MAGYAR SZÉPIRODALMI SZEMLE (1847)
641MAGYAR SZÉPIRODALMI SZEMLE (1847)
Az Athenaeum és a Figyelmező megszűnése után a magyar irodalomnak nem volt kritikai lapja. Ezt a feladatot is, mint annyi mást, jórészt a divatlapok vállalták magukra, amennyire műfajuk és közönségük megengedte. A kritika elhallgatása aggodalommal töltötte el mindazokat, akik észlelték a károkat, amelyeket a rendszeres, elvekre alapozott bírálat elmaradása okozott. Az Irodalmi Őrnek, az Életképek kritikai mellékletének megindulása 1845 júliusától némileg javított a helyzeten, egy önálló kritikai orgánumot azonban nem helyettesített.
Kritikai lap megindításának szükségességét a Kisfaludy Társaság korán felismerte. Először az 1841 szeptemberi ülésén került szóba, amikor a Társaság igazgatója, Toldy Ferenc javasolta egy „szépműtani kritikának szánt folyóirat kiadását” Szépműtani Szemle címen. A munkatársak név nélkül dolgoznának, mondotta Toldy, hogy „az olvasó figyelme kizárólag a dologra legyen irányítva”. A javaslatot a Társaság elfogadta, alapszabályaiba iktatta, a lap megindítása azonban elmaradt. Legközelebb a Társaság 1845. december 9-i ülésén került szóba egy szabályosan jelentkező, az irodalom fejlődését „széptani s bírálati studiumok” - kal segítő folyóirat terve. Ez alkalommal Erdélyi János, Garay János, Henszlmann Imre, Lukács Móric és Toldy Ferenc intézett beadványt a Társasághoz. Emlékeztettek annak szükségességére, hogy a Társaság még közvetlenebb kapcsolatba lépjen az élettel és a közönséggel. A szorosabb kapcsolatot csak akkor érheti el, ha maga vállalkoznék egy kritikai orgánum kiadására, amelyben a tagok közölhetik bírálati munkáikat, és tájékoztatják az olvasókat a Társaság eseményeiről, híreiről. Végezetül azt kérték a felsoroltak, hogy a Társaság éljen alapszabályaiban biztosított jogával a Magyar Szépirodalmi Szemle kiadására vonatkozóan. Ha azonban a Társaság maga nem vállalkoznék erre, ruházza rájuk a jogot és hatalmazza fel őket, hogy pártfogása mellett kritikai heti lapot indíthassanak. Hosszabb vita után végül létrejött a megállapodás: a Társaság három évre rájuk ruházta a jogot, azt azonban elhárította, hogy a lap a Társaság neve és címe, azaz lobogója alatt jelenjék meg. A Társaság, mint intézet nem óhajtotta vállalni a felelősséget, nehogy „kíméletre szorult állását” veszélyeztesse. Ugyanezt a célt vélték szolgálni a szerkesztők a szerzői névtelenséggel, amely „sok mellékes tekintetektől függetlenné teszi az egyes bírálót”, de a „collegiális felvigyázat” -tal is, amely a kritikusok méltányosságát volt hivatott biztosítani. A névtelenség – hitték és vallották a három tagú „szerkesztő bizottmány” tagjai – segíti az őszinte és bátor vélemények kimondását, valamint a személyeskedés, illetve a gáncsoskodó polémiák 642elkerülését. A névtelenség másik előnyének azt tartották, hogy elvonja a figyelmet a kritikus személyéről, és inkább a mondanivalóra irányítja: ezáltal a ki helyett a mi kerül előtérbe. A Társaság tehát elfogadta a „szerkesztő bizottmány” egyik alapelvét: a névtelenséget. Azt sem ellenezte, hogy mint az általa felhatalmazott „bizottmány” szerepeljenek, azzal a feltétellel, hogy az ülés színe előtt ismertessék céljaikat, irányukat. Miután az 1846. január 10-én tartott kis ülésen a többiek nevében Toldy beterjesztette elképzeléseiket, a Társaság elfogadta a Vezérszót, beleegyezett a Magyar Szépirodalmi Szemle megindításába. Ez alkalommal csatlakozott Tóth Lőrinc is a kérelmezőkhöz. A vállalkozók önként kötelezték magukat, hogy a lap jövedelmének öt százalékát felajánlják a Társaság céljaira.
A benyújtott előrajz szerint a Szemle egyszer egy héten, vasárnap jelenik meg egy nyolcadrét tömött íven. „Három tárgykört ölel fel: 1. Szépirodalom és szépműtan elmélete és története. 2. Szépirodalmi bírálat, mely kiterjeszkedik mind a hazai, mind a külföldi irodalom széptani és szépirodalmi műveire, ezek könyvészetére, készülőben vagy sajtó alatt levő művekről előleges jelentésre, intézeti és személyes hírekre, nekrológokra, színészetre stb. 3. A Kisfaludy Társaság hivatalos közlései: az üléseknek a közönséget is érdekelhető tárgya: a volt előadások, egészben vagy kivonatban, jelentések.”
1846 januárjában úgy látszott, hogy a „Kisfaludy Társaság, ez a fillérekből alapult szépirodalmi intézet” hamarosan megindíthatja lapját, mint arról a kolozsvári Erdélyi Híradóban a névtelenül megjelent Pesti levelek írója beszámolt. A tájékoztatás a Szemléről valóban „hiteles tudomás után” történt, mert a szerző Erdélyi János volt, az új kritikai lap leendő szerkesztője. A Társaság meghirdetett folyóiratának céljáról szólva Erdélyi olyan motívumokra is kitért, amelyekről a Vezérszó később nem tett említést. „Cél benne mindent megbírálni – írja –, ami feltűnik a magyar szépirodalomban, hogy ne legyen e nemben egy író is, ki ne halljon magáról, s valahára biztosabb fürkészetek, vizsgálódások keletkezzenek a magyar „psyché” körül. E végre egyik fő ága tartalmának a szépirodalom története, mind itthon, mind külföldön; s remélni lehet, hogy ily cél, irány és alap mellett, ha orvosi és más íly korlátozott számú közönség lapjai kitartják magokat, a szépirodalom is fog találni annyi barátot, hogy a kezdendő lap felállhat, s maga a szépirodalom tetemes javulást nyerend, az ízlés pedig csinosbulást.” A pesti tudósító szavaiból az is kiderül, hogy a szerkesztők a Szemlét eredetileg a szépirodalom minden művelője számára nyitott orgánumnak szánták, olyan fórumnak, amely hozzájárulhat az írók és a kritikusok közötti óhajtott és szükségesnek vélt szorosabb, személyes kapcsolat kialakításához, a vitás kérdések higgadt és elméleti megalapozású megvilágításához. A szerkesztő az enciklopédikus, idejétmúlt lapok helyett a szakosodás igényét emeli ki, amikor így folytatja: „Bár volna minden osztálynak, ügyvédnek és történetírónak, sat. saját közlönye, hogy ne volnának kénytelenek politikai lapok birkahirdetései közé kunyorálni be a szorosan reájuk tartozó tudnivalókat, mert amíg így lesz, az ugyanazon pálya emberei sohasem fogják ismerni egymást; közelebbi érintkezésben szellemi találkozásra soha nem jöhetnek össze igazán.”
6431846 folyamán a Szemle mégsem indulhatott meg, mert a helytartótanács, mint Erdélyi a Társaságnak jelentette: „… sűrű szorgalmazások után is e bonyolódott ügyben csak négy hónap múlván adván ki határozatot, azt (a szerkesztő) igen szépen megköszönte, de ez évre többé nem használhatta”. Így történt, hogy csak egy év múlva, 1847 januárjában jelenhetett meg a Kisfaludy Társaság kritikai lapja, a Magyar Szépirodalmi Szemle.
A háromtagú „szerkesztő bizottmány” intézte az ügyeket: Erdélyi János, Henszlmann Imre és Toldy Ferenc. A szerkesztésre Erdélyit kérték fel. A cikkekért, a lap irányáért a „bizottmány” vállalta a felelősséget. Az eredeti elképzelés szerint minden cikkhez a bizottmány tagjainak hozzájárulása lett volna szükséges. Az elv ugyan mindvégig érvényben maradt, a gyakorlat azonban módosította. Egyedül a szerkesztő olvasott el mindent. Ő tudott mindenről. Vitás kérdésekben meghallgatta bizottmánytársai véleményét. Előfordult, hogy például Toldy egy-egy cikket elkért, mint p1. A falu jegyzője kritikáját. A gyakoribb az volt, hogy Erdélyi kereste meg Toldyt, sürgetve az általa megígért, de nem küldött kéziratokat.
A Szemle robotosa a szerkesztő volt, tisztségéből következően. Semmi nyoma, hogy Erdélyinek lett volna segédje. (Mindössze egy Vince keresztnevű altiszt segítségére számíthatott, aki a Kisfaludy Társaság szolgálatában állott.) A szerkesztő és a bizottmány ingyen dolgozott. A lap jövedelméből ugyan részesültek volna, a Kisfaludy Társaságnak felajánlott 5% kivételével, ha a lapnak sikerült volna támogatókra találnia. A Szemle azonban nemcsak, hogy nem jövedelmezett, hanem ráfizetéses volt. A munkatársak, a szerkesztő is, csak a megírt cikkek után kaptak honoráriumot. Összegéről annyit tudunk, hogy Henszlmann kevesellte és ívenként legalább 30 Ft-ot kért. Arról azonban már nincs tudomásunk, hogy végül sikerült-e a kiadótól megkapni a kívánt összeget. A tanulmányokért fizetett a kiadó, a szerkesztői megjegyzésekért, a hírek összeállításáért, a polémiákért, a Nemzeti Színház előadásainak rövid, fél-egy oldalas ismertetéseiért azonban nem. A szerkesztő munkája volt a felsoroltak mellett az anyagi természetű ügyek intézése. Azt nem tudjuk eldönteni, hogy a Magyar Könyvészet, a bibliográfia összeállítását Erdélyi vagy Toldy végezte-e. Erdélyi sokat fáradozott a Szemléért, „feszített szorgalma” ismert volt, amellyel a lapot életben tartotta. Ő utána Toldyé volt az oroszlánrész, Henszlmann kevesebbet dolgozott.
A Magyar Szépirodalmi Szemle első száma 1847. január 3-án, vasárnap jelent meg egy íven, negyed réten. A címlapon a szerkesztő neve, a Kisfaludy Társaságé, mint kiadóé, valamint a Társaságnak a magyar koronával díszített emblémája állott. A kiállítás a Társasághoz méltó, nemesen egyszerű volt. Az elméleti rész levegősebben, a napi irodalmi életről, a Kisfaludy Társaság munkájáról készült beszámoló „tömötten” szedetett. A nyomdai munkákat az első félévben a Beimel cég végezte Pesten, a második félévben Landerer és Heckenast. A „kiadóhivatal”, azaz a kéziratok leadására, az előfizetések átvételére, a reklamálásokra vagy a megbeszélésekre kijelölt helyiség Erdélyi lakása volt (Cukor u. 496. sz. I. emelet). Az év második felében a nagyobb forgalmú és jövedelmű Landerer és Heckenast cég „nyomdai ügyszobát” bocsátott a szerkesztőség rendelkezésére a Hatvani utcai Horváth-házban, az 583. szám alatt.
644A lapok előzetes jelentéseikben örömmel fogadták a Szemlét. Különösen melegen köszöntötte a Pesti Hírlap és a Pesti Divatlap: „A magyar kritika jelen elárvult s elszolgaisodott helyzetében égető szükség van e lapra.” Dicsérték a „tudományos készültségű” férfiakat: „Erdélyi János … Schedel és Henszlmann, mindhárman kitűnő esztétikusok és bírálók.” Üdvözölték e „komoly irányú és kritikai lapot”, amelynek dolgozótársai korábban „az Athenaeumban és Figyelmezőben működtek. Kétségkívül szigorral párosult igazságosság leend jelszavuk.” Vagy másutt: „E lapnak csak 400 – 500 előfizető kell s meg fog állni. Szégyen volna, ha ennyi tudománykedvelő ember nem találkoznék Magyarországon.” Pedig úgy lett, még az a 400 – 500 előfizető sem gyűlt össze. Nem a Szemle ára volt magas, a közönség igénye volt alacsony. Fél évre házhoz hordással Pesten 3 Ft, vidéken 4 Ft volt, két Ft-tal olcsóbb, mint a divatlapoké. (Még akkor sem volt drága, ha számításba vesszük, hogy a divatlapok hetenként kétszer, két íven jelentek meg. Elhangzott olyan kortársi javaslat is a lap megmentése érdekében, hogy tömjék meg a Szemlét képekkel, mindjárt kelendő lesz. A hazai olvasók szeretik a képeket, azoknál nem nézik az árat.)
Egy év után – az érdeklődés hiányára hivatkozva – az 1847. szeptember 25-i ülésen a szerkesztő arra kérte a Társaságot, hogy mentse fel a bizottmányt, mert a lap az erőfeszítések ellenére is csak anyagi áldozattal jelenhet meg. Nem tudják tehát „azon erkölcsi nagyobb hatást kifejteni, melyet egyedül nagyobb olcsóság biztosít”. A Társaság a kérést teljesítette és köszönete mellett elismerte a bizottmány tagjainak önzetlen fáradozását. A kor egyetlen kritikai lapja 1847 végén elhallgatott. Miután azonban az 1847. december 7-i ülés tagsága érezte a Szemlének, illetve egy kritikai orgánumnak hiányát, „egy bizottmányt nevezett ki, mely a Társaság meglevő s remélhető segédeszközeit és forrásait kijelölvén, egy évnegyedi iratnak mind belsejére, mind külsejére nézve adjon véleményt”. A vállalkozás megrekedt a kezdeteknél: a szabadságharc és a forradalom eseményei nem kedveztek kritikai lap tervezésének, de időt sem hagytak az előkészületekre.
A Szemle munkatársait – mint azt az alapító okmány megszabta – csak a Kisfaludy Társaság tagjai közül választhatta. A korlátozás két szempontból sem volt előnyös. Támadási felületet adott azoknak, akik kifogásolták a Szemle „céhiségét”, és – talán ez volt a nagyobb kár – le kellett mondaniok néhány értékes munkatársról, akik 1847-ben még nem voltak Kisfaludysták, így például Kelmenfy Lászlóról, az egykori Irodalmi Őr szorgalmas kritikusáról.
A Szemle bírálói bizonyíthatóan a következők voltak: Erdélyi János, a szerkesztő, a Társaság titoknoka, Henszlmann Imre és Toldy Ferenc, a Társaság igazgatója, valamint Pulszky Ferenc. Két névvel jelzett írás jelent meg a lapban, Szabó Károlyé és Bloch Móricé, azaz Ballagi Móré. Feltételezésünk szerint a munkatársak közé tartozott Tóth Lőrinc, az Irodalmi Őr egykori kritikusa, aki az 1845. január 10-én tartott kis ülésen maga is csatlakozását jelentette be a Szemlét kérelmezőkhöz, valamint Fogarassy János, nyelvész, zenetudós, Garay János, és talán Lukács Móric, a lap megindításának kezdettől fogva támogatója.
A Szemle rovatai egységesek és állandók voltak: Értekezések, Bírálatok, Vegyesek, Kisfaludy Társaság ülései, Értesítő. Ez utóbbi több volt, mint értesítő. Itt 645kaptak helyet a hazai és külföldi irodalmi hírektől, viszontválaszoktól és megjegyzésektől kezdve a Nemzeti Színház előadásainak rövid ismertetései, a kiegészítések és helyreigazítások, valamint mindkét félév folyamán a lapszemle és egy-egy hosszabb, a napi irodalomhoz kapcsolódó cikk.
A Szemle első számának élén áll a Vezérszó, Toldy Ferenc írása. Általánosságok között mozog, nem tér ki a lap esztétikai irányának konkrét meghatározására. A Szemle „figyelmét irodalmunknak a szóló művészetek köréhez tartozó szerzeményeire függesztendi, akár széptani, műelméleti s műtörténeti, akár költői és szónoki művek legyenek”. Célként „egy nemesebb ízlés terjesztését az irodalomban, különösen pedig a szóló művészeteknek a mesterség elvei szerint gyakoroltatását”, azaz az esztétikai szabályok megtartásának vizsgálatát jelöli meg. A Vezérszó azt ígéri, hogy a munkatársak bírálni fogják a hazai széptani, műelméleti, műtörténeti műveket, foglalkozni fognak széptani elméletekkel és a legjelesebb külföldi szépirodalmi művekkel. Megígéri azt is, hogy „tárgyba ható és csakis a tárgyat tekintő, tanulságos … az irodalom előmenetelét szem előtt tartó bírálatokat” közölnek. Tekintettel lesznek a méltányosságra, az „elbízott üresség” -gel szemben azonban kíméletlenül lépnek fel. A kritika kötelessége – Toldy megfogalmazása szerint – „a szépségek kiemelése s a tévedések megigazítása”, valamint „a konkoly írtása”. Munkatársaiknak – hangsúlyozza a Vezérszó – „teljes szabadságot” adnak, hogy többoldalú, több szempontú véleménnyel, vizsgálattal segítsék az igazság színre hozatalát és akadályozzák a „céhiséget”, amely károsítja az irodalmi életet.
A lap munkatársainak esztétikai elveit és a kritikáról vallott nézeteit az előszó nem foglalja össze, azok a bírálatokból, a polemikus cikkekből vagy egy-egy szerkesztői megjegyzésből vonhatók le.
A Szemle első félévében a bírálatok és az elméleti tanulmányok fele kortársi magyar írókkal, művekkel, illetve a kor közepébe csapó kérdésekkel foglalkozik. A megbírált írók és művek a következők: Jósika Miklós ( Regényes képletek), Tompa Mihály (Népregék), Vachott Sándor (Versek és Báthory Erzsébet), Nagy Imre (Versek), Garay János (Frangepán Kristófné, Az Árpádok), Kerényi Frigyes (Költemények), Pájer Antal (Versek), Eötvös József (A falu jegyzője), Petőfi Sándor Versei – a Dux-féle fordítás is –, illetve Czakó Zsigmond (Kalmár és tengerész, Végrendelet, Leona), Szigligeti Ede (Gritti, Zách unokái) és Hugo Károly (Egy magyar király). Szóba került még három almanach: az Őrangyal, az Unio dalok és a Honleányok könyve. Jelentősen csökkent a kortársakkal foglalkozó bírálatok száma a második félévben: Samarjay Károly (Dalok az Alföldről, Kelet gyöngyei), Tompa Mihály (Versek), Garay János (Balatoni kagylók), Jámbor Pál azaz Hiador, (Hattyúdalok), Degré Alajos (Kedélyrajzok) egy-egy műve rostáltatott.
Az elméleti cikkeknél fordított volt az arány. Az első félév értekezései közül a Mit tartunk az irányköltészetről és a Criticai szigorunk emelkedik ki, míg a második félévben a hét részletben közölt Egyéni és eszményi, A népmese Magyarországon, Valami a romanticizmusról, A történeti regény és néhány külföldi tanulmány. A második félévben új rovat indult a Classicai literatúra, amely a magyar nyelven 646kiadott latin és görög auktorok, szótárak bírálata mellett az új fordításokból is közölt szemelvényeket.
A külföldi irodalmat az első félévben a következő cikkek képviselték: Heine, Shakespeare színpada és az Angol költészet. A második félév egy-egy cikk – német forrásból – Karl Geibel, Freiligrath, Herwegh munkásságát ismertette és a franciaországi regényről, költészetről, kritikáról értekező francia tanulmányt mutatta be. Öt folytatásban jelent meg Az irodalom befolyása az életre c. német tanulmány fordítása.
A Szemle két félévében hozott bírálatok számának különbsége szembeötlő. Míg az első félév figyelemmel kísérte az újonnan megjelent műveket, tekintettel a műfaji arányokra, addig a második félévben csökkent a megbírált kortársi szerzők száma, emelkedett azonban a külföldi szerzők bemutatásáé és a görög-római íróké. A jelenség nem szorul különösebb magyarázatra: az első félévben a szerkesztő bizottmány célkitűzésének megfelelően követte és követhette is a napi irodalmat, mert el volt látva kritikával. A második félévben a Szemlét ért támadások elvették a kritikusok kedvét, elfogyott a kézirat, a szerkesztő tehát külföldi szerzőkre és a klasszikus auktorokra szorult. Ehhez hozzájárult a szerkesztő elkedvetlenedése. A Szemle elleni hadjáratnak gyorsan meglett az eredménye, abbamaradt a divatlapok szemlézése. Az elméleti, illetve külföldi értekezések száma alig változott a két félévben.
A lap fogadtatása igazolja a mondottakat. A bizottmány tagjait az irodalmi közvélemény a Szemle megindulása előtt is kérlelhetetlen szigorukról és igényességükről ismerte. Az írók tudták, hogy mire számíthatnak, mint arról a lapot beharangozó jelentések hírt adtak. Ennek ellenére bizalmat szavaztak az induláskor a Szemlének, sőt biztatták a rendcsinálásra. Mindnyájan látták az irodalmi kritika hiányából fakadó károkat: az igénytelenséget, az ösztönösséget, a személyeskedést, hogy csak néhányat említsünk. A szigorú bírálatokat örömmel nyugtázták és helyeselték mindaddig, amíg másról volt szó. Amint azonban az ő portájukon sepert a Szemle, megkezdődött a háború. A sorban a Pesti Hírlap volt az első, amely korábban ugyancsak bizalmat szavazott a Szemlének, annál inkább, mert Erdélyi és Henszlmann is dolgozott a Hírlapba. A bizalom akkor lett oda, amikor január 10-én megjelent A falu jegyzője kritikájának második, a szigorúbb megrovásokat tartalmazó része: „Magyarsága iránt szerzőnek igen sok észrevételünk van – így a Szemle –, s nyelvét magyarosnak s korrektnek nem mondhatjuk. Szavai és kifejezései sok helyütt éppen nem magyar jelentménnyel bírók, s némely magyaros kifejezéseket nem eredeti jelentésökben használ; miből azon következtethetést húzhatni, hogy szerző vagy nem fordított annyi gondot a regény kidolgozására, mennyit ez méltán igényelt, vagy pedig fejében nem magyarul kelnek a gondolatok. Mintha nem az anyai tejjel szívta volna be a magyar nyelvet, hanem későbben tanulta volna meg." (Eötvös olyannyira zokon vette a kifogásokat, hogy Petőfi-bírálatában is visszatért rájuk: „Nemcsak egyes szókötésekben, magában az egész mű koncepciójában és kivitelében is lehetnek germanizmusok . . . " – írta Eötvös.) A Pesti Hírlap január 17-én már osztogatta a „tudákosság", „pedans critica"-féle jelzőket, azzal vádolva a nemrég még dícsért Szemlét, hogy 647„nézetei a keskeny körön túl nem terjednek, mindent lenéz, mi azon kívül esik …”, kicsinyes szórakási bírálatok, minővel … foglalkozik … stb. Bonyolította a dolgot, hogy Erdélyit vélték az Eötvös-bírálat szerzőjének, ami által a Pesti Hírlap nemcsak egy kritikusra, hanem az egész lapra megneheztelt.
A Pesti Hírlap jóindulatát elvesztette a Szemle, de maga mellett tudhatta a Pesti Divatlapot és az Életképeket: „eddigi két számában – írja Vahot – higgadt szellemű s alaposan írt bírálatokat hozott” (A falu jegyzője-kritikáról volt szó!). Vahot még tanácsokat is osztogatott, miként növelhetik előfizetőiket. A divatlapok barátsága is rövid életűnek bizonyult. Csak addig tartott, amíg február 28-án 12 folytatásban meg nem indult A három divatlapról című lapszemle. Ettől kezdve hol gyengébben, hol erősebben, de a Szemle-ellenes kórus unisono zengett. A lapszemle megjelenése után különös helyzet jött létre. A divatlapok személyeskedő, a jobb ügyhöz nem méltó hangot ütöttek meg a „szemlész urakkal”, de a Pesti Hírlap felhagyott a bírálattal, sőt a többi politikai lap is egyetértéséről biztosította a Kisfaludy Társaság kritikai orgánumát: Kossuth Heti lapjától kezdve a Nemzeti Újságon át a Budapesti Híradóig. A Szemle irányának megítéléséhez, az irodalmi életben vállalt szerepe meghatározásához következésképp nem nyújtanak segítséget sem a divatlapok, sem a politikai lapok megnyilatkozásai.
A Szemle minden egyes cikkének, fogadtásuknak vizsgálata, az olykor ellentétes, politikai, irodalompolitikai pártállással, esztétikai nézettel nem minden esetben magyarázható vélemények egyeztetése, valamint a személyes, gyakran korábbra visszanyúló ellentétek indítékainak feltárása vezethet csak el a kritikai fórum megbízható értékeléséhez. Nem téveszthet meg minket a hangerő, a vitázó felek támadásainak intenzitása sem, mert például a Szemle és a Honderű közötti irodalmi csetepaték meg sem közelítik a Szemle és a Pesti Divatlap vagy az Életképek egymás elleni kirohanásainak hőfokát, pedig épp Erdélyi és Petrichevich Horváth között volt a legmélyebb a szakadék, míg Erdélyi és Vahot vagy Erdélyi és Sükei például sok mindenben azonos nézetet vallott. Ez alkalommal a részletes vizsgálódásra nincs módunk, meg kell elégednünk a Szemle szerepének és jelentőségének felvázolásával, a legfontosabb tanulmányok és kritikák ismertetésével, amelyek képet adnak a lapról. Azokra az írásokra térünk ki, amelyek közvetlenül kapcsolódtak az irodalmi fejlődéshez, illetve amelyek a legnagyobb visszhangot váltották ki.
A Magyar Szépirodalmi Szemle jelentőségét az irodalomtörténet felismerte, feldolgozása mégis várat magára. Ezért, valamint a szerzők névtelensége miatt a lap egésze kiesett a köztudatból. Az elfeledéstől azok az írások menekültek meg, melyeket a szerzők köteteikben megjelentettek, illetve amelyekre a megbírált művek vetettek fényt, így például Erdélyi Egyéni és eszményi, Valami a romanticizmusról című tanulmányai, Berzsenyi, Vörösmarty kritikái, illetve Pulszky Ferenc Eötvös- és Petőfi-bírálata. A Szemle többi írásáról kevés szó esett, már a példányok hozzáférhetetlensége miatt is. Ugyanaz a méltánytalanság követte utóéletében, mint amely megjelenése idején fogadta. Ebben Erdélyi, Henszlmann és Pulszky egyaránt ludas volt: nem vették figyelembe, hogy nálunk sokat jelentett a „modor”. Íróink nem voltak hozzá szokva a határozott kritikusi hanghoz, az elvekre, a 648dologra tekintő bírálathoz. Személyükben érezték megtámadva magukat, ha műveiket vagy munkatársaikat elmarasztalták, ami azután a „sértettek” és fegyvertársaik ingerült kifakadásához vezetett.
A Szemle irodalmi kritikánknak jobb sorsra érdemes orgánuma volt. Irodalmunk és művelődésünk döntő esztendejében a legjobban felkészült, legátfogóbb tudású és legszélesebb látókörű kritikusokat egyesítette: Erdélyit, Henszlmannt, Toldyt és Pulszkyt. A Szemle érdeme, hogy a felvetődött kérdéseket mindvégig elméletileg is igyekezett tisztázni, mit sem törődve a kritikát és az elméleti vizsgálódásokat közönyösen, sőt ellenségesen fogadó irodalmi légkörrel. Igaz, hogy ezek a divatlapokban is szóba kerültek, de sem az irodalmi divatlap műfaja, sem közönségük igénye, sem pedig a kérdést feszegető írók esztétikai, filozófiai felkészültsége nem adhatta azt a választ, amelyet a Szemle adott. Még akkor is méltánylás illeti a lapot, ha állásfoglalásai nem voltak mindig mentesek a tévedéstől.
Az Értekezések rovatból kiemelkedik az Egyéni és eszményi című, hét folytatásban közölt tanulmány, amelyben Erdélyi János megrajzolta és elméletileg igazolta az új költészeti eszményt. (Két rész talán Henszlmann írása.) A lényegre az indítás utal: „Mikép a címben, úgy a művészetben is utána tesszük az egyéninek az eszményit, s ezzel külön válunk a német ítészeti iskolától.” Az irodalomból, a képzővészetből, a természettudományokból vett példákkal igazolja tételét: „csak az szép, ami igaz”. Vagy másutt: „Az élet valósága, vagy az élet, amint van, épen úgy megáll esztétikai igazságul (mint) … a cartesi: cogito ergo sum filozófiában, mint a »kétszer kettő négy« matematikában.” Irodalmi példája Shakespeare és Goethe – Szophoklész és Schiller ellenében.
Erdélyi tanulmánya az „egyénire”, a „jellemzetesre”, a valóságosra építve fejtegetéseit, kitágítja az irodalom körét, elutasítja „a költészet vasárnapivá tételét”. A korábbi műbírák Kazinczy, részben még Kölcsey is, Berzsenyi, Bajza és Szontagh az „esztétikai szép” nevében elvetették mindazt, ami kívül esett az „eszményi”, az „ideál”, szűk körén. Velük szemben Erdélyi így vélekedett: „… a mi elvünk és rendszerünk után bizonyos esztétikai köztársaság és egyenlőség országa áll fel, mely önként fogad el mindent a művészet tárgyául …”, vagy másutt: „Az egyéniség vallóinak nyitva áll a művészeti tér a végtelenig.”
Az egyéni elvével Erdélyi hidat ver a korábbi esztétika tanításai és a népi költészetből megújuló irodalom között. Szabad utat kap a „népi elem”, „a vérrel és hússal jelzett költészeti valódiság”, „az életből vett, jóravaló emberek”, az egész magyar élet ábrázolása – a zászlós úrtól a jobbágyig. Ettől kezdve az új irodalom magán viselheti a kor, a hely és nép meghatározta sajátos bélyegét, a hazait. Nagyobb kört ölelhet fel az író a hazai életből, személyesebb hangon szólalhat meg a költő (család-líra!), gazdagabban mutathatja be a világot, nagyobb közönségre tekinthet. Az egyéni elve elfogadásával kiszélesedett az irodalom tere és ezáltal közeledett egymáshoz író és közönség.
Az egyénit, a jellemzetest valló kritikus szembefordult a klasszikussal, az eszményivel, és szembefordult a túlzásokba tévedt francia és német romantikával. A szertelennel és a szentimentálissal szembeállítja a népköltészet egyszerűségét, természetességét, igazát, bensőségességét, nyelvének eredeti fordulatait. Az esztétikus 649igazolja az új korszak ízlését és annak a stíluseszménynek fogalmazza meg esztétikai normáit, amelyet Vörösmarty valósított meg.
Az Egyéni és eszményi című tanulmányt a Valami a romanticizmusról egészíti ki, amelynek szerzője ugyancsak Erdélyi. Egyszerre vitairat és elvi cikk. Azoknak válaszolt benne, akik a Szemlét romantikaellenességgel vádolták. Erdélyi értelmezi a „romantikus” -t, tisztázza és szétválasztja az egyes irodalmak romantikaértelmezéseit Herder óta, és megmagyarázza, mit ért ő maga a romantikán. Az Életképek írói – elsősorban a novellisták – nekik szólt a cikk – a romantikusokon a legújabb francia írókat értették, a „littérature moderne” -t, amelynek fő jellemzője az irányzatosság. A Szemle és személy szerint Erdélyi a „littérature moderne” -t elutasítja, de híve annak a romantikának, amelyhez „megkívántatik a hazaiság, népiség, mint annak legelső alapja és anyagja, melyből ahhoz képest kifejlődjék a nemzeti költészet a különböző népek jelleme és idoma szerint, s a kor lelkének ihletése után.” Ezt pártolja a Szemle, de „gyűlöljük – írja Erdélyi – igen is, nem a valódi romantikát, hanem azt, amelyet ti annak hisztek; gyűlöljük azt a nehéznyavalyás modort, mely epileptikus görcsökben vonaglik végig sok vizenyős novellán, melyeknek minden jó oldala az, hogy magyar nyelven irattak, de belőlük saját alkotó erőnkre soha nem fog ismerni senki, mivel a lélek bennük fattyú szellem, a minta közvetlenül párizsi, ekkép a szegény magyar irodalomnak nem marad más belőle, csak a szó. Igen is: szó, szó, szó! mint Hamlet mondaná. Ezt a szóromantikát gyűlöljük mi, s óhajtunk irodalmunknak a leginkább eláradt francia és minden idegen befolyástól minél előbbi felszabadulást.” Vagy – kérdezi – „a Szépirodalmi Szemle írói, ha csakugyan ellenségei a romantikának, mi okból? talán épen a classicai és idegen irodalom utáni esengésből követnek el annyit a magyar népköltészet körül, hogy annak mind verses, mind prózai részét [sőt, hozzátehetjük zenei és prozódiai részét is] kimerítő kritikákkal magyarázzák?”
Az egyéni elvének, a népköltészet értékeinek igazolása egész irodalmunk fejlődésére hatott, éppúgy, mint a nemzeti romantika, az eredeti hazai költészet fogalmának tisztázása. Hasonlóan nagy jelentőségű volt az a kérdés, amelyet Henszlmann Imre fejtegetett Mit tartunk az irányköltészetről című értekezésében. Henszlmann 1846 augusztusában az Irodalmi Őrben Eötvös regénye kapcsán már elmondta véleményét. Pulszky bírálata Á falu jegyzőjéről és a nyomában támadt visszhang után mégis szükségét érezte, hogy immár nem egy műhöz kapcsolódva, hanem értekezésben foglalja össze nézeteit. E kérdésben a Szemle hasábjain hárman szólaltak meg: Pulszky, Henszlmann és Erdélyi. Pulszky fogalmazott a legélesebben: „… a költészet önmagában végcél s valahányszor eszköznek használtatik, nemes természete ellenszegül e szolgaságnak, … nem engedvén, hogy a kitűzött cél eléressék, s a hatása, melyet oly mű gyakorol, vagy nem lesz többé költői vagy nem politikai.” A vita hevében a támadók kevésbé figyeltek arra, hogy a kritikus, azaz Pulszky elsősorban az „irány” és a regény-műfaj kapcsolatáról, az „irány regényről” szólott, nem általában az „irányról” és az irodalomról. Pulszky ellenvetései azokra a műfajokra vonatkoznak, amelyeket nem talál alkalmasnak az „irány” hirdetésére. Tehát azokat a műfajokat, amelyekben a fantázia uralkodik a szíven (regény, lírai dal) – írja Pulszky – távol tartaná az „iránytól”, míg azokat, 650amelyekben inkább az ész, mint a szív működik, megfelelőknek tartja arra, hogy irányt képviseljenek. Elsősorban is a szatírát: „… ha a költő fel akarja tárni nemzete előtt a társas élet sebeit … akkor kell, hogy Arisztophanész ostora legyen eszköze, nem Euripidész koturnusza.” A szatíra megítélésénél lehet kritérium a „hatás”, azaz, hogy miként hat a korra, olvasóira. „De kit … forró szívvel áldott meg az ég, olyannal, mely maga is vérzik, midőn embertársai nyomorát látja s elbeszéli, aki maga is érzi azon kínokat, melyeket fest: az hagyjon fel az irányköltészettel, mert céljait el nem fogja érni, s csak azon választása marad, hogy vagy érzelmeinek engedve, következetességéről mondjon le, kitűzött irányával felhagyván költészeti igazságokat szolgáltasson ki s a jutalmat a szenvedőtől, a büntetést a vétkestől el ne vonja, vagy következetesen ragaszkodva kitűzött politikai alapelvéhez, fel nem oldott disszonanccal rekessze be költeményét s az olvasó keblét felhasítva, s felizgatott érzelmeit ki nem békítve az esztétikai hatásról mondjon le. S ez volt azon dilemma, melyet szerző sem kerülhetett el. De a művész győzött a polemizáló journalista felett, s a regény berekesztése ellentmondásban áll szerző bevallott politikai céljával.” – írta Pulszky A falu jegyzőjéről.
Henszlmann véleménye Eötvös regényéről egyezett Pulszkyéval. Az ő tetszését is azok a részek nyerték meg, amelyekben a költői ihlet elnyomta, háttérbe szorította a filozófiát, az „irányt” mint például Viola alakjának és a nőalakoknak egyénített, „jellemzetes” ábrázolásánál. Annál kevésbé sikerült a címszereplő, Tengelyi megjelenítése, aki pedig a költő filozófiai, azaz „irány-eszméjének” képviselője. Tengelyi alakjából hiányzik az egyéniség, az életteljesség – írta Pulszky és vallotta Henszlmann.
Nézeteinek ismételt kifejtésére, immár a Szemle hasábjain való megszólalásra Henszlmannt A falu jegyzőjéről írott Pulszky-bírálat fogadtatása késztette. A Pesti Hírlap félreértette Pulszkyt, írja Henszlmann, amikor kritikáját a hatásra való utalással utasította vissza: a regény – írta a Hírlap – „tökéletesen megtette hatását, melyre számítva volt”. Rosszul értelmezte a Hírlap azt is, amit Pulszky a regény befejezéséről írt, így cáfolta Pulszkyt: „… mi szerint a regény befejezése nem felel meg a kitűzött iránynak, mindenki előtt nevetségesnek fog tetszeni, ha széttekintünk az országban, vizsgáljuk a hatást, amelyet előidézett.” Henszlmann nehezményezi, hogy a Hírlap nem a művet, a mű elemzését állította szembe Pulszky kritikájával, hanem a hatást, a sikert; tehát a művön kívüli szempontokkal kívánta igazolni a regény értékeit, amelyek közül többet maga Pulszky is elismert. Henszlmannt a kritika félreértése, a Szemle megtámadása szólaltatta meg. Azért választotta az általános, az elvi kérdést vitató cikk-formát, hogy a regény recepciójára hivatkozó ellenkritika helyett visszakanyarodjék az esztétika területére.
Henszlmann az egyéni, a jellemzetes elvét követi, a költészettől egyéneket, elevenítő és teremtő tehetséget vár, mert „az élet csak egyéniségben jelenik meg”. Azaz például csak azt veheti szájára egy-egy regényalak, ami jelleméből, körülményeiből fakad. A Szemle nevében visszautasítja Henszlmann a vádat, hogy írói a költészetből ki akarják zárni a politikát, ez lehetetlen lenne, mert a politika éppúgy, mint a szerelem, beletartozik az élet egészébe. „De valamint beveszünk a költészetbe minden gondolható emberi viszonyt, úgy … megkívánjuk, hogy az ember 651nem fogalomként általán, hanem mint egyén tűnjék fel minden lehető viszonyában”, azaz úgy, mint Viola, nem pedig Tengelyi alakja. Eszerint, folytatja Henszlmann, ha a különös emberi viszony, melyben embereit az író felfogja, „a tisztán költészetin kívül még más külön irányt is nemcsak megenged, hanem egyszersmind föltételez, más részről az is világos, miszerint ez iránynak föl kell olvadnia az egész műnek életműi kényszerűségében, azaz nem szabad a különös iránynak háttérbe szorítania e kényszerűséget”, értsd: az életműi, az egyéni ábrázolás teljességét. A Pesti Hírlapnak felelve így folytatta: „… világos, hogy a mű hathat művésztelen hatással is kedélyünkre … Nem lehet tehát egyrészről a mű érdemét általában hatása után megítélni, másrészről nem lehet a költő feladata, hogy műve általában hasson, hanem valamint csak azon hatás jó, mely művészeti, úgy a költőnek csak a költői hatást szabad és kell keresnie, ez pedig csak az életműi kényszerűségből fejleszthető.” Henszlmann örömmel üdvözli az irodalmi ábrázolás körének kitágulását az utóbbi időkben, és azt az írót, aki tud élni ezzel a szabadsággal, azt a költői módot, „mely által irányán a költő úgy képes uralkodni, hogy a költemény valamint irányi, úgy művészi természetét majdnem mindig egyaránt megtartja, másrészről az olvasó sem téved a költő gyakori felszólalásai által [ez esetben Eötvös centralista elmefuttatásai, „leckézései”], mivel ezek nem abszolút és mintegy a csomót keresztülvágó szentenciákkal és reflexiókkal, hanem jelentő és inkább figyelmeztető, mint határzott móddal ébresztik az olvasót öneszmélkedésre és logikai tovább következtetésre”. Henszlmann példaként az angol regényekre hivatkozik, „melyekben a fellépő egyedek személyisége egészen a drámai határozottságig van kiművelve, s ekkép korunkban a regény a költészet első lépcsőjére áll, egyesítvén magában a drámai és az epikai elemet. Ha még ehhez a regényíró vállalja, hogy egy iránynak legyen szószólója – folytatja Henszlmann –, akkor – a legnehezebbre törekedve – a kritikust is feljogosítja, hogy művének megítélésénél a legszigorúbb mértéket használja: „miért is a ferdén úgynevezett irányregények bírálatában a legszigorúbb módon járandunk el” – zárja tanulmányát Henszlmann Imre.
Erdélyi Kritikai szigorunk című értekezésében szól az irányköltészet kérdéséhez. Erdélyi megismétli Pulszky tételét: „a művészet maga magának cél”, de Pulszkynál egyszerűbben, világosabban indokolja meg, hogy miért fogalmaz így és miért veti el az irányköltészeteknek azt a felfogását, amelyet ellenfeleik hirdetnek. Erdélyi a művészeti célt, azaz a mű színvonalát tartja elsődlegesnek. Az irányművet csak akkor ítéli el, ha művészi értéke nem megfelelő, mert – miként Henszlmann is kifejtette – az esztétikai hatás, a katarzis, amelyet a művészeti érték kivált, nagyobb erejű, mint például A falu jegyzőjében szereplő elméleti fejtegetések a centralizációról vagy a „leckézések”. Erdélyi úgy véli, hogy az irodalom, de más művészet is, akkor segíti igazán a politikát, az „irányt”, ha „önállását nem vesztve, függetlenségében tisztán megmarad. Igen is! a politika korunk Koránja; s ez jó, hadd menjen, csak ne követelje státusgazdasági szempontból tekinteni a művészetet”.
A Szemlének az irányköltészettel kapcsolatban kifejtett nézeteit kiegészíti és magyarázza a négy részletben közölt Az angol költészet című eredeti tanulmány, 652amelynek szerzőjét nem ismerjük. A cikkben emlegetett irodalmi példák, a politikai, társadalmi nézetek, az ízlésbeli kategóriák arra engednek következtetni, hogy vagy Henszlmann vagy Erdélyi lehetett a szerző – vagy talán együtt írták. Az értekezés az angol társadalmi, gazdasági viszonyok és az angol sajtószabadság dicsérete, szemben a Lajos Fülöp-i Franciaország „álszabadságával”. A tanulmány második közleménye kapcsolódik szorosabban az irányköltészet kérdéséhez. Miután – írja a szerző – Angliában Shakespeare nyomán a dráma volt a legnagyobb hatású, az nyúlt legmélyebben az életbe, alakítva, formálva közönségét, elsőbbséget adtak a tisztán emberi viszonyok tárgyalásának. Művészi megformálásukkal, kitűnő jellemek ábrázolásával hatottak, nem pedig tárgyaik újdonságával vagy politikai színezetükkel. Míg a regény műfajban „csak alig sikerült valakinek irányt és műformát szembetűnő egésszé olvasztani”. A cikkben igen hangsúlyos mondat azt jelenti, hogy a cikk szerzője nem a politikai gondolatot, az irányt ítéli el, vagy rekeszti ki az irodalomból, hanem a gondolat megvalósításának mikéntjét, a művet vizsgálja. Elfogadja az irányt, ha a politikai cél egyesül a művészeti céllal, ha egységes, jó mű születik, azaz, ha „az irány felolvad az egész műnek életműi kényszerűségében”.
Az Értesítő rovat a Szemle szerkesztői bizottmányának és szerkesztőjének sokirányú érdeklődését, széles látókörét tanúsítja. Az említett tanulmányokon kívül a rovat az I. félévben a következő írásokat közölte: Nyelvtisztaság széptani szempontból, Magyar népzene és versmérték, Földi János hatása a szépirodalomban, Jellemzetesről a zenében. A II. félévben jelent meg Henszlmann Imre két nagy értekezése: Magyarországi Szent Erzsébet kassai templomának fő oltárképei öt folytatásban és 14 részletben A népmese Magyarországon című alapvető elméleti tanulmánya. Erdélyit gyanítjuk A történeti regény szerzőjének, de az is lehetséges, hogy Henszlmann írta. (Általában nehéz kettőjük kritikai írásait szétválasztani az általuk vallott elvek, nézetek, az olvasmányokra való hivatkozások és az irodalmi példák azonossága miatt. Sok esetben csak az igen gondos szövegkritika dönthetné el a szerző személyének kilétét.) Az értekezés két kérdést vizsgál: a történeti regény írójának szükségesek-e a történeti stúdiumok, és eltérhet-e a történetírás tényeitől? Lehetséges-e, hogy az író az ábrázolt kort, szellemét híven adhassa vissza?
Az Értekezések rovat eredeti tanulmányokon kívül fordításokat is közölt. A regény, költészet és kritika Franciaországban francia szerző, „Mazade” nyomán készült, míg Az irodalom jelentősége és befolyása az életre G. P. írásának fordítása németből. Ugyancsak itt jelent meg a negyvenes évek német politikai költészete kimagasló alakjának, Freiligrathnak a bemutatása Nothnagel nyomán. A közlemény értékéből az sem von le, hogy mellette a müncheni költői kör fejének, az epigon költőnek, Emmanuel Geibelnek ismertetésére is sor került, ugyancsak Nothnagel nyomán. A szemlei cikk szigorúan bírálja és nem érti Geibel nagy hírét Németországban. Szembeállítja vele Heinét, aki „kétségkívül legnagyobb talent az élők közül, s ha szaggatottság és világfájdalom költészet volna, lángésznek is vallhatnók őt”. Kiemeli Herweghet „fénylő költészete szónoklatiságával” és Freiligrathot, aki „egyénisége által vonz, uralkodik a nyelven, mint a pusztán, tengeren és erdőkön”, míg Geibelben ügyességen kívül semmit nem talál.
653A német költők arcképcsarnokát kiteljesíti a Heine cikk, a költő bemutatása, mégpedig „pártatlanul, szenvedély nélkül ítélő kritika” formájában az Archiv für das Studium der neueren Sprachen und Literaturen 1847. évfolyama nyomán. A kortársi, az átalakulásért küzdő német irodalomról adott áttekintést kiegészíti Erdélyi János elismerő, sok idézettel tarkított bírálata a Rheinische Zeitung munkatársának, a radikális junghegeliánusokhoz közelálló költőnek, Georg Herweghnek Gedichte eines Lebendigen című, nálunk fordításban 1848-ban Táncsics Mihály előszavával megjelent verseskötetéről.
A Szemle cikkei közül kiemelkedik a Zene című írás, amelynek ismeretlen írója különbséget tesz a nemzeti és a népi zene közt, a Jellemzetesről a zenében, amely az egyéni elve alkalmazását kiterjeszti a zenére, valamint a Magyar népzene és versmérték, amely a Kisfaludy Társaság hangjegyekkel kiadott népdalait mutatja be és „a népzenéből kifejlendő magyar versmérték érdekében” szól. A Szemle nagy figyelmet szentelt a magyar, illetve hazai képzőművészet kifejlődésének.
A kor harmadik nagy vitát kiváltó, szenvedélyes polémiákat kavaró kérdéséből, a színi hatás és a színház ügyéből sem maradt ki a Kisfaludy Társaság kritikai lapja. Hosszabb-rövidebb megnyilatkozásai szorosan kapcsolódnak az egyéni elvével, illetve az irányköltészettel összefüggő nézetekhez. A Szemle nem szentelt értekezést a színi hatásnak, drámabírálataiban, illetve a napi irodalomhoz fűzött megjegyzéseiben foglalkozott ezzel a színházi világot megosztó kérdéssel.
A színi hatás legnagyobb hangsúllyal Czakó Zsigmond, Szigligeti Ede, Hugo Károly darabjainak bemutatásán kívül az Új drámák, drámaírók, költők és közönség című cikkben, Erdélyi írásában került szóba.
A „művészeti hatás” és a „színi hatás” kérdése, azaz az előadás és az előadott mű kettőssége, a körülöttük zajló vita korról-korra felmerült. A színi hatás elve, ennek elsődlegessége mellett kardoskodók úgy vélték, hogy ők a színháznak, mint nemzeti ügynek védik a gyakorlati érdekeit: a nemzeti nyelv terjesztését és a magyar előadások látogatottságát. A művészeti hatás hívei viszont úgy gondolkoztak, hogy a puszta külsőségesség, a siker hajszolása minden áron, azaz – mint ők hitték – a színi hatásra való törekvés, árt a művészi igénynek, a minőségnek. Ebbe a vitába belejátszott még a cselekmény és jellemábrázolás primátusának, valamint a francia, illetve német dráma barátainak és ellenségeinek hangos és elkeseredett polémiája.
A Szemle szerkesztő bizottságának két tagját, Erdélyit és Henszlmannt a kérdés több éve foglalkoztatta, Erdélyi például 1837-től kezdve másfél évtizeden át – Henszlmannhoz hasonlóan – sem a német, sem a francia drámát nem pártolta, illetve egyikük kizárólagosságát sem fogadta el. Eszménye Shakespeare volt (a hazaiak közül Katona Bánk bánja), a jellemfestés, a cselekménybonyolítás nagy mestere, akiben – Michelangelo mellett – a világnak és az embernek: a valóságnak legnagyobb ábrázolóját ünnepelte. Shakespeare mellett Sophoklészt és Goethét állította az írók elé példaként, rájuk hivatkozva utasította el a színi hatás kizárólagosságát. Miután Erdélyi és Henszlmann ebben a kérdésben azonos nézetet vallott, a Szemle Shakespeare kultuszával utat mutatott. Erdélyi idézett Új drámák, drámaírók, költők és közönség című írásában lesújtó ítéletet mond 654drámaíróink egy részéről: „van olyan drámaíró, ki azt sem tudja: mi az a Shakespeare, vagy ha tudja is, legfeljebb a színi céduláról, … van oly drámaíró, ki azt sem tudja, mi a költészet, mi annak feladata, rendeltetése, irodalmi becse, ki a zöld asztal mellől tanul dialógusokat írni s poézis helyett rángatózást, tapasztalat helyett idétlenséget zagyvál össze s töm személyek szájába és elhatározza drámának nevezni csinálmányát”. Hasonló véleményt mond a közönség ízléséről. Következésképp „a költőket semmi egyéb szempont nem vezeti, mint hogy olyat írjanak, ami nagyobbra vágyó ízlésben szűkölködő közönségünknek tessék, s ezen alkalmazkodás által lemondanak nemesebb hivatásukról: a közönséget emelni, szebb s tökéletesebb utáni vágyra serkenteni. Ezért van aztán, hogy drámai irodalmunk évek óta csak szaporodott, nem tökéletesedett, ízlésünk hanyatlott s ma áldozattal fogna jutalomjátékául választani elismert jó darabot akármelyik színész, mert mailag az jobb, ami silányabb”. Konklúziója azonos azzal, amit egyéb írásaiban kifejtett: a közönség művelését tartja a legfontosabbnak, első feladatnak de csodát ő sem vár: „Valami általános szentlelki fuvalomnak kellene ezt a fővárosi magyar közönséget átihleni, mely akkor fogná kezdetét venni, ha nagyobb, alaposabb irodalmi műveltség előzné meg, mert ez a hiány, ez a fogyatkozás minden és mindenekben. Annyi szép fej, annyi szép test és oly kevés – oly kevés tudomása hazai szellemi állapotainknak! Ezen tán még a humor, a szatíra sem segít!”
A kritikus a drámabíráló választmányt okolja a magyar drámairodalom helyzetéért: „a bírálatban főszempontul a színi hatást tekintik”. Magánszínházaknál, melyeknek élniök kell, elfogadható és menthető a hatásra való törekvés, amellyel a közönséget be akarják csábítani az utcáról, megengedhetetlen azonban országos intézetnél, mint amilyen a Nemzeti Színház, „melynek föladata nem a közönségnek tetszését hajhászni minden áron, hanem egy részről annak ízlését művelni, más részről mintaintézetül szolgálni, melynek példájára az ország többi színházai képződhessenek, végre pedig a német ajkú fővárosiaknak arra adni alkalmat, hogy a nemzeti nyelvet könnyebb szerrel, mint a grammatika és a szótár, megtanulhassa”. A két első szempont, mely a harmadikkal sem ellenkezhet – folytatja – fő célul a művészeti hatást, a művészi értéket tűzi ki, nem pedig a színi hatást, amely nálunk, a mi értelmezésünk szerint csupa külsőség. A következő részben Erdélyi, hogy a fogalmat megvilágítsa, és válaszoljon az Életképeknek, röviden tisztázza a művészi és a színi hatás közötti különbséget. Az előadott dráma művészi hatása kettős, egyik a műből fakad és „a cselekménynek vagy mesének azon kényszerű fejlesztésén alapul, melyet a dráma jellemei és e jellemek egymás közti összeütközései szükségképpen és elkerülhetetlenül föltételeznek”. A második az előadásé. E kettő magából a műből és az előadás művészetéből fejlődik, és ezért „valódi, reális és lényeges”. Miután ezt sem drámaíróknak, sem az előadóknak nem sikerült mindig megteremteniök, a könnyebb utat választották, ahol az esztétikai megismerés helyett a látványok, a meglepetések, „a kíváncsiságnak kínzó szerekkel ébren tartása” játszott fő szerepet. „Ily más úton, mint a művészetin előidézett s éppen ezért tilos hatást Európa minden művelt népei színpadi hatásnak neveztek, sőt e megnevezéssel, ha azt rosszalni akarták, még más művészetek teremtményeit is bélyegezték, kivált a rajzoló művészetekben, hol alig van leverőbb kifejezés, mint a 655„színpadi, le théâtral, das theatralische”. A Szemle csak a művészeti hatást, annak létjogosultságát ismeri el. A hivatkozási alap Erdélyinél mindvégig Shakespeare, akinek „színpadával” Henszlmann Imre nagy tanulmánya foglalkozott.
Az esztétika, az irodalom egyetlen területe, amelyen a Szemle és munkatársai, elsősorban Erdélyi János még az Életképek ifjú szerkesztője, Jókai és „teoretikusa”, Sükei előtt is megingathatatlan tekintélynek számított, a népköltészet és a népi irodalom volt. Ebből következően e kérdés körül nem keletkezett polémia vagy akárcsak nézetkülönbség sem, a Szemle hasábjain tehát nem jelent meg elvi cikk. Szerkesztői megnyilatkozások, odavetett megjegyzések foglalkoztak csak a népi és nemzeti költészet kapcsolatával, a népköltészet esztétikai értékeivel. Ezek világították meg Erdélyi elképzeléseit és céljait. (Henszlmann elemző tanulmánya A népmese Magyarországon, valamint a Norvég népmesék és az Ungarische Volkslieder című kötetek ismertetése nem érintett irodalompolitikai kérdéseket.)
Erdélyi megállapításaira sokan figyeltek, így például a Szemle egyik lelkes olvasója, mint arról 1847. szeptember 6-i levelében Szilágyi István máramarosszigeti tanárnak beszámol. Arany János így ír barátjának: „A Szépirodalmi Szemle pedig teljesen kimondja az én elvemet, melyre én a népies kezdet által készülök (62 lap): legyen a költészet sem úri, sem népi, hanem érthető és élvezhető közös jó mindennek, kit ép elmével áldott meg isten.” Majd ugyanabban a levélben írja a nagyszalontai jegyző – bizonyára nem függetlenül az olvasottaktól –: „Szeretem a nemzeti költészetet a népiesség köntösében még most, később majd pusztán. Aestheticai utam az individuális [azaz, mint a Szemle fogalmazta: az egyéni elve]”. A három divatlapról című lapszemle – az Arany idézte részben – Komory Dávid tollából a Honderűben Magyar hitregetani eszmék címen megjelent írással foglalkozik. Ezzel kapcsolatban nehezményezi Erdélyi, hogy a Magyar Népdalok és Mondák két kötetének megjelenése óta nem foglalkoznak tudósaink – Komory kivételével – a kérdéssel. „Mi vártuk volna legújabban: a fölébredt nemzetiség sőt népiesség korszakában, hogy mennél több oldalrul fogták volna föl a tárgyat, egyik erkölcsi, másik történeti szempontból s valahára bírtuk volna népünk psyché-jét irodalmilag. Költészetünkben semmi sincs új, csak ez. Ez azon széles alap, legalább szélesebb az eddiginél, melyen, mint újonnan rakottan, nemzeti költészetünk épülete valamennyi európai nép között és közepett, ha ugyan van még benne annyi ereje a fejlődésnek, önszínű s mivoltú sajátságban s mondhatnók: nemzeti egyéniségben fog fölemelkedhetni. A népszerűség eszméje tetszett, mert practicai folyamú levén az élet, úgy szólván, kézzel foghatásig tapasztalati dolgokkal van benne ügye az elmélkedésnek; mindamellett hidegen hagynók az egész tárgyat, s egyetlen értekezésben, a Népdalok és Mondák II. kötetében mindaz, mit felőle bírunk … Egyébiránt míg mi hazai műemlékkel nem bírunk, míg régiség forrásaink meg nem nyílnak, mind addig hasztalan megyünk tovább annál, ami már magában tárgy és alap, minő a népdalok és mondák, mivel itt a képzelődésnek mindig történeti földre kell tapodnia, kigondolni, oda költeni semmit nem szabadván. Vannak-e szobraink, edényeink, épületeink? Nincsenek! de vannak igen is népdalaink, olyak, amilyek, és látjuk, mennyire bírták ezek is megérdemelni a tudósok figyelmét. Nem hisszük, hogy valahol hidegebb szívvel fogadtattak volna 656irodalomban az efféle, nép körüli mozgalmak, mint nálunk; miből bizonyossággal következtethetjük, hogy a nép alig több nálunk az egyetemes irodalomban, mint csalszó, cselfogás, csábige. Ha Komory D. néhány új adaton s véleményen kívül fáradtságot vett volna magának a kijött népdalokat megbírálni, nagy szolgálatot tett volna ezen irodalmi ágnak, mely, ha felőle nem írunk, nem okoskodunk, csak mint divat fog még egy ideig virágzani közöttünk, s mindamellett hogy befolyása néhány művelt költőn is szerencsésen mutatkozott már eddigelé, elalszik bennünk, mint más egyéb, kapzsian felfogott eszmék, mire találunk példát a múltban, mikor Csokonai, Fazekas, Gvadányi már meglehetősen bele jöttek művelésébe, s mégis utánok néhány esztendőre teljesen elhallgatott, s így organikus fejlődésében megakadályoztatott, vagy legalább késett, mindaddig mígnem Kisfaludy K. által fölélesztve, ma már Aranyig ment, ki a népi és művelt költő tulajdonait a legfényesebb sikerrel tudá egyesíteni Toldiában. – Senki ne vélje azonban, mintha mi csak népdalokat akarnánk íratni, korántsem! A népköltészet ereklyéivel, ezeknek magyarázatával már csak azon szellemi légkört készítjük el, melyből a művelt költő amaz életszínt, ama nemzetnépi vonásokat szívja be és fölveszi arcképébe, hogy megismerhető legyen egyszerre és oly kiválólag, mint a történetíró Livius a paduai teológusok között. Költészetünk arcképe már, szükség, hogy maga szóljon magáról, s legyen az egész történeti tábla, mint légmérő fokain, meglássék a nép szíve vérének mértéke, hülése vagy forrpontja egyenlőkép. De hogy érjük ezt el, mikor nem bírjuk soha is méltó elmélkedés tárgyává tenni a feladatot; hogy jőnénk tisztába a népiesség eszméjével, mi némely író előtt cél; nekünk pedig csak eszköz oly szépirodalomnak előállítására, mely akkép fejezze ki nemzeti önségünket gondolataink világával, legmagasb eszméinkkel együtt, mintha egy individium volna az egész nemzet, azaz legyen a költészet sem úri, sem népi, hanem érthető s élvezhető közös jó mindennek, akit ép elmével áldott meg Isten.”
A Kisfaludy Társaság kritikai lapjának elméleti megnyilatkozásait több-kevesebb vita fogadta, legnagyobb harcba azonban a divatlap-szemle miatt került. A divatlapok „szemlézése”, rendszeres bírálata indította el ezt a személyeskedő hangú támadás sorozatot, amelyet Vahot Imre és Jókai Mór intézett a Szemle, illetve szerkesztője ellen.
A Szemle és a Honderű között kevesebb volt a vita, míg a Pesti Divatlappal és az Életképekkel sokat polemizált a lap. A Szemle és a Honderű között nagy politikai és esztétikai ellentétek voltak, ezeket Erdélyi határozottan kimondta, elítélve a Honderű irányát és ízlését. Sok teret azonban nem szentelt sem Petrichevich Horváth Lázár személyének, sem pedig lapjának. Más volt a helyzet a másik két divatlappal, amelyekkel valójában egy táborban, a haladás táborában állott és amelyekhez korábban számos szál kötötte. (Vahot lapjának kiadói joga, engedélye még ekkor is Erdélyi nevén volt, az Életképeknek pedig 1846 végéig rendszeresen dolgozott.) A lapszemle Vahot Imrének elsősorban szerkesztői felületességét, esztétikai igénytelenségét és tudományellenességét rótta fel. Úgy látta, hogy Vahot aprópénzre váltotta fel a nemzetiség elvét, ízléstelenségbe fullasztva. Az Életképeknél megint mást kifogásolt a lapszemle. Elsősorban Jókait és Sükeit marasztalta el, akik a közönség kegyére törekedve, a sikert hajszolva lemondtak az alaposságról, 657az esztétikai stúdiumok megköveteléséről. Jókai „újdondászi modora”, „journalisticai felületessége” okozta a legnagyobb csalódást Erdélyi számára, aki meglehetősen határozottan fogalmazott erről. Jókai „újdondászi” hangon válaszolt a Szemle kifogásaira, túltéve még Vahot Imrén is: „Azt mondja az egyik szemlész úr (nem tudjuk, melyik, mert mind ismeretlen nagyságok) – írja Jókai –, hogy amit az mond: »meggyőződés leszen az (erre bizonyosan tolla is tüsszentett) néhány évi tapasztalásra építve«. Szép tőle, kivált, ha tudjuk, hogy az egyik külföldön utazván, divatlapot nem olvasott [értsd: Erdélyi], a másik nem olvashatott, mert magyarul nem tud [értsd: Henszlmann] s a harmadik olvasni nem szokott, mert a magyar könyveket felvágatlanul is bírálja [értsd: Toldy].”
A Szemle és az Életképek közötti vita elemzésére ez alkalommal nem kerülhet sor, annyi azonban megállapítható, hogy az egyes esztétikai nézetkülönbségek mellett (például az Életképek kritikaellenessége) szerepe jutott a nemzedéki ellentéteknek is, amelyeket Jókai láthatóan kiélezett, mint arra számos „újdondászi”, a Szemle kritikusait csipkelődő írása utal.
Az Életképek fiataljainak nemzedéktársa, a Jókaival egykorú Gyulai Pál egyik 1847-es Szász Károlyhoz írt levelében meglepő elfogulatlansággal és tisztánlátással jellemzi barátját, Sükei Károlyt, Jókai mellett a Szemle leghangosabb szidalmazóját. Gyulai levele tanulságos kordokumentum, egy részletét idézzük:
„Sükey igen talentumos ember s máris annyi ismerete van az esztétikában, mennyi a magyar tudós világban kevésnek, de ő szeret genialitást affektálni s némelykor charlatánoskodni, de ő még nincs megérve a vezéri szerepre s erőlteti magát, de ő még nincs tisztában magával s mindenfele kapkod és végre nem volt ereje magát a rút pajtásság nyomorú bilincseit kikerülni. Innen kimagyarázható affektált írásmodora, innen olykor paradoxumai, terrorismusi rendszere és végre, oh gyalázat, Lauka magasztalása. Amit a Szemle ellen is mond, sok igaza is van. Petőfit a Szemle félszegül bírálta … és Sükey ellen írott cikkének azon része, hol az egyéniségről szól, tökéletes félreértés. Sükey soha nem beszélt egyéniség ellen, csak azon kritikusi nézetet támadta meg, mely ignorál magán kívül mindent s feledve a kort, nemzeti fejlődést, száraz mereven állítja föl nézeteit. Különben modorát s némely más állításait igen helyesen tette a Szemle, hogy pellengérre állítá. Különben ők a főbb nézetekben nem sokat különböznek. Az egyéni elvét, a romantikát mindenik vallja, a költészetet mindegyik nemzeti alapra kívánja építeni, csak az a különbség köztük, hogy Erdélyi sokat tud és tapasztalt, tisztában van önmagával, Sükey pedig most éli az átmeneti korszakot. Erdélyi hidegvérű és nem tartozik egyiknek is hálával, Sükey tüzel és zsoldos, és végre Erdélyi egyszerű író kíván maradni, és Sükey lángész. Sükeyben még nagy a bosszankodás azért is, hogy amit ő el akar mondani, a Szemle jobban elmondja és így kénytelen azt burkoltabban mondani el, vagy pedig a „moderne littérature” felé hajolni el, hol már aztán lényegesen különbözik a Szemlétől. De mindezek mellett én Sükeytől sokat remélek.”
A bizottság a Szemle megindulása előtt előrajzot nyújtott be, amelyben három pontba szedve határozta meg a lap tartalmát. Első pontként a „Szépirodalom és szépműtan elmélete és története” szerepelt. Az e körbe tartozó cikkeket jórészt az 658Értekezés rovat közölte, hogy mit és miként, arról szóltunk a Szemle bemutatása során.
A második pontban a „szépirodalmi bírálatokra”, hazai és külföldi szerzők műveinek recenzeálására, valamint előleges jelentések, nekrológok, könyvészet, színházi hírek közlésére tett ígéretet a bizottmány. Az előfizetők ezen a téren sem csalatkoztak. A Szemle a kor minden jelentős hazai írójáról és művéről adott igényes, értő kritikát. Petőfi kritikusa, Pulszky Ferenc volt az, aki nem értette igazán meg az általa bírált költői művet és egyéniséget. Értékelte újdonságát, tehetségét, de a költői alkat, a mondanivaló lényege idegen volt tőle, s ez az értetlenség mutatkozik meg a Petőfi-kritika felemásságában.
A Szemle megtartotta azon ígéretét, hogy beszámol az irodalmi élet újdonságairól, készülő vagy frissen elkészült művekről. A lap azonban egész művelődésünk mozgalmaira tekintett, amikor az irodalmi élet hírei mellett számot adott a zenei és művészeti világ eseményeiről, kiemelkedő műveiről. Alapelvét, az egyénit, a jellemzetest ezekben a zenei és művészeti tárgyú írásokban is érvényesítette a lap. Helyet kaptak a Társaság elhunyt tagjai felett mondott emlékbeszédek, megemlékezések. Közülük kiemelkedik Erdélyi János megemlékezése Vajda Péter, illetve Kis János felett.
A szerkesztő-bizottmány eleget tett vállalt harmadik feladatának is: olvasóit lelkiismeretesen tájékoztatta a Kisfaludy Társaság üléseiről, munkájáról, hozzájárulva ezzel a Társaság népszerűsítéséhez, a magyar irodalom iránti érdeklődés ébresztéséhez.
A Magyar Szépirodalmi Szemle, első önálló kritikai lapunk mindössze egy évet élt. Kitűnő, igényes vállalkozás volt. Figyeltek rá íróink. Még azok is hallgattak szavára, azok is megfogadták bíráló megjegyzéseit, az irodalom fejlődését egyengető tanácsait, akik leginkább hadakoztak vele. A Szemle esztétikai cikkeivel, bírálataival a korszerű, a hazai valóságba ágyazódó nép-nemzeti irodalom kibontakozását támogatta, emellett ugyanakkor megkövetelte az európai távlatot, a világirodalmi igényt, és mellettük az alapos esztétikai és filozófiai studiumokat. Azt vallotta, hogy a nemzetiség elve önmagában, azaz határozott esztétikai elv nélkül nem állhat meg. A Szemle sikeresen egyeztette a magyart és az idegent, a népit és a polgárit. Mentes volt mindenfajta provincializmustól, de a kozmopolitizmust, az idegenmajmolást sem tűrte. Nagy érdeme, hogy az egyéni elvének, a jellemzetesnek alkalmazásával új költészet-eszményt hirdetett meg, amely a konkrét, a reál, azaz a valóság felé mutatott. A Szemle – továbbfejlesztve Erdélyi és Henszlmann korábbi műveiben kifejtett nézeteit – írásainak nagy részében, a legreprezentatívabb tanulmányokban – a népiesség költészeti hitvallását, az Erdélyi által megálmodott „nemzet-népi”, népnemzeti irodalom ars poeticáját vallotta, amely a népiesség és a demokratizmus egységéből táplálkozott és amely a nemzeti romantika legjobbjaival együtt és egymást erősítve realizmussá lényegült.
A Szemle megítélésénél igazat kell adnunk Gyulai Pálnak, aki néhány évvel később, 1853-ban a Szépirodalmi Lapokban a Kisfaludy Társaság kritikai lapjára és eredményeire visszatekintve egyes írásainak elvontságát említette. Szerinte a Szemlének „merev műfilozóf helyett többször kellett volna műtörténésznek lennie”. 659Ebben igaza van Gyulainak, abban azonban már kevésbé, hogy a lap korai elhallgatását „merevségének”, azaz műbölcseleti írásainak tulajdonítja. Gyulai Szépirodalmi Lapokja vagy később Arany Szépirodalmi Figyelője és Koszorúja nagyobb súlyt helyezett a történetiségre, kevésbé volt „műfilozof”, mint a Szemle, mégsem maradhattak hosszabb ideig életben. Közönségünk és írótársadalmunk ugyanúgy nem pártolta Gyulai és Arany lapjait, mint a Szemlét. Nem igényelték a műfajt, legalábbis annyian nem, hogy egy lapot előfizetéseikkel eltarthattak volna. Ez a körülmény okozta a Szemle elhallgatását, kritikusaink elkedvetlenedését. Mindez – távolabbra tekintve – hozzájárult az 1850-es évek elejének virágzó epigonizmusához, a „kelmeiség” terjedéséhez, amely ellen Erdélyi és Gyulai együtt vette fel a harcot a Szépirodalmi Lapok hasábjain.
IRODALOM
Fischer Vilmos: A Kisfaludy Társaság története a szabadságharcig. Bp. 1928. 71 l. – Schöner Magda: Erdélyi János élete és művei. Bp. 1931. 111 l. – Haraszthy Gyula: Erdélyi János kritikái a Magyar Szépirodalmi Szemlében. = ItK 1938. 192. – Erdélyi János válogatott művei. Kiad. Lukácsy Sándor, bev. Wéber Antal. Bp. 1961. 619 l. – Sőtér István: A népiesség elméletének kialakítása. (Erdélyi János az 1840-es években.) = ItK 1962. 1–21.
