A folyóirat szépirodalmi melléklapja: a Szép-Literatúrai Ajándék
A folyóirat szépirodalmi melléklapja: a Szép-Literatúrai Ajándék
Sok esztendőn át a Tudományos Gyűjteménynek irányadó szerepe volt a romantika és a népiesség elméletének meghonosításában, ugyanakkor azonban arra eleinte nem nyílott lehetősége, hogy ezeket az eszméket a gyakorlatban is érvényesítse. A szépirodalmat ugyanis kezdettől fogva szigorúan kizárta tárgykörei közül. A közönség viszont – különösen az Erdélyi Muzéum megszűnésével és az ifjabbik Kisfaludy nagysikerű fellépését követően – gyönyörködtető és mulattató olvasmányokat is igényelt, rendszeresen megjelenő fórumot a költészetnek. A Tudományos Egyesület első elnöke, Jankovich Miklós már 1818. április 11-én egy irodalmi zsebkönyv megjelentetésére tett javaslatot a „tudós társak” ülésén. Nefelejts címmel füzetekben megjelenő mulatságos gyűjteményt tervezett, amelyben – idézzük előterjesztését – helyet kaptak volna „A magyar versezetnek mindenféle nemei, mesék, énekek, siralmak, ódák, epigrammák, szonettek s mindazok, melyek a szépnem tanítására és mulatságára intézett gyűjteményben díszesen megjelenhetnek”.
Trattner kiadó soknak találta a költséget a terv azért akkor nem valósult meg, de néhány évvel később – módosult formában – igen. 1820 végén a szerkesztő és a kiadó elhatározta, hogy – szintúgy a szépnem szórakoztatására – havonta egy-egy ívnyi belletrisztikai mellékletet fűz a Tudományos Gyűjteményhez. (Vö. Vitkovics Mihály Kölcseyhez intézett, 1820. december 3-án kelt levelével.) Ingyen szándékozott adni az olvasóknak – ezért is lett az új vállalkozás neve: Szép-Literatúrai Ajándék. Szerkesztőül Trattner és Thaisz Szemere Pált kérték fel, aki rendszerint sosem volt híjával közölhető verskéziratoknak, s a neves kritikus és költő majd fél évig eredményesen is szerkesztette az 1821 januárjától meginduló 324melléklet nagyobbik felét. (Másik részét a Döbrentei Gábor birtokában levő kéziratokból állították össze.) Munkáját kedvezően fogadták – erről Döbrenteinek 1821. március 5-én Széphalomra intézett leveléből értesülünk –, utóbb, júniustól kezdve azonban a kiadó valamely okból elvette Szemerétől a szerkesztést, Thaisz maga irányította ezentúl a szépirodalmi mellékletet is, s mivel művészi ízlése, esztétikai jártassága nem volt, egyre süllyedő színvonallal.
Szemere az általa redigált első számokat elvszerűen a nemzeti romantika, azon belül pedig a patrióta megújulást, közösségi összefogást hirdető tematika s az azt szolgáló heroikus, múltbanéző epikus-líraiság orgánumává tette. A lap mottóját a hazafias drámák ünnepelt szerzőjétől, Kisfaludy Károlytól választotta: igényességet, nagyra törést, koncentrált erőfeszítést hirdetve az új nemzedéknek. S már az első számban programszerűen a középpontba állította a köz ügyéért lángoló, a sors végzésével szembeszálló, önfeláldozó nemzeti hős ideálképét, a hazafiság poézisét. Olyan klasszikus színvonalú alkotással serkentve e téma kultiválására költőtársait, mint Kölcseynek 1817-ben alkotott Rákóczi hajh … című ódája. Kölcsey műve tudvalevőleg a nemzeti romantika első lírai magaspontja költészetünkben, személyessége és közösségi célzata, emocionalitása és nemzeti érvénye úttörő jelentőségű: a benne megnyilvánuló vallomásos líraiság, magas érzelmi hőfok, szubjektív-általános feszültség, múlt és jelen affektív egymásba játszatása merőben újszerű és egyedülálló volt a kor magyar lírájában. Már csak azért is, mert a patrióta-közösségi témát Kölcsey kifejezetten mint a nemzet reprezentánsa adja elő, nagyerejű lírai izzással, klasszicizáló fékek nélkül, elégikusság és ódaiság, borongás és lángolás, búsongás és erő hullámzó, összetett elegyével.
A nemzeti patrióta hős eszménye tűnik fel Szemerénél is: Zrínyi szigethi kirohanásakor című verses monológja retorizmusával, patetikus deklamációjával a jelennek hirdet programot. A megidézett történelmi alak az 1820-as évek közönségének mondja agitatív szónoklatát, a jelenkor számára magasztalja a hazát megújító nagy tettek szépségét. E Kölcsey nyomán haladó, a propagált közéleti moralitást epigrammatikus zártsággal és szentenciózus keménységgel megfogalmazó költészettípus egy-két év múlva az Aurora romantikájának – s benne Vörösmarty ihletének – lesz majd sugalló mintája, modellje. A lap első számaiban a történelem megszűnik az ősi aranykor nosztalgikusan visszavágyott, örök példatára lenni, nem a pesszimista csüggedés levezető közege többé, analógiáival helytállásra, közösségi feladattudatra, a küzdelmek vállalására késztet. Magának Kazinczynak alakja is e szellemben válik itt íróideállá: Dessewffy József Vigasztalás című ódájában őt idézve az újat kezdeményező héroszt, a meglevő állapotokat újjáformáló nagyságot állítja előtérbe. S ezt a célt szolgálja Döbrentei is, amikor közzéteszi Ráday Gedeonnak Serkentés az ifjakhoz című hexameteres ódáját.
A nagyság, fenség, a teremtő géniusz annyira eluralkodó képzetek a Szép-Literatúrai Ajándékban, hogy a szonett jellegzetesen klasszicista műfajában is megjelennek. Sőt a múltbatekintő történeti epikum oly divatossá válik, hogy sémává is lesz különböző dilettáns verselgetőknél. Az utóbbiakat a lap arányaiból adódó szerkesztési nehézségek miatt sem lehetett volna teljesen kiküszöbölni – a havi tizenhat lapos terjedelem csupán rövid költemények közlését tette lehetővé –, 325azokból viszont minél több kellett. Szerencsére nemcsak dilettánsok jelentkeztek, hanem valódi tehetségek is: előbb – egy igénytelen versikével – a tizenhat esztendős Toldy, majd az Erdélyi Muzéum körében felnövekedő Bölöni Farkas Sándor. Történelmi drámai jelenete egy nemesebb világba való vágyódás, a lefojtott akarat, a jelennel való szembehelyezkedés romantikus igéit szólaltatja meg.
Szemere kiválása után a műkedvelő rigmusok sokasága árasztja el a lapot. Nem különbek benne Döbrentei mesterkélt ódái sem. Egy érdeme azonban e melléklapnál is van: 1821 augusztusában hexameteres költeményében Árpádiász írására biztatja Horvát Endrét. Másvalaki merített erőt ebből az ösztönzésből: a pályakezdő, a Zalán futása tervén töprengő Vörösmarty. A magyar romantika legnagyobb költőjének első nyomtatásban megjelent verse különben a Szép-Literatúrai Ajándékban látott napvilágot: ő is, későbbi barátja, Bajza is 1822-ben egy-egy Virág Benedekhez intézett ódájukkal léptek fel itt. A tizennyolc esztendős Bajza disztichonjai ugyan még kezdetlegesek, de Vörösmarty nagyszerű tehetsége már első nyilvános fellépésekor érezteti magát. Már itt meglep szokatlan erejű evokációjával és vallomásos személyességével, nyelvének hangzatosságával és lírizmusa tágasságával. S főleg azzal, hogy a maga naiv, félig gyermekes szubjektivitása is ott izzik a lendületesen áramló sorokban. Még inkább előtűnnek „oroszlánkörmei” az 1823-as évfolyamban közölt, második nyomtatásban megjelent művében, a Volt tanítványaimhoz című tanító költeményében. A rá olyannyira jellemző hatalmas perspektíva és lírai energia, nagyvonalú képalkotás és monumentalitásra törekvés jelentkezik e versben, valamint az a képessége, hogy gyengédséget és végtelenséget, szelídséget és férfias lelkesedést harmonikusan társítani képes. A szerkesztő azonban, sajnos, gáncsoskodó megjegyzések kíséretében közölte a költeményt, elkedvetlenítve és megsértve a fiatal költőt, ki műveivel többé itt nem jelentkezett.
Fontos törekvés kezdődik az 1824-es évfolyamban: a népiesség. S nem is a költészetben, hanem ami ekkor még idehaza ritka: az elbeszélő szépprózában. Népmesét közölnek Allan Cunningham skót költő Traditional Tales of the English and Scottish Peasantry című 1822-ben megjelent gyűjteményéből, azzal a Grimm-fivérek felfogását követő megjegyzéssel, hogy ezeket az elbeszéléseket a szerző a nép szájából szedte össze. S elhangzik a később is oly sokszor megfogalmazott óhajtás: „Bár hazánknak jelesb íróji közül is találkozna olyan, aki a nép szájában forgó, és sokszor hazánk történetein épült, sok regéket öszveszedné, s hasonló mesterkézzel leírná.” Ez az első népmesei közlésünk, amely nálunk a reformkori irodalmi népiesség áramlatában megjelenik – ha egyelőre idegen forrás nyomán is.
A száműzött Batsányi János hazaküldött verseinek ez idő tájt a Szép-Literatúrai Ajándék ad otthont. Egész sor műve jelenik meg itt: 1824-ben az Intő szózat és a Déli György látása, 1825-ben két kufsteini elégiája, A rab és a madár, majd A szenvedő, 1826-ban pedig négy kevésbé jelentős verse. A sorssal megvívni képes, bátor, nagy lélek ideája, a vátesz-költő öntudata, az eruptív lendület és büszke méltóság romantikusan hat a versekben, oly küldetéstudatot reprezentál, amelyet az Aurora-kör romantikusai, elsősorban Vörösmarty is magukénak vallottak. A vezérköltő 326nagy jövőjű reformkori eszményképe Batsányinak itt közzétett verseiben tűnik fel először.
Az országtól kényszerű távollétben élő, idős költő versei azonban csupán kivételt jelentenek ama selejtes versanyagnak, jobban mondva klapanciáknak és alkalmi rigmusoknak közepette, amellyel 1824 és 1827 között a Tudományos Gyűjtemény melléklapja próbálja kielégíteni az olvasókat. Thaisz András egész évfolyamokat tölt meg érdektelen, önképzőköri színvonalú verselményekkel, püspökök, főispánok, különféle zászlósurak gépies magasztalásaival. Azok szólalnak meg itt, akiknek műveit a megindult irodalmi zsebkönyvek, az Aurora, a Hébe és az Aspasia nem hajlandók közölni. A Szép-Literatúrai Ajándék számai sorozatosan magukba gyűjtik az akkori költészet legkülönbözőbb séma- és sablonvariációit: lélektelen utánzatok sokaságát a Himfy rege-kópiáktól a Berzsenyi-ódák imitációiig, a Kazinczy-szonett másolatoktól a századforduló rokokó klasszicizmusának reprízeiig.
Ebből a süllyedésből Vörösmarty ragadja ki a mellékletet. 1828-ban átvéve a szerkesztést, gondja mindenekelőtt a Szép-Literatúrai Ajándék fellendítésére irányul. Első intézkedése az, hogy nevét Koszorúra változtatja, s azonnal bevonja munkájába a jelentősebb magyar költőket. Hosszú idő után megszólal itt Kazinczy, Kisfaludy Károly, Kis János, Kölcsey, Bajza, Döbrentei, Szentmiklóssy, Vitkovics, Fábián Gábor – és nem utolsósorban pedig maga a szerkesztő. S hasznos újítás az is, hogy már nemcsak költeményeket jelentetnek meg, hanem – több szám terjedelmét összevonva – hosszabb darabokat, így egyfelvonásos vígjátékokat, novellákat, eposzrészleteket is.
Az 1828-as évfolyam maga is vígjátékkal indul, Kisfaludy Károly Szeget szeggel című egyfelvonásosával, amely bohózati fogásai, a szokásos félreértésekből és álöltözetekből adódó helyzetkomikuma közepette nagyon is reális, nemegyszer nyomasztó társadalmi problémát visz a színpadra. A feudális házasság béklyóit, a párválasztás korlátozottságát, a személyes érzelmek akadályoztatását jeleníti meg, olyan közegnek ábrázolva a nemesi végrendeletek, osztálypörök és másféle érdekkötöttségek familiáris világát, ahol alakoskodni, folyvást hazudni kell a személyes boldogság érdekében. Vagyis a Kérők vígjátéki alaphelyzete tér vissza, de már keserűbben, fanyarabb humorral: a fiatalok szembefordulása az örökhagyó öregek statikus világánál élesebb, következetesebb – jóllehet az előbb említett vígjáték elevenségét, realisztikus jellemképeit, élettől harsogó atmoszféráját a Szeget szeggel nem éri utol.
A romantika középpontba kerüléséről nyújt bizonyságot az a fordításrészlet, amelyet a híres skandináv Frithiof-sagából tett közzé Fábián Gábor. A pogány északi hajdankort megidéző alkotás ugyanis a legromantikusabb európai eposzok egyike, a lovagi költészet jellegzetes terméke. A romantika – és azon belül a népiesség – áramlatainak előretörését figyelhetjük meg Kölcsey 1828-ban itt megjelent költői produkciójában is. Holdhoz című elégiája az elvágyódás, a kielégületlen epedés jellegzetes verse. Fájdalmas reménytelenség-érzetét felerősíti a zengzetes ritmus, a többszótagú tiszta rímek sora, ismétléseinek szimmetrikus rendszere s főleg önmegszólításainak feszültségkeltő intenzitása. Másik alkotása, 327az 1814-ben írott Tudatlanság a népdal tónusával való első próbálkozásainak, a „szeszélyes s a könnyű lebegésű dal” felé fordulásnak kezdeti eredménye. Annak a pályafordulónak emléke, amikor Kölcsey felhagyott az „elégiai, feyerlich tón”- nal, azaz a klasszicizmus eddigi elvont ünnepélyességével, tárgytalan sóvárgásával, s a „dévajság” költői ihlettípusával kezdett kísérletezni. A népdalok egyszerűsége, arányos és áttekinthető versszerkezete, tiszta vonalvezetése itt tűnik fel – csíraformában – először.
Maga Vörösmarty nem kevesebb mint tizenhat költeményével szerepel az 1828. évi Koszorúban. Ezek közül négy külön is említést érdemel: általuk ugyanis a költő – akárcsak Kölcsey – a romantika és a népiesség hazai áttöréséhez ad jelentős impulzusokat. A szemek című versében (a folyóiratban: Kék és fekete szemek) ragyogóan találja el a népdalok egyszerűségét, egynemű ritmusát, könnyed dallamosságát, ellentétező versszerkezetét. A maga fiatalos lobogását egyenértékűen jeleníti meg a népdalszerkezet táncos, játszi lejtésével. A Helvila halálán pedig szerelmi bánatát közvetíti a népdal alakzataival és ismétléseivel, anaforáival és anadiplózisaival, fokozó paralelizmusaival és betűrímeivel. Rövid szavainak gyors pergése, csengő-bongó játékos verszenéje, érzelem és ritmus teljes összhangja a népköltészet ráolvasó énekeinek homogén és elemi hangulatiságát idézi. Hasonlíthatatlan bensőségével, gyöngéd meghittségével ragad el A szellőhöz című dala: csupa oldottság, kifinomultság és graciozitás. Nyílt vallomásossága a naivság lírai energiája, az inspiráció frissesége révén messze kitágítja a személyes érzelmek ábrázolásának addigi határait. S Vörösmarty eposzi terméséből is ízelítőt ad folyóirata lapjain: itt közli a Magyarvár című töredékét, hol a Horvát Istvántól tanult romantikus magyarság-mítosznak áldozik. Érzelmileg azonban nem annyira a nemzeti nagyság megéneklése ez, mint inkább annak visszahozhatatlan elmúlásáé. Menekülés: a nemzethalál rettegése, amely beárnyékolja, jelzi a költő ekkori válsághangulatát, amelyből a népiesség friss fuvallatai s vele a közéleti szerepvállalás szabadítja majd ki.
A népdal elemisége és naivsága, a népi alakok és életkeretek fikciói mindinkább előtérbe kerülnek a lap 1829–1831. évfolyamaiban – azzal párhuzamosan, hogy Aurora című zsebkönyvében Kisfaludy Károly is programszerűen fordul éppen ekkor a népköltészet felhasználása felé. Vörösmarty itt jelenteti meg Andor panasza, Ilus panasza, Gábor diák és Becskereki című nagyhatású helyzetdalait, illetve népi életképeit, mellettük pedig A holdvilágos éj című prózai elbeszélését. Az első kettőben akadálytalanul beleéli magát a népi daloló naiv, vidáman kötődő hangnemébe, a Gábor diákban pedig az epikusan épülő líraiság, a közvetlenség, egyszerűség, természetesség, egyszersmind a népies alakítás új régióit hódítja meg a költészet számára. Az utóbbi alkotás zsánerszerűségét játékos, önfeledt humor és kitűnő, a népi észjárás felidézésén alapuló dialógusszövő érzék táplálja: párbeszédeinek pergése addig nem volt líraiság-változatokkal frissíti fel a helyzetdal műfaját. Becskereki című, ugyancsak jelenetezett helyzetdala másért nevezetes: irodalmunk jövendő fejlődésében fontos szerepet betöltő alak a hőse – a betyár. Köréje a költő szabályos kis történetet kerekít, s maga is megszólal, belépve mintegy a históriába: ő összegzi a történtek tanulságát, idomulva az alakok népies 328beszédmódjához, gondolatformálásához. S a népiesség adja meg savát-borsát és töltését Vörösmarty első novellájának, A holdvilágos éjnek is, amelyet 1829-ben jelentetett meg a Koszorú lapjain. Középpontjában ugyanis – bármennyire telítve is van meséje fantasztikummal és csodás elemekkel – a három vándorló tót diák jellegzetesen népi zsánerfigurája áll. Népies gyökérzetű a három, általuk elmondott hazugmese is. Vörösmarty szembetűnő felszabadultsággal élvezi itt a diákok ágrólszakadtságával együttjáró természetességet, fesztelenséget, életet vállaló derűs vidámságot – ugyanazt a szabad lélegzetű humort és spontaneitást, mint a népies helyzetdalokban.
1830-ban Vörösmarty folyóiratában közreadja az akkor már két esztendeje halott Fazekas Mihály tizenegy versét. A maga népiességének elődjét látja a debreceni poétában. Azt a költőt, aki dalainak alakítatlanságával, nyíltságával, játékosságával, kötetlen derűjével s a népnyelv vaskosabb, nyersebb fordulatainak felhasználásával a szabadabb ihletek meggyökeresedését segítette elő (például Jó a bor, Édes druszám, Cicázás, A szem tüze stb.). E törekvés szolgálatában nyit kaput az 1830–1831-ben első szerb népdal-fordításaival Karlovácról jelentkező, ifjú Székács Józsefnek is. Megannyi helyzetdallal lép fel ő is: olyan lírizmust közvetítve a délszláv népköltészetből, amelynek a konvenciótlanság, egyszerűség, tiszta egyneműség, áttetsző gondolatmenet, a népi daloló figurájának plaszticitása s főleg a paraszti tömegekhez közelálló szemlélet a sajátja. A népies ízlés jegyében jelentkezik továbbá 1829-ben Vörösmartynál Béranger-fordításaival Csató Pál (az érdeklődését, sőt feltehetőleg ez idő szerinti rokonszenvét kifejező Szent Simoni álnéven): a híres francia chansonköltő énekeinek aggálytalan, bővérű dalolása, dévaj, szabadszájú vidámsága összhangban áll azzal az ízlésváltozással, amelyre a Koszorú szerkesztője ez idő tájt kifejezetten törekszik.
E népies áramlat földi, evilági színekkel és ízekkel telíti a hazai líra karakterét, a valóság természetes atmoszférájával itatja át. Hasonló irányba hatnak a lapban Kovács Pálnak, Kisfaludy Károly hűséges utánzójának vígjátékai is. Mondanivalójuk ugyan teljességgel jelentéktelen, szemléletük maga a problémátlan idillizmus, de színpadi alakjai, a magyar falu és mezőváros jellegzetes figurái, az ispánok, jegyzők, kulcsárnék, íródeákok, cselédek stb. segítenek elterjeszteni irodalmunkban a vidék keresetlen, ízes beszédformáit, a rusztikus kiszólásokat, egyáltalán: a népnyelv sugározta realisztikusabb irodalmi szemléletet.
Vörösmarty szerkesztői tevékenységének utolsó lényegi mozzanata és érdeme: lehetővé teszi Vajda Péternek első nyilvános költői fellépését. Petőfi előfutára 1831-ben tűnik fel – Uzdi Gyula álnéven – verseivel a Koszorúban, amelyek a lázadás, az önmagával és a világgal való küzdés, a társadalmon kívüliség karakteres jegyeit hordozzák. 1832-ben már tizenhárom költeményt publikál itt Vajda, sorra a kirekesztettség, a hazára nem találás s főleg az elvágyódás romantikus érzelmeit szólaltatva meg. Bennük Kölcsey, Kisfaludy Károly, Czuczor, de mindenekelőtt Vörösmarty hangzásformáira, kifejező kelléktárára nem nehéz ráismernünk, de ezt az eszköztárat egy, a feudalizmus kötöttségeitől szabadulni vágyó lélek vallomásossága telíti. A Koszorúban jelennek meg 1832–1833-ban a Vajda költői fejlődésének tetőpontját jelentő A tenger, a Sas, az Est és a Hullám című elégikus 329allegóriák. E művek már mind Petőfi eltökéltségét, büszke plebejus öntudatát, szabadságvágyát és világfájdalmát anticipálják. S őrá emlékeztet a Hullám című költeményben olvasható „emberjog”-terminus is, amelyet Vajda ír le először Magyarországon.
Vörösmarty versei – amelyek a Koszorú fő erősségét jelentették – 1832-ben már erősen megritkulnak itt, ugyanakkor viszont elszaporodnak a dilettánsok. A költő-szerkesztő ebben az évben csupán egyetlen jelentős alkotását jelenteti meg folyóiratában, a Magyarország címere című híressé vált epigrammáját, a tettre szólító, önfeláldozó hazafiság jeligéjét. Ezen kívül az évfolyamban csupán Vajda Péter versei jelentenek értéket – Vörösmarty ekkorra már belefáradt a lapszerkesztés munkájába.
Visszavonulása után a szépirodalmi melléklet sorsa azonos a főlapéval, egyik sem képes beleszólni többé a hazai szellemi élet mozgásába. A Koszorú összeállítói 1833-tól kezdve időnként már azzal sem törődnek, hogy a benne megjelentetett művek szerzőinek nevét közöljék. Gondatlanságukra jellemző, hogy az 1836. évfolyamban újra publikálnak egy olyan elbeszélő költeményt, amelyet már 1834-ben közzétettek. (S amely a közlés szintjét az első alkalommal sem ütötte meg.) A lap az ősi dicsőség szüntelen zengésével foglalkozik akkor is, amikor az országgyűlési ifjak perétől, Kossuth letartóztatásától és Wesselényi perbefogásától visszhangzik az ország. Az utolsó évfolyamokból csupán egyetlen mozzanat méltó az említésre: 1839–1840-ben több költőnk, így Lisznyay Kálmán, Spetykó Gáspár, Szelestey László, Szentiváni Mihály és Tompa Mihály itt adott közre néhányat pályakezdő műveiből.
IRODALOM
Szilasy János: Fejér György életrajza. = Új Magyar Múseum 1853. I. köt. 269-309; és klny. – Vass Bertalan: Horvát István életrajza. Bp. 1895. 514 l. – Császár Elemér: Toldy Ferenc kritikai munkássága. = ItK 1917. 297–312, 405–418. – Császár Elemér: A Tudományos Gyűjtemény. = Császár Elemér: A magyar irodalmi kritika története a szabadságharcig. Bp. 1925. 89–103. – Zsidi János: Fejér György: Bp. 1936. – Waldapfel József: Vörösmarty és kora. = MTA I. OK 1951. I. 133–163; és Waldapfel József: Irodalmi tanulmányok. Bp. 1957. 323–357. – Sőtér István: A magyar romantika. = MTA I. OK 1954. 6. köt. 198–326; és Sőtér István: Romantika és realizmus. Bp. 1956. 5–92. – Tóth Dezső: Vörösmarty Mihály. Bp. 1957. 631 l., 1974.2 577 l. – Waldapfel József: Toldy Ferenc. = W. J. Irodalmi tanulmányok. Bp. 1957. 382-387. – Fried István: Vörösmarty Mihály és a Tudományos Gyűjtemény. = ItK 1968. 644–658. – Pándi Pál: „Kísértetjárás” Magyarországon. Az utópista szocialista és kommunista eszmék jelentkezése a reformkorban. 1–2. köt. Bp. 1972. 570, 484 l. – Szalontay Gabriella: A Tudományos Gyűjtemény nyelvtudományi jelentősége. Bp. 1973. 114 l. – Fenyő István: Az irodalom respublikájáért. Irodalomkritikai gondolkodásunk fejlődése 1817–1830. Bp. 1976. 494 l.
