Az Élet és Literatúra a történeti fejlődésről
Az Élet és Literatúra a történeti fejlődésről
A közönségnek azt a töredékét, amelyik vette magának a fáradságot a jelentős erőfeszítést igénylő szellemi tornához, ugyanakkor igazi intellektuális élvezettel, frappánsan ütköztetett elméleti álláspontok felsorakoztatásával, az irodalom haladását és fejlődését kidomborító írások sorozatával ajándékozta meg a folyóirat. Azokról a kérdésekről tájékoztatta behatóan a közönséget, amelyek a kor irodalomkritikai mozgásának fókuszában állottak: a történetiség elvéről és a fejlődés szükségszerűségéről, az eredetiségről, a nemzetiség korszerű értelmezéséről, végül a kritika funkciójáról és feladatáról. E kérdéseknek hosszú múltjuk volt már Szemere folyóirata előtt is, de ez az orgánum egyrészt sűrítetten exponálta, kiélezte és összegezte nálunk az említett eszmeköröket, másrészt egymással való összefüggésükben, összeszövődésükben, genezisükben és gyakorlati eredményeikben egyszerre vizsgálta azokat. Oly sokféle vetületben, aspektussal, történeti és elméleti 343indítékok oly széles horizontjának közepette, mint annak előtte senki. Mindezzel pedig – a romantika elvi megalapozásán túl – a folyóirat a korszerű, mai értelemben vett esztétikai-irodalomkritikai gondolkodás alapvetéséhez járult hozzá Magyarországon.
Az Élet és Literatúra mindenekelőtt arra vállalkozott, hogy a francia forradalom és a napóleoni időszak átalakulásai nyomán a megállapodottságot, bevégzettséget nemzeti erénynek tekintő nemesi közönséggel ne csak megértesse, de előtte kitörölhetetlenül plasztikussá tegye az újat kezdeményezés, a változás, az evolúció szerepét az irodalomban. Hogy hozzászoktassa azt az időhöz s annak múlásához: a művek, írók, jelenségek, korszakok stb. történeti látásához, az irodalmi folyamatok genetikus és visszaeséseken át is progrediáló szemléletéhez, beláttassa vele ennek nyomán az ellentmondások elkerülhetetlenségét, melyeknek organikus feloldása magasabb minőségek kialakulásához vezethet.
E fejlődéselv karakterét és konkrét jelentését elsősorban a tudatosan egymás mellé tördelt három Kölcsey-tanulmány adja meg a folyóirat első kötetének bevezető részeiben. Méghozzá lépcsőzetesen bontva ki azt. Míg az Iskola és világ (I. 12 –15.) egyetemes emberi horizontok közepette veti fel az evolúció alapvető irodalmi-kulturális törvényszerűségét, a Nemzeti hagyományok (I. 15–59.) ezt már főként a nemzetre koncentrálja: az olvasó elé vetíti a különböző korszakok egymásból fejlő képeit, a különbségeket és az ellentéteket, amelyeket a történeti előrelépés mozzanatai előidéznek, az antik és az új költészet eltéréseit s azok történeti indoklását, a hagyomány jelentőségét, amely épp a korszakváltások révén válik a jelen kiaknázható kincsévé s a hazai költészet útjának tanulságait. A világirodalom és a nemzeti literatúra alakulásának széles panorámái a történetiséget evidenciaélményként oltják az olvasóba, amelyet azután a Theodor Körner osztrák költő Zrínyi-drámájáról írott tanulmány (I. 167–242.) az egyéni alkotás síkján igazol: egy egyedi produkcióban tükröztetve az új igények és a meghaladott gyakorlat kollízióját, nem különben pedig az egyéni és nemzeti karakter, valamint a kor megfelelését, az individuális emberi lényeg történeti meghatározottságát.
A folyóiratnak csak a következő kötetében jelent meg, de e három Kölcsey-tanulmánnyal szorosan összefügg a negyedik: a Töredékek a vallásról, mely voltaképp az ezekben foglalt evolucionista eszmélkedés általánosító értelmezését adja meg, a múltszemlélet irányát a jelenbe vezeti át. (II. 24–46.) Itt kerül sor a historizmus és az evolucionizmus általános történetfilozófiai alapelvének körvonalazására. Egyik legfontosabb közleménye ez tehát az Élet és Literatúrának, hiszen fejtegetései a továbbhaladás módozatait jelölik ki. Benne az egyensúly, az egyeztetés, a kiegyenlítés, a mértéktartás, a fejlődés folyamatosságának és fokozatosságának axiómái kerülnek középpontba, az egésznek, azaz a különféle érdekeknek s a velük járó tradícióknak tisztelete lesz itt a legfőbb törvény. A történelmi századok legfőbb tanulsága pedig a középút – a forradalomnak, mindennemű„szervesen gyökerező” változásnak éles elutasítása, beleértve a reformációt és a francia forradalmat is.
Mint áriát a kórus, kíséri és mélyíti el Kölcsey írásainak tanulságait a folyóiratban a többi tanulmány. Az egyes történeti korszakok autonóm sajátszerűsége, a 344korjelleg tükröztetése, a művekben kifejeződő fejlődésszint érzékelése áll Szemere A műfordításról című cikkének előterében is (I. 260–265.), mint ahogyan ezért közöl úgyszintén egy részletet Kazinczy Sallustius-fordításának előszavából. (I. 256–260.) Annak egyik „legromantikusabb” állásfoglalását! Oly vallomásszerű megállapításokkal, hogy az idő tájt, amikor a fordítások felé fordult, tudta, mennyivel feljebb áll az, aki teremt, mint az, aki másol, de inkább akart annak idején nem rossz másoló lenni, mint nem jó alkotó. Most már viszont a viszonyok változtak, „az istenfiaknak el van készítve az útjuk”. Az irodalmi program és a meglevő állapotok összefüggésének, organikusságának stb. alapelvei különös érvényt nyernek itt épp Kazinczy – a megelőző fázis embere – szájából. A szerkesztő az objektív tételek népszerűsítésére egyébként is ügyesen használ fel szubjektív mozzanatokat: az előbbi cikken kívül ennek jele Kölcsey és Döbrentei 1813 –1817. évi levélváltásának közlése (II. 87–134.), mely negatív módon támasztja alá a fejlődéselv hitelét, a körülmények történetileg meghatározó erejét. Kölcsey keserű pesszimizmusa, a lehető kibontakozást tagadó ítéletei, nézetei, hogy „az esztétika, látom, nem a mi embereinknek való” már a maguk jelentése ellenében hatnak a Zalán futása, Fáy, Kisfaludy Károly és az 1826. évi Aurora közönségsikereinek idején, a megvalósult hazai esztétikai folyóiratban.
E fejlődésideának az Élet és Literatúrában természetesen megvolt a maga kombattáns éle, időszerű „harci feladata”. Főként a nemesi eredetiség híveivel szemben. Amikor az említett levélváltás során Kölcsey odanyilatkozik, hogy a magyar nyelvnek nincs – szerencsére nincs – konstrukciója, a nyelv maga meghatározza magát (II. 121–122.), e szemlélettel veszi fel a küzdelmet: felfogással, mely a nyelvet (és az irodalmat) eleve adott, immanens és a priori nemzeti vonások mechanikus érvényesülésének tekintette, valamely vele született misztikus lényeg megvalósulásának.
Az ő nyomán halad Kazinczy is e levélváltás bírálatában (II. 282–302.), amikor tiltakozik egy-egy kor szintjének abszolutizálása ellen, hangsúlyozva, hogy minden időszaknak megvan a maga tiszta magyarsága, Vörösmartyé éppúgy tiszta, mint Gyöngyösié, vagy amikor más helyütt a pesti konzervatív írók dogmatikus-ortológus nézeteit újra feltálaló ifjú Szontagh Gusztávval száll vitába. (IV. 152–163.) A magyar nyelv „eredeti alkotmányá”-nak őrzésén munkálkodó kritikustársát a félszázados megtett út eredményeinek méltánylására inti: a Szemere körül csoportosuló íróknak az „eredendő magyarság” ellenében e történeti szempont lesz a legfőbb érvük.
De a fejlődéselvet fordítják Kazinczy ellenébe is akkor, amikor a maga meghaladott ízlését abszolutizálja. Amikor például 1829-ben megjelenteti újabb, az addigiaknál is élesebb támadását Csokonai ellen (IV. 58–74.), vagy amikor Szontaghgal vitázva, továbbra is a fordításokat ajánlja, még a – különben lekezelően említett – Zalán futásával szemben is. Az előbbi esetben Szemeréék akként válaszolnak, hogy a széphalmi vezér támadása után közvetlenül tördeltetik egyik legkedvesebb tanítványának, Fáynak Házi-rostáját (IV. 74 – 86.), ki itt megkezdi Csokonai rehabilitációját, s kinek ellenérvei sorában már a „kor lelkének” felismerése az egyik legfontosabb. A „Zalán” esetében pedig még frappánsabb a válasz: ezúttal 345antológiák teszik közvetlenül és affektíven érzékletessé az ellenérveket. Egyfelől közlik Kazinczy különféle átírásait (IV. 196–214.), Kölcsey egykori Csokonai átköltéseit, sőt Döbrenteinek merőben történetietlenné vált átdolgozásait is, amelyekkel a Mindenes Gyűjtemény, Sándor István, Báróczi stb. szövegeit „modernizálja”. (Nyelv csinosságára való ügyelet I. 218–242.) Másfelől pedig ama négy eposz-invokációból álló összeállítást, mely négy korszak sajátszerűségét, négy ellentétes költőegyéniséget meghatározó jellegét, ugyanakkor az emelkedés ívét van hivatva bemutatni. (IV. 283–288.) Összeállítást, melyben immár Vörösmarty Zalánja lesz a tetőpont: csúcsa az individualitás és szubjektivitás elvei történeti korok folyamán megvalósuló fokozatos előretörésének.
A fejlődés ideája szükségszerűen vezet el így a folyóiratban az eredetiség eszméjéig. Az Élet és Literatúra nem egy publikációjában ilyen értelemben nyert értelmezést, de leghatékonyabban – a találékony szerkesztés révén, mely hol egymással cáfoltatta az idejétmúlt nézeteket, hol a munkatársak újabb nyilatkozataival a régebbieket – Kazinczy nyilatkozik erről. A Döbrentei – Kölcsey levélváltás bírálatában éppoly nyomatékkal hangsúlyozza már a fejlődés törvényeként a kezdeményező erőt, a merést, az úttörést, a szokatlan eszközök bátor használatát, a szokással való szakítást, mint a lasztóci levelek szerzője. Hogy a széphalmi mester régebben is hirdetett hasonló tételeket? Hasonlókat igen, de nem egészen ilyeneket: itt már átveszi Kölcsey megállapításainak tónusát is. S ez objektíve – mint látni fogjuk – több az egykori tanítványnak adott kései elégtételnél: jelzi a folyóirat egyik legfontosabb elvi összefüggését, evolució és eredetiség korszerű, a történeti feltételekből adódó kapcsolatát, az előbbi érvényesülése nyomán az utóbbi diadalát.
