tájleíró részben is említettük, a Campiglio feletti fensík Rendenában a „Nagy Károly tábora” (il campo di Carlomagno) nevét viseli. Pinzólo fölött félórányira egy sziklán, alighanem valami ősrégi várkastély helyén, áll a S. Stefano fölötte érdekes temploma. Ennek öt oltára közűl az egyiknek képén a pápát látni, a mint Nagy Károly és több püspök körében egy mezítelen s csupán a lágyéka körűl fehér kendővel övezett pogányt keresztel, míg több ehhez hasonló pogány még csak várja a keresztvizet. A kép alatt az 1429. évszámot viselő hosszú latin fölírat olvasható, melynek eleje az egészet copia privilegii sancti Stefani de Randena szavaival a templom és apátság kiváltsági oklevele másolatának vallja. Elmondja e fölírat, mint irtotta ki, vagy térítette meg Carulus, vagyis Nagy Károly, hét püspökkel és serege kíséretében erre járván, Valcamonicában és több, ma már csak részben érthető, részben ismeretlen vagy elferdített nevű helyen a zsidókat és pogányokat; mint dúlt föl egyes várakat és építtetett templomokat különféle szentek tiszteletére; mint vonúlt aztán a Tonalén át a Sulzberg vidékére s érkezett utóbb onnan Rendenába, hogy ott hittérítő munkáját folytassa. A Sulzberg vidékén „Plezan”-t említi a fölírat olyan helyűl (terra), a hol nagy számú pogányt és zsidót ölt le a császár. E „Plezan” alighanem a mai Pellizano falu. Itt egy csoda is történt. Tripinus (nyilván Turpinus) püspök zászlója nyelét a földbe szúrta, s mire a többi püspökkel együtt kijött a templomból, a nyél kivirágzott. Mikor a hatalmas Carulus Randenébe ment, a zsidók fő embere (major Judaeus) elmenekűlt előle s a tengeren tovább állott, kastélyát azonban földúlatta a fejedelem. Épen így járt egy másik hitetlen vezér vára is (a kit Catani, vagyis capitaneus) néven említ a fölírat „Peluc”-ban (a mai Pelugo), jóllehet ez megadta magát és meg is keresztelkedett. Károly e tájon az összes pogányokat és zsidókat megtérítette ad ecclesiam, tehát a Szent István templomában, vagy legalább annak helyén, sőt egy könyvet is hagyott ott (dimisit librum), melyben összes cselekedetei föl valának jegyezve. Az összes itt épűlt új templomok számára nagy búcsúkat engedélyeztek a Nagy Károlylyal járt püspökök. Hasonló fölírat olvasható az Iseo-tó melletti Lovére határában álló S. Giovanni-templomban is. A monda történelmi alapja azonban kétséges.
A Monte Spinalén lévő Campiglio fölött, két magas szikla között egy békés kis szurdok zöldel, melynek l’orto della regina (a királyné kertje) az eléggé érdekes neve. A monda azonban nem tud róla egyebet, mint azt, hogy egy ellenségeitől üldözött királyné valamikor itt talált menedéket.
Ampezzóban a Madonna Bella difesa nevű templom szintén egy helybeli történetnek köszöni alapítását. Hajdanában az ampezzóiak valami barbár betörés alkalmával, gyengeségük tudatában a Boldogságos Szűzhöz folyamodtak segítségért és ekkor templom építését fogadták neki. Erre sűrű köd szállott alá az ellenség táborára, úgy, hogy a fenyegető ostromlók egymást kaszabolták le a nagy homályban. De még egy másik csoda is történt másnap ugyanis, az építendő templom helyét és kerületét frissen hullott hó jelölte meg. (A Havi Boldogasszony római legendájának változata.)
Figyelmet érdemel egy sárkány-monda. Mezzotedesco táján, a Nonsberg bejáratától balra, egy sziklabarlangban valamikor egy szörnyű sárkány lakott, mely röptében mindenfelé pusztító tüzet szórt a földre. Egy firmiani lovag végre lesbe állt a sárkány barlangja előtt s ravaszsággal és ügyességgel sikerűlt neki a sárkányt elejtenie. A mint azonban haza térvén, a dárdájára szúrt szörnyeteg hulláját vállain czipelte, sárkányvér csöpögött le rá s behatolván vértezete résein, kínos halálát okozta. E monda talán az Ortnitról, Lombardia királyáról szóló ó-német hősének visszhangja. Ehhez némikép hasonló mondát Rendenában is regélnek, ebben azonban már egészen divatos fegyverrel, t. i. ólomgolyóval lövi agyon a merész vadász a szörnyet. A sárkány mérge itt is kárhozatossá válik elejtőjére nézve, de nem öli meg, csak bambaságba ejti. A leölt sárkányt s egy mellette lelt tojását aztán a campigliói templomban lánczra függesztették, s még nem olyan rég ideje, hogy ott a sárkány fejét és tojását csakugyan mutogatták.
Nevezetes mondát említ a maga idejéből a már idézett Mariani, a ki el is ment az illető helyre, hogy személyesen is meggyőződjék róla. Romagnano mellett, Trient alatt egy mezőségen két, körűlbelűl embernyi magasságú, kúpalakú kő állott, melyeknek le donne di sasso (kő-asszonyok) volt a népies nevük. Itt valaha két asszony, már akár azért, mivel szombaton az esti harangszó után daczból még dolgozni mert, akár pedig, mert hamisan esküdött, kővé változott. Egy közelükben állott kisebb kőben az egyik asszony gyermekének bölcsőjét látta a nép képzelete. Egyszer egy béres ökrös szekerével a közeli Etsch folyóba vitte a köveket; de másnap reggelre már megint ott valának a régi helyükön, a szolgalegényt és két ökrét pedig halva találták. Ma már a kövek eltűntek s a monda is elkallódott. Alighanem valami őskori pogány áldozati hely romjaihoz fűződött eredetileg.
Általános elterjedésűek, kivált a ladinoknál, az Orco-ról való mondák. Orco névvel egy mindenkit boszantani szerető gonosz manót jelölnek. Ez mindenféle alakot ölt és a legfőbb öröme abban telik, ha az embereket ijesztgetheti. Számos hely, különösen forrás és kút is viseli nevét. Ha a déltiroli román nép a rútság legéktelenebb fokát akarja kifejezni, azt mondja: brutto come l’ Orco (undok, mint az Orco). A német-tiroliak „Vad ember”-éhez és az attól üldözött „Salige” nevű tündérekhez hasonló szerepnek a románok mondáiban a l’om salvádegh (szintén annyi mint vad ember) és a folgariai mondákban vele járó donna Berta, Valsuganában pedig a Beatrik és a tőle üldözött Eguane (Enguane, Aiguane) nevű tündérek. Ezekben némelyek az Euganeok régi népének nevét sejtik. E „vad emberek”, még pedig férfiak és nők, erdőkben és sziklabarlangokban laknak, őskori vadsággal öltözködnek és táplálkoznak, természettől ártalmatlanok; de, ha ingerlik őket, boszúállók, azonban néha amúgy is gyermekeket rabolnak s kicserélik őket a sajátjaikkal; olykor, kivált nagyon szigorú téli időben az emberek lakaiba is ellátogatnak, hogy ott melegedjenek; azonban szóra alig nyitják valaha a szájukat. Fassában Vivans és Vivanes, vagy Bregostans és Bregosténes, Ennebergben meg Salvans és Gannes neveken ismeretesek. Lehet, hogy alakjaikban a tartomány őslakóira való visszaemlékezések is szövődtek egybe másféle mondák elemeivel. Egy egészen sajátos, de már meglehetősen elhalványúlt mondai alak, a kiben valószínűleg a régi rómaiak erdőistene, Silvanus rejtőzik, a Salvanel. Ez a valsuganai nép régebbi fölfogásában vörös bőrű ember, a ki az erdők mélyén barlangokban lakik és számos nyájnak, különösen szép gyapjas birkáknak az ura. Ki szereti inni a pásztorok tejét, míg a saját állataiét sajtkészítésre használja. Egy pásztor, a ki borral ravaszúl leitatta, megtanúlta tőle a vaj- és sajtkészítés mesterségét; s ha időnek előtte szabadon nem ereszti, bizonyára megtanította volna még arra is, hogyan lehet a savóból viaszt gyártani. Rovereto környékén, a hol különben a nép már nem tud róla semmit sem, salvanel néven a tükör visszaverődő fényét, valamint a fák egy betegségét értik, melynek következtében a nedveit elvesztett fa kidől. Rendenában a Salvanel még valami ördög-féle alak.
Rendenai köszörűs (moleta).
Ottenfeld Rudolftól
A gonoszszal különben a jámbor nép, legfőlebb egy-egy mesét, meg a boszorkányokról (strie, zubiane), vagy boszorkánymesterekről (strioni) szóló s még nem egészen feledésbe merűlt mondákat kivéve, nem igen szeret még szavajárásában sem foglalkozni. Rendenában azonban még egész sora él az olyan jellemző mondai alakoknak, a melyek az ördöggel valamiféle kapcsolatban állanak. Pinzolóban egyszer egy kovácsműhely elé ment egy lovas és ott a paripáját megpatkoltatta. A mint a kovács nagyon is nagyot talált ütni a patkóra, azt mondja neki az ördög (mert az volt a lovas) „Lassan, atyafi!” – s azzal tovább vágtatott, hogy csakúgy szórta a szikrát a lova patkója, a kovács meg majd oda lett ijedtében. A trienti zsinat a monda szerint a zordon Val Génovába száműzte a gonosz lelkeket és boszorkányokat, és azóta ott tartózkodnak, a mint az egyébiránt már kialvófélen lévő néphit tartja.
Az épen említett völgy bejáratáúl szolgáló sziklakapu mögött egy csodálatos alakú kőszál meredez. Ez a Zampa da gall (Kakasláb) nevű gonosz szellem, a ki nyalka gavallér képében is mutatkozik, de kakaslábát ép úgy nem tudja eltitkolni, mint a németek ördöge lólábát. Egy másik sziklának meg Schena da mul (Öszvérhát) a neve. Ez fáradt vándorokat, a kik elég vigyázatlanúl azt az óhajtást hallatják közelében, vajha már itt meg itt lennének, szívesen vesz föl a hátára s oda szállítja őket, a hova kivárakoznak. Egy szegény kaszás ember (segantino) egyszer szintén azt a vágyát nyilvánította, hogy bár csak távoli otthonában lehetne már. Nyomban ott termett mellette a Schena da mul, fölemelte, nagy zúgással nyílsebesen átrepűlt vele a levegőn s a háza előtt egy diófa tetejére tette le, a nélkűl, hogy bármi jutalmat kért volna tőle. További útunkban már sziklák és hozzájuk fűződő mondai alakok következnek, így a Calcarot (Szívmátra-féle), a mely a római Incubus és a német Alp mása; aztán a Manarot (Balta), a mely erdőpusztításra csábít; a ravasz Coa de caval (Lófark), s a legszebb vízesésnél, a Piz di Nardisio zuhatagánál a gonosz lelkek legfőbbike, büszke fejedelmük, a megfékezhetetlen Belaial és gyors lábú szolgája, a Pontirol; a gazficzkóként ismeretes Calzetta rossa (Piros harisnya) és a Palpalpegastro; mely oly rút, hogy Belaialnak egy boszorkát kellett hozzá feleségűl kényszerítenie, de nagyon gazdag; végűl Barzola, a korcsmáros, a ki látszólag igen jó és üde, azonban kínos hascsikarást okozó forrásvízzel szolgál; meg a Salvanel, a mely az Orco-hoz hasonlóan kegyetlenűl megjáratja és ijesztgeti az embereket. Ennek utána a boszorkányok rémes társasága következik, a kik némelyikének a neve ma már nem egészen világos értelmű. Ilyenek az Aga és Zambadegaltól született lánya, Niaga, továbbá Forca (Akasztófa), Malora (Balsors), Baorca (talán eredetileg Bifurca, mert mindenik kezén hat-hat újja s a hátán és a mellén púpja van), Pebordů (Csonkaláb), Grignota (Vigyorgó) és még több más. A boszorkányok száműzetésük előtt olyanok voltak, mint a többi emberek, de azóta láthatatlanokká lettek; azonban így is fölötte veszedelmesek és ártalmasok.
Judicariai kaszás (segantino).
Ottenfeld Rudolftól
Alig van csak némileg is feltűnőbb tó, melyhez szintén nem fűződnék valami monda. A Civezzano fölött, Trienttől éjszakkeletre eső Lago santo nevű tengerszemről azt regéli Mariani, hogy egy egész falu van a fenekén templomostól, s hogy e tó valamikor ki fog törni medréből és el fogja önteni Trientet. Lavaronéban egy kis tavacska egy rét helyén terül el, a melyen két testvér addig pörlekedett, míg egy reggelen párviadalra akartak már miatta kelni; a mikor azonban a rét mellett találkoztak, helyén már a tó vize állott. A Val di Ledro szép tavának színe a monda szerint egykor a legmagasb hegyekig ért, melyeknek szikláin a nép még ma is látja a hajók kikötésére szolgált vaskarikákat. A ladinok nem egy tengerszemről azt hiszik, hogy a fenekükről olykor fölhangzó s távoli dörgéshez hasonlító tompa moraj, a mélyükben honoló sárkányok heves hánykolódásától vagy viaskodásától származik. Régebben éjente e tüzes sárkányok az egyik tótól a másikhoz is átrepültek és olykor juhokat, meg szarvasmarhákat is ragadtak el a víz fenekére. De a mióta kereszteket állítottak a tavak partjára, azóta nem hallani róluk semmit sem. Grödenben is van egy Lago santo, melynek a helyén valaha kápolna állott; de egyszer az ott tanyázó pásztorok valami nagy gonoszságot követtek el a közelében, a miért is a szentély elsülyedt, s a tó hullámai árasztották el a helyét.
A régi időknek ma már kimerűlt kincses bányáiról is szól nem egy népmonda. Ilyenekben azonban mindig csak színaranyról van szó, egyéb érczekről nincsen említés. A bányák az emberek kevély elbizakodottsága miatt omlottak be, a kik mértéktelen gőgjükben arany golyókkal játszottak.
Tirol román vidékein is számos, a nép előtt kiválóan kedves szentnek a neve köré fűzött élővirág-koszorút a mondai hagyomány. Egyike a legérdekesebb ily legendáknak a rendenai Szent Julián mondája. E gazdag ifjú ember egy rettenetes forróságú nyári éjjelen, tudtán és akaratán kivűl szüleinek gyilkosává lett. Erre vezeklésűl Pinzolo mögé vonúlt a rengetegbe s az emberek lakaitól akkora távolságban keresett magának menedéket a sötét fenyvesek árnyában pihenő tó mellett, hogy már a kakasok kukoríkolása és a harangok kongása sem hallatszott el hozzá. De a törvény szolgái ott is rá akadtak, eleven kígyók mellé egy zsákba varrták s erre követ kötvén, a tóba hajították. De a zsák nem merűlt el, hanem enyhe szellőtől hajtatva, kiúszott a partra. Mikor kibontották, Juliánt nyugodt álomba merülten látták benne, a kígyók pedig szelíden köréje fonódva, jámboran nyaldosták a mellét. Erre szabadon bocsátották s békével hagyták vadonában, hol még aztán sokáig folytatta jámbor bűnbánó életét. Midőn számos év múltával téli időben egy ember arra ment, a tó partján a magas hó közepette egy magában álló, zöldelő és virúló jávorfát pillantott meg, melynek tövében a jámbor vezeklő megdicsőűlt holtteste feküdt. Ennek hírére mindenünnen oda csődűlt a nép; nagy tisztességgel eltemették a szentet és sírja fölé kápolnát emeltek, mely azóta többször megújíttatván, még ma is ott áll, s ott látható benne a kezében kígyót tartó szentnek fából faragott szobra. Minden év augusztusának első napjain búcsút tartanak itt a szent emlékére.
Val di Sole-i üstfoltozó (parolot).
Ottenfeld Rudolftól
A kápolna mellett egy gyógyító erejű forrás buzog, s a jámbor hit azt tartja, hogy az egész környék mentes a mérges kígyóktól, sőt egy innen való kavicsdarabbal az ember egyebütt is védekezhetik e veszedelmes állatok marása ellen.
Remeték Olasz-Tirolnak nem egy vidékén tartózkodtak egészen az újabb időkig s róluk is el lehetne egyet-mást mondani. Részint igazán jámbor életű s e mellett értelmes és tapasztalt emberek valának, kikhez gyakran nem hiába fordúlt a nép tanácsért, de bizony akadtak köztük olyanok is, a kik eléggé rászolgáltak, hogy a lakosság csúfot űzzön belőlük.
Lássuk most a népviseletet. Jellemző népies férfiviselet Dél-Tirol románjainál ma már sehol sem található. A régibb idők rikítón világos színei egészen eltűntek, s ma az egész ruházat többé-kevésbbé fakó egyszerűségű, jobbára szürke, barna vagy fekete. Hajdan az egyes völgyekben külön-külön saját férfiviselet volt, melynek minéműségéről érdekes tanúságot tesznek helyenként a búcsújáró templomok régibb fogadalmi képei. Így, hogy csak néhány példát említsünk, a fleimsiek széles hajtókás, a csípőn alúl érő hosszú fehér kabátokat viseltek; gombjaik és gomblyukaik kivarrása kék vagy vörös volt. Fassában magas köcsögkalapot hordtak, mely szalaggal volt körítve s aranyszálakból szőtt bojtok függtek le róla. Melléje rendesen még virágdíszt is tűztek. Posztókabátjuk fekete vagy zöld, a mellényük skarlát-piros volt. Rövid bőrnadrágjukat fehér övvel szorították a derékukra s a harisnyáik is fehérek valának. Ünnepeken a falu zászlótartója a többiekétől némileg elütő ruházatot ölt még ma is. A Rovereto melletti Vallarsa-völgy legényeinek száz évvel ez előtti ünneplő viselete nagyon hasonlított a Bozen melletti sarn-völgyiekéhez, ugyanis skarlát-piros rövid zekét s ugyanolyan színű mellényt, álló fehér inggallért s ingfodrot, alacsony, fekete, széles karimájú kalapot, bőrből vagy selyemből való, kivarrott övet s rövid bőr nadrágot viseltek, övükben rendesen ott volt a kés meg a pisztoly. E mellett a Vallarsában ép úgy, mint a hét német községben is általános volt régebben a puskaviselés, de fegyveröket, ha templomba mentek, az egyház falához támasztva kinn hagyták.
Foglalkozásuk szerint még ma is akadnak ugyan egyes népies typikus alakok, kik egynemű mesterségükhöz alkalmazkodó s így egyöntetű, de közelebbről bajosan részletezhető ruházatban járnak. Ilyenek a köszörűsök (i molet) Rendenában, és a rendenai meg a felső-sulzvölgyi szénakaszások (i segantini), a kik tavaszszal földmíves szerszámaikkal fölszerelve Olaszországba költöznek s csak késő őszszel térnek vissza övéikhez, keservesen szerzett keresményükön kivűl többnyire néhány, itt ritkaság számba menő búzakenyérkét (chizzeul) is vivén haza nyalánkságúl magukkal. Ilyenek továbbá a kipusztúlhatatlan szekeresek is (carrettieri), kiket a vasútak szaporodása mellett is folyton látni még kétkerekű, öszvérvonta magas talyigáikkal az országútakon. Az erős csontú, viharedzett öszvérhajcsárok (mulattieri) azonban ma már kiveszőfélen vannak, s alig látni többé csücskös sipkájukra borított, széles karimájú, gyűrött kalapot és rövid zergebőrnadrágot viselő alakjaikat. Eltűnt a szurtos, vén üstfoltozó (parolot) is, a ki rendesen a Nons- vagy a Sulzberg vidékéről való, s néha jómódú ember volt, habár nem igen keresett magának a csűrnél s egy kis alom szénánál jobb hálóhelyet. Megemlíthetnők még a kormos szénégetőket (carbonari), kiket szenes zsákokat czipelő öszvéreik kíséretében még ma is elég gyakran látni a félrébb eső völgyekben. Typikus alak még a szegény terragnolai faárús is, ki már kora hajnalban ott áll Rovereto piaczán s keresztbe font karokkal békén várja maga előtt nyalábokba rakott fakészlete vásárlóit.
Fehér fátyolos gyászoló nő és mosónő Rendenában.
Ottenfeld Rudolftól
A hiúságtól Dél-Tirolban sem egészen ment fehérnépet annyiban mindenesetre dicséret illeti, hogy még e tulajdonsága révén is legalább hívebben ragaszkodik viseletében a hagyományos régihez, mint a férfi-nem. De sajnos, ma már e dicséretet is csak vajmi fukar mértékkel osztogathatjuk, mert az olcsóbb s e mellett könnyebb és így kellemesebb használatú pamutszövetek bizony itt is mindinkább kiszorítják már a nehéz, régi gyapjú szoknyákat és kabátokat. Még a ladin nők ragaszkodnak leginkább, legalább egyes hagyományos ruhadarabjaikat illetőleg, a jellemző népviselethez. A fassai nők régibb viselete ma már csak ünnepi díszruha gyanánt él még itt-ott, de már így is kivesző félben van. Csak a tesinói nők hordják még ünneplőűl általánosan fölötte tarka és igen szembeötlő nemzeti öltözetüket. Fietta-Chioli Santo az ő „Notizie storico-critiche intorno a Tesino” (Borgo Valsuganában, 1878) czímű munkájában e viseletet a következőképen írja le A hajzat egy része nyolcz nagy fürtben lóg le jobbra-balra homlokukról, míg a másik része tarkójuk fölött serleg alakba csavart kontytyá van fonva. Kígyóalakú arany függőket hordanak a fülükben, a nyakukat pedig arany csatos széles korall-fűzér ékíti. Szépen kivasalt, fehér és virágos magas gallérjukról hátúl két bojtban végződő s összefont szalag lóg le. Vállukra hátúl háromszög csúcsában végződő nagy, tarka és igen czifra selyemkendőt kötnek. Mellénykéjük eleje szintén dúsan ki van czifrázva, ezüst pikkelyekből összerakott övüket pedig két oroszlánfejet ábrázoló arany csattal kapcsolják a derekukra. A mellényke alá keskeny újjú ruhaderékkal egybe varrott, finom fekete, sötétzöld vagy kék posztószoknyát öltenek, melynek a mellet födő része azonban nem látszik, minthogy a pruszlik eltakarja. Széles kötényük alapszíne a rajta lévő sok tarka dísztűl alig látszik. Virágos, hófehér harisnyáik a legfínomabb pamutból kötvék; fekete selyem és aranyszálakból hímzett arabeszkekkel díszes, hegyes orrú és magas sarkú czipőiket kis csatok és zöld szalagocskák kapcsolják egybe. Ez a jómódú tesinói nők ünnepi ruházata, melylyel kivált a legnagyobb Mária-ünnepen, Nagy-Boldogasszony napján (aug. 15.) ékeskednek. De már ez is csak a legújabb és századunk elejénél aligha idősb alakúlata a régibb viseletnek, mely egyszerűbb s talán épen ezért szebb volt ennél. Kötni és hímezni a tesinói asszonyok idegenektől tanúltak. Régibb időkben állítólag a Val Tesino egy-egy, akármily népes családjának is csak egyetlen pár közös czipője volt s valóságos családi ünnep számba ment, ha időről-időre a legnagyobb lábú családtagnak a lábára megint új pár czipőt mértek az egész háznép számára. Ezt felváltva sorban valamennyien csakis az első áldozás alkalmára húzták föl. A tesinói nők különben igen dolgosak és hétköznap egyszerű házi ruhájukban ugyan csak szorgoskodnak, még a legsulyosb földmíves munkából is kivéve a részüket. Más vidéki ember azonban mindig csak bizonyos koczkázattal vehet el tesinói leányt, minthogy az idegen földre kerűlt asszony, ha a szerelme nem köti eléggé új tűzhelyéhez, igen nehezen tud ellentállani erős honvágyának.
Híd és templom S. Colombanóban (a Vallarsa-völgyben).
Grubhofer Antaltól
Említsük meg még azt, hogy régebben majdnem általános szokás volt, legalább a Lager-völgyben, hogy a nők ünnep- és vasárnapon többnyire fekete ruhájuk fölé egy testüket tetőtől talpig leborító fehér fátyolt öltöttek, a mi azonban ma már szintén csak elvétve látható még itt-ott.
A szegényebb hegyvidékeken bizony néhol az asszonyoknak sem telik a drágább bőrczipők fényűzésére; a miért is ünnepnapon csak úgy, mint hétköznap, faczipőkben járnak, melyeknek sgálmere, dambre, cospi a nevük. Van is aztán kopogás, mikor a falu szépei vasárnaponként sorjában belépdelnek a templomba s szokott helyeikre mennek.
Lakóhelyük elrendezésében a ladinok a Német Tirolban dívó építkezési módot követik, a mennyiben a parasztházak itt is részben kőből, részben fából, építvék s a lakóhelyiségek a gazdaságiaktól rendszerint el vannak választva. Ellenben Olasz-Tirolban már bajos a parasztházaknak valamely uralkodó typusát meglelni, s joggal kétkedhetik az ember, vajjon egyáltalában volt-e valaha ily közös alapformájuk. Némely helyütt bolthajtásos kapualja vezet az udvarra; földszínt vannak az istálló meg az ólak, a félszerek és fás kamrák, helyenkint egy-egy szoba meg a konyha is. A kivűl vagy belűl körűlfutó folyosóval, vagy erkélyekkel ellátott első emeleten több rendbeli munka- és lakóhelyiség mellett a szénás és szalmás csűr is jól megfér. De minde helyiségek, az istállók kivételével, alkalom és szükség szerint könnyen át is alakíthatók, minthogy néha egy-egy házban több család is lakik együtt s még az egyetlen konyhát is meg kell osztani. Tulajdonképen jellemző része a háznak csakis a szellős, többnyire hullámos, cseréppel, ritkábban zsindelylyel vagy deszkával födött háztető, a mely alatt tágas padlások pótolják az esetleg hiányzó csűröket és pajtákat. A szalmafedelek ma már hovatovább ritkábbak. Festőinek ugyan elég festői, de nem a legbarátságosabb a falak porlepte szürkesége, a melyeken sokszor már csak alig van valamicske vakolat, nemkülönben a gyakran fölötte rozoga tetőgerendázat, meg a kivűlről a házba fölvezető meredek és többnyire igen keskeny lépcsőzet, a mely olyan, mintha nyomban össze akarna roskadni, továbbá a töredezett körfolyosón kiaggatott tarka ruhanemű s egyéb retye-mutya, a mi még itt időnkint látható szokott lenni. Kissé szigorúbb szóval élve, bizony piszoknak és rondaságnak is lehetne azt nevezni, a mit e házak tájékán látni, s e megrovást elég gyakran hallani is az erre járó idegenektől; de már ez szinte elkerűlhetetlen következménye annak, hogy a lakó és gazdasági helyiségek mind egy födél alatt vannak. Akadnak ugyan külön álló parasztházak is, a melyek kivűlről arányosan elosztott s egyenlő szabású ablakaikkal elég jól festenek, de földszint ezekben is ott az istálló, a kamrák és egyéb berakodó helyiségek, csak a középső emeletüket foglalják el a lakószobák, legfelűl meg egész a tető alá érő szellős pajták szolgálnak magtárúl, vagy egyéb gazdasági czélokra. Jobb módú családok birtokában helylyel-közzel oly házakra is találni, a melyek már a valódi úri lakokhoz hasonlítanak, ha tágas pitvaraikat nézzük, a melyekben szép mívű ódon szekrények állanak s képek függnek; de mit ér, mikor a téres szobák, kamarák és konyhák földje kőlapokkal vagy lesúrolt téglával van kirakva, az ajtók s ablakok roszúl záródnak, a kályhák, ha ugyan egyáltalában vannak, sehogy sem akarnak a helyükre illeni. Önkénytelen az a gondolata támad az embernek, hogy hajdan bizonyára szebb élet lehetett itt s kényelmesebb e hajlékok berendezése.
Útcza Mori helységben.
Grubhofer Antaltól
Ilyenféle a helységek elrendezése is. A ladinoknál a házak még német módra külön-külön állnak egymástól s mindenik kerttel és a hozzá tartozó réttel van körűlvéve; ellenben Olasz-Tirolban többnyire összeépített házsorok alkotta útczákból és közökből állanak a helységek. Mennyiben mondható ez már az eredeti építésmód eredményének és mennyiben csak a falvak későbbi növekedése és lakosságuk szaporodása okozta fejlődésnek, azt bajos eldönteni. Hogy már régi időben is kellett a tartomány e részében a római vicus mintájára épített falvaknak lenniök, azt elég világosan elárúlják a több, mint tíz-tizenkét helynévben előfordúló Vigo és Vigolo szavak is. De valószínű, hogy azért – kivált a hegyeken és a Rovereto körűli völgyekben – elég példája lehetett annak is, hogy az eredetileg elkülönzötten, bár egymáshoz elég közel álló parasztházak a lakosság szaporodtával előbb megoszlottak, majd melléjük járúlt újabb épületek révén lassankint egészen összenőttek, mindaddig, a míg utoljára ki- s behajló szegletekkel teli girbe-görbe útczák lettek belőlük. Így szorosabban összebújva, közös erővel jobban védekezhettek a középkor századaiban, a mikor zsarnok kényurak elég gyakran küldték a falvakba rabolva gyilkoló pribékjeiket, vagy tűzzel-vassal pusztították az egymás birtokát, ilyen támadások ellen is. Ma azonban már nem ártana, ha e háztömkelegeket egy kissé szélylyel lehetne megint tolni. Lassacskán különben, – igaz, hogy nem épen örvendetes módon, – a tűzvészek is gondoskodnak némikép e kivánat teljesedéséről, a mennyiben néha egy éjjel egy-egy egész falucska elhamvad. Mikor aztán romjaiból újra fölépül, legalább valamivel mégis csak távolabb kerülnek egymástól és jobb rendbe sorakoznak a házai.
