REGÉLŐ-HONMŰVÉSZ (1833–1841)

Teljes szövegű keresés

REGÉLŐ-HONMŰVÉSZ (1833–1841)
Első divatlapunk kiadó-szerkesztője Róthkrepf (1837-től Mátray) Gábor (1797–1875) a Pest megyei Nagykátán született. Atyja 1804-től a pesti magyar iskola tanítója és a belvárosi templom regens chorija, karnagya. A fiatal Róthkrepf 16 éves korától nevelő, előbb egy pesti polgárcsaládnál, majd a Prónayaknál, 1817 és 1830 között pedig Széchenyi István testvére, Lajos pesti, sopronhorpácsi, illetve bécsi házában. Mátray nevelői, majd titkári munkájával a gróf igen elégedett volt, mint azt 1830 októberében kiállított bizonyítványa tanúsítja.
446Mátray 33 éves korában vált meg a Széchenyi-háztól, már mint „hites ügyvéd”. A Tudományos Gyűjtemény szerkesztőségében dolgozott. A biztosabb kenyér reményében – bízva volt gazdája segítségében – megpályázta a Széchényi Könyvtárban megüresedő állást. Kísérlete ezúttal nem sikerült – csak 1846-ban -, más pálya után kellett néznie. 1832-ben, az év elején folyamodást nyújtott be a Helytartótanácshoz egy kizárólag szépirodalmi tartalmú lap megindítása iránt. Mátray neve ekkor már ismert volt, elsősorban zenetörténeti cikkeivel hívta fel magára a figyelmet. A következő évben akadémiai tag lett. Arra vonatkozóan, hogy Széchényi Lajosnak milyen szerepe lehetett Mátray biztatásában, nincsenek adataink, az azonban tény, hogy a lapengedély elnyeréséhez szükséges 8000 ezüst forint kauciót a gróf tette le. Miután Pest megye „az esedező erkölcseiről és tudományairól, nem különben az eránta való közvéleményről és végtére az előfizetőknek az általa leendő bátorságba helyeztetéséről” megnyugtató „esméreteket” szerzett, valamint a szerkesztésben való jártasságáról, amit Vörösmarty Mihály, a Tudományos Gyűjtemény „redactora” tanúsított, megtámogatta kérését. Mátray az engedélyt megkapta; egyetlen feltétel az volt, hogy a politikát teljesen kizárja lapjából.
A kiadó-szerkesztő előfizetési felhívását az 1833-as év első napján bocsátotta ki. A lap hetenként kétszeri megjelenését ígérte, összesen két ívnyi terjedelemben. A lap címe: Regélő-Honművész már a 30-as éveket idézi. A korábbi Aspásiák, Laurák, Irisek, Hébék után már magyar a cím, éppúgy, mint a kassai Szemlélőé vagy a Jelenkor mellékletéé, a Társalkodóé. A kettős cím a szórakoztatást vállaló főlapra, a Regélőre, illetve a „honi művészetet tárgyazó” Honművészre utal. Mátray büszkélkedett, hogy lapja „az első Magyar Szépművészeti folyóírás”. Ő maga, mint ahogy bizonyára közönsége is, megfeledkezett a felvilágosodás százada utolsó két évtizedének szépirodalmi lapjairól: Batsányi, Kazinczy, Baróti Szabó Dávid 1788-as kassai Magyar Museumáról, Kazinczy Orpheusáról (1790) és Kármán József 1794-es Urániájáról, mint ahogy Péczeli Mindenes Gyűjteményéről (1789–1791) is.
Az előfizetői felhívás bejelentette, hogy az induló lap elsősorban „a mulattató tárgyakban gyönyörködő magyar ajkú szépnem”-re tekint. Elhatárolta magát a tudománytól és politikától: „csupán csak hasznos időtöltést szerző, s könnyű olvasásra szolgáló munkákkal kedveskednék”. Mátray határozottan kimondta, hogy lapja a külföldi és drága „szépművészeti hírlapokat” pótolja. (Elsősorban a Spiegelről, a Wiener Zeitschriftről és a Wiener Theaterzeitungról volt szó, amelyeknek a szerkesztői később feljelentették Mátrayt azzal a váddal, hogy az ő divatképeiket nyomatja.) A szerkesztő feltett szándéka, folytatta az előfizetési felhívás, hogy lapját „oly érdekessé tegye, s idővel oly tökéletességre hozza fel, hogy azt a legékesebb külföldi hírlapokkal egy irányba helyeztesse”. Kelendőségét azzal igyekezett növelni, hogy ígért „kedves hazánkat közelebbről érdeklő darabokat”. Megjelent tehát – egyelőre szerkesztői fogásként – a magyar szempontú, magyar érdekű szerkesztői szemlélet, mégpedig egy elsősorban szórakoztatást, „mulattatást” kínáló lapban. A lap közleményei sokfélék és érdekesek lesznek, ígéri a felhívás. A Regélőben olvashatók majd: „novellák, legendák, hosszabb történeti elbeszélések – életírások, nevezetes emberek és nemzetségek vonásai s ismertetései – 447híres várak, szép tájékok, mulató helyek, különös tulajdonságú vidékek leírása – rövid utazási előadások, nép- és országismertetések – rövid elmés versezetek s balladák – kellemes érdekű apróságok, anekdoták, jeles mondások, rejtett szavak”. Mátray részletesen szólt a Honművészről, a mellékletről, amely valójában társlap volt. Terjedelme ugyanannyi, mint a főlapé. A Honművész – a hon, azaz haza és otthon művelését segítő lap – feladata, hogy „mulattató és a hazát kedvesen érdeklő, különösen pedig honi művészetet tárgyazó [kis célzás a Spiegel magyartalanságára] darabokat is közöljön … kötelességévé tette a tárgyak sokféleségét, de kirekeszté a tudós vitatásokat, a minden nemű tollharcokat és perlekedéseket …„ Lesznek benne „érdekes tárgyak és ritkaságok a természet tudománya- s történetéből – felfedezett újabb föld részek és régiségek – mesterségek, művészetek előmeneteli rövid története – mesterségi művészeti rövid találmányok, újabb könyvek ismertetése – tudósítások a játékszínekről, s azokban előadott darabokról – concertekről – új képek, kőfaragások, muzsikai új munkák s más szép művek ismertetése – jelesebb épületek s topográphiai nevezetességek – új szokások, öltözetbeli újabb viseletek, táncok, inneplések, nyilvános táncmulatságok leírása”.
Mátray több ízben kiemelte lapja olcsóságát. Úgy gondolta, mint látni fogjuk joggal, hogy ha a drága német újságokra akadt előfizető, a Regélő-Honművész alacsony ára önmagában is vonzerőt fog jelenteni. (Összehasonlításul: a Regélő-Honművész előfizetői díja félévre 3 Ft 12 krajcár, postán 4 Ft, a hazai német nyelvű divatlapé, a már említett Spiegelé helyben 4 Ft, postán 5 Ft, a bécsi Theaterzeitung pedig a Spiegel díjának kétszerese volt.)
Az Előfizetési felhívás ígéretei, a lap olcsósága és Mátray személye biztosítékot jelentett a lap jövőjére. A szerkesztő életútja ugyancsak ígéretes volt: a kisvárosi, majd pesti német polgárság kultúrájában nőtt fel, később részese lett az egyik leggazdagabb, a magyar zene és irodalom iránt érdeklődő, azt támogató mágnás család mindennapi életének, alkalma nyílott tehát arra, hogy a közönséget megismerje és ízléséhez alkalmazkodó vagy ízlését irányító újságot adhasson ki. Személyes adottságai – ízlése, erkölcsi feddhetetlensége, munkaszeretete és tájékozottsága, – mint kenyéradó gazdáinak jellemzése igazolja, a legjobbakat ígérték a lap jövőjére vonatkozóan; most már csak a közönségen és az írókon múlott a Regélő-Honművész sikere.
1833. április 1-én megindult a Regélő-Honművész. „Mosolygó kisdedként repked a Regélő… mosolyogva örvend születésén, nem sejdítve a talán reá várakozó zivatart, mely békés pályája felé tornyosulni készül s mellyel még vívnia kelletik mi előtt gondtalan csendes létében megerősülhetne. Csak Te, Kedves Haza, bátorságosíthatod őtet e veszély ellen, csak Te nyújthatsz neki erőt, melynek hathatós segedelme a netaláni fergeteggel mérkőzhessék. Nyájasan köszönt meg tehát minden Hazafit a csinos pólyában udvarló Regélő, s midőn kebléből a kellemes tavasz nyíltával tisztelt Olvasójinak kedveskedve illatos ibolyacsokrétát nyújtana, egyszersmind szerény hangon esdeklik nagylelkű jótevőji előtt, hogy őtet a mostohaság vesszeje alá jutni ne engedjék” – fordul olvasóihoz – elsősorban „honunk szebbkeblű asszonyaihoz” – az Előszó. Végül előfizetői türelmét kéri, és utal 448„lelkes hazánkfijának”, Széchenyi Istvánnak „ama szép jelszavára”, hogy: „idővel a kisded makkból is termő tölgyfa lesz”.
Az Előszó, a negély és képzavar eme keveréke inkább a kor ízlését s nem Mátrayét jellemzi. A „csinos pólyában udvarló” Regélő, amelynek meg kell küzdeni a váratlan zivatarral, és aki kedves olvasójának illatos ibolyacsokrétát nyújt át, sőt csecsemő létére szerény hangon esdeklik, belefért a hazai olvasók átlagának ízlésvilágába.
A Regélő-Honművész hetenként kétszer, csütörtökön és vasárnap jelentkezett négy-négy lapon, kis negyedréten, egyhasábosan. Kiállítása nélkülözött minden csínt, sőt divatlap létére szegényes volt. A címen és az alcímen kívül – első magyar szépművészeti folyóírás – a megjelenés ideje, az alapító és szerkesztő neve, valamint az impresszum-adatok voltak feltüntetve: Pesten, Trattner-Károlyi nyomtatása, Uri utcza 612. A „kiadóhivatal” Róthkrepf lakása volt („halpiaczon alul a Duna partján, 114 sz.”). Mátray ide kérte a kéziratokat, amelyekért nem fizetett, de – az új idők jeleként – már nem kért pénzt a beküldött írások közléséért. A szerzők egy-egy példányt kaptak tiszteleldíjként és egy-egy hálálkodó szerkesztői megjegyzést a lap alján, ha Mátray külön is ki akarta köszönetét fejezni.
A főlap, a Regélő nyolc oldalára 6–8 rovat zsúfolódott. Minden szám élén a legfontosabb műfaj: az elbeszélés vagy történet állott (például Széchy Máriáról; Báthory Erzsébetről; A szerelemféltő férj vagy egy írországi rege – Lord Howthról; Hívatlan orvos; Senegalparti kunyhó; A szép Karolina, mint Huszár-Ezredes, vagy a nemes gondolkodású Kalmárné; Párviadal; A késlekedő stb.), gyakran több folytatásban. Számonként váltva jelent meg Életírás, Ország (és) Népismertetés, illetve Inneplés. Ez utóbbiakban a hangsúly az etnográfiai leírásra, az érdekességre került, mint azt a szerkesztő egy-egy csillag alatti megjegyzésben hangsúlyozta. Gyakori volt a költészet rovat (számonként egy-egy vers vagy epigramma), a Különféle, a vegyes rovat. Volt még Nevettető pilula, Tréfaszesz, Mulattató, Világi telegráf. Ez utóbbi hírei legfeljebb terjedelmükben különböztek a Különféle érdekességhajhászó történeteitől. A külföldi lapokból kiollózott töltelékek a jólértesültség, a bennfentesség illúzióját kelthették az olvasóban, azt, hogy nem él távol a nagy világtól. „A londoni udvari hírlapból”, „egy párisi lapból”, de leggyakrabban az ausztriai és németországi újságokból kivágott hírek beszámoltak arról, hogy „Dümasz [így!] költésznek” bálján 800 személy jelent meg, hogy 1833. július 13-án meghalt a kínai császárné. Szó került Rappo erőművész legújabb drezdai produkciójáról vagy a perzsa királyi család életéről. Népszerű rovat volt a Rejtvények – szórejtvényekkel, találós kérdésekkel. Egyik 1834-es „csere rejtvényt” „R. Komáromból 9 éves Jókay Móritz küldte”. A Jeles mondások, később Emlékmondások segítettek a társas érintkezésben. A költőktől, tudósoktól, államférfiaktól összegyűjtött idézetek bölcsességek (ma már közhelyek) alkalmasak voltak arra, hogy az „arszlánok, uracsok” „a szalonvilág szépei” előtt tájékozottságukat fitogtassák vagy az elakadt beszélgetést tovább lendítsék. A rovat hasznossága abból is kiderül, hogy a tartalomjegyzékben (Foglalat) az egyes emlékmondásokat tárgyuk szerint csoportosították.
A Regélő a reformkori hazai újságírás első szépirodalmi hajtása volt. Íróink még csak ismerkedtek az új műfajjal. A gyors munkára, a pillanatnyi hatásra épülő sajtóval 449nehezen barátkoztak. Következésképp a lap első évfolyamából szürkeség és unalom, zsúfoltság és ötletszerűség árad. A lapnak hetenként kétszer meg kellett jelennie. A szerkesztő mindazt közölte, amit beküldtek neki. És miután aki ez időben olvasott, az általában írt is, Mátray dilettáns írásokat is kénytelen volt közölni; hogy megtartsa előfizetőit, de az anyaghiány is arra szorította. És „ollózott" és fordított és „hazaiasított": hazai nevekkel, helyszínekkel helyettesítette a német vagy francia novellák személyeit, helyneveit. A névtelenség és a dilettantizmus uralkodott: kortól, helytől elvonatkoztatott, steril lap volt a Regélő. Az első évfolyam igénytelensége magyarázkodásra késztette Mátrayt. Az 1834-es 1. számban tetszetősebb külalakot ígért, a tartalomról azonban hallgatott. Annyit jegyzett meg, hogy amint a közönség „a szoros értelemben szerkesztett művészeti hírlapokat is egyaránt örömest olvassa", értsd: előfizet a Regélőre, megfogadhatja majd azt a sok tanácsot, amit olvasóitól és írótársaitól kapott. Ennek ellenére kelendő lehetett a Regélő, mert az első évben 700 előfizető gyűlt össze. A magyar „mulattató" lap sikere nyugtalanította az 1828 óta egyeduralkodó Spiegel szerkesztőjét. 1833 végén bejelentette, hogy 3 oldallal emeli lapja terjedelmét és kéthasábosan tördeli lapját, hogy versenyre keljen „más lapok csalóka ígérgetéseivel" („ … um aller Konkurrenz und den täuschenden Versprechungen anderer Zeitschriften entgegen zu können . . . ", illetve: „Die Konkurrenz muß uns zu größern Opfern anspornen".)
1837-től sűrűsödnek a magasabb szerkesztői igény jelei. Valamelyest javult a szépirodalmi anyag (Garay János, Gaál József, Frankenburg Adolf, Beöthy Imre, Obernyik Károly, Tóth Lőrinc, Böszörményi Pál, Matics Imre), nőtt az érdeklődés az irodalom és a hazai élet iránt. Nagyobb hangsúlyt kapott a magyar irodalom: több a hazai tárgyú novella. Rajtuk keresztül szivárogbe a lapba a pesti és a vidéki magyar élet levegője. Erre utal egy-egy apró jel. A novellák felett megjelennek a hazai íróktól vett mottók (Jósika, Kölcsey, Vörösmarty). Számos lehetőség azonban kiaknázatlan maradt, például az Országismertetés rovatban. Trencsén vármegye bemutatója megelégszik a száraz leírással, a történelmi adatok felsorolásával, sőt – még 1839-ben is – helyhiányra panaszkodva elhárítja magától a mondák ismertetését. Pedig, mint elismeri, a megye lovagváraihoz, romjaihoz, sőt kastélyaihoz is sok legenda, népmonda kapcsolódik. Kimeríthetetlen bányája lehetett volna ez romantikánknak, úgy mint például a Regélő néhány „életírása", amelyek talán ihletői voltak a negyvenes évek íróinak.
A Regélőt általában a színvonal egyenetlensége jellemzi: egy-egy szám vagy félév feltűnően sikerült, mások az alacsony mércét sem érik el. A folyóirat egyik példányának korabeli tulajdonosa minősítette a köteteket: kitűnő, jó, meglehetős. Osztályozásával egyetértünk. Az ismeretlen olvasó azt a félévet találta kitűnőnek, amelyben az ismeretlenségbe merült Szánky Károly „életképek" sorozatában „A szigeti Leonidas" (Zrínyi Miklós), Schiller, Chateaubriand, Jules Janin, Paul de Kock, Zsukovszkij, és a 17. századi angol emlékiratíró, Lady Fanshawe életét és munkásságát mutatta be jórészt idegen forrásból. Igényesebb ezekben a hónapokban a novellatermés – például részlet a Twist Olivérből – sőt a fordítások is jobbak az átlagnál. (Ebben a félévben, talán a lengyelből fordító Szánky 450munkája nyomán, viszonylag nagy helyet kap az orosz irodalom, sőt az orosz vonatkozású híranyag is.) A Regélő irodalmi anyaga általában jellegtelen. Költészete a kor enyelgő, semmitmondó lírája; legjobb költője Bustavi (Kunoss Endre), Matics Imre és a Honművésznek hosszú ideig segédszerkesztője, Garay János. A lap novellái, „képei” ugyancsak a kor sablonját követik, nagyobbrészt német, osztrák lapokból átvett beszélyek. Ritkán emelkedik ki az átlagból egy Nagy Ignác- vagy Gaál József-féle írás, vagy éppen Kuthy Lajos műve.
Mátray szempontjait a válogatásnál több tényező befolyásolta. Az anyaghiány, a beküldött előfizetőket verbuváló közlési kényszer éppúgy szerepet kapott ebben, mint a kor eklekticizmusa, amely még a jóval előnyösebb helyzetben levő Spiegelnél is megmutatkozott. Így került össze Gessner és Jules Janin, Wieland és Zsukovszkij, Kotzebue és Chateaubriand, E. M. Arndt és Heine, Goethe és Walter Scott.
Mátray nehézségeinek egyéb okai is voltak: nem volt az a szerkesztő, aki meghódíthatta volna magának az idősebb írókat, akik amúgyis ellenérzéssel viseltettek a hetenként kétszer megjelenő újság iránt, amely nem adott lehetőséget – még csak megközelítően sem – a horatiusi normák érvényesítésére. Mátray azonban a fiatal, a pályán induló fiatalokból sem nevelt magának újságírói gárdát, amely a lapot rendszeresen elláthatta volna műveivel. (Emiatt a negyvenes években el is marasztalták kritikusaink.) A Regélőben csak szárnyaikat próbálgatták, amint megindult a Rajzolatok, oda gyűltek, vagy az Athenaeum szerkesztősége kapuján kopogtattak. Mátray csendes szerkesztői középszerűségéből hiányzott az igazi vonzerő. Volt azonban még egy – Mátraytól független – tényező is: a korszakváltás, mint arra maga a lap Literatúra rovatának egyik kritikusa, feltehetően Garay utal. Bátortalanul, körülményesen fogalmazott mondatainak az a lényege, hogy a régi írók nem értik a kor szavát, az újaknak, az indulóknak pedig még nincs saját hangjuk, most keresgélik önmagukat. Míg régen a „természetet is csudássá tették” és „ideában, érzelemben az egyesek tetteit emelték ki, ma a csudásat is természetesnek szeretik megfejteni, ideában, érzelemben pedig mindinkább a néphez hajolnak”. A régihez Fáy, Vörösmarty, Kisfaludy Sándor soroltatik, az újhoz Vajda, Székács és Kunoss. Székács és Kunoss szembeállítása Vörösmartyval és Kisfaludy Sándorral is ezt a gondolatot magyarázza. Az újabb nemzedék két képviselője nem a várurakról, egyes hatalmasokról, dicsőkről ír, hanem a vár körül élő népről, „a vár vérkezű rakójáról”; ők a néppel éreznek együtt, nem siratják tehát sem Csesznek rombadőltét, sem pedig Csák Máté vesztét. A kritikus költői eszménye Vajda Péter, akiben „a legmerészebb poézis együtt van a legjózanabb életfilozófiával s életnézettel, a világpolgárság a legmelegebb hazaszeretettel”. Dicséri a lap Táncsics Rényképek és Kritikai értekezések (1835) című munkáját. A magyar irodalmi hagyomány kiemelkedő nagyságaként Csokonait és Kisfaludy Károlyt, illetve Virág Benedeket tiszteli.
A Regélő melléklapja, a Honművész – sokáig Garay szerkeszti – „a hasznos időtöltést” szolgálta, míg a Regélő a mulattatást. (A két lap funkciója több rovat hasonlósága miatt nem választható teljesen szét, például 1835-től kezdve a Költészet rovat a Honművészbe került.) A Honművész rovatai: Természet-tudomány; Mesterség, 451művészet, szorgalom (később több részre bomlik: Festészet, Szobrászat, Építészet, Rézmetszés, Hangászat, Tánc és Szorgalom); Régiségek, Literatúra: Pesti vizsgáló: Hazai hírlelő; Theatrum (később Színház); Új hangművek, Viseleti Divat. Újdonság, így kiemelkedik a Mesterségek, művészet, szorgalom, amely előbb a hazai mesterségek kialakulását, történetét tekinti át az Árpád-házi királyoktól kezdve a 19. század elejéig, majd fokozatosan áttér a legújabb technikai találmányok, sőt technológiák népszerű bemutatására (például foglalkozik az európai ipar fejlődésével az 1810-es évektől kezdve). A rovat írásai megbarátkoztatják az olvasót a csodálatosnak tűnő újabb masinákkal és gépelyekkel (!), amelyek a gazdag Angol- és Franciaországban széles körben elterjedtek. Beszámol az újdonságokról, például a levegőkocsiról, a mesterséges mágnesről, a gőzhajóról, a vízfűtésről, méltatja” az új kocsirugó előnyeit, szól az angol útépítésről, a francia pezsgőgyártásról stb. A Honművész tudósításai nagy szolgálatot tettek az elmaradt, feudális, ipar nélküli országnak. Mindenki számára érthetően és vonzóan mutatták be a fejlett polgári társadalmak gazdagságát és életét, szembeállítva azokat – akaratlanul is – a társadalmi és gazdasági fejlődésből kiesett haza viszonyaival. A Honművész ezzel támogatta a Mátray által tisztelt és elismert Széchenyi gazdasági vállalkozásait, de támogatta azzal is, hogy az általában rövid lélegzetű írásokat tartalmazó és fontos funkciójú Emlékmondások rovatban egy 17 soros Széchenyi-idézetet közölt a munka emberformáló szerepéről: „Munka szüksége. Munkálódnunk s fáradoznunk kell, ha tűrhetlen unalomra s tán életgyűlölésre kárhoztatni nem akarjuk mimagunkat; s belső illetődéssel fogjuk találni, hogy éppen a legsürgetőbb életszükségink kielégítésére ösztönző természetinkből – mely egészen állatok sorába helyez minket – fakadoznak, ha lelkünk reptét nem gátoljuk, az emberiség legszebb, legdicsőbb tettei. Az evés-ivás kínzó szüksége, mely tán egymás ellen fegyverzé vízözön előtti elődinket, a földmívelés bájterjesztő áldásit hozá közünkbe. Lak- és ruhaszükségünk legszebb találmányokra nyújtott alkalmat. Nemünket fenntartani égő vágyásunk a szerelem mennyei érzelmit, annyi halhatlan tettek valódi kútfejét önté szívünkbe, s a házi szerencse boldogító szelídebb melegével a legkínzóbb láng szülöttje! S míg emberlét sorsunk, mindaddig számtalan szükségeink kielégítésére sarkaló természetünk a kegyelmes egek legszebb ajándéka. Ez ösztön varázsolja a természet-szülte állati embert lassanként honja kicsinosult polgárjává, s úgy látszott az isteneknek tetszeni, kik a mindenséget szoros összhangban tartják, hogy éppen, mint imént említém, állati szükségink pótlására célzó éjjeli s nappali törekvésinkből eredjenek a legszebb s minden állati szagtul ment költői emelkedésink, művészeti s mesterségi találmányink.” (1836. II. 680.)
A Pesti vizsgáló és a Hazai hírlelő a „polgárosodás” terjedéséről, a hazai eredményekről adott számot. Tudatosította például az olvasóban, hogy egy igazi városhoz, státusához, rangjához a rendszeres öntözés éppúgy hozzátartozik, mint az utcaseprés vagy a közvilágítás. Kordokumentumnál több a rovat híranyaga, mert rávilágít a divat szerepére egy folyamatban, így például az a hír, amely a magyar nyelvű üzleti cégtáblák számának szaporodásáról, vagy arról számol be, hogy a verklisek magyar dalokat játszanak a korábbi bécsi Liedek helyett.
452A Honművésznek leginkább méltányolt tevékenysége a magyar színházhoz kapcsolódik. A korban nálunk páratlan törődéssel foglalkozott a színházzal, elsősorban a hazai magyar nyelvű színtársulatokkal. Sokat tett az állandó pesti színház felállításáért, már pusztán azzal is, hogy belesulykolta a Pesten élő nemesség, a magyar nyelvű pesti polgárság, kispolgárság tudatába, hbgy az ország központja nem lehet meg állandó színház nélkül. A lap egyre terebélyesedő beszámolói elsősorban a színészi játékkal foglalkoztak, de szót ejtettek a műsorválasztásról, a szereposztásról, a beszéd- és játékmodorról vagy a jelmezek célszerű megválasztásáról. Fontos a rovat színháztörténeti szerepe: lelkiismeretesen megőrizte az országszerte játszott darabok címét, a színészek nevét. A Honművész javasolta azt is, hogy a színészek kiképzésére hozzanak létre „declamatoriális és muzsikai iskolát” a felállítandó színházak mellett. Ez a rovat is őriz egy-egy történeti kuriózumot: megtudjuk, hogy a nagysikerű „nemzeti historiai drámát”, az András és Béla, avagy Korona és Kardot „T. Kossuth Lajos úr zempléni hazafi alkalmaztatta színpadra” – kevés sikerrel, mert mint a kritikus, Munkácsy János megjegyezte, hiányzik művéből a drámaiság.
A Regélő-Honművész egyetlen polémiája a színházhoz kapcsolódik. Bajza megtámadta a Honművész játékszíni krónikáját a Kritikai Lapokban, igényesebb kritikát kérve számon a laptól. Garay felelt Bajzának, emlékeztetve arra, hogy ők csak tudósítást ígértek a színházi előadásokról és nem bírálatot. Bajza vitamódszere „leckéztető tónjával,” „leereszkedő” modorával, mindent a nyilvánosság előtt szellőztető polémiai kedvével még a szelíd, béketűrő Garayt is további vitára ingerelte volna, ha Mátray nem intette volna le segédjét. Mátray nem kedvelte a „tollharcot”: árt az irodalomnak és neki sem természete.
Mátray-Róthkrepf Gábort az irodalomtörténet koncepció nélküli szerkesztőként tartja számon, ami igaz is, ha csak a Regélőt tekintjük. Egész szerkesztői munkájáról azonban csak a két lap együttes ismerete adhat képet.
Mátray Gábort, amikor 37 évesen, érett fejjel lapengedélyért folyamodott, nem a könnyű és biztos kenyérkereset hajtotta. Tudta, hogy kockázatos vállalkozás a szerkesztés, amin elúszhat 16 évi nevelősködése alatt szerzett kis tőkéje, jövőjének egyetlen biztosítéka. Új műfajú lappal kísérletezni bátor és vállalkozó kedvű embernek jutott eszébe és annak, aki áldozatokra is hajlandó támogatóra számíthatott. 1832-ben Mátray Gábornál mindkét feltétel megvolt. Ő maga sem riadt vissza a nehézségektől, de számíthatott Széchényi Lajos segítségére is. Tizenhárom évig élt Mátray a gróf szolgálatában, aki nem volt méltatlan atyja és bátyja nevére. Sopronhorpácsi mintagazdaságával, népiskolát állító áldozatosságával éppúgy kiemelkedett arisztokratáink közül, mint a magyar irodalmat és zenét ápoló, kultuszát terjesztő otthonával. Mátray közelről látta a mintagazda példáját – titkára volt –, de látta az Akadémiát alapító, szüntelenül tervező, szervező másik Széchenyi példáját is. Egyéniségük, tevékenységük nem maradhatott hatás nélkül Mátrayra. Az ő gondolataik nyomán alakulhatott ki benne koncepciója, amelyet a Honművészben teljesített ki. A Honművész így tartozik bele abba a folyamatba, amely a 18. század második felében vette kezdetét és „a nemzet csinosodása” néven lett ismertté. A Georgikont létrehozó Festetics György, Berzeviczy Gergely, 453 Tessedik Sámuel vagy Kármán József mindnyájan annak a „csendes reformáció”-nak előhírnökei és munkásai, amelytől Széchenyi István remélte az ország talpraállítását és bekapcsolását a kor áramába. Mátray Gábor a Széchényi-háznak 13 éven át megbecsült, Lajos gróf által támogatott alkalmazottja volt, aki lapja indításakor az ott magába szívott szellemet – ha látszatra nem sokat ígérő módon is – terjesztette. Megpróbálta olvasói lelkében felkelteni az ország és az otthon érdekében végzett hasznos munka iránti vágyat, ránevelni őket annak a rétegnek a megbecsülésére, amelyből ő maga is származott és amely friss, gyakorlatias szellemével részt kért az ország átalakításából. Ehhez a munkához kapta meg Széchényi Lajos, a Georgikont alapító Festetics unokaöccsének beleegyezését, támogatását.
Ilyen összefüggésben kapnak jelentőséget a Mesterség, művészet, szorgalom rovat közleményei éppúgy, mint a feudalizmuson túladott polgári társadalmi berendezkedésű országok társadalmi, gazdasági életét, iparát népszerűsítő cikkei. Becsületet a munkának, a szakértelemnek, emberi és polgári rangot, tekintélyt a „polgárnak”, iparosnak és kereskedőnek, kasznárnak és földmérőnek, ispánnak és sótisztnek, a kincstári és uradalmi értelmiségnek! – ezt vallja a Honművész. Tekintélyt és elismerést annak a polgárnak, akinek vajmi kevés joga és becsülete volt a név és nemesi birtok fényében sütkérezők előtt. Mátray és lapja a fejlett polgári társadalmak eredményeinek népszerűsítésével, a hazai polgárság munkájának elismerésével vette ki részét az ország átalakításának munkájából. Valami hasonlót kezdett el, mint amit tíz évvel később Erdélyi János a népi irodalom, a népi kultúra és a nép rehabilitációja érdekében tett.
Mátray koncepciójából következett, hogy kevesebb érdeklődést tanúsított a szépirodalom iránt, ami azután a Regélőben megmutatkozott. Egyoldalú lenne azonban a kép, ha említés nélkül maradnának a Honművész művelődéstörténeti írásai. Mátrayból a történetiség iránt nem hiányzott az érzék. 1834-ben például a divatképek bejelentésekor történeti érdeküket emelte ki, a rajzok kortörténeti érdekére hívta fel a figyelmet, mint amelyek az utódok számára megőrzik a kor viseletét. A múltat másutt sem hanyagolta el, csak épp mást látott kiemelendőnek, mint a kor költői. Előtte nem „a hadverő apák”, „a párducos Árpád” vagy Csatár képe lebegett, hanem például a Hajdan, közép- s újabbkori híres képíróké, szobrászoké, rézmetszőké; az ő életüket mutatta be több folytatásban. Hét életírást közölt Tudós magyar asszonyokról. Foglalkozott az ország művészeti emlékeivel, például az 1764-ben épített váci kapuval.
A Honművész alakította a történelmi tudatot, de nem a nemesi múltszemléletnek megfelelően. Azokat idézte a lap, akik tehetségükkel, értelmükkel vagy kezük munkájával gazdagították az országot. Az sem a véletlen műve, hogy például a Literatúra rovatban a frissen megjelent művek között a legrészletesebb ismertetést a Státus adósságok és státus papírosok (1834) című kötet kapta, mint ahogy az sem, hogy a recenzens arra a fejezetre tért ki, amely a honi hitelt tárgyalta.
A Honművész és a benne kifejezendő koncepció segítette elsősorban Mátrayt, hogy lapját kilenc évig fenntarthassa. Akkor szorult háttérbe, amikor az 1840-es évek elejére a szépirodalom vállalta magára az aktuálisabbá vált, nagyobb népszerűségre 454jutott gondolatok, a liberális nemesi ellenzék eszméinek továbbsugárzását. Mátray Gábor levonta a következtetést: visszalépett a szerkesztőségtől. 1841 végén bejelentette előfizetőinek, hogy visszavonul, de „felsőbb helyen tétettek lépések, hogy a lapok kiadatása más által folytathassék”. Folytattatott is: 1842. január 1-én indult meg a Regélő-Honművész lapengedélyével a Regélő Pesti Divatlap.
Mátray-Róthkrepf Gábor nem volt ügyes szerkesztő. Elképzelései helyesek voltak, sok anyagot tömött lapjába, de hiányzott az egészre való rálátás távlata, így lapja a túlzsúfoltság látszatát keltette, amiben nagy része volt a Regélő-Honművész előnytelen külsejének, tipografizálásának. Íróival sem tudott bánni. Őt magát nem fogadták be a tekintélyesebb írók, nem tekintették céhbelinek, a fiatalok pedig, amint más lehetőségük nyílott, elhagyták lapját. Ezért a Regélő sem szépirodalmi anyagát, sem cikkeinek tartalmát tekintve nem vehette fel a versenyt sem a Rajzolatokkal, sem pedig az Athenaeummal.
Az utókor nem ismerte el Mátray szerkesztői erőfeszítéseinek eredményeit és lapja erényeit. Pedig Mátray minden ügyetlensége, nehézkessége ellenére sem volt méltatlan szerkesztő. Sokat tett a magyar nyelvű olvasóközönség kiműveléséért. Első újságírónk volt, aki felismerte a nők szerepének fontosságát a társadalomban, a művelődésben, a magyar társas élet kialakításában és hozzájuk fordult, az ő segítségüket kérte, vállalkozva nevelésükre a Széchenyi által meghirdetett programból következően.
Igaz, hogy Mátray nem nevelt írókat, hogy nem csiszolta eléggé olvasói ízlését, nem irányította figyelmüket, inkább csak kiszolgálta őket, a Regélő mégis első irodalmi divatlapunk volt, amely hetenként kétszer 500 – 700 példányban – igénytelen és szerény külsejével – megjelent, szoktatva a közönségét a magyar nyelvű szépirodalomhoz, a magyar nyelvű újsághoz, általában az olvasáshoz; előkészítve az utat a negyvenes évek immár ezer körüli példányszámú, az ország közvéleményének alakításában szerepet játszó divatlapjai számára. A Honművész pedig, ez a gyakorlatias szellemű, ábrándozástól, ködkergetéstől mentes, a családi lapokból sokat megőrző orgánum népszerűsítette a polgári életformát. A munkát megvető, életformáját a történelmi múlttal és kötelességekkel igazoló nemesi világkép helyett hangsúlyozta a cselekvés ember- és társadalomformáló szerepét, a polgári szorgalom értékeit a felvilágosodással rokonszenvező Széchényi Ferenc és két fia szellemében.
IRODALOM
Ferenczy József: Garay János életrajza. Bp. 1883. 237 l. – Várnai Péter: Mátray Gábor élete és munkássága a szabadságharcig. = Zenetudományi Tanulmányok 2. Bp. 1954. 231–295. – T. Erdélyi Ilona: A Regélő-Honművész történetéhez. = ItK 1968. 457-458.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages