A Muzárion kötetei ( 1829– 1833)
A Muzárion kötetei ( 1829– 1833)
Az első két kötet vitathatatlanul kimagasló színvonalat ért el nemcsak esztétikai irodalmunk, de a kortársi magyar irodalom egészében is. Mégis: a közönség érdeklődésével kezdettől fogva bajok mutatkoztak. A folyóirat nemigen fogyott, s emiatt a II. kötetet már csak ötszáz példányban jelentette meg Szemere. 1826-ban és 1827-ben az előfizetésgyűjtők levelei egyöntetűen arról panaszkodnak, hogy a „kritiko-esztétikai literatúra oly kevéssé kapós”. A II. kötettel azután ez a szakadék a lap intenciói és a közönség felkészületlensége révén tovább mélyült: Ferenczy Lajos említett félreértése a folyóirat neve körül már sokat elárult ebből, s Döbrentei 1826. november 25-i és Guzmics Izidor 1827. május 11-i leveleiben is hasonlóképpen 355volt megszívlelni való. Ha Döbrentei még csak a ciklusok és címek hiányát rója fel az Élet és Literatúrának, Guzmics jóval tovább megy: a közönségtől való elszakadottságot, az olvasói érdekek elhanyagolását lobbantja a szerkesztő szemére.
Múlhatatlanná vált tehát a közönség igényeihez, felkészültségéhez való közelítés. S amikor – egy éves szünet után – 1829 tavaszán a folyóirat III. kötete megjelent, már új nevet viselt a címoldalán. Olyat, amelyik eleve jelezte a szerkesztői koncepció módosulását. A romantikus nevet Szemere az antikos Muzárionnal cserélte fel. Wieland híres epikus tanítókölteményének (1768) címét nem azért választotta, mintha megtért volna az eposz hirdette „mértéktartó középutasság” eszméihez. Kényszerűség volt számára ez a címváltoztatás, a közönségóhaj tudomásulvétele. A klasszicista cím különben e publikum számára azt is tükrözni volt hivatott, hogy a benne foglalt tudomány ezentúl a gráciák filozófiája lesz, azaz elméletet ezentúl könnyedséggel, oldottsággal, színes költőiséggel társít.
Maga a III. kötet különben – az első kettő magaslatai után – rendkívüli visszaesés. Nemcsak a folyóirat neve változott, hanem, sajnos, egész karaktere is. Közrejátszott ebben a vállalkozás lelkének, Kölcseynek kiválása a szerkesztésből – a kibontakozó politikai harcok foglalták el idejét –, s Szemere meglehetősen elegyes, szürke szépirodalmi anyaggal igyekezett pótolni őt, illetve megnyerni az olvasókat. Mindenesetre ebben a kötetben épp az irodalomkritikai anyag a legkevesebb. A IV. kötettel viszont – a mélypont után – ismét emelkedés következett. Az ugyancsak 1829 tavaszán megjelent kiadvány, ha nem is éri el mindenben az indulás szintjét, zömében – mint azt kifejtettük – újra értékes irodalomteoretikus anyagot nyújt. Olyan elvi írások gyűjteményét, amelyek az adott szinten megnyugtató módon lezárják a legfontosabb vitapontokat, eldöntik a polgárosult, romantikus-liberális eszmék érvényesülése javára azokat, – egyszersmind azonban befejezetté, a kialakult helyzetben feleslegessé is téve a folyóirat további működését.
Szemere azonban ezt nem ismerte fel, s négy esztendős szünet után, 1833 májusában – csupán azért, hogy Bajza nagysikerű Kritikai Lapokjával versenyezzen – újabb kötetet adott ki belőle. Ismét csak eltérve eredeti koncepciójától. Irodalomelméleti anyagot ugyan ez új Muzárionban bőven találunk, de sok köszönet. bennük nincs: túlnyomó részük utánközlés. Méghozzá az új, 1833-ban már differenciáltabb irodalmi helyzetben merőben funkciótlan: e másutt már megjelent írások utánnyomásával a folyóirat nem szembesít – mint régebben – különféle álláspontokat, nem világít meg lényegében semmit. Pontosan rámutatott erre Bajza József kritikája: „Itt az ismeretek újra lenyomatása egész dühösséggé vált …ívekre terjedő hosszabb értekezések vannak lenyomatva, s oly értekezések nevezetesen, melyeket még alig tettünk le kezünkből … Az előbbeni kötetekben az ismert munkák, vagy ezeknek töredékei lenyomtatva azért voltak, hogy alkalmul szolgáljanak némely talán hasznos észrevételekre, itt láthatni lenyomatásokat minden észrevétel nélkül.”
Csak árnyéka volt már egykori irodalomkritikai önmagának az Élet és Literatúra-Muzárion. Az utolsó kötetben megjelent negyvenhat különféle mű közül 356mindössze öt olyan kritikai jellegű írás akad, amelyik új szempontokat ad a kor irodalomelméleti gondolkodásához. S a más jellegű alkotások közül csupán kettő az, amelyik figyelmet érdemel. Kölcsey két beszéde tartozik az előző csoportba mindenekelőtt: a nemzeti színház felállítását sürgető, a színjátszás osztályokat nemzetté összeforrasztó szerepét hangsúlyozó Játékszín (V. 343 –362.) s az irodalmi-irodalomkritikai „parainesis”-ének számító, gyönyörű Kazinczy-emlékbeszéd (V. 376 –389.) Az utóbbi azonban másutt is megjelent. S a nem irodalmi tárgyú írások közül is az egyik az ő nevéhez fűződik: a Történetnyomozás (V. 278-291.), mely a történetírás addig pusztán leíró gyakorlata helyébe történetfilozófiát követel, oknyomozást, összehasonlítását nemzeteknek és századoknak, s ami a legfontosabb: a fejlődés összetevőinek rajzát. Ezek mellett két névtelenül megjelent írás válik ki a kötet anyagából: a Viszonyok című, az Életírás, végül Szalay László Fény és melegség című reflexiója s amire reagál – Eötvös József Bel és külvilág című elmélkedése. (V. 1–27, 201– 221, 318-319, 309–317.)
A Viszonyok töredékek, glosszák laza füzére, melyeknek egyetlen kivétellel ismeretlen szerzői a kritikusi magatartás normáiról és az irodalmi élet visszásságairól szólva jórészt a Kölcsey-életmű egyes fontos igazságait népszerűsítik. Időszerű műfajt elemez korszerűen az Életírás, érzékenyen rámutatva e műfajjal kapcsolatban annak az affinitásnak – azonosulásnak és távolságtartásnak – feszültségkeltő értékére, ábrázolót és ábrázoltat egyszerre bemutató jellegére is, amely ez idő tájt kibontakozó irodalomtörténetírásunknak egyik legfőbb törekvése.
S az ekkortájt feltűnő nagy tehetségű fiatalok, Eötvös és Szalay cikkei? Eötvös erkölcsfilozófiai aforizmákat tesz itt közzé, a későbbi nagy emberbarát és a közéleti pályára felkészülő férfi érzelemtől és belső sugárzással áthatott világnézeti vallomásait. Ugyanaz a meleg hit, a használni akarás töretlen életbizalma telíti Szalay reflexióját: a kor poézisének célját keresi, s azt az individuumok és masszák, azaz az egyének és a tömegek szellemére hatásban jelöli meg. A francia romantika előretörése, közelebbről Victor Hugo és Cousin művei alapján az irodalom feladatát, funkcióját már nemcsak az individualitás, hanem a tömegek szolgálatában jelöli meg. Abban a társadalmiságban, újfajta közösségtudatban, amely ha itt még elvontan, spiritualista érzelmi burokban jelentkezik is, de jelentkezik már: beköszöntő előjeleként a következő időszak irodalomkritikai gondolkodása hazai nagy vívmányának.
Mindez azonban a júliusi forradalom utáni kor fejleményeibe vezet át, s túl is mutat már a Muzárion profilján. 1833-ra e folyóirat körül elfogyott a levegő. A zseni, az eredetiség, az önálló gondolkodás, az autonóm esztétikai ítélet, a nemzeti múlt recepciója, a történetiség, a dráma közönségformáló funkciója stb. eszméiért már nem kellett harcolni: természetes részeivé váltak azok az irodalom jelenének. S ugyan miért lett volna szükséges bizonygatni az irodalmi tollharcok hasznát akkor, amikor már javában folytak a tekintélyt nem tisztelő, heves polémiák? Az irodalom respublika – a júliusi forradalom utáni éveknek ez egyik fő jelszava. Ezt a tanítást azonban az Élet és Literatúra lapjain írták le nálunk először.
357IRODALOM
Bajza József: Muzárion. = Kritikai Lapok 1834. 4. sz., és Bajza József összegyűjtött munkái. Bp. 1901. 4. köt. 152–183. – Toldy Ferenc: Szemere Pál. = Magyar Sajtó 1855. aug. 1.; és Toldy Ferenc irodalmi arcképei és újabb beszédei. Pest 1856. 87-90. – Kazinczy Gábor: Emlékbeszéd Szemere Pál felett. Bp. 1885. 61 l. – Szemere Pál munkái 1–3. köt. Kiad. Szvorényi József. Bp. 1890. – Máté Lajos: Szemere Pál mint kritikus. Bp. 1894. 41 l. – Császár Elemér: Kölcsey, a kritikus. = BpSz 1918. 174. köt. 224–258. – Jánky István: Szemere Pál esztétikai és poétikai nézetei. Pécs, 1928. 55 l. – Szauder József: Kölcsey Ferenc. Bp. 1955. 263 l. – Kölcsey Ferenc összes művei 1–3. köt. (Kiad. Szauder József és Szauder Józsefné.) Bp. 1960. Fenyő István: Az irodalom respublikájáért. Irodalomkritikai gondolkodásunk fejlődése 1817–1830. Bp. 1976. 494. l.
