A Figyelmező
A Figyelmező
Az Athenaeum triászának tervei között már kezdetben szerepelt egy kritikai melléklap megindítása. Elgondolásukban nemcsak az vezette őket, hogy közülük ketten, Bajza és Toldy a kritikusi hivatás elkötelezettjei voltak, hanem az is, hogy tőlük a nagyhírű Kritikai Lapok valaminő folytatását is elvárta a közvélemény. Leginkább pedig az, hogy a harmincas évek második felében végre akadálytalanul megvalósíthatóvá vált a megjelenő szépirodalmi és tudományos alkotások egyidejű és folyamatos kritikája.
A Toldy szerkesztésében megjelenő vállalkozás, a Figyelmező volt első kifejezetten esztétikai szempontú folyóiratunk, mely az egész hazai kortársi irodalom mezőnyét figyelemmel kísérte. Elődei közül az Élet és Literatúra – Muzárion az irodalomkritikai gondolkodás néhány alapelvének meggyökereztetéséért folytatott harcot; a Kritikai Lapok tevékenysége inkább publicisztikai harc volt a kritika kereteiben; a Tudománytár pedig kizárólag külföldi művekről közölt bírálatokat, túlnyomórészt fordításokat. A Figyelmező munkája viszont már legnagyobb részben a hazai szellemi élet frissen megjelent termésére terjed ki, majdnem kizárólag magyar kritikusok tollából; célja nem annyira az információ, mint inkább az elemző értékelés; orientáló hatósugara tematikája révén kisebb, de erőteljesebb és még agitatívabb, beleszólása az irodalmi-kulturális folyamat alakításába hatékonyabb.
545A folyóirat 1836. december 1-én, valószínűleg Toldy által fogalmazott előrajza sokat ígér az olvasónak. A szerkesztő literatúrai újságnak tervezi a Figyelmezőt, melynek tárgya az egyetemes literatúra menetele s annak egyes, „bárminél fogva kitűnőbb” jelenségei lennének. Arra vállalkozik, hogy társaival együtt figyelemmel legyen mindenre, amit a különböző európai, sőt keleti nemzetek munkássága tudományban és szépirodalomban felmutat. A hazai irodalomra vonatkozólag pedig annak lehetőségig teljes repertóriumát igyekeznek majd adni. E teljességigény és mozgékonyság maguk elé tűzött egyik legfontosabb követelményük: „… itt semmi sem lesz előtte oly kicsiny, minek legalább létezéséről nem fogja olvasóit, s pedig a lehetségesig sebesen, értesíteni; s minden, mi némi érdekkel bír, elég fontos, hogy felőle, oly bőven, mint szükség, s oly röviden, mint lehet, ítéletet hallasson” – ígéri Toldy. A másik követelmény: a kemény és elfogulatlan ítélet. A Figyelmező nem biztatja azzal az olvasót, hogy „harag és párt nélkül” fogja végezni munkáját, mert úgy véli, hogy mindig vannak könyvek, amelyekről nem lehet szólni harag nélkül.
Az első évfolyam igazolta e nagyra törő elgondolásokat. A lap érdeklődése csakugyan kiterjedt az egykorú irodalmi műveltség egészére, nemcsak egyéni szépirodalmi alkotásokra, de antológiákra, zsebkönyvekre, kalendáriumokra s egyéb gyűjteményes kötetekre, továbbá az egyes tudományágak produkciói mellett az azokat összesítő folyóiratok friss számaira is. Kritikái, áttekintései, híradásai nagyszámú hazai munkát emeltek a köztudatba, számottevő mértékben előmozdították a könyvkiadás országos jellegűvé válását, az irodalmi élet további szerveződését. E bírálatok több-kevesbé hasonló szellemi jelenségeket magukban foglaló művekről szóltak, mint az Athenaeum különféle elvi cikkei, így azok ismertetése és az állításaikkal esetleg folytatott polémia elmélyítette a főlap eszmei tendenciáit. Gondolatébresztően járult hozzá a reformeszmék terjesztéséhez. Emellett a Figyelmező azzal, hogy figyelemmel kísérte és rendszerezte a többi időszaki sajtótermék tevékenységét, egyidejűleg ösztönzőleg hatott a hazai szellemi élet önérzékelésének fejlődéséhez is.
A lap azzal kezdi tevékenységét, hogy Toldy az első számokban Visszatekintés literatúránkra 1830 – 6 címmel programtanulmányt tesz közzé, melyben a lap állásfoglalását vázolja fel az újabb irodalmi és kulturális jelenségekkel, teendőkkel kapcsolatban. A romantika egyik hazai népszerűsítőjére vall, hogy új korszaknak minősítve a magáét, a közelmúlt irodalmi műveltségének kritikai átnézetére vállalkozik. Az új idők szellemiségéről tanúskodik az is, amivel mindezt indokolja: 1830-tól az írói tevékenység önálló polgári hivatássá kezd válni hazánkban, az irodalom pedig azóta hatással van a közéletre is. Új műfajok kerültek a középpontba, a jelenkor főleg a románokat, azaz a regényeket kedveli, a nemzeti érzelem pedig a drámák keletkezését teszi kívánatossá. Az újító eszmék akkor jutnak érvényre leginkább Toldy összefoglalásában, amikor az utóbbi korszakban a közügyek irodalmának előretörését, Széchenyi munkásságának jelentőségét állítja előtérbe. A literatúra alkotásai közt immár hangsúlyosan számon tartja a politikai publicisztika időszerű termését. Emellett kiváltképp szorgalmazza a filozófia, a neveléstudomány s főleg a történettudomány megújulását. Hasonló realizmussal ítéli meg irodalmunk legújabb fejlődését is. A lírai költészet jellemzőjét a népiesség kibontakozásában, 546az epikusét a ballada közkedveltségében látja, valamint abban, hogy az eposzt a román műfaja váltotta fel. (A dolog érdekessége, hogy ezt éppen ő állapítja meg, aki egy évtizeddel ezelőtt még az eposzban jelölte meg nemzeti irodalmunk fejlődésének csúcsát.) Ami pedig a drámát illeti, Vörösmarty drámaírói emelkedéséről számol be, egyetemlegesen pedig úgy véli: „… a nemzeti elem keresztülfonódik a költészet minden formáin.” Ennek megfelelően azután a Figyelmező szépirodalmi bírálatainak a dráma és a regény műfajainak népszerűsítése kerül a középpontjába.
Az egyéni írói teljesítmények konkrét kritikájában azonban Toldy már távolról sem képviseli ennyire a romantikus irodalomfelfogás eszméit. Fiatal írók drámáiról szólva – a Figyelmező cikkei jórészt az ő műveiket elemzik – megannyi klasszicisztikus elemet vegyít a romantikus ideákhoz. Tóth Lőrinc Vata című drámájában például kárhoztatja a szabálytalanságokat, az epizódok laza összefüggését a cselekménnyel, leginkább pedig azt, hogy az erkölcsi érdek szolgálata nem kielégítő. Toldy azt tartaná megnyugtatónak, ha az érdemdús derékség győzne a hitvány vakbuzgóság fölött. (1837. II. 7.) Garay János Árboc című drámájának értékelésében azt is elárulja, hogy a barátai által annyira kolportált francia romantika elveitől mennyire idegenkedik. Elemzése során ugyanis élesen elutasítja a rejtelmességet, a romantikus szertelenséget, „a természetlenségek s képtelenségek szövedéké”-t. Főként pedig azt nehezményezi, hogy Garay László királyt oly elvetemültnek ábrázolja. Korrigáló elképzelése árulkodó: „Nem volt volna-e jobban számolva a fiatal, szép és vitéz királyt … nem rossznak, hanem elcsábultnak, nem alávalónak, hanem gyarlónak s önnön jobb felével folyvást küzdőnek festeni? Mert az egészen rossz karakter történetileg való lehet, de soha fő karakter drámában nem.” (1837. II. 21.)
Ez bizony a Victor Hugo-i esztétika tagadása. Mint ahogy a Hajnal című almanach kritikájában is az szolgál igazán kedvére, hogy Vajda Péter elbeszéléseiben „kiegyengettetik az az erkölcsi diszharmónia, melyet a vétek embere a világ folyásába hoz … Vajda nem rázkódtat meg soha, nem ragad magával, nem borít el masszájával az érzeteknek; hanem melegít és olvaszt, tanít s az örök rend fennmaradásával biztat”. (1837. II. 28.) Klasszicizáló elfogultságait azután Toldy Fazekas Mihály verseiről írott recenziójában tetőzi be. Kazinczy és Kölcsey egykori tévedéseihez ragaszkodva még 1838-ban is elavultnak minősíti Csokonai és Fazekas költészetét, a Lúdas Matyit meg éppenséggel „erőtlen vázlat”-ként bélyegzi meg. (1838. I. 2.)
Mindez azonban kritikusi-szerkesztői tevékenységének csupán az egyik oldala. A másik az, hogy teret engedett az övénél jóval távlatosabb és elfogulatlanabb véleményeknek. Mindenekelőtt Szontagh Gusztáv ama tanulmányigényű összefoglaló bírálatának, amelyet az évtized egyik legjelentékenyebb hazai irodalomkritikusa az akkor megjelent regényalkotásokról, Petrichevich Horváth Lázár, Gaal József és Jósika műveiről készített. Bajzának A román-költésről szóló, úttörő tanulmánya után ez a kritika volt az, amelyik találó megállapításaival a leginkább gondolatébresztő módon segítette elő az elsődlegesen valóságábrázolást nyújtó műfaj további hazai kibontakozását. (Itt jegyezzük meg, hogy Szontagh éppúgy álnévvel jelölte 547írásait, mint a lap legtöbb munkatársa, kivéve azokat, akik számjeggyel jegyezték cikkeiket. A Figyelmező ebben követte a Kritikai Lapok kezdeményezését, mely ezáltal nagyobb kritikai szabadságot biztosított a kritikusoknak.)
A felsorolt írók regényeit bírálva a tanulmányíró elégedetten állapítja meg a korszakváltást, azt, hogy addig főleg költői jellegű irodalmunkban előnyomulóban van a regény. E műfaj eredményei arra a tanulságra késztetik, hogy az irodalomban legcélszerűbb a képzelődést tapasztalással, a legszebb idealizálást leghívebb valódisággal társítani. A regénnyel Szontagh szerint más műfajok nem vehetik fel a versenyt, nemcsak nagy divatja miatt, hanem mert ez alapította meg igazán az európai irodalmat: az újabb időkben minden író embert s világot illető nézeteit szereti közölni, minden olvasó pedig mulatva óhajt jutni ember- és világismerethez. S a tanulmányíró Széchenyi eszméivel is kapcsolatba hozza a regényt: „a dámák kezében” szeretné látni azt, hegy irodalmunkhoz szoktassa általa a nemzet jelentős részét. Elkülöníti viszont a műfajt a régi típusú romántól: gyakorlásától igazi művészetet követel, s nem érzelgős „Siegwartok”-at és „babonás kísértetes históriák”-at.
Az egyes regénykompozíciókban, Petrichevich Horváth Az elbujdosott, Jósika Abafi című regényeiben Szontagh a realista ábrázolásnak adózik nagy elismeréssel, ugyanakkor pedig Gaal Szirmay Ilona, Jósika Zólyomi és A könnyelműek című regényeit annak hiányaiért marasztalja el. Az elbujdosottról szólva az élet hiteles ábrázolását, a kolozsvári divatélet rajzát, a karakterek „meglepő életvalódiságá”-t tartja a szerző erős oldalának. Azt, hogy valóságos képmásait adja a kolozsvári alakoknak. Az is a realizmus igényét jelzi, hogy viszont hibáztatja a románoktól átvett rengeteg idézetért és szétfolyó előadásért.
Legfontosabb gondolatait Jósika nagysikerű művével, az Abafival kapcsolatban veti papírra Szontagh. Rendkívül meleg hangon méltatja a regényt, s azt ismeri el benne, ami abban csakugyan a legidőszerűbb: reformer eszmeiségét. Megítélése itt úgyszintén a realizmus felé mutat: szerinte a költészet feladata általában eszmék érzékítése, a szép valósítása embert és világot előtüntető rajzolatokban. S még inkább realisztikus az, ahogyan a regényírás módszerét, a típusalkotást meghatározni próbálja: „… a költésznek, ha a természetet valóságosan elő akarja adni, az egyetemi emberi karaktert egyedül mint alapszínt kell használni, az egyéni és nemzeti sajátságokat pedig minden hozzátartozandókkal, az erkölcsökkel, ruházattal, életmóddal stb. mint felszíneket.” A Zólyomit és A könnyelműeket bírálva is tapasztalatszerzésre, fokozott életismeretre, az emberi viszonyoknak „a pórkunyhótól a fejedelempalotáig” terjedő tanulmányozására orientálja Szontagh írótársait.
Mindezzel együtt mélyreható különbség választja el még őt a realizmustól. A művek erkölcsi irányzatosságának doktrínájáról ugyanis nem tud, nem is akar lemondani. Már az Abafival kapcsolatosan akként foglal állást, hogy a művészetnek a szépet kell megvalósítania, de minden művészeti tevékenységnek fő célja legyen egyszersmind a jó megvalósítása is. A Zólyomi kapcsán pedig még tovább megy: szerinte a rútság és rosszaság önmagában a költészet tárgya nem lehet, „az igazi költészet a valóságot idealizálja örök eszmék szerint”. Ha a való életben a gonoszság olykor győzedelmeskedik is, ezt a költészetben megismételni nem szabad. Míg tehát Szontagh egyfelől „teljes életvalódiság”-ot, „teljes életerőben mozgó alakok”-at 548követel az új műfajtól, másfelől azt is elvárja attól, hogy kiemeljen a mindennapiság nyomorúságából „az örökös szépség, jóság és igazság” magasságaiba.
Az új esztétikai minőségek és igények iránt fogékony ízlés kerül itt ellentmondásba a világnézet nemesi kötöttségeivel. A korszak átmenetiségére és a megítélések ellentmondásosságára jellemző azután, hogy olyan vitát is olvashatunk a Figyelmezőben, amelyben Toldy bizonyult rugalmasabb kritikai gondolkodónak, Szontaghnál. Véleményeik a dráma és az eposz korszerűsége kérdésében ütköztek össze. Szontagh Hugh Blair esztétikáját ismertetve elítélte a drámai műfaj kultuszát, s helyette az eposzt ajánlotta. A herderi tipológiát alkalmazva úgy ítélte meg, hogy a hősköltemény csupán a férfikorban levő nemzeteknél avult el, mi pedig ott még nem tartunk – ezzel szemben a dráma ideje nálunk még nem érkezett el. Cikkére Toldy azzal reflektált, hogy ahol a fejlődés már megindult, s a költő többé nem érintkezik a néppel, ott az eposz már nem lehet korszerű. „… az életre, a tömegekre csak a színköltő fog hatni, kinek szavait ezrek hallják egyszerre … A színház az az egy mező, … hol a költő az élettel, a társaság egészével közvetlen érzési közlekedésben lehet” – hangzott Toldy romantikus érvelése. Szontagh nacionalista okfejtéssel replikázott. Viszontválaszában arra hivatkozott, hogy vitapartnere a költészet korait csak az emberiség életében látja, ő viszont a külön nemzetek életében is. Nálunk az alsó osztályok még az őskorban élnek, ezért nálunk még az eposz kora nem múlt el. Toldy végül azzal döntötte el a vitát, hogy az irodalom elválaszthatatlan az élettől, a társadalom állapotaitól, hogy a fizikai erő kora elmúlt, változott az élet és a társadalmi szerkezet. A kor mást kíván, ezt érzékelték Vörösmarty és társai is, akik felhagytak az eposz műfajával. (1839. V. 14., 28., VI. 11., 18.)
A Figyelmező fiataljai, Kazinczy Gábor és Szalay László mindkettőjüknél teljesebb szívvel, fenntartások nélkül képviselték a romantika demokratikus értelmezését, illetve a realizmus esztétikáját. Kazinczy M. de Toreinx Histoire de Romanticisme en France című, 1836-ban, Párizsban megjelent könyvét ismertetve a romantika irányzatát egyértelműen a progresszió ért folytatott harc pártjához kapcsolja. „Romantikusoknak mondatnak azok, kik a literatúrában valami mást akarnak, mint a fennálló” – szögezi le nagy nyomatékkal, majd a következőképpen karakterizálja az irányzatot: „… mutassátok nekünk az életet, amint van, minden ellenzeteivel, s a karaktereket egész különféleségökben.” Kazinczy kiiktatja a romantikából a fantasztikum, a természetellenesség ábrázolását éppúgy, mint a szenvelgést és dagályt, drámában a „fennebb poézis beszédét”. Igazságot, valószínűséget követel ebben a műfajban is. Francia forrása nyomán büszke öntudattal szólaltatja meg a romantika demokratikus társadalomfelfogását: „… behozta [ti. a romantika] a polgárkoronát s nem fél alant főre tenni. Delavigne fontosabb név a státusban talentomai s független karaktere miatt, mint Guiche herceg lovai és kutyái miatt.” (1837. IX. 12.)
A lap 63. számjel alá rejtőző munkatársa, Szalay László pedig a német és a francia romantika alkotásai között választ. Ludwig Tiecknek, a német romantika század eleji nagyságának novelláit azzal utasítja el, hogy az a társadalmi állapotokat nem fogta fel anyagi valóságukban, nem ismeri a polgári életet, alakjai nem az élet tapasztalatain épültek. Külön érdekessége cikkének, hogy elmarasztalja e novellákban 549a céhek patriarkális vonásainak kedvező rajzát is. Szalay szerint a jelen már „a mindinkább növekedő gyáréleté”. Irodalomfelfogásához ezúttal is sokkal közelebb áll Victor Hugo: Bug Jargal című, immár magyarra is lefordított regényének kritikájában lélekbensőségéről, színvegyületének bájáról, mindent magával ragadó árjáról és plasztikus nyelvéről szól elragadtatással. (1837. V. 30., VI. 13.)
A Figyelmező egyes kritikusainak kedvére szolgálnak az angol irodalom újabb jelenségei is. Az egyik névtelen recenzens például – akiben Szalayt gyanítjuk – az angol romantika „tengeri iskola” elnevezésű csoportjában azokat a költőket ünnepli, akik szakítottak a „bevett szokások s meggyökerezett balítéletek” hirdetőivel. Esztétikai törekvéseikbe szinte belelátja a realista valóságábrázolásnak az addigi irodalomkritikai gondolkodást nagymértékben kitágító ismérveit: „… arról vala szó, lerántani a költészetet ambra-pamlagáról, tej- és rózsafürdejéből, hol elpuhulva szendergett … beledobni a mocsár sarába, a paraszt fekete födele alá, s ha szükséges volt, az ól trágyagödrébe is … a legkeresetlenebb kifejezés, a napi foglalatosság, a magánélet legszokottabb esetei először lettek a költés tárgyává, díszévé.” Ugyanez a cikkíró még inkább propagálja ezt a felfogást az angol regényírás egyik akkori szereplőjének, Marryatnak regényeivel kapcsolatosan. Marryat műveiben „a valóságnak eltalált, vidor s talán valamennyire nyers tükröztetése” vonzza, az „emberi élet rajzolata”. Számára a regény és a novella az emberi valóság teljességének foglalata: „… nincs néposztály, nincs rang, nincs viszony az emberi életben, mely érdeket ne gerjesztene, mihelyt az valójában s alkatrészeiben jól fogatik fel, – a tetszés pedig annál bizonyosabb, minél alföldiesen szigorúabb a festés hűsége.” (1837. VII. 18.) George Sand világhírű regényében, a Mauprat-ban – melyből utóbb részleteket is közölt az Athenaeum – pedig az nyeri meg a névtelen kritikus tetszését, hogy híven jeleníti meg az 1789 előtti Franciaországot, a hűbéri elnyomást és a forradalom előtti népi fejlődést, s mert benne az írónő régebbi produkcióihoz képest több egyszerűséget, kevesebb affektáltságot, azaz több igazságot talál. (1837. XII. 12.)
A Figyelmező kezdetben érdeklődéssel számol be társadalom- és államtudományi művekről, főleg olyanokról, amelyek az európai figyelem előterében álló országokat mutatnak be. Előnyben részesíti az útirajzok kritikai ismertetését, kiegészítve ezáltal a főlap hasonló irányú, a műfaj gyakorlására ösztönző, energikus törekvéseit. A reformkor több nagyhasznú útirajza itt nyer először érdemi méltatást, oly megjegyzésekkel, amelyek orientálóan hatnak. Hrabovszky Dávid németországi útikönyvéről szólva a kritikus például különösen az ifjak számára tartja nagybecsűeknek hazánkban az útirajzokat: láthatják ugyanis, hogy milyen műveltség és jólét uralkodik német földön. Hibáztatja viszont, hogy a szerző nem tér ki a köznép szegénységére, s hogy jelentéktelenségekkel csorbítja könyve hatását. E téren a lelkes Bölöni Farkas Sándort kellett volna követnie – szögezi le útmutatóul. (1837. VIII. 15.) Szemere Bertalan útirajzkötetét elemezve pedig a Figyelmező 104 számjelű munkatársa egyenesen így kiált fel: „Ki tehát hazánkból!” Ki – a nálunk tapasztaltabb, fejlettebb nyugati nemzetekhez. Azt méltatja Szemerénél, hogy mint publicista utazott, mindig országos dolgok érdekelték, a külfölddel pedig mindenkor hazájának képe egyesült. Az ő művét is Bölöni Farkas ideálként minősített útleírásához 550hasonlítja a cikkíró. Úgy találja, hogy mindketten eszméket gerjesztenek, s ez nem lesz következés nélkül. Végkonklúziója – a jövőt illetően – a lényeget ragadja meg: „Tehetősb ifjaink mindig sűrűbben rándulnak ki a külföldre, s ez ismét visszahatand a nemzeti literatúrára s életre.” (1840. X. 20.)
Indulásakor a lap nemcsak arra vállalkozik, hogy bemutassa azokat a világhírű francia ideológiai műveket, amelyek a hazai értelmiséget ez idő tájt olyannyira foglalkoztatták, hanem arra is, hogy bátor kommentárokkal kísérje azokat. N. K., azaz Nagy Károly, a képzett csillagász és közgazdász Tocqueville és Chevalier Amerikáról írott útirajzait ismertetve nem elégszik meg az amerikai társadalom sikereinek szokványos méltatásával, hanem választ is keres arra, minek köszönheti e sikereket. S egyértelműen az alkotmányos-parlamentáris elvek alkalmazásában találja meg azok összetevőit. A két munka hasznosságát kifejezetten „megbecsülhetetlen”-nek ítéli, „mert új utat nyit nemcsak a gondolatnak, hanem a tettnek is”. (Meg kell azt is jegyeznünk, hogy e recenzió nyomán kezdett foglalkozni Fábián Gábor az Athenaeumban Tocqueville művének sorozatos fordításával. 1837. VI. 27.)
Még progresszívebb elveket képvisel a Figyelmező 53.10 jelű kritikusa – akiben a szakirodalom joggal gyanítja Szalay Lászlót – Lerminier Études d’histoire et de philosophie című, 1836-ban megjelent tanulmánykötetének méltatásában. Azért tételezzük fel Szalay szerzőségét, mert ő volt fiatalkorában ennyire meggyőződéses rajongója a volt saint-simonista filozófusnak, s ő védte az Athenaeumban közölt párizsi levelében ennyire állhatatosan mesterét az árulás vádjával szemben, mint ez a cikkíró. Az ismertetés – amellett, hogy leszögezi Lerminier hűségét a saint-simonista elvek egy részéhez – igen objektíven, sőt elismerően szól magáról a saint-simonizmusról is: „A saint-simonizmus mindazon tévedések mellett is, melyekre ragadtaték … megértette az emberiség haladását különböző fejlődésszakaszain keresztül, hogy abból a társas élet tudományát vonja le.” Egyetért azzal is, hogy Lerminier átvette tőlük mindazt, ami a jelenkor szükségleteit érinti: az ismeretek terjesztését, a törvényhozás reformációját, az alsóbb néposztályok sorsának javítását. Kiváltképp kedvére szolgál, hogy a francia gondolkodó a tömegekhez szól. Lelkes hittel propagálja Lerminier demokratikus történetfilozófiáját: „Az ő iskolája … egy politikai és demokráciai filozófiára tör utat magának. Ezen iskola most népszerű Franciaországban, s érdemes tanultatni, mivel a történetekben helyet fog foglalni. Ellene vannak e jelen időket kormányzó tanítmányok (doctrines), mellette az emberiség javának szeretete.” (1837. VI. 27.)
A Figyelmező első évfolyama azt tükrözi tehát, hogy a melléklap egyenrangú társává tud lenni az Athenaeumnak. 1838 elejétől kezdve ez megváltozik: amint Csató Pál hozzákezd támadásaihoz, Toldyban alábbhagy a kezdeményező erő és a bátorság. Nem meri többé vállalni világirodalmi, illetve liberális állam- és társadalomtudományi cikkek további közlését. Nagy veszteséget jelentett az is, hogy legkiválóbb munkatársa, Szalay László ekkor külföldre utazott, hazatérve pedig már saját folyóiratának, a Budapesti Szemlének szervezése foglalta el. A lap ekkor már mind regisztrálóbbá, jellegtelen recenziógyűjteménnyé válik – kivéve azokat a cikkeit, amelyek új hazai szépirodalmi alkotásokról s a centralisták egyes folyóiratvállalkozásairól számolnak be.
551Eötvös, Szalay és társai sokat köszönhetnek a Figyelmező támogatásának. Ez már Szalay első próbálkozásáról, a Themis című jogtudományi közlöny reformtörekvéseiről igen melegen nyilatkozott, s azt kívánta, bárcsak minél több törvénytudós kezet fogna vele. S amikor a centralisták a Budapesti Szemlében együttesen léptek fel, folyóiratukról maga Toldy számolt be nagy elismeréssel. „Négy fiatal író lép fel itt ifjú erőben, izmos készülettel, melyen meglátszik a multa tulit, fecitque puer, sudavit et alsit, életre valósággal, nagy érzésekkel, nagy tárgyakról lelkesedve szólók” – írta a fiatalemberekről, akikből valóban 19. századi kultúránk kiválóságai lettek. (1837. VIII. 29., illetve 1840. IV. 21 – 28., V. 12 – 19.)
Összefügg mindezzel, hogy a Figyelmező igen érzékenyen figyelt fel a jelentkező fiatal írók tehetségének jellegére, minőségére, és számos alkalommal találóan állapította meg fejlődésük, pályájuk jövő adottságait. Meglátta a magban kiterebélyesedő fát. Szontagh Gusztáv például Eötvös fogházjavítási tanulmányáról azt állapította meg, hogy akármennyire szeresse is Eötvös verseit, prózájától többet remél. S főleg didaktikai prózában, azaz publicisztikában tartotta igen tehetségesnek őt, agitációs képességeit, közhasznú hazafiúi munkálkodását méltányolta. (1839. I. 29.) Éppígy találóan érzett rá Szontagh A karthausi jelentőségére is: a Figyelmezőkritikusa állapította meg elsőnek, hogy Eötvös regénye „fényes és hivatását teljesen bizonyító”. S a következő szavakkal indokolta meg: „Kölcsey halála után hamarjában alig tudnék magyar írót nevezni, kinek prózájában annyi gondolat-érzés- és képzelődésgazdagság mutatkoznék, s az ily bő s magával ragadó ömlésbe egyesülne.” E dicséretek annál is értékesebbek voltak, mivel a kritikus nem értett egyet a mű pesszimista világnézetével, szkepszisével. (1839. II. 19.) Szemere Pál pedig épp A karthausi kapcsán tett itt fontos megállapítást a regényműfaj tipizáló összefüggésrendszerére, valóságábrázolásának összetettségére vonatkozólag: „… nem egyes regényszemélyből, hanem részletes és egészbeli konfliktra egyiránt és elmúlhatatlanul szükséges, jó és rossz karakterek viszonytömegéből” kell szerinte megítélni e műveket. (1839. III. 5.)
Ugyanilyen jó szemmel figyelt fel Toldy és Vörösmarty más pályakezdők képességeiben rejlő lehetőségekre is. Az előbbi pontosan jellemezte Kriza János és Szentiványi Mihály népdalköltészetét, Krizánál „havasvilági egyszerű, nekibúsult elhatározottság”-át, „a szegény fiú sértett büszkeségé”-t „s a felébredt dac délceg kinyomásá”-t, Szentiváninál „csípős valóságá”-t dícsérve. (1839. IV. 30.) Toldy Nagy Ignácnak is olyan tanácsokat adott, amelyek az életképműfaj felé ösztönözték őt. Megállapította, hogy karakterei élethű másai a mai idők gyermekeinek, ért a legkülönbözőbb emberi alakok megfigyeléseken alapuló rajzához, elejétől végig az életre figyel, számos társadalmi igazságot hoz szőnyegre. (1839. IX. 3.) Vörösmarty Kuthy Lajos novellisztikájának gyengeségeit – mesterkéltségét, túlcsigázottságát, sznobizmusát s az abból adódó, várható írói zsákutcát – jellemezte kitűnően, majd Vajda Péternek nyújtott oly megfontolásokat, amelyek hívét a népfelvilágosító erkölcsi beszédek műfajára inspirálták. „… ha művei az európai literatúrát ismerőkre nézve hatással nem mindenkor bírhatnak is; de bírnak azon osztályra, mely keveset olvasott, s azt is csak magyarul. S ez osztály tőle nem fog rosszakat tanulni, nem vezettetik vissza babonákba, hanem elkészíttetik oly eszmék fontolgatására, 552melyekről még eddig keveset, vagy éppen nem gondolkozott.” (1840. I. 28 –II. 4., VII. 7., XII. 8.) S ugyanilyen jól látta meg a Figyelmező Szigligeti Ede vígjátékírói alkalmasságát is. Ép alakjait, egészséges, nyers természetű figuráit, talpraesettségüket dicsérte. Figyelmébe ajánlotta, hogy Rózsa című vígjátéka többet ér, mint tragédiái. (1840. XI. 10.)
Négy esztendei fennállás után, 1840 végén Bajza megszüntette a Figyelmezőt, azaz beolvasztotta az Athenaeumba. Az ebben megjelenő kritikai anyag azonban már meg sem közelítette Toldy vállalkozásának értékét.
