Eötvös József tanulmányai
580Eötvös József tanulmányai
Külön érdemes szólnunk a Budapesti Szemle legjelentékenyebb tanulmányairól: Eötvös József itt közzétett két nagy művéről, a Szegénység Irlandban (I.) és A zsidók emancipációja (II.) című értekezéseiről. Ha a folyóirat érdeme az összegzés, úgy e tanulmányoké még inkább az: Eötvös bennük mintegy koncentrálni-summázni igyekszik mindazt a társadalmi válságjelenséget, amely hátráltatja a polgárosodás és a nemzetiség nagy ügyét.
Semmi meglepő nem volt abban, hogy Eötvös az ír kérdést témájául választotta: az 1830-as években már nemcsak a külföldi sajtó cikkezett folyvást az ír tömegek jogfosztott, nyomorúságos helyzetéről, de sűrűn szereplő témája volt ez a hazai újságoknak, folyóiratoknak is. A Szegénység Irlandban szerzője az ír kérdés elemzése kapcsán egyaránt az olvasók elé tudja vetíteni a zsarnokságot, a „mostoha kormány százados önkényé”-t, illetve annak eredményét, a kisemmizett népet. A társadalmi állapotok javításának kulcsát a földművelésben, a jól rendezett földbirtokban látja. Ám nem kevesek földtulajdonában, a nagybirtokok fennálló rendszerében, hanem a földbirtok igazságosabb elosztásában. Földosztásról nyíltan ugyan Eötvös sem szól, de majdnem azzal egyenértékűt tesz: megszólaltatja magukat a telkükről elűzött, földet követelő jobbágyokat.
Parasztházakba, a földművelők közvetlen életviszonyaiba előtte ilyen közvetlen közelről magyar politikus még nem tekintett be, a paraszti lét elviselhetetlenségének bizonyságát ilyen sokrétűen nem dokumentálta. Mert Eötvös művében szembetűnő, hogy – előadásának minden retorikus-patetikus jellege mellett is – mennyire a tényekre, hivatalos adatokra, a valóság reálisan megfogható, számszerűségeken át tükröztető elemeire összpontosít. Tömegnyomort mutat be Eötvös, s tanulmányának épp e részleteire jellemző leginkább, hogy az érzelmességre hajlamos író itt mily nagymértékben fegyelmezi magát, mennyire a statisztikai adatok mögé rejti lírai indulatait. Miért? Mert Eötvös itt mindenáron bizonyítani akar. Arra törekszik, hogy amit mond, az cáfolhatatlanul meggyőző legyen, hogy adatai tömegével felrázza, a tennivalókra döbbentse a nemesi olvasókat.
Annál is inkább, mert a földéhség megrázó képkockáihoz hozzáteszi: „… nem a népé a vétek.” Ebben már benne rejlik az uralkodó rétegek felelősségre vonása. A földtelenség okozta paraszti bosszút nem is tartja indokolatlannak, noha fél tőle, s a véres megtorlásokért elsősorban a kormányzatot hibáztatja. A kormányzat terrorisztikus ítéleteiről s az ír közvélemény jogos ellenállásáról írottakból egyébként nem nehéz kiérezni a hazai kormányzat akkori elnyomó intézkedéseivel való szembefordulást is. Eötvös a vagyonbiztonság hiányában látja a szegénység egyik összetevőjét, s itt ismét visszatér a kormány fenyegetéséhez, a forradalom képéhez. „… van egy maximuma a zsarnokságnak is, egy pillanat, melyben az elnyomott emberi méltóság széttöri láncait” – állapítja meg komoran, s e sorokban félreérthetetlenül indokoltnak ítéli a zsarnoksággal szemben a forradalmat, még ha eleve kilátástalannak, eleve öngyilkosságnak tartja is.
A vallási különbségek okozta elnyomásban jelöli meg Eötvös Irland romlásának legfőbb okát, ez hozta létre az ír katolikusok szüntelen kizsákmányolását az 581angol protestánsok által. „Minden, ami csak Irlandot ipar vagy kereskedési tekintetben emelheté, már csírájában elnyomatott” – állapítja meg azt a tényt, amely az analógia folytán azonnali rezonanciát kelthetett a hazai közönségben. Mint ahogy az is, amit erről mond, hogy az angol elnyomásban készséggel segédkeztek mindig az ír kiváltságosok, csakhogy elnyerjék Anglia támogatását.
Tanulmánya harmadik, befejező részében Eötvös arra a kérdésre tér át, hogy miért nem segíthetett az állapotokon eddig az angol kormány, s lesz-e vajon jobb jövő? A nép forradalmiságában látja a segítés legfőbb gátját. „A birtokjog szentségét sérteni nem lehet anélkül, hogy az egész nép sínlené következéseit” – nyilatkozik meg itt a magántulajdon szentségét valló liberális. Gyűlöli az önkényt, de nem kevésbé iszonyodik a forradalom következményeitől is. A forradalom elkerülésére gyökeres reformot tart szükségesnek – mindenekelőtt a jobbágyság földhöz juttatását. Szenvedélyekből szerinte nem fakad jólét, s a nyugalmat tartja, igazi reformer módjára, a javítás kiindulópontjául. S mi az, amitől eredményt remél? Az egyesületi jogtól, akárcsak többi centralista társa. Az addigi változásokat az írek egyesüléséből vezeti le, a tömegek békés összefogásából – nagymértékben inspirálva ezzel a hazai ellenzéki egység szerveződését, az itthoni liberálisok tömörülését. Eötvös szerint nem segíthet Irlandon a gyárak szaporítása sem. Iránymutatóul idézi a kispolgári szocialista Sismondi mondását, amely a kapitalizmus alapvető ellentmondására utal: „… meggyőződésünk szerint nem habozunk kijelenteni: a nemzeti vagyon az élet javaiban való részvétel mindenki számára.”
Sismondi nevét említettük. Vele is kapcsolatos, hogy Eötvös végezetül felhívja a figyelmet az új szocialista elméletek feltűnésére, melyek az elavult társadalmi formákat meg fogják változtatni – minden ember boldogítására szolgálnak majd. „Egy idő óta az elmék a társaságnak új organizációjáról kezdenek gondolkodni .. . Korunk emberszeretőbbé vált … a közjó s minden emberek boldogítása nem az emberbarát kedves álma többé… az emberi nemnek új szükségei támadtak, melyek a mostani formákban kielégülést nem találnak”; s „e formák változni fognak” – szögezi le az író. A kapitalizmus okozta csalódások után tehát nem zárkózik el a szocializmus gondolatvilágától.
Ez az első nagyszabású politikai tanulmány a reformkori magyar sajtóban, mely a politikai problémákat nem pusztán s nem is elsősorban a nemesség létkérdései, szerepe és jövője szempontjából elemzi, hanem mindenekelőtt az alul levők, a dolgozó osztályok érdekében, melynek horizontjába nemesség, polgárság és jobbágyság egyenlő módon beletartozik. Az erőmegoszlás addigi nyomatéka változik meg döntően a Szegénység Irlandban szerzőjénél: a hangsúly a jogfosztott osztályok ügyére tevődik át. A nemesség számára pedig ez a társadalomfelfogás csupán annyi funkciót engedélyez, hogy beolvadjon a polgári nemzet egészébe, elvegyüljön a munkájukból élő milliókkal.
E nagy pozitívumok azonban nem feledtethetik Eötvös tanulmányának bizonyos árnyoldalait. A Szegénység Irlandban magán viseli az elvontság, a politikai idealizmus és illúzionizmus némely jegyeit. Gyökeres reformokat akar, a parasztnak földet, mindenkinek létbiztonságot – csak azt nem mondja meg, hogyan. Eljut a 582szocializmus eszméinek küszöbéig, de ezen a küszöbön – a forradalmi megoldásoktól visszariadva – nem lép át. Helyette magáévá teszi a romantikus antikapitalista publicisztika egyes illúzióit, egyrészt jelentőségén messze eltúlozva az egyesülés elvét, másrészt a kisárutermelésből élő vagyonos paraszt ideálját – miként az lesz vágyálma a hazai politika és tudomány nem egy nagy hatású képviselőjének, Horváth Mihálynak, Fényes Eleknek stb. A „Kert-Magyarország” századunkban oly sokat vitatott illúziójának csírája e politikai gondolkodók körében születik meg.
Volt a hazai társadalom életének egy területe, ahol Eötvös éppúgy egyesítve láthatta maga előtt a szociális, a vallási és a nemesi elnyomás összes lényeges jegyeit, mint az írek ügyében. A zsidók társadalmi helyzete volt ez, kik hosszú ideig, egészen a 18. század nyolcvanas éveiig a társadalomból kiszorítva, szinte törvényen kívül éltek, s az alapvető emberi jogokkal Eötvös korában sem rendelkeztek. Az ír és a zsidó probléma egymáshoz rendkívül hasonló volt e korszakban – ezért is tűnik a Budapesti Szemlében közölt második Eötvös-tanulmány, A zsidók emancipációja számunkra a Szegénység Irlandban folytatásának.
Az analógiát erősíti, hogy az 1839 – 40. évi diétán már az emancipációt követelték az ellenzék politikusai, melyet az alsótábla magáévá is tett, de melyből a királyi resolutio csak bizonyos engedményeket fogadott el. Az 1840. évi XXIX. törvénycikk ugyan szentesítette, hogy a zsidók az országban bárhol lakhatnak, gyárakat állíthatnak, kereskedést és mesterségeket folytathatnak, polgári telkeket szerezhetnek – de teljes emancipációjukról ez idő tájt sem lehetett szó, s a hozzá vezető út éppen nem látszott problémamentesnek. Körülötte az országgyűlési viták alkalmával széles körű publicisztikai irodalom bontakozott ki, ebbe szólt bele tanulmányával Eötvös József.
A zsidók emancipációjának szövege tragikus intonációval kezdődik, a nemzethalál Herder jóslata óta ránk súlyosodó képzetének felidézésével. E drámaian pesszimisztikus látomás után a bolygó, hazátlanul vándorló zsidó víziójával igyekszik megszilárdítani, továbbfokozni az együttérzés hangoltságát. Kép képet követ ennek során: életből merített apró jelenetekben – piaci zsidó árus, vándor zsidó a pusztában – idézi meg a zsidó reális alakját, nemcsak a szenvedést elevenítve meg általában, de magát a szenvedő embert is.
A zsidóság helyzetének vázolása után kérdés következik: vajon a vallás oka-e mindennek ma is? Eötvös válasza így hangzik: a kereszténység az egyenlőség elvén alapul, azon az ideán, hogy „szeretni minden embert”. Korunkat éppen nem a vallási hevület jellemzi, hanem a közöny – állapítja meg Eötvös franciaországi utazása fájdalmas tapasztalatai nyomán, miként ennek nyomán kell leszögeznie azt is, hogy a zsidóellenesség legfőbb indítéka nem a vallás, hanem az érdekek, az anyagi önzés.
Ezek után a zsidóságot illető egyes vádakra tér át a tanulmányíró. Így a zsidók általános romlottságára vonatkozó megállapítással azt szegezi szembe, hogy ezeréves elnyomás után mit lehet várni egy néptől? A zsidók fukarságára, anyagiasságára vonatkozó vádra viszont azt válaszolja, hogy jelenleg minden más pálya el van előlük zárva, csak a pénzzel kapcsolatosak nem. Ahhoz, hogy a zsidók földművelésből 583és mesterségekből éljenek, nélkülözhetetlen, hogy ezt számukra az emancipáció révén meg is engedjék.
Súlyosabb vád volt ez idő tájt, a nemzetté válás és a nemzeti lét védelmének korszakában a zsidók állítólagos hazafiatlansága, a nemzettel szemben tanúsított érdektelensége. Ezzel kapcsolatban Eötvös kifejti a maga polgári jellegű hazafogalmát, a „haza = jog + tulajdon” axiómáját, mely a nemzeti érzést elválaszthatatlan korrelációba állítja az emberi jogokkal, a reális életlehetőségekkel. A tulajdont vallja írónk a hazafiság legfőbb ismérvének és ösztönzőjének – mint idehaza Vörösmarty, Horváth Mihály, Tóth Lőrinc, Erdélyi János és még sokan mások.
Az emancipáció ellenfeleinek fegyvertárában érv az is – folytatódik az írói gondolatmenet –, hogy a zsidókat szokásaik, rituáléjuk elkülönítik a közösségtől, hogy vallási tanításaik révén magukat soha sehol otthon nem érezhetik. Eötvös e vád ellen a hegeli történetiség dialektikus elveivel veszi fel a harcot. Arra hivatkozik, hogy a mózesi törvényeket – mint a múlt jelenségeit általában – történetien kell szemlélnünk, a korból levezetnünk. Példák sorát hozza fel a szemmel látható változásokra, melyek között különösen fontos, hogy említi a zsidók újabb magatartását is a tudománnyal és művészettel kapcsolatban. Eötvös következő megjegyzése, „zsidók … századunkban majdnem minden európai nyelvnek írói között tündökölnek” – más tényezőkkel együtt – ösztönzést adott a zsidók magyar irodalmi, illetve sajtóbeli tevékenységének.
Az ellenfelek utolsó érve: az emancipáció sérti anyagi érdekeiket. Ironikus keserűséggel állapítja meg Eötvös is, hogy „Korunk véghetetlen józan s számoló”, de éppen ezért „érdekvédelem” címén nem akar polgárjogot adni a középszerűségnek, bilincsbe verni a talentumot. Végül ugyanazzal a reménykedéssel, a haladásba vetett magas röptű bizalommal fejezi be tanulmányát, amelynek már megelőzőleg több ízben láttuk példáját. Az igazság erejében való spiritualista hite, a humánus-demokratikus eszmékbe vetett meggyőződése átsegíti minden kételyén. Ennek nemes emelkedettsége nehezen tagadható, mint ahogyan idealizmusa is, mely ideák puszta elfogadásától reméli a gyökeres változást.
Nem pusztán s nem is elsősorban az emberszeretet, a nála folyvást érezhető filantrópia szempontjai vezetik Eötvöst akkor, amikor ilyen nagy lélegzetű tanulmányban száll síkra a zsidók jogaiért. A polgári Magyarország megteremtésének célja vezérli őt elsősorban: országé, mely minden dolgozó embernek hazája, hol a munkájukból élő emberek többé nem lehetnek kivetve a társadalomból. Az emancipáció nála része a Kölcsey kezdeményezte érdekegyesítés politikájának. De emellett Eötvös elvei egyszersmind túl is mutatnak az érdekegyesítési politika átlagos nemesi értelmezésén. Hivatásos politikusaink közül ama kevesek közé tartozik, akik emberiség-távlatokban képesek gondolkodni, akiknél a hazafogalom már semmiképp sem ellentétes az emberiség eszméjével.
Politikai jelentőségén túl azonban a mű tudományos szakszerűsége, tárgyának módszeres elemzése is feltétlenül méltánylást érdemel. A társadalmi folyamatokat dialektikusan elemző, a tények sokaságából törvényszerűségeket elvonatkoztató, ugyanakkor a világnézeti elveket a konkrét társadalmi adottságokra és szükségszerűségekre finoman alkalmazó tudományos gondolkodásnak éppúgy iskolapéldája ez 548a tanulmány, mint a Szegénység Irlandban. A sokoldalúan összehasonlító, a szociális problémákat a legfrissebb európai szakirodalom felhasználásával megközelítő társadalmi-társadalomlélektani vizsgálódás első hazai fegyvertényei közé tartozik. Ahhoz szoktatja kora közönségét, hogy e problémákat az osztályok együttélésének viszonylatai, az anyagi és szellemi létfeltételek lehető teljességében vizsgálják.
