A folyóirat harca a kritika műfajának meggyökereztetéséért
A folyóirat harca a kritika műfajának meggyökereztetéséért
Eddigi fejtegetéseinkből remélhetőleg kitűnt, hogy az Élet és Literatúra tevékenységében milyen nagy szerepet játszott a kritika, s talán az is valamelyest kiviláglott, hogy a folyóirat milyen elsőrendű feladatokat vállalt magára e műfaj meghonosítása érdekében. A történetiség, eredetiség, nemzetiség eszméinek vitatása magától értetődően kívánta meg azt a kritikai magatartást, amelynek végérvényes hazai megszilárdulása nélkül viszont értelmét vesztette volna ez elvek új típusú tükröződése – a romantika.
Közismert, hogy a két szerkesztő személye 1817 után szinte jelképe volt idehaza a kritika ügyének. A legtöbbet ezért pedig folyóiratukkal cselekedték. Nem annyira recenziókkal – ilyet az Élet és Literatúrában viszonylag keveset közöltek, s azok sem voltak igazi műbírálatok –, mint inkább a kritikai munka lényegét megvilágító, új meg új nézőpontokból végigpásztázó tanulmányok publikálásával, s főképpen személyes példaadásukkal. A kritikát bátorító, a személyes érdekeket az irodalom kibontakozásának alávető pártatlan magatartásukkal. El lehet mondani: jórészt az Élet és Literatúra köteteiben megmutatkozó önkritikai – kritikai erejük törte meg a „napkeleti fejek” ellenállását a műfajjal szemben Magyarországon.
Elősegítette ezt az is, hogy folyóiratukban valósult meg a kritikai munka igazi ösztönzője, felhajtóereje: teória és kritika eggyé forrása, elvek és gyakorlati alkalmazásuk igazi összhangja. Szükségtelen bizonygatnunk, hogy a műbírálatnak, 352illetve irodalomkritikai írásnak minő energiát és feszültséget ad, ha egy homogén elvrendszer gyakorlati érvényesítésén alapul, ha tudatosság, szellemi – szemléleti egység és elmélyült stúdium hármasságának gyümölcse. Ha egyöntetű orientáló–agitatív szándékok állnak mögötte, s mindennek révén „mozgó esztétikává” képes felfokozódni.
Kölcsey egész kötetnyi írással szolgálta itt ezt az ügyet – aktív és passzív – módon egyaránt. Tanulmánysorozata, a Nemzeti hagyományoktól a Kritika és antikritikáig s a Szemere szonettjeiről adott különféle értékelései közléséig – mint láttuk – magában véve bizonysága volt az elvekhez mérő, műveket folyamatban mérlegelő, viszonyítások rendszerében elhelyező esztétikai ítéletnek. A többi kritikai tárgyú írás legnagyobb része pedig róla szól: az egykori nagy „botrány”-t, az 1817-es kritikákat hivatott feltárni, elemezni – nemegyszer már-már a viviszekció kíméletlenségével bonckés alá venni. Ennek révén s ezen túl is: kevés az Élet és Literatúrában az olyan írás, amelyet ne hatna át valamiképp a Szemere és Kölcsey diktálta irodalmi liberalizmus szelleme: ha más nem, az egymás mellé tördelések, szembesítő véleménytablók fejezik ki azt.
1817-ben az irodalmi konzervativizmus belefojtotta a legnagyobb magyar kritikusba a szót, egy évtizeddel később ő és barátja mégis e kritikák és utóhullámaik értelmezésével roppantották szét a műfajt gátló maradiság abroncsait. Az idevonatkozó cikksorozat alaptendenciáját Szemere tanulmánya adja meg (A tudományos perek és tollharcok hasznáról, I. 275–282.) – majd Berzsenyi első anti-recenziójának és Kölcsey válaszának közlése bontja ki az antinómiát. (I. 243–247., ill. 173 –183.) Amit jelzett írásában Szemere mond, az nem új: az érdeklődés tollharcok által történő felcsigázásáról, a kritikus feladatköréről írottakat sokszor elmondották már. Ezzel együtt: szövegét rejtett feszültséggel tölti el az apologetikus szándék, Kölcsey ügyének „per-újrafelvétele”, nemkülönben az, hogy védelmében éppenséggel az ő, illetve mestere, Kazinczy kritikára vonatkozó legfontosabb tételeit sorakoztatja fel szentenciózus-aforisztikus kiélezettséggel. Olyan, egykor Horvát Istvánék által annyira támadott szempontokat dob be itt Szemere újra a köztudatba, mint hogy a nyelv nem egyedül a szokás és az etimológia, azaz az empíria, hanem a kriticizmus dolga is, mely hol tisztel, hol nem; hogy az írónak nem elég a grammatika és a lexikográfia, hanem ízlés is kell; hogy nemcsak a keleti nyelvek paradigmáit kell ismernie, hanem a nyugati literatúrákkal való kapcsolat következményeit is levonnia stb.
Minden szónál szebben beszél a tett: amit Szemere a kritika szabadságáról e helyt megfogalmazott, azt a gyakorlatban is bizonyítja. Egyrészt azzal, hogy bő részleteket jelentet meg Berzsenyinek első, 1817–1818-ban írott antirecenziójából, mely csupa elvakult személyeskedés, másrészt közli Kölcsey fanyar-önironikus válaszát, a Kritika és antikritikát. S teszi ezt Szemere annak ellenére, hogy barátja ominózus bírálatával annak idején maga sem értett egyet. Időközben ugyanis megjelent Berzsenyi új antikritikája – sok tekintetben abban a bírálatot megfojtó szellemben, melyet szerkesztőnk ironikusan így aposztrofált: „Recenzens, te rosszul ítéltél, mert íme, én egy vagyok azon jelesek közül, kiket csak bámulni kell!” E hármas „körviadal”-hoz tartozik még Szemere addig példa nélkül álló 353önkritikája is: közzéteszi Vida Lászlóhoz írott nagysikerű ódáját, s hozzáfűzött jegyzetében nemcsak elfogadja Berzsenyinek róla szóló igazságtalan ítéletét, hanem szigorúságban még túl is tesz műve elfogult megítélőjén. (I. 278–286.) Ennél frappánsabb választ a niklai költő szubjektivizmusára aligha adhatott.
A folyóirat szerkesztője különben okulásul a kötetekben elszórtan egész kis antológiát tesz közzé barátja kritikáinak régi és új fejleményeiből. Ezt a célt is szolgálja például a bírálatok genezisét feltáró Kölcsey – Döbrentei levélváltás publikálása, továbbá az utóbbinak a nemesi konzervativizmus változatlan állásfoglalását tükröző antikritikája (oly tipikus kitételekkel, hogy „Ily két szabad tüzű teremtő lelket, mint Kisfaludy Sándor és Berzsenyi, nem feszesen kicirkalmazás határai közé szeretek látni” stb.). E régi típusú gondolkodás átvilágítása érdekében közli Szemere Döbrenteinek 1826. november 25-i levelét is, mely elítélőleg nyilatkozik a Berzsenyi-polémia közléséről (II. 414–416.), illetve Ferenczy Lajos ugyancsak ez idő tájt kelt olvasói reagálását, mely a hibák felfedeztetésében „nagyobb kíméletre” int (II. 411–413.), végül Berzsenyi 1825. évi antirecenziójának legelfogultabb részletét. (IV. 43–53.) S a válasz? Szemeréék felelete mindennek akadálytalan megjelentetése volt. Csakugyan: nagyvonalúbb érvet igazuk mellett aligha találhattak volna. Gesztusukban a kritikai liberalizmus szellemi potenciája éppoly messzesugárzó volt, mint a szonettek körüli polémiában is: akkor, amikor Szemere közzétette a szemefényét, szonettjeit porrá zúzó egykori bírálatot (s éppen a hozzá legközelebb álló Kölcsey tollából), s amikor nagy szerkesztőtársa beleegyezett kétféle, egymással homlokegyenest ellentétes bírálatának párhuzamos közlésébe.
Csupán elvileg, minden személyes mozzanattól tartózkodva vállalkoztak e kritikai polémiák tanulságainak összegezésére. Egy újabb, Házi jegyzetek című nagyszabású összeállításban, ahol egyfelől ismét felvonultatták a kritikaellenesség ismert bajvívóit, Horvát Istvánt, Dessewffyt, Berzsenyit s legkivált Kisfaludy Sándort. (IV. 10 – 74.) Az ő nézeteik összegző-általánosítóan elemző kontrapunktjául pedig ugyanitt közzétették Kölcsey Jegyzetek a kritikáról és a poézisról című tanulmányát, melynek fontos szempontjai – az ízlésnek nemcsak szubjektív, de általános jellegéről, a szép egyetemességéről, a zseni alkotásai és a kritikusi kánon összefüggéséről – a teoretikus eszmei-elméleti magaslatáról, személytelenül adják meg a cáfolhatatlan feleletet.
A műbíráló tevékenység polgárosult funkciójáról a legígéretesebbet mindazonáltal megint csak nem ők, a mesterek mondották el, hanem a fiatalok. Toldy például, ki már merőben elfogulatlanul (és minden rezignáció nélkül) érzi magáénak a polgárosult irodalmi közszellemet, s ezen belül a kritikaiságot. (I. 305–310). Ő veti papírra először azt a kritikai tevékenységet meghatározó fontos társadalmi szempontot, amely Bajza Conversations lexiconi-pörének legfőbb mozgatója lesz: a literatúra „külön státus”, „igazgató szék” benne a kritika, a tudományok országában a „respublika szellemének” kell hatnia. Hogy erre már az ifjabbik Schlegel is utalt, amikor 1797-ben megállapította: „Die Poesie ist eine republikanische Rede; eine Rede, die ihr eignes Gesetz und ihr eigner Zweck ist, wo alle Teile freie Bürger sind und mitstimmen dürfen”? Kétségkívül, de ennek az irodalmi életet 354a feudális közélettől elkülönítő elvnek kinyilvánításával a hazai közegben Toldy mindenképp úttörő szerepet vállalt. Mint ahogyan az ezt követő szónokias platformmal is, melyben a „szép palotája” szolgálatára hívta fel kritikustársait – jóllehet felhívása nem más, mint romantizált parafrázisa Lessing Briefe antiquarischen Inhaltsja (1768–1769) híres 57. levelében foglaltaknak. Emellett a hirdetett magatartáseszménynek meggyőző gyakorlati bizonyságát is adta ugyanekkor: abban az elmélyült kritikában, amely – mint arról már szóltunk – épp folyóiratunkról, a „szépnek iskolájá”-ról számolt be nagy elismeréssel a Tudományos Gyűjteményben.
De nemcsak Toldy gesztusai vallottak arról, hogy a szerkesztők kezdeményezését a fiatalok megértették. Stettner–Zádor György (írói álnevén Fenyéry Gyula), és Szontagh Gusztáv, az Aurora-kör pályakezdő tagjai a II. kötetet bírálva ugyancsak maradéktalanul azonosulnak az Élet és Literatúra kritikaiságával. (IV. 94–95, 89–94.) Sőt Szontagh, kinek nézeteiben ez idő tájt a rendi nacionalizmus oly sok eszmeeleme volt még megtalálható, ezen a téren igen lényeges, előremutató elvi tanulságot is kimond. Azt, hogy a literatúra merőben más közeg, mint a társaságé, a szokványos nemesi miliőé. „Csak különböző individualitásnak különböző látásmódja s szabad vizsgálatjai által fejlik ki tisztára minden oldalról az igazság” – vallja Kölcsey vitapartnere, e téren már egyetértve a lap híres főmunkatársával.
Legszebb eredménye a kritikai küzdelmeknek mindazonáltal a folyóirat „Benjámin”-jának, Szalay Lászlónak a vállalkozás újabb köteteiről írott könyvecskéje volt, mely Észrevételek a Muzárion III–IV. kötetéről címmel 1830-ban jelent meg először Pesten. Ez a mű azt nyújtotta, amelynek eléréséért a szerkesztők harcba indultak: a romantikus elmélet legfrissebb és legkorszerűbb gondolatainak alkalmazását következetesen kritikai módszerrel és szemlélettel. A fiatal író kritikai attitűdje: hallatlan nyíltsága, előítéletektől való teljes mentessége, tekintélyeket nem tisztelő, markáns ítélőereje: Szemeréék hősies szerkesztői munkája értelmének, sikerének tanúságtétele.
Ekkor kellett volna azt befejezni. Hogy azonban az olvasót erről meggyőzhessük, a folyóirat historikumához kell röviden visszatérnünk.
