Az alapítás
Az alapítás
Az 1820-as évekre megnőtt az irodalom súlya, tekintélye Magyarországon. Kialakult a mai értelemben vett közönség: többé nem csupán válogatott kevesekből tevődött össze az olvasók állandó tábora. A húszas évek elején Kisfaludy Károly színműveinek, Fáy meséinek és az Aurora köteteinek már széles rétegek előtt van jelentős sikere. Ekkor már meg lehet élni a szerkesztői hivatásból: Kisfaludy és köre, a pesti fiatal írók hovatovább irodalmi keresetükből tartják fenn magukat. S ez idő tájt nagymértékben megszaporodik az irodalomelméleti publikációk száma is, a romantika és a liberalizmus ideáinak terjedésével párhuzamosan kiszélesül és elmélyül az irodalom mibenléte, az író alkotó tevékenysége, az írás nemzeti elhivatottsága és önérvényesítő lehetősége iránti érdeklődés. Mindaz a belső elszánás, feszültség, újra és jobbra törekvés, amely ekkor a gondolkodó főkben él, a húszas évek folyamán jelentős mértékben az esztétikum közegében vezetődik le, fejeződik ki.
Az irodalmi eszmék és kritikai elvrendszerek iránti respektus fokozódása, az irodalom kiemelkedő szerepe a nemzetté válás időszerű folyamatában, nem utolsósorban pedig a kritika méltánytalan helyzete a közfelfogásban késztette Szemere Pált, az egykorú irodalom jelentős egyéniségét, Kazinczy tanítványát és Kölcsey barátját arra, hogy irodalomelméleti-kritikai folyóiratot hozzon létre Magyarországon. Folytatva Döbrentei Erdélyi Muzéumának úttörő kezdeményezését, de immár Pesten, s a költészet, valamint az irodalmon kívüli tudományágak mellőzésével, továbbá a klasszicista és romantikus álláspontok társítása helyett azok konfrontációjával.
Szemere már 1806-tól, kora ifjúságától kezdve készült a lapalapításra, amelyre irodalomszeretetén kívül nagy és korszerű műveltsége, a fiatalokhoz való vonzódása, széles körű irodalmi kapcsolatai egyaránt feljogosították. Szerkesztői tervei azonban két évtizeden át – hol az írók közönye, hol a közönség hiánya, hol a kiadók üzletiessége, hol saját állhatatlansága, a kellő kitartás híja miatt – sorra füstbe mentek, s gyűjtött anyagát Szemere egyszer Ragályi Tamásnak, másszor Döbrenteinek, harmadszor (és ekkor sem utoljára) Thaisz Andrásnak adta át. Csak amikor a romantikus irányzat a húszas évek közepén diadalt aratott, s hosszú harcok nyomán a kritika műfaja hazánkban valamelyes polgárjogot nyert, tudta Szemere – főként Kölcsey segítségével – régóta tervezett vállalkozását tető alá hozni. 1826-ra már egy olyan kiadó is, mint Trattner Mátyás, „fantáziát” látott a magyar irodalom közreadásában, kivált ha olyan nagy tekintélyű szerkesztő és főmunkatárs produkálta, mint ők ketten.
339Levelezésükben kirajzolódik előttünk a folyóirat alapításának historikuma és a célkitűzések tisztázódása. Ezek elválaszthatatlanok Kölcsey tanácsaitól, mint ahogy az első két kötet is az ő munkásságától. 1823 tavaszán vetődött fel először közöttük – ekkor még az antikos Minerva címmel – a kritika meggyökereztetésére egy önálló folyóirat terve. Szemere elképzelései nem voltak mentesek bizonyos túlzásoktól. 1823. április 26-i levelében például nemcsak azokat az – utóbb meg is valósított – döntően fontos alapelveket tűzi ki maguk elé, hogy folyóiratuknak „karaktere, sajátsága” legyen, hogy a recenziók vállalkozásukban múlhatatlanul szükségesek, s ezek népszerűsítése végett másutt közölt darabokat is felvehetnek, hanem azt is, hogy még a legkisebb darabot is recenzeálják. Két és fél hónappal később pedig – a nemesi ellenállás hullámában – azt javasolja, hogy a tárgyakat „für Ungarn” válasszák, csak hazai tárgyú műveket adjanak ki. Kölcsey higgadtsága vette elejét e szertelenségeknek. 1823 áprilisában írott levelében sikerrel beszélte le barátját arról, hogy minden darabot recenzeáljanak, június 12-i levelében pedig arra vette rá, hogy a műveket igenis, de az értekezéseket ne bírálják, hiszen „… minden szerencse a publikumtól függ … Akaratja ellen hiába sarkantyúzod azt”. Szemere nacionalista elfogultságát („für Ungarn”) utasította vissza a legélesebben.
A folyóirat „plánumát” és azon belül kritikai tendenciáját, a kritikáknak irodalomtörténeti perspektíváját viszont Szemere alapozta meg. 1823. június 30-i levelében a közlendő anyagot három csoportra osztotta – értekezések és művek; recenziók; példagyűjtemény vagy antológia –, s a folyóirat képe utóbb valóban e szerkezeti felosztást tükrözte. Arról a fontos kezdeményezésről is szól itt, hogy a felvett művek ne egyenként, elszórtan, hanem műfajbeli csoportok szerint, együtt kerüljenek közlésre: „… azt remélvén ezáltal, hogy az ilyetén mívosztályra készítendő recenzió a mívnek literatúráját s elő- vagy hátramentét s teóriáját adhatná.” Az írások történetiségét és a fejlődéseszmének érvényesítését szolgálná mindez: azokét a módszertani elvekét, amelyek a megvalósult kiadvány hangsúlyozottan evolucioner felfogásától csakugyan elválaszthatatlanok.
1823 első hónapjaiban indultak meg tehát a tervezgetések, s még a húszas évek megélénkülő irodalmi életében is több mint három esztendőbe telt, amíg ezekből valóság lett. 1826. június 8-án bocsátotta közre Szemere előfizetési felhívását, amelyben három forintos árért októberre ígéri folyóirata megjelenését, tizenegy nappal később kötötte meg ezer példány közrebocsátására Trattner kiadóval a szerződést, augusztus elején ad hírt a vállalkozás készüléséről a Hazai s Külföldi Tudósítások, s valóban október elején jelent meg az első, majd 1827 márciusában a második kötet. Közben a folyóirat címét is meg kellett változtatni: 1825-ben Kassán megindult a Felső Magyar Országi Minerva, ezért az eredeti címet elejtették. Helyette a jóval romantikusabb Élet és Literatúra címet választotta Szemere és Kölcsey, irodalmunkat az élettel először jelölve meg programszerűen szorosabb egységben. Nem is értette meg mindenki e szokatlan címet: Ferenczy Lajos például akként értelmezte a II. kötet végén közölt olvasó-levelében, hogy „valami életleírások foglaltatnak a könyvben, a literatúráról való értekezésekkel egyetemben”. Szalay László volt az, aki a folyóiratról írott kritikai tanulmányában tisztázta a 340félreértést: az Élet az életben előforduló dolgokat – levelezéseket, jeles gondolatokat, mondásokat, vitákat – jelenti, a Literatúra pedig jelesebb műveket és kritikákat. Vagyis nemcsak a művekbe, hanem a művek születésébe is igyekezett beavatni olvasóit az új folyóirat, az írók életébe, gondolkodásába, egymás közti viszonyaiba.
A címben is megjelölt „élet” különben egyként tükrözte a német klasszikus filozófia és a liberális ideológia szellemiségét, főként pedig mindkettőnek művészeti megfelelőjét: a romantikát. Összefüggések megtalálása, mozgás, változás, fejlődés: e célok megvalósítása érdekében formálja ki – legalábbis egy időre – lapja körül Szemere az újat akaró irodalmárok szövetségét is. Irodalmi csoportosulás már előzőleg létrejött nálunk, de az új folyóirat irányítója ennél többet ért el: a romantikus ízlés összes posszibilis elméletíró hívét sikerült kezdetben orgánuma köré tömörítenie. S ez az eredmény az Élet és Literatúra szellemi szintjét és irányát eleve minősíti. Toldy Ferenc tárja fel az egységre, összefogásra törekvő indítékot a legvilágosabban, amikor 1826. június 22-i levelében a lap alapításáról a következőképp tájékoztatja Bajzát: „Elénkbe terjesztették, hogy csak ily egyesült erővel lehet a célra eljutni. Úgy nézd hát Sz[emer]ét, K[ölcsey]t, St[ettne]rt, V[örösmart]yt és Toldyt mint egy társaságot, melynek az most a célja, hogy tisztítsa az aklot! Ez az első, valóságosan egy-értelmű, egy-érzelmű s hasonló eszközökkel egy cél felé törekedő társaság.” S ugyancsak ő árulja el, hogy milyen szellemben, milyen magatartáseszménnyel felfegyverkezve indul harcba e „társaság”: „K[ölcsey] azt mondá: mondja meg az igazságot! Minden úgy, amint hiszi, s ne gondoljon senkivel sem.”
Az Élet és Literatúrának nemcsak a címe, hanem a módszere is szokatlan volt idehaza a közönség számára. A Montesquieu-től merített mottót – „Nem mondani el mindent; s amit mondunk is, csak azért mondani el, hogy az olvasó gondolkodásra ébresztessék,” – Szemere nem puszta formalitásként nyomatta vállalkozása címoldalára, ez volt meghatározó szerkesztési eljárásában is. Ezért közölt kiadványában minden véleményt, a törekvéseivel legellentétesebbet, sőt az őt és Kölcseyt személyükben súlyosan sértőt is. Ezért nyomatott le folyóiratáról mindenfajta kritikát, dicséretet és gáncsot egyaránt, ezért bíráltatta meg azt munkatársaival, tett közzé már megjelent kritikákat (saját állásfoglalása, sőt kommentáló megjegyzése nélkül), mi több: jelentetett meg újra műveket is, hogy kritikájukat adhassa. Az olvasó tanuljon meg önállóan gondolkodni, ítélni, választani, minősíteni, szokja meg a kritika atmoszféráját, sajátítsa el a műbírálat válfajait, módszereit, hangnemeit – ezek voltak mozgatói Szemere különös gyakorlatának, mely így Kármán József egykori felvilágosult ideáját intézményesen próbálta irodalmunkban valóra váltani. Vállalva ezért a közönség jó részének értetlenségét, sőt ellenállását is.
