Alapítás és program
Alapítás és program
Az 1832– 1836. évi országgyűlés – amelyen először ütköztek meg nyíltan a szerveződő liberális ellenzék és az aulikus konzervativizmus hívei – a haladó erők súlyos vereségével végződött. Az előterjesztett reformjavaslatok legnagyobb részét az udvar visszautasította, a hivatalban levő kormányzatot jóval reakciósabbal váltotta fel, az országgyűlés befejezése után néhány héttel pedig elfogatta az országgyűlési ifjakat s törvénytelen pereket kezdett az ellenzék vezetői ellen. A nyomasztó helyzet a haladó erők szétzilálódásával fenyegetett. Múlhatatlan szükség volt egy olyan sajtóorgánumra, amely a válságban középpontjává képes válni a haladó törekvéseknek.
Ezt ismerte fel Bajza József, aki – barátaival, Vörösmarty Mihállyal és Toldy Ferenccel együtt – már jó ideje tervezte egy politikai lap megindítását. Kezében volt ugyan az Aurora és a Kritikai Lapok, ezek azonban e célra alkalmatlanok voltak. Az előbbi szépirodalmi zsebkönyvként évente csupán egyszer jelent meg, az utóbbi pedig – ha mégannyira politikai tendenciákkal telítetten is – úgyszintén csak az irodalom, a kultúra kérdéseivel foglalkozott, s rendszertelen időközökben került a közönség elé. Bajzát viszont immár kimondottan ideologikus célkitűzések vezették. Barátai – mint arról már szóltunk – régebben irányítottak is ilyen jellegű folyóiratokat: Vörösmarty a Tudományos Gyűjtemény, Toldy a Tudománytár élén állt. Az ő nevük szerepelt azon a beadványon is, amelyben 1836 nyarán a kormányzattól lapindításra engedélyt kértek: Bajza neve ugyanis a Kritikai Lapok emlékezetes csatározásai nyomán – rosszabbul csengett „odafent”, mint az övéké.
1836. szeptember 26-án írták alá az előfizetők biztosítására szolgáló kezeslevelet, november 7-én terjesztették fel Pest megye rendjei pártolólag a kérelmet. A Helytartótanács november 29-én tudatta a megyével és a cenzúrai hivatallal az engedély megadását, a cenzor viszont csak karácsony előestéjén tartotta szükségesnek erről magukat a kérvényezőket is értesíteni. Bajzáék azonban már megelőzően hozzáláttak a szervezéshez. Az új lap előrajzát, amely a programot foglalta magában, már december 1-én közreadták, e hónap 7-én a Jelenkor, illetve a Hazai Tudósítások számához mellékelve szétküldték, s ezt a hónap végéig még négyszer megismételték. A december 12-én megjelent hirdetmény már a jövendőbeli munkatársak listáját is tartalmazta – harminckét nevet, a kor java szellemi erőit, túlnyomórészt Pesten lakó akadémikusokat. A névsor jelezte: elsősorban a pesti, az Akadémia körül szerveződő értelmiség tagjaira számítanak.
497A Bajza által megfogalmazott előrajz a haladás sebességére s az eszmék sugalló erejére hívja fel az olvasók figyelmét. Korukat a változások korának minősíti („ami tegnap igaznak tetszett, ma már nem az”), s ebből a tényből vezeti le a folyóiratok roppant hatását. Márpedig az új szerkesztők mindenekelőtt hatni akarnak, a nemzet művelt rendjeit befolyásolni, eszméltetni, s ebbe immár – Széchenyi útmutatásának követésére vall ez – beleértik „lelkes asszonyaink”-at is. Hogy népszerűségre, széles körű propagatív hatásra törnek, jelzi az a figyelmeztetésük, mely szerint lesznek olyan értekezések, melyek érdekesek lehetnek az osztály [értsd: akadémiai osztály] emberei számára, de a művelt közönség többségének élvezhetetlenek. S ezt a népszerűsítő funkciót tükrözi a leendő folyóirat tárgyköreinek felsorolása is: filozófia és pszichológia; nyelvtudomány; ország- és népismeret; történet- és életírás; a szellemi élet mozgásai; a természettudomány minden ágai; matematikai és mechanikai „tanítmányok”; szóló művészetek teóriája; költői és szónoki művek; szépművek ismertetése, emlékmondatok, aforizmák; egyveleges hírek. A jegyzékből kitűnik: éppúgy enciklopédikus folyóiratnak szánják születő orgánumukat, mint az előző vállalkozások szerkesztői. Az elavult műfaji koncepció ki is váltotta az új nemzedék képviselőjének, Szemere Bertalannak epés megjegyzéseit. Bajza azonban nem tehetett mást: szépirodalom és különböző érdekességek közlése nélkül ez idő tájt még reménytelen lett volna egy ilyen jellegű vállalkozás.
A szerkesztés helyesen járt el akkor is, amikor az írók közül először Kölcseyt kereste meg felkérő levelekkel. A Himnusz költője akkor már élő klasszikusnak számított, országgyűlési szereplése óta a közvélemény előtt roppant tekintélyt élvezett. Viszonya Bajzához a Conversations-lexikoni pör következtében kedvezőtlenül alakult, ezért először október 22-én Toldy, majd november 29-én Vörösmarty fordult hozzá, kérve támogatását. A költő azonnal felelt: december 2-i levelében megígérte közreműködését azzal, hogy azt csak az Athenaeum számára ajánlja fel, a kritikai melléklapban, a Figyelmezőben való szerepléstől elzárkózik. Az elvszerű igényességet, a minősítő szigort kötötte a szerkesztők lelkére útravalóul: „… inkább semmit ne kezdjetek, mint válogatás nélkül… . Higgyétek el azt, hogy »nincs miben válogatni « ki nem ment. Mert ha nem lesz válogatni való, miért legyen nyomtatni való?” 1837. január 4-én kelt válaszában Vörösmarty egyetértett Kölcsey intencióival. Megígérte, hogy igényesek lesznek – amennyire azt a hasznosság szempontja engedi. S abban a vonatkozásban is megnyugtatta nagy költőtársát, hogy a Figyelmező kritikái más jellegűek lesznek, mint annak idején voltak a Kritikai Lapoké. „A jégtörésre már nincsen szükség” – írta Csekére.
Nemsokára – még 1837 januárjában – megérkezett Kölcsey első küldeménye, közte a Parainesis s két törvényszéki beszéde. A mellékelt levélben komoly szemrehányással: az induló folyóirat egyik, a konzervatív angol politikust, Burké-t dicsőítő közleménye váltotta ki ellenérzését. Vörösmarty igazat adott Kölcseynek, de a cenzúrára hárította a felelősséget: „… ez talán utat nyithat a cenzúra előtt olyakra, miket magunk is javallunk.” Ugyanebben az 1837. február 13-án kelt levelében szenvedélyesen kifakadt lehetőségeik korlátozása ellen: „Nem képzelheted, mennyire szigorú, következetlen, sőt, mondhatni, őrülten szolgai itt, kivált 498heti iratokra nézve, a cenzúra … Nemrégiben két cikkelyt egészen kitörölt . . Egyik arról szólt, mi teszi hosszú életűvé az országokat, a másik a halálos büntetésről.” Vörösmartyék későbbi eredményei azután annyira megnyerték Kölcsey tetszését, hogy Toldyhoz intézett 1837 december 14-i levelében már a kritikai melléklapban való közreműködéstől sem zárkózott el.
Az Athenaeum első száma 1837. január 1-én, kritikai melléklapjáé, a Figyelmezőé 10-én jelent meg. Az előbbinek Bajza lett a szerkesztője, az utóbbié Toldy. A kéziratokat mindhárman elolvasták, s véleményeiket egyeztették. A szerkesztés demokratizmusához annyira ragaszkodtak, hogy azt – erre Vörösmartynak 1839. szeptember 3-án Toldyhoz intézett leveléből következtethetünk – még a helyesírásban alkalmazott elvekre is kiterjesztették. Az Athenaeum hetente kétszer, csütörtökön, illetve vasárnap jelent meg negyedrét alakban, negyedív terjedelemben, kéthasábos szedéssel, a Figyelmező hetente egyszer, keddi napon, félíven. A főlapból évente átlagosan 156 ívet juttattak el a közönséghez. A két lap együttes előfizetési ára viszonylag mérsékelt volt: félévre négy forint (a második félévben ezt öt forintra emelték). Az előfizetők száma szépen szaporodott: már az induláskor 900 volt, a második félévben pedig elérte az ezret. Az érdeklődésre jellemző, hogy az első félévből második kiadást kellett nyomatni, valamint az, hogy 1839 elején már nem tudtak újabb előfizetést vállalni. Az előfizetők száma ugyanis addigra meghaladta a tervezettet.
Legalább ilyen lényeges volt, hogy a munkatársi gárda létszáma is folyamatosan és nagymértékben emelkedett. A kezdeti harminckettővel szemben 1838 elején már negyvenkilenc főt tartottak számon, félévvel később ez a szám hatvanhatra nőtt. Az 1839. évi előfizetési felhívás nyolcvanhat munkatársat tart nyilván, az 1840. évi pedig százhuszat. A siker jele, hogy 1838 májusában már a tudományos és szépirodalmi rész különválasztását s az utóbbi számára Vesta címmel külön folyóirat megindítását tervezték. A Vesta – utóbb ezt a nevet Aurorára, majd Tavaszra cserélték – eszerint szépirodalmat, emellett képzőművészeti anyagot, hangászati szemlét, játékszíni krónikát és egyveleget közölt volna. A rá vonatkozó kérelmet azonban a helytartótanács 1838. november 3-án hiába terjesztette fel – Bécs ekkor már tartott az Athenaeum szerkesztőitől.
A szerzői gárda kiszélesedésében közrejátszott az is, hogy Bajza minden közleményt honorált, méghozzá e korban páratlanul magas tiszteletdíjjal. Ívenként 16 pengő forintot fizetett a szerzőknek, sőt Kölcseyt ennél is többel, 4 arannyal (azaz 24 pengő forinttal) díjazta. A Parainesisért például 10 aranyat kapott a költő. A lap fennmaradt nyugtáiból tudjuk, hogy például Vörösmarty 1837. január 20-án 300, február 28-án 60, április 12-én 50, Pap Endre 1838. április 15-én 10 forintot vett fel műveiért. Mindez annál is jelentősebb volt, mivel ennek előtte az Élet és Literatúra semmit, az Aurora pedig csak néhány írónak s csupán nagyobb munkáért fizetett tiszteletdíjat. A polgári jellegű honoráriumrendszer Bajza kezdeményezése nyomán honosodott meg a hazai sajtóban.
Folyóirata első volt abban is, hogy külön kiadóhivatalt tartott fenn, ahol az előfizetések ügyét függetlenített belső munkatárs – „expeditor”– intézte. Egy Molnár Sándor nevű alkalmazott látta el ezt a feladatkört, mely több volt a gazdasági 499vezetőénél. 800 váltóforint fizetés ellenében kötelessége volt meghatározott időpontokban a kiadóhivatalban tartózkodni, az előfizetések és kézbesítések ügyeit intézni, a két folyóiratot korrigálni, a szerkesztőket akadályoztatás esetén helyettesíteni s havonta két nyomtatott ívet fordítani. Mai értelemben véve az expeditor félig-meddig szerkesztőségi titkár volt tehát – találkozunk is Molnár Sándor fordításaival az Athenaeumban.
A lap tetszetős külső kiállításával is jótékonyan különbözött többi társától. Jó minőségű papíron jelent meg (1839 elejétől fiumei velinen nyomták), igen szép szedéssel, arányos címlappal, gondos tükörrel, a tudnivalók pontos feltüntetésével. A cím alatt a folyóirat meghatározása – „tudományok és szépművészetek tára” – olvasható, majd a kiadó szerkesztők neve: Schedel és Vörösmarty. Bajza – a tényleges szerkesztő – szerkesztőtársként szerepelt.
Az Athenaeumnak az is megkülönböztető sajátossága volt, hogy első évfolyama minden számának élén mottót közölt. E jeligék eszmeileg mindig összefüggtek a szám ideológiai cikkének irányával, azt nyomatékosították a szentencia hatóerejével – előlegezve ezáltal már valamit a vezércikk nagy jövőjű műfajából. Bajza a liberalizmus hazai vezérképviselőit, Kölcseyt, Széchenyit, Vörösmartyt stb. szólaltatta meg legtöbbször – közzétett jeligéik helytállásra, kitartásra, önvizsgálatra, küzdelemre, úttörő energiára ösztönöztek. Szakításra a megszokottsággal és megállapodottsággal. Az első szám élére például Berzsenyinek A Pesti Magyar Társasághoz intézett ódája gyönyörű két sorát választották: „Az ész az Isten, mely minket vezet / Az ő szavára minden meghajul.” Nemcsak a felvilágosodás vezérelvét hordozó első sor hangsúlyos itt, hanem a másodiknak kombattáns éle is. Függetlenséget, szellemi szuverenitást jelölnek ezzel a szerkesztők, az előítéletekkel való harcot ígérik. Egypár jellegzetesen irányzatos darabot idézünk a többi mottó közül: „Ereszkedjünk le a paraszt, tudatlan, együgyű községhez, akkor majd nem lesz annyi új szó, annyi hallatlan ejtés előttünk” (Csokonai); „Szinte mindenütt állíthatni elő élet javait s kellemeit, s ezek megnyerése nem annyira éghajlattól, földtől stb. függ, mint a lakosok nagyobb vagy kisebb ügyességétől” (Széchenyi); „E világban harc az ember élete; / Víni mással és magával kénytelen” (Virág Benedek) stb.
A lap programadó bevezető cikkét Gondolatközlés s annak eszközei címmel Bajza írta. Ebben túlságosan széles, ugyanakkor általánosságokban mozgó elvi megalapozását adja tevékenységüknek, túl is értékeli lehetőségeiket. A szöveg még nemigen árulja el a szerkesztő társadalmi realizmusát. Komolyságát, felelősségtudatát viszont, amellyel a munkát megkezdi, igen. A gondolatok közlését Bajza azért tartja alapvetően fontosnak, mivel annak révén az eszmék vizsgálatra kerülnek, le lehet szűrni a tetteket kormányzó elveket. Ezért adózik hódolattal az írás feltalálásának s a folyóiratoknak is: általuk minden eszme közkinccsé válhat. „A négy fal között fölemelt szózatot egypár nap alatt milliók, egypár hét alatt egész nemzetek meghallják” – túlozza el a folyóiratok jelentőségét Bajza. Lényegesebb ennél, hogy a fejtegetés folytatásában vall a maga rejtett aspirációiról is: a folyóirat-szerkesztőknek „ha lélekkel bírnak, gyakorta egy egész nemzet értelmi iránya kezökben van”. Ebből következően nála igen erőteljes az időszerűség és a helyi 500viszonyok felismerésének követelménye: a szerkesztőnek szerinte mindenekelőtt „Az olvasóközönség műveltségi fokát és értelmi körét” kell ismernie, „a jelen idő szükség szülte kívánatait” megértenie. Mivel pedig őt és társait kezdeményezésük révén a többi lap különböző vádakkal illette, méltatlannak tartva akadémikusokhoz a lapszerkesztést, Bajza leszögezi: „… a filozófiának és históriának egyes, speciális ágaira világosságot vetni, azokat kimeríteni s irántuk mind új, mind hasznos gondolatokat terjeszteni, nincs tökéletesebb eszköz ezen napi- és hetilapoknál.”
Az Athenaeum szerkesztője – mint azt Lukácsy Sándor találóan megállapítja – a támadások következtében túlságosan kiélezte bevezetőjének mondanivalóját és nagyon magas hangot ütött meg. Igazi programcikknek nem is az ő írását, hanem Kölcsey Parainesisét kell tekintenünk, melyet 1837. február 23-a és március 9-e között, öt folytatásban jelentetett meg a folyóirat. Annál is inkább, mert Bajzáék úgy érezhették: a klasszikus értékű mű igéi elsősorban nekik szólnak, az ő szerkesztői munkájukhoz adnak útmutatást. A szerző ugyanis a fiatalokhoz fordul, s a három szerkesztő közül, a legidősebb, Vörösmarty sem volt ekkor több, mint harminchat éves. A fejtegetések gyengéd bizalmassága s az egész nemzetre érvényes erkölcsi-életszemléletbeli modellépítés révén egyébként a folyóiratnak mindegyik olvasója azt érezhette, hogy Kölcsey közvetlenül őhozzá szól.
A költő-politikus azért adta közre elmélkedéseit itt, hogy általa emberi és polgári öntudatot fejlesszen ki a fiatalokban, felébressze bennük társadalmiságuk és sorsuk történetiségének érzetét, életük, jövőjük formálására, s ami annak előfeltétele: önmaguk szüntelen alakítására ösztönözze őket. Erre szolgált mindenekelőtt újtípusú, társadalmi indíttatású hazaértelmezése, mely esztendőkön át fog visszhangzani az Athenaeum évfolyamaiban. Kölcsey számára a haza nem idealisztikus fogalom, hanem emberi kapcsolatok sokasága s e szövevényben való tevékeny részvétel. A haza eleven kollektivitás, élő-mozgó társadalom. Az erről szóló fejtegetések során hangzik el először a liberális hazaértelmezés axiómája: a haza egyenlő a jogokkal. („… az egyes polgárnak a közdolgok folyásába tekinteni joga s kötelessége van.”) Ebből eredően a társadalmi cselekvést, a közéleti munkálkodást Kölcsey meghatározó erkölcsi sarkelvként köti olvasói lelkére.
A Parainesis egyéb vonatkozásokban is sorra olyan tanulságokat fogalmaz meg aforisztikus módon, amelyek – a folyóirat kontextusában – aláhúzták annak legfőbb eszmei indíttatásait. Ilyen volt például a művelődés és a szellemi önállóság szempontja. „Törekedjél ismeretekre! de ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek” – javasolja Kölcsey, majd olvasást, gondolkodást és egybehasonlítást kíván meg kora fiatalságától. Pontosan erre nyújtott tág lehetőséget éveken keresztül az Athenaeum is! A közhasznú ismeretszerzésnek ama eseménye, amelyet a Parainesis szerzője körvonalaz, az új folyóirat szerkesztőinek kultúrpolitikai-ideológiai vezérfonalává válik majd: „… Magányos ismereteket szerezni, hogy azok a sokaságra általplántálva közkinccsé váljanak; világos ideákból fáklyát gyújtani, melynél az együttélők előítéletek sötétségéből kiléphessenek; régi és új, idegen és saját tapasztalást egyesíteni, hogy a néptömeg előtt vezérelv gyanánt ragyogjanak; szóval minden ismeretet a kor szükségeire s kívánataira, a jelenlét nemesítésére s a jövendő előkészítésére fordítani s a lehetségig életbe hozni.” 501Kölcsey az élettel hozza kapcsolatba a tudományt, a társadalmi gyakorlattal, s nem az iskolával, mely előtte a feudalizmusnak valósággal megtestesítőjévé vált. (Az Athenaeumnak egyik legfontosabb programpontja a pedagógia megújítása lesz.) Annak lehetősége számára a tudomány művelése, hogy általa kortársait a nyilvános fellépésre, a provinciális elszigeteltségből való előrejutásra késztesse, hogy tudatvilágukat helyiből nemzetivé és nemzetközivé szélesítse.
Állhatatosság, küzdő szellem, társas összefogás, tettrekészség, emberszeretet, hit az életben és a haladásban, önalakító hajlandóság, közéleti hivatástudat és feltétlen elvszerűség – ezek azok az alapvető erények és életértékek, amelyeket Kölcsey az Athenaeum közönségének kőtáblaszerűen elébe állít. A szerkesztők tudatába pedig külön is bevés egy sor morális mementót: „… a valót és igazat .. . bátor szívvel kimondani és pártfogolni” kötelesség; „Közdolgokban szoros igazságot szólani s tenni, bár ezren vegyék is kedvetlenül, el nem engedhető kötelesség”; „Keressed a valót! Ez intés vizsgálatra int”; „Ki nem tett mindent, mit tennie kellett s lehetett volna, az boldog nem leszen.” Minden csalódás és csüggedés ellenére is – melyeknek árnya végighúzódik a fejtegetések szövetén – életbizalmat és küzdőkedvet sugároz ez a „lélektől lélekig” ható vallomás.
Kölcsey itt közzétett két fiktív törvényszéki beszédében mindjárt személyes mintát is nyújt a kívánt társadalmi magatartásra. (A gyilkos anya, A férj-ölő, mai címén: Gyermekgyilkos R. d. M. ügyében, Védelem P. J. számára, 1837. V. 24., illetve VI. 11.) E műveiben ugyanis hatalmas energiával száll szembe az uralkodó közmeggyőződéssel, ellene mond a feudális hatalom szerveinek, és az előítéletekkel szembeállítja a korszerű gondolkodás racionális felismeréseit, a világos logikát, az elmélyült ismereteket. S teszi mindezt messzemenően agitatív célzattal: érvelésének szónokisága, gondolatritmikus szerkesztése, az ismétlések, kérdések, felkiáltások sora szuggesztív módon ad példát arra, hogyan kell meggyőzni az olvasót. A retorikus stíluseszközök elmélyítik újszerű társadalom- és nemzetfelfogásának hatékonyságát. Nemzetfogalomét, amelybe mindenki, a legelesettebb ember is beletartozik. Elősegítik a fennálló rend korszerűtlenségének bemutatását, a megfelelő intézmények hiányainak érzékeltetését; az emberi tettek társadalmi meghatározottságának, a körülmények hatalmának, s egyáltalán: a kiszolgáltatott s egy vak mechanizmus által eltiport emberek sokaságának tükrözését. Konkrét esetek felidézésével – Kossuth követi majd zseniálisan ezt a módszert a Pesti Hírlap vezércikkeiben – világítja át az akkori társadalom elvakultságát és lélektelenségét, a létbizonytalanságot, az emberi jogok hiányát. Általuk az olvasó számára plasztikusan érzékelhetővé válik a haladás és a maradiság erőinek eltérő szellemi-erkölcsi karaktere, közöttük pedig a választás múlhatatlan kényszere.
