SZÉCHENYI A PESTI HÍRLAP ELLEN
714SZÉCHENYI A PESTI HÍRLAP ELLEN
Alig volt pár hónapos a Pesti Hírlap, midőn éles támadás érte – nem a kormány, vagy konzervatív szövetségesei, hanem annak részéről, aki egy jó évtizeddel előbb maga lépett fel a reform kezdeményezőjeként. Gróf Széchenyi István egy egész könyvet írt azért, hogy kemény bírálatával ellensúlyozza Kossuth lapjának növekvő hatását. S ez csak kezdete volt annak a hosszú küzdelemnek, amelyet egészen 1848-ig vívott Kossuthtal. Azt hogy az új politikai sajtó, mindjárt megszületése után, milyen jelentős, élvonalbeli szerephez jutott, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy egy hírlap került egy olyan országos jelentőségű politikai összecsapás központjába, amely máig emlékezetes, vagy éppen visszhangot keltő maradt. Éppen ezért viszont a Széchenyi – Kossuth vita, legalábbis első szakaszában, szorosan hozzákapcsolódik a magyar politikai sajtó történetéhez.
A küzdelemnek bő irodalma van, de ez gyakran többet árul el szerzőiről, mint a Széchenyi –Kossuth ellentét valódi hátteréről. A régebbi írások nagy része valamilyen egyéni, személyi mérkőzésként ábrázolta, társadalmi feltételektől függetlenül. De még a valóban figyelemre méltó egyéni alkatok összevetését is olyan, többé-kevésbé elkopott klisék alkalmazásával végezte, mint például, hogy Széchenyiben és Kossuthban az „ész és szív” politikája ütközött össze. S nem volt jobb az a meddő megkülönböztetés sem, amely szerint Széchenyi az „anyagi”, Kossuth pedig a „szellemi” reform elsőbbségét képviselte volna. Ezt Kossuth néhány félreértett kifejezésével próbálták igazolni. Kossuth valóban mondta, hogy „szellemi alapra kell fektetnünk jelenünk a jövendőnket, s ezen kell emelkedni anyagi kiképzésünknek”. De ezt mondta Széchenyi is, és mindketten azt értették rajta, hogy a reformot elvi alapon, elvi szempontok szerint kell véghezvinni. Igaz, Kossuth azt is többször mondta, hogy Széchenyi főleg az anyagi emelkedésért küzdött, de ezzel nem a „szellemit” állítja szembe, hanem azt, hogy „a nemzet közjogi érdekeit nem vette fel működési körébe”, ami annyit jelent, hogy Széchenyi a belső átalakulást a Habsburg-monarchia kormányzatával való összeütközés nélkül szerette volna keresztülvinni. Ezzel a megállapítással összhangban áll az is, amit azóta bőven kimutattak arról, hogy a nagybirtokos Széchenyi elsősorban a mágnásokat igyekezett megnyerni a reformmozgalom vezetésére, nem sok eredménnyel, a köznemes Kossuth viszont a köznemességet, amely ezt a szerepet valóban vállalni tudta. Ez persze nem egyszerűen azt jelenti, mintha Széchenyi minden vonatkozásban közelebb állt volna a feudális Magyarországhoz. A kiváltságos osztály igen különböző rétegei, széles mezőnyben, eredetileg mind a feudalizmushoz 715kapcsolódtak. Széchenyi sok idegenséggel, sőt megvetéssel nézte a hazai feudális nyomorúságot, a „pök és pipa” országát, a szegényebb nemesség elmaradtságát, és a „rozsdás, elavult” feudális rendszernek számos olyan mozzanatát is, amely a köznemesség számára még otthonosnak tűnt. E mozzanatok közé számított Széchenyi szemében a rendi ellenzéki politika hagyománya is, a maga szokott emócionális töltésével és konfliktusokba torkolló jellegével. De azt mindenképpen látnunk kell, hogy az átalakulástól kissé mást remélt a „tehetősebb birtokos”, hogy Széchenyi szavát idézzük, és mást a szegényebb nemesség, amely jövőjét, fiai elhelyezkedését egy önállóbb államszervezetben látta csak biztosítva. A polgári átalakulás Magyarországon nemesi vezetéssel is csak némi kerülővel és módosításokkal mehetett végbe. Széchenyi útja még nagyobb kerülőn haladt. Amiből viszont az is következik, hogy a belső reform programja sem volt a kétféle változatban teljesen azonos.
A nagy vita krónikásai megállapították, hogy Széchenyi támadó szövegét 1841 február közepén, akkor kezdte írni, midőn a Pesti Hírlapnak még csak 12 – 13 száma látott napvilágot. Ezekben a cikkekben, amelyek után Széchenyi tollat ragadott, aligha lehetett még a kormányzat ellen bármiféle közvetlen támadást felfedezni, ha csak azt nem, hogy Kossuth tüntetően nem állt az 1840-i kompromisszum mellé. De Széchenyi ismerte és helytelenítette már szerepét a Wesselényi-mozgalomban, és azonnal látta, hogy Kossuth annak elejtett zászlaját emeli majd fel még magasabbra. A Pesti Hírlap cikkei e nézetéhez legfeljebb csak annyiban járultak hozzá, hogy hangvételükben Széchenyi mindenütt érezni vélte a köznemesi ellenzéki politika motívumait és emócióit. A „hatalmasok komor tekintetével” dacoló bevezetőben fenyegetést, a témák és hangulatok változataiban a zivatar távoli villogását vélte megpillantani, a botozásról, az élve eltemettetésről szóló történetekben ellenőrizhetetlen adatokkal dolgozó, improvizáló hajlamot, izgatást látott, amely könnyen felkelthet szenvedélyeket. Alapvetően azonban a kérdést számára nem e cikkek tartalma döntötte el. „Mik lesznek a következmények?” – kiáltott fel naplójában már akkor, midőn a Pesti Hírlap első száma megjelent.
Kossuthhoz hamar eljutottak Széchenyi éles megjegyzései. Nemsokára értesült arról, hogy a gróf, úgy látszik mindenáron üldözője, írni készül ellene. Ő is készülni kezdett hát a veszélyes viadalra. Mindenekelőtt az ellenzéki tekintélyeket igyekezett már előre maga mellé állítani, beleértve a „mérsékelt” szárny képviselőit. Ezért fordult Wesselényihez a készülő támadás hírével, ezért igyekezett Deákot, majd Eötvöst is nyilatkozatra bírni. A Hírlap hangnemét ugyan Wesselényi is egy kissé erősnek találta, de Kossuth könnyen igazolni tudta eljárását: hívei félénknek tartották volna, ha a szóbeli támadások után nem lép fel nyíltan, a közvélemény hatalmas szavával. Kossuth számíthatott arra, hogy Wesselényi nem tagadja meg őt s benne saját régi irányát, éppen Széchenyi kedvéért. Deák, amint ez különböző leveleiből kitűnik, szintén némi kritikával nézte a Hírlapot, amely szerinte akkor lesz majd igazán hasznos, „ha nemcsak arról szól, hogy ez és amaz nálunk nem jól van, hanem arról is, hogy ezt és amazt gyakorlatilag is miképpen kellene javítani s pótolni”. Ennek pedig rövid időn belül meg kell történnie, „különben a lap czélját téveszti”. Nyilvánvaló volt azonban, hogy Deák nem fog a szólásszabadság 716ügyétől elfordulni, és hogy már az ellenzék egységének megőrzése kedvéért sem lép fel a Hírlap ellen. „Örülök az élénk hírlapi mozgalomnak – írta Kossuthnak –, s rossz következéseitől nem tartok”. Az izgatás, Deák nézete szerint, csak gyűléseken lehet veszélyes, mivel ott mindjárt határozat követi, a hírlapokban viszont csak tisztítja a vitát. Végül Eötvös is némi mérsékletet ajánlott Kossuthnak, de megígérte, hogy nem fog fellépni a Pesti Hírlap ellen.
Ennyi biztosítékkal kezében, a közönség, a fiatalok támogatására számítva, Kossuth már megnőtt és nem is titkolt önbizalommal nézett az összecsapás elé. Előre látta, hogy mindenki a támadó, a békebontó ellen fog fordulni, s ezért most már nem habozott, valósággal kihívta a támadást. Innen a Pesti Hírlap élesedő hangú és félreérthetetlen célzásai a tavasz folyamán Széchenyire, azokra, akiknek fejére nőtt a haladás, és most „gyanúsítgatásokhoz folyamodnak és gyűlölettel tekintenek a kor szellemének idézettjeire” (vagyis Kossuthra), „kiket ők a kor szelleme idézőinek képzelnek”. A szúrásra Wesselényi is felszisszent, levelében első alkalommal ütött meg szigorúbb hangot, elítélte az ilyen bántó példálózást, és azt is sértőnek tartotta, hogy Frankenburg ugyanazon számban kigúnyolta Széchenyi alapítását, a lóversenyt. De Kossuth már február 17-én érezhető célzással írta a nagyurakról, hogy „ha van a nemzetnek rendeltetése – van pedig –, az bizonyára teljesülni fog velök s általok, ha nekik tetszik; nélkülök, sőt ellenök, ha kell.” Utóbb, március 28-án pedig kijelentve, hogy „nem éljük többé a bitorlott tekintély korát”, ismét nyilvánvalóan Széchenyire utalt: vannak, akik csak addig pártolták a szabadelvűséget, amíg az „a kegyelem színében” jelentkezett, de most már „érzelmöket sérti a kor, melynek kegyelme nem kell, mely jogot és igazságot követel”. Széchenyi izgalma egyre nőtt, s most már úgy érezte, hogy mindenképpen színt kell vallania. Hiába figyelmeztette Eötvös még március 1-én, hogy a Pesti Hírlap mindenütt népszerű, vezércikkeit ő sem tartja lázítónak, s az ellene való fellépést „a legkárosabb” dolognak tartaná, amely „nem a lap szerkesztője, hanem irántad csökkentené meg a közbizodalmat”. Hiába írta neki márc. 20-án Deák, hogy a Pesti Hírlap, ha olykor keserű is hangneme, nem gyakorol káros hatást. „Harczot kezdeni a modor miatt egy oly hírlap ellen, mely még csak néhány hetes és pedig harczot kezdeni ugyanazoknak, kik e hírlapnak fő elveiben szinte megegyeznek”, nagyon káros volna. Hiába óvta Széchenyit gróf Andrássy Károly is, nehogy e lépésével Kossuthot még fontosabbá tegye, hiába intette gróf Batthyány Lajostól Klauzálig mindenki, s a szelíd lelkű Bezerédy is hiába próbálta megbékíteni a békülni nem tudókat. Széchenyi támadó irata, a Kelet népe s a Pesti Hírlap 1841 június végén megjelent.
A könyv nem Széchenyi politikai rendszerének valaminő összefoglalása volt, hanem egyetlen intő kiáltás. „Zavarnak vezéreltetik a Nemzet!” Még van némi idő a „bal irányok elejét venni”, „sok azonban már nincs”. Széchenyi nem kerülgeti ellenfelét, hanem mindjárt az elején kíméletlenül nekitámad: Kossuth lábadozó nemzetünket egyenesen „az anarchia mindent elsülyesztő örvényébe, vagy mi hihetőbb, közvetlen az önkénynek hajótörő szirtjei felé” hajtja. Ezért kell már most útját állani, „jóllehet ma még magva hintetik csak az egykori olly keserű gyümölcsnek”. Hogy megmutassa, hogy szerinte mi hibás és veszélyes, Széchenyi saját 717terveiről és számításairól is kénytelen volt beszélni. Mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy Magyarország helyzete, a „keserves, szövevényes állapot”, különleges gondot igényel. Ezért tett ő, Széchenyi, mindent „előre kiszámlált, messzeható terv” alapján, s ezért baj szerinte a magyar reformhoz „összefüggés nélküli rögtönzések vagy sehol nem sikerült s csak könyvekben létező kísérletek által” hozzáfogni. A helyes haditerv szerinte a következő: az egyik szárny, a Habsburg hatalom és a nemzetiségek felé, tartsa állásait, de ne erőszakolja az előnyomulást. Nem bölcs dolog ennyi idegen erőt magunk ellen zúdítani. Üssük gyenge fazekunkat „minden fazék, sőt a szláv és német kőedény ellen is”, és „rövid idő alatt törött cserép lesz a magyar”. A másik szárnyon kell inkább előnyomulnunk, a belső reform, a társadalmi átalakulás felé, hiszen mások előtt is többet nyomnánk a latban, ha hazánk „félig meddig feudális, félig meddig alkotmányos szövevényből” átalakulna „emberhez illő” képviseleti rendszerré. A haditerv így valóban frappánsnak tűnik, csak azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Széchenyi a belső reform vonalán is fékezni kezdett.
Széchenyi szerint ugyanis a belső reformhoz sem Kossuth módszerével kell közeledni. A Hírlapban kifejtett elveket, ha nem is mind, de „jobbadán” osztja ugyan, sőt „atyai érzések közt” magáénak ismeri, de ez a modor, szerinte, „sírba dönti a magyart”. Bennünket csak az a józan számítás vihet előre, amely Angliát és Amerikát is naggyá tette. S nem a Pesti Hírlap „szövevényes körülméneinkbe olly kevéssé ható, a legsajnosabb csalképzetekkel megtelt, felhevülés vagy pillanatnyi izgalom sugtábul ide oda kapkodó, minden érdeket egymás ellen állító, a kicsinyeket a nagyok ellen, a szegényeket a gazdagok ellen ingerlő” politikája. Az a lap, amely néhány hét alatt egyetlen igazi reformjavaslat nélkül minden létező helyességét kétségbevonja, „minden felsőbbet a gyűlölet pellengérjére állít”, nem is lehet más, mint egy „revolutionarius syllogismus antecedens”.
Máris nyilvánvaló, hogy a hírlapi vitában Széchenyi volt a rosszabb taktikus. Nem a látható ellenfélhez, hanem a mögötte sejtett vízióhoz mérte fegyverét. Nehéz volt megérteni, miért kell egy hetenként kétszer megjelenő, magas színvonalú, jobbágyokhoz el sem érő lap néhány vezércikke ellen negyedfélszáz oldalas, ily súlyos vádakkal terhelt könyvet írni. Széchenyi, lehet, néhol találóan karikírozta a Hírlap hol haragos, hol érzelmes cikkeit, de agyonszabdalja őket és kifárasztja az olvasót. Könyvében amúgy is sok a szubjektív elem, az érdekes, de a szerkezet egységét megbontó kitérés, a túl bonyolult mondat. Kossuthnak személyét sem kímélni, s ha nyilatkozik is „roppant elmebeli tehetségérül, éles felfogásárul, tág ismeretirül s terebélyes olvasottságárul”, ha szándéka tisztaságát nem is vonja kétségbe, soraiból mégis leplezetlen ellenérzés árad. Különösen arra reagál idegesen, amit ő az önfeláldozás és elhivatottság pózának tekint. Bár ne tenne Kossuth éjt nappallá – írja –, hanem „alunná magát egészen ki”.
A Kelet Népe nagy feltűnést keltett, és egész kis irodalmat hívott életre. De maga Széchenyi is érezte, hogy célját nem érte el. Fellépését széles körben mindenki helytelenítette. Vádjait azok is túlzottnak tartották, akik egyébként hajlamosak voltak kritikus szemmel nézni a Pesti Hírlapot. Kossuth június 26-án rövid cikkben egyelőre mindössze annyit mondott, hogy örül, ha Széchenyi csak modorát 718kifogásolja s nem elveit, s egyben bejelentette, hogy a könyvre könyvvel fog felelni. (1841. 51.) Addig is leközölte Deák levelének már idézett, elismerő mondatait és várta az ellenzéki közvélemény felzúdulását a békebontás ellen. Nem csalódott. A pesti fiatalok fáklyászenét rendeztek a megtámadottnak. Az ifjú Záborszky Alajos, a Hírlap egyik levelezője, már előre Kossuthot védő irathoz fogott, amely augusztus 14-én látott napvilágot, különösen lelkes hangnemben foglalva állást a sajtószabadság eszméje mellett. (A Pesti Hírlap elleni gyanusítgatások és a haladás. 1841.) Ugyanakkkor jelent meg Fáy András füzete (Kelet népe nyugaton. 1841.), amely Széchenyi aggodalmát egy kissé „túlvittnek” minősítette, bár úgy foglalt állást, hogy az új törvények megvitatása nem a hírlapok körébe tartozik. Ezt a felfogást persze Kossuth megbírálta, amire Fáy utóbb, irata második kiadásában azt válaszolta, hogy valódi hírlapi vitákhoz sajtószabadságra, népképviseletre és bizonyos közműveltségre volna szükség, másként a köznép reményeinek felkeltése türelmetlenséget idézhet elő, úgy, hogy „a béketűrés fejér fonala megszakad s veres fonal kötődik helyébe”. De ha Fáy nem is egészen, az ellenzék több neves egyénisége Kossuth várakozásának megfelelően reagált. Széchenyi az ellenzék táborát gyengíti – hangzott el Wesselényi vádja –, pedig bajtársainknak még hibáit is fedezni kell az ellenfél előtt. „Igen sokért nem adnám, ha a Kelet Népe meg nem jelent volna” – mondta Deák. Ha Magyarországon valóban annyi forradalmi elem van felhalmozva – tette hozzá –, hogy egy cenzúrázott hírlap is zendüléshez vezethet, akkor a kormánynak igaza volt annakidején, midőn elnyomáshoz folyamodott. Széchenyi „akaratlanul apológiát írt az ellenünk használt terrorismusra”. Eötvös Józsefnek augusztus 31-én megjelent röpirata, valamennyi közt talán a legfontosabb (Kelet Népe és a Pesti Hírlap. 1841.), helyeselte ugyan Széchenyi stratégiáját a Habsburg-hatalom és a nemzetiségek vonatkozásában, de a Hírlap elleni támadását annál kevésbé. Ezért vádjait szépen sorravéve nyugodt hangon kimutatta, hogy bizonyítatlanok, hogy a Pesti Hírlap nem forgácsolja szét az erőket új indítványaival, és nem uszít a gazdagok és a felsőbbség ellen. „Azon haza – írta –, melyet egyetlenegy hírlapnak nem elvei, nem vétkes iránya, hanem egyedül elhibázott modorja sírba dönthet, azon nemzet, melynek vékony fonalon függő életét egy journalistának keze kettészakaszthatja, már nem él; s magyar hazánk, legyünk nyugodtan, erősebb alapokon áll.” Eötvöst érezhetően nem is annyira Kossuth védelme, mint inkább a tiltakozás vezette az ellen, amit Széchenyi részéről méltánytalannak, aránytalannak, igaztalannak tartott, annyival is inkább, mivel úgy látta, hogy Széchenyi „minden szabadabb időszaki sajtó ellen” lépett fel. Széchenyi érezte, hogy a „mesterien ügyvédi” írás nagy szolgálatot tett a Hírlap ügyének. Utóbb is felsóhajt: annyi „eszes rabulista közt, mint amennyivel az ég megverte a magyart, elvégre ugyan ki győzné?”
Ezután jelent meg 1841. szeptember 8-án Kossuth Felelete. Kossuth könyve céltudatosabb, jobban kiszámított és nagy dialektikus készségről tanúskodik. Mint visszavágás, szintén nem volt kíméletes, de a szerény és öntudatos válasz megnyerőbb köntösben. Kossuth nem engedi szabadjára tollát, látszólag sosem felejti el a tiszteletet Széchenyi iránt, de egy-egy alkalmas fordulattal, mintha csak ismertetésről lenne szó, élesen bírálja őt, s igyekszik a vádak s a vádló jelentőségét leszállítani. 719„Nyomorult semmirekellőnek vallanám magamat – írja –, ha örömömre válhatnék port, szemetet szórni a megbotlott óriásra.” Az olvasó rokonszenvére appellál: „… illy névnek ellenében állok, egy igénytelen, homályos polgár.” S gyöngédtelenséget vet Széchenyi szemére, mert kigúnyolja három évi szenvedését. Széchenyi hatásának – írja – azt volt a titka, hogy „a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott”. „Ujjait a kornak üterére tevé és megértette lüktetéseit. És ezért, egyenesen ezért tartom én őt a legnagyobb magyarnak.” De ugyanígy „ezen kort, mellynek kegyelem nem kell, melly jogot és igazságot követel, ezt nem a Pesti Hírlap teremtette, sőt ellenkezőleg, ezen kor teremtette a Pesti Hírlapot”. Vagyis: a múlt hiába hadakozik a jelen ellen s hiába keresi a változás bűnbakját egy ártatlan újságban. De támadjon bár tovább Széchenyi, „tépje ügyemet és személyemet, a mint tetszik”, mégis, valahányszor tényleg a honért munkálkodik, „a százezrek között, kik a gróf vezéri szemére örömest függesztik tekintetüket, sok erősebbet igen, de hűbb napszámost nem talál, mint én”.
Kossuth a Kelet Népét nem aggódó intésnek, hanem olyan könyvnek tekinti, amely feltárja Széchenyi „politicai életének titkát, rendszerét”, s ebben nem győz elég ellenmondást felfedezni. Széchenyi szerint a kormány számításból engedi élni a Hírlapot, mert az ellenzék megoszlását várja tőle, holott ő hirdeti mindig, hogy a kormánynak nincsenek gonosz szándékai; másnak ajánl taktikát, de mint maga bevallja, ő kerül két pad közt a földre; kifogásolja, hogy a Hírlap nem elég megnyerő, reformra édesgető, ugyanakkor azonban sehol nem találni „kevesebb csábítgatást, de nagyobb türelmetlenséget más ember véleménye iránt”, mint a Kelet Népében. Széchenyi szerint egyszer fiatal, máskor sír szélén álló a magyar; a Hírlap egyszer önmagát ássa alá modorával, máskor a nemzetet.
Kossuth szerint a Pesti Hírlap nem vezet forradalomra. „Mindent inkább látok, mint veszélyt.” „Nyílt homlokkal merem állítani, hogy a gróf rémet lát, eleven képzelőtehetségének szülöttjét.” A Hírlap a visszaéléseket támadja s nem a nagyurakat, hiszen pártfogói, sőt munkatársai közt is nem egy főrangú akad. Elveit maga Széchenyi is helyesli, a modor pedig „alárendelt, csekély dolog”. „Ha gróf Széchenyi István volnék, legüresb óráimban is hasznosabb dolgot tudnék tenni, mint modor ellen 24 ívet írni.” S azért talán még nem hazagyilkos valaki, ha lapja nem felel meg annak az elérhetetlen eszménynek, amit Széchenyi kér tőle számon. De hiszen „midőn a nemes gróf a kifejezésekkel él: tunya, tudatlan, hóbortos, híg velejű, nemzetgyilkoló, jacobinus …, ezzel csak azt akarja mondani, hogy nincs velünk egy véleményen”. Kié hát a helyesebb modor és fegyelmezettebb képzelet? Kossuth addig szabdalja a vádat, amíg az nevetségessé törpül. A végén a Kelet Népe már „nem egyéb, mint egy bosszankodási syllogismus”.
„Egészen jól kihúzta magát a hurokból” – jegyezte naplójába Széchenyi a Felelet olvasása után. Most már ő maga is kételkedett, hogy jó volt-e így fellépnie. A kedvezőtlen közhangulaton mitsem változtatott, hogy Kossuth Feleletét Széchenyi védelmében, éppen a hozzá közel álló Jelenkor szeptember 11-i számában, éppen Nagy Ignác bírálta meg. A konzervatívok véleménye pedig, amelynek gróf Sztáray Albert már előbb nyílt levélben adott kifejezést a Századunk hasábjain (1841. 66.), az volt, hogy Széchenyinek aligha van most joga a Pesti 720Hírlap valóban veszélyes iránya ellen fellépni, hiszen korábban éppen ő akarta, türelmetlenül, a haladást mindenáron gyorsítani. Még a bizalmas rendőri jelentések is úgy foglaltak állást, hogy jobb Kossuthot működni hagyni, hiszen ez leköti energiáit, megosztja az ellenzéket, s egyúttal a sajtószabadság ellen hangolja a kedélyek egy részét. Széchenyi azonban a harcot nem akarta félbehagyni. Most ő próbálta egy középutas reformirányhoz szövetségesül megnyerni gróf Batthyány Lajost és Deákot, de hiába. Támogatásra lelt viszont a fiatal gróf Dessewffy Aurélban, akinek „haladó” konzervatív irányzatáról alább, a Világ tárgyalásakor még szó esik, és aki egy négy cikkből álló sorozatban foglalt most állást Széchenyi álláspontjának lényege mellett, annak ellenére, hogy fellépését ebben a formában ő is elhibázottnak tartotta. (Pesti Hírlap és Kelet Népe közti vitály. Világ, 1841. 79 – 79.)
A vita persze tovább is folytatódott. Vörösmarty Mihály az ősz folyamán az Athenaeum hasábjain hét számon át (39 – 45.) Hazay Gábor név alatt helytelenítette, hogy Széchenyi, akiről egyébként tisztelettel ír, túlzott keserűséggel támadta meg a Hírlap kezdeti hibáit és tette Kossuthot mindenért felelőssé. A Kelet Népe második kiadása után, december elején jelent meg Kuthy Lajos terjedelmes és kissé nehézkes röpirata (Polgári szózat Kelet Népéhez. 1841.), amely bizonyos fokig elismerte Széchenyi fellépésének indokait, de egyáltalán nem osztotta félelmét, hogy a Pesti Hírlap zendülést idézhetne elő, annyival is kevésbé, mivel újabban némileg mérsékelte hangnemét. Majd egy ifjú szerző, Pongrácz Lajos, névtelenül megjelent iratában (A Kelet Népe felnyitotta szemét egy Nyugot-finak . 1841.) oly éles, súlyos hangnemben támadta meg Széchenyit, hogy a sok rosszallás miatt jobbnak látta a Jelenkor 1842. január 5-i számában nyilatkozatban kijelenteni: a Kelet Népe szerzőjét személyében nem volt szándéka sérteni. Igaz, hogy viszont Baloghy László személyében olyan szerző is akadt, aki Széchenyin túlmenve, konzervatív szempontból támadta a Pesti Hírlapot és szerkesztőjét. (Nemzetiség és alkotmányi mozgalmak honunkban. 1841.) A közhangulaton azonban sem ez, sem az nem változtatott, hogy a Jelenkor 1842-es újévi számában így írt: „Ha a Pesti Hírlapnak semmi más érdeme nem volna is – mit ugyan csak elfogult kebel állíthat – azért mégis hálával tartozhatunk neki, hogy oly könyvnek juttatott birtokába, mint a Kelet Népe.”
Az új év egy olyan összetűzéssel indult, amelyben még nem egészen nyíltan kerültek egymással szembe az ellenfelek. Széchenyi a Leipziger Allgemeine Zeitung 1842. február 22-i számában névtelen választ tett közzé a lap egy korábbi tudósítására, amely Pest megye előző évi közgyűléséről ellenzéki szellemben írva őt és Dessewffyt a szabadelvű irányzat ellenségeként mutatta be. Széchenyi tiltakozott az ellen, hogy a magyar főnemeseket egyszerűen a haladás ellenfeleinek minősítsék. E válaszra viszont Kossuth reagált élesen a Pesti Hírlap hasábjain, aligha sejtve a szerző személyét. A tavasz folyamán viszont a horvát – illir kérdésben történt megnyilatkozásai foglalkoztatták Széchenyit annyira, hogy megint tollat ragadott az „álpróféták” ellen. E munkáját, a június 18. és szeptember 17. közt készült Garatot, nem tette közzé. De mindinkább úgy érezte, hogy Kossuth, a Pesti Hírlap és az ellenzék ellen most nemzetiségi politikájuk miatt kell támadást intéznie, amely 721éppen ott akart erélyesen előnyomulni, ahol az ő haditerve szerint állva kellett volna maradnia, ha nem akar nagy erőket magára zúdítani. E tiltakozását mondta el 1842. november 27-én akadémiai megnyitó beszédében, amely oly kíméletlenül őszinte, önkritikus bírálata volt természetjogi és politikai szempontból a magyar nacionalizmus uralkodó formáinak, és elsősorban magyarosító törekvéseinek, amelyhez hasonló példát aligha találunk a kelet-közép-európai nemzeti mozgalmak történetében. Azzal kezdte, hogy a magyar nyelvet súlyos veszedelem fenyegeti, mivel a legtisztább nemzeti érzés is átokká fajul, „ha mértéken túl csapong és szenvedelemtül hevítve maga ellen bőszíti a visszahatás kérlelhetetlen bosszúját”. Hangsúlyozta, hogy nem hisz az iskolai magyarosításban, hiszen aki magyarul tud, még nem vált feltétlenül magyarrá, „a szólás korántsem dobogása még a szívnek”. Nem azon önkéntes magyarosodás ellen beszél – mondotta –, amelyet egy magasabb színvonalú élet ígérete hozhat magával. De „hazánk fő heveseitül kérdem, ugyancsak annál maradtak-e, mit a törvény parancsol?” Ha a magyarosodás máról holnapra nem haladt, „nem hangoztatá-e nemzetbosszulói haragját a nyilvánosság nem egy orgánuma?” (Célzás a Hírlapra.) A hevület odáig nőtt, hogy „ki elég bátor bármilly szerényen is emelni szavát, mintha egy kis béke tűrés tán messzebbre vezetne”, az ki van téve „a rossz, gyáva hazafiság sőt a hazaárulás legémelyítőbb piszkaival is azok részéről minden változatokban bemocskoltatni, kiknek – mint mondják – minden csepp vérük a kölcsönös méltánylat és az egész szabad eszmesúrlódás elve mellett buzog, s kik a gyanúsításnak komoly ellenei” (célzás Kossuthra és híveire).
Mondhatjuk persze, hogy Széchenyi nem képviselte a köznemesi programot és így annak türelmetlen vonásait sem. Azt is mondhatjuk, hogy megint az ellenzék harcát próbálta fékezni ezzel. Még azt is mondhatjuk, hogy fellépése akkor a Metternich-féle birodalmi politika szempontjából is helyesnek tűnhetett, amely a nacionalizmusok határozottabb törekvéseit általában szerette volna visszaszorítani a Habsburg-monarchia hatalmi gépezetének nyomása alá. Mindez azonban aligha változtat a lényegen, azon, hogy a türelmetlen nemzetiségi politika a fejlődés adott, objektív feltételeit tekintve helytelen volt, az utókor által sem igazolható, és hogy Széchenyi, ezt bírálva, a nacionalizmus meglevő, tényleges hibáira mutatott rá. Bírálata egyébként célját a korábbinál is kevésbé érte el, hiszen olyan kérdésben fordult szembe a nemesség többségével, amelyben az nagyon is egyetértett, s így önmaga ellen nyitott támadási felületet, annyival is inkább, mivel mások esetleges hibáiról nem, hanem csak a magyarokéról beszélt. Kossuth úgy érezte, Széchenyi hátulról sújtott le, elfogultan és politikátlanul, nemzetiségünk amúgyis annyi veszéllyel övezett, mindennél szentebb ügyére. De azt is látta, hogy itt az alkalom a leszámolásra. Maga írta át a Hírlap 1842. december 1-i számában Pulszky Ferenc névtelen beszámolóját a beszédről, megállapítva, hogy itt „a magyar becsület ügye” forog kockán; Széchenyi a pánszlávoknak, illireknek, a nemzet ellenségeinek ad igazat, mivel elismeri, hogy mozgalmuk csak reakció a magyar túlzásokra! A fegyver így fordul vissza, halálos döfésre, Széchenyi népszerűsége ellen. Pulszky egyébként a külföldet is sietett a saját szája íze szerint tájékoztatni: a beszédről beszámolót közölt az Augsburger Allgemeine Zeitung 1842. december 13-i számában.
722A valóságban Széchenyi nem egészen így értette szavait. Előadta azt a gyakran hangoztatott s az angol liberalizmustól tanult elvét, hogy a túlzott akció reakciót vált ki maga ellen. S például a Zay-ügy után, amelyről az előzőekben már szó esett, ezt nem is volt egészen indokolatlan felhoznia. De azt nem állította, hogy e visszahatáson túlmenően az egész nemzetiségi mozgalom a magyar túlzások eredménye lenne. Azt mondta, hogy e túlzások nélkül nem jelentkeznék annyi bosszúság velünk szemben. Ha a magyar megmaradt volna annál, hogy nyelve a latin helyébe lépjen, „vérünk legalább nem áll a maga ellen felbőszült szenvedelmek aggasztó veszélyeivel szemben úgy, mint ma”. Sőt, azon óhajában, hogy másnak se tegyük, amit saját nemzetiségünk sérelmének tartanánk, alapjában véve benne rejlett más mozgalmak külön nemzetiségi jellegének természetjogi elismerése. Széchenyi utóbb panaszkodott is, hogy félremagyarázták: ő pusztán az „engesztelő modor” alkalmasabb voltára akart rámutatni, s ha valaki mégis a „coërcitiv methodust”, a kényszerítést tartaná kivihetőbbnek, ám bizonyítsa józan érvekkel tételét.
Akármi is volt azonban az akadémiai beszéd politikai jelentése, nacionalizmussal áthatott szívekből emóciókat és nem hideg érveket szokott az ilyen kritika kiváltani. Mint vízzel leöntött, izzó lapról a gőz, úgy sistergett fel a közvéleményből a felháborodás a beszéd, egyes szláv körök helyeslése, s főleg a Hírlap beszámolója nyomán. Wesselényi e beszámoló hatása alatt december 8-án írt nyilatkozatában kijelentette, hogy ha jól értelmezték Széchenyi szavait s ha ő valóban átvette a szláv mozgalom igazi hátterének leplezésére szolgáló mesét a magyar akció elleni visszahatásról, akkor e vád a „gyalázat bélyegét süti” a nemzetre. Igaz, Wesselényi nyilatkozatában benne volt a „ha”, és kísérő levelében is arra kérte Kossuthot, hogy „ha az ördög nem épen oly fekete”, mint első pillanatra látszott, inkább ne közölje sorait. Kossuth azonban felháborodva vissza akart vágni Széchenyi „perfidiával teljes, irtózatos cselekedetjére” („hatása isteni lesz!” ), és sietett őt megnyugtatni, hogy igenis jól értették a beszédet, másként Széchenyi már tiltakozott volna. A nyilatkozat december 18-án Kossuth kísérő szavaival jelent meg a Pesti Hírlapban: „igenis a méltóságos gróf úr azt, hogy a szláv mozgalomban más ellenséges irány is rejlik, mint puszta dicséretes reactio, rágalomnak, gyanusításnak bélyegzé”. A visszavágás talált. Pulszky mindjárt január elején két cikkben is támadta Széchenyit (1843. 209 – 210.), kereken tagadva, hogy magyarosítási szándék vagy erőltetés bárhol érvényesült volna, és demagóg kitételekkel sem fukarkodva („fellázad minden magyar kebel” ). Miután a beszéd nyomtatásban is kijött, Kossuth a Hírlap 1843. január 12-i számban metsző, kimért hangon ismét ráolvasta Széchenyire tétele hamisságát. Pulszkyval egyetértően kijelentette, hogy vádjai a magyar nyelv erőltetett terjesztéséről konkrét adatok nélkül általánosítanak, vagyis „politikai vagdalózások”, amelyeknek valódi tartalmuk nincs. A végén még nekiszegezte a kérdést: jó modor-e a nemzetiségek jóérzelmű elemeinek támogatása helyett lovat adni az izgatók alá? S ezzel már övé volt a győzelem.
Az akadémiai beszéd visszhangjának tanulságai vezették Széchenyit arra a gondolatra, hogy hírlap ellen küzdeni talán csak egy másik hírlappal lehet, amely ugyancsak mindjárt tud mindenre reagálni, vagyis hogy a harcot neki is a sajtó terén kellene folytatnia. Az orgánum többé-kevésbé máris adva volt: hagyományosan 723a Jelenkor állt hozzá a legközelebb, s az követte eddig is valamennyire az ő vonalát, már amennyire egyáltalán valami vonalat képviselt. Így történt, hogy 1842. december 20-án, vagyis két nappal azután, hogy Wesselényi nyilatkozata a Pesti Hírlapban jelent meg, Széchenyi szerződést kötött Helmeczyvel, a lap szerkesztőjével, „a Jelenkor hírlapbani részesülés iránt”. Eszerint ezentúl ő cikkeket ír a lap számára, amelyeken a szerkesztő nem módosíthat, közben a lapot sem adhatja el, az addigi tiszta jövedelmen felül mutatkozó nyereségen pedig a két szerződő fél egyenlő arányban osztozik. Várható volt ugyanis, hogy Széchenyi munkatársként való fellépése megnöveli az érdeklődést a lap iránt. A szerződést két nap múlva, a Jelenkor dec. 22-i számában követte, már a nyilvánosság előtt, Széchenyinek Helmeczyhez intézett Nyílt levele, amelyet egyébként átvett a többi lap, így a Pesti Hírlap is. Mivel a hon egyre bonyolultabb helyzetbe jut és „pillanatai felette drágák” – írta Széchenyi –, „hidegvérű megfontolás után, de nem csekély lelki vihar közt végre eltökélém magam ismét kilépni az időszaki sajtó mezejére”. Hozzátette, hogy ismét a Pesti Hírlap és a „rabulista prókátorság” ellen kíván. Hangsúlyozta: a sajtónak, fontossága miatt mind a tartalom, mind a külcsín szempontjából színvonalasnak kell lennie. Emlékeztette Helmeczyt, hogy mutattak példát a Jelenkor korszerűsítésével az előző évtizedben: „mi ketten adtunk a magyar újságlapoknak, ha többet nem, legalább egy kissé több physiognomiát”. Javasolta, hogy a lapot, ha lehet, jobb papíron, olvashatóbb betűkkel állítsák elő, hogy előfizetési árát emeljék, mert úgy lesz kapósabb. Kérte, hogy nevét mindig írják cikkei alá. Azt is felvetette, hogy nem volna-e jobb a lap címét Függetlenre változtatni, – mint tudjuk: ezzel próbálta jelezni, hogy önálló úton, középen akar haladni az ellenzék s a kormány között. A Nyílt levél után jött a szerkesztő válasza, amely megköszönte a kapott tanácsokat, üdvözölte Széchenyit „időszaki sajtónk síkján”, majd pedig, mivel címváltoztatáshoz külön engedély kellett volna, hozzátette, hogy Széchenyi a régi cím alatt is tud a lapnak „közkedvességet szerezni”. A cím egyébként valóban nem módosult, bár Széchenyi a nádorral is beszélt a dologról.
A nagy vita, amely eddig az egyik, a legjelentősebb politikai hírlap körül folyt, most két politikai orgánum mérkőzéseként folytatódott, mindegyik élén az egykorú magyar politika egy-egy nagy egyéniségével. Közülük a másik érdekelt fél, Kossuth, a Pesti Hírlap 1842. december 29-i számának vezércikkében megnőtt biztonsággal üdvözölte az új küzdőtéren ellenfelét, lovagias hangnemben, bár aztán hozzátéve, hogy a Nyílt levél szövegén meg is látszik, hogy szerzője nem kis lelki viharban írta, ha nem tudnánk, hogy a hont félti ennyire, „szinte bánattal tekintenők a feldúlt kedélyt”.
Széchenyi nem alap nélkül érezte, hogy a Jelenkor korszerűsítésre szorul. Helmeczy elég pongyola irányítása alatt, amely inkább csak a sajtó által egyébként valóban igényelt új szavakkal való kísérletezés terén tanúsított némi céltudatosságot, a lap meglehetősen lemaradt az újabbak mögött. Felépítésében persze nagyjából a többit, az új megoldásokat követte. Már három hasábosan jelent meg, élén a tartalmat összegző Foglalattal, amelyet most már az „iránycikk”, vagyis vezércikk, majd a Budapesti Napló csevegései, aztán meg a szokásos vidéki, illetve 724külföldi tudósítások követtek és végül az Értesítő hirdetései. Mindez azonban a Pesti Hírlap színvonalát nem érte el. A lap politikai irányvonala persze határozottabbá, egyértelműbbé vált Széchenyi aktív bekapcsolódása nyomán. De népszerűvé, olyanná, amely valóban az olvasók tömegét tudja vonzani, ezután sem válhatott, s így e téren sem lett igazi versenytársa a Pesti Hírlapnak. Előfizetőinek száma, amennyire megállapítható, a Pesti Hírlap megindulása után ezer alá csökkent, és most, az új szakaszban sem szökött fel különösebben. Az 1843-as évfolyamban az „iránycikkek” nagy többsége, mintegy ötven, ha külön számítjuk a sorozatok egyes darabjait, Széchenyi tollából származott. Mellette, mások közt, Rosty Zsigmond és Szontagh Gusztáv szerepelt a cikkírók között, valamint Jablanczy Ignác, aki hangosan dicsérte Széchenyit, de a valóságban rajta túlmenve, nála konzervatívabb szemszögből támadta Kossuth „politikai bűneit”. Széchenyi egyébként hiába próbálta megnyerni Batthyányt, Deákot, vagy akár a kormány támogatását. Metternich szellemeskedett vele, vagy múltjáért leckéztette, mint megtérő bűnöst szokás. Egyszer példálózás közben azt találta mondani, hogy Magyarországon nem jó fáklyákkal mászkálni, mire aztán Széchenyi is visszavágott: miért adott hát a kormány lapot Kossuth kezébe?
A vita most kibontakozó, új szakaszában ismét, vagy még inkább kitűnt, hogy Kossuth sokkal jobb, mozgékonyabb vívó a hírlapírás területén ellenfelénél. A fordulatok közt otthonos biztonsággal, gyorsan, kiszámítottan mozog. Széchenyi néha jelentéktelennek tűnő dolgokban is oly nagy energiával lép fel, amilyet csak a fontosak érdemelnek. A hírlapi vitát is egy színházi botrány témájával kezdte meg a Jelenkor 1843. január 5-i számában, reflektálva a Pesti Hírlap, illetve közelebbről a Fővárosi Újdonságok rovat egy korábbi utalására, amely az esetért a mágnásokat tette felelőssé. Széchenyi gúnyosan kifogásolta, hogy a Hírlap a karzat, a sokaság, az ifjúság tetszését lesi, annak hízeleg. Amire Kossuth három nap múlva annyit írt, hogy nem szándéka Széchenyi haragos, gyanúsító, fenyegető modorában válaszolni, de ha kell: új rovatot kezd ellenfele „journalistai fellépése” bírálatára.
Az 1843-i polémiák közül talán az volt a legjelentősebb, amelyet Széchenyi január 22-én indított el Wesselényi és Kossuth című cikksorozatával. Ennek tíz cikke közül az első öt foglalkozott Wesselényivel s a többi Kossuthtal. Az utolsó február 19-én látott napvilágot.
Széchenyit láthatólag nagyon bántotta egykori barátjának elítélő nyilatkozata az akadémiai beszéd ügyében, s az a mód, ahogy azt Kossuth fegyverül használta ellene. Kemény szavakkal éretlen és tapasztalatlan eljárásnak nevezte, hogy Kossuth a nyilatkozatot és saját hozzáfűzött megjegyzéseit sietett nyolc nappal a beszéd szövegének megjelenése előtt közzétenni. Cikkeiben felidézte ifjúkori barátságukat Wesselényivel, majd szétválásuk okát: azt, hogy Wesselényi a kormány ellen fordult, mivel rossz akaratot fedezett fel abban is, ami Széchenyi szerint csak „emberi gyarlóság” volt, és békés úton, megnyeréssel elsimítható „feltornyosult szövevény”. Így szélesült mondanivalója, túl az emlékezés megható részletein, az egész Wesselényi-akció, sőt, történeti visszatekintéssel, a rendi ellenzéki hagyomány bírálatává. „Vegyük elő Magyarország évrajzait s mit fogunk általányosan tapasztalni, 725mióta Magyarország Austriával egybekapcsolva van?” Azt, hogy „vérünk ezen új összeköttetésbe magát soha tökéletesen belé gondolni és abba belé szokni nem bírván, legtöbb idejét álmokban és kivált édes reminiscentiákban tölté, ahelyett, hogy az élet gyakorlati mezejére szállott volna le”. Ezért volt, hogy a főnemesek egy része elfeledkezett a hazáról, a hősebb lelkűek viszont „elég ügyetlenek valának … magukat mindig valami pártütési, rebelliói nimbusszal venni körül, minek borzadalmas következelmeit nem egy véres ív bizonyítja évlapjainkban”. Széchenyi keményen bírálja Wesselényit, de a végén kezet nyújt neki: térjen haza Gräfenbergből, gyógyhelyéről, kössenek újra baráti szövetséget. Végül Kossuthot kéri: ne éljen vissza Wesselényi barátságával, ne használja őt dorongnak mások ellen. A támadás, Kossuthhoz érve, ismét jóval élesebb, s a társadalmi és a nemzetiségi probléma után most a harmadikat, a Habsburg-birodalomét is előveszi. Hiszen Wesselényi sem magyar alkotmányos, hanem birodalmi szempontból hibázott, márpedig – ha ez nem is tetszik a „maga pezsgő erejében” bizakodó ifjúságnak – addig nincs megoldás, amíg honi vezéreink „kiábrándultan fel nem fogják”, hogy de facto egy abszolutista birodalommal vagyunk egybeházasítva.
Kossuth mindjárt az első cikkre, rendkívül ügyesen, azzal válaszolt, hogy méltatlan dolog a vaksághoz közeledő, védtelen Wesselényit bántani (A kezdet kezdete, január 26.). Közölte Wesselényi újabb „kebelrázó nyilatkozatát” („… holtnak vagyok kénytelen magamat tekinteni” ), és sietett megvédeni az ő „óriás jellemét” Széchenyivel szemben, aki a sok személyeskedés közt annyira félreismeri, terroristának festi barátját. Egy további cikkben (január 29.) pedig leszögezte, hogy egy, a nyilvánosság előtt elhangzott beszédre mindenkinek joga van kinyomtatása előtt is reflektálni. S tulajdonképpen miért denunciálja őt már vagy két esztendő óta Széchenyi, hiszen ő sem akar felforgatást, „mi a békés átalakulás barátainak valljuk magunkat, s tudjuk, hogy ez csak a létező arisztocratiai formák közt történhetik”. A főnemesek viszont ne képzeljék magukat elsőszülöttként a nemzet urainak annyira, „hogy irányukban csak az örökös szolgai bóknak legyen helye”. Válaszul Széchenyi Kossuthról festett kíméletlen karikatúrát, vérig ható, gúnyos jelzők kíséretében: tehetséges fő, de honszeretete már szenvedéllyé hevült, úgy, hogy „valami felsőbb hatalmak által rá ihlelt hivatást gondol érezhetni keblében”, bár ugyanakkor „fölötte ügyesen” szerénységbe burkolózik. Ha ellenkeznek vele, „tüstént is kész menydörögni”, és „azon fanyarédes álomban is él, hogy ő jó ügynek áldozatja”. Végül a köznemesi környezet felé vág egyet Széchenyi: Kossuthban „méltatlankodó önhittség” vert gyökeret, mert olyanok veszik körül, „kik lelkileg nagyon alatta állnak”. Egyébként ő Kossuthban nem az egyént, az „egyes embert” látja, hanem „egyik vezérét egy olly iskolának, egy olly pártnak, mely jóllehet még bölcsőjében van, máris mutatja annak symptomáit, mily veszélyessé, sőt nem átallom mondani, mily átokká válhatnék”.
Mily siralmas az emberi gyarlóság – válaszolt Kossuth – ha „azon practicus irány helyett, mellyet tőle remélni jogosítva valánk”, még Széchenyi is üres személyeskedésbe téved „pályája délutánján”. De nevezze bár Dantonnak, Maratnak, hazagyilkosnak, éretlennek, ő nem követi ezen az úton. Többször hangoztatta, hogy okosabb dolgokkal szeretne foglalkozni, de sajnos rákényszerítik a meddő 726polémiát. A fiatalok, így gróf Vay Dániel, aki szerint nem a „túlhév”, hanem éppen ellenkezőleg: a közömbösség miatt nem terjedt eléggé nemzetiségünk, majd utóbb megint Záborszky Alajos, most is őt támogatták cikkeikkel, sőt gróf Zichy Hermannt, Széchenyi mostohafiát is sikerült a Pesti Hírlapban felléptetnie – az utóbbi Ne szakadozzunk cím alatt ajánlott békét a hon két nagy emberének. Kossuth szerint Széchenyi „végetlen” cikkeiben hat elem található: önapoteózis, meddő lamentáció, önmagával is ellenkező handabanda, személyeskedés, jezsuita szándék (barátait is ellene ingerli), s végül piszkolódás. Széchenyi viszont Kossuthnál fedezi fel nagyjából ugyanezt, ismét hangoztatva, hogy nem személyek ellen hadakozik, hanem az ellen, hogy a Pesti Hírlap köre és vezére kellő mélység és tapintat híján veszélybe hozzák a hazát. (Nyilatkozat. 1843. március 9, 12.) Közben ő maga is észrevette, hogy egyszerűbben, tömörebben kellene írnia, de ezen nem tudott segíteni. „Mit tehetek én róla, ha annyi a mondani való s rövidebben írni nincs időm, vagy tán nem is tudok”. Sőt ismét kis incidenseknek szentelt nagy figyelmet, így március 30. és április 27. közt három hosszú cikkben foglalkozott azzal, hogy Vieuxtemps hegedűművészt a jurátusok kifütyülték, mert ígérete ellenére a német színházban is fellépett. A „garázda tettet” röviden Kossuth is elítélte, de szerinte egy pár „pajkos füttyös” nem ejthet foltot nevünkön. Széchenyi viszont részletesen fejtegette, mennyi baj származik a Kossuth által népszerűség kedvéért pártolt ifjúság fegyelmezetlen voltából: „farkas-függetlenség”, „tatárszabadság”, amely a német polgárokat elriasztja a magyarosodástól. Kossuth jobban ura stílusának, tűhegyre szed minden ellentmondást, és mindinkább hozzászokik egy bizonyos lenéző modorhoz. Rövid, egy-két hasábos válaszai higgadtabbnak tűnnek, különösen, ha néha hátralép, látszólag ellenfele érdemei elől, igazában azonban inkább azért, hogy nekifutva annál könnyebben megdönthesse állításait. Közelebbről, bizalmas leveleiből persze látni, hogy nyugalma sokszor csak látszólagos, hiszen „szíve örökös feszült ingerlésben van” a hon bajai s az akadályok miatt. Gondolható, hogy a megújuló támadások, Széchenyi sebzően éles megjegyzései hogyan hatottak erre a lelkiállapotra, érzékeny önérzetére. „Gúny, rágalom, üldözés s az árnyának leggyalázatosabb minden nemei mozgásba tétettek ellenem – írta valamivel utóbb –, nem volt egy napom, melyben sértetlen indulattal, ingerültség nélkül, nyugodt kedéllyel hajthattam volna kifáradt fejemet álom párnáimra”. Így azután az irodalmi színvonalon indult vita során végül ő is hajlandó olyasmit leírni, hogy Széchenyi hazáját „egy idő óta teljességgel nem ismeri s azért üzetik képzeletének epesáros mezején ábrándjainak rémes árnyaitól”. (1843. március 2.)
Széchenyi hiába próbált rést ütni azon a kifelé egységesnek tűnő fronton, amelyet Kossuth a főbb ellenzékiekből épített a Hírlap köré. Pedig ez az ellenzéki tábor, tudjuk, csak látszólag volt egységes, és Kossuth biztatásai ellenére sem igen volt hajlandó a védelemből kimozdulva zárt sorokban rohamra indulni Széchenyi ellen. Pulszkyt és a fiatalokat viszonylag még könnyű volt mozgósítani. Wesselényitől lehetett néha nyilatkozatot szerezni. Deák azonban nem szólt bele a hírlapi vitába. „Csak te s csak Deák írnátok egy-két cikket” – fordul Kossuth Wesselényihez az akadémiai beszéd után – „mert Magyarhonban név ellenében név is kell”. 727Deáknak utóbb keserűen szemére hányta, hogy nem segítette őt a küzdelemben. Érvelni azonban Deák is tudott: Kossuth maga hirdeti, hogy lejárt a tekintélyek kora; mi szükség lett volna hát az ő nevére? És hozzátette: „Tudod, hogy a journalistikai téren kedvem soha nem volt”. Eötvöst is ő védte meg Kossuth vádja ellen, hogy intrikált ellene, és nem állt mellé a Pesti Hírlap hasábjain. Wesselényi, aki messze, Gräfenbergben élve, a hazai politikával nagyrészt Kossuthon át talált érintkezést, s hozzá melegen ragaszkodott, több segítséget nyújthatott neki. Igaz: a Hírlappal és szerkesztőjével nem mindenben értett egyet annyira, mint azt talán az olvasók gondolták. Kossuthot mérsékletre intette és – ha nem is oly „oskolai pedánssággal”, mint Széchenyi – ő is a helyes sorrendet ajánlotta figyelmébe. Cikket, javaslatokat is küldött neki, így arról, hogy egyesületet kellene alapítani Magyarország nemzetközi megismertetése és a külföldi sajtóban ellenünk emelt vádak megcáfolása céljából, hogy végre kivergődjünk már „valaha a terra incogniták sorából”. De nem mindig örült, ha leveleinek egy-egy részletét Kossuth nyomtatásban is kiadta. A Széchenyi-vitába, mondhatni, inkább csak belesodródott, utóbb szeretett volna kimaradni belőle. 1843 tavaszán panaszkodik Kossuthnak, hogy a Hírlap megint rá hivatkozott s emiatt Széchenyi majd megint „ostora alá veszi”. Fáj neki, hogy üldözésére „legrégibb baráti használtatták magukat legjobban”, de sosem tudja hidegen gyűlölni a „szemöldököst”, vagyis Széchenyit. Kossuthot szinte kérleli, hogy maradjon gyöngéd, inkább térjen ki Széchenyi elől. Kossuth viszont a közhangulatra hivatkozik: „magam is sajnálom, hogy némellyeket úgy írtam, miként írtam, bár itt az ország publicuma előtt, hidd el, sokat veszítek, ha kevésbbé erősen írok”.
Széchenyi 1843 elején arra gondolt, hogy a Jelenkor helyett, amellyel szerződése csak egy félévre szólt, a nyártól kezdve esetleg a Világgal szövetkezik. Erre biztatta Császár Ferenc, a cenzor-hírlapíró, valamint Andrássy József, a Világ szerkesztője is. De aztán mégis a megszokottnál maradt annyival is inkább, mivel Mednyánszky útján sikerült elintéznie, hogy a Jelenkort ismét korábbi cenzora, Havas ellenőrizze a helyette kijelölt Czech helyett, akiről Széchenyi úgy gondolta, hogy nincs iránta jóindulattal. A Jelenkor 1843. május 4-i számában újabb Nyílt levelet tett közzé a szerkesztőhöz, jelezve szándékát, hogy kapcsolatukat meghosszabbítja. De itt sem mulasztotta el az oldalvágást a Pesti Hírlap és szerkesztője ellen. Az ő helytelen erőltető taktikáját tette ugyanis nagyrészt felelőssé azért, hogy közben az országgyűlést előkészítő megyei viták során, mint említettük, lényegében véve kisebbségben maradtak a közadózás, illetve pontosabban: a Hírlap által javasolt közös háziadóvállalás hívei. A „nem adózók” táborának sokhelyütt sikerült a „csak” kiváltságokkal bíró szegény, újságot nem olvasó, bocskoros nemesi tömeget az adózás ellen felzúdítania, és segítségével, erőszak útján, a helyi ellenzéket szétvernie. Széchenyi – sőt részben Wesselényi is – mindenesetre úgy látta, hogy az adott erőviszonyok közt helytelen volt a kérdést így élére állítani: a szenvedélyek ugyanis nehezen ülnek el, a balsiker pedig kompromittál. Kossuth, érthető módon, sietett reagálni. A Pesti Hírlap május 7-i számában üdvözölte Széchenyi elhatározását, hogy továbbra is a porondon marad, de mindjárt jó tanáccsal is szolgált neki: ne így folytassa, mert azzal csak önmagának s nem a Hírlapnak árt. S mindjárt itt, 728majd két további vezércikkben, az adó ügyében is visszavágott: Széchenyi volt az, aki a forradalmi ijesztgetéssel igyekezett mindenkit a Pesti Hírlap ellen indítani, – miért fogja hát rá még azt is, ha valahol sikerült gáncsvetése? Hiszen Wesselényi is azt írja Szózatában, hogy az ilyen gyanúsítások okozták a megyei izgalmakat. Az „olygarchiának eladósodott része” a haladás útjába még „éretlenebb nemes társai” felbőszítésével is csak egyidőre állhat. A Pesti Hírlap agitációja valóban okozott bizonyos visszahatást: erre Széchenyi „ellenségeskedése a legvilágosabb példa”. De a Hírlap mégis megfelelt hivatásának. Olyan figyelmet ébresztett, amilyet még akkor sem lesz majd képes más lap felkelteni, ha a sajtó már teljesen szabad lesz. S egyben pár évvel meggyorsította az átalakulás elkerülhetetlen időszakát. „Igen gyönge státusférfiak, kik azt hiszik, hogy egy egész nemzet életének ezernyi műkerekei mind az ő terveik szerint fognak mozogni”. A célzás nyilvánvaló. Kossuth szerint már a Hitel vagy a Stádium sem volt valami önálló, átgondolt mű, írójuk meg éppen „opportunitási celebritás”, hiszen különösebb államtani képzettség nélkül csak azt mondta ki, ami sokak fejében élt. Az adózás ügye nem az ilyen vagy olyan modor miatt bukott meg, hanem azért, mert sokan ragaszkodnak kiváltságaikhoz, szép szavak ellenére. „A nem akarás hosszú neveket talált fel köpönyegül s magát itt fontolva haladónak, amott alkotmánymentőnek, harmadik helyütt isten tudja minek nevezi, jelül, hogy a reformok ügye fejökre nőtt.” (Szemle és értesítés. 1843. május 14.) De az adózást kivéve a magyar nyelvtől a vámrendszerig a Pesti Hírlap minden főbb javaslatára sikerült az ellenzéknek többséget szereznie. A haladásnak – írta – három lépcsője van: alul a sajtó, amely a megoldás útjairól a legszélesebb körben elmélkedik, aztán a törvényhatóságok, megyék, amelyek valamit már kivitelre javasolnak, és végül az országgyűlés, a legszűkebb kör, amelynek már a cselekvés a feladata. Most, az országgyűlés elején, Kossuth a harmadik fórumban még láthatólag reménykedik. Igen valószínű – írta május 26-án –, hogy „közel van a nap, mellyben a közös teherviselés első diadalát ülendjük”. (Sejtelmek.) Utóbb, az év végén már úgy látta, hogy isteni csoda lett volna az adózásban eredményt remélni. „Istenem bocsássa meg, hogy nemzetemben többet bíztam, mint nemzetek históriájának nyomán bíznom lehetett”. De az első jelek nem voltak egészen kedvezőtlenek. Június 8-i cikkében Kossuth is elismerte „kormányunk határozott lojalitását”, közelebbről azt, hogy a királyi javaslatok is bizonyos haladási szándékról tettek tanúságot a közlekedés, folyószabályozás, hitelviszonyok, büntető rendszer; városi reform kérdésének felvetésével. S egyszersmind elégtétellel állapította meg, hogy íme: Széchenyinek nem volt igaza, a sajtó, közelebbről a Pesti Hírlap két és fél éves működése nem kompromittálta a reform kérdéseit, hiszen most a kormány is célul tűzi ki azokat.
Mindezt Széchenyi sem hallgatta némán. Május 11. és 20. között hatrészes cikksorozatot tett közzé Mély számoló tanítványom cím alatt, Kossuthról, aki egykori elvei tanítványának vallja magát, de aki – szerinte – azt már nem tudja kiszámítani, hogy a helyes általános elveket, így a közteherviselést, a gyakorlatban miként lehet keresztülvinni. Az adózás ügyét ugyanis, Széchenyi szerint, a Pesti Hírlap élén Kossuth „megbocsáthatatlan könnyelműséggel” kezelte, rábeszélés és meggyőzés 729helyett diktátori módon parancsolgatott, olyan dagályos, nagy frázisok kíséretében, mint a „kor kívánata”, vagy az „események roppant hatalma”, amelyek pontos értelme meghatározatlan. A Pesti Hírlap mindenkit lehazaárulózott, aki javaslatait nem támogatta, holott aki e lappal nem tud egyetérteni, még nem feltétlenül ellensége a haladásnak is. A magyar politikai élet nagyobb része ezt a magatartást nem tudja elviselni. Kossuth persze nem látja be, hogy a hibát ő követte el, hanem másban, így abban próbálja felfedezni, aki előre jelezte, hogy ebből így baj származik. E véleményét Széchenyi részben már újabb, hétrészes cikksorozatában fejtette ki, melyet 1843. június 8. és július 22. közt tett közzé a Jelenkor hasábjain. De itt már azt is elemezni kezdte, hogy a közteherviselés előnyökkel is jár, hiszen ennek segítségével lehet majd az ország virágzóvá tételét nagyobb befektetések útján elősegíteni. Ezzel kapcsolatos új tervét, amely nemcsak a háziadó bukását volt hivatva ellensúlyozni s egyben az élére állított kérdést megkerülni, hanem az ország gazdasági fejlődése szempontjából is előnyösnek ígérkezett, Széchenyi közelebbről még egy további, az eddigieknél is hosszabb cikksorozatban fejtette ki, amely Két garas címen, elhúzódva, 25 részben jelent meg majdnem egy féléven át, 1843. július 25-től december végéig. A terv lényege az volt, hogy a birtokosok minden hold után fizessenek évi két garas telekdíjat. Erre az évi 5 – 6 millió forintra fel lehetne venni egy 100 milliós kölcsönt. Ebből végre lehetne hajtani Magyarországon, a nagy parlagon, a legszükségesebb beruházásokat, az utak, a közlekedési hálózat kiépítését. A maradék összegből pedig hitelt nyújtani a birtokok korszerűsítésére. Így a nemesség felismerheti, hogy a tehervállalásból haszna is lehet. Széchenyi Kossuthoz is kérdést intézett, a nyilvánosság előtt, hogy hajlandó-e ezt a tervet támogatni.
Kossuth a cikksorozat végén, 1843. december 17-én kezdte meg több cikkben megfogalmazott válaszát közölni. Elégtétellel állapította meg, hogy most már Széchenyi is látja: a Pesti Hírlap pártja elég erős ahhoz, hogy nélküle ne lehessen valamit elérni. A támadások nem neki, hanem Széchenyi saját népszerűségének ártottak. De Kossuth most hajlandónak mutatkozott a személyi ellentétet félretenni. „Kevesb rokonszenv – írta – személy és személy között már alig képzelhető, mint közöttem s a gróf közt van.” „De mi köze ennek a dologhoz? Ő jót akar, s én a jóügyet pártolni fogom.” Kossuth tudta, mit cselekszik: azért állt Széchenyi javaslata mellé, mivel az valami ötletes, pozitív kiutat ígért abból a válságból, amelybe az adózás ügye s egy kissé maga az ellenzék jutott, és amelyet maga Kossuth, hogy 1843. december 7-i vezércikkét idézzük, Kiábrándulással szemlélt. Persze bizonyos feltételeket szabott. A kölcsönből szerinte a jobbágyoknak is adni kell, hogy az örökváltságra pénzük legyen. Azt is hangsúlyozta, hogy az egész tervnek „szellemi alap” kell, s hogy nemcsak elfogadni kell most a tervet, hanem még ezen az országgyűlésen meg is valósítani.
E váratlan közeledés persze nagy feltűnést keltett. Konzervatív mágnások az egyik, harcos ellenzékiek a másik részről siettek a két antagonistának szemére vetni a „behódolást”. Kossuth 1844. január 21-i, újabb hozzászólásában (Igazolás) meg is említette, hogy saját párthívei szemrehányásokkal illették, alkudozással vádolták. Széchenyi is válaszolt a gúnyolódásra, hogy feladta elveit. Ugyancsak 730január 21-én közzétett cikkében kijelentette (Kibékülés): Kossuthtól köszönetre méltó, férfias tett, hogy ellentétük mellett is pártolja tervét; ő nem is Kossuth lelkes szándékát és tehetségét vonta kétségbe, hiszen ha meggondoltabb lesz, néhányszor még kiábrándul és megismeri a külföldet, akkor „egy hazafi sem fogja honunk valódi hasznát erősebben előmozdítani, mint ő”. A vita így átmenetileg ellanyhult, bár néhány kölcsönös oldalvágás mindkét fél további cikkeiben ezután, 1844 tavaszán is jelezte, hogy maga az ellentét nem szűnt meg, csak háttérbe szorult. A közös reménynek azután az országgyűlés végén, 1844 őszén vége lett: az alsótábla 2,5 milliót megszavazott telekdíjra, de miután a főrendek kezdték ezt az összeget is lefaragni, inkább leszavazta az egészet, semhogy e jogukat elismerje. E merevségen bukott meg Széchenyi és Kossuth közös erőfeszítése. Ekkorra azonban a Pesti Hírlap első szakasza már véget ért.
IRODALOM
Ferenczy József: Gr. Széchenyi István mint publicista. = Irodalom 1887. l. sz. – Zichy Antal (kiad.): Széchenyi István gr. hírlapi cikkei. I–II. Bp. 1893–1894. Ferenczi Zoltán (kiad. és bev.): Gr. Széchenyi István: A Kelet Népe. Bp. 1925. – Viszota Gyula: (kiad. és bev.): Gr. Széchenyi István írói és hírlapírói vitája Kossuth Lajossal. I–II. Bp. 1927–1930. – Angyal Dávid: Gr. Széchenyi István és Kossuth Lajos vitája. = Károlyi Árpád Emlk. Bp. 1933. 40–65. – Hlatky Endre: Sajtópolitikai eszmék a „Kelet Népé” -ben. = Sajtó 1939. 2–3. sz. – Sziklay János: Széchenyi mint újságíró. = MS 1941. 9. sz. – Balás P. Elemér: A Széchenyi–Kossuth ellentét hírlapi vitájuk tükrében. Kolozsvár, 1943. 230 l.
