A folyóirat fogadtatása. A Sas (1831–1833)
A folyóirat fogadtatása. A Sas (1831–1833)
A Kritikai Lapok addig egyedülálló sikert aratott az olvasók körében. Első füzete három hónap alatt teljesen elkelt, s 1833-ban új kiadást kellett belőle készíteni. Amikor pedig Bajza ezzel már nem Trattner–Károlyi nyomdáját, hanem a Kilián György-céget bízta meg, utóbbi nemcsak az eredetileg kívánt honoráriumot, négyszáz forintot fizette ki Bajzának, hanem annál többet. A kiadó nem tartott attól, hogy nyakán marad a sajtó. Az első füzet egjelenését követően pedig a személyében nagyon is érintett Kazinczy több levelében számol be arról, hogy a pesti kaszinóban a Kritikai Lapokról folyik a szó, hogy híres Toldalékát gróf Festetics János fennszóval olvasta fel itt, miközben a jelenlevők kórusban kiáltozták: „Merito caeditur Dessewffy!” S ugyancsak tőle tudjuk meg azt is, hogy megszégyenített gróf „iszonyú haraggal hagyta el Pestet”.
A lap olvasottságát azonban a kritikai visszhangok, illetve az antikritikák sora jelzi igazán. A régi felfogás hívei éppúgy megszólaltak Bajzáék ellen, mint a Kazinczyért rajongó ifjú írók. E pályakezdők az érdekesebbek: a tizennyolc esztendős Eötvös József például oly fontosnak tartja a Pyrker-pört, hogy az ősz széphalmi mester védelmében veti papírra első művét, A kritikus apoteózisa című kis színpadi jelenetet; az egy évvel idősebb Szemere Bertalan, későbbi miniszterelnökünk pedig olyan erényt vél felfedezni Kazinczy megbírált fordításában, amely abban bizony éppen nincsen: „nemes popularitás”-t. Idők jele viszont – s ebben Bajzáék sajtóagitációjának megvan a maga érdeme –, hogy egy fiatal író ekkor már mit lát érdemnek. A Kritikai Lapok értékét különben egy másik Szemere, Pál, ekkor Bajza legnagyobb ellenfeleinek egyike fejezte ki legpontosabban: a kritika 427„eredeti és nemzeti kezdett lenni Bajza által. Mert csak Bajza mondá még eddig, hogy kritika kell, quoniam hiúk vagyunk”.
Az élénk érdeklődésnek megfelelően a folyóirat következő füzete – Kölcseynek A kritikáról írott programértekezését leszámítva – csupa antikritikával van tele. Valamennyi hozzászóló a Pyrker-pörben nyilvánítja véleményét. A legfontosabb ezek sorában magának Kazinczynak a panasza. Erre akként reagálnak, hogy – az Élet és Literatúra kezdeményezése nyomán – közlik ebben az ügyben váltott levelezésüket, sőt, mielőtt érdemben felelnének, újra lenyomtatják Kazinczynak másutt már megjelentetett válaszcikkét is. A szövegek együtteséből azután kiviláglik, hogy az idős íróérvek helyett csupán lírai mozzanatokat tud felsorakoztatni, válaszcikke pedig éppenséggel nem méltó egykori szelleméhez: ellentétes saját régebbi elveivel. Azt válaszolja ugyanis bírálójának, hogy a nagy költő fölötte áll minden dicséretnek és gáncsnak (?), hogy ha az olvasók feledik a Szent Hajdan Gyöngyei verses formáját, akkor vége lesz a panasznak (?), hogy Nagy Frigyes is francia nyelven írt (?). Végkövetkeztetésében pedig – váratlan fordulattal – egyetért bírálójával: „Verseket s szép verseket prózában adni, bár csillogóban, szerencsétlen gondolat.” Toldynak igazán nem volt nehéz mindezt megcáfolnia: elég volt hivatkoznia Kazinczy életáldozatára, több mint négy évtizedes írói-műfordítói munkájára.
Még kevesebb gondot jelentett a többi antikritika visszaverése. Almási Balogh Sámuel kritikaellenes közhelyeit Bajza azzal a lakonikus igazsággal utasította vissza, hogy „a legkeserűbb igazság többet ér, mint a hízelgés bármely mézes szava”, Rumy Károly György (szintén német nyelvű hazai író) sértett kifakadásait pedig Toldy a polgári nemzet nyelvi egysége, a nemzeti lét védelme jegyében hárította végérvényesen el.
A Kritikai Lapok harcainak a sajtó életet felpezsdítő voltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy kiváltotta egy „ellenlap” létrehozását. Mindazok, akiket a Conversations-lexikoni pörben Bajzáék tolla megsebzett, illetve a fiatal romantikus írók zsebkönyvéből, az Aurorából kimaradtak, összefogtak, és 1831 elején Sas címmel folyóiratot indítottak. A Thaisz András és Cserneczky József szerkesztésében rendszertelen időközökben megjelenő vállalkozás – saját meghatározása szerint – „vegyes tartalmú iratokat” volt hivatva adni „az olvasni és tudni méltó minden ágaiból”. Az enciklopédikus folyóiratok elavult típusát elevenítette fel tehát: szépirodalmat és tudományt a legnagyobb összevisszaságban közölt, cikkeinek műfaji megoszlását semmiféle elvi rendszerezés nem fogta össze, főbb törekvéseit felvázoló előszót sem adott, koncepciója pedig a Kritikai Lapok ideológiai és irodalompolitikai célkitűzéseinek dühödt ellenzésében merült ki.
A Sas 1831 –1833 között megjelent tizenöt vaskos kötetébe Kis János és Döbrentei kivételével csupa negyed-ötödrangú író, illetve dilettánsok sokasága adta kéziratait. Szépirodalmi anyaga nagyrészt fűzfarigmusok sokaságából telt ki, ismeretterjesztő írásai a kalendáriumok színvonalán mozogtak. Társadalomfelfogását A magyar törvény elsőbbségének némely vonásai című közleménye jellemzi leginkább, amely a nemesi alkotmány idillizált és idealizált képével kecsegteti az olvasót. (I. 71–100.) E folyóiratban hazánk mint Európa Eldorádója jelenik 428meg, ahol a társadalmi konfliktusok ismeretlenek, s ahol ez a zavartalan jólét legfőképpen az uralkodóháznak köszönhető. Nem volt különb a Sas esztétikai felfogása sem: a klasszicizmus szelíd búsongását, csendes érzelmességét, a képzelet lehető visszafogottságát, az eredetiség elvével szemben pedig a fordításokat kultiválta. De leginkább a kritikaisággal hadakozott Thaisz folyóirata: köteteiben monomániás következetességgel ront neki a Kritikai Lapok törekvéseinek, marasztalja el újra meg újra „illetlenségeit”, „pajkosságait”, lődözi szerkesztőjére epigrammáinak életlen nyilait. Elvakultságukban Thaiszék eldobandónak ítélik „a sisakos, pajzsos, buzogányos Aurorákat”, s panegirikus méltatással adóznak az idősebb Kisfaludy újabb regéinek és nemesházi rajzolatainak. (XII. 133 –138.)
A Sas utolsó kötetei már teljes részvétlenségbe fulladtak. Ekkor már közleményeinek jelentős részét fordítások tették ki, Goldsmith, Marmontel, Montaigne, Ovidius átültetése mellett mind több töltelékanyag. Elmúlása a kezdetnek megfelelő volt: utolsó kötetében Horvát Endrét, a „nemzeti dicsekedés” jelentéktelen költőjét magasztalja az egekig, s Vörösmartyt pocskondiázza a sárga földig. A kéziratok elapadása és az olvasók közönye miatt 1833 folyamán be kellett szüntetnie működését. Idők jele: a közönség másfajta eszméket és különb színvonalat várt el a sajtótól.
