A Literatúra
A Literatúra
Ennek bekövetkezéséig azonban az akadémiai orgánum más téren is eredményesen szolgálta az olvasók látókörének szélesítését, tájékozódásuk élénkítését. Utaltunk már arra, hogy az Akadémia az 1837-es évtől kezdődően az Értekezések kötetein kívül egy másik sorozatot is megjelentetett. Literatúra címmel évről évre könyvkritikák, recenziók, összefoglaló írások rendszeres gyűjteményét adta közre a nagyvilág szellemi műveltségének legújabb alkotásairól. Ezek az informatív 483cikkek a külföldi tudomány és kultúra legkülönbözőbb ágait, tárgyköreit felölelték – elvszerűen kirekesztve azonban a hazai könyvkiadás termését. Európa országai és az Egyesült Államok kulturális produkciójának hatalmas anyagáról adott – idehaza elsőként! – értékelő híradást e sorozat: tájékoztatott és orientált, felvilágosított és eszméltetett egyszerre. Hozzá kell ehhez tennünk, hogy a „Literatúra” is előszeretettel fordult Kelet-Közép-Európa tájai felé: 1841-es évfolyamában például először adott tájékoztatást sajtónkban a bolgár és a román irodalmakról, s ugyanitt közölte František Palackýnak, a cseh nemzeti történetírás megalapítójának méltatását P. J. Šafariknak 1837-ben megjelent monumentális történeti művéről, a Slovanské starožitnostiról (Szláv régiségek).
Nem eredetiek a cikkek – honnan is vett volna a sorozat szerkesztője, Almási Balogh Pál abban az időben idehaza ennyi idegen nyelven tudó szakember munkatársat –, de az ismertetett alkotásokat a kiválasztás, az állásfoglalás közvetítése s nemegyszer a lefordított cikkhez fűzött reflexiók szervesen bekapcsolják a hazai ideológiai-szellemi tudat erőterébe. Szerkesztő és munkatársai az akkor legelterjedtebb nyugati folyóiratok anyagából válogattak. Elsősorban a német Jahrbücher der wissenschaftlichen Kritik, a Göttinger gelehrten Anzeigen, a Blätter für literarische Unterhaltung, a Blätter zur Kunde der Litteratur des Auslands, a francia Bulletin littéraire et scientifique, a France littéraire, az angol Edinburgh Review, a Westminster Review és az amerikai North American Review ismertetéseit ültették át nyelvünkre.
A sorozat kritikai tevékenységének méreteire jellemző, hogy csupán 1837-es évfolyama egyik ciklusában, a Bibliográfia című rovatban 190 művet mutatott be a közönségnek. Általában évente többszáz műre hívta fel a hazai olvasók figyelmét, s rendszerint olyanokra, amelyek a világgondolkozást valaminő oknál fogva érdekelték, így a hazai látókört is tágíthatták. Egész sor kortársi klasszikus alkotó nevét e Tudománytár-kötetek írták le magyar földön először – túlnyomórészt lényegre törő értékelések kíséretében. Egypár ezek közül: Feuerbach, Gervinus, H. Laube, Lenau, Ranke, Barante, Louis Blanc, Cormenin, Fourier, Mignet, Quinet, a két Thierry-fivér, Villemain, Gogol, Lermontov, Foscolň, Manzoni és még sokan mások. Ennyi és ily szerteágazó munkásságú külföldi szerző művéről azóta se igen közölt folyóirat folyamatosan recenziókat Magyarországon.
Teljesítményekről, vállalkozásokról, kezdeményező produktivitásról tájékoztat állandóan a Tudománytárnak ez a sorozata, így folyvást a mozgás, az újító cselekvés képzeteit kelti fel az olvasókban. Követésre és versengésre ösztönzi őket, szinte szuggerálja beléjük az ismeretlen világok, illetve szellemi tartományok meghódítását. Arra ébreszti őket, hogy külföldön milyen elmélyülten vizsgálják az állam, a társadalom, a kormányzás, jogok stb. kérdéseit, hogy az utóbbi esztendők az eszmék fejlődésében új korszakot nyitottak. A tudományos gondolkodás, a racionális megismerés, az intellektuális elemzés fölényét vési az olvasóba a tekintélyek elve s mindenfajta hierarchia ellenében. Arról tanúskodik, hogy az ember évről évre jobban hatol be önmaga és világa megismerésébe és ezáltal megváltoztatásába, hogy a megismerő ember előtt nincsenek tabunak tekinthető területek. A cikkek, közlemények hatékonyan segítenek kimozdítani a hazai tudatot a megszokottság, 484a körülhatároltság és bevégzettség hálóiból. Új arányokhoz és mértékegységekhez szoktatják a közönséget – a kitágult és megmozdult világ képéhez.
S az emberi összetartozás, az egymásrautaltság, a társadalmi együttélés egyetemességének fogalmaihoz. Nyitottságra, szellemi rugalmasságra, új iránti érzékenységre s választani tudásra nevelnek tehát ezek a kritikai írások. Emberi egységet sugároznak – azt, hogy az alkotó gondolat mozgása áttöri a nemzetek, vallások, osztályok stb. teremtette gátakat. Minduntalan kitűnik belőlük a létfeltételek és szokások kölcsönhatása s a létfeltételeket alakító emberi elme munkássága. A végtelenség és a határtalanság, a korlátlanság és a megállíthatatlanság szuggesztióját keltik fel az olvasókban e tájékoztatások: némiképp kiemelik őket az emberi lét és tudat ama formáiból, amelybe beleszülettek. Megbarátkoztatják a történelemformáló emberrel – azzal, aki immár nemcsak passzívan átélni, elviselni, de alakítani is tudja viszonyait.
Az ismertetések, recenziók hatóeleme az érdeklődésnek az az elevensége, az ismeretszerzésnek az a gyúlékonysága is, amely legtöbbjüket áthatja. A szerzők, illetve fordítók mohón fordulnak az új eszmék, jelenségek, problémakörök felé, a frissen megjelent nyugat-európai könyvek anyaga nem csupán műveltségi forrás, intellektuális élmény, hanem a kialakítandó új élet egy-egy mozaikja is. A korszakváltás atmoszférája, a régivel való szakításnak eltökéltsége fűti fel e cikkek nagyrészét. Lefojtott energia, expresszív szabadságvágy – újfajta emberi öntudat érződik bennük.
Hogy mi vezeti ekkor a Tudománytár legtöbbnyire névtelen recenzenseit, hogy miért igyekeznek oly hévvel kiaknázni a külföldi munkák sokaságát, azt éppenséggel egyik cikkírója fogalmazta meg lényegre törően: „… az európai polgárisuláshoz közelítni törekvő javítási mozgalmak körül forognak a legszámosb vizsgálatok, legkisebb léptöket élénk részvét követi; s ama türelmetlen hévvel, mely jövendő felé ragadja az embert, mindenki megelőzni akarja a jövendőt, felfödözni titkait, s amég alig létesült események következményeit jövendölgetni.” (1838. 363.)
Irányzatok, elvi színkép? Ily kiterjedt, többszáz ívre rúgó (és a legkülönbözőbb forrásokból merítő!) anyagnál ezt röviden meghatározni lehetetlen. Annyi bizonyos, hogy a nemesi liberális ellenzékiség érvényre juttatását szolgálta a cikkek jórésze. Ami nem jelenti azt, hogy időnként ne jelentek volna meg a Literatúra köteteiben konzervatív, vagy éppen retrográd szemléletű írások (például Hegel-ellenes támadások, a filozófiai materializmust, illetve a szocialisztikus eszméket bíráló cikkek, a cárizmus kultúrpolitikájának propagálása stb.). Ezek azonban csupán másodlagos jelentőségűek a sorozat egészén belül.
Lényegesebb ennél, hogy a Tudománytár értekező sorozatához képest emitt két haladó, jövőbe mutató elvi tendencia jóval határozottabban kirajzolódik. Az egyik: elmélyül a kapitalizmus kritikája s fokozódik a szocialista elméletek iránti érdeklődés. Immár egyáltalán nem utasítják vissza oly gúnnyal e tanításokat, képviselőiket nem tekintik fantasztáknak, hanem töprengenek elveiken, vívódnak gondolataikkal, sőt felismerik egyes megállapításaik igazságát – ha programjukkal nem azonosulnak is. S a cikkírók egy része már az amerikai társadalom szédületes lehetőségeitől sincs annyira elragadtatva, mint korábban. Beszámolóikban az 485eredmények mellett mindinkább teret kapnak az Újvilág szociális ellentmondásai – a pénz, az üzleti haszon istenítésétől a rabszolgaságig és a többség diktatúrájáig. Nem ritka immár az olyan írás, melynek szerzője meg van győződve a társadalom közelgő radikális újjáformálódásáról, az emberiség új korszakának elkövetkezéséről, a szabadelvűség meghaladásáról.
A másik tendencia mindezzel összefügg: a munkatársak egy részének irodalomkritikai gondolkodásában feltűnik a realizmus, a társadalmi valóság feltárásának és bírálatának igénye. Feltűnik a társadalom forradalmi megváltoztatásáért harcoló irodalom eszménye. A cikkírók az irodalmi ábrázolás körének nagyfokú kiszélesítését, a nép sorsának minél mélyrehatóbb tükrözésének, a művek időszerű politikummal való áthatottságát kívánják. Azt, hogy az irodalom szálljon szembe a korral és az uralkodó hatalommal egy új világ megteremtéséért. Tárja fel a kor fonákságait, ellentmondásait, vezesse a megmerevedett szociális formák elleni harcot – alakítsa a jövőt.
Ezekben az új eszmei kezdeményezésekben különösen két fiatal munkatárs tevékenysége volt számottevő: Kazinczy Gáboré (vele már találkoztunk) és barátjáé, Dobrossy Istváné. Mindketten tagjai voltak a pozsonyi országgyűlési ifjúság radikalizálódó Társalkodási Egyletének, lefordították Lamennais nagy hatású forradalmi művét, az Egy hívő szavait (Paroles d’un croyant), majd 1839-ben együtt szervezték Pesten az Ifjú Magyarország irodalmi forradalomra törő csoportosulását. A két fiatalember meggyőződéses híve volt az új világ irodalmi előkészítésének, a jövőt formáló, a közösség boldogságáért fellépő irodalmiságnak, irodalom és politika közvetlen és mélyreható kapcsolatának. Írásaikkal – melyeknek jelentős része épp a Tudománytárban jelent meg – Petőfi költői forradalma előtt törték az utat.
Annyira, hogy Kazinczy például egészen a néptribun költő módjára körvonalazza áhított új irodalomeszményét, sőt, időnként szinte petőfies hangon szólal meg. Polgárisodás és literatúra mint ok és eredmény című, francia nyelvű eredeti nyomán közölt írásában már a híres „lángoszlop”-metafora alapeleme is felvillan. (1841.) A cikkíró úgy véli, hogy „a szent tűz”, melyet a költők meggyújtanak, nem hamvad el soha, hogy a váteszek városról városra haladnak, szent himnuszaikat énekelve, s a tömegek követik őket. Az az irodalom pedig, amelyet tőlük vár, a születő új világ átmenetiségét, forrongó jellegét, új szellemi és erkölcsi minőségek jelentkezését tükrözi – azt, hogy nagy dolgokat rejt magában az idő. Az új irodalom jelleme eszerint: „Forrongó, szenvedélyes, lázas, sőt eltépett, kicsapongó, egység mint rend nélkül” készülő – akárcsak utóbb Petőfi híres ciklusa, a Felhők.
Félreértés ne essék: a Tudománytárban felvázolt irodalomeszmény túl van már a romantikán. Heinrich Laube, a Junges Deutschland nevű baloldali német írócsoportosulás vezető költője portréját felvázolva Kazinczy hangsúlyozza, hogy olyan alkotót lát hősében, aki „a kor által felizgatott szociális kérdések közepében áll”, nem húzódik félre a jelentől, világa nem földöntúli. Ellenkezőleg: a nagyvilágból szedi össze önmagába és összesíti teremtményei csíráit. Laube portréja alkalmat ad számára, hogy a realizmus alapelvének meghatározásával próbálkozzék: „… a legegyesebben az általánost, az eltépettben az egészet, a percben az örökkévalóságot 486sejti és látja … a most és mindég egyesítvevan.” (1841.) Balzacról szólva Kazinczy Gábor azt is elárulja. milyen szociális kérdések tükrözését várja el az alkotóktól. A francia író szerinte: „minden állapotot aláás, mert átlátja, hogy mind aláásvák”, a szociális élet álságait, a nyomor szféráit tárja fel. )1842.) A realizmus igényétől és a forradalmi eltökéltségtől indíttatva a fiatal kritikus már Victor Hugo Ruy Blas című drámájának eszmeiségét is elutasítja magától. Lefordítja Karl Gutzkownak, a Junges Deutschland vezéregyéniségének erről szóló kritikáját, mely élesen tiltakozik az ellen, hogy Hugo egy lakájt választott a nép képviselőjének. (1841.)
valóságot sejti és látja . . . a most és mindég egyesítve van." (1841.) Balzacról szólva Kazinczy Gábor azt is elárulja, milyen szociális kérdések tükrözését várja el az alkotóktól. A francia író szerinte : ". . . minden állapotot aláás, mert átlátja, hogy mind aláásvák", a szociális élet álságait, a nyomor szféráit tárja fel. (1842.) A realizmus igényétől és a forradalmi eltökéltségtől indíttatva a fiatal kritikus már Victor Hugo Ruy Blas című drámájának eszmeiségét is elutasítja magától. Lefordítj a Karl Gutzkownak, a Junges Deutschland vezéregyéniségének erről szóló kritikáját, mely élesen tiltakozik az ellen, hogy Hugo egy lakájt választott a nép képviselőjének. (1841.)
A valóságfeltáró társadalomkritikai törekvés vonzotta a Tudománytár fáradhatatlan ifjú munkatársát az orosz prózairodalomhoz is. Pillantás az orosz literatúrára 1837-ben című – német forrás nyomán készített – áttekintésében a realizmus ismérveit (objektivitás, plasztikai erő, karakterisztikai egész stb.) méltányolta Puskin kései műveiben, majd A legújabb orosz novellisztika címmel értekezve Gogol művészetét helyezte piedesztálra a hazai olvasók előtt. (1838., illetve 1840.) Ennek indoklása már-már programszerű: a Mirgorod, a Dikankai esték alkotója „…karakterek fellelése s az egyszerű, hatékony elbeszélés művészetével” hat, „mi mellet a legközönségesb dolgok- s állapotoknak érdeket tud adni, még olyanoknak is, mik, mint látszanék, mindennapiságok miatt semmi figyelmet sem érdemelnek”. Markov novellái pedig azért állnak Kazinczyhoz közel, mivel a megyei életet festik. A megyei élet „sajátos fiziognómiájú, mit eddig legkevésbé írtak s festének”, „… a megye, ez a valódi Oroszország” – állapítja meg Kazinczy Gábor öt esztendővel A falu jegyzője megjelenése előtt.
Barátja, Dobrossy István elsősorban élesen minősítő és polarizáló író-arcképeivel szolgálta az új törekvések népszerűsítését. Literatúrai melyképek című sorozatában csupa olyan alkotó portréját rajzolta meg, akik valamilyen szempontból koruk társadalmának – főként a francia társadalomnak - alakítói voltak. Arcképei a haladás és a reakció, a társadalmi tett és a passzivitás választásra késztető kettősségét vetítették a közönség elé. Ha forradalmár hőseinek tanításaitól – német forrása nyomán – többnyire igyekszik is elhatárolni magát, s jócskán tesz rájuk kritikai megjegyzéseket is, jelentőségüket érzékletesen láttatja az olvasóval. George Sand-t például így jellemzi: „… a csúfolódás és merész gúny alatt egy bús, egy elkínzott és fájdalmasan roncsolt kedély kinyomatát találjuk minden fennálló ellen.” Balzacot azért méltatja, mert sikerült neki a párizsi kiskereskedőt sok sajátságával együtt megörökítenie. Lamennais-t pedig az akkori Franciaország legnagyobb írójának nevezi, akit szerinte legújabb könyve, a Le livre de peuple a legkitűnőbb írók fölé emel. A republikánus demokrata Armand Carrel műveiben az ragadja meg, hogy számára az írás cselekvés volt – az emberi lélekre és az események menetére egyaránt hatni kívánt. A nagy francia történetírók, az idősebbik Thierry éppúgy, mint Barante arisztokráciaellenességükkel és a nép iránti vonzalmukkal nyerik meg tetszését.
Dobrossyt semmi sem taszítja inkább a művekben, mint az állásfoglalás és az elkötelezettség hiánya. Lemontey-t, a nagy francia forradalom mérsékelt felfogású szereplőjét megalkuvása, a „nyugalom” eszményítése miatt találja visszataszítónak, 487a klerikális-royalista Michaud-t hidegségéért és érzéketlenségéért, Scribe-t, a szalon-vígjátékok sikeres szerzőjét pedig azért, mivel nem viszi színpadra kora fonákságait, mint tette azt Moliére a Tartuffe-ben. Chateaubriand arcképének felvázolását arra használja fel, hogy a társadalmi haladást tagadó pesszimizmussal mementószerűen szembeállítsa nemzedéke forradalmi elszántságát: „. .. változás fog történni, bár mi nem tudhatjuk is, mily messze vagy közel van az … mi egy korszak felé oly irányokkal, oly törekvésekkel lépdelünk, melyek méltóbbak halhatatlan természetünkhez.” (1841.)
A valóságfeltáró társadalomkritikai törekvés vonzotta a Tudománytár fáradhatatlan ifjú munkatársát az orosz prózairodalomhoz is. Pillantás az orosz literatúrára 1837-ben című – német forrás nyomán készített – áttekintésében a realizmus ismérveit (objektivitás, plasztikai erő, karakterisztikai egész stb.) méltányolta Puskin kései műveiben, majd A legújabb orosz novellisztika címmel értekezve Gogol művészetét helyezte piedesztálra a hazai olvasók előtt. (1838., illetve 1840.) Ennek indoklása már-már programszerű: a Mirgorod, a Dikankai esték alkotója „…karakterek fellelése s az egyszerű, hatékony elbeszélés művészetével” hat, „mi mellet a legközönségesb dolgok- s állapotoknak érdeket tud adni, még olyanoknak is, mik, mint látszanék, mindennapiságok miatt semmi figyelmet sem érdemelnek”. Markov novellái pedig azért állnak Kazinczyhoz közel, mivel a megyei életet festik. A megyei élet „sajátos fiziognómiájú, mit eddig legkevésbé írtak s festének”, „… a megye, ez a valódi Oroszország” – állapítja meg Kazinczy Gábor öt esztendővel A falu jegyzője megjelenése előtt.
Barátja, Dobrossy István elsősorban élesen minősítő és polarizáló író-arcképeivel szolgálta az új törekvések népszerűsítését. Literatúrai melyképek című sorozatában csupa olyan alkotó portréját rajzolta meg, akik valamilyen szempontból koruk társadalmának – főként a francia társadalomnak - alakítói voltak. Arcképei a haladás és a reakció, a társadalmi tett és a passzivitás választásra késztető kettősségét vetítették a közönség elé. Ha forradalmár hőseinek tanításaitól – német forrása nyomán – többnyire igyekszik is elhatárolni magát, s jócskán tesz rájuk kritikai megjegyzéseket is, jelentőségüket érzékletesen láttatja az olvasóval. George Sand-t például így jellemzi: „… a csúfolódás és merész gúny alatt egy bús, egy elkínzott és fájdalmasan roncsolt kedély kinyomatát találjuk minden fennálló ellen.” Balzacot azért méltatja, mert sikerült neki a párizsi kiskereskedőt sok sajátságával együtt megörökítenie. Lamennais-t pedig az akkori Franciaország legnagyobb írójának nevezi, akit szerinte legújabb könyve, a Le livre de peuple a legkitűnőbb írók fölé emel. A republikánus demokrata Armand Carrel műveiben az ragadja meg, hogy számára az írás cselekvés volt – az emberi lélekre és az események menetére egyaránt hatni kívánt. A nagy francia történetírók, az idősebbik Thierry éppúgy, mint Barante arisztokráciaellenességükkel és a nép iránti vonzalmukkal nyerik meg tetszését.
Dobrossyt semmi sem taszítja inkább a művekben, mint az állásfoglalás és az elkötelezettség hiánya. Lemontey-t, a nagy francia forradalom mérsékelt felfogású szereplőjét megalkuvása, a „nyugalom” eszményítése miatt találja visszataszítónak, 487a klerikális-royalista Michaud-t hidegségéért és érzéketlenségéért, Scribe-t, a szalon-vígjátékok sikeres szerzőjét pedig azért, mivel nem viszi színpadra kora fonákságait, mint tette azt Moliére a Tartuffe-ben. Chateaubriand arcképének felvázolását arra használja fel, hogy a társadalmi haladást tagadó pesszimizmussal mementószerűen szembeállítsa nemzedéke forradalmi elszántságát: „. .. változás fog történni, bár mi nem tudhatjuk is, mily messze vagy közel van az … mi egy korszak felé oly irányokkal, oly törekvésekkel lépdelünk, melyek méltóbbak halhatatlan természetünkhez.” (1841.)
Újszerű mozzanata irodalom- és kultúrafelfogásának az a rendkívül érdekes megkülönböztetés is, amelyet Dobrossy a nemzeti, illetve a társadalmi irodalom alternatívái között tesz. A literatúra társasági állása és jelentése a jelenkor népeinél című tanulmányában az irodalom időszerű funkcióját elemezve felteszi a szónoki kérdést: az irodalmat mint célt magában kell-e tekinteni, vagy mint eszközt más célok elérésére? Vajon egy nép irodalmának legfőbb jelentése az, hogy egy nemzet szellemi szerzeménye, a nemzeti lélek képviselője legyen, vagy pedig az, hogy az életnek hajtson hasznot, hogy a közműveltség emelőjévé, „a társaság mindenik osztálya tanítása és oktatásának eszközé”-vé emelkedjék? Kisarkított kérdésfeltevésében benne rejlik a felelet. (1841.)
Dobrossy már nem az amerikai „Eldorádó”-ban látja a jövő társadalmának modelljét. Alexis de Tocqueville híres Amerika-könyvét ismertetve élesen bírálja a tengerentúli demokrácia fogyatékosságait. Mindenekelőtt „az egyenlőség minden elvének, fogalmának a leggyalázóbb, legrettentőbb eltagadásá”-t, a rabszolgaságot hibáztatja, majd a valláshoz tartozás kötelező voltát, a nők szabadságának korlátozását, a választási jog feltételekhez kötését, az adósok függő helyzetét. Az amerikai társadalom perspektíváit latolgatva Tocqueville recenzense „távolról fenyegető mennydörgést” hall a levegőben, mely megrázza majd az arany hatalmát. (1843.) S ugyanő már olyan amerikai útleírást is ismertet, amelyik arra világít rá, kiktől várható ez a fenyegetés. Nathan Pflanczerleben útirajzait kommentálva gúnyosan bár, de egy amerikai szocialistát mutat be, politikai gondolkodót, aki népuralmat kíván az Újvilágban, s akinek tanai alapjaiban veszélyeztethetik e mégoly szilárdnak hitt társadalmat. „… egyike ő a kiküldött felséges népbiztosoknak” – jegyzi meg forrása nyomán Dobrossy. (1842.)
A Petőfi fellépését előkészítő két fiatal író törekvéseivel a Tudománytárban más szerzők írásai is összhangban vannak. Már a harmincas évek második felében olyan eszméket fogalmaznak meg itt, amelyeket egy évtizeddel később a Fiatal Magyarország írói hangoztatnak majd előszeretettel. Vajda Péter Pillantások időnk három fő literatúrájára címmel Burns népiességét vallja magáénak, mert az énekeit „strófánként rangsorsosai szájából vette ki”; a valóságot hiányolja a német művekből, s azt az angol prózaírók, Swift, Fielding, Smollett, Sterne, Goldsmith és Richardson munkásságában, illetve a francia Béranger énekeiben találja fel. (1837.) Az effajta irodalmiságot a folyóirat D. F. monogrammú szerzője viszont az újabb olasz produkciókban fedezi fel: Olasz literatúra 1830 óta című, angol eredeti nyomán készített cikkében a társadalmi célzatot hordozó, a valóságot értelmező, a kor sorsával foglalkozó irodalom mellett foglal állást. Az olasz irodalom azért 488nyeri meg tetszését, mert itt a művészet 1830 óta állandó összeütközésben van az uralkodó hatalommal. A szerző túl van Manzoni népbarát liberális törekvésein is. Foscolň tanításaival rokonszenvezik, ki harcot hirdetett az egész világ, még a rosszat jóváhagyó Isten ellen is. Akik elnézik polgártársaik szenvedéseit, azok bűntársakká válnak cikkírónk szemében. Az áhított változást az ifjú Itália, e „mérhetlen politikai társulás” harcától várja és reméli. (1838.) A nemzeti irodalom addig uralkodó vezéreszméje mellett pedig az irodalom egyetemességének gondolata is megfogalmazást nyer a Tudománytárban: közlik Edgar Quinet, a híres francia irodalomtörténész és publicista cikkét A mai literatúrák egységéről, melynek szerzője nem ismer el többé határokat a szellem, a művészet világában, a nemzeti kultúrák kölcsönösségét, az írók egy családba tartozását hangoztatja, s a haladást magasabb rendű kategóriaként tiszteli a nemzeténél. (1839.)
A sorozat cikkírói a negyvenes évek elején már nem annyira Sismondi tanításaiban látják a világmegváltó társadalmi panaceát. Egész sor cikkben bírálják a svájci teoretikus iparellenességét, múltat visszasóvárgó álláspontját, s egyértelműen a gőz, a gép és a vasút üdvözítő volta mellett nyilatkoznak. (1840.) Eugéne Buret híres könyvét, a De la misčre des classes laborieuses en Angleterre et en France-t ismertetve már nem érik be a londoni nyomor, a női- és gyermekmunka döbbenetes képeivel, hanem gyökeres reformokat javasolnak: tulajdont mindenki számára, új örökösödési jogot és adórendszert, szakszervezeti tanács létrehozását a dolgozók képviseletével stb. Auguste Cieszkowszki hitelről szóló könyvének recenzense ugyanakkor nagyon is meggondolkodtatóaknak, sőt, „sok kiáltó igazságokat” magukban foglalóaknak tartja a „szocialisták, chartisták, saint-simonisták, phalangisták és kommunisták rendszereit”, Michel Chevalier Cours d’économie politique au Collčge de France című munkájának elemzője pedig a saint-simonista Globe egykori szerkesztőjének iparosítást propagáló tanításaiban véli megpillantani a sóvárgott jövendőt. (1844.) A negyvenes években Chevalier a legfőbb csillag a Tudománytár egén: eszméi összhangban voltak Kossuth és az ellenzék iparosító törekvéseivel.
1844 után a folyóirat nem jelent meg többé. Toldy végszava a megszűnés okát az előfizetők számának elapadásában jelöli meg: e szám a kezdeti 527-ről 79-re csökkent. Ez azonban nem lehet mértéke megítélésének: a szellemi Magyarország olvasta a Tudománytárt. Évtizedes fennállása alatt elvitathatatlanul nehéz feladatot oldott meg: az abszolutizmus hosszú ideig tartó elzártsága után széles körűen, sokoldalúan és eszmeileg távlatosan megismertette a hazai közönséget mindazoknak a kulturális törekvéseknek java részével, amelyet a nagyvilág ekkor felhalmozott. Kiemelkedő szerepe volt abban, hogy a hazai társadalmi tudat ekkor –mindössze néhány év alatt – szinkronba került a kortársi leghaladóbb Európával. Aki idehaza a harmincas évek második és a negyvenes évek első felében a külföld új nevei, kiemelkedő intellektuális teljesítményei iránt érdeklődött, a Tudománytárban rendszerint megtalálta róluk a keresett eligazítást.
489IRODALOM
Bárczay Oszkár: A „Tudománytár” ante actái. = ItK 1895. 109–115, 206– 214. – Viszota Gyula: Bajza levele Széchenyihez az „Aurora” és a „Tudománytár” ügyében. = AkÉrt 1908. 81–84. – Uő: A „Tudománytár” története. = AkÉrt 1910. 121–136. – Uő: A „Tudománytár” történetéhez. = AkÉrt 1910. 424–438. – Turóczi-Trostler József: A saint-simonizmus magyar visszhangja. = It 1949. 268–279. – Pándi Pál: „Kísértetjárás” Magyarországon. 1–2. köt. Bp. 1972. 570, 484 l. – R. Várkonyi Ágnes: A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. 1-2. köt. Bp. 1973. 309, 521 l.
