A szerkesztő és gyakorlati módszere
A szerkesztő és gyakorlati módszere
Kevesen tettek annyit a hazai romantika megszületéséért, mint Szemere Pál – Kölcseyt ő ösztönözte folyvást romantikus indíttatásai szabad érvényesítésére, Fáy Andrást és Kisfaludy Károlyt ő serkentette eredeti alkotásokra, Toldy Ferencnek 341ő volt az első tanácsadója, Eötvös Karthausijának első értő kritikusa, Petőfinek első méltánylója – s kevés írónkban munkált oly szertelen, konvenciókkal nem törődő romantikus lelkiség, mint őbenne. Kezdettől fogva azt az elemi erejű, mélyen szubjektív és érzelmi jellegű, felszabadultságra törekvő költészettípust vallotta magáénak, amelyet folyóirata oly energikusan propagált: spontaneitást, bensőséget és személyes hevületet várt a költészettől. Az önkifejezés, a zseni teremtő mozdulata, a képzelőerő gáttalansága már ifjúságában sine qua non-ja volt előtte a költői megnyilatkozásnak, maga a poézis pedig merőben autonóm közege a legmagasabb értékként tekintett alkotó tevékenységnek. A rendkívülit, az egyedit, a kivételeset, az újonnan teremtettet részesítette mindig előnyben. Az antikvitás számára jóval kevésbé volt követendő minta, mint pályatársainak. Kritikai írásai pályakezdésétől fogva a jelen produkcióiról a jelennek szóltak, az elavult irodalmiság bírálatával az új poézis megteremtésére irányultak. Mindezzel azért is hatott annyira kortársaira, mert köztudott volt: Szemere az irodalom ügyének él egyedül.
Finom intuíciójára és tájékozódó ösztöne frisseségére egyaránt bizonyság, hogy már 1809-ben – messze megelőzve hazai pályatársait – érzékelte a klasszicizmus meghaladottságát, a klasszicizmuson túlfejlődő, a képzelőerő tevékenységén alapuló művészet jövőjét, a két művészi irányzat ellentétes művészi tipológiáját. A kor nemesi írói között a legmesszebbre jutott el a klasszicista szabálypoétikától és a művészetre ráerőltetett hasznosság-elvtől. Ő szögezte le elsőnek nálunk a művészet „második természet”-voltát, állapította meg alakítás és művészi igazság összefüggését, ábrázolás és kifejezés különbségét, a fikció jogosultságát az irodalomban, annak gyönyörködtető célzatát – egyszóval mindazt, ami a modern irodalmiságnak ma is az alapja.
Szemere a művészet számára nem fogadott el semmiféle normát, megkötő példaszerűséget. Az ő számára életforma, valóságpótlék volt a költészet, igazi mentsvár: refugium napjainak hazai valósága elől. Szemere – akárcsak barátja, Kölcsey – kezdettől fogva megvetette az akkori Magyarország lét- és gondolkodásformáit, azt az előírás- és szokásrendszert, amellyel az körülvette. Kazinczy, majd a német romantika tanításai nyomán mindinkább a „szép világ”-ba húzódott, az ízlés és az esztétikum szférájába, amely szemében egyértelművé vált a köznapi valóság ellentétével: a konvenciótlansággal, az emberi erők felszabadultságával, egy soha nem volt világ létrehozásával. Emellett őt soha nem vonzották a közélet, a politikai cselekvés lehetőségei: számára a politika a nemesi miliőnek egy darabja volt csupán. Annyira rajongója volt az irodalom valóság feletti valóságának, az éteri magasságokban lebegő Szép fiktív birodalmának, hogy a köznapok világától közönyösen, sőt ellenségesen fordult el. Tevékenységében sohasem volt hajlandó figyelembe venni a közfelfogás kívánalmait, idegenkedett a társadalmi időszerűség szolgálatától, a közösség ellentmondásainak és dilemmáinak megszólaltatásától. Írásaival és folyóirata anyagának jelentős részével arról igyekezett meggyőzni kortársait, hogy az író váteszi képességeivel, profetikus ihletettségével, expresszív és kreatív felfokozottságával gyógyírt tud adni az egyénnek a társadalom mégoly nagyfokú konfliktusainak közepette is.
342Szemere folyóiratára az irodalmárok figyeltek, azok között is főképp a vájt fülűek, az európai műveltséggel rendelkezők. A közönségnek viszonylag szűk rétege körében kétségkívül mélyen és maradandó érvénnyel hatott. Aki az 1820-as évek közepén az esztétika kérdései iránt érdeklődött Magyarországon, az az Élet és Literatúra köteteit gondosan áttanulmányozta. Az írók már csak azért is elolvasták, mivel Szemere szava esztétikai kérdésekben 1810 és 1840 között egy areopág hitelével ért fel, irodalomértéséről, kritikusi képességeiről nemcsak Kazinczy és Kölcsey, de az új nemzedék is nagyon sokat tartott. A szélesebb közönség viszont érdektelenül, sőt határozott viszolygással fogadta az Élet és Literatúrát, alig volt képes felfogni a benne meghirdetett új és nagy jelentőségű irodalmi eszméket. Nem a közönség tehetett erről: az ok Szemere különc, szeszélyes, teljességgel rendszertelen, az olvasók átlagának felkészültségével egyáltalán nem törődő szerkesztésmódjában rejlik.
Az új szerkesztő ugyanis egyáltalán nem törődött a realitásokkal. Úgy állította össze folyóiratát, hogy az a közönség nagy része számára egyszerűen áttekinthetetlen és felfoghatatlan volt. Hiába osztotta „részek”-re a köteteket, e „részek” indokairól semmi közelebbit nem közöl, az egyes közlemények pedig címek és tárgyköri megjelölések hiányában egymásba olvadnak. Annál is inkább, mivel alájuk időnként a szerkesztő más cikkrészleteket, glosszákat, megjegyzéseket tördeltet, beiktat máshonnan kimásolt cikktöredékeket, azok eredeti lelőhelyét viszont nem adja meg, a legtöbb esetben pedig a cikkek alól hiányzik szerzőjük neve is. S bár a folyóiratban a legkülönbözőbb tematikájú és jellegű – erkölcsfilozófiai, vallásfilozófiai, történetfilozófiai és irodalomelméleti – írások kerülnek egymás mellé, sehol semminő szerkesztői jegyzet vagy reflexió nem igazít el a közreadó intencióiról, mint ahogy Szemere végig nem tartotta szükségesnek azt, hogy programcikkben tájékoztasson céljairól és törekvéseiről. Az eligazodást végképp megnehezíti, hogy a folyóiratnak még tartalomjegyzéke sincs.
Annyi bizonyos: gondolatgazdag, a kulturális látókört messze kitágító vállalkozást azóta se igen szerkesztettek ennyire bizarr, keresztrejtvényszerű módon.
