Erdély művelődési viszonyai a 18–19. század fordulóján
Erdély művelődési viszonyai a 18–19. század fordulóján
Első 19. századi, magyar nyelvű irodalmi-kulturális folyóiratunk, az 1814-ben megindult Erdélyi Muzéum egykorú fogadtatása, illetve megítéltetése a lehető legkedvezőbb volt. Nem is csupán a kortársak, hanem – s ez súlyosabban esik a latba – a közvetlen utókor szemében is, jóllehet az utóbbinak hangadói immár szemben állottak a folyóirat szerkesztőjének, Döbrentei Gábornak törekvéseivel. Mert úgy véljük: Kazinczy tetszése – ki az első kötetet az utcán lapozgatva önfeledt gyönyörűségében orra bukott – nem teljes értékű tanúságtétel. Mint ahogy nem az baráti körének, Cserey Farkasnak, Dessewffy Józsefnek, Sipos Pálnak, Szentmiklóssy Alajosnak és Vitkovics Mihálynak rajongó megnyilatkozása sem: valamennyien munkatársai voltak az Erdélyi Muzéumnak, emellett közülük többen a vállalkozás ösztönzői, nem utolsósorban anyagi támogatói is. Sokkal hitelesebb az ellenfél elismerése. Nos, éppenséggel Döbrentei két legnagyobb vitapartnere, Toldy Ferenc és Bajza József mondta utóbb a legértőbb és legmelegebb méltánylást az erdélyi folyóiratról: „… az erő s nemzeti dísz palládiuma felé fordulok, a kedves Erdély felé – írta Toldy 1826-ban, amikor pedig már Döbrentei az irodalmi konzervativizmus képviselőjévé hanyatlott – melynek kebeléből … már 1814-ben Muzeumát elindította, tárházát számtalan jónak, igaznak, szépnek! Tíz kötetet ada négy év alatt, s megszüntét semmi ki nem pótlotta … Ízlés, ítélet, józanság, többoldalúság bélyegi voltak az egésznek … Én több írótársaimról tudom, hogy ez vala proscholionok s kalauzok a pálya kezdetén.” Bajza pedig legnagyobb kritikai csatározásai közepette, 1834-ben akként nyilatkozott, hogy ő az addigi összes magyar folyóirat közül az Erdélyi Muzéumnak adja az elsőséget. Miért? „… mert … ez tartotta meg irányát és karakterét mindvégiglen, róla lehet legkevésbé mondani …, hogy mindig alább és alább süllyedt, s ez látszik kora míveltségének szintjét leginkább magán viselni. Sőt bíráló nem ismer magyar folyóiratot, melyben kiterjedtségéhez képest oly sok józan és hasznos egy felűleg alatt koncentrálva volna”. Ugyanakkor, az elismerő ítéletek ellenére: a folyóiratról mindeddig – több, mint másfélszáz év alatt – egyetlen monográfia nem készült, s anyagának összefoglaló-elemző feltárására sem sok történt. Mi lehetett az oka ennek a közönynek?
Egyrészt Döbrentei dicstelen szereplése utóbb a Conversations-lexikoni pörben, szembekerülése az Aurora-körrel, a haladás irodalmi képviselőivel. Másrészt a drámapályázat s vele kapcsolatosan klasszikus drámaírónknak, Katona Józsefnek mellőztetése. Pontosabban: mellőztetésének legendája. Mert az kétségkívül tény, 256hogy – mint közismert – e folyóirat drámapályázatán egy dilettáns szerző jelentéktelen műve nyert díjat, s Katona nevét meg sem említették. Ám az is tény: nincs arra bizonyíték, hogy a Bánk bán elkerült volna a bírálóbizottsághoz. Mindegy: a vélt melléfogás eleve rossz megvilágításba helyezte a folyóiratot. Jóllehet, ha az Erdélyi Muzéum szerkesztője csakugyan elkövette volna az inkriminált tévedést, az csak azt bizonyítaná, hogy rossz kritikus volt. (Látni fogjuk, csakugyan az volt.) Szerkesztői-irodalomszervezői képességeiből azonban nem vonna le semmit (már csak azért sem, mivel e pályázatnak csakugyan része volt a Bánk bán elkészülésében), mint ahogyan nem másítaná meg folyóirata kiemelkedő jelentőségét sem.
Majd két évtizedes szünet és számos hamvába holt kísérlet után került sor az Erdélyi Muzéum megjelenésére. 1795 után egy időre tudvalévőleg szóba sem jöhetett az addig virágzó magyar nyelvű folyóirat-irodalom bárminemű folytatása. A szigorú cenzúra-rendelkezések mellett a társadalmi körülmények sem voltak kedvezőek: a nemesség megrettent a forradalom szellemétől. A próbálkozások sorra megbuktak: Kis Jánosé éppúgy, mint Szemere Pálé és Vitkovics Mihályé, Fejér Györgyé csakúgy, mint Rumy Károly György német nyelvű folyóiratának terve. Ami viszont napvilágot látott, abban nem volt köszönet: 1806-ban Segítő címmel az akkor huszonegy esztendős Ragályi Tamás szerkesztésében került a közönség elé egyetlen, mindössze ötvenkét lapos füzet Budán, tele a szerkesztőnek és barátainak, Palóczy Lászlónak és Bölöni Lászlónak önképzőköri jellegű verselményeivel. Színvonalára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy beköszöntőjében a szerkesztő hangsúlyozta: rossz darabokat is felvesz gyűjteményébe.
Ami Kazinczy triászának nem sikerült, miért sikerült vajon Döbrenteinek? Ami nem jöhetett létre az ország központjában, Pesten, miért valósulhatott meg a távoleső Kolozsvárott? Az indíték mindenekelőtt az erdélyi viszonyokban, Erdély múltjában és jelenében keresendő. Irodalmunknak és nemzeti műveltségünknek ebben a Habsburgok által önálló provinciaként kormányzott országrészben nemcsak igen gazdag hagyományai voltak – Apácai Csere Jánostól Bod Péterig s Heltai Gáspár 1551-től Kolozsvárott megjelent bibliafordításától és az 1530-ban megrendezett abrudbányai színielőadástól Batthyány Ignác erdélyi püspök 1781-es keltezésű akadémiai tervéig –, hanem ezek a hagyományok a magyarországinál elevenebben éltek és hatottak. Erdélyben ugyanis magyarul beszélt nemcsak a néptömegek jelentős része és a nemesség, hanem az arisztokrácia is. Magyar nyelven folyt az ország, a megyék és a legtöbb város közigazgatása, s úgyszintén ez volt a műveltebb társalgás nyelve. A társadalmi osztályok emiatt nem különültek el oly élesen egymástól, a főnemesség nem rendelkezett a magyarországihoz hasonló latifundiumokkal, életmódjában és mentalitásában meglehetősen kevéssé különbözött a köznemességtől. Kapcsolata, függése Bécstől sokkal gyérebb, illetve lazább volt: könnyebben meg lehetett nyerni egyes tagjait a nemzeti nyelv és kultúra törekvéseinek. Emellett Erdélyben a vallási ellentétek sem voltak oly élesek: a négy bevett vallás követői itt évszázadok óta békességben éltek egymással. Az anyanyelv iránti szívesebb készséget 1816-ban e földön utazva Kazinczy is azonnal érzékelte: „Mióta Erdélybe beléptem, magyartól még nem hallottam egyéb szót, mint magyart … kivévén a szász földet, velem a külföld nyelvén 257senki nem szólott, de igen magyarul a külföld szülöttei” – jegyezte fel örömmel az Erdélyi levelekben. Ugyanakkor az erdélyi földön a magyarság lélekszáma a többi nemzetiségéhez képest kisebbségben volt: ennek következtében a nyelv s a nemzeti kultúra összetartó, etnikumőrző funkciója még fontosabbá vált, mint a magyar királyság területén.
Nem véletlen, hogy míg – mint arra Erdély művelődéstörténetének jeles kutatója, Jancsó Elemér rámutat – Magyarországon a 18. század végén sikertelenül harcolt a progresszív értelmiség az állandó színház és a magyar tudós társaság létesítéséért, addig Kolozsvárott, illetve Marosvásárhelyt mindkettő létrejött. 1792-ben megkezdte előadásait a kolozsvári színház, egy évvel később pedig megtartotta első ülését Bessenyei, Batsányi és oly sok más jeles magyar író nagy álma: a tudós társaság. Ez az Aranka György vezetésével megalakult Magyar Nyelvművelő Útkészítő vagy Próbatársaság azután egészen 1806-ig kiterjedt tevékenységet folytatott: ötvenegy ülésén először tömörítve az erdélyi értelmiség java részét. Közvetlen előzményeként Döbrentei folyóiratának: az Erdélyi Muzéum körül nagyrészt e régebbi társaság tagjait találjuk majd. De előkészítője volt Aranka az új vállalkozásnak a nemzeti nyelvű drámairodalomért és színházért folytatott fáradhatatlan agitációjával is: az ő ösztönzésének volt leginkább köszönhető az, hogy 1794–1795-ben az erdélyi rendek az országgyűlésen megszavazták az állandó színház építését, s egy évtizeddel később lerakták annak fundamentumát. E színházat csak 1821-ben avatták ugyan fel, de Thália magyar nyelvű papjai addig sem voltak hajlék nélkül: 1810-ig csak magyar társulatok játszottak Kolozsvárt.
Összetevője volt azután az Erdélyi Muzéum létrejöttének az erdélyi szabadkőművesség is. Erdélyben a páholyok nemcsak hogy nagyon erősek voltak – 1791-ben az ottani országgyűlésen már az „ötödik befogadott vallás”-ról beszéltek! – hanem tagjaik közé sorolhatták az államigazgatás, a gubernium legbefolyásosabb tagjait. Az irodalom és a tudomány pártolása pedig tudvalevőleg a „testvérek” alapvető törekvései közé tartozott, s jóllehet a páholyokat 1795 után bezárták, ez nem jelentette a szabadkőműves szellemiség olyan mérvű meggyengülését, mint Magyarországon. „Már a francia forradalom rég lezajlott, és az európai reakció mindenütt úrrá lett, amidőn Erdély nemesi kúriáiba, kisvárosaiba visszahúzódva még élt a voltaire-ianizmus, még élt a deizmus, és dolgoztak még, ezúttal nem szabadkőműves kötényben, de szabadkőműves lélekkel, a szebeni és a kolozsvári páholyok egykori»testvérei»„– írja e jelenségről Jancsó Elemér. Annál is inkább dolgozhattak, mivel Erdélyben nem volt jakobinus-per: Bánffy György gubernátornak – tőle sem volt idegen a szabadkőművesség – ügyes taktikázásával sikerült elkerülnie a véres színjáték itteni megrendezését. 1794 elején pedig az itt szervezkedő Diana-vadásztársaság már a reformkori jövőt előlegező célok megvalósítását tűzte maga elé: a fő- és a köznemesség összefogását, az összes szabadrendűek – beleértve az értelmiséget is – egyenlőségét, útleírások kiadását, az ifjúság nevelését – csupa olyan célkitűzést, amely utóbb Döbrentei folyóiratában szerepel valamiképp ismét. Erdélyben még a szervezkedés lelke, az idősebb Wesselényi is elkerülte a letartóztatást, csupán Barcsay Ábrahám – az Erdélyi Muzéum majdani író-ideálja – ellen folyt egy ideig a vizsgálat. Ez is közrehatott 258abban, hogy míg Magyarországon a terrorintézkedések következtében a nemesi értelmiség legnagyobb része kiábrándult a társadalmi változások lehetőségeiből, Erdélyben ez a folyamat másként alakult: itt az akkor kialakuló értelmiség soraiban továbbra sem talált visszautasításra az írásban kifejtett progresszív gondolat.
Ez a réteg Erdélyben a 19. század elején már jelentős támogatója és művelője a nemzeti kultúra ügyének. A 18. század híres folyóiratainak, a Mindenes Gyűjteménynek, az Orpheusnak, az Urániának állandó gondja az előfizetők hiánya, nehezen tesznek szert állandó közönségre. Döbrenteit ez már nemigen fenyegeti: íróként és olvasóként egyaránt számíthat a protestáns főiskolák (a nagyenyedi, kolozsvári és marosvásárhelyi református, valamint a kolozsvári unitárius kollégium) tanáraira és diákjaira, továbbá a kolozsvári és a gyulafehérvári katolikus líceumokéra. De ezzel együtt, ezen túl előfizetőként másokra is: folyóiratának 1814-ben megjelent első kötete végén négyszázötvennégy nevet sorol fel, katolikus papokét, református lelkészekét, papnövendékekét, tanárokét, királyi preceptorokét, rétorokét, udvarbírókét, kancellistákét, számtartókét és jurátusokét, majd a második kötet végén ezt kibővíti orvosok, ügyvédek, tanítók, uradalmi tisztek, jószáginspektorok, uradalmi fiskálisok és ügyészek neveivel. S ugyanitt elárulja azt is, hogy kik gyűjtik folyóiratára az előfizetéseket: kivétel nélkül papok, kollégiumi tanárok, ügyészek, nevelők, szemináriumi prefektusok. Az immár megszületett magyar értelmiség.
Az elmondottak alátámasztására villantsuk fel az Erdélyi Muzéum támogatóinak köréből két jellegzetes alak sziluettjét: Cserey Farkasét és Kozma Gergelyét. Az előbbi erdélyi köznemes, Wesselényi Miklós sógora, az árvízi hajós nagybátyja, szabadkőműves, ugyanakkor aranysarkantyús vitéz, egyaránt büszke arra, hogy Kazinczy közeli barátja és a nemesi inszurrekció őrnagya. Lángoló híve a magyar nyelvi törekvéseknek – már 1805. augusztus 1-én azt írta Széphalomra, hogy „valameddig egyesített erővel nem vesszük annak [tudniillik a nemzeti nyelvű kultúrának] gyarapítását munkába … addig közterjedésre nem lészen ereje” –, egyike lesz azoknak, akik a legtöbbet segítenek majd Döbrenteinek: jórészt az ő összeköttetései révén (Wesselényi-család) nyeri majd meg az utóbbi Erdély arisztokratái haladó részének a támogatását. Kozma Gergely viszont alulról jött ember, unitárius pap Szentgericén: elolvasva a folyóirat első kötetét, ujjongó levéllel jelentkezik Döbrenteinél. 1814. szeptember 17-i dátummal azt újságolja neki, hogy máris negyven előfizetőt szerzett, kiknek nevét és díját mellékelten küldi, továbbá vállalja további száz előfizető szerzését. Ugyanitt felhívja a szerkesztő figyelmét egy Gedő József nevű, Szentmihályfalván lakó ifjú literátorra, ki máris előfizetett a folyóiratra, s kit meg lehetne nyerni az alkotó közreműködésre is, továbbá a Marosvásárhelyt élő ifjú Filep József törvényszéki szószólóra, kit szintén be lehetne vonni a közös munkába…
Cserey Farkas és Kozma Gergely: a bennük megtestesülő két társadalmi típus formálja majd nemcsak az Erdélyi Muzéumot, hanem a következő évtizedek magyar irodalmi műveltségének egészét is.
