4. Társadalmi szervezőerő – a művelődés
4. Társadalmi szervezőerő – a művelődés
Az anyagi gyarapodással azonos mértékben hangsúlyozta a Magyar Sajtó az anyanyelv, az oktatás és az irodalom fontosságát. A németesítő kísérletekkel szemben Török is, levelezői is következetesen a tanítási nyelvre vonatkozó rendeletek idézésével és értelmezésével védekeztek. Török túlzottan sarkított társadalmi okfejtéssel is bizonygatta azt a nézetét, hogy egyedül magyar nyelven lehet oktatni. „Gymnasiális és reáliskolai tannyelvül – írta Magánnevelők című vezércikkében – csupán a magyar és a német nyelvnek van szerintünk Magyarországban jövője, s a kettő között a magyar nyelv azért számolhat a tanítás körüli alkalmazásban túlsúlyra, mert kivévén az újabb időkben több államhivatalnokokat s néhány városainkban a kereskedelmi iparos osztály több kevesebb tagjait, Magyarországban a társadalom míveltebb és vagyonosabb osztályát, melyből a magasb tanintézetek növendékei kikerülnek, a magyarság képezi.” (1855. október 5.) Amikor Batizfalvy István rozsnyói lutheránus tanár a német tannyelv bevezetésére hozott miniszteri rendeletről azt bizonygatta, hogy a birodalmi alapelvekkel ellenkezik és minden nemzetiség kárára van (1856. november 23.), Albrecht főherceg átiratban tiltakozott a rendőrminiszternél, Kempennél. Referálásra Kecskeméthy kapta meg az ügyet. A Magyar Sajtó nemcsak büntetlenül került ki a veszélyes helyzetből, hanem Kecskeméthynek lehetősége nyílt a magyar oktatási nyelvről egy kitűnő és alapos tanulmányt megírni feljegyzésként, amelyet Kempenen kívül Albrecht főherceg is megkapott.
A nyelv – Török távolról sem eredeti nézetei szerint – csak a formát jelenti, tartalmát a művelődési anyag és a szépirodalom adja. Hunfalvy János pedig már a mutatványszámban leszögezte: „ösztönileg érezzük, hogy megmaradásunkat 397egyedül szellemi gyarapodásunk biztosíthatja…” Ebben az értelemben a nevelésügy mint a társadalom kohéziójának megteremtője, a középosztály megerősítője, egyenrangú volt a legfontosabb kérdésekkel. 1856-ban Dózsa Dániel vezércikk-sorozatban foglalkozott az erdélyi nevelésüggyel, a tárcában pedig Révész Imre a protestáns tanüggyel. Török a lap megindításától fogva nagy figyelmet fordított a reáliskolák kérdésére, s ostorozta a tanulással, művelődéssel szembeni ellenállást mint a minden térre kiterjesztett passzív ellenállás vetületét. „Nem a felfogás hiánya késlelteti hazánkban a reáliskolákat – írta például 1856. március 22-én –, hanem elsőben is a vis inertiae, mely a municipális világban egykor, meglehet, sikeres politikai villámhárító gyanánt szolgálhatott, de culturai reformok s a tudományok meghonosulása ellen használva, az öngyilkolás bizonyos eszközévé válik.”
A szépirodalom terén is ugyanennek a magatartásnak kártékony hatását látta. „Néhány év előtt – állapította meg – még azon veszedelmes tant hirdették a kishitűek, hogy »semmit sem kell magyarul olvasni, mert most nem lehet írni.« Ha van a magyar nemzetiségnek ellensége –, az hatalmasb szövetségest nem kívánhatott, mint azon radicális hazánkfiaiban találtak, kik, hogy az idő viszontagságait megboszulják, a szenvedőleges viseletet egészen a nemzeti irodalom elnémításáig akarták vinni.” (1856. március 11.)
A magyar irodalmi tudat és ízlés fejlesztését a Magyar Sajtó elsősorban a tárca irodalmi szemléivel szolgálta, kevésbé a szépirodalmi közlésekkel. Kezdettől fogva Greguss Ágost Irodalmi körültekintés és Toldy Ferenc Magyar írók csarnoka című sorozatai játszottak fontos szerepet e téren. A kérdés középpontba állítására Vörösmarty halála adott alkalmat. 1855. november 20-tól közel három hétig mindennap vezércikkek, levelezői írások, tárcacikkek és versek foglalkoztak Vörösmartyval, s alkotásaiból kiindulva a nemzet, a magyar nyelv és irodalom kérdéseivel. Székely József, Török több patetikus vezércikket írt, de a tárcában Tóth Lőrinc és Toldy Ferenc esztétikai és irodalomtörténeti igényű cikkekkel is jelentkezett. A levelezők beszámoltak az ország különböző városaiban megtartott megemlékezésekről, Török pedig nemzeti ügyként meghirdette az árvák javára történő országos gyűjtést. A budai kormányzóság tiltakozására – bár nem intették meg Törököt – december végén a rendőrség abbahagyatta vele e téma további tárgyalását.
Több mint egy éven keresztül a vallási kérdésekben, az egyházakkal kapcsolatos megnyilatkozásaiban toleráns volt az egyébként – előbb is, utóbb is – elfogultan katolikus Török. Kezdettől rendszeresen foglalkozott a Szent István Társulat ügyeivel, de elsősorban kultúraterjesztő szerepe miatt, ekkor még Danielik János szerepét méltányolva. Bár a Concordatum kiadása után azt üzente Falknak, hogy „magyar papjait szőrmentében kéri fésültetni” – s Falk nem is fukarkodott a magyar klérus dicséretével (1856. január 21.) –, de ugyanakkor a protestáns autonómia és iskolaügy is azonos súllyal szerepelt a Magyar Sajtóban. A nemzeti egység jegyében a lap valóban igyekezett minden felekezeti szembenállást tompítani. Török még 1857 nyarán is azt 398írta, hogy „a nemzetiség a magyar nemzetnél minden vallásfelekezetet egyesítő cultus” (1857. június 5.) – a valóságban azonban már 1856 őszétől egyre inkább közeledett a katolikus klérus álláspontjának feltétel nélküli elfogadásához, amiben személyi vonzalmain, anyagi háttérkeresésén kívül bizonyára szerepet játszott a Pesti Napló és különösen Csengery–Gyulai körének heves támadássorozata ellene.
