RAJZOLATOK A TÁRSASÉLET- ÉS DIVATVILÁGBÓL (1835–1839)
455RAJZOLATOK A TÁRSASÉLET- ÉS DIVATVILÁGBÓL (1835–1839)
A Regélő-Honművészt két évvel később, 1835. január 1-én követte második divatlapunk, a Rajzolatok a társasélet- és divatvilágból címen. Szerkesztője és kiadója Munkácsy János volt. A nyomdai munkákat a budai Egyetemi Nyomda, 1837-től pedig Füskuti Landerer végezte, később Gyurián és Bagó a „Vizi városban, Fő utca 150. szám” alatt. A Rajzolatok – miként a Regélő-Honművész – hetenként kétszer került utcára, nagy negyedréten, nyolc lapon, kéthasábosan. A nyomdával együtt változott a betűtípus, a címoldal, de még az embléma is. Az első, puritánul egyszerű, nemes vonalú klasszicizáló lantot díszesebb, virágkoszorúkkal övezett lant váltotta fel, míg végül 1839-ben megjelent a Janus-fő: egyik arca a lantból, kottalapból és festőpalettából komponált csendéletre, a másik a földgömbre, a körzőre és a tervrajzra tekint, az építészet és a tudomány szimbólumaira.
A Rajzolatok – a Regélőhöz hasonlóan – adott számonként egy divatképet, és – miként a Spiegel – évenként előbb két, majd hat arcképet, a Nemzeti Könyvtárat, a hazai közélet, illetve tudomány és művészet egy-egy reprezentatív alakjáról. A lap előfizetési díja megegyezett a Spiegelével, de a Regélőnél több volt, azaz félévenként 4 Ft, postán 5 Ft, 1837-től 5 Ft, postán 6 Ft. Kiállítása díszesebb, tükre kéthasábos és nagyobb, mint Mátray lapjáé. (A Regélő 16 oldal, de nyolcadrét.) Szedése, formája is tetszetősebb, csak a divatképek egyformán gondos kivitelűek mindkét lapban.
A lap címe jelzi az újat, a korszerűt. A rajzolat, rajz vagy életkép a kor legdivatosabb műfaja volt, a szépirodalmi sajtó jellegzetes terméke. A szerkesztő már a címválasztással elhatárolta magát a régitől, az újra, a divatra utalt. Munkácsy mozgékony, az új iránt fogékony zsurnaliszta volt, a kor még ritkaságszámba menő városi bohémje, akinek kenyeret az újságírás adott. Ő magát „az első magyar humoristá”-nak nevezte.
Munkácsy János 1802-ben született Nagyváradon, ahol atyja, a váradi jogakadémia kurátora volt. Munkácsy János a váradi premontreieknél kezdte iskoláit, Pesten járt egyetemre, a törvényt is itt tanulta. Aradon, majd a pozsonyi és a pesti királyi kúrián folytatott törvénygyakorlatot. 1829-ben hites ügyvéd lett. 1833-ban jelent meg első műve, a Rajzolatok az élet köréből. Ettől kezdve írónak készült, végül újságíró lett. 1834 márciusában folyamodott lapengedélyért. Lapja 1835. január 1-től 1840 végéig jelent meg. 1837-ben kérte, hogy Őr című rovatában politikával is foglalkozhasson, ezt azonban felsőbb helyen elutasították. Ugyancsak süket fülekre talált az a kérése, hogy 1838-tól Tudakozó és Utasító címen indítandó hirdetési mellékletre engedélyt nyerjen. 1839 második felétől sikerült politikai hírlapra módosíttatnia lapengedélyét; Budapesti Rajzolatok, politikai, és közhasznú ismereteket terjesztő lapok címmel és alcímmel látott napvilágot. Folytatása lett az 1840-ben indult Sürgöny, amely hetenként kétszer jelent meg Literatúrai Csarnok melléklettel. Ez időben Munkácsy egészségi állapota annyira megromlott, hogy 1840 végén már betegen költözött orvos öccséhez Aradra, ahol 1841. július 25-én meghalt. Egy év alatt elfelejtették, mindössze a 456Rajzolatok, illetve a Sürgöny jogutódja, a Pesti Hírlap emlékezett meg róla rövid közleményben. A Rajzolatok szerkesztője sok ellenséget szerzett izgágaságával. Könnyelmű, költekező ember módjára állandó anyagi gondok gyötörték, pedig elég szép számmal voltak előfizetői, Frankenburg visszaemlékezései szerint 650. Búfelejtőt a színészek vidám társaságában és a borban keresett. Sokat ivott. Korai halálát májbaja okozta. Politikai szereplésére nincs mentség. Súlytalan egyénisége nem tudta megtartani az egyenes úton, denunciánssá lett. Újságírói pályája második felében mindenre hajlandó volt, hogy lapja életét meghosszabbítsa. Munkácsy letagadhatatlan érdeme, hogy megérezte az „idő szellemét”, korszerű lapot indított és kitűnő segédeket vett maga mellé: Csató Pál, Nagy Ignác, Garay János, Hazucha Ferenc, majd Frankenburg Adolf személyében. Munkájukban nem akadályozta őket, hagyta, hogy szabadon érvényesíthessék elképzeléseiket. Következésképp a mindenkori „segédtag” egyénisége nyomta rá bélyegét a lapra. Munkácsy nevét az irodalomtörténetben szerkesztői munkássága mellett nagysikerű „tüneményes vígjátéka”, a Garabonciás diák tartotta fent, amely Nestroy Lumpácius Vagabundusának ihletésére keletkezett. Ebben naivul, esetlenül, de megjelent a színpadon az aktualitásokkal fűszerezett pesti élet. Valami ehhez hasonlóval – a kor ábrázolásával – kísérlezett Rajzolatok című lapjában is.
A Rajzolatok 1835. január 1-i, első számában jelent meg a cím nélküli bevezető, amely kijelölte a programot. A Rajzolatok „az életet s a világot kívánják … világos és vidám, sötét és szomorú oldalaival s színeivel, fényével és homályával, de mindenkor nyájas alakban, azaz: elbeszélésekben, életleírásokban, divati s művészeti tudósításokban, napi jelentésekben, tréfákban, stb. lehető legnagyobb számú s csínú képekben, úgy, amint van, tehát tarkán előrajzolni, előtükröztetni; ez a mi lapjaink célja, s ha a Rajzolatok írója és írói ezen vállalatuk s ügyekezetük közben, valami kis hatással fognak talán lehetni a nemzeti nyelv, a nemesebb ízlés s a műszorgalom, szóval a társasélet és a divatvilág emelésére a hazában, mire tán nem kevés szükségünk van, folytatja a bevezető, akkor azt fogják hinni: hogy nem rajzoltak mindig s egészen a homokba vagy Dunába s hogy így munkájuk nyomát szél és habok egészen el nem viszik”. A Rajzolatok beköszöntője igényesebb mint a Regélőé, de az igazi különbség nem a színvonalban van, hanem a célkitűzésben. A Rajzolatok, mint határozottan kimondta, az élet ábrázolására törekszik szépirodalmi (novellák, életképek) és publicisztikai írások (levelek, illetve hazai és külföldi beszámolók) segítségével. A célkitűzés jelentős, még akkor is, ha az csak a maga naiv módján és csak részben valósulhatott meg, de a lap kísérletezett a hazai és a pesti élet bemutatásával. Az első jelentkezése annak az igénynek, amely a negyvenes évek kritikájával, elsősorban Erdélyi János írásaiban, már követelésszerűen fogalmazódott meg.
A Rajzolatok bevezetője és kiállítása kezdettől fogva nagyobb igényről és ízlésről tanúskodott, mint a Regélőé. Mátray érzelmesen gügyögő hangja, amellyel a „nővilághoz” fordult, túlhaladottabb volt, mint Munkácsy humoros „jópofasága”. Ezzel egyéni színt adott lapjának. Az „újdondászi” könnyedséggel a tudós és népszerűségre sohasem jutott akadémiai lapoktól határolta el magát. E téren azonban nem ismert mértéket. Mind nagyobb adagokban tálalt humora 457nyegleségbe és ízléstelenségbe fulladt. Az 1838-ra kibocsátott előfizetési felhívásban ekképp jelentette be a közlésre kerülő polémiákat: „… egy kis harc és háború! vérontás és kard nélkül csupán a gágogó gúnárok [értsd: Bajza] tollára … (Und darum keine Feindschaft nicht! … ) (Ez utóbbi már a Spiegelre vonatkozik.) Egyik reklámversikéje imigyen hangzott: „Kis-Komárom, Rév-Komárom, itt az újság olcsó áron!” A címoldalon pedig a következő közlemény állott: „… megjelenik e napi lap hetenként kétszer …„.
Csató Pál volt az első segédszerkesztő. Csató (1804–1841) egyike volt a kor legtöbbet ígérő tehetségeinek. Igen képzett és sokoldalú újságíró, akit vonzott a lehetőség, amit a sajtó kínált: „… a folyó- és hírlapokba írásra mindig nagy hajlandóságom volt, mivel itt a gondolat legtöbbeknek s leghamarabb közöltetik”– mint később a Hírnökben írta. Csatót elsősorban hite a sajtóban vitte újsághoz: „Az én hiúságom az, hogy még életemben szeretem látni a fát vagy fácskát, mely az általam ültetett magból kelt, azaz szeretem, ha írásom most, a velem együtt élőkkel olvastatik, s az abban netalán foglalt egy-két idea most mindjárt kerengésbe s rostálásba jő; mert azt hiszem, ha az utókorra hatni iratainkkal szép és hasznos, a jelen korra hatni velök sokkal édesebb, biztosb, könynyebb és talán inkább is kötelesség. Azért igyekszem s igyekeztem gondolataimnak minél nagyobb világosságot és tisztaságot s a kifejezésnek, melybe öltöztetem, bizonyos átlátszóságot és könnyű menetet adni …, hogy így a gondolat egészen és azonnal felfogathassék s az olvasót mintegy akaratlanul is magával ragadja.” Csató szavainak igazságát, újságírói hitvallását írásai hitelesítik. Az általa megszabott irány és igény korszerűvé, színvonalassá tette a Rajzolatokat.
Munkácsy lapja és a Regélő egy-egy évfolyamának összehasonlítása rávilágít a kettőjük közti különbségre. Az 1835-ös Regélő – a szépirodalmi rész – provinciális, csúnya kiállítású lapocska, míg a mellette egyszerűségében is elegánsnak ható Rajzolatok a polgári Európa levegőjéből szippantott. Az olvasók ízlését természetesen ez utóbbi figyelembe vette, itt is volt Humoristicai lecke, Hírek és vegyes közlések, a lap egysége azonban megmaradt, nem esett szét sok kis apró rovatra. A főhelyen „az életet ábrázoló” elbeszélés vagy az életkép felé közeledő rajz, kép állott, leggyakrabban folytatásokban. A „segédtag”, Csató Pál gondosan válogatta meg szerzőit, hadat üzent a névtelenségnek. Írókkal dolgoztatott, mégpedig ígéretes tehetségű fiatalokkal és a hozzá hasonlóan gondolkodó, irodalmi elképzeléseit támogató idősebbekkel. A három váradi ifjú: Hazucha, Kuthy Lajos, Lukács Lajos, a tehetséges, fiatalon elhalt novellista, állandó munkatársa volt, ugyanúgy, mint Gaal József és Tóth Lőrinc. A már beérkezettek közül Karacs Teréz, Vajda Péter, Ney Ferenc, Császár Ferenc dolgozott a legtöbbet ekkor a lapba. Határozottan megmutatkozott az a törekvés, hogy az írók eredetit adjanak: az életet, mégpedig a hazai életet ábrázolják. A hazai történet, egy-egy sajátságos figura (mint például Vajda „Renyhe Jankója”, a „Pató Pál úr” népi megfelelője) mellett megjelenik a hazai táj, sőt némi couleur locale is. Az életkép, a rajz felé közeledő elbeszélés egyetlen számból nem hiányozhatott. Állandó rovat volt a Költemények, s Ország- és népismertetés és a Játékszíni Krónika. A többi váltakozott, így például az Életírás, a Természettörténet, illetve váltakoztak a főváros 458vagy a vidék művészeti, társadalmi eseményeiről szóló beszámolók. Az 1835-ös évfolyamban nagy szerepet kaptak a külföldi és a hazai levelek, s az egyes országokról készült ismertetések. A hangsúly ezekre került, mert Csató fontosnak tartotta a polgári életforma és műveltség, művészet és gondolkodásmód népszerűsítését. Mindezt nagyvonalúan tette. A hazai németség művelődés- és életeszményén átlépve, a legnemesebb polgári hagyományú országokkal: Franciaországgal, Angliával és Hollandiával, azok társadalmi és kulturális életével igyekezett megismertetni olvasóit. A külföldi levelek mellett (Csató, Uzdi [Vajda Péter], Petrovics Fridrik levelei) ezt a célt szolgálták a színes leírások, mint például A nevelés Párizsban, Éjszakamerikai literatúra, A kölcsönkönyvtárak Párizsban, Költő és tudós Párizsban vagy Néhány szó az angol famíliai viszonyokról. Ezek a cikkek a polgárosodásnak nemcsak külsőségeire hívták fel a figyelmet – azaz a felszínre, a divatra – hanem tartalmára: a polgári szabadságra és a polgári szorgalomra. Zsivora György a franciák dolgos serénységét dicsérte. Petrovics a gazdag, mert jól szervezett holland falusi gazdaságokat, Uzdi (Vajda Péter) az angol nők nevelését (A nők Angliában), Fogarasi János pedig a bécsi hangverseny-élet színességét. Szó volt a francia 1789-ről és O’Connel parlamenti tevékenységéről.
A Rajzolatok 1835-ös évfolyamában érvényesítette az „irányt” a hazai tudósításokban. Csató ismerte újságírói feladatát: „Most már, mi az újság, a hírlap egyéb, ha nem a közügynek, a civilizációnak s országos érdekeknek minél józanabb s figyelmesebb orgánuma?” Míg a hazai viszonyokról szólva általában panaszkodtak íróink, Csató rámutatott a bajokra és egyúttal konkrét megoldást is ajánlott, így például nagyváradi levelében. Beszámolt arról, hogy Váradon járva meglátogatta a Csokonai búcsúztatta Rédeyné Kácsándy Teréz síremlékét, aki Kazinczy Ferenc „imádott Susyjának” testvére volt. Elismeréssel szólt Ferenczy István emlékművéről, de felháborodásának adott kifejezést, hogy azt a rongálástól féltve elzárják a néptől, a „canaille”-tól. De szabad-e „canaille”-t emlegetnünk a 19. században? – kérdezte Csató. Magunk tesszük azzá a népet, ha megtagadjuk tőle a szép élvezését, a nevelést, ízlése és érzései pallérozását. Váradnak e téren példát kellene mutatnia: közkönyvtárak, képtárak létesítésével. Hol a haladás – kérdezi, amikor a 20 ezer lakosú városnak nincs egy színháza, egy hangversenyterme, egy nyilvános könyvtára vagy képtára! „Valóban, úgy látszik – folytatja Csató –, megkívántatnék, hogy néhány nagy birtokú helyett mi szegény patrióták tennők le a 10 pengő Forintot. Az ilyesek … engem a sírásig tudnak búsítani. A leghidegebb vérrel tekintve a dolgot ez a természet elleni s antisocialis – társaságelleni – állapot méltán magára fordítja minden gondolkodó figyelmét. Legyen annak az oka oktatás és nevelés hiányos volta, a mezei s kézművi hazai szorgalom s kereskedés alacsony állapotja, pénz szűke, közértelmesség s közszellem hiánya, vagy akármi más, mit és miket hiszem akárki is jobban tud, mint én, azt és ezen okokat nem érzeni, elháríttatásokon, mennyire körülményink s minden erőnk egyesített munkálkodási terjeszkedhetnek, nem ügyekezni – szégyen egy polgárnak. És ez a dolog nemcsak Nagyváradot, hanem az országnak minden másod rangú városát legközelebbről érdekli. Biharnak képviselői mindenkor elöl állottak, valahányszor a haladás és a nemzeti nagyság elveiról van szó, de az elv elfogadásától 459annak tettlegi, nyomonkinti, bölcs, szakadatlan alkalmazásáig szörnyű a messzeség … Kint a szép szó, bent, kebelünkben az önzés és visszavonás mindenütt.”
Komoly, felelősségteljes hang szólt azokból a cikkekből is, amelyekben Csató a magyar színház helyzetével foglalkozott. Erélyesen és pontosan fogalmazott, miként újságírói hitvallásában ígérte. Siránkozás és panasz helyett tenni kell! Azt ajánlotta, hogy lapjaink rendszeresen foglalkozzanak az előadásokkal, a közönség pedig buzgóbban látogassa a színházat. A sajtó nyilvánossága helyreállítja a színészek tekintélyét, növeli önbizalmát, a nagyobb érdeklődés pedig javítja anyagi helyzetüket. Mindez együtt meghozza az óhajtott színvonalat is, vallotta és hitte.
A Rajzolatok írásai – szépirodalmi és publicisztikai cikkek egyaránt – magasra törtek: nem alkalmazkodni akartak az átlagízléshez, inkább magukhoz emelni az olvasókat és az írótársakat. A polgári fejlődés távlatai vonzották Csatót és legtöbbet dolgozó munkatársát: Vajda Pétert. Az angol, a holland, a francia mintára tekintettek; a nevelést, a társas élet szabadságát, a polgári egyenlőséget szerették volna megvalósultan látni itthon is. Szenvedtek a provinciális, nagyhangú, külsőséges és az értéket nem becsülő hazai világban. Művelni és csiszolni a hazai közönséget, kihajtani mindenkit Nyugat-Európában utazni, hogy lásson és tanuljon – ez volt a cél. A Rajzolatok úti levelei, külföldi tudósításai a mintát adták, a hazai beszámolók és az elbeszélések pedig „az élet ábrázolásán” át bírálták a hazai viszonyokat. Egy-egy írásuk – szókimondásban, lényeglátásban – már a hat évvel későbbi Pesti Hírlap cikkeit idézi. Ugyancsak a későbbi követelésekre, a negyvenes évekre utalnak azok a vidéki rajzok, amelyek a sajtó segítségét igénybe véve szolgálták a haladást; itt a polgárosítást, a polgári egyenlőség terjesztését, a liberális reformok elodázhatatlanságának felismerését.
Az irodalmi hagyományt két név példázta: a „nagytudományú”, a „lángész” Csokonai és Kisfaludy Károly. Az előbbit Csató, az utóbbit Munkácsy méltatta.
Az 1835-ös Rajzolatok kimagaslott korából. Volt iránya, szerkesztői koncepciója és elvi meggyőződése. Szépirodalmi anyagával és publicisztikai írásaival színvonalat jelentett. A segéd, az alapos francia és angol műveltségű Csató Pál irányította munkatársait, nevelt magának fiatal írókat, tette azt, amit például a Regélő szerkesztője, Mátray Gábor elmulasztott. 1835-ben úgy látszott, hogy a Rajzolatok magja lehet az új irodalomnak, kristályosodási pontja a polgári tájékozottságú és ízlésű, művelt írói tábornak, amely vallotta a politikai és társadalmi átalakulás szükségességét, mégpedig az egyenletes fejlődés, a reformok útján. Munkatársai a hazai polgárság, kispolgárság tagjaiból verbuválódtak, néhány nemes származású kivételével. (Ez utóbbiak máris honoráciorként, értelmiségi módjára éltek.) Csokonai és Kisfaludy Károly hagyományait magukénak vallva az életet „rajzolták”, azaz az ő felfogásuk szerint az élethez közelítő, a hazai mindennapokból merítő irodalmat népszerűsítették, amely már tartalmazott valóságelemeket. Az illúziók világa helyett a mindennapokra figyeltek. Józan polgári racionalizmus, társadalmi érzékenység, a nagyhangú, melldöngető hazafiságtól, a nemesi múlt romantizálásától való idegenkedés jellemezte őket. A nevelés, a praktikus szemlélet, 460a felvilágosodás, a ráció, az értelem elsődlegességét emelték ki, óva a hazai ábrándozás, a szív-politika veszélyeitől. („Ábrándozunk és ezt az ábrándozást átvisszük a tudományokba, politikába, művészetekbe” – írta Csató.)
Nagy ígéret volt a Rajzolatok első évfolyama, a hozzáfűzött reményeket azonban nem váltotta valóra. Az irányító személyiség, Csató – feltehetően anyagi okok miatt – összekülönbözött Munkácsyval és elhagyta a lapot. Csató Pált sorsa más vizekre sodorta. E „nem közönséges kritikai és polemikai tehetség” – mint Vörösmarty írta róla – elindult a pályán, mely a meghasonlásba vitte s amelynek végén „cudarságig elkeseredett” (Vörösmarty). Vörösmartyt nem fűtötték Csató ellen azok az indulatok, mint Bajzát vagy Toldyt. Még a nagy polémiák után is sajnálta Csatót: „örömest visszaváltanám – írta – a literatúra itt jobb hasznát vehetné.”
1836-ban Nagy Ignác váltotta fel Csatót. Változott a szerkesztősegéd, változott a lap. Nagy Ignác (1810–1854) a 30-as évek elején, főleg Kisfaludy Károly munkássága nyomán, addigi német irodalmi törekvéseit a magyarral felcserélve, élete végéig a magyar sajtó és irodalom jellegzetes munkása lett. Újságírói pályáját a Rajzolatoknál kezdte, a Jelenkornál folytatta. Élénk, mozgékony elme volt. Volt szeme a valóság meglátására s különös érzéke az élet fonák és humoros dolgainak kiemelésére. Sokszor már a groteszk ábrázolásának határát súrolta. A Rajzolatoknál ingyen dolgozott abban a reményben, hogy Munkácsy később a tulajdonjoggal együtt átadja lapját. Reménye nem teljesült, mert Munkácsy nem tudta a Rajzolatokat terhelő adósságait kiegyenlíteni, így átadni sem. Nagy Ignác segédsége nem tartott tovább, mint Csatóé.
Szerkesztése idején a Rajzolatok az „újság” felé közeledett, amelyben a hír, az újdonság uralta a terepet, és a szórakoztatás volt a legfőbb cél. Természeti ritkaságok, Egyvelegek, Színi anekdoták, Tréfafűzér – mindmegannyi új rovat, amelynek feladata a közönség mulattatása volt. 1836-ban visszaesett a szorosabban vett irodalmi anyag minősége és mennyisége. Megnőtt a névtelenül közlők száma, ami annyit jelentetett, hogy az eredetiség igénye eltűnt és a segéd, Nagy Ignác maga töltötte meg lapját a külföldi lapokból „ollózott” cikkekkel. 1836: a lap történetében jelentéktelen év. Előfizetők toborzása és szórakoztatása: ez jellemezte. Elmaradtak az előző év politikai érdekű, jóértelemben nevelő és közéletiséget hirdető írásai. Egyetlen újdonság a Honi képek megjelenése volt, amelyek a maguk történet nélküli ábrázolásmódjukkal, kedélyeskedő csevegéseivel a hazai életkép sikeres kezdeteire utalnak.
Az 1837-es év ismét új segédszerkesztőt hozott Garay János személyében. Garay ekkor már négy éves újságírói múltra tekinthetetett vissza. 1833-tól kezdve a Regélő belső munkatársa volt, Mátrayval felváltva gondozta a színi rovatot és részt vett a Honművész szerkesztésében. A Regélőtől csekély havi díja – 25– 30 Ft – vitte Munkácsy mellé, ahol nagyobb jövedelemre volt kilátása. Vonzerőt jelentett a nagyobb lehetőség is, amit Munkácsy a lap kiállításában biztosított számára, sőt arról is szó volt, hogy átengedi Garaynak a Rajzolatokat. Az előző évhez viszonyítva javult ugyan a lap színvonala, az előfizetők száma azonban mégsem nőtt meg annyira, hogy Munkácsy nagyobb fizetséghez juttathatta volna segédjét vagy az adósságot tisztázva átadhatta volna szabadalmát. Garay, miután a drága Pesten 461nem tudott megélni, átment az olcsóbb Pozsonyba, a Hírnökhöz. Orosz József töbet ígért és adott.
Garay János ötletgazdag újságíró volt, mint a Honművésszel bizonyította. Íróként már ekkor is jó nevet szerzett magának. Verseivel, majd később a reformkori Pest jellegzetes alakjainak ábrázolásával – a háziúr, a kisinas, a sípládás, a kórvitéz, a tejesasszony stb. – nagy népszerűségre tett szert. Mestere volt a „tollrajz”-nak (Tollrajzok, Pest, 1846.), a népünnepek, majálisok, búcsúk stb. leírásának. A Rajzolatokat átvéve rendet teremtett a Nagy Ignác-féle összevisszaságban. Újonnan indított rovataiban minden a maga helyére került. Segédsége idején volt a legtöbb rovat, tizennyolc. Mátray mellett töltött négy éve meglátszott a Rajzolatokon: sokoldalúan tájékoztatta olvasóit. Eltűntek a lapból a furcsaságok, a groteszkbe hajló jelenetek, megnőtt a novellák száma és a kalandos történetek, az úti levelek és külföldi tudósítások száma. Sok volt közöttük a fordítás, illetve, „hazaisítás”. A külföldi irodalmat Byron – Kazinczy Gábor fordításában –, Schiller, Gogol, Balzac, Börne és Heine képviselték. Garay írói és emberi példája Vajda Péter volt, aki „lehozta a világosság fáklyáját az égből, hogy meggyújtsa velök az agyakat, „magas képeket remekelt elő, hogy gyarló világunk utánok képződjék, magvakat teremteni, mint az örök erő, hogy az első tavasz langy lehelletével egy új dicsőbb világ sarjadozzék napra”.
Garay idején kitágult a munkatársak köre, azokat is megnyerte, akik korábban csak a Regélőnek dolgoztak. A lap azonban nem adta azt a kisugárzást, mint 1835-ben, annak ellenére, hogy szinte az egész akkori magyar újságíró társadalom képviseltette magát, egyetlen csoport kivételével: Bajza és barátai nem közöltek a Rajzolatokban.
1838-ban Hazucha – Kelmenfy László – vállalta a szerkesztőséget. Vele egy Csató Pálhoz hasonlítható művelt, a politika és a „socialis”, azaz társadalmi kérdések iránt fogékony író kezébe került a lap sorsa. Hazucha (1813 –1851) sokat élt át és tanult, mire Munkácsy segéde lett. Elvadult árvagyerek volt, amikor a Bihar megyei alapítvány jóvoltából Nagyváradra került iskolába. Orvosnak, majd földmérőnek készült, újságíró lett. Környezetébe nehezen illeszkedett: „Lelkületénél, alkatánál, meggyőződésénél fogva hajthatatlan, önállóságra törekvő, önbecsét mélyen érző ember volt és akart lenni. Ezért aztán hajlandó volt mellőzni a társasági formákat s némi gyönyört talált a szögletességben, kiválóságot a nyerseségben” – mint Ferenczi Zoltán jellemezte. Tudjuk róla, hogy olvasta és jegyzetelte Fourier műveit; feltételezhetjük, hogy a polgárpukkasztás, amire Ferenczi céloz, valójában a nemesi világtól való elszánt és tudatos távolmaradás, a plebejus és a polgár idegenkedése a hazai nemesi világtól, mint azt több reformkori írónknál tapasztaltuk: Vajda Péternél éppúgy, mint Erdélyi Jánosnál vagy Henszlmann Imrénél. Hazuchán, „kirgiz nevén”és külsején sokat élcelődtek, például Lauka Gusztáv, Vahot Imre pártfogoltja. Igaz, hogy az ő külsejében és modorában semmi mesterlegényes nem volt, mint Hazucháról mondotta, ám könnyen csinált adósságot, amit elfelejtett rendezni, és ha kérték tőle, még ő állította pellengérre hitelezőit.
Hazucha nagyra becsülte Csató Pált. Az ő nevét írta a lap zászlajára, amikor kitört a triásszal a háború. Hazucha jelenlétéről vall az 1838-as évfolyamra kibocsátott 462előfizetési felhívás, amely a lap főirányát továbbra is a többitől megkülönböztető eredetiségben jelöli meg, mert „a nemzeti szellemet vagyunk kötelesek mindnyájan emelni, annak józan irányt adni, s e célt hihető biztosabb érhetjük el a néha tán törékeny, hibás és gyönge, de nemzeti lelkületet lehelő eredeti elmeszüleménnyel, mint az idegen lelkületet gyakran félszegül terjesztő, s mi legkártékonyabb, túlságokon csapongó, szívet, lelket egyaránt csábító fordításokkal”. Ő is folytatta azt, amit Csató kezdett, „ifjabb íróinkban az eredetiség szellemét éleszteni, nevelni akár”. Eredetiség, nemzeti és polgári szellem, józanság – visszatérése annak a szerkesztői normarendszernek, amelyet Csató vezetett be a Rajzolatokban. Míg azonban az 1835-ös esztendő kedvezett a politikus közéleti indíttatású újságírásnak, 1838-ra kényszerűen lefékeződött a társadalmi mozgás, az ellenzéki politikai lendület, amely az 1832–36-os országgyűléssel párhuzamosan haladt. 1838 már a reakció megerősödésével, a retorziókkal mindazt elfojtotta, amit a liberális nemesség vezetői korábban megkezdtek.
Az 1838-as évfolyamban – szemben Nagy és Garay szerkesztésével – az eredetiség elve érvényesült: Karacs Teréz, Bérczy, Barkóczy, Ney-Sósrévi, Remellya, Széphalmi (feltehetően Kazinczy Gábor) voltak a novellisták. A tartalmi és formai eredetiség igénye élt az írókban, de tehetségükből nem mindig futotta valódi eredetiségre. A lap életírásai olyan nevekkel ismertetik meg olvasóit, akikről az olvasók addig keveset hallhattak: Robespierre, Dante, Petrarca, Ariosto, Tasso, Cervantes, Corneille, Racine, Moliére, Metastasio, Edward Young, Szókratész. Feltűnő a német szellemi és művészeti élet távolmaradása. A németek közül Gutzkowra, Heinére hivatkoznak, de a klasszika nagy alakjai hiányoznak. Az osztrákokat – Saphir novelláin kívül – két zenész, Strauss és Lanner képviselte, ők is csak Liszt árnyékában.
A Rajzolatok Hazucha kezében markánsabb arcot kapott, ami a Literatura rovatban is megmutatkozott. Az ismertetések és bírálatok két irodalmi front körvonalait bontakoztatják ki. A Rajzolatok Vajda Péterről, Csató Pálról a nagy embereknek kijáró tisztelettel szólt, dícsérte Nagy Ignácot, Garay Jánost, Tóth Lőrincet, Táncsicsot, Erdélyi Jánost, Kunoss Endrét, Frankenburgot, megvédte Matics Imrét, Kunosst – Toldyval szemben –, és szidta Toldy Ferencet.
A triász, illetve a Bajza elleni berzenkedések kezdete korábbi évekbe nyúlik, 1835–36-ba, az Őszinte testvérek, ŐT, illetve X et tomp. álnéven, illetve jellel megjelent játékszíni krónikához. Bajza, miként a Honművész színikritikusával, Garayval, a Rajzolatok munkatársaival, Munkácsyval és Hazuchával is polémiába bocsátkozott. Bajzának sok mindenben igaza volt, de a lényegről megfeledkezett: a hetenként kétszer utcára kerülő, minden számukban játékszíni ismertetést közlő Rajzolatoktól nem lehetett azt várni, amit a Kritikai Lapoktól. Bajza megrovása ilyen körülmények között nem volt jogos. Abban igaza volt, hogy a Rajzolatok eleinte túlzóan magasztalta a színészeket, később csökkent lelkesedése, az egyes előadásokról és a színészekről szigorú hangon szólott. Érdekesek és tartalmasak voltak a szerepelemzések. Ezekkel segítették a színészi játékot, ezt azonban Bajza már nem méltányolta. (Egressy Gábor Hamlet-felfogását például a bécsi Katzianerével vetették egybe, ez utóbbival értve egyet).
463A Rajzolatok színibírálói – kortársaikat megelőzve – sürgették Shakespeare, Schiller és Calderon műveinek állandó színpadon tartását, hogy kiszorítsák a Ziegler, Kotzebue, Iffland stb. féle „silányabb drámai virágokat”.
A triász elleni nagy támadásokra az új rovatban, a Hírlapi furcsaságokban került sor. Hazucha részleteket közölt Csató Pál Hírnök-beli Lapszemléjéből. A támadások kereszttüzében Toldy állott. Bajzának és Vörösmartynak Hazucha megadta a kellő tiszteletet, „műveltségük és sokoldalú tudományuk” miatt, bár az irodalmi világban közismert részrehajlásukat nem hagyta említés nélkül. Toldyt felületessége és kíméletlensége miatt ítélte el. Kritikusi munkáját elmarasztalja, úgy látja, hogy életismeret és belátás nélkül mond ítéletet: „hideg, érzéketlen szív, mellyel ő sokszor egy vastag és sok fáradtságba került kötet velejét egy pár sorba szorítja össze, s ha a dictáló ész [értsd: érdek] úgy akarja, néha egy zsendülő literátori pályát elkeserít, kérlelhetetlenül keresztülmetsz vagy eltemet … tónusában … kiállhatatlan önteltség és egy visszatoló szeretetlenség” van.
A vita akkor mérgesedett el, amikor megindult a triász immáron koncentrált támadása Csató ellen. A polémia eredménye közismert: a triász győzött, a Rajzolatok körül csoportosuló írói tábor szétszóródott. Elfogyott körülöttük a levegő.
1839-ben Frankenburg Adolf próbálkozott a szerkesztéssel, de a lapot már nem lehetett életben tartani. Az az írói tábor, amelynek orgánuma a Rajzolatok volt, szétesett. 1840 második felében az immáron nagybeteg Munkácsy visszalépett. Kiadója, Landerer, az ő, illetve a Sürgöny lapengedélyét használva indíthatta meg 1841. január 1-én a Pesti Hírlapot Kossuth Lajos szerkesztésében.
A Rajzolatok jelentős kísérlet kudarca volt. A fiatal és kevésbé fiatal, de kispolgári, népi, polgári indíttatású és szemléletű írói, újságírói gárda útkeresését jelezte. A lap már indulásánál az újra, a korszerűre figyelt és azt igyekezett – több-kevesebb eredménnyel – követni. 1837-ben például így vélekedett róla Kazinczy Gábor: „… egyetlen belletristicai lapunk, melynek kissé korszerűbb, szabadabb iránya van; nem mondom, hogy hibátlan, de szabad [Kazinczy húzta alá a szót!], s a legrosszabb szabadság többet ér a legcsillogóbb csúszkálásnál.” Barátait a lap támogatására szólítja fel, mert „a Rajzolatokat pártolnunk kötelesség!”
A fiatal író-újságíró társadalom lázadása nem vezetett látható eredményekre. Okai ennek messzire nyúlnak: az 1836 után megindult retorziók és a politikai apály nem kedveztek a Csató vagy Hazucha-féle szerkesztői koncepcióknak, mint ahogy visszahúzó erő volt Munkácsy személye, Csató ellentmondásossága, türelmetlen kapkodása, politikai pálfordulása. A Rajzolatok köré gyűlt polgári indíttatású újságíró had kibontakozását a közönség érdektelensége éppúgy akadályozta, mint saját szegénységük. Miután mögöttük sem család, sem birtok, sem hivatal, sem papi rend nem állott, teljes volt kiszolgáltatottságuk. Ők sokkal nehezebb években „éltek a piacról”, mint később Jókai fogalmazta, nekik el kellett fogadniok azt a mentőkötelet, amely az éhségtől megmentette őket, még akkor is, ha azt történetesen Orosz József dobta.
A kedvezőtlen körülmények összejátszásán kívül szerepet játszott ebben, hogy hiányzott közülük néhány nagy szépírói tehetség, mint amilyen a negyvenes 464években Petőfi, Arany, Jókai volt, vagy olyan teoretikus, mint Bajza, Erdélyi. A Rajzolatok írói gárdája rosszul mérte fel a hazai társadalmi és irodalmi erőket. Az 1836-ot követő retorziók éveiben a hagyományokhoz jobban kapcsolódó, nemesi kötődésű írói tábor, Bajza vezetésével maga mögött sorakoztathatta fel a liberális nemesi ellenzéket, míg az urbánusabb, de a hazai világtól idegenebb újságírók magukra maradtak.
IRODALOM
Ferenczy József: Garay János életrajza. Bp. 1883. 237 l. – Szinnyei Ferenc: Nagy Ignác. = ItK 1902. 47–61, 174–196, 319–335, 467–492., és klny. – Lorenz Károly: Munkácsy János, Bp. 1937. 48 l. – Schmidt Edit Erzsébet: Csató Pál (1804–1841). Szeged, 1941. 103 l. – Dezsényi Béla: A Rajzolatok kiadási és terjesztési problémái az 1830-as évek végén. = MKsz 1966. 44-47.
