A „haza s emberiség” eszméinek valóra váltásáért
A „haza s emberiség” eszméinek valóra váltásáért
Ellentétekben, egyszersmind egységben fogják fel a társadalmat a folyóirat filozófiai tárgyú cikkeinek szerzői is. Maga a témakör is új: filozófiai cikkel azelőtt viszonylag kevéssé találkozhattunk a hazai sajtóban. Hegel eszméinek nagyfokú terjedése mozdítja elő nálunk e filozofikus érdeklődést, az ő dialektikájának 502gondolatébresztő érvényesítése figyelhető meg az Athenaeum hasábjain. Kölcsey mellett elsősorban a berlini filozófus az, aki küzdésre és a régebben örökérvényűnek tekintett világrend bírálatára neveli itt a kor gondolkodó olvasóit. Az ő nyomán halad például a fiatal írók vezéralakja, Vajda Péter (aki különben 1837 nyarától az Athenaeum szerkesztésében is segédkezett), amikor Erők című tanulmányában a világot erők és ellenerők kölcsönhatásaként fogja fel, egyszersmind tagadja azt, hogy annak valaminő végső, eredendő oka lenne. Az őáltala megrajzolt természettudományos világképben nem jut hely az Isten számára. (1837. II. 5 – 9.) Életszakok címmel viszont a hegeli dialektika másik szempontját alkalmazza: a szeretet szerinte átöleli az egész emberiséget, kicsinyt és nagyot, fehéret és színes bőrűt, az emberek szoros erővel kapcsolódnak egymáshoz. Ennek megvalósulásához azonban a jogért és igazságért való következetes harc vezeti az egyént Vajda szerint. (1837. V. 11., VI. 4., VII. 18.)
Mindezeket az alapelveket azután érzékenyen és távlatokban gazdagon alkalmazza a társadalomra a harmadik Vajda-tanulmány. Az elfoglalásokról a XIX. században címmel azt fejtegeti, hogy az első cselekvés a mindenségben a semmi kirekesztése volt. Az elfoglalás – azaz a hódítás – az élet lényegéhez tartozik: az egész világ elfoglalókból és elfoglaltakból áll. „Minden érdek az ellenérdek, minden paripa a lovag, minden szolga a kényúr ellen törekszik” – határozza meg Vajda axiomatikusan az emberi társadalom működését. „Örökös háború, örökös hódítás, örökös elfoglalás” az, amit ő mind a természetben, mind a társadalomban napról napra tapasztal. A régebbi századokhoz képest azzal a különbséggel, hogy újabban a kard helyét békés eszközök – eke, mesterség, hajók, műszerek, könyvek – foglalták el. A hegeli módszer alkalmazása nyomán az író társadalomértelmezésében nem jut többé hely a feudalizmusnak, a kiváltságos osztályoknak, a jövő a szabadverseny, a tőkés társadalom akadálytalan megvalósításában rejlik: „… engedjetek szabad térmezőt a termesztőnek, a kézmívesnek, a kereskedő- és tudósnak; ne rakoncázzátok körül tilalmakkal, ne árkoljátok be egymást keresztező szabályok tömegével.” A 19. század „elfoglalásai”-nak jellemzője szerinte az, hogy „A munka győz a penészes kiváltságokon”, s amikor ezt a vezérelvet a mezőgazdaságra is érvényesíti, akkor a következő évszázad egyik legfontosabb polgári jelszavát veti papírra: „… a föld azé, aki míveli.” Hegel nyomán határozza meg Vajda Péter a hazaszeretet fogalmát is: az oly társadalmi rendszer védelmét látja benne, mely az egyént igazságos viszonyok közé helyezte, mely életének minden javaihoz utat nyitott. (1840. IV. 16-23.)
A hol rejtett, hol nyílt ateizmus az Athenaeum egyes cikkeiben odáig terjed, hogy a szerzők az embert teszik meg az egész világmindenség urává. Szenczy Imre Föld és emberiség címmel például az anyagi világot akként értékeli, hogy az a szükség vak törvényét követi, az emberiség viszont az eszét és az akaratát. Úgy állnak egymással szemközt, mint szükség a szabadsághoz, kölcsönösen hatnak egymásra – az ember cselekvései által átalakítja világát. (1839. I. 3.) Ennek a meggyőződésnek jegyében fogant itt Edgar Quinet-nek, az antiklerikális francia írónak Róma című vallomása is: „…ők imádkoztak, s én hallgattam, s midőn, mint ők, térdre hulltam, lelkem a templomban a hostia előtt állva maradt.” (1839. IV. 1.)
503Hegel tanításait hazai hívei, az úgynevezett „baloldali hegeliánusok” (így nevezzük azokat, akik módszerét, s nem idealista rendszerét sajátították el), egész cikksorozatokban fejtik ki az Athenaeumban, abból vezetve le immár a közvetlen hazai teendők megoldását is. Tarczy Lajos például Filozófiai vázolatok címmel az ellentétek harcát az elvekre, eszmékre is kiterjeszti. Az ideológiában ellentétes rendszerek küzdelmétől várja a jövőt, s szerinte a törvényhozó test tanácskozása sem lehet meg ellentétek nélkül. Ezt kívánja a tökéletesedés princípiuma is, amely „a világban tapasztalt nyomorult valóság” átalakítására ösztönöz. A dialektika alkalmazása egyébként Tarczyt éppúgy a tőkés társadalom igazolásához vezeti el, mint Vajda Pétert. A munka és szorgalom alapelveiből kiindulva a „magány-saját”-ot, azaz a magántulajdont a megvalósítandó polgári társadalom alapkövének tekinti. Ezért vitatkozik oly energikusan a saint-simonisták és a shakerek tanításaival, a magántulajdon megszüntetésével. Ennél azonban fontosabb, hogy – mint arra Pándi Pál rámutat – már érzékeli a polgári társadalom felvetette ellentmondásokat is, hasznosan állítja előtérbe a társadalmi haladáshoz szükséges anyagi érdekeltség s a belőle fakadó harc szempontját. Valamint az, hogy az ellentétek harcának elvét Tarczy már a nevelés ügyére is alkalmazza: növendékeit ő nemcsak a közélet önzetlen munkásainak hajlékába vezetné el, de ellenfeleikhez is, nemcsak az országgyűlést mutatná meg nekik, de a szegények kunyhóit, sőt a gonosztevők tömlöceit is. (1837. III. 30., X. 15., 1838. I. 4.) Hasonló szellemben foglalja össze a hegeli társadalominterpretációt a másik „baloldali” hegeliánus, Warga János is, aki ehelyt népszerűsítő módon ismerteti mindazt, amit már a Tudománytárban e kérdésekről elmondott. Hozzátéve, hogy a nép és a főhatalom szerződése nyomán létrejött polgári alkotmány „nemcsak egy vagy más osztályé, hanem az egész társaságé”. Az egyenlőséget azonban ő is úgy értelmezi, mint Tarczy: nem a vagyonok egyenlőségét vagy korlátozását kívánja, hanem a vagyon megszerezhetésének egyenlőségét. (1838. IV. 5., VIII. 23., 1839. I. 31., VIII. 25.)
A Gondolatok a világtörténet filozófiájáról klasszikus szerzőjének megállapításait a folyóirat szerzői mind a történetfilozófia, mind a jogfilozófia síkjára általánosítják. Cikket jelentetnek meg például A vezéreszmék felfogásáról a históriában címmel (Pölitz nyomán), mely hangsúlyozza, hogy a múlt eseményeinek megértéséhez a vezéreszmék felfogása segít közelebb. Az újabb kori ideák közt a legkitűnőbbnek a szabadság elvét tartja az Athenaeum, amely azonban csak harc árán érvényesülhet. S azzal folytatja a fejtegetéseket, hogy a jelenkort az eszmék tanulmányozása nélkül már csak azért sem lehet megérteni, mivel a jelenben eszmék küzdenek eszmék ellen, s ha elnyomják azokat, másutt törnek majd napvilágra (1838. IV. 19.) Ugyancsak német forrás nyomán érvényesíti a jogfilozófia területén is az Athenaeum a hegeli ideákat. A folyóirat Kéri álnevű munkatársa – aki egyike különben a legtöbbet szereplő szerzőknek – Természeti és történeti jog címmel oly cikket ültet át, mely szerint az emberi társadalomban az észjog folyvást harcol a történeti joggal, s ez utóbbi pusztán erőbitorlásból vagy csalásból keletkezett. Középút szerinte nincs, az észjognak kell diadalmaskodnia, ebből következően az államnak a káros törvényeket eltörölni nemcsak joga, de kötelessége is. „A 504rosszat, az igazságtalant ki kell tépni, bármi zöld és erőteljes is” – utal a jelen feladataira a cikkíró. (1840. X. 4-8.)
A hegeli tanítások iránti kibontakozó érdeklődésre jellemző, hogy Bajza módot adott azok szerteágazó megvitatására is. Nem mintha a szerkesztő és íróbarátai hegeliánusok lettek volna, de az eszmék alkalmazásának jelentőségét kétségkívül azonnal felismerték. Ennek nyomán került sor időszaki sajtónkban először filozófiai tárgyú polémiára, amely széles körben népszerűsítette idehaza a dialektika német mesterének elveit. A vitát egy háromcsillagos szignójú szerző (feltehetőleg Szontagh Gusztáv) kezdeményezte, aki 1838 tavaszán provokatív módon kérdéseket intézett a Hegelt követőkhöz. Közülük Warga János vette fel a kesztyűt, aki az alkalmat felhasználta arra, hogy válaszában megvilágítsa a hegeli módszert és főbb megállapításokat. Fejtegetéseinek középpontjában Hegel társadalom-koncepciója áll: az, hogy az embernek léte csak más teremtményekhez képest képzelhető el, ezáltal pedig – önmagára visszahatólag – nyeri el magábanlétét. Az élet szüntelen másokra hatás és másoktól alakíttatás – közvetíti Warga Hegel eszméit. Nem kritikátlanul: a német filozófusnak azt az állásfoglalását például, hogy az általános szabad lélek közvetve a vallásban is megjelenik, Warga elutasítja. Kijelenti – s ez nagyfokú gondolkodói bátorságára vall e korban! –: a filozófiának már szabadulnia kellene attól, hogy mindig a kinyilatkoztatott hit igazságait egyeztesse az ésszel. Warga János tolmácsolásában a hegeli dialektika azt támasztja alá, hogy az emberi élet viszonylatok rendszere, szüntelen összefüggés más emberi életekkel, hogy a szervezett társadalom én és külvilág kölcsönhatásán alapul, hogy a szabad lélek, a gondolkozás egyetemes jelenség az emberek között, s alapja a társadalmi egyenlőség eszméjének. Közvetve az is benne rejlik az interpretációban, hogy minden fontos cél csupán viszonylatok teremtésével, azaz szövetkezéssel teremthető meg.
Nem sokkal később a vita kiszélesedett. 1838 második felében Szeremlei Gábor református lelkész, teológiai tanár, az úgynevezett „jobboldali” hegeliánusok képviselője is bekapcsolódott. (Így nevezzük azokat, akik Hegeltől nem dialektikáját, hanem idealista rendszerét vették át, s azt a keresztény hit igazolására használták fel.) Szeremlei nem Hegel hazai kritikusaival, hanem a védelmező Warga Jánossal vitázott. Fideista módon azt állította, hogy a hegeli lét fogalma nem más, mint a bibliai teremtő fogalma, s hogy Hegel a logika – természetfilozófia – szellemfilozófia hármas felosztásával csupán a kereszténység atya-fiú-szentlélek hármasságát akarta bizonyítani filozófiai eszközökkel.
Több mint egy éven keresztül folyt még a vita, amelynek során az álláspontok közelítését jócskán megnehezítette, hogy e korban megfelelő filozófiai műnyelv még nem létezett, s Warga csupán a német terminusok tükörfordításaival érvelhetett – nemegyszer bizony alig érthetően. A továbbiakban Taubner Károly, a pesti, evangélikus gimnázium tanára, a „baloldaliak” képviselője mondta ki a legfontosabb igazságokat akkor, amikor Arisztotelész és Hegel között párhuzamot vonva kiemelte az utóbbi módszerének mélyreható történetiségét, a történeti változások dialektikájának felfedezését. Előtérbe állította azt, hogy mind Arisztotelész, mind Hegel vizsgálataik tárgyát mindig történeti anyagnak tekintik, a német bölcselő 505pedig a megelőző filozófiát is történeti fejlődés során szervesen kialakult tudománynak fogja fel. Legidőszerűbb párhuzama Taubnernek az volt, hogy szerinte mindkét filozófus egyesítette művében időkora összes tudatát, s valamennyi tudományágba behatottak. (1838. III. 25., VI. 10., IX. 27., XI. 11 – 15., XI. 29.; 1839. I. 6., V. 16., 23.; 1839. X. 27-31.)
Az Athenaeum sokrétűen felhasználta a hegeli eszméket a polgári átalakulás ideológiájának kiépítésében és propagálásában. Abban a küzdelemben, amelyet munkatársi gárdája a jogegyenlőség elvének meggyökereztetéséért, az arisztokrácia hatalmának korlátozásáért, a nép nemzetbe fogadásáért folytatott, az indító sugallatokat jórészt az ellentétek harcáról és az emberi egyetemességről szóló alapvető megállapítások nyújtották. Ezzel kapcsolatos programjukat Bajza – Hardenberg liberális porosz kancellár szavainak idézésével – igen tömören fogalmazta meg: „… az ország minden lakója személyesen szabad, erőit is szabadon kifejthesse s használhassa, anélkül, hogy ebben valaki önkénye által akadályoztathatnék; hogy senki egyoldalúan terhet ne viseljen, mely nem közös és egyenlő erőkkel nem viseltetik; hogy a törvény előtt minden országalattinak egyenlőség biztosíttassék és az igazság szigorúan és pontosan kiszolgáltassék; hogy az érdem, akármely rendben legyen, háborítatlanul emelkedhessék” stb. (1839. XI. 14.) E programból adódóan a szerkesztésnek elsődleges törekvése az, hogy a nemességet meggyőzze az előjogairól és kiváltságairól való lemondás elkerülhetetlenségéről. Nemegyszer idézik a francia nemesség példáját, amelynek a jelen társadalmában már nincs semmi szerepe, helyébe a pénz hatalma került; a múltat elvetendő koloncnak tartják, a régi és új rendszer között örvényt látnak; a születést és származást értéktelennek minősítik. (M. S. [Molnár Sándor]: Egyenlőség utáni törekvés. 1838. III. 11.; M. S.: A francia nemesség. 1838. VII. 19.; Fábián Gábor: Javítási nehézség régi társaságokban. 1838. X. 28.; Kéri: Egy pillanat az emberiség fejlődésére egyenlőség tekintetében. 1838. VII. 22.) Ez utóbbi cikkíró, Kéri az egyenlőséget a történelmi fejlődés legfontosabb mozzanataként értékeli: „Az egyenlőség lépcsőnkénti kifejlése … a gondviselés munkája, … minden történet, minden egyes ember csak fejlését segíti.”
Sűrűn idézik ezzel kapcsolatosan az amerikai példákat. Felhasználják Tocqueville megállapításait (a francia liberális publicista és politikus híres Amerika-könyvének fejezetei Fábián Gábor fordításában sorra olvashatók a folyóiratban), ki az örökösödési törvényekről értekezve arra emlékeztet, hogy az Újvilágban a hajdani nagybirtokos földesurak családjai már majd mindnyájan beolvadtak a tömegekbe. (1838. VIII. 2.) Amerikában a nők is egyenlőek, férfi és nő között a közhelyeken nincs semmi megkülönböztetés. (1838. VIII. 9.) De hoznak az egyenlőségre példát Poroszországból is, hol mindenki egyaránt három évig katonaköteles, s a katonafogdosást már nem ismerik. (Taubner Károly: Pedagógiai töredékek. 1842. VIII. 21.)
Az egyenlőség-elv alkalmazásának másik oldala, hogy előtérbe állítják a néptömegek megnövekedett szerepét. Az Athenaeum nem a nemesben, hanem a polgárban látja immár a társadalmi ideált; nem a társadalmi állást tekinti döntő értékmérőnek, hanem a közhasznú munkásságot; polgár és polgár közt nem ismer 506többé elválasztó falakat. „… az országos főtisztviselő s a pór vagy napszámos a maga körében egyformán hasznos tagja a társaságnak. A polgáregyesület láncolatában mindenki szükséges láncszem” – hirdeti egyik cikkírója, Kemenesy Márton. (1841. XI. 14.) Nem fogadja el az úgynevezett „nagy emberek”, azaz kiemelkedő államférfiak és alkotók kiváltságait sem. Ugyanúgy ember az, akinek milliók emlegetik nevét – fejtegeti Embernagyság címmel értekezve a reformifjú Ormós László – mint az, akinek csupán kevesen ismerik. Csak boldogok és boldogtalanok lakják a földet, nem nagyok és kicsinyek. (1841. IX. 19.)
Az új társadalom- és nemzetfogalomba eszerint nemcsak a jobbágy és a kézműves tartozik bele, hanem a lelencházak lakói, a törvénytelen születésűek, a társadalom addigi számkivetettjei is. (1839. III. 21 – 24.) Beletartoznak a zsidók – az Athenaeum több cikkben tartja számon emancipációjuk megoldandó kérdését, ennek érdekében magyar-zsidó tanítóképző intézet felállítására is javaslatot tesz, (1838. X. 13., 1841. II. 9.) Fenntartással élnek azonban az arisztokráciával szemben: csak akkor fogadják el ezentúl a nemzet tagjául, ha megérti az új idők szavát. (Fábián Gábor: Az arisztokráciáról. (1838. XII. 23.)
Az arisztokráciaellenesség különben az Athenaeum eszmeiségének oly erőteljes vonása, hogy Vörösmarty ama cikksorozatának is, amellyel az 1841-es Kelet népe-vitában Kossuth oldalán részt vett, meghatározó elemévé válik. Ez vezeti a költőt akkor, amikor Széchenyinek – akit különben nagyon tisztelt – szenvedélyesen szemére lobbantja, hogy a nemzet nem tűri kirekesztését az igazgatásból, hogy a lehető legnagyobb számot kell politikai értelemmel felruházni. S kiváltképp akkor tör elő arisztokrataellenes indulata, amikor az úri hölgyek magyartalanságáról s ama gúnyos szavakról kell megemlékeznie, amelyekkel Széchenyi Ferenczy Istvánt, a szegénysorsú művész értelmiségit illette. A politika tömegek dolga, nyilvánosság előtt folytatandó közügy Vörösmarty számára, abban Széchenyit is csupán az a jog illeti meg, hogy hírlap ellenében hírlappal érveljen. „Kossuth-e az egy ember Magyarországban, s mi többiek egy sereg birka, kiket kolomppal vezetni, vagy inkább egy csapat szelindek, kiket uszítani, vérengezésre ingerleni egy embernek hatalmában áll?” – hangzik el az új idők kérdése a Szózat költőjének tollán. (Hazay Gábor [Vörösmarty]: A Kelet népe 1841-ben. Írta gr. Széchenyi István. 1841. IX. 28. – X. 12.)
Az arisztokrácia mellett az udvar, a királyi trónus és az oly régóta gyakorolt abszolutista kormányrendszer is állandó céltáblája az Athenaeum cikkíróinak. Annál is inkább, mivel épp ekkor folynak a letartóztatások és a különféle terrorpörök. Tiltakozásuk ezzel kapcsolatosan oly elszánt, hogy azt még az aforizmák, maximák, bölcs mondások sorozatába is gyakorta becsempészik. Czuczor Gergely például az ókori bölcselők, Cicero, Seneca stb. szentenciáit is arra használja fel, hogy a fejedelmi önkénnyel szemben ellenállásra késztessen. (1837. II. 5 – 9.) Erre szolgál a szerkesztők kezében a történetírás is: előbb oly részleteket közölnek Péczely Józsefnek A magyarok történetei című, sajtó alatt levő munkájából, amelyekből feltárulnak a hazai királyok bűnei és tévelygései (Bánk bán, Zách Klára stb.) – majd velük szemben kontrasztul állítják Mátyás király alakját, aki mindig a rendekkel együtt kormányzott(?), minden évben országgyűlést tartott, közte élt 507népének. (1837. II. 16., VIII. 13.) A törvénytelen, elnyomó uralkodó képmásául megidézik IX. Károly francia király figuráját, az orgyilkosságra felbujtó despotát, a hírhedt Bertalan-éji mészárlás kezdeményezőjét. (1837. VI. 1.) Hasonlóképpen Napóleon jellemét is. Az Athenaeumban vége szakad annak a csodálatnak, amely addig a hazai sajtóban a francia császár alakját övezte. A cikkíró szerint csak az a vezető érdemel elismerést, aki a hatalom birtokában a dolgok új rendjének vezérévé, a társadalmi állapotok megjavításának harcosává tud emelkedni. (1838. II. 1.)
Egészen nyílttá válik az abszolutizmus megbélyegzése akkor, amikor az 1839 -1840. évi országgyűlés külön bizottságot küld ki a korszerű büntető törvénykönyv elkészítésére. Tóth Lőrinc – az Athenaeum egyik legmunkásabb közreműködője – előbb a hűtlenségi vétkekről, majd a becstelenítő büntetésekről értekezve azt a kívánalmat szögezi le, hogy hűtlenséget csak tettek útján lehessen elkövetni, szavak által semmiképpen sem. Az utalás itt Wesselényi, illetve Kossuth perére nyilvánvaló, mint ahogyan akkor is, amikor Tóth úgy vélekedik, hogy amely népnél gyakori a hűtlenségi bűn alá eső eset, ott önkény és szolgaság honol. Még attól sem riad vissza, hogy leírja a következőt: ha valamely kormánynak eszébe jutna a szabadelvű hazafit becstelenségi büntetéssel sújtani, ezzel csak növelné irántuk a köztiszteletet. Politikai perekben teljes nyilvánosságot, főként pedig esküdtszéki intézményt, a közvélemény, a „polgártársak” ítéletét követeli az Athenaeum dolgozótársa. (1841. IV. 6., X. 20.)
A fejedelmi önkény mellett a kormányzási módszerek, a tehetetlenség és a hozzá nem értés „eredményei” is tárgyalásra kerülnek. Itt hangzik el reformkori időszaki sajtónkban először a korábbi magyar országgyűlések megújuló követelése – az unió Erdéllyel. Méghozzá Kölcsey tollából, aki Históriai vázolatok a két magyar haza egyesülése s Magyarországnak a Részekhez való joga felett címmel terjedelmes tanulmányban bizonyítja, hogy Erdélyt a kormányzat erőszakosan, az 1613: V. törvénycikk egyoldalú értelmezésével szakította el az anyaországtól. Mindazokat az eljárásokat és intézkedéseket, amelyeket az udvar Erdély ügyében évszázadok óta hozott, Kölcsey törvényelleneseknek minősíti. (1838. V. 3 – 10. és 20.) Erdély állapota ettől eltekintve is mint a kormányzási hanyagság és felelőtlenség megtestesülése szerepel a folyóirat hasábjain. Adatok sokaságát vonultatják fel annak alátámasztására, hogy az osztrák birodalomnak egyetlen tartománya sem oly gazdag természeti kincsekben, mint Erdély – egyszersmind egyikben sem oly kezdetlegesek a gazdasági viszonyok, mint ott. Áttekintésükben a keleti országrész valósággal tárháza mindannak a retrográd szellemiségnek, amellyel idehaza Széchenyi irányításával már sikerrel felvették a harcot. Erdélyről szólva válságról adnak számot, a jobbágyságnak még nagyobb kiszolgáltatottságáról szólnak, mint a hazai. (1839. II. 21.) A statisztikai adatok akkor sem kedvezőbbek, amikor az osztrák birodalom gazdasági helyzetét ismertetik. (1841. XII. 23.)
Az abszolutizmussal szemben tanúsított ellenállásuk odáig megy, hogy összehasonlítást mernek tenni az európai uralkodók és az amerikai elnök között. Kiváltképp az nyeri meg tetszésüket, hogy az amerikai elnök és miniszterei is ki vannak zárva a törvényhozásból, sőt, függenek annak ellenőrzésétől, ennek révén 508pedig végrehajtó hatalmuk is korlátozott. (1838. V. 10.) Mi több: az Athenaeum egyik munkatársa, Fábián Gábor francia forrás nyomán szövetségi rendszert tartana ideálisnak, azaz olyan államközi kapcsolatot, amelyben mindegyik státus központi kormánya a kormányzottak mellett működne. A szövetségi rendszer demokráciájával, benne a hatalom célszerű korlátozásával szerinte ki lehetne kerülni azokat a bajokat, amelyek az emberek nagy egybehalmozásából, a nagy birodalmak fennállásából eleve adódnak. (Kis és nagy nemzetek. 1839. VI. 27.)
Az egyenlőség, az emberi jogok mindenkit megillető volta hatja át az Athenaeum haza- és nemzetértelmezését is. Ennek megnyilvánulását már Kölcsey Parainesisében is megfigyelhettük, de a fiatalabb írók eszmeileg két vonatkozásban is továbbfejlesztik ezt a felfogást. Az egyik: a hazafiságot kölcsönhatásba, elválaszthatatlan kapcsolatba hozzák a világpolgárisággal, amely azelőtt a leggyűlöltebb tudatkategóriák egyike volt a nemesség előtt. Tóth Lőrinc például Kölcseyvel is vitába száll: Világpolgárság és honszeretet címmel tagadja, érzelminek és ösztönösnek minősíti a nagy költőnek azt a tételét, mely csupán a haza szeretetét köti a fiatalok lelkére. Ezzel kapcsolatosan pedig Tóth Lőrinc egész sor máig időszerű tételt fogalmaz meg cikkében. Állást foglal amellett, hogy a haza és az emberiség iránti kötelességek ütközésekor mindig az utóbbira kell elsősorban tekintettel lenni; leszögezi, hogy korunkban a hazaszeretet elveszítette kizáró sajátságát, a népek közt mindinkább kapcsolatok és kölcsönös érdekek támadnak, a közös emberi érdekek mindenütt uralkodnak; végül odanyilatkozik, hogy az alkotmányos szabadság barátai örülnek minden haladó lépésnek, bárhol történjék is az. Gondolatmenetében továbbá messze előremutató vonás, hogy nemzet és haladás fogalmai között nem lát semmiféle konfliktust, sőt, a nemzet korszerű fogalmát épp a haladás szolgálatában jelöli meg. Mint ahogyan az is, hogy értékrendszerében a haza elveszíti végső immanenciáját az emberi egyenlőség előretörő gondolatával szemben. Ami pedig a haza és a jogok kapcsolódását illeti, Tóth már a gyakorlati megoldásra is javaslatot tesz: „… a leghatalmasb eszköz s talán egyetlenegy, mely hátra van azon célra, hogy az embereket a haza sorsa ismét érdekelje, azokat annak törvényhozásában részeltetni.” (1838. VII. 1., illetve 8.)
Nem elszigetelt jelenség az Athenaeumban a világpolgáriságnak e pozitív felfogása: utóbb Vajda Péternél is feltűnik. Olyan összefüggésben, hogy a lap segédszerkesztője a természettudományok űzését azért is ajánlja, mivel annak révén az ember világpolgárrá válhat, a legcélravezetőbben tanulhatja meg, hogy egyik nemzet annyi, mint a másik. (1841. IX. 21.) A polgári hazafogalom pedig Vajdánál már nem kérés, javaslat vagy feltételezés formájában jelenik meg, hanem mint az új idők parancsoló szükségszerűsége, kategorikus imperativusa: „Hol az értelem fejletlen marad, ott nincs haza; hol az indulatok féktelenül csaponghatnak, ott nincs haza; hol a törvények és jogok nem szentek, ott nincs haza; hol az ember akármi okból és módon nem ember, ott nincs haza.” A tagadás hangneme már Petőfi A nép című híres versének sorait előlegezi. (A haza. 1839. VI. 9.) A Kölcsey által hirdetett ösztönös, érzelmi, főként a szokásokon és hagyományokon alapuló hazaszeretettől Fábián Gábor is megkülönbözteti a tudatosat, a társadalmi jellegűt, azt, amelyben a személyes érdek is szerepet játszik. A fogalom előrehaladó demokratizálódására 509jellemző, hogy az ösztönös hazafiságot monarchikusnak, a tudatosat pedig respublikainak minősíti. (A honszeretet. 1839. II. 28.)
Igen lényeges eszmei folyamatokban segédkezik ezáltal az Athenaeum: a hazafogalom sokrétű, összetetten megvilágított elemzéseivel tevékenyen hozzájárul a rendiség ideológiai szétpattantásához. Kiemelkedő szerepet vállal abban, hogy idealisztikus fogalomból, az egység virtuális keretéből a társadalom reális érdekviszonyait tükröző kategóriává fejlődjön a haza és a nemzet eszméje.
A világpolgári szemlélet hatékony jelentkezésének eredményeként kezdetben páratlanul demokratikus nézeteket hirdet a folyóirat az oly fontos nemzetiségi kérdésben is. A Felföld címmel írott tanulmányában Kazinczy Gábor tiltakozik a „tót nem ember” nacionalista szállóige ellen, szerencsétlennek tartja a korabeli nemzetiségi politikát, testvérnépeknek nevezi a nemzetiségeket, a szlávellenességet pedig a „butaságok butasága”-nak. Első közírónk ő a reformkorban, ki a nemzetiségek vonatkozásában is elutasít mindennemű szupremáciát, ki – a haladó közvélemény túlnyomó részével is szembehelyezkedve, még Széchenyi és Eötvös hasonló megnyilatkozásai előtt – a Kárpát-medence népeinek teljes egyenlőségen alapuló együttélését tűzi ki programul. (1839. VIII. 25.) Útmutatását azonban, sajnos, az Athenaeum további cikkírói sem követik. Az ország közéletében ezentúl egyedül a magyart ismerik el, a hazai szlovákság érdekeit képviselő tollforgatókat kizárják a nemzetből, elutasítják a szláv népek kölcsönösségi elméletét, közelgő magyar–szláv háborúval fenyegetik a közönséget. Ráadásul a magyarság történelmi rendeltetését abban látják, hogy „védfalat” képezzen a „szláv özön” ellenében. Az a mementószerű intelem, amelyet Kazinczy Gábor megfogalmazott – „Szédítő toronytetőn alusszuk biztos tudatlanságban lázas holdkórálmainkat” – pusztába kiáltott szó marad. (1840. II. 27., 1841. I. 31., 1841. III. 16.)
Eddigi fejtegetéseinkből kitűnt, hogy a folyóirat gárdája milyen várakozással, sőt, rajongással fordul a fejlettebb nyugat-európai államok felé. Párizs, London, az amerikai államok élete az álmok netovábbjának tűnik előttük. Maga Bajza adja meg az alaphangot: Kelet és nyúgot címmel eszményképet rajzol a nyugati emberről és társadalomról, főként attól a meggondolástól vezettetve, mivel a cselekvést többre becsülik a nyugalomnál, s haladásuk csendes, de szakadatlan és feltartóztathatatlan. (1837. III. 26.) A munkatársak politikai eszményképei is sorra a nyugat-európai államférfiak közül kerülnek ki. Portrét rajzolnak Richard L. Sheilről, az angol alsóház ír népet képviselő tagjáról, akinek beszédeiben az eszmei gazdagságot, a rövidséget, a személyeskedés kerülését értékelik. (Tegyük hozzá: szemben a hazai nemesség szónokai túlnyomó többségének dagályosságával és hitvitázó hangnemével.) Hasonló indítékok alapján vázolják fel George Canning angol miniszterelnöknek, Metternich és a Szent Szövetség ellenfelének arcképét is. Kiegészítve azzal, hogy szegény sorból, a maga tehetsége erejével emelkedett fel a bársonyszékig, az arisztokrácia elleni harc vezéri tisztéig. Washingtonról Broughamnek, a híres angol publicistának karakterrajzát közlik, aki az első amerikai elnököt Napóleonnal ellentétezi; O’Connellnek, az ír nép függetlenségi harca vezérének dicséretére pedig alig találnak szavakat. A francia államférfiak jellemképének felvillantása kapcsán elvileg is meghatározzák, mit várnak el a korszak államférfiaitól: 510a század érdekeinek általános ismeretét, szilárd, megalapozott és tartós meggyőződést, erős koncepciót és karaktert, áttekintő képességet, komolyságot és határozottságot. Lélekmozdító tanácsok ezek a negyvenes évek hazai politikusai, Kossuth, Eötvös és a márciusi ifjak számára. (1837. V. 14., VII. 13., 1838. XII. 9., 1840. V. 3., IV. 9.)
Egyéb vonatkozásban is minden lehető alkalmat megragadnak arra, hogy idehaza felkeltsék, illetve fokozzák a vágyat a nyugati „Éden” megismerése után. A folyóiratban napirenden vannak a párizsi beszámolók (többek között Heine híres Salonjának nyomán, aki ragyogó tollal eleveníti meg a világ hajdani fővárosának villódzó színeit, az élet élvezésének kifogyhatatlan lehetőségeit), Londonról nemkülönben, ami pedig Amerikát illeti, alig találunk egy-egy hónapot, amikor a „jólét hazájá”-nak, a „világ iskolájá”-nak aposztrofált földrész erényeit ne érintenék. Fábián Gábor, Vörösmarty jó barátja a volt saint-simonista Michel Chevalier nyomán például valósággal Kánaánként írja le az Atlanti-óceán túlsó partját. (1837. VIII. 31., X. 5., 19., XI. 2., 1838. V. 24., 1839. XI. 24.)
Nem csoda, ha a reformkori politikai publicisztika sajátos műfaja, az útleírás az Athenaeum hasábjain gyökeresedik meg véglegesen. Alig akad ebben az időszakban sikeres nyugat-európai útirajzunk, amelyből megjelenése előtt Bajza ne közölne egész sor részletet. Ezeknek szerzőit nem a földrajzi-topográfiai érdekességek indították arra, hogy utazásukról a folyóiratban beszámoljanak. S nem is a látottak néprajzi különlegessége, az ismeretlen vidékek varázsa. Útjaiknak s azok megörökítésének nyilvánvaló társadalmi reformer célja volt: látni, felszívni, töltekezni, hazahozni s idehaza megvalósítani mindazt, amit az európai kultúra, a polgárosodás folyamata felhalmozott. Megismertetni a hazai közönséget a nyugati alkotmányossággal, társadalmi szerkezettel, jogrendszerrel, közigazgatási és egyéb intézményekkel, általában: a politikai élettel. Emellett beszámolni a gazdaság, az ipar, a földművelés helyzetéről, a kapitalista osztályviszonyokkal együtt járó munkáskérdésről, a kultúra fejlesztéséről, iskoláról és börtönügyről, színházakról és közlekedésről, mindarról, amit idehaza megvalósítandónak hittek. Eszmék és tapasztalatok tárházai az útleírások – bennük él a fiatal nemesi utazók hite, vágya, jobbra törekvése.
Ezek az utazók legnagyobbrészt a nemességből jöttek: ifjú, szegény, értelmiségi, közéleti pályára felkészülő nemesek voltak, a reform eljegyzettjei. Szinte valamennyien Széchenyi és Wesselényi 1822. évi angliai utazásán, illetve Bölöni Farkas Sándor 1834-ben megjelent amerikai útikönyvén buzdultak fel. Az ő műveiken felnőtt ifjú nemesi értelmiségi nemzedék már eleve különbségtevő, differenciáló, összevető és szembeállító magatartással fogott hozzá utazásához, s ez a kinti tartózkodás nyomán csak érett, erősödött. Az ország politikai életébe rendszerint ez útirajzokkal bekapcsolódó ifjú nemesi gárda a valóság minden területén kimutatta közállapotaink hallatlan elmaradottságát.
Nem útirajz ugyan, de már annak születését előlegezi a folyóiratban Szalay László párizsi levele. A későbbi centralista politikus Lerminier-t, a Collčge de France összehasonlító jogtudományi professzorát védi meg benne az árulás vádjától. Nem annyira Lerminier-re, mint inkább lelkes magyar hívére jellemző ez a 511védelem – annak hangoztatása, hogy a francia tudós hű maradt ahhoz, amit régebben a szocialista gondolkodóktól tanult. Szalay annyira egyetért Lerminier-vel, hogy viszonyát nemcsak Guizot-val, de a saint-simonistákkal s a név szerint felsorolt Fourier-val, George Sand-nal és Lamennais-vel is méltányolni tudja. (1838. XII. 6.)
Félévvel később már sor kerül útirajzának közlésére is. Abban a jövendő politikus nem annyira nyílt állásfoglalásokat vet papírra, mint inkább élmény-beállításokban, jellegzetes színfoltok felvázolásában rögzíti megfigyeléseit. Együtt utazik el például hazájából egy amerikás magyarral, egy philadelphiai kereskedővel, aki negyven esztendős távollét után is helyesnek tartja azt, hogy kivándorolt; Prága utcái Szalayt a középkorra emlékeztetik, a nacionalista túlzások itt is viszolyogtatják; az aulikus meggyőződésű fürdővendégről gunyoros karikatúrát villant fel – mindezzel pedig szemben áll nála az igazi külföld: Szászország. Közelebbről Drezda, amelynek művészetszeretete megejti őt. A két ellentétes nagyság, Goethe és Nagy Frigyes, a művész és az imperátor ironikus párhuzamba állítása érzékelteti itt leginkább a szerző habitusát. Útleírása hangsúlyaiban érzékelhető iróniájával, ítéleteinek autonómiájával hat, nem utolsósorban pedig az intellektus részévé szervült hatalmas tájékozottsággal. (Úti naplómból. 1838 – 1839. 1839. VII. 21., VIII. 11., IX. 22.)
Ugyanezen a földön utazik Hunfalvy Pál, későbbi jeles nyelvészünk is. Az ő Drezdai levelei sem a látottak újszerűségével válnak ki, hanem a „másik világban” forgó ember meditációival és a tapasztalatszerzés mohóságával. Egyszersmind merész célzásokkal: részleteket közöl a Spielbergben raboskodott Silvio Pellico megrendítő börtönnaplójából, akkor, amikor az ugyanoda hurcolt Lovassy ügyében folyik az országgyűlésen a küzdelem. Legérdekesebbek a hazafiság és világpolgárság összefüggéséről szóló töprengései, annál is inkább, mivel egy olyan megítéléssel kell szembenéznie, hogy a magyarok barbárok és nacionalisták. Akárcsak korábban Tóth Lőrinc, ő is szembeszáll a világpolgárság és hazafiság torz ellentétezésével. Fejtegetései közt axiómaértékű is akad: „Volt tán már hazafi, ki világpolgári tettekkel nem ragyogott: de rossz hazafi világpolgár nem lehetett.” (1839. VIII. 1., 29., IX. 12., 26 – 29., XII. 19 – 22.)
Az első igazi nyugat-európai útirajz az Athenaeumban Szemere Bertalané, az 1849-es köztársasági kormány miniszterelnökéé, aki az 1840-es év kiemelkedő könyvsikerének számító Utazás külföldön című könyvéből ad közre itt öt jellegzetes fejezetet. E részletek mindenekelőtt változatosságukkal hatottak (a nyugati népek nemzetjellemtanától a nyomasztó hazai életviszonyokig, Párizs és London karakterisztikumától az irlandi nyomorúságig esett bennük szó), valamint az előadás művészi villódzásával, a hangnem vallomásos személyességével. S a külországokban járó reformifjú cikksorozatában épp annyira vonzott törekvése az egykorú élet teljességének megismerésére, a korszerűbb és reálisabb nemzeti önszemléletre, az ellentmondások éber és elfogulatlan kutatására, egyszóval: az illúziótlanságra. Nem fogad el semmit készen, nem engedi elhatalmasodni érzelmeit, szüntelenül mérlegel és elemez, s teszi azt egy olyan korban, amikor a közönség nagyrésze az érzelmek túlhabzásához és a retorikához szokott hozzá. Szemere elmélkedéseiben 512és leírásaiban a problémák gondolati megközelítésének oly magasfeszültsége érződik, amely sugalló erővel késztetett az együttgondolkodásra, a termékeny kérdésfeltevésekre, a kiútkeresésre. (Utazásom naplójából. 1839. X. 6 – 10., XI. 17 – 21.)
Másfajta típus Gorove István, aki mindent a gyakorlati tennivalók és gazdasági reformintézkedések oldaláról vizsgál. Kivonatok egy úti naplóból címmel az Ausztriában látottak nyomán elmaradottságunk egyik alapvető összetevőjeként a szállítási eszközök fejletlenségét jelöli meg, az utak és vízi összeköttetés kezdetlegességét. A nyugatra tekintő, mindössze húsz esztendős fiatalember tollán majdani kossuthi eszmék, a Pesti Hírlap szerkesztője által utóbb klasszikusan megfogalmazott érvek tűnnek fel: a politikai átalakulás lefojtottsága következtében a szállítási rendszer reformjában látja a legsürgősebb tennivalót. Elő is ad erre egy tervezetet. Ebben a koncepció nagyvonalúsága mellett az a figyelemre méltó, hogy mindezt a hazai társadalom megmozgatása által kívánja megvalósítani. Országos, sőt nemzetközi kihatású szervezetet, gazdasági érdekű tömegmozgalmat javasol – évekkel a Védegylet felállítása előtt. Amit Széchenyi a kormánytól remélt, azt Gorove nemzet és állam együttes kezdeményezésétől várja, s nem csupán a mezőgazdaság érdekében, hanem elsősorban az iparosítás kibontakoztatásáért. (1839. IV. 14 – 21., VI. 2.)
Ismét változik az útirajzok színképe: Tóth Lőrinc a müncheni képtárak és másfajta közgyűjtemények bemutatása kapcsán azt világítja meg, hogy mit jelent a képzőművészeti kultúra a népnevelés szempontjából. Érzékelteti, mily hatékonyan gazdagíthatja egy-egy művészeti intézmény az ízlés, az esztétikai érzék, érzelmi kultúra és emberi magatartás polgárosultságát. Tóthot fejtegetéseiben már a „városi Magyarország” megteremtésének szándéka vezérli: múzeumi gyűjteményeket javasol Pesten, a „térdig érő sár és fullasztó porfelleg” honában. (München. 1843. 249 – 262.)
Az Athenaeum mutatja be azután a reformkor legkiemelkedőbb útleírásának, Irínyi József Német –francia- és angolországi úti jegyzetek című művének egyes fejezeteit is. A márciusi ifjak későbbi vezéralakja, a tizenkét pont megfogalmazója voltaképp nem is útleírást alkot, mint inkább politikai cikkek, tanulmányok gyűjteményét. A politika izgatja őt mindenekfelett, utazási élmények helyett politikai körképet ad az egykorú Európáról, behatóan ismerteti az akkori német, francia (főképpen francia) társadalmi állapotokat. A korszerű, demokratikus, a forradalmiságtól sem idegenkedő világnézet legfőbb elvi elemeit próbálja meg kimunkálni. A szellemi világ központja számára Párizs. Áradozik, ha a párizsi világ pezsgéséről szól. Szemében a forradalom székhelye a francia főváros. A legszívesebben áttenné azt s vele a franciaországi polgári demokráciát Pest-Budára. Ha róla szól, egyik romantikus kép és hasonlat követi írásában a másikat. Egy életre szóló élmény nagyszerűsége izzik szavaiban. (Naplótöredékek. 1842. VI. 5 – 7., IX. 27 –X. 4., X. 30–XI. 1., 8., 1843. 162-173.)
Nemcsak a nyugati országokban utaznak az Athenaeum munkatársai, hanem idehaza, szerte az országban is. A magyar valóságot feltáró cikkek műfaja éppenséggel nem új a hazai sajtóban –, gondoljunk a Tudományos Gyűjtemény helyismereti-topográfiai 513cikkeire – Bajzáék hazai képeit azonban több vonás is előnyösen megkülönbözteti azoktól. Leírásaik jóval kritikusabbak, leverőbbek és eszméltetőbbek, másrészt amazok helyi jellegű ismertetések, regionális beszámolók voltak, ezúttal pedig már pesti értelmiségiek utaznak „vidékre”, azaz az ország egészének megismerésére-feltérképezésére. S végül: az új cikkek azáltal is jóval politikusabb töltésűek, mert jelentős számú csoportjukban kifejezetten a nagy fontosságú reformkori társasélet megteremtésének indítéka dominál.
Az Athenaeum nép- és tájismertetései közt nemegyszer döbbenetes realizmusú szociográfiai pillanatképek akadnak. Nyitrazerdahelyi Lőrincnek A fekete szoba című beszámolója például a felvidéki jobbágyság ínségének, munkanélküliségének riasztó jeleneteivel valósággal mellbevágja az olvasót. Helyzetábrázolása – kémény nélküli viskókról, félmeztelen, piszkos, állatokkal együtt lakó gyerekekről, egymás hegyén-hátán lakó bérescsaládokról –, a vend-vidékről szóló, a Tudományos Gyűjtemény 1828-as évfolyamában megjelent beszámolóra emlékeztet, ám annál is drámaibb, kiélezettebb. (1837. VI. 8.) Mint ahogy ezzel hívja fel magára a figyelmet Czilchert Róbertnek Szűkölködik-e Magyarország orvosokban? című társadalmi látlelete is. Mintha csak századunk valamelyik kiemelkedő népi íróját hallanánk, oly megrendítő módon tárja fel a jobbágysors elesettségét – nemcsak nyomorukat, hanem a közöttük pusztító előítéleteket és babonát is. Megannyi népbetegség, kuruzslás, szellemi sötétség uralkodik a Nyitra megyei falvakban, száz négyzetmérföldre nem akad sebész, s ha igen, rendszerint képzetlen: falura a szakmailag gyengébb egészségügyi dolgozók kerülnek. „Egy nép közt élő honorácior hangja ez, kinek fejtegetéseiből kitűnik, hogy nem is csak az orvosi ellátottság anomáliáin kellene változtatni, mint inkább az egész társadalomén: előrelépés nem képzelhető el a jobbágykérdés gyökeres megoldása nélkül. (1838. IV. 1.)
Szenvedélyességben alig marad mögötte Nagy Titusznak, azaz Tarczy Lajosnak Honi utazás levéltöredékekben című beszámolója is. Az ország legmagyarabb tájainak – Győrnek, Veszprémnek, Fehérvárnak, Tiszafürednek, Debrecennek – visszás életjelenségeit örökíti meg: parlagiságot, tunyaságot, szűklátókörűséget, az intézmények elképesztő állapotát. Különös nyomatékkal bírálja a debreceni kollégium konzervativizmusát, az ízlés nevelésének elhanyagolását, azt a földhözragadt gondolkodásmódot, amelytől annak idején Kölcsey is elundorodott. Hogy bírálatának milyen éle volt, mutatja egy sértődött győri polgár levele, amelynek elfogultságát egyébként a szerkesztőség frappáns lábjegyzetben utasítja vissza. (1839. III. 10 – 14., VI. 23 – 27., illetve IV. 11.)
Az urbanizáció előrehaladásának, az életformaváltásnak jele: a pesti lakosok szükségét kezdik érezni annak, hogy egy időre odahagyják a várost, elmeneküljenek a kőrengetegből. Szontagh Gusztáv az első író, aki „megszökik” Pestről, s új igény bizonyságaként hegyvidéki fürdőhelyre vonul. Felszólítása a többi pesti íróhoz, hogy példáját kövessék, jelzése immár a városi életforma negatívumainak. Ugyanakkor – természetesen – annak is, hogy ez az életvitel immár véglegesen kialakult. S még egy: a Tátra leírása folyvást a monumentalitás, a végtelenség képzetét kelti fel, élvezése, a csúcsaira való felérkezés rajza a lehetetlenség legyőzésének impressziójával ajándékoz meg. Vajon nem erre volt szüksége a kisszerűségből s 514helyi lét elzártságából kitörni vágyó közönségnek? (Nagy Szálok s a Tátra. 1837. IX. 26-29.)
Szontagh felhívásának először Vajda Péter tesz eleget. Azzal a különbséggel, hogy ő már nemcsak pihenni utazik, hanem kóborolni, nemcsak tájakat élvezni, hanem azokat felfedezni is. Madarászati kirándulás a Tiszához című, riportszerűen eleven beszámolójában oly szuggesztivitással szól alföldi tapasztalatairól, hogy minduntalan Petőfi arcélét idézi előnkbe. Többek között azáltal is, hogy szintoly alakítatlan, természetes humorral és ironikus önszemlélettel, könnyed vidámsággal és felszabadult életbizalommal számol be élményeiről, mint fél évtizeddel később a „nagy gyalogló”. E vonásokkal az életkép-műfaj kibontakozását segíti elő, mint ahogy erre szolgál művében a népi alakok zsánerszerű megörökítése, a képmozaikok pergő villódzása s magának a madarászásnak érzékletes leírása is. (1840. V. 31– VI. 4.) Barátjának, Garay Jánosnak Nyitra megyei úti beszámolójában is feltűnő, mennyivel fesztelenebbek és spontánabbak, személyesebbek és szabadabb légkörűek, oldottabbak, ugyanakkor reflexívebbek ezek az útirajzok, mint voltak az akárcsak néhány évvel azelőtt írottak. Összehasonlíthatatlanul nagyobb szerep jut bennük a humornak, a természetes, önfeledt emberi reagálásnak, egyáltalán: az élet élvezésének. Nem kevésbé új a mondanivaló: Garay arról számolhat be meggyőzően, hogy a reformmozgalom iránti érdeklődés és a nemzeti szellem terjedése faluhelyen is megindult, az ellenzékiség országos mozgalommá kezd válni hazánkban. (Kirándulás Nyitra vármegye alsó részébe. 1840. VII. 19 –26.)
Az utóbbi célkitűzés különben az Athenaeum egyik legfontosabb törekvése. Reformjavaslatokról, az ország életének korszerűsítését célzó elgondolásokról jócskán szóltak már idehaza a megelőző évek sajtójában is, a polgári átalakulás tennivalóiról éveken át vitatkozott az 1832-ben megkezdődött országgyűlés, de Bajzáék folyóirata mindezt új politikai módszerek által véli megvalósíthatónak. Az Athenaeum nem részleges változásokat kíván, hanem az állam és a társadalom lényeges szerkezeti elemeibe belenyúlót, nem csupán a mezőgazdaság kapitalizálását tekinti feladatának, hanem az ország egész gazdasági, politikai és kulturális életének átalakítását. S ami éppannyira fontos: már nem annyira Széchenyi elképzelései szerint, azaz felülről hozott intézkedések alapján óhajtja megvalósítani azt, mint inkább tömegmozgalommal, szervezett ellenzékkel, azaz párt alakításával. A folyóirat számos érdeme közül a legfontosabbak egyike, hogy a reformok kérdését szívós erőfeszítéssel egyes közéleti emberek egymástól elszigetelt problémafelvetéseiből össztársadalmi üggyé, kollektív összefogás eredőjévé tudja változtatni, hogy széles körben érteti meg az olvasókkal: a megkívánt változások csakis társadalmi harc, méghozzá egy párt által irányított s a tömegek által nap mint nap fáradhatatlanul végzett harc eredményeként valósulhatnak meg Magyarországon. Kossuth agitációja a Pesti Hírlapban már megyei levelezők sokaságára támaszkodik – a politikai elkötelezettek és rokonszenvezők e hálózatának megszervezéséhez előtte az Athenaeum kezd hozzá nagy energiával.
Ebben Vörösmarty jár az élen messzevilágító példával. A felekezet címmel ő tesz először javaslatot „az egy véleményűek s akaratúak szövetkezésére bizonyos társasági főcél elérésére”. Hogy erről az olvasókat meggyőzhesse, előbb meg kell 515bennük ingatni azt a régi konvenciót, mely szerint a párt, azaz a pártoskodás a „visszavonás”-sal egyenlő, s előbb-utóbb a nemzet romlására vezet. Azzal éri ezt el, hogy a párt létezésének elengedhetetlen feltételévé nyilvánítja a feddhetetlenséget, a világosságot s főleg a nyilvánosságot. Továbbá azzal, hogy kiemeli: a pártok súrlódása mindig napfényre hozza a hibákat és tévedéseket, semmi rejtekben nem maradhat. (1838. V. 13.)
Ennek nyomán ez az igény éveken át visszhangzik az Athenaeumban. Kéri álnevű munkatársa szerint az összesített akarat mindent elérhet, „Midőn valamely véleménynek egyesület a képviselője, sokkal elhatározottabb s tökéletesb alakba öltözik az”; Baksay Dániel szerint boldog haza csak reformer egyesületek, „ezer kéz összefogása”által képzelhető el; s ugyancsak Kéri egy másik cikkében már nemcsak pártról, de egyenesen pártokról, a „haladás”és a „tespedés” egymással szembenálló pártjairól beszél. Az előbbibe sorolja azokat, akik minden alkotmányos fegyverrel küzdenek a törvény útjától eltért hatalom és a néppel önző módon bánó kiváltságosok ellen. Érdemes megemlíteni, hogy bár Kéri a haladás embereit megkülönbözteti a revolúcióétól, ám annak még legszélsőbb árnyalatait is a haladó párt tagjaiul ismeri el. (1838. IX. 13., 1839. I. 13., 1840. I. 2.)
Az olvasó meggyőzésére azután olyan szellemi tekintélyeket is felvonultat a szerkesztőség, mint az akkor már Európa-szerte híres Mickiewicz és Lamennais. Nem kis bátorság kellett – főleg az utóbbinak, a szocialisztikus nézetei miatt olyannyira üldözött francia politikai gondolkodónak – közléséhez. Mickiewicztől a Zarándokság könyveiből közölnek részletet, Lamennais-tól pedig az Egy hivő szavai (Paroles d’un croyant) három fejezetét szólaltatják meg, Kazinczy Gábor átültetésében. Biblikus-zsoltáros hangon, patetikus retorikával, a romantikus misztikától sem mentesen, de lángoló áradással hív fel itt mindkét író-gondolkodó az összefogásra, általa pedig a fennálló rend megváltoztatására. Sőt, Lamennais már nemcsak egyesülésről, hanem a szegények összetartozásáról, az osztályszolidaritásról, a nyomor és nélkülözés elleni küzdelem megszervezéséről szónokol híveihez: „… mit egyedül senki sem tehete meg közülünk, ki tudja, ha mindnyájan együtt nem tehetjük-e meg?” (1839. VIII. 8.; 1840. I. 23., II. 9., 20.)
Milyen intézkedések érdekében kívánja meg tehát az Athenaeum gárdája e szervezkedést? Mindenekelőtt az államszerkezet, a fennálló hatalompolitikai struktúra mélyreható átalakítására gondolnak. A kormányzás reformja éppúgy tárgya cikkeiknek, mint a törvényhozásé vagy a közigazgatásé. Szerzőik ezáltal sorra felvetik-előkészítik a negyvenes évek harcainak sokat vitatott programpontjait. Főképp a parlamentarizmusra, a képviseleti rendszerre való áttérés áll az írások homlokterében, a rendi országgyűlés szűkkörűségének és elavult mechanizmusának reformja. A minta – mint annyiszor – ezúttal is a brit alsóház működése. (1837. IV. 23., 1838. I. 21.) Emellett a centralisták későbbi államigazgatási koncepciójának legfontosabb elemei is megvillannak a cikkírók tollán. Így maga a központosítás, valamint az önkormányzat, a községek szabad ügyintézése. Minderre Fábián Gábor – Tocqueville nyomán – az Egyesült Államok kormányzásmódját hozza tanulságul, hol a társadalom virágzása egyfelől a legnagyobb mértékű kormánybeli központosításnak köszönhető, másfelől viszont annak, hogy 516mindez távolról sem járt együtt hatósági központosítással. A hűbéri társadalom minden nyomorúságát az idézte elő, hogy a kormánybeli központosítás hiányzott – fogalmazza meg Fábián, illetve Tocqueville Szalay Lászlóék majdani gondolatrendszerének magvát. Amikor pedig azt az elvet szögezi le, hogy helyi vonatkozásban, a közigazgatás területén „a legközelebbről érdekeltek szabad összemunkálása” szükséges, hogy kis dolgokban kell szabadságra és demokráciára nevelni az embereket, akkor Csengery Antal híres, a Pesti Hírlap 1845-ös évfolyamában kifejtett eszmefuttatásait anticipálja előttünk. (A hatósági központosítás az Egyesült Éjszakamerikai Státusokban. 1838. IX. 16 – 20.)
A törvényhozás reformját kétkamarás rendszerrel, azaz az addigi felsőtáblának, az arisztokrácia szervének átalakításával képzeli el az Athenaeum. Eszerint a felsőház azontúl nem akaszthatná meg véglegesen a törvényjavaslatok elfogadását, csupán a következő országgyűlésig bírna felfüggesztési joggal. Amennyiben pedig a rendek javaslatuk mellett azon is megmaradnának, a „pair”-ek hozzájárulását már figyelembe se kellene venni. Például ismét csak Anglia kínálkozik: az értekező vágyódva sorolja fel, hogy az angol pairkamarában csak az elsőszülöttek ülnek, a többi leszármazott a nép közé vegyül; az alsóház tagjait nem kötik utasítások; a minisztérium pedig huszonnégy óráig sem állhat fenn az alsóház akarata ellenében. (Fabriczy Sámuel: Egy tekintet a kettős kamarai rendszerre. 1840. VII. 2.) A törvényhozás reformjának része lenne azután a titkos szavazásra való áttérés is, amellyel a hatalom üldözéseinek és a megvesztegetéseknek kívánják elejét venni, leginkább pedig a népképviselet bevezetése. A folyóirat igen erőteljesen képviseli azt az álláspontot, hogy a választhatási képességet – csekély összegű cenzus alapján – a nemzet mindegyik osztályára terjesszék ki, a követ pedig ne küldőinek, hanem az egész nemzetnek legyen képviselője, a közérdeket tartsa szem előtt szavazata leadásakor. A centralista ideológiának újabb mozzanata tűnik fel itt. (Emilfy Olivér: A népképviselő. 1841. IV. 21.) Irínyi József már a helyhatóságok, azaz a megyék tevékenységét is a népképviselet alapján kívánja reformálni, mindezt pedig – úttörő módon – a miniszteri felelősség gondolatával is kiegészíti. Az ő koncepciója szerint a minisztérium köteles lenne előzetes költségvetést terjeszteni az országgyűlés elé, mint ahogy köteles lenne annak végrehajtásáról ugyanennek a szervnek beszámolni is. (1842. I. 13., illetve IX. 27.)
Az európai polgári alkotmányok közül leginkább Norvégiáé nyeri meg a folyóirat tetszését. „Remek” alkotmánynak minősíti, mégpedig azért, mivel általa 1821-ben norvég földön eltöröltek minden arisztokráciát, nemességet, kiváltságot. Erénye továbbá, hogy vezérelve a népfelség: Norvégiában választójoga van minden 25 esztendőt betöltött polgárnak, aki 5 esztendei helybenlakással, s választhatási joga minden 30 esztendős polgárnak, aki 10 esztendei helybenlakással rendelkezik. Kormánytisztviselők viszont nem választhatók. Amikor a cikkíró idézi ez alkotmány szövegét – „ne létezzék Norvégiában grófság, báróság, ősi nemesség, hitrebizomány; s ne bírjon senki személyes vagy elegyes öröklött előjogokkal” – aligha csak az északi földre gondolt. (1841. IX. 14.)
Az államigazgatás tervezett átalakításának része természetesen a büntető eljárás és a börtönügy polgárosítása, amely e korszaknak állandó jellegű témája. Kölcsey 517kezdeményezése nyomán a folyóiratban ennek egész kis irodalma támad. Elsősorban nem a fogházjavítási cikkek az érdekesek – bár Gorovénak a linzi, Tóth Lőrincnek a pentonville-i mintafogházáról szóló beszámolóiban akad megszívlelendő gondolat –, hanem az az eltökéltség, amellyel az Athenaeum az esküdtszék intézményét népszerűsíti. Munkatársai nem pusztán s nem is elsősorban bírói szervet látnak az esküdtszékben, hanem politikait – olyan tényezőt, amely elsőrendű tényezője lehet a néptömegek közügyekbe való bevonásának, a közszellem, közérdek, közügyek iránti érdekeltség meggyökereztetésének, az újtípusú haza- és nemzetfogalom elterjesztésének. Fábián Gábor például Tocqueville nyomán nem kevesebbet remél ettől, minthogy az a nép kezébe adja a társadalom igazgatását. Mindenesetre a cikkírók az esküdtszéket hatékony védőfalnak látják a fejedelmi önkény ellenében, hatáskörét pedig ki kívánják terjeszteni polgári tárgyakra is. E célt szolgálná például a békebíróságok intézménye, amelynek bevezetését Tóth Lőrinc ugyancsak angliai példa nyomán javasolja. Általa a polgárok maguk döntenének kisebb-nagyobb vitás ügyeikben, meggyorsulna politikai fejlődésük – nagyobb erővel kötődnének hazájuk érdekeihez. (1839. VI. 2., 1843. II. 1 – 5.; az esküdtszékekről: 1837. VI. 29., 1839. I. 20., 1841. VIII. 12., X. 20.; a békebíróságokról: 1839. VII. 4-7.)
Mindezek az intézmények, intézkedések a folyóiratban a szabadság biztosítását célozzák. Nem kisebb horderejűek azonban a tulajdon előmozdítására szolgáló javaslatok sem. Legnagyobb részük – magától értetődően – a jobbágyfelszabadítás, illetve a szabad föld kérdésével kapcsolatos. A tőkés viszonyokra való áttérés érdekében a cikkírók hitelbankot, majd takarékbankot javasolnak, s lendületesen szorgalmazzák a polgári adásvételt, az adós-hitelező viszonyt megalapozó, mindenfajta vállalkozás és beruházás biztosítékául szolgáló váltótörvény életbe léptetését. Amikor pedig azt az 1839-1840-es országgyűlés elfogadja, lelkes magyarázóivá és propagálóivá válnak a folyóiratban. (1837. VI. 4., 1838. X. 13., 1840. IV. 19., IX. 17., 1841. IX. 14.) Javaslat hangzik el itt az ősiség eltörléséről, az erről szóló törvényjavaslat szövegét is megfogalmazzák, s az úrbériséggel kapcsolatosan is folyamatosan befolyásolni igyekeznek az országgyűlést. Még annak megkezdése előtt, 1839 februárjában cikket jelentetnek meg Sárváry Ferencnek, a kérdés szakemberének tollából, aki taktikusan próbál hatni a közönségre. Az 1832 -1836. évi országgyűlés jobbágytörvényeit kielégítőeknek nevezi ugyan, de nem tartja elég világosaknak és határozottaknak, s ahol szerinte hiányosak, ott új országgyűlési törvények meghozatalát ajánlja. (1839. II. 7.) A diéta befejezése után pedig összetett mezőgazdasági reformtervvel áll elő az Athenaeum: nemcsak az ősiség eltörlését s a jobbágy szabad birtokbírhatását javasolja, de a feudális függés egyöntetű eltörlését, a jobbágy szabad haszonbérlővé emelkedését is. Ezzel kapcsolatosan pedig már nem pusztán megengedő, hanem kényszerítő jellegű örökváltságot kíván, a magukat megváltó jobbágyok számára bizonyos mérvű adóelengedést, e célra nemzeti kölcsönbank felállítását, végül a papi tized átvállalását az ország által. Utóbb e fontos javaslatokat azzal is kiegészíti, hogy a kárpótlási kulcsot a törvényhozás állapítsa meg. (1840. X. 15 – 22.; 1841. II. 7 -14.)
Sűrűn esik szó a cikkek sorában a különböző technikai vívmányokról és kezdeményezésekről. 518Ez a téma annál is inkább érdekelte a közönséget, mivel az egyik szerző, Vásárhelyi Pál, Széchenyi közvetlen munkatársa a pusztító 1838-as pesti árvíz kitörése előtt több mint egy héttel figyelmeztetett a folyóiratban a közelgő veszélyre, s oly javaslatokat tett, amelyek – elfogadásuk esetén – a vészt legalábbis enyhítették volna. Vásárhelyi különben a Vaskapu szabályozásáról cikkezik itt, majd a budapesti állóhíd építéséről: a katasztrófa után elengedhetetlennek tartja a folyamszabályozásokat, mint a kereskedelem és földművelés fejlesztésének alapfeltételét. Lelket önt az elcsüggedt lakosságba annak részletes műszaki dokumentációjával, hogy állóhidat Budapesten az árvízveszély ellenére is lehet építeni. (1838. III. 1., 4., 11., VI. 14 – 17., VII. 5., VIII. 19.)
A volt saint-simonista Michel Chevalier a találmányok, gyárak, az ipari fejlődés, főként pedig a vasút elterjesztésében az emberiség üdvét látja, itt közölt cikkeiben szinte apoteózisát adja a közlekedés fejlesztésének. Nemcsak a gazdasági élet nagyszerű lehetőségét érzékeli benne, hanem az egyenlőség és a demokrácia előmozdításának eszközét is. Úgy véli, hogy az nemcsak a távolságokat rövidíti meg, hanem az osztályok közti távolságokat is. Tőle várja a kapitalizmus ellentmondásainak megszüntetését. (1838. VIII. 16., 19.) E felfogással rejtetten vitázva a jobbágyérdeket képviselő Vajda Péter inkább a csatornák építésének adja az elsőbbséget. Úttörő módon képzeli azt el: szövetkezés, a tehetősebb parasztgazdák társulása révén, akik összefogva, együttes tervezéssel öntözési szövetkezeteket hoznának létre Magyarországon. (1840. XII. 6.)
Az utóbbi cikkek már arra is utalni engednek, hogy az Athenaeum szerzői nem mindenben látják problémamentesnek a kapitalizmus távlatait. Ha nem vetik is fel oly gyakorta a tulajdonviszonyok, az elosztás anomáliáit, a tőkés kizsákmányolásnak kérdéseit, mint teszi azt ugyanekkor a Tudománytár, ők is vívódnak azokkal. Aggodalmuk pedig egy közelgő társadalmi forrongást illetően éppoly átélt és feszültségekkel terhes. Bajza már a folyóirat indulásának évében olyan cikket közöl, amelyik a tőke-munka ellentétet az olvasó elé vetíti. Egy 53 számjelű munkatárs – kiben valószínűleg Szalay Lászlót gyaníthatjuk – svájci forrás nyomán tanulmánynak beillő kritikát tesz közzé Nassau-Senior oxfordi professzornak politikai gazdaságtani kézikönyvéről, s abban dinamikusan vitázik a szerzővel, illetve másokkal. Vitatja mindenekelőtt azt a felfogást, mely a közgazdaságtan tárgyának csak a vagyont tartja, a jólétet nem. Hangsúlyozza, hogy e tudománynak azzal a kérdéssel is foglalkoznia kell, milyen célt szolgál a vagyon, jók-e vajon az azt illető törvények? Szalay, illetve forrása kereken tagadja az oly törvények jogosultságát, melyek halálra ítélhetik mindazokat, akiknek egyedüli vétkük, hogy nem földesurak vagy kapitalisták. Ebben „társasági szerkezetünknek egy nagy, egy véres hibájá”-t fedezi fel, s az ily szerkezet ellen még a lázadást is jogosnak ítéli. Polémiájának másik tárgya Sismondinak ekkor nálunk sokat vitatott rendszere. Vele abban nem ért egyet, hogy a svájci utópista gondolkodó egyedül az ember fizikai jólétében jelölte meg a közgazdaságtani kutatások feladatát, hozzátéve, hogy amennyiben e fizikai jólét a kormány által eszközölhető. A cikkíró azzal érvel, hogy az embernek másnemű szükségletei és élményei is vannak, s azt is tagadja, hogy mindezt csupán a kormány munkájára kellene korlátozni. Elismeri 519viszont Sismondinak egy nagy erényét: azt, hogy világosan rámutatott a tulajdonviszonyokat szabályozó törvények elégtelen voltára: „… a közvagyonosság haladó növekedése mindinkább hibássá, ügyenetlenebbé teszi annak szétoszlását, azon törvények következésében, melyek a vagyonszerzés, vagyis tulajdoni jogra nézve Európa minden civilizált népénél divatoznak.” (1837. IX. 14.)
Hasonló problémaérzékenységgel veti fel a vagyonelosztás, illetve a pauperizálódás kérdését Czilchert Róbertnek az a cikke is, amelyet Az általános elszegényedés és a párizsi szegény- és szegénybeteg-intézetekről írt. Ő az első, aki az utópista szocialisták, Saint-Simon, Fourier és Owen rendszereit az Athenaeumban ismerteti, jóllehet azokat „természetelleni s ábrándos rendszerek”-nek nevezi, és elveti. Velük együtt utasítja el Malthus népességkorlátozási eszméjét, valamint azoknak elgondolásait is, akik a régi időket kívánnák vissza. Még viszonylag Owen koncepciójában talál legtöbb elfogadhatónak minősített elemet. Értékesebb része írásának a kérdés gyakorlati részét illető javaslata: Czilchert mintául állítja a francia szegényápolás központilag kiépített hálózatát, mely egész sor kórházzal és más szociális intézménnyel rendelkezik. A falusi nép között élő orvosnak imponál az a társadalom, ahol az árvákról, betegekről, nincstelenekről állami intézmények útján, szervezetten gondoskodnak. (1838. VIII. 2 – 5.)
Egyedi szimptómák, mégis a munkatársakat eltöltő társadalmi nyugtalanságról vallanak Szemere Bertalan és Remellay Gusztáv megnyilatkozásai. Szemere, aki már híres útikönyvében felismerte, hogy a kapitalizmussal a kizsákmányolásnak csak a formája változott, egy fogházjavítási kötet ismertetése közben váratlanul felkiált: a szerző „nem látszik még csak sejdíteni sem a fourier-isták s más szocialisták ama egyetemi irányú magas eszméit, mikből növekedvén s fejlődvén s tisztulván az idővel, a polgári társaság újjá fog születhetni”. Folytatása e felkiáltásnak az életműben nincs, mindazonáltal újabb adalékot kínál arra, hogy reformkori utazóink sokat megláttak odakint a kapitalizmus árnyoldalaiból is. (1841. VIII. 15.) Remellay Gusztáv pedig tervezetet ad elő itt dolgozóházak felállításáról. Ha mégoly naiv is ez az elgondolás, mégiscsak kacérkodik bizonyos szocialisztikus elemekkel: a Remellay tervezte intézmény ugyanis nemcsak eszközökkel és hitelben nyújtott anyaggal látná el a szegénysorsú kézműveseket, hanem gondoskodna élelmiszereik beszerzéséről, konyhájukról, lakásukról, kórházukról, rendfenntartásukról, sőt az öregek ellátásáról is. (1841. XI. 30.)
Az Athenaeumban jelent meg az utópista eszmékról a korszak legelmélyültebb hazai elemzése: Lukács Móricnak Néhány szó a szocializmusról című akadémiai felolvasása. A centralista körhöz tartozó gondolkodó igen borúsan ítéli meg a kapitalizmus jövendőjét. Vélekedése szerint a pauperizmus rákfenéje rágja Európa nyugati államai jólétének gyökerét, s azt jósolja, hogy előbb-utóbb zivatar fog kitörni, halálos harc a mindennapi kenyérért. Harc, amely kérdésessé teszi majd a polgári társadalom alapját, a magántulajdont, amelyet egyébként Lukács is mindenképp megóvandónak tart. Abban reménykedik, hogy Magyarországot – helyzetéből kifolyólag – e bajok esetleg elkerülik. Ami az utópisták rendszereit illeti, a saint-simonizmus és Owen nézeteit ő is képteleneknek tartja, az előbbit azért, mivel „megsérti” a birtok szentségét, elszakítja a családi élet kötelékeit, az utóbbit 520pedig azért, mert az a foglalkozásokat életkor szerint osztaná fel. Jóval több rokonszenvvel szól viszont Fourier tanításairól, amelyek között „ép eszméket” is talál. Méltányolja, hogy a francia teoretikust a „legtisztább emberszeretet” vezette, nézetei között pedig megszívlelendőnek tartja azt, hogy az ipar teremtette haszonból a munkást is illesse arányos osztalék, ezáltal ugyanis segíteni lehetne meglevő kiszolgáltatottságán. Ugyancsak elfogadja a fourier-isták elgondolásai közül a társulási eszmét is, amely azután a centralisták ideológiájának alapvető elemévé válik majd. Végül egyetért Lukács Fourier híveivel a munkafelosztás káros voltát illetően is. Ő is úgy látja, hogy jelenleg a munkást a munka örök egyformaságával lélekölő foglalatosságra kényszerítik. Mindez azonban az értekezőnél éppúgy a kapitalizmus „kijavítására”, az esetleges forradalom megelőzésére szolgál csupán, mint általában centralista társainál. (1843. I. 53 – 66.) Ez jellemzi különben Kérinek A jelenkor társas élete címmel németből átültetett írását, valamint Beöthy Zsigmondnak Owen észhitrendszere címmel megjelentetett cikkét is: ezekben Lukács tartalmas előadásához képest új gondolati elemet nemigen találunk. (1841. XII. 9.; 1843. II. 177 – 179.)
A folyóirat ideologikus jellege és koncentrált liberális eszmeisége sokrétűen, új nézőpontok alkalmazásával tükröződik vissza az egyes szaktudományi produkciókban is. Ezek között – mint e korban általában – a történettudományé a főszerep: a munkatársak derekasan kiveszik a részüket e tudományág szemléleti és módszertani megújításában. A történetírás – mint arra már utaltunk – széles terepet kínál a hegeli eszmék alkotó alkalmazására. Ennek alapján az Athenaeum olvasói ez idő tájt hasonlóképpen megismerkedhettek a hazai nemesi osztályuralom és az uralkodó zsarnokság éles kritikájával, mint a Tudománytár közönsége. Annál is inkább, mert a tanulmányok nagy részét ugyanaz a Horváth Mihály írja ide, kit különben Bajza fedezett fel és sokrétűen támogatott pályakezdése idején.
E történettudományi anyag eszmei jelentése annál értékesebb, mivel rejtett küzdelem, az ellenzéki teoretikusok felszín alatti vitája eredményeképpen jut érvényre a folyóiratban. Kezdetben ugyanis alig láthatunk e téren többet itt, mint a rendi közfelfogás apológiáját, illetve korszerűsítését. Péczeli Józsefnek tárgyalt írásai – bár hasznosan járulnak hozzá az abszolutizmus megbélyegzéséhez – alig mennek túl a jó király – rossz király antinómián. Az az összefoglaló áttekintés is, amelyet 1838 –1839 folyamán tizenkét folytatásban tart érdemesnek a megjelentetésre a szerkesztőség, sem igen haladja meg a nemesi köztudat dogmáinak, elfogultságainak az új idők igényeihez való hozzáhangolását. Pulszky Ferencnek Eszmék Magyarország történetének filozófiájához című tanulmánya címe szerint történetfilozófiai elemzést ígér, voltaképp azonban csupán annyit nyújt, hogy néhány publicisztikus vezérelvet szembesít a történeti anyaggal. Legfőbb szempontja nemzet és haladás szembeállítása, annak hangsúlyozása, hogy az életben és a történelemben a nemzeti eszme a legfőbb érték. A nemzetit pedig változatlanul, a régi időket követve, a nemesivel azonosítja Pulszky Ferenc.
Okfejtése szerint a magyar történelem meghatározója az egyedül üdvözítő saját befolyás harca a mindig kártékony idegen befolyás ellen, a magyarságnak folyvást küzdenie kell Európa „ártó” szellemével. Mindez az ellentét azután nemzet 521és idegen király szembenállásában, illetve e királyok által támogatott idegenek nemzetellenességében ragadható meg. Pulszkynak már a kiindulópontja is abszurd: ami szerinte nem nemzeti, az soha a nép életével össze nem olvadhat. A magyarságnak sajátos bélyege van, mely Európától egészen „elkülönzi”. A nemzet eszerint a múltban csak akkor haladt, amikor a nemzetiség volt vezércsillaga, minden bajnak és társadalmi fonákságnak a „nyugati elpuhító elvek” az okai. A szerző ezért még Mátyás királyt is elmarasztalja: oly intézkedéseket hozott, amelyek a nemzet „lassú haladásán túlmennek”. Érdemének tudja be viszont, hogy harcolt a „nyugoti és szláv nemzetek erőtlenítő, lélekemésztő szelleme” ellen. Ez utóbbiból vezeti le Pulszky a török hódítás bekövetkezését is. (1838. VII. 29., VIII. 30., IX. 9., 23., X. 11., XI. 29.; 1839. VII. 18., 22., IX. 15., X. 3., 13.)
Pulszky nagymértékben kárhoztatja az „észképi rendszereket”, az Athenaeum állandó történetíró dolgozótársa, Horváth Mihály pedig éppenséggel ilyen jellegű történetfilozófiai koncepciót alkalmaz munkásságában. Horváth a hegeliánus Wilhelm Wachsmuthnak, a lipcsei egyetem professzorának, a korabeli német történetírás nagy tudású alakjának nyomán építi ki felfogásmódját, az ő nyomán fogalmazza meg az új eszméket közvetítő programtanulmányait is. Ezek közül az első – Szükség és szabadság a földi életben – már címével is Hegelre utal. A történelem mozgatójául a természeti világ szükségszerűségének és az emberi autonómia szabadságának állandó összeütközését jelöli meg az ifjú történész. Nézetei – az ember képességei révén urává lehet a szükségszerűségeknek, feladata az élet és mozgás, harc és egyesülés, a szabadság csak aktivitásnak terméke lehet – teljes összhangban állanak a szerkesztőség intencióival. (1838. XII. 27.) Másik, ugyancsak Wachsmuth eszméit átültető, Gondolatok a történetírás teóriájából című programcikkében a társadalom és a történelem dialektikája a nép szerepének felismeréséhez vezeti el Horváth Mihályt. Legfőbb törekvéséül tűzi ki, hogy nemzeti történetírásának lényege a nép élete, sorsa legyen. A nép története törzse az államénak: az állam történetét a népéhez kell viszonyítani, s nem megfordítva – vallja mestere nyomán Horváth. (1839. III. 17.)
Ez az az alapszempont, amelyik végighúzódik az általa megelevenített magyar történelmen is. Vázolatok a magyar népiség történetéből című, többrészes tanulmányában azt fejti ki, hogy újabbkori történelmünk nyomorúságainak legfőbb előidézője a feudális osztályrend és a Habsburg-államiság. Ugyanitt drámai módon állítja előtérbe – akárcsak a Tudománytárban közölt tanulmányaiban – a jobbágyság kisemmizettségét. Mindinkább történetírói módszerévé válik az, hogy a történeti múltban a jelen válságának analógiáit keresi meg és sorakoztatja elő. Ekként a nemesség hősiessége mellé az elemzésben odakerül osztályönzése is, a történelmi helyzet kényszere mellé a politikai irányítás elvakultsága is. A fennálló államhatalom elődje a legelvakultabb anarchia eszközeként jelenik meg a cikksorozatban. Horváth az addigi sajtóban páratlan merészséggel tárja olvasói elé az erkölcsi aljasság felülről alkalmazott politikai módszereit. Első történetírónk ő, aki ennek alapján Thököly és Rákóczi szabadságharcait is feltétlenül jogosaknak ismeri el.
522E nyomasztó múltidézés után némiképp kontraszt II. József időszakának értékelése. Olyan kontraszt, amely ugyancsak Kossuth agitációja felé mutat előre. Horváth Mihály ugyanis azt szűri le a korszak tanulságául, hogy a polgárosító reformok nemzetiség nélkül eredménytelenek. Ugyanakkor azt sem hallgatja el, hogy a nemesség főleg előjogainak védelmére szállt szembe a kalapos királlyal, a nemzetiség sokak szájában akkor is csak az önérdek védelmére szolgált. Amikor pedig a lap egy máramarosi olvasója elvitatni próbálja azt, hogy a Dózsa-féle parasztháborút követően a nemesség a jobbágyosztály egészét megfosztotta szabad költözési jogától, Horváth válaszában az 1514. évi törvényeket hazánk romlásának egyik főokaként jelöli meg: „Ismerjük meg, s adjunk ezen, a nap és hőség terhét viselő osztálynak minden lehető kárpótlást a kitűnt nehéz sanyarúságért” – szólítja fel az uralkodó rétegeket az 1839. évi országgyűlés megkezdése előtt három nappal a szerző. (1839. III. 31. -IV. 4., X. 20., 1840. I. 9 -16., illetve 1839. V. 9. és 26-30.)
Hasonló eredményekhez jut Ipar és kereskedés című értekezésében, azzal a kiegészítéssel, hogy emitt azt is megvilágítja: az ország jelenlegi gazdasági felépítése és jogi rendje megbénítja a termelőerőket, az anyagi érdekeket. Javaslatai – iparpártolás, tengeri hajózás, Kelettel való kereskedelem stb. – nem újak, de ezúttal mindezt egy történettudós vezeti le a múltból szükségszerűen következő teendőkként. (1840. III. 26.) Ugyanez vonatkozik az egyenlőség eszméjére is: Horváth azzal vesz részt az Athenaeum e körül folytatott agitációjában, hogy a demokrácia érvényesülését konstatálja az élet és a művelődés legtöbb területén. Ugyanitt rámutat arra, hogy az utóbbi időkben az egyház az arisztokrácia és a monarchia szövetségesévé vált. Katolikus pap először mondja ki ezt az igazságot Magyarországon (A népérdekek kifejlése honunkban. 1841. III. 7 – 9.)
Újat kezdeményez a folyóiratban Horváth a nagy francia forradalom megítélése terén is. Annyira, hogy Európa belviszonyai a francia forradalom idejétől fogva című tanulmányában 1789-ben jelöli meg az újkori történelem korszakalkotó határát. Szemében a forradalom lett a régi elhalásának és az új diadalának legfőbb érve és bizonysága, annak tanúságtétele, hogy megdőlhet a születés predesztinációja. Cikke hozzájárul a régebben oly sokat gyalázott történelmi folyamat hazai rehabilitációjához és tanulságai érvényesítéséhez. (1839. XI. 10.) Ennek érdekében közlik különben emellett a szerkesztők Karl Rottecknek, a délnémet liberális ellenzék vezérének, az idehaza igen sokat forgatott „Staatslexikon” társszerzőjének A forradalmi oppozíció című tanulmányát. (1841. XI. 18.)
Sokat tesz az Athenaeum a pedagógia tudományának megújításáért is. Erre az készteti Bajzát és társait, hogy az iskolák e korban már szinte megtestesítették az elavultság, a mozdulatlanság szellemét – gondoljunk például Tarczy Lajosnak a debreceni kollégium visszásságait feltáró írására. Nagymértékben közrejátszottak törekvéseikben a nemzetté válás, a feltörekvő népi és polgári rétegek igényei is, az érdekegyesítés politikájából fakadó társadalmi szükségletek. Eleven hatóerő Széchenyi útmutatása a nők társadalmi szerepének, nemzetnevelő hivatásának fontosságáról, a felismerés a nők funkciójáról a jövő hazafias polgáreszményének kialakításában. El nem hanyagolható tényezője volt végül a pedagógiai cikkek 523gyakoriságának az is, hogy a folyóiratba sok tanár dolgozott munkatársként, akik a lapban napi munkájuknak gondjait fogalmazták meg.
Pedagógus volt például Warga János is, aki már 1837 legelején felhívta a figyelmet arra itt, hogy a gyerekeket az összefüggések érzékelésére, fogalom- és ítéletalkotásra kell nevelni. Néhány hónappal később ugyancsak gondolkozásgyakorlatokat ajánl, szemben az emlékezőtehetség addigi egyoldalú és öncélú megterhelésével, illetve azt, hogy az iskolákban vezessék be a testgyakorlást és a hasznos tárgyak készítését. Korszerűek Wargának azok a javaslatai is, hogy állítsanak fel nevelő intézeteket a népiskolai tanítók képzésére, valamint létesítsenek gyakorló iskolákat és tanítóegyesületeket. (1837. I. 26., IV. 6., XII. 24.) Vajda Péter – aki később Szarvason egészen kiemelkedő eredményeket ért el a pedagógia terén – a pihenés, a játék, a szabad levegőn való mozgás fontosságára hívja fel a figyelmet. (1838. VI. 24 – 28.) Amit pedig Peregriny Elek javasol, az oktatásügy gyökeres átszervezését vonná maga után. Ő már annak megoldását várja pedagógustársaitól, hogy az iskola miképpen vezetheti a hon minden rendű polgárát hivatásához, mi módon lehetne azt képessé tenni arra, hogy a lehető legszélesebb közönséggel hasznos ismereteket közöljön. Elgondolása szerint a nevelő Szókratész eljárását alkalmazhatja legcélszerűbben, aki barátként, egyenrangú társként lépett fel, s tanítványait az „öngondolkodás erejé”-re nevelte. Ahelyett, hogy ismereteket adott volna át gépiesen, szellemi erőik ébresztésére törekedett. A jó pedagógus Peregriny értelmezésében eleven kölcsönhatást alakít ki diákjaival, nem parancsolójuk kíván lenni, hanem társuk, velük együtt dolgozó irányítójuk. (1841. IX. 9.; 1839. X. 17.)
Az Athenaeum szerzői előtt olyan iskolaideál lebeg, amely voltaképp Eötvös oktatásügyi elgondolását előlegezi. Hunfalvy Pál például falun és városon egyaránt mindenki által elvégzendő „nemzeti iskola” tervét terjeszti a közönség elé, Székács József pedig – bemutatva a kitűnően működő pesti evangélikus gimnáziumot – már a folyóirat pedagógiai eszményének megvalósulását köszönti. (1841. VIII. 8 -12., X. 14 -17., illetve 1840. IV. 12.) Egy újabb munkatárs, Terray Károly, német példákon okulva, nyilvánosakká, azaz a közönség által is látogathatóvá szeretné tenni az iskolákat, mások pedig a reáliskolák és általában a technikai képzés fontosságát hangsúlyozzák. (1842. VIII. 21 – 23., illetve 1838. V. 17., 1840. VII. 12.)
Mondanunk sem kell, hogy a munkatársaknak állandó gondjuk a népnevelés előmozdítása. Ebben Vajda Péter jár elöl jó példával. A néptömeg polgári életéről értekezve a szabadság megvalósítását a műveltségtől, azaz a nevelésügy felvirágoztatásától teszi függővé. A társadalmi szerepkört a testi és szellemi kifejlettség arányában osztaná el, azt indítványozva, hogy a néptömeg műveltsége arányában vegyen részt a polgári élet irányításában. Mindezt pedig Vajda a nép számára nem kéri, hanem követeli: „Igen, ideje van a tömegre gondolni, egész komolysággal gondolni rá, és célszerűleg gondoskodni róla.” (1840. II. 6 – 9.) Ugyanezt a gondolatot a szerkesztőség Macaulay egyik beszédének szövegével is megtámogatja: közlik azt a felszólalását, amelyet a híres angol történetíró a kézművesek könyvtára alapításának emlékezetére tartott. (1840. III. 8.)
524Kiemelkedő oldala volt az Athenaeum pedagógiai munkásságának a nőnevelés érdekében folytatott agitáció. E téren Helényi János kezdeményez, aki ugyan terjengős értekezésében még a tőle megszokott ideológiai kétarcúsággal képviseli ezt az álláspontot. Míg egyfelől a haza elmaradottságának főokát a nőnevelés elhanyagolásában látja, s a polgárosultság fokmérőjének a női nem mindenkori helyzetét tartja, másfelől a nők pályaterét a családi ház körére korlátozná, a művészettől eltiltaná őket, s aggályosan óvja valamennyiünket a nagyvárosok hatásától. (1837. XI. 16 – XII. 3.) Steinacker Gusztáv és Fáy András fejtegetései viszont már sokkal szabadabbak az effajta nemesi előítéletektől. Az előbbi, kezdeti leánynevelő intézeteink egyikének alapítója a „haza leendő polgárnőjévé” akarja nevelni növendékeit, alapos műveltséget és testnevelést igényel számukra, s ami ennél is fontosabb: a leánynevelő intézetekben nem engedne meg semmiféle társadalmi megkülönböztetést, osztályszempontot, csak a tiszta emberséget, önmunkásságot és önálló jellemnyilvánítást tekinti pedagógiai értékmérőnek. (1840. VII. 12 – 21.) Amit pedig az ő cikke nyomában Fáy András, nevelésügyünk átalakításának régi harcosa a nőneveléstől megkíván – az élet nehézségeire, küzdelemre, tevékenységre, gyakorlatra nevelés, a gondokkal való megbirkózáshoz szoktatás stb. –, az mind a szokásos nemesi hibák lehető elkerülését sugallja. Mindezt azután Fáy megtoldja egy sor gyakorlati javaslattal: ajánlja nevelőnőket képező intézet felállítását, a nevelőintézetek országos vagy megyei, városi felügyeletét s mindenütt a magyar nyelvű tanítás bevezetését. (1840. VIII. 9 – 26.)
Kivette a részét az Athenaeum az irodalomkritikai gondolkodás új áramlatainak megszólaltatásában és a képzőművészeti kritika hazai megalapozásában is. A munkatársak nagy része mind demokratikusabban értelmezi az irodalom fogalmát, mindinkább közelíteni akarja a társadalom időszerű mozgásához. Nemcsak a kor alapvető irodalmi irányzatainak, a romantikának és a népiességnek elméletét gazdagítják új ideológiai tartalmakkal, hanem úttörő módon segítik elő – társulva a Tudománytár hasonló kezdeményezéseihez – a realizmus meggyökerezését is. Különösen a regény és a dráma műfajának hazai kibontakozása köszönhet sokat az Athenaeum elemzéseinek.
Elsőként mindenképpen Eötvös József híres Victor Hugo-tanulmányát érdemes említenünk. Hugo Victor mint drámai költő címmel értekezve a nyugat-európai utazásából nemrégen hazaérkezett fiatal író Hegel nyomán az irodalom területén is két rendszer harcát fedezi fel, akárcsak az életben: romantika és klasszicizmus szüntelen összecsapását érzékeli. Hugo romantikájának felmagasztalása pedig arra nyújt számára alkalmat, hogy önmaga számára is meghatározza követendő esztétikai elveit. Ennek meghatározója a nép érdekeinek, az irodalmi alkotás népi gyökérzetének hirdetése, annak vállalása, hogy a költői mű elszakíthatatlan legyen a népi sors tükrözésétől, felemelkedésének ügyétől. Hugo főként azért nyeri meg A karthausin dolgozó író tetszését, mivel a dráma népszerű műfaját űzi, s mert ezáltal hasznos eszközökkel tud szolgálni a társadalomnak. A népre hatás elve érdekében kívánja meg Eötvös azt is írótársaitól, hogy minél erőteljesebb, érdekesebb hatásokat alkalmazzanak, hogy műveik közhasznú eszméket és erkölcsi gondolatokat terjesszenek. Ebből következően teljesen egyetért azzal, hogy 525Hugo a rútat is behozta a művészet körébe – a rútságért ő is a társadalmat tartja felelősnek. Amikor pedig Eötvös a francia költőnek azt a harcát méltányolja, amelyet az egyes népfajták, embercsoportok kitaszítottsága ellen folytatott, akkor már publicisztikai programját körvonalazza az Athenaeum hasábjain. (1837. X. 29.)
Barátjának, Szalay Lászlónak is Victor Hugo ad lehetőséget arra, hogy saját, a realizmus esztétikájára hajló kritikai elveit itt összegezze. Sainte-Beuve-nek a regényíró Hugóról alkotott portréját átültetve a valóság ábrázolását méltatja, vagy annak fogyatékosságait kéri a Notre Dame de Paris szerzőjétől számon. (1837. IV. 23.) Egy másik írásában az ember- és világismeret alaposságát, mélységét nyilvánítja az irodalmi rangsorolás mértékéül. Ennek nyomán állítja piedesztálra Horatius, Plautus, Moliére, Le Sage, Voltaire, Cervantes, Shakespeare, Fielding, Swift és Goldsmith vonulatát. (1837. V. 18.) Mindennek másik oldala: Vajda Péter – angol eredeti alapján – perifériára helyezi a német romantikát. Elítéli ugyanis, hogy ennek képviselői elhúzódnak a valóságtól, azt miszticizmussal helyettesítik, politikában pedig az abszolutizmus és a konzervativizmus apostolaivá váltak. (1838. X. 28 – XI. 1.)
A realista orientáció a folyóiratban másoktól sem idegen. Szontagh Gusztáv itt jelenteti meg azt a beszédét, amelyben a Kisfaludy Társaság szószékéről inti – Kisfaludy Károly munkálkodása kritikai irányáról szólva – a fiatal írókat tapasztalatszerzésre, élet-, ember- és világismeretre. Idők jele az a megállapítása, hogy katonai pályája nélkül az ifjabbik Kisfaludy lírai, sőt eposzi költő is lehetett volna, de dráma- és novellaíró nem. (1839. II. 14 – 17.) Szemere Pál a romantika elméletének hazai úttörője pedig a típusteremtés folyamatának leírásával próbálkozik meg. Mű és elv című tanulmányában többek között kifejti, hogy a „nemtő” – azaz az alkotói ihlet, a géniusz – sohasem egyik vagy másik egyedet, hanem azok egész tömegét tekinti át a természetben. E vegyes, heterogén, „fél-jellemű” tárgyakból vonatkoztatja el, alakítja egységessé művét. (1841. VI. 8.)
A népiesség elméleti továbbfejlesztése terén – mint annyi más vonatkozásban –Tóth Lőrinc kezdeményez. Néphit s népbabonák poézise címmel az említett hiedelmek és hagyományok gyűjtésére hív fel – fél évtizeddel Erdélyi János kutatómunkájának megkezdése előtt. A Grimm-fivéreket követve Tóth a falusi fonóházakban keresi a rajongással emlegetett népmondákat. (1837. XII. 7 – 10.) Három évvel később Pulszky Ferenc már ilyen irányú gyűjtésének elvi tanulságairól is beszámol. Egyszerre hangsúlyozza a népmondai anyag számottevő szociális erezetét és eredeti nemzeti koloritját. Ezért nemcsak arra hívja fel fiatal írótársait, hogy gyűjtsék a népmondákat, hanem arra is, hogy a magyarabb vidékeken tegyék azt. A népiesség és az azt hordozó nép már a nemzetiség és a nemzet alapjává kezd válni e szemléletben. Pulszky egyike azoknak, akik Kölcsey nagy hatású értekezésének, a Nemzeti hagyományoknak elvi felismeréseit áthajlítják Erdélyi János utóbb kibontakozó plebejus demokratikus koncepciója felé. (1840. VIII. 6.) Egy másik cikke viszont arra emlékezteti az olvasót, hogy vannak oly értelmezések is, amelyek szerint a népiesség a mélyebb valóságábrázolásnak ellenszeréül szolgálhat. Élet és művészet című fejtegetése a nemzeti, a népi, a valószerű művészeti kritériumaiban – egyszersmind a társadalmi-politikai szenvedélyektől lehető tartózkodásban – határozza meg a 526követendő esztétikai platformot. Cikkében Pulszky minden olyan mozzanatot élesen elutasít, amely erőteljesebb hatásokra tör, amely „szóhősiesség”. Lamennais, George Sand, Balzac és Victor Hugo alakja, illetve életműve testesíti meg számára a „szóhősiesség”-et. Csupa olyan alkotóé, akiknek neve az osztályellentétek feltárásával egyértelmű. Velük, mondanivalójukkal szemben orientál emitt a népiességre a szerző, sajátos módon épp a népköltészetet tartva legjobb irodalmi eszköznek a szociális tragédiák feltárása ellenében. (1841. III. 11 –14., IX. 16., XI. 7.)
Ami a képzőművészetet illeti, az Athenaeumban szorgalmazzák először megfelelő műgyűjtemények és múzeumok létesítését, mint ahogy itt esik szó érdemben először kiállításokról és az azt előkészítő műegyesületekről is. Ennél is többet jelent, hogy a folyóiratban megindul – Henszlmann Imre, kiváló művészettörténeti írónk közreműködésével – e művészeti ág elméleti művelése. Általános nézetek az aegyptusi művészetekről, A bécsi műkiállítás 1840-ben és Hogyan lehet korunkban régi műtárgyakat előadni? című cikkeiben Henszlmann irodalmár-társaihoz hasonlóan evokatív erővel képviseli művészet és társadalom, művészet és élet kölcsönhatásának elvét, utasítja el a klasszicizmus utánzás-igényét és eszményítő törekvését, az akadémizmus mindenfajta konvencionális megnyilvánulását. Ehelyett a nemzeti múlt kiaknázását kívánja meg kora képzőművészeitől, továbbá az élet és a mozgás tükrözését, egyéniséget és „jellemzetesség”-et. A művész saját korában keressen életet, kora életjelentéséről nem mondhat le – hangzik Henszlmann Imre később sok vitában sikerrel képviselt, pályakezdő volta ellenére is karakterisztikus állásfoglalása. (1840. IV. 2., V. 24., VI. 11.)
Rendkívül kiterjedt ideológiai felvilágosító munkáját az Athenaeum nehéz viszonyok közepette végezte. A cenzúrával mindig számolnia kellett, a laptársak akadékoskodásaival – mint erről még érdemben szólunk – ugyancsak, a titkosrendőri feljelentések pedig egymást követték. Hogy a cenzúra a gyakorlatban mit jelentett, annak egyik írásos dokumentuma fennmaradt: Toldy 1839. március 18-án kelt folyamodványa a cenzorhoz, amelyben Lamennais Le livre du peuple című híres röpirata kiszedett és eltiltott kritikájának engedélyezését kéri. Hasztalan: a cikk a lapban nem jelenhetett meg. A feljelentések listájáról pedig Kósa János Az Athenaeum és a bécsi rendőrség című tanulmányának jóvoltából tájékozódhatunk. A besúgók nemcsak az olyan írásokat denunciálták a lapban, mint Kölcseynek az erdélyi unióról és Fábián Gábornak Tocqueville nyomán az esküdtszékről írott tanulmányai, de még az antik klasszikusokból vett magvas mondásokat is. A titkos ügynök megállapítása sokatmondó: a szerkesztőség „arra törekszik, hogy a régi klasszikusokból való idézgetésekkel azok szövegeiben a liberalizmust és a demokrata felfogást megkeresse”. Annál elismerést keltőbb, hogy a lap szerkesztői a betiltás Szküllái és a letartóztatás Kharübdiszei közepette sem hagytak fel tevékenységükkel.
