Az őskor Tirolban és Vorarlbergben. Wieser Ferencztől, fordította Boncz Ödön.
Az őskor Tirolban és Vorarlbergben.
Wieser Ferencztől, fordította Boncz Ödön.
Wieser Ferencztől, fordította Boncz Ödön.
Tirol a szó szoros értelmében átvonúló országútja (Ritter Károlyként „Passageland”) volt a népeknek. Fontossá teszi Italia és Németország, továbbá az Alpesek nyugati és keleti ágazatai közt való helyzete. Folyók áttöréseitől vájt mély nyílásai s könnyen járható alpesi hágói mindenfelől útakat nyitnak belé. Két fő útvonala épen a tartomány közepén metszi egymást. Az egyik délről az alsó Etsch és Eisack fölötti délvonal irányában haladó völgybarázda, mely a Brenneren át megy a Sill völgyén végig éjszak felé. A másik pedig messze keletről húzódik a Dráva és Rienz folyók két, ellentétes irányú folyása mentén. Ezen természetalkotta útakon tarka néprajok özönlöttek a tartományba, melyek ottlétöknek többé-kevésbbé mély nyomait hagyták maguk után. Ezen útakon haladt a kereskedő is és árúival együtt fontos új művelődési elemeket juttatott ide. E nyílt útakon előre nyomúló sokféle hatással azonban ellentétben áll némely völgyterületek természetes elzárt volta s a hegyi lakók természetében levő conservativ szellem és szívós ragaszkodás az egyszer megszokotthoz. Ezen tényezőknek tulajdonítható Tirolnak néprajzi sajátossága és történelmi fejlődése. Ezek már igen régi időkben döntő hatással voltak a tartomány benépesedésére és művelődésére sokkal előbb, hogysem a római légiók az Alpeseken át győztes bevonúlásukat megkezdették volna.
Természetes, hogy ama távoli őskorban, mikor a közép-európai ember a művelődésnek legalsó fokán állott, ilyen hatások még nem vehetők észre. A jégkorszakban az összes alpesi völgyeket hatalmas jégárak tették teljesen járhatatlanokká. Nem is mutatható ki, hogy Tirolban ezen korszakban emberek laktak volna. Az özönvízi gletcserek elenyészte után azonban egyes kalandozó vadászok, kik eddig az Alpesalji vidékeken laktak, csakhamar behatoltak ide a hegyek közé és lassanként állandó tanyákat is ütöttek a főbb völgyekben. Az Inn völgyének törmelékdombjaiban itt-ott maradványaik is találhatók ezeknek beiszapolódva, így durván égetett edénycserepek, széndarabok, vad- és házi állatok csontjai, melyek részben emberi kéztől idomítvák, stb. Kőszerszámok is kerültek elő elszórtan e völgy több helyén. Déli-Tirol napos völgyeiben, melyek előbb szabadúltak meg a jégtől s így előbb adtak helyet a telepűlőknek, – számos egyes neolith-korbeli tárgyakon kivűl – több ezen korbeli lakhelyre s azokban sok, kezdetleges műveltségről tanúskodó készítményekre, így kőfegyverekre és szerszámokra, agancsokra és csontokra, szabad kézzel alkotott, durva edények töredékeire akadtak. Mindezeket hamu- és szénréteg takarta. Ilyen tanyákra leltek Mori és Pomarolo mellett, a Dos Trentón, továbbá Kronmetz és Vervó mellett. Ezek a neolith korból való lakhelyek többnyire barlangokban, vagy meredeken kihajló sziklák alatt fordúlnak elő; Rovereto közelében és Vezzano mellett még az özönvízi gletcsermalmok üregeiben is fedeztek föl ilyeneket.
Kőfegyverek és eszközök használatára akadni még az alsó Etsch-vidéknek sok más telephelyein is, de azok későbbi korbeliek, más nép és más műveltség emlékei. Az azokban talált tárgyak ugyanis föltűnően megegyeznek a Po-síkság czölöpfalvainak, az úgy nevezett terramaréknak lelt tárgyaival, így nevezetesen itt is előfordúlnak a terramarékat annyira jellemző félholdalakú edényfülek, melyeket az olasz régészek ansa lunata-knak neveznek. Bár még ezen újabb telepesek műveltsége is nagyon kezdetleges volt, mégis nagyon felűlmúlja az a neolith-korbeli vándor vadász- és pásztortörzsek műveltségét két tekintetben, hogy t. i. a terramare-lakók már ismerték az érczöntést, meg hogy földmívelők levén, állandó lakhelyük is volt. A Po-síkság czölöpökön épűlt falvait, – miként Helbig W. meggyőzőleg kimutatta – az italicusok alapították mindjárt az apennini félszigetre való benyomúlásuk után. Ezen proto-italicusok (vagy umbrok, mint azon törzs után, mely Felső-Italiában állandóan megtelepedett, szintén nevezik őket) a ligurokat részint a félszigetnek éjszaknyugati sarkába szorították, részint leigázták és magukba olvasztották. Tulajdonképi terramarékat mindamellett eddig Tirolban bizonyossággal még nem állapítottak meg és igazi czölöpépítményeknek is csak bizonytalan nyomaik vannak.
A szóban forgó legrégibb bronzkori telepítvények magaslatokon és hegyoldalakon mutatkoznak. Mindamellett okvetetlenűl a proto-italicusoknak kell azokat tulajdonítanunk, mert egészen hasonló telepítvényekre akadhatunk a Pótól éjszakra az Alpesalji hegyeken is, melyekre nézve jellemző, hogy ott kőeszközök és fegyverek szintén nagyobb számban találhatók, mint bronzból készűltek, holott Emilia czölöpfalvaiban épen ellenkezőleg van a dolog. Az italicusok az apennini félszigetre való bevándorlásuk idején még nyilván meglehetősen csekély műveltségűek voltak, és csakis a Po síkságán való hosszas tartózkodásuk után jutottak magasabb értelmi fejlődésre, más részt pedig csakis a felső-italiai tóvidéken és mocsaras lapályokon mentek át arra, hogy lakásaikat czölöpzetre építsék.
Tirol éjszaki részén, a középhegység terraszain szintén akadtak kezdetleges lakhelyek nyomaira, melyek ugyanazon időből valók és körűlbelűl ugyanazon művelődési fokra mutatnak, mint a tartomány déli vidékein talált telepítvények. Vajon van-e ezek közt néprajzi összefüggés is, ezúttal még meg nem állapítható.
Tirolban a tulajdonképeni bronzkorból származó lelt tárgyak igen gyérek, Vorarlbergben aránylag számosabbak. Tirol ugyanis, mint általában a nagy forgalmi, átvonúlási vidékek, a bronzkort illetőleg a szegényesebb tartományok közé tartozik, ellenben Vorarlberg földrajzilag és művelődés-történetileg szorosabban csatlakozik Svájczhoz, a közép-európai bronzkori művelődés klasszikus hazájához. Mindamellett Tirolban is teljességgel ki lehet mutatni, hogy a régi telepek tovább is virágzottak, sőt a letelepűlés mindegyre terjedt is. Azon helyeken ugyanis, a hol terramare-féle műveltség nyomai kerültek elő, csaknem mindig későbbi idők készítményeire is találtak, és a tartomány legkülönfélébb helyein, a legfélreesőbb völgyzugokban és nehezen megközelíthető magaslatokon is leltek már a tulajdonképeni bronzkorból származó eszközöket, fegyvereket, ékszereket és szerszámokat.
Csak a bronzkor vége felé és a régibb vaskorban, vagyis a hallstatti műveltségi korszakban válnak a leletek szaporábbakká és sokfélébbekké. Ennek az érdekes műveltségi korszaknak úgy Tirolban, mint Felső-Olaszországban és a keleti Alpesek szomszédságában is a sírmezők a dús forrásai. Ilyeneket az utóbbi évtizedekben sok helyütt ástak föl a Középponti-Alpes hegylánczon innen is, túl is. E sírok általában laposak és külsőleg semmiről sem ismerhetők föl. A hol csak lehetséges, rendesen valamely folyónak vagy pataknak a partján feküsznek, még pedig olyan magasan, hogy vízáradáskor sem voltak az öntés veszélyének kitéve. Valamennyiben elégetett hamvak vannak, csupán két éjszak-tiroli temető helyen (Matrei és Sistrans) fordúl elő ily hamvakkal telt sírok mellett itt-ott csontvázakat rejtő is. Az elégetett hamvakat agyag-urnákban, olykor bronz-vedrekben temették el. A hamvvedret többnyire kövekkel rakták körűl s egy nagy kőlappal födték be. Kivételesen az elhamvasztott csontok egy faragatlan kőlapokból alkotott kőládában vannak. Az urnákban s részben mellettök vannak a mellékletek. Csaknem minden sírban található néhány kisebb agyagedény, többnyire kettő, egy kupa, meg egy lapos csésze; ritkák a bronzedények. A mellékletek között igen gyakori a kés, de egyéb házi eszköz is. Ékszer félékre szintén sokszor akadnak kivált a női sírokban.
Leggazdagabb sírmező a Etsch vidéken a pfatteni, Bozentől délre. Vannak ott sírok a bronzkor végétől az egész hallstatti korszakon át a La Tčne-féle korig terjedő hosszú idő minden szakából. Az a műveltség, melyről e sírok elrendezése és tartalmuk tanúskodik, erős italiai hatás alatt állt. Az itt és a felső-olaszországi Villanova, Bologna s úgy szintén Este temetkező helyein lelt tárgyak igen szoros viszonyban állanak egymással. Különösen érdekes azonban, hogy az itt lelt tárgyak közűl több még határozottan terramare-typusú s így föl kell tennünk, hogy a régi proto-itali lakosság őstörzse még ebben a korszakban is hatalmában tartotta korábbi lakhelyeit és csak lassan fogadta el az újabb művelődés formáit.
Az éjszak-tiroli urna-temetők közűl legelsőbben a Matrei és Wörgl helységieket ásták ki. Sajnos, hogy ezekről pontosabb tudósításaink nincsenek. Mindamellett az insbrucki múzeumban levő tárgyakból kitűnik, hogy ezek a temetők egy részt még a tulajdonképeni bronzkorba nyúlnak vissza, más részt a római uralom idején is még temetkező helyek voltak. Az italiai művelődés hatása itt is félreismerhetetlen, de épen nem oly élesen és határozottan felötlő, mint Pfattenben; viszont egészen olyanok is vannak köztük, mint a svájczi czölöpépítményekben, Dél-Németországban és Ausztriában lelt tárgyak. Szintén ily hasonlóság ismerhető föl az Innsbruck melletti Hötting és Völs gondosan átkutatott urna-temetőinél is. Emezeknél mégis a legtöbb sírnak tartalmán a bronzkor stílusa látható. Jellemző egyebek közt még a fibuláknak csaknem teljes hiánya is. Az egyetlen ismeretes példány olyanféle egyszerű alkatú, a milyen a tulajdonképeni bronzkori telepeken, pl. a peschierai czölöpépítményekben fordúl elő. E helyen nagy számmal vannak a fibulát mintegy helyettesítő egyenes tűk, melyeket részint hajtűzésre, részint a ruházatnak összefoglalására használtak. Más egyéb eszközök is ugyanilyen typusúak, pl. a karpereczek, kések, kivált pedig egy igen jellemző kétpengéjű borotva, stb. Több körűlmény azonban, pl. hogy olykor vasfélék és hallstatti jellegű bronz tárgyak is fordulnak elő, továbbá hogy más sírmezők vaskori leleteivel az edényformák és a sírba helyezés módja tekintetében megegyezők, a mellett bizonyít, hogy a völsi, és höttingi temetők sem olyan régiek, mint a milyeneknek látszanak. Ezek a vidékek távolabb estek az italiai művelődés hatásától és általában nem is valamely közlekedési vonal mellett feküdtek. Az a fő út, mely az Etsch vidékét a Brenneren át az éjszakkal összeköté, elkerülte azt a helyet, a hol később Innsbruck virágzott föl, s Matreiből egyenesen a középhegységi terraszon át ment a halli sóbányákhoz s onnan tovább az éjszaki alpeselvi tartományba. Így történt, hogy ezen gyér forgalmú helyek a bronzkorbeli fejlettség fokán állottak még akkor is, mikor a tartomány déli részén kedvezőbb közlekedés mellett már régen elterjedtek a két fémet használó új művelődés formái. A vasat természetesen még délen is sokáig csak kis mértékben használták.
Lényegesen más képe van a hátsó Isel-völgyben nem régiben föltárt welzelachi temetőnek. Míg ugyanis az eddig fölsorolt sírmezőkön legelterjedtebbek az agyag hamvvedrek, addig ilyenek Welzelachban (egyetlen kivétellel) elő sem fordúlnak, hanem itt az elhamvasztott tetemeket vagy bronzedénybe tették, vagy egyenesen kőlapokból álló sírba rakták. Még nagyobb különbség van a sírokba tett mellék-tárgyak között. Ezek stílus tekintetében egészen más neműek, mint a többi sírmezőbeliek s míg emezekben fegyvereket nem találtak, itt számos lándzsahegy és fokos kerűlt elő. Mindenekelőtt pedig Welzelachban a vas tárgyak nagyobb számúak a bronzoknál. A karpereczek és más ékszerek, kések, valamint az említett fokosok és lándzsahegyek általában vasból valók. S ez a sírmező mégis ugyanabba a korba tartozik, melybe a többiek Tirolban, csakhogy valamivel szűkebb időközre, vagyis pusztán a tulajdonképi hallstatti korszakra szorítkozik.
Itt akadunk legelőször tiroli sírmezőn a vasnak általánosan elterjedt használatára, míg az új fém ugyanazon időben még egyáltalán nem, vagy csak nagyon gyéren fordúl elő Tirolban egyebütt. A welzelachi temető minden tekintetben, s így ebben a részben is a legfeltűnőbben hasonlít a szomszédos kelet-alpesi tartományok, névszerint Krajna és déli Stiria sírmezőihez. Sok bizonyság szól a mellett, hogy a vas használata keletről és délkeletről jutott Tirolba a Dráva-völgy ősrégi országútján.
E sírmezőknek a tartalmából, úgy szintén a Tirolban sok helyütt előkerűlt egyes lelt tárgyakból meglehetősen világos képet alkothatunk a régibb vaskor itteni lakosainak művelődési állapotáról és életmódjáról.
A letelepűlés tetemesen gyarapodott. A lelőhelyek mind közelebb-közelebb esnek egymáshoz és mélyebben hatolnak be a mellékvölgyekbe is. A fő völgyek népességének jó sűrű voltát meggyőzőleg bizonyítja az, hogy a mai Innsbruck tőszomszédságában nem kevesebb, mint négy temetőhelyre találtak (Hötting, Völs, Sistrans, Sonnenburg), melyekhez valamivel távolabb még más három (Matrei, Imst és Wörgl) sorakozik. Ezek az egységes és hosszabb időn át megállapodott szertartási szabályok szerint használt temetők azt mutatják, hogy itt nagyobb községek lehettek. A népesség már teljesen megtelepűlt volt, s valóságos falvakban és tanyákban lakott. Földmívelők voltak, kik szántóföldjeik és nyájaik hasznából éltek. Szántóföldjeiknek terrasz-szerű dűlői a völgyoldalakon még sok helyt fölismerhetők. Gazdasági eszközeikből is főnmaradt egy s más: sarlók, vágókések, kapák, fejszék, stb. A zord Alpes hegységnek ekkor még fékezetlen természeti erőivel való folytonos harczban nyomorú életük lehetett. Abból, hogy a legtöbb sírban fegyverek nincsenek, épen nem szabad azt következtetnünk, hogy a lakosság elpuhúlt, vagy harcziatlan természetű volt volna. A rhäti törzsek vitézségét és hadra termettségét eléggé bizonyítják a klasszikus írók tudósításai. De a fegyver sokkal értékesebb jószáguk volt, hogysem azt rendesen a halott mellé temették volna; úgy látszik, csak az elesettek mellé tették fegyveröket a sírba. Egyes sírokból számos és különféle fegyverzeti készletek kerültek elő: sisakok és pajzspántok, kardok, tőrök, csákányok, lándzsa- és hajítódárdahegyek. Fegyvereiket egész műveltségükkel egyezőleg főképen bronzból készítették. Vaskardok csak a La Tčne-féle korszakban fordúlnak elő; hallstatti typusú vaskardot egyetlen egyet sem találtak az egész Tirolban.
Bronz-edényfajták Tirolból.
Charlemont Hugótól
A lakosság, ha ellenség fenyegette, sánczváraiba (Wallburg) vonúlt, melyeknek nyomaira ma is akadni Tirol minden részében. E várak többnyire nehezen megközelíthető sziklaormokon voltak, kivált a völgyek összeszögellésénél levő hegyfokokon, árkokkal, és összehordott nagy kövekből rakott magas sánczokkal voltak megerősítve. Ezek voltak azok a rhäti várak, melyekről Horatius az Augustushoz intézett diadalhymnusában így énekelt:
Drusus Genaunos, implacidum genus,
Brennosque veloces et arces
Alpibus impositas tremendis
Dejecit acer plus vice simplici.
Brennosque veloces et arces
Alpibus impositas tremendis
Dejecit acer plus vice simplici.
Legszebb és legépebb sánczvára Tirolnak a Meran melletti Sinichkopfon levő.
A rhäti őslakóknak szentélyei szintén többnyire nyílt, napfényes magaslatokon állottak, mert hisz a természet sehol nem indítja jobban az embert a „magaslatokon való ájtatoskodás”-ra, mint az Alpeseknek égbe nyúló csúcsai között. Voltak ájtatossági helyek a magányos erdőségben is, melynek félhomálya és titokzatos zúgása az istenség közellétét sejttette. A legtöbbnyire csak fából ácsolt, ritkán kőből rakott templomocskák falaira, vagy a közeli fákra a segedelmet kereső zarándok vasból kovácsolt vagy bronz lemezből metszett (S. Zeno és Mechel, Nonsbergen) durva készítésű állat- és emberalakokat, avagy emberi tagokat utánzó formákat akasztgatott, és fényáldozatúl (a naptányér jelképe gyanánt) körbe rakott sok kanóczú mécseseket is gyújtott (Obermauern, Virgen mellett). Ezeken a régi áldozati helyeken ma sok helyt búcsújáró templomok, Kalvária-kápolnák és feszületek állanak, a pogány fogadalmi képeket és mécsáldozatot pedig a keresztények váltották föl, melyek külsőleg sokban hasonlók ősrégi mintáikhoz.
A rhäti lakosok kézművessége a korhoz képest már magas fokon állott. A fazekasságról igen jó tájékoztatók az urnatemetők, melyeknek számos és különféle edényeit mind helyben készítették. Technikailag ez az ipar természetesen még nem volt valami különösen fejlett. A fazekas korong használatának nyoma sincsen; az edények, a legnagyobb hamvvedrek is, mind puszta kézzel idomítvák, s az agyagot, hogy szilárdabbá tegyék, durva homokkal keverték. Az edények külsejét lapátka-szerű eszközökkel simították, és vagy épen nem, vagy csak kevéssé égették ki. Festés sehol sem fondúl elő, máz természetesen még kevésbbé; a kisebb edényeknek gyakran úgy adtak fekete színt, hogy az agyagba szénport, vagy ritkábban graphitot kevertek. Más részt azonban meglepő az edények különfélesége, alaki szépsége és díszítésbeli gazdagsága. A tulajdonképeni hamvvedrek közűl kiváló főleg az a fajta, melynél az edény nyakának szélesen kihajló karimáját csavart oszlopocskáin támogatják, az urna öblét pedig belűlről kifelé nyomott, concentricusan rovátkolt dudorok és gazdag vonal-díszítések ékesítik. Igen csínos alakúak és ízléses ékítésűek a kupa- és korsóalakú halotti edények, és csodálkozhatunk ezen edények falának finomságán és egyenletes vastagságán, ha meggondoljuk, hogy azokat korong nélkűl készítették.
A szövőipar készítményeiből csak nagyon gyér szövet-lenyomatok maradtak fönn a hamvak melletti fémtárgyak rozsdájában. Mégis világosan megkülönböztethetünk fínomabb és durvább, valószínűleg gyapjúból és lenből való szöveteket, sőt azok különféle mintázatát és szövési módját is.
Széppé és festőileg kecsessé az öltözetet a kiválóan kedvelt bronz ékességek használata tette. A déli és keleti szomszédos törzsek fényes pompázásáról és ragyogó gazdagságáról a tiroli hegyek szegény pórnépénél természetesen szó sem lehet; de gyermekies öröme telt ennek is a ragyogóban és fénylőben, s a legszegényesebb sírban is vannak nyomai a csillogó apróságoknak. A leggyakrabban előfordúló ékszerfélék mindenekelőtt a legkülönfélébb alakú fibulák; aztán az egyenes, gyakran jókora hosszú, sokféleképen idomított gombú tűk (kiváltképen jellemző erre a vidékre nézve a mákfej-alak); karra való karikák, simák, csavartak és kígyóalakúak; vékony bádogból készűlt széles és karczolatos czifrázatú karpántok, gyűrűk és fülbe való karikák. Nyak- és melldíszűl lánczocskák, csörgő bádoglapok és dróttekercsek, ritkábban borostyánkő- és üveggyöngy-füzérek szolgáltak. A nemes fémek közűl nagy ritkán akadunk finom, aranydrótból való tekercsekre; ezüst egyáltalán nem fordúl elő. Derekuk köré egyszerű vagy stilizált záró kapocscsal ellátott bőrövet csatoltak, olykor az ilyen öv egészen, vagy csak mellső részén trébelt, vagy vésett díszítésű bronzbádog-lapocskákból állott. Sajátságos félgömbszerű bronz kupakocskákra is találnak gyakran, melyeknek hegyei visszafelé görbűltek; igen valószínűleg ezek is bőrövek díszítéséhez tartoztak. A mostani tiroli parasztoknak bronz és ónszögekkel kivert bőröveiben talán ezen ősrégi viseletnek némi emlékét szemlélhetjük.
Moritzingből való bronz-edénytöredékek, sisak és kard.
Charlemont Hugótól
A háztartás legértékesebb tárgyai közé tartoztak a bronzedények, melyek nagy számmal és a legváltozatosabb typusokban maradtak fönn. Ezeket, mint már említettük, esetleg hamvvedrek gyanánt is használták, első sorban azonban a háztartásnál főző és víztartó edényekűl szolgáltak, mire nélkülözhetetlenek voltak, mert a roszúl égetett agyagedények likacsosságuk miatt folyadékok tartására nem igen voltak alkalmasok. Mint Déli-Tirol legtöbb völgyében még maig is, úgy látszik, egy-egy víztartó fémcsöbör a legszegényebb gunyhóban sem hiányzott akkor sem. A legtöbb ilyen edény igen egyszerű alakú és sima oldalú, egyesek azonban ízlésesen vannak stilizálva és gazdagon díszítve. Kiválóan érdekesek nevezetesen, a matreii és moritzingi edénytöredékek és a rajtuk levő trébelt képes ábrázoláson, melyek ünnepi meneteket, kocsiversenyt, harczi játékokat és állatsorozatokat mutatnak, a nagyobb csöbrökön több egymás fölötti rendben is. Az alakokat kivűlről vésővel, apró és sűrűn egymás mellett álló verettel rajzolták meg, aztán úgy trébelték ki belülről. Ezeket az edényeket régészetileg az teszi nagyobb érdekűekké, hogy technika, stílus és compositio dolgában Felső-Olaszországnak és a kelet-alpesi tartományoknak hasonló lelt tárgyaival még a részletekben is megegyeznek. Jellemzők rajtuk kiváltképen a hosszú újjatlan köpenyegekben és lapos tetejű sapkákban ünnepiesen vonúló férfiak. A pályadíjúl közibük állított tarajos sisak mellett viaskodó mezítelen birkózók élénk mozdúlatú csoportja, melyet a matreii töredéken láthatunk, épen úgy megvan a Watschban és a Bologna melletti Arnoaldiban talált situlákon, meg némi módosítással egy Estében levő vedren is.
Korábban általánosan elfogadott föltevés volt, hogy a bronzedények és ékszerek mind kereskedés útján kerültek Italiából Közép-Európába és éjszakra. De kétségtelen, hogy a bronz tárgyak jó része, valamint a keleti alpesi tartományokban, úgy Tirolban is belföldi készítmény. Igazolják ezt a tartományban űzött bányászatnak fölismerhető nyomai, meg a több felé kimutatható olvasztó helyek és a talált öntő formák is.
Bizonyossággal ki van derítve, hogy az őskorban a Kelchalpon, meg a Kitzbühel melletti Schattbergen rézbányák voltak; nyoma van ily bányának Schwaz táján is. A hátsó Isel vidéken (Welzelachnál és a Mullitz völgyében) minden valószínűség szerint már az őskorban is aknáztak érczeket. Kétségtelenül ezek csalógathatták olyan korán a telepűlőket ebbe a zord, minden forgalomtól félre eső, magas fekvésű völgybe, és az említett welzelachi temetkező hely, úgy szintén más szomszédos sírmezők is, melyekből általánosan jó módú népre következtethetünk, ezzel a bányászattal bizonyára kapcsolatban állanak.
Őskori olvasztó helyeket már több évtizeddel ez előtt találtak az Innsbruck melletti Isel hegyen és a Puster völgyében Vintl mellett. Akadtak ott nyers-fémdarabokra, salakra, félig kész és roszúl sikerűlt öntvényekre, meg sok összetört bronz tárgyra, melyeket nyilván újraöntés végett gyűjtöttek itt össze. Sajnos, hogy e nagyon érdekes két lelőhely egyikét sem kutatták ki szakszerűen. Az Isel hegyén állott olvasztó-hely külső nagyszerűségére mutat az, hogy az ott fölhalmozott bronz anyagot a későbbi emberek szekerekkel hordták és mázsaszámra adták el harang- és rézöntőknek. Azok a csekély maradványok, melyeket az innsbrucki Ferdinandeum számára megmentettek, mind a két lelőhelyet a hallstatti korszakhoz tartozóknak mutatják. Egy másik lelőhelyre, mely, úgy látszik, a tulajdonképeni bronz-korból való, Vorarlbergben Altenstadt mellett akadtak, hol nagy fémlepényeket és néhány kész bronz tárgyat ástak ki.
Matreiból való bronz-edénytöredékek.
Charlemont Hugótól
Mindamellett nem szabad valami igen nagyot képzelnünk Tirol régi lakosságának fémtechnikai ügyességéről. A finomabb, művészi ízléssel készített tárgyak bizonyára részben máshonnét kerültek ide. Mutatják ezt azok az előkerűlt stilizált bronz tárgyak, melyek úgy technikájuk, mint díszítésük tekintetében annyira megegyeznek a szomszédos vidékek lelt tárgyaival, hogy mindannyit ugyanazon műhelyek készítményeinek kell tartanunk.
A lelt tárgyak összefoglaló méltatásánál önkényt merűl föl az a kérdés kik voltak hát Tirolnak őslakói a bronz-kor végén, meg a régibb vas-korban, s melyik népcsoporthoz sorozhatjuk őket? Az őstörténelmi kutatásnak ezen néprajzi kérdéssel szemben egyelőre kissé tartózkodónak kell lennie és határozott választ erre a jelenleg meglevő lelt tárgyakból még nem lehet adni. Mégis egyes fő dolgokat már most is meghatározottaknak tekinthetünk.
Római és görög források Keleti-Svájcz és Tirol lakosait rhäti néven nevezik. Ez a gyűjtőnév néptani meghatározás dolgában épen úgy jelentőség nélkűli, mint a mostani „tiroli” elnevezés. Bizonyos ugyanis, hogy Tirolban már a hallstatti korban több, egymástól nyelvre és szokásokra nézve különböző nép lakott. Vegyes népességre mutatnak már az urnatemetőkben egymás mellett előfordúló hamvasztott tetemű és csontvázas sírok is. Két törzsnek állandó itt lakását igazolják még maguk a sírokban lelt tárgyak, a fölíratok, meg az ország helységeinek és dűlőinek nevei, továbbá hitelt érdemlő régi írók adatai is. Ennek a két törzsnek egyike az etruszkok, másika az illyr venetek törzse volt. Területeik határainak szabatos megvonása most még nem lehetséges. Mellettük és köztük a félre esőbb völgyekben megőrizték nemzeti sajátosságukat még a bronz-kori telepesek maradékai is, és bizonyára sok időbe kerűlt, míg őket az új bevándorlók nagyobb fokú művelődésükkel teljesen magukba olvaszthatták.
A Krisztus előtti utolsó évszázadokban nyugatról egy új nép nyomúlt Tirolba: a gallusok. Ezeknek tulajdonítják a La Tčne-féle művelődés formaköréhez tartozó lelt tárgyakat. A La Tčne-féle korszak jellemző készítményeire, milyenek nevezetesen az egytagú, visszahajló zárórészszel ellátott fibulák, a hosszú keskeny vas kard vas hüvelylyel, vas lándzsahegyek, stb. Tirolnak minden vidékén akadtak. Gyakran bizonyára csak a kereskedelem útján terjedt gall műveltség hatását igazolják. Egyes nagyobb leletekből azonban, így pl. a Grödner völgyben St. Ulrich melletti Col de flam-nál levő temető egységes La Tčne-jellegű tárgyaiból is azt következtethetjük, hogy itt megtelepedett gall lakosság lehetett.
Ezek voltak azok a népek és művelődési rétegek, melyekkel a rómaiak találkozának, mikor időszámításunk kezdetén Rhätiába betörvén, az országot gyors diadallal meghódították. A római uralom és annak kiméletlenűl egyenlősítő közigazgatási rendszere ellenében a korábbi műveltség hosszasabban fönn nem állhatott. De még sokáig találhatunk a régi lakosság egykori formáinak nyomaira a későbbi sírok provinciális római typusú lelt tárgyaiban.
