Olasz -Tirol. Schneller Keresztélytől, fordította Katona Lajos.
Olasz -Tirol.
Schneller Keresztélytől, fordította Katona Lajos.
Schneller Keresztélytől, fordította Katona Lajos.
Az Etsch-völgy. A Bozentól dél felé útazónak már messziről szemébe ötlik az a feltűnő völgytorok, melyet Salurn alatt egy felől a Geierberg széles, vaskos és meredek hegytömege, a másik oldaltól meg egy élesen kiszögellő hegycsúcs alkot. E völgyszoros, mely a longobardok, bajorok és frankok itt vívott kemény csatáiról történeti nevezetességűvé vált, a német és az olasz nyelvterületnek, Német- és Olasz-Tirolnak határvonala.
Az Etsch-völgynek már Merantól Salurnig is kitetsző változatos jellege innen egész a Veronai szorosokig terjedő további részében még élesebb ellentétekké fokozódik. Egy részt mind sűrűbbek és dúsabbak a síkföld gondosan ápolt ültetvényei; a falvakat majdnem szakadatlan lánczolatban kertek és szőlők veszik körűl, sőt a helységek házai közé is messze be-benyúlnak; a kerteket és szőlőket fasorok és keresztűl-kasúl húzódó falak szelik át. E dús tenyészettel ellentétben a hegyek, a Monte Baldót kivéve, mind zordonabbak és ridegebbek, a mint odább-odább haladunk. Sokkal ritkábban láthatók a magaslatokon rétek s még ritkábban szálerdők, mint az Etsch-völgy felső, német részében. Hanem azért az Etsch-völgyet két oldalról szegélyező ezen hegylánczolatok mégis igen változatosak. Bemélyedések, mellékvölgyek, szakadékok, szurdokok és hegyöblök, mindúntalan eléjök tolakodó, de csakhamar ismét véget érő előhegységek, az emberi kéz több ezredéves munkájának mindenütt felötlő nyomai, melyek itt merészen fölhatolnak a lehető legmagasb határokig, s mindehhez a hónapokon át állandón derűlt délszaki égboltozat oly változatossá teszik e vidéket, hogy lefestésére inkább a festő ecsete, mintsem az író tolla képes.
Salurn völgyszorosán túl Olasz-Tirolba léptünk. Itt jobbra egy tágas, éjszak felől kőszálaktól kerített öblözetben, a Nonsbergből ömlő Noce két partján Mezzolombardo és Mezzotedesco (Wälsch- és Deutschmetz) nagy helységek fekszenek. Mögöttük egy keskeny hegyhasadék nyílik, melyen át a Nonsberg tövének egy kis része látható. Deutschmetz fölött egy sziklatetőn egy romban heverő várkastély látszik, melynek oklevelekben Corona de Mezzo, később pedig St. Gotthard remeteség a neve.
E helységekkel szemközt, az Etschnek a bal partján San Michele falu áll, hol hajdan egy kanonokrendű apátság volt, melynek fő alapítói Eppan urai voltak. 1807-ben az apátság megszűnt s azóta nem is támadt föl többé; ma a monostor terjedelmes épületei egy tartományi költségen alapított és fentartott jó hírű gazdasági iskolának szolgálnak helyiségűl. San Michele fölött áll a nem valami nagy Königsberg várkastély, melynek urai egykor az egész vidéket adóztatták.
Mezzolombardótól Trientig jobbra egy csekély magasságú meredek és komor hegyfal húzódik. Balra ellenben lelapúl a falvakkal és tanyákkal tele hintett hegyvidék, míg éjszakkeletre Trient fölött a Kalisbergben ismét 1.093 méter magasra emelkedik. Az út mellett balra a völgyben az újabb keletű és csínos Lavis mezőváros áll épen ott, a hol a háttérből Fassa felől érkező s áradásaikor igen veszedelmes Avisio folyó egy porphyrsziklaszoroson át az Etsch-völgybe lép s Lavistól le az Etschig egy kopár, széles és hosszú kavicsterületet alkotott, melyen a vasút az Etsch közelében húzódó, 921 méter hosszú, de alacsony kőhídon halad át.
További útunkban balkéz felől falvakkal és mezei lakokkal sűrűn beépített középhegység, jobbra pedig az óriási szemölcshöz hasonló – már a régiektől is Verruca-nak nevezett – Doss Trento tűnik elénk. Ez egy kerek, 289 méter magas szikladomb, melynek tetejét sapka gyanánt cserjéssel vegyes lomberdő fedi. Most a keskeny völgyben Trient, a régiek Tridentuma, bontakozik ki előttünk. Az ősrégi város, a tartomány legrégibb helysége, közel kétezer esztendőnek olykor-olykor viharos viszontagságait látta maga fölött lezajlani. Az Etsch hajdan jókora tágas ívű kanyarodással a város éjszaki vége körül folyt, míg ma épen a Doss Trento alatt halad el egyenes vonalban, s a régi medre csatornává lett.
Trient olyan város, mely néhány évszázaddal ez előtt élte virágkorát. Legfényesebb napjai mindenesetre a XVI. században voltak, a híres zsinat idején, mely félbeszakításokkal 1545-től 1563-ig tartott. Elképzelhetni, mekkorára emelkedhetett ez évek alatt az ide sereglett bíbornokok, pátriárkák, püspökök, érsekek, követek s egyéb magas rangú egyének nagy számát s a velük és kíséretükben volt nagy udvartartást és szolgaszemélyzetet elszállásolni csak tetemes építkezés, átalakítás és bővítés mellett képes városban az élénk sürgés-forgás, az ily alkalmakkal együtt járó fokozottabb ipari tevékenység és kereskedelem. Hol is férhettek el valamennyien? – kérdjük ma, s a zsinat elmúlta után, melynek minden félbeszakítása nagy szomorúságot okozott a városkának, vége pedig még jobban gyászba borította polgárait, bizonyára bajos lehetett az így megürült új Trientre csak ráismerni is. Ma számos keskeny és girbe-görbe útczája és sikátora mellett van néhány szélesebb útczája és tere is, és nem egy kiváló épület is magára vonja benne figyelmünket; ezek közűl kiválóan kiemelendő a legújabb időben kitatarozott székesegyház, melynek nem egységes stílben szerkesztett épülete a XIII. századból való; továbbá a Santa Maria Maggiore templom, a zsinati ülések székhelye; melyben egy híres, de 1819-ben villámcsapástól elpusztúlt orgona állott; aztán a gót stílű s megújított homlokzatú Szent Péter plebánia-templom, végűl a Zambelli- (valamikor Fugger) és Tabarelli- (Salvadori) féle kastélyok. A város, egyéb felötlő jellemvonásai és ismertető részletei közé tartoznak még az őrtorony (alatta a főtemplom terén a szép Triton-kút), az úgy nevezett Zöld torony a régi Etsch mellett, a történelmi nevezetességű Wanga-torony, a Castello di buon coniglio, végűl az Etschen túl az igen régi Szent Apollinaris-egyház, mely az ó-korban állítólag Saturnus temploma volt. A már említett Doss Trento tetején, honnan a francziák 1703-ban iszonyúan, de mégis hijába bombázták a várost, erősség áll, de alúlról csak kevéske látszik belőle.
A Doss Trentótól délnyugatra egy magas sziklafal fölött, melyről egy patak vize esik alá, egy völgyteknőben Sardagna falu fekszik, csak a sziklafal szélén álló templomocskáját mutatva az alúlról nézőnek. A Dosso mögött az út Judicaria felé előbb az ültetvényektől borított hegyoldalon húzódik, aztán pedig nyugatra kanyarodva, az „il Buco di Vela” árnyékos hűs sziklaszoroson halad át fölfelé a szorost és az útat elzáró erősségig. Odább nyugatra egy teknőszerűen behorpadt fensíkon szanaszét a Sopramonte nevű vidék helységei feküsznek. Középen egy hosszú, keskeny tó van, melyen túl nyugatra Terlago (trans lacum) falu fekszik. Ezen is túl kopár szirtsivataggá válik a vidék. De már az ezzel átellenes Monte Bondone föl egészen 2.100 méter magas csúcsáig erdők, mezők, rétek és havasi legelők zöldjében díszlik. A fensíkról az út nyugatnak lefelé ereszkedik s Vezzano mezővároson át a Sarca-völgybe visz.
Trienttől az országút délre a Corso nevű széles fasor közt a Fersina félelmes hegyi patakhoz megy, melynek partjaira nagy költséggel széles gátakat építettek. Fönn balra a dél felé lejtő Povo és Villazzano középhegységek terjednek, tele nyárilakokkal, melyek körűl itt-ott látható kisebb cyprusfa-csoportok már Olaszország közelségét hirdetik. Lejebb Mattarello falu van, mely fölött keletnek a Vigolo-Vattaro hegynyereg könnyű és kényelmes átjáróúl szolgál Valsugana felé.
Trient.
Bernt Rudolftól
Az Etschen túl, az egyenes irányban haladó, sivár tekintetű hegysor lábánál Ravina és Romagnano falvak láthatók. Az utóbbinál a Rio di Bondone rövid fenvölgye járhatatlan sziklaszakadékkal vágódik be a hegységbe. Jókora magasságból néz alá e helyt Garniga hegyi község, mely több, részben német nevű tanyából áll s hajdan valószínűleg kisebb fontosságú bányatelep volt.
Garniga már a Lager-völgyhöz (Valle Lagarina) tartozik. Így hívják t. i. az Etsch-völgy legalsó részét, mely Mattarellótól a Veronai szorosokig terjed. Itt Mattarello alatt egy hatalmas hegykönyök előtt elhaladva s Besenello falut fönn balkéz felől hagyva, legelőbb is a tekintélyesebb Calliano helységhez érünk. Festői látvány a Calliano fölött álló Castel Beseno terjedelmes, de alacsony és ma már alig lakható épületeinek csoportja. A Folgaria-völgy előtt gát gyanánt fekszik keresztben a délről egy mély szakadék, éjszakról meg egy bemélyedés által határolt széles Schlossberg. A völgyből kiömlő Rossbach (el Rospoc) Calliano előtt elhaladva az Etschbe önti vizét. Folgaria, németül Folgareit vagy Villgreit, hat egyházas falut és számos tanyát s majorságot magával egyesítő nagy hegyi község, melynek hajdan tősgyökeres német volt a lakossága. Ma a német szó itt kihalófélben van, s csak a helynevek százaiban él még, de sokszor a fölismerhetetlenségig elváltozva. Callianónál a velenczések 1487-ben szörnyű vereséget szenvedtek, mely a Lager-völgybe a XV. század eleje óta befészkelődött hatalmukra végső csapást mért.
A jobbra kanyarodó völgy most lassankint falvakkal sűrűn behintett vidékké tágúl. Callianótól a Castel Pietra előtt s egy omlatag sziklafal alatt elhaladva, a régi Volano faluhoz, vagyis ama castrum Volaenes-hez érünk, melyet Paulus Diaconus tanúsága szerint a frankok 590-ben földúltak. A helység nevének a latin avellanae (mogyoró) szótól való származtatását régibb német Nussdorf neve is támogatni látszik. A vasút és a falu közt emelkedő dombnak Destor a neve, a mi a hajdan itt állott tíz tornyú várkastély (decem turres) emlékét őrzi. Volanótól egy hosszú terraszon húzódik végig az út. E terrasz nyugati irányban az Etsch felé hosszan elnyúló párkánynyal hanyatlik alá, kelet felé pedig egy, látszólag a Monte Finonchiótól elszakadt hegyláncz alján halad az országút Rovereto felé a Sant Ilario régi templomocska mellett, hol hajdan apátság és kolostori vendégfogadó volt. Itt, Volano és Rovereto közt, állott valaha ama „Lagare”, vagyis „Lager” (tábor), melyről Paulus Diaconusnál egy „comes Langobardorum de Lagare Ragilo nomine”, ki a frankok elleni harczban 575-ben esett el, kapta a nevét. E tábor valószínűleg már a rómaiak idejében is fönnállott segéd- és helyőrségi csapatok számára, s tőle vette később az egész völgy a nevét. A tájon már eddig is akadt egynehány lelet, s hihetőleg még jóval több is rejtőzik a föld gyomrában.
Rovereto és várkastélya.
Bernt Rudolftól
Rovereto városa balra, oldalvást fekszik az itt meglehetősen széles Etsch-völgynek egy bájos zugában, a völgy szorosából kiömlő Leno patak két partján. E város újabb keletű, mint a fölötte álló, 1300 körűl épült várkastély (most kaszárnya), mely kerek bástyatornyával igen csínos kép a Leno felől. A várost két széles út szeli át: az egyik éjszakról délnek húzódik, s ez a Corso, a másik, mely újabb, a vasúti pályaháztól a postához vezet; ennek bal oldalán áll egy tágas fülkében Antonio Rosmini-Serbati bölcselő nagy márványszobra. A többi útcza középkoriasan szűk és görbe. Van bennök nem egy szebben épült ház, köztük néhány olyan is, mely a „palazzo” névvel kérkedik, több csínos templom, egy városi őrtorony, melynek harangja ma a tanúló ifjúságot hívogatja az iskolába, míg hajdan a város polgárait hítta gyűlésbe. Van továbbá a városnak számos selyemszövő és fonó gyára, melyek közűl a selyemhernyótenyésztés mostani pangása miatt több zárva áll; van néhány újabb gyára is, de ezeken kivűl aztán alig akad benne valami feltűnőbb, vagy említésre méltó. A várost nevezetessé és jómódúvá a selyemhernyótenyésztés tette, mely a múlt század elejétől a mostaninak közepéig virágzott, azóta azonban immár a lakosság számát is apasztó szomorú mértékben hanyatlik.
Valamint Trientnek a maga Fersinája, Roveretónak is megvan a maga Leno-ja, melynek vize, mint hajtó erő, engedelmes és kész szolga, de ha, mint 1882 őszén is, a záporesők megdagasztják, lánczát letépő rabszolgaként romboló ellenségévé válik a városnak. E folyó a Terragnolo és Vallarsa völgyekből eredő két, egynevű patakból egyesül s valamivel Roveretón túl megint két ágra szakad és egy vaskos hegytömeget fog közre, melynek délkeleti sarkán a 2.232 méter magas Pasúbio csúcs emelkedik. A Terragnolo-völgy szegény lévén mívelhető földben, lakossága is igen szegény; a Vallarsa ellenben, mely tájszépség tekintetében is különb amannál, jóval termékenyebb. Mind a két völgyben, nemkülönben a kettejöket elválasztó hegy előtt fekvő Tramboleno községben is kihalt a német nyelv, s ma már csak néhány száz, de szintén tetemesen elferdített helynév van fönn belőle. Így pl. ki ismerné föl hamarjában a mai Anghében (falu), Bracciavalle, Guarindole, Lolisbeck s más nevekben az egykori Langeben, Wasserfall, Bogenrinnele, Holzweg (ennek az olasz lo névelő kerűlt elébe) szókat?
Tájképileg szép pont a Roveretótól keletre fekvő San Colombano magas híd környéke. E hídon alúl az úgy nevezett inferno-ban (pokol) ömlik össze a két Leno; az egyik ág Terragnolo felől egy borzalmasan mély sziklaszorosból ömlik ki, melyen keresztül sziklaoldalba vájt új út vezet; a másik Vallarsa felől egy széles szirtfal előtt halad el, melynek közepén az alúlról megközelíthető San Colombano hajdani remetelak madárfészek módjára látszik a sziklához tapadni. Az említett szakadék, valamint a remeteség mögött is záró zsilip van, mely, hogy elpusztíthatatlan és állandó maradjon, Rovereto fönmaradása érdekében nagyon kívánatos.
Rovereto után a lefelé ereszkedő völgyben egymáshoz közel Lizzanella és Lizzana falvak következnek. E két falu közt emelkedett hajdan egy zord sziklafokon Lizzana kastélya, melynek helyén ma egy szerény falusi lak, meg néhány ódon szürke fal áll. Innen lehet a Slavini di Marco néven ismeretes és a déli szélén álló Marco falutól így nevezett 347 hektárnyi területű kő- és törmelék-sivatagot legjobban áttekinteni, melynek szaneszét heverő görgetegrakásai és kövecses mezői a Zugna-hegy lábától egész az Etschig, sőt tulajdonképen még azon is túl terjednek. Keserves munkával hódított a földmives szorgalma e kopár talajon egy-egy kis darabka szőlőföldet, melyen tüzes bor terem. Eső után hirtelen kisütő napfénynél a Slavini kőtörmeléke a lizzanai kastélyból színezüst fényben ragyogónak látszik. De a költői dicsőítésből is kijutott e kopár vidéknek; ugyanis nagyon valószínű, hogy e görgetegmező abból a hegyomlásból támadt, melyet Dante saját szemeivel látott s melyet oly remekűl írt le a „Pokol” tizenkettedik énekének első terzináiban.
S most fordúljunk a völgy nyugati oldala felé. Lent a völgylapályon fölülről lefelé menőleg egész sor falu van, melyek némelyike igen csínos, mint pl. Nomi, Pomarolo, Villa Lagarina, Nogaredo, meg a Roveretóval átellenben a kissé emelkedettebb helyen álló és boráról híres Isera. Villa Lagarina fölött, a hegy második lépcsőfokán áll Pedersano falu s e fölött a harmadikon Castellano. Villa Lagarina és Isera között is több falu van még szétszórtan a hegy felsőbb részein. Fönt zordon hegyek, egymás fölé tornyosúló hegypárkányok emelkednek, s legföntebb a nyugat felé kanyarodó főhegyláncz végén a meredek Monte Stivo (2.044 méter) magaslik. Rovereto és Isera közt, az Etsch bal partján Sacco tekintélyes falu áll, mely valaha hajóállomás volt; ma nagy dohánygyára van. A Pomarolo melletti Chiusole fölötti magaslaton még ma is áll néhány omlatag fala az 1507-ben elpusztúlt Castel Barco várának, mely hajdan az egész Lager-völgy fölött uralkodó, hasonló nevű fejedelmi család fészke volt. E családnak Olaszországban még ma is él egy herczegi és egy grófi ága. Az alúlról csak kevéssé látható Castellano falu déli végén szintén áll egy várkastély, melynek széles és hatalmas saroktornya csak néhány évvel ez előtt omlott össze. Nogaredo fölött egy zöld halmon a kisszerű Castelnuovo áll; a magasan fekvő Patonétől délre, roppant sziklaomladékokon Castel Corno romjai állnak. Isera alatt délkeletre, egy sziklakúpon az Etsch fölött emelkedett régebben Pradaglia, hajdan püspöki kastély, melynek emlékét ma már szintén csak néhány, fával és cserjével benőtt s megfeketült kőfal őrzi. Mennyivel sajátszerűbb és érdekesebb lehetett a mainál e vidék képe a középkor utolsó századaiban, mikor e kastélyok alányúló falaikkal és magas tornyaikkal oly eredeti arczúlatot adtak e tájnak! Ma mindezen dicsőség oda van; de örökkön él s alkot a természet. Mihelyt márcziusban az első langyos tavaszi eső permetezik, utána az egész hegyoldal le Iserán alúlig pompás képet kezd ölteni. Dús zöldbe borúlnak szőlők, rétek, erdők; minden éled, pezseg s napról-napra izmosabb erőre kap, szembeszökő ellentétben a változatlanút zordonan s örökké egyformán meredező szirtek szürkeségével.
A sziklafalakról vízporrá foszlott patakocskák omlanak alá; a falvak, tanyák és szétszórt házak, melyek télen át védtelenül álltak a hegyaljon, most neki vidúlva simúlnak a fák sűrűdő lombjai alá. Olykor-olykor megkísérli ugyan még a tél elvesztett uralma visszahódítását s a hegyek tetejét be-behinti még hóval, de elég egy ragyogó napsugár, hogy e könnyű pehelytakaró megint eltűnjék. Májusban – a hosszú május hónapban, a mint a parasztok itt mondják – már nyugodtabbá válik a vidék képe. A szürke és a zöld közötti ellentét kissé szelídül ekkorra, s mind forróbban tűz a nap az égről. Így tart aztán őszig, mikor a lomb lehúll s a természet ismét álomba merül. Előbb azonban elpazarolja összes színeit a halvány zöldtől a világos sárgán és égő piroson át egész a sötét barnáig, majd ebbe is belefáradva, játékait elhányja és elszenderűl.
Iserán alúl, a hol a hegység egész szélességében hirtelen és zord meredekséggel hanyatlik alá, nyugat felé egy meglehetősen tágas lapály nyílik, melyen Mori nagy község fekszik. Dél felől lépcsőzetesen ereszkedik alá az Etsch és a Garda-tó közt az olasz síkságig érő igen széles és zöldbe borúlt Monte Baldo hegytömb, melynek mindenfelé rétekkel és havasi legelőkkel borított lánczolatában legmagasabb a Garda-tó fölötti Altissimo, mely a tiroli oldalon 2.070 méternyi, az olasz részen pedig, hol Telegrafo és Monte Maggiore nevet is visel, 2.198 méter magasságig emelkedik. Brentónico régi falut, mely e hegyoldalnak egyik lépcsőzetén áll, alúlról a völgyből nem látni. A morii völgy hátterében, az éjszak felől fokokban aláereszkedő s falakkal megrakott Val Gresta végénél, zord szikla medrében a csínos kis Lippio-tó van; e mellett halad el a Mori felől érkező országút és lóvonatú vasút, Nago magaslatain (320 méter) végig kanyarogva Riva és Arco felé. Várkastélyok ezen a termékeny vidéken sem hiányoznak; ilyenek: a Castell’ Albáno Mori fölött és a sziklatömbökön álló Castel Corno ugyancsak Mori mellett, továbbá a Castel Baldo és Dosso maggiore a Monte Baldo lejtőjén, Gresta a hasonló nevű völgyben s még mások, melyek mind romok. Ala felé, a Monte Baldo keleti párkányán vannak a Castel San Giorgio romjai, s a Val Gresta fölötti hegy tetején egy, a néptől egyszerűen Castil-nak nevezett várkastély omladékai oly szédítő magasságban, hogy láttára az ember önkénytelenül is az „arces alpibus impositas tremendis” horatiusi szavakra gondol.
Marcótól lefelé az Etsch-völgy a szélesen belenyomúló Monte Baldo miatt elszűkül s úgy is marad jó darabon lefelé. Serravallén, a hol valószínűleg a római Sarnis állomáshelye keresendő, és még néhány más falun át a kis Ala városkába érkezünk, mely a hegységbe délkelet felé bevágódó Ronchi-völgy kijáratánál, részben a hegyoldalra van építve. A XVII. század közepétől egész a közel múltig szépen virágzott itt a bársonyszövés, mely a lakosság egyik fő keresetforrása volt, s nem egy család még ma is annak köszöni meglevő gazdagságát. Megtekintésre érdemes plebánia-temploma magas helyen áll; egykori kastélyának ma már a nyomát is alig találni.
A Slavini di Marco.
Russ Róberttől
Nem messze Alán alúl volt a hajdani Palatium római állomás, melynek nevéből fordítás útján a középkor elején a germán Halla – ma Ala – lett.
Alán alúl másfélórai gyalogjárásnyira Avio fekszik az Etsch jobb partján, nagyobb részt a nyugati szélén egy meglehetős nagy parti lapálynak, mely hajdan rétség (németül Au) lehetett. (Valószínűleg innen van a helységnek a legrégibb okiratokban – először 845-ben, – valamint a nép ajkán ma is Avi neve.) Az innen egészen lapos tetejűnek látszó Monte Baldo oldalán egy kies zugban áll a még födeles, de már nem lakható Avio kastély, melyet a nép egykori urai után Castel Barco-nak nevez. A helység déli végénél a délnyugati irányú Vall’ Aviana vágódik be mélyen a hegységbe.
Az Etsch bal partján egy szép tágas mezőségen át, melyen a régi St. Leonhard-templomocska – valamikor kolostori szállóház – áll, Borghetto faluba jutunk, melyen túl már a tartománynak s egyúttal a monarchiának is a határszéle van. A völgy itt is zord és szűk. Említendő még a Brentino falu fölötti Madonna della Corona, nevezetes búcsújárótemplom, mely a Monte Baldóval majdnem egy magasságban, szörnyű meredek sziklapárkányon s szintén igen meredek kőszálak alatt áll és csak egy oldalsó hegyszakadékból mehetni föl belé egy hosszú lépcsőn, mely a sziklafalba van vésve. Alább az Etsch völgyét a történetileg is nevezetes Veronai szorosok zárják el, melyeknek sziklasikátorain át a zuhogó Etsch mellett szorongó úton már Felső-Olaszországba jutnánk.
A Nons- vagy Sulzberg (a Noce vidéke). – A Mezzolombardo melletti hegyhasadékon felűl a németektől Nonsberg, az olaszoktól pedig Val di Non, vagy még előkelőbben Anaunia névvel nevezett völgy nyílik. Ez tulajdonképen egy lassan emelkedő s a Noce, meg ennek mellékfolyói, a Tresenga, Novella és még más patakok által is szeldelt fensík. Kár, hogy e különben már alkotásában is fölötte egyhangú hegyvidék majdnem teljesen híjával van az erdőség zöld koszorújának.
A Nonsberg egy mellékvidéke Mezzolombardón felűl dél felé emelkedőleg a Sporeggio völgyén át húzódik. Ennek Spor maggiore nevű fő helyén, meg az Andalo (1.038 méter) magaslatán át haladva Molveno-ba (860 méter) jutunk; itt egy szép, négy kilométernél hosszabb tó van, melybe több patak ömlik, de neki magának látható lefolyása nincs. Innen egy kietlen út Stenico (Judicaria) vidékére vezet.
Mindjárt a Mezzolombardo mögötti s a szorost elzáró erősség mellett ketté válik a Nonsberg két fő útvonala. Az egyik a Noce jobb partján halad, eleinte lapályon, majd kanyarogva föl a Denno fensíkra, végűl a mély Tresenga-szakadékon át vonúlva Cles felé, s innen tovább az egész Sulzbergen át a Tonale hágóra; a másik a Noce bal partján Tajo és San Zeno helységeken át Fondot-ba visz. Az előbbi útvonal azonban ma részben használatlan; a másikon járnak föl egészen Tajón túlig; a Noce fölött a Santa Giustina igen magas új hídon kelnek át s úgy jutnak el Clesbe, elkerülve a mély szakadékokat. Ez útak mentén, vagy tőlük oldalvást ősrégi falvak fekszenek, melyek közűl csak Nano-t említjük, mint a hol a régi Anaunia vagy Anagnia állhatott.
A Santa Giustina csodahíd.
Russ Róberttől
Cles, melynek neve a latin ecclesia szóból ered, nem valami nagy, de csínos mezővároska s az egész Noce-vidék fő helye. Híresek az itteni „fekete földek” (i campi neri), a mely névvel egy régi sírmezőt jelölnek, hol több nevezetes leletre bukkantak már, egyebek közt különösen a Tabula Clesiana néven ismeretes, Claudius császártól 56-ban Kr. u. kiadott s Nonsbergre vonatkozó rendeletre. Cles közelében levő pompás kilátópont a Col Fač, honnan vagy tizenkét kastélyt s mintegy hatvan helységet lehet látni. A Noce folyóhoz lefelé vezető út mentén szintén áll egy régi kastély. – Kelet felé, a Noce bal partja fölött magasan áll San Zeno falu, melynél a legenda szerint Sisinius (kinek nevéből rövidűlt állítólag a hely Zeno neve), Martyrius és Alexander vértanúkat 397-ben az akkor még pogány hitű nonsbergiek agyonverték. E hosszú hegytorkon át jut az ember Szent Romedius remeteségéhez, melynek két patak között kiszögellő sziklafokon álló épületei a priori lakásból, egy vendéglőből és öt, egymás fölött szédítő magasságban épült kápolnából állanak s igen látogatottak.
San Zenótól éjszakkelet felé, a mély Novella-szakadékon keresztűl tekervényesen halad az út több falun át föl a hegyoldalon fekvő, Fondo városkához, mely két tűzvésze után majdnem egészen újjá épült. Innen éjszaknyugatra egy völgyben Castelfondo áll régi várkastélylyal. A Novella fölött nyugatra terülő síkon is egész sor falu látható; tovább a Sulzberg irányában a Rumo, Pescara és Bresimo völgyek ereszkednek alá, mindenik több falut foglalva magában. A Nonsberg legnyugatibb határszélén még négy német falu is van, ú. m. Laurein és Proveis, tovább éjszakra Fondo fölött St. Felix és Unsere Frau im Walde (Frauenwald, Senale).
A Nonsbergtől tulajdonképen megkülönböztetendő a Sulzberg, olaszúl Val di Sole (lakói: i Solandri), a mely valósággal nem más, mint egy hosszú, keskeny völgy. Fő helye Malč; ettől éjszaknyugatra oldalvást a Rabbi-völgyben van a hasonló nevű s vastartalmú savanyú vize kedveért nyáron sűrűn látogatott fürdőhely, már igen közel az Ortler gletcserterületéhez. Malčtól fölfelé a fő völgyben még számos helység következik. Dimŕro-nál a hegységen át egy hosszú, de könnyű átjáró kínálkozik Madonna di Campiglióba (Rendenában). Még fölebb, a regényes ódon kastélyával felötlő Ossana falunál ketté ágazik a völgy. Egyenes irányban délnyugat felé egy mély és hosszú szakadékon át megy az út a Velon patak fölött, melynek Noce di Vermiglio a másik neve, s a Vermiglio községet alkotó három falu előtt elhaladva, a fontos Tonale-átjáró magaslatához vezet, melynek tágas rétjeiről és havasi legelőiről a fölöttük tomboló nagy nyári zivatarok s rendkívül zordon telük miatt régibb népmondák azt mesélték, hogy a boszorkányok és bűbájosok gyűléskeznek rajtuk. Ez átjáró előtt áll kelet felé Strino erősség, melynek helyőrsége békés időben csöndes szemlélődő életet él. Ossanától oldalvást a Noce mentén, mely itt Noce di Pejo nevet visel, előbb éjszaknyugati irányban, majd délnyugatnak fordúlva a Pejói-völgy húzódik fölfelé. Nevét a benne 1.580 méter magasban álló Pejo falutól kapta, mely a legmagasabb fekvésű helység egész Olasz-Tirolban. A völgy hajlása mögött van Pejo fürdője, melynek a rabbiihoz hasonló hatású, de még erősebb ásványos forrásai vannak. Innen a szűk völgy még jó messzire húzódik befelé, mígnem az Ortler-csoport legdélibb részének gletcserei közt, a Corno dei tre Signori-nál (3.324 méter), hol a Noce vize is fakad, fönséges magányosságban véget ér.
Szent Romedius remeteség.
Russ Róberttől
A Cembra-, Fleims- és Fassa-völgyek (az Avisio vidéke). – A Lavis alatt az Etschbe szakadó, 82 kilométer hosszú Avisio folyamvidéke délnyugatról éjszakkelet felé húzódik egy igen hosszú hegyhasadékon át, melyet azonban rendesen nem egy, hanem három egymás után következő völgynek, a Cembra-, Fleims- és Fussa-völgyének szokás tekinteni.
Lavistól egy kigyódzó hegyi út vezet a tetőre, honnan csakhamar messzire terjedő betekintést nyerhetünk a Zimmer-völgy (olaszúl Val di Cembra) porphyrba ágyalt, fölfelé kitágúló s üdén zöldelő vidékére. Lenn a mélyben az Avisio kanyarog végig szűk, kavicsos medrében, csak a záporesők segítségére várva, hogy magával ragadott görgetegeit az elébe épített gátak ellenére is ki sodorja a szép Etsch-völgybe. A jobb partja fölött délnek aláereszkedő hegyoldal a legaljától föl egészen a zordonabb magaslatokig szőlőültetvényekkel s gesztenye- és szederfákkal díszlik. A hegyoldal közepén harántcsík gyanánt húzódik az országút, mely több, mélyen benyúló oldalvölgybe is be-bekanyarodik. Az átellenes éjszaki hegyoldal meredekebb. Az ezen levő szétszórt és semmi csinált úttal össze nem kötött magányos helységeket és tanyákat nagy területű szántóföldek és erdők választják el egymástól. Meglepő látvány ez az átellenes két hegyoldal reggelenkint, a nap teljes fölkelte előtt, mert az egyiken levő házcsoportok még sötétségbe burkolvák, mikor a másik hegyoldalt már egészen elözönli a napfény.
Az első nagyobb helység itt Verla egy sziklás hegy tövében. A második nagyobb helység Lisignago. Az után Cembra, a völgy fő helye következik, egy lapos hegypárkánynak a szélén. Van a helységnek pár derék épülete is, de útczái mind igen szűkek. A szomszédos Faver falu mögött a völgy lenn egy kissé kitágúl, és Segonzano község szerteszórt házcsoportjai tűnnek elénk a közepettük magánosan álló templommal s itt-ott egy-egy hajdani úri kastély ódon fakó falaival. Most a völgy megint megszűkül s az alpesi középmagasságú völgyekhez válik hasonlóvá, melyben az erdők s mezők között csak rendkivűl kedvező és jól védett helyeken terem meg itt-ott a szőlő. Végűl egy hosszú, járhatatlan szakadék előtt állunk, s akár jobbra, akár balra, mindenkép nehéz hegyi útat kellene tennünk, hogy innen Fleimsbe jussunk.
A Fleims (olaszúl Val di Fiemme) völgynek a rendes bejárata a Bozen alatti Neumarkt vagy Auer felől van, a honnan szép út visz föl a San Lugano 1.060 méter magas átjáró hágójára, onnan pedig le a Fleims-völgybe. Zöldelő rétekkel és jó karban tartott terjedelmes fenyvesekkel díszlő völgy ez, mely hajdan valóságos kis köztársaság volt s még a hatalmas Velencze részéről is a „fönséges testvér” elismerő czímezésben részesült. Független intézményeit e vidék azután is megtartotta, hogy 1112-ben a trienti egyházfejedelemséggel némi alárendeltségi viszonyba került. Századunk eleje óta azonban teljesen megszűnt ez a kis szabad állam; de annyiban még ma is fönnáll a fleimsi községek szövetsége, hogy erdőiket s havasaikat közös birtok gyanánt használják.
A völgy fő helye Cavalese mezőváros, melynek régi gót plebániatemploma a helységen kivűl, egy szabad és szép kilátást engedő téren áll. Mellette hársak alatt egy kőasztal és kőpadok állanak: Fleims egykori foruma. A völgyben fölebb egymásután Tesero, Panchia, Ziano s erre a takaros és tekintélyesebb Predazzo következik, a melynél a völgy ketté ágazik. Kelet felé a Travignolo-patak völgyén egy új országút megy a paneveggiói vendéglőig, onnan pedig mezőkön s legelőkön át föl a le Rolle hágóig (1.956 méter), s odább Primiero felé. Ezen az úton, melyet téli időben hosszú póznák sora jelől, kelet felé a tiroli Dolomitok legmeglepőbb változatossága látható.
Predazzo vidéke valóságos kincsesbánya az ásvány- és földtan művelői előtt, s az ottani „Arany hajó” fogadó vendégkönyvében ott találjuk az egész világból e szakmák legkiválóbb embereinek neveit. Fassába éjszakkeleti irányban visz az út az igen keskenynyé szűkülő völgyön át tovább Moena felé, mely a keletnek messze terjedő San Pellegrino mellékvölgy benyílásánál fekszik, s a hol a Fleims-vidéknek nem annyira földrajzi határok, mint inkább történeti fejlemények által kiszabott területe véget ér.
A Fassa-völgy ugyanezen irányban még vagy két mérföldnyire nyúlik, aztán Campidello falunál, a hol éjszaknyugatról a Durone vadregényes völgye nyúlik belé, keletnek fordúl s a benne legmagasabban fekvő Penia falucskánál, a Marmolata alatt végződik. A völgy legszebb pontja fő helységénél, Vigónál van, mely egy zöldelő gyepes hegylejtőn áll. Alább a befelé tágasbodó völgy fenekén láthatók Pozza és Perra faluk. Délkelet felől a Monzoni-völgy nyílik ide a változatos alakzatú Monzoni-hegy felől, mely föld- és ásványtani tekintetben Predazzo után a legérdekesebb. De a növénykutató sem bánja meg, ha ide ellátogat, mert nem egy ritka növénynyel fogja gyarapíthatni gyűjteményét.
A Marmolatát, a Dolomitok királyát, leírni egy egész könyv is alig volna elég. A Marmolata a Vernel-lel és a Sasso Vernale-val egy hegytömeg, mely csak délen függ össze egy hegylánczolattal, és két fő csúcsa van: a kis és a nagy Marmolata, vagy Marmolata di Penia és Marmolata di Rocca. Mily csábító föladat a bátor hegyjáróra nézve e két óriás megmászása! Egy Terza nevű olasz pap tette e végre 1803-ban az első kísérletet, de sikertelenűl, mert egy gletcser-hasadékban lelte halálát. Utána sokáig nem igen mert senki a rosz hírbe keveredett Marmolata megmászására vállalkozni, mígnem újabb próbálkozások után tudvalevőleg Grohmann Pál lett az első, ki 1864 szeptember 28-án a magasabb csúcsra csakugyan följutott. Azóta többen követték és sikerrel az immár megtalált úton. Sőt a trienti Alpes-egyesűlet egy tagja, a roveretói dr. Candlpergher Károly, 1883 nov. 25-én már téli időben is megjárta ez útat s a csúcson délben 17° R. hideget észlelt, mikor a hegy tövében fekvő Peniában csak 5° R. hideg volt. A Vernelt és a Sasso Vernalét a müncheni Merzbacher Gottfried mászta meg legelőször. A Marmolata legszebb képe, a mint az Alpesekben járatos és tapasztalt turisták állítják, az Ampezzo melletti Nuvolauról (2.573 m.) látható. Messze vidéken elterjedt népmonda szerint a Marmolata gletcsere helyén valamikor virúló rétek voltak. Egy odavaló paraszt azonban Nagy Boldogasszony (aug. 15) napján daczosan gúnyolódva szénát takarított be csűrébe, mire havazni kezdett s addig esett a hó, míg az egész hegyet el nem borította s az ünnep vakmerő megszentségtelenítőjét örök jégrétege alá nem temette.
Valsugana és Primiero (a Brenta vidéke). – Trienttől az út a Fersina mentén Civezzano előtt elhaladva Pergine felé emelkedik, mely takaros mezőváros egy magas zöld domb lábánál terűl el; fönn a dombtetőn egy régi püspöki kastély áll. A Fersina völgye a Passeier-völgyhöz hasonlóan lenn szűk, de fölfelé szélesen kiterjedő lejtős oldalain üdén virúló tenyészetnek ad helyet. Még vagy két mérföldnyivel tovább Fleims felé húzódó folytatásában több falut találunk, melyeknek németűl beszélő lakosait „Mócheni”-knek híjják. A Fersina- és a Cembra-völgy között mind a kettővel majdnem egyközű irányban húzódik a Civezzano és Pergine közt meredeken emelkedő, szép erdők- és rétekkel virúló s nyaranta igen látogatott Pinč-völgy, melyben több falu s két szép és nagyocska tó van.
Perginétől déli irányban két út vezet, az egyik jobbra a Caldonazzo-tó előtt halad el a hasonló nevű helységbe, a másik meg balra előbb egy völgyön át, aztán egy keskeny, kicsiny, de hosszúra nyúló tó mellett vonúl Levico városias tekintetű nagy községbe, melynek nevezetes ásványvizei és fürdői vannak. A két tó közt a Tenna nevű alacsony hegyhát emelkedik. E tavakból ered a Brenta vize s velök kezdődik Valsugana völgye, mely nevét állítólag az Euganeok régi népétől kapta.
Pergine, Caldonazzo és Levico egész vidéke két tavával, nagy gesztenyeerdőivel, Pergine, Caldonazzo és (Levico melletti) Selva várkastélyaival, falvaival és szőleivel egyike Olasz-Tirol legszebb tájékainak épen úgy, mint Eppan és Kaltern vidéke Dél-Tirol német részében. Mind a kettő valóságos kis paradicsomnak mondható. E szép tájra a legkedvezőbb és legtágabb körű kilátás a Brentától délre húzódó hegység éjszaki lejtőjéről esik. E hegység hirtelen és zord meredekséggel emelkedik a Brenta völgyéből, de déli oldalán az Astico-völgy mély teknőjén túl lassú lejtésű fensíkká szélesedik. Ezen áll Lavarone hegyi falu erdők és rétek közt szétszórt tanyáival, s tovább délkeletnek egy keskeny lapályon Luserna alpesi falucska, melyben még német szót hallhatni. Lusernától éjszakkeletre a széles Vezena alpesen át könnyű átjáró van a vicentini hét német község felé, melyek már Olaszonszághoz tartoznak.
A Caldonazzo-tó.
Russ Róberttől
Levicótól a Valsugana éjszaknak messzire kikanyarodó ívben húzódik le egészen a határig. A völgynek egy szűkebb részén van a fő helye, Borgo (a régi Ausugum), ettől nyugatra Roncegno fürdőhely, egyenesen éjszakra Telvana és S. Pietro kastélyok (emez rom), továbbá Telve nagy helység; Borgótól délnyugatra, a Valsugana nagyobb ívével szemben az igen redves Val Sella völgy, kies nyaraló hely van. Távolabb lenn Borgón alúl Castelnuovo s aztán balra Strigno nagy helység hövetkezik, melyen át egy út oldalvást a három helységet magába foglaló érdekes Val Tesinóba visz. Ez a vándorló képkereskedők hazája, erős testalkotású nőkkel, kik szülőföldjüket annyira szeretik, hogy ha el kell azt hagyniok, gyakran betegeivé lesznek az ellenállhatatlan honvágynak. A völgy lenn Grignónál nyílik be a fő völgybe, de ott nincs kocsival járható torkolata; további folytatásában a 2.844 méter magas Cima d’Astához emelkedik föl. E csúcs egy messzire terjedő kristályos palaréteggel bevont gránit-szigeten áll s fönségesen uralkodik az egész vidéken, s gyakran, de nem nehézség nélkül látogatják. Kiváló nevezetessége egy Valsugana felé lejebb fekvő hegyi tava, melyet olykor nyáron is vékony jég borít; hómezők nyúlnak le egészen a tó tükréig és olvadás idején zúgó vízesések omlanak belé. A csúcsról kínálkozó kilátás igen szép és az Alpesek jókora területére, nemkülönben a velenczei alföld nagy részére is kiterjed le egészen az Adriáig.
Tezzén alúl véget ér a Valsugana s ezzel olasz földre érünk. Ha kényelmesebb útat keresünk s nem akarunk Val Tesinóból a magas hegyen átkelni, innen a Cismonéhez s aztán az e folyó mentén haladó új úton Primieróba juthatunk el. Primiero egy egész kerület neve, mely főképen két völgyből áll. Ezen, mindjárt a határnál egy sziklás szorúlatban ketté ágazó völgyek egyike, a Vanoi-völgy vagy Canale San Bovo, balra messzire húzódik fölfelé s aztán legfelül a szegény kis Cauria hegyi falucska mögött kikanyarodó ívet ír le a Cima d’Asta körül. E völgyre nézve szomorú nevezetességűek az 1794-, 1823- és 1825-ben történt óriási földcsúszamlások, melyek több kisebb falut s a népes Canale di sotto helységet szép templomával együtt eltemették. Minthogy a patak egy oldalvást elébe épített gáton nem bírt áttörni, azon a helyen két kilométer hoszszaságú tó képződött, melyet „új” tónak – Lago nuovo – neveztek el. Midőn 57 évvel utóbb az 1882. év őszén tetemes esőzések következtében a Vanoi megáradt, e tó kicsapott medréből s le egészen a szép Fonzaso síkjáig borzasztó pusztítást vitt véghez. Helyén csak egy kis tócsa maradt, melynek fenekén csupán leveletlen s többnyire kérgüktől is megfosztott fenyő- és égerfák meredeztek, melyeknek ágai úgy törtek, mint az üveg, ha hozzájuk nyúlt az ember. A határtól kelet felé, eleinte igen keskeny teknővel, a Cismone szép völgye húzódik föl Fiera di Primiero, vagy csak egyszerűen Primiero tekintélyes és szinte városias község felé, melyben még látni az egykor itt német munkásoktól gyakorolt bányászatnak nyomait.
A Cimon della Pala a Rolle-hágóról nézve.
Russ Róberttől
Az egész Primiero kerülete tulajdonképen egy tágas völgykatlan, melynek éjszakkeleti részén mutatkozik a Dolomitok világa teljes nagyszerűségében. Fierától az új, többszörösen kanyarodó út éjszaki irányban halad föl S. Martino, egy hajdani kolostor-fogadó felé, a hol most egy új vendéglő, egy régibb korcsma és egy régi templom áll, aztán pedig tovább föl a Rolle-hágóra. Figyelmünket mindenekelőtt a Sasso maggiore két ikertornya köti le; ezek fölött újabb óriás szirtfalakat, hegyes, éles, fűrészes és szarvalakú, zordonúl szaggatott gerinczeket és csúcsokat látunk magaslani. Ime mindjárt a legelső és legmagasabb, a Cimon della Pala (3.220 méter), mely S. Martinóból széles és roppant magas falnak, Rollétől pedig merész hajlású szarvalakúnak látszik. Az alpesi hegymászás egyik legfényesebb diadala volt, mikor Whitwell, a vakmerő angol, 1870. június 3-án e sokáig megközelíthetetlennek tartott csúcsra mint legelső fölhágott. Az onnan nyíló kilátás az Adamello- és az Ortler-csoporttól az Ötzthali és a Tauern a hegylánczon át az egész körre kiterjed s egy résen át az innsbrucki hegyeket, tovább pedig a kör külső széle felé még a salzburgi és a bajor Alpeseket is látni a Zugspitzével és a Steinernes Meerrel együtt, míg a közelben a Cismone kies völgye és Paneveggio sötét erdei nyújtanak lenn a mélyben egyfelől bájos, a másik oldalon pedig borzalmasan sötét képet. A Cimon után rangban a meredek falú Cima Vezzana (3.061 méter) következik. Ezt is megmászták 1876 szeptember 5-én Freshfield és Tucker, kiknek majdnem életükbe került e merész vállalat. A mindenfelé szörnyen meredek Pala di S. Martino (2.754 méter) harmadik csúcsát is sikerült végre több hiábavaló kísérlet után Meurer Gyulának és Pallavicini őrgrófnak 1878 június 23-án megmászniok, kiket azóta többen követtek hasonló sikerrel. Az ettől délre magasló Rosetta csúcs (3.054 méter) elé nyugaton alacsonyabb hegység torlódik, melyet Bettega tréfásan „il figlio della Rosetta”. (a Rosetta fia) névre keresztelt.
De ki írhatná le mindezen hegyóriásokat! Mely toll merne versenyre kelni annyira változatos szépségeikkel, csodáik- és borzalmaikkal? Hisz már is egész kis irodalmuk van, mely folyton gyarapodik, a mint évről-évre meg-megújúl e csúcsok felé az angolok, olaszok és németek tömeges vándorlása; kik olykor alig férnek el a s. martinói nagy fogadóban.
A Garda-tó és Judicaria (a Sarca és Chiese vidéke). – Moritól nyugatra, az Etsch vidékéről a Sarca völgyébe vezető úton van Nago falu, melynek végén egy kis erősség áll. A mint ennek kapuján belépünk, egyszerre magunk előtt látjuk a Garda-tavat egész hoszszában és megragadó szépségében. Balra egyenes irányban le egész a S. Vigilio hegyfokig, melynél a tó délkelet felé kiszélesedik, a Monte Baldo meredek, magas és zord lejtője húzódik, melynek mentén alig levén csak egy-egy talpalattnyi sík föld is a tó partján, a falvak mind a hegyoldalakon állanak. A nyugati parton magas sziklafalak szegélyezik a vizet s húzódnak le egészen Madernóig, hol a Toscolano hegyipatak a lemosott görgetegből deltát halmozott föl a tóban. A többé-kevésbbé erősen, sőt olykor bizony viharosan is hullámzó tó vize, – melyről már Vergilius is „fluctibus et fremitu adsurgens, Benace, marinis!” szavakkal énekelt, – a különböző világítás szerint majd kékes, majd zöldes, majd sötétebb, majd világosabb, s egyszer csíkolt, máskor egészen egyszínű, a szerint, a mint a két oldali hegyek más-más árnyékot vetnek rá. Valamely szép napon reggeltől estig kellene e tavat folyton néznünk, hogy a világítás minden változatát s a színek minden fokozatát kellőleg élvezhessük. Ausztriának csak igen kicsiny, de nem megvetendő rész jutott az Alpesek e határszéli nagy tavából. Keskeny éjszaki partján kelet felé a kis Torbole falu, éjszaknyugatra pedig Riva városa s a kettő között egészen magánosan áll a völgy feneke fölé 300 méternyire emelkedő Monte Brione, mely mellett a Sarca patak ömlik a tóba. Riva igen kedves kis városka s a tavon közlekedő olasz gőzhajók kikötője. Épen a város mögött nyugaton hirtelen meredekséggel, sőt majdnem fenyegetőleg emelkedik a hegység. Innen mintegy három kilométernyire van a most jó úton könnyen hozzá férhető Varone barlang, melyben a hasonló nevű patak két egymásutáni eséssel zuhog alá. A felső zuhatag mintegy 100 méter magas.
Riva.
Bernt Rudolftól
Rivától egy mérföldnyire éjszak felé Arco városa áll egy széles és meredek szikla alatt, melynek tetejét egy hajdan sokszor vívott várnak romjai koronázzák. Arco Albrecht főherezegnek kedvelt tartózkodási helye, kinek itt nagy kastélya s e körűl gyönyőrű parkja van. Az enyhe éghajlatú nyájas városka mai napság jó hírnek örvendő téli üdülőhely szép árnyas sétahelyekkel és új épületekkel. Vidékét mélabús színezetűvé teszik a lépcsőzetesen ültetett olajfák.
Arcótól az út Dro felé s aztán egy széles és hosszú kőtörmelék-sivatagon át megy, mely a Slavini di Marcóhoz hasonlít. Valószínűleg a fölötte álló meredek sziklahegyről omlott le e törmelék, legalább erre mutat az, hogy e sziklahegy olyan, mintha egy része letört és leomlott volna. Ez úton jutunk a Toblinói-tó közelében lévő „alle Sarche” fogadóhoz. De Dro falu mellett jobbra egy éjszakról délnek húzódó völgyön át hosszabb utat is választhattunk volna, hol több falu van, nevezetesen Calavino, Madruzzo és Cavedine. A gyönyörű keskeny Toblinói-tó partján egy régi várkastély áll, s vidékén a „vino santo” néven ismeretes tüzes bor terem. Az „alle Sarche” vendéglőtől az út nyugat felé nem kevesebb mint 32 kanyarúlattal halad meredeken föl s aztán egy hosszú és mély sziklahasadékon keresztűl húzódik Stenico vidékére Comano fürdőhely felé, melyet állítólag a régi rómaiak is látogattak. Csak ez az 1834-ben épült út nyitotta meg a világtól addig elzárt Judicaria vidékét. Régebben ugyanis csak egy Vezzano felől ide vezető veszedelmes, csupán öszvérrel járható ösvényen lehetett hozzá jutni, mely elég jellemzőn il Passo della Morte (a halál ösvénye) nevet visel; olyan, a milyen kocsiút csupán Riva és Arco között ment Stenico vidékére.
S most ime Judicariában vagyunk, mely név nem mást jelent, mint „bírósági vagy bírói kerület”-et. E mellett még igen régi s a népnél eléggé elterjedt e vidéknek egy másik neve: „le sette Pičvi” (a hét plebánia). Stenico kerülete Elő- vagy Külső-Judicariát, Tione és Condino kerületek pedig Belső-Judicariát foglalják magukban.
E nagy kiterjedésű vidéken át a Sarca folyik keresztűl egy mély völgy alján, hol sok helység fekszik egymás mellett és fölött a hegyoldalakon. Jobbra egy magas hegyről Stenico néz alá, a vidék fő helye, püspöki kastélyával. A dél felé bemélyedő zöld hegyöblök- és völgyekben szintén egymást érik a falvak. Az egész vidék ősrégi lakóhely, hol már sok fontos római kori lelet került elő. Itt van a kis Dasindo falucska is, hol századunk egyik legjelesb olasz lyrikusa, Giovanni Prati született. Régente várkastélyokban is elég gazdag volt e táj; nehány romokban hever, egynek pedig, Castelmanónak, melyből minden áron egy római castellum maniumot, tehát „kísértetek várát” akartak kiokoskodni, már nyoma sincs. Az egész kerület összes helységei Banale, Lomaso és Bleggio régi plebániákhoz tartoznak.
Arco.
Russ Róberttől
Az út sziklás szorosban halad a Sarca mentén fölfelé Tionébe. Régebben csak Bleggión át lehetett egy hegyi úton előbb föl a Durone hegynyergére s aztán onnan le Tionébe jutni. Régi okiratok Judicariát rendesen az említett hegyen inneni és túli részre osztva említik. A magas hegyek közé szorított árnyékos völgykatlanban fekvő Tione az egész Judicaria fő helye.
Rivától nyugatra fönt a Leder-völgy – Val di Ledro – van. Régebben annak, a ki az alutriaiak ókori népének ez állítólagos hazájába akart eljutni, Rivából hajón kellett mennie a Ponale-patak zuhatagához, onnan pedig nagy fáradsággal egy roppant meredek hegyi ösvényen ereszkednie le a völgybe. Ezen baj elhárítása végett addig buzgólkodott egy derék férfiú, a bezzeccai Cis Giacomo, míg végre Riva városának, a völgybeli községeknek és Storónak közremunkálásával Riva felől a sziklákon át egy három kilométernyi útat nem vágatott. Ez a szép út 1851-ben készült el teljesen.
E kiesen zöldelő völgynek egyik neveztessége a Lago di Ledro nevű jó nagy tó, mely a völgy széles középrészén van s tükre 590 méternyivel magasabb fekvésű a Garda-tóénál (61 méter). E völgyben több mint tíz község és falu van, amelyek közűl Bezzecca és Tiarno a legnagyobbak. A völgy a Tiarno di sopra falu mögötti 749 méter magas vízválasztónál végződik. Innen az út délnyugati irányban húzódik a hosszú, keskeny és lakatlan Ampola-völgyön át lefelé Storo helységbe, mely egy meredek és magas hegy tövében áll. Délről az osztrák határszéltől csak érintett Idro-tó van, melynek lapos éjszaki partja nagy darabon mocsáros és ingoványos. Ne feledkezzünk meg végűl a Storótól délre, a magas hegységen túl levő s útazóktól nem igen látogatott Val di Vestino völgyéről, melynek hat egyházas faluja még Ausztriához tartozik.
Storótól éjszaki irányban a Chiese (Clisi) pataknak hol tágasabb, hol szűkebb völgye nyúlik föl messzire. Ez a patak Condino helység fölött fut ki a Val di Daonéból s ugyanennek hátterében a Val di Fumóban ered az Adamello gletcsereiből. A Chiese völgyében van a Judicaria-vidék két régi plebániájának ötödike és hatodika, nevezetesen Condino és Bono (Creto). A fő völgy egyenesen éjszakkeletnek húzódik, s számos helységen kívűl egy erősség is áll benne (Lardaro); a végre fölnyúlik egész a Roncone mellett 839 méternyi magasságban levő víválasztóig, honnan az út le, Tione felé vezet.
Tionétől éjszak felé a fölötte érdekes Rendena-völgy, Judicaria hét plebániájának hetedike terjed. Egyike ez a tartomány leggyönyörűbb völgyeinek. Olyanszerű ez, mint a nálánál jóval nagyobb Ziller-völgy Tirol éjszaki részén. A Tione mögötti kis emelkedést kivéve, ez is vízszintesen halad befelé; jobbról-balról szép zöld hegyoldalak szegélyezik, hátterében pedig gletcserek vannak. Egymást érik benne a falvak egész Pinzolóig, a völgy fő helyéig, melyen fölűl ketté ágazik. Balra az Adamello és a Presanella közötti mély hasadékon át a Val Genova látszik egészen a gletcserekig, jobbra a Val Nambino húzódik fölfelé, hol kelet felől a Brenta-hegység tárja csodáit az útas elé, legfönt pedig egy bájos kis zugban Madonna di Campiglio áll nagy alpesi szállóházával, a hová Pinzolóból jó kocsiút vezet.
A Bocca di Brenta.
Russ Róberttől
Mintha csak még egyszer egyesíteni akarta volna a természet itt a délvidék küszöbén mindazt, a mit különben messze távolsággal szokott egymástól elválasztani: egymás mellé állította a Brenta omlatag mészkőlánczolatát s az Adamello és a Presanella őskőzettömegét. Nyugatra az Adamello óriási kupolához hasonlítható roppant hegytömege emelkedik, melyből minden irányban völgyek ágaznak szét, s melynek tetejét hatalmas gletcserek koronázzák. E rengeteg jégmezők egyes részletei, valamint a hegység párkányain meredező csúcsok is mind külön-külön nevűek. A legmagasb valamennyi közt maga az Adamello, mely 3.547 méternyire emelkedik a tenger színe fölé. Átellenében éjszakkeletre a Presanella kisebb hegytörzse áll, számos lefüggő gletcserével és az Adamellót is fölülmúló 3561 méternyi csúcsával. E kettő közt pompáznak a Val di Genova csodálatos szépségei. Gesztenyeerdőkkel kezdődve, fokozatosan emelkedik a satnya törpefenyőbokrokig; szép alpesi rétek váltakoznak rajta groteszk alakzatú sziklás részletekkel, számtalan vízesés zuhog benne, melyek egyikét a völgy fő ere, a Sarca alkotja; fölfelé egyre vadabbá s nagyszerűbbé válik a jegesek világa, hol minden élet kihalt, kivéve a gletcserbolhát, a levegőben vijjogva kerengő keselyűket és a medvéket, mint e vidék egyedüli lakóit, vagy legalább látogatóit. Régebben a Sarca vize is egy gletcserkapuból fakadt, mely azonban már elolvadt. E vidék első kikutatója és leírója a később mint merész éjszaksarki útazó világhírűvé lett Payer Gyula volt. Azóta már számtalan hegymászó és tudós járt itt minden irányban, menedékházak keletkeztek s évről-évre gyarapodik e hegység irodalma.
A Brenta-hegynek több oldalágra és völgyre tagozódó lánczolata, mely a Nocétől éjszak-déli irányban egész Sarcáig terjed, leghatalmasabb és legmagasabb emelkedés az Etschtől nyugatra húzódó mészhegységben. Alakzatokban való gazdagsága, tornyok, oszlopok, szarvak, bástya- és falkoronák, fűrészfogak s ki tudná mind elsorolni, még mi mindenféle idomokban való dús változatossága tekintetében a legtapasztaltabb és járatosabb hegymászók tanúsága szerint bátran vetekedhetik a keleti Dolomitokkal.
A legcsodálatraméltóbb részlete e hegységnek mégis a Bocca di Brenta nevű, 6 méter széles haránthasadék egy 300 méter magas sziklában, mely a lánczolatot éjszaki és déli részre osztja. Az e hasadéktól éjszakra és délre álló legmagasb, örök jég borította csúcsok elnevezése dolgában sokáig a legnagyobb zavar és vita uralkodott, míg a tridenti Alpes-egyesűletnek igen buzgó munkássága úgy vetett véget a zavarnak, hogy a Boccától délre lévő legmagasb csúcsnak Cima Tosa (3.179 méter), az éjszakinak meg egyszerűen Brenta nevet adott. 1882 május havában a Brenta egyik tornya 200 méternyi magasságból egy alantibb szirtfokra omlott le s innen aztán apró törmelékké zúzódva a Val di Brenta mélyébe hullott alá, a hol most több mint másfél óra járásnyi omladékrakás alakjában borítja a talajt. Szerencsére sötét esős éjjel történt e hegyomlás, mikor épen senki sem járt arra s így emberéletben nem tett kárt. Campiglio lakói azonban hallották az iszonyú robajt s nem kevesebbet hittek, mint hogy a világ vége jött el. A Brenta-láncz nyugati oldalára a legszebb kilátás, mely bár kissé korlátolt, de annál fönségesb és színekben annál gazdagabb s azért mégis az egész Rendena-völgyre s le egész az Idro-tó tükréig terjed, a már híressé is vált Sabbione (2.096 méter) tetejéről nyílik. E gyöpes tetejű csúcs Pinzolótól éjszakkeletre emelkedik s a nevezett helytől 3-4 óra alatt érhető el.
Campiglióból sokfelé tehetni szép kirándúlásokat úgy a Presanella és a Brenta hegyekre, mint fél- vagy egész napi járó földre és rövidebb távolságokra. Kedvelt kirándúló hely a Campo di Carlomagno (1.618 méter), hol a monda szerint Nagy Károly táborozott volna, továbbá az ennél még magasabban fekvő Spinale fensíkja (1.896 méter). A kilátások helyről-helyre változnak; mennél magasbra emelkedünk, annál tágabb tér s annál több új meg új látvány tárúl elénk.
Nem csoda tehát, ha Madonna di Campiglio évről-évre növekedő látogatottságnak örvend. Pedig még csak vagy harmincz esztendővel ez előtt is csupán egy szegényes kis korcsma állott a régi templomocska mellett, mely utóbbinak boltozatáról hálóban egy óriási mesés – sárkánytojás függött alá! Ma a szerény kis csapszék helyén nagy és fényes alpesi fogadó áll, mely 1889-ben abban a kiváló szerencsében részesült, hogy nyolcz napra vendégei voltak a királyné Ő felsége és Mária Valéria főherczegnő Ő fensége, kik innen a kedvező időben naponkint kirándúlásokra mentek s egyszer egészen a Grostč hágóig elgyalogoltak. Azóta a Grostč-csúcs (2.557 méter) királyné Ő felsége engedelméből Mária Valéria főherczegnő nevét viseli.
