V. A NÉPIES ÉLCLAP: A MÁTYÁS DIÁK
423V. A NÉPIES ÉLCLAP: A MÁTYÁS DIÁK
A Mátyás Diák 1888 végén az évtized jellegzetes lapprogramjával indult meg: a hazai olvasóközönség köréből kiszorítani kívánt egy népszerű osztrák élclapot, a Kikerikit. A legszűkebb értelemben felfogott politikai élclap volt; párthoz nem kötődött, ellenzéki volt, és népies hangvétellel igyekezett politizálni. Az államformával és a mindenkori kormányokkal szembenállt, de az uralkodó iránt lojális volt. Olvasói a vidéki kispolgárság köréből kerültek ki, ezeknek érzelmes, tételesen moralizáló, magyaros szelleműírásokat nyújtott hetente. Felületes és kezdetleges élcformákat használt, a napi politikán túltekintőérdeklődése sokáig nem volt.
1888. november 8-án jelent meg a Mátyás Diák első mutatványszáma, de program meghirdetése nélkül. Kiadótulajdonosa 1890. szeptember 30-ig dr. Árkövy József (1851–1922) volt – a később Európa-szerte ismert fogorvos professzor, a budapesti Stomatológiai Klinika megalapítója –, szerkesztője pedig 1890. október 15-ig László Elek (1853–1893). A rengeteget publikáló újságíró maga is orvostanhallgatóként kezdte pályafutását, miután azt abbahagyta, belmunkatársként járta végig minden pártárnyalat legfontosabb lapját.
A Mátyás Diák eltért a többi politikai élclaptól újság formájával, olcsóságával és azzal, hogy hét közben, csütörtökön jelent meg. Tipográfiai fejlécén mindössze egy primitíven rajzolt kis figura volt látható.
1890. október 1-től a lap kiadó-tulajdonosa Wodianer Fülöp lett, két hét múlva pedig új szerkesztője a Murai Károly néven újságokban író, novellaíró, a kilencvenes évek második felében sikeres színműíró Kovács László (1857–1933). Wodianer és Murai idejétől kezdve kétségtelenül fellendült a lap: a kezdeti 4 oldalról 12 oldalra növekedett, illusztrációinak száma szintén gyarapodott. Már 1890-ben népszerűségének gyors növekedéséről tudósítottak más élclapok is. Az üzletileg jól vezetett lap humoreszkjeit és adomáit összegyűjtve évről évre könyv formájában is kiadták.
A Mátyás Diákban teljes írói névtelenség uralkodott, így munkatársairól csak egy, a millenniumi kiállításra kiadott propagandafüzetéből tudunk. Állandó munkatársai a 25 – 35 éves, a nyolcvanas években vidékről a fővárosba került újságírói, költői korosztályból kerültek ki. Többen közülük gyermekírókként lettek sikeresek. A két segédszerkesztő Szentirmai Géza és Gara József volt, a vezérversek jelentős részét Luby Gyula írta, s állandó 424munkatárs volt Komor Gyula és Szini Péter is. Az említett füzetben közölt névsor nagyrészt dicsekvésül szolgált az alkalmilag megjelenő közismert írókkal (Mikszáth, Sebők Zsigmond, Gárdonyi, Tolnai, Tábori Róbert, Gabányi Árpád). A politikai vezérversek alkalmi szerzőiül Ábrányi Emilt, a függetlenségi párti költő-publicista Inczédi Lászlót, Pósa Lajost és Rudnyánszky Gyulát nevezte meg. Rajzolója évekig csak Homicskó Atanáz volt – akinek a legrosszabb karikatúrái jelentek meg itt –, de a kilencvenes években Lakos Alfréd és Linek Lajos szecessziós rajzai e téren is színvonal-emelkedést hoztak.
A millenniumot már úgy élte meg a Mátyás Diák, mint idősebb élclaptársainak népszerű versenytársa – ám ebben valóságos színvonalemelkedésével megegyező szerepet játszott a többiek süllyedése is.
A többi politikai élclapnál formailag ugyan korszerűbb volt a Mátyás Diák, tartalmilag és szerkezetileg azonban az ő nyomdokaikat követte. Hozzájuk hasonló állandó alakokkal telt meg, ám a figuraalkotásnak már csak árnya merült fel nála. Többnyire egymástól független viccek és adomák szerepeltek a nevek alatt, holott a névadás még típust kívánt érzékeltetni. Az alakok többsége vidéki volt (Papanek Dani, Csömöge Jancsi, Sódar Kata, Hári János, Johann Fassberger), illetve városi kispolgár (Hörcsök Máté postás, Ludvércz Ábris „értéktávolítnok”), s Murai idején ezekhez társult még egy „inventáriumos mameluk” (Nagygyomori Haspók Lenci), egy színész (Csepű Demeter) és egy vidéki kritikus (Bogaras Antal). A szerkesztői postán kívül – mely rövid üzeneteket közölt – egyéb rovata nem volt.
A Mátyás Diák politizálásának egyetlen alapja volt: hazafiasnak lenni. Ez többnyire abban nyilvánult meg, hogy a csakis hasonlatként használt külföldi, idegen példánál mindig megjegyezte, hogy értékesebb, jobb, nemesebb a hazai, a magyar. A napi politikai – szinte kizárólag belpolitikai – eseményekre reagált, sem a társadalom, sem bármilyen kulturális terület nem érdekelte. Sőt, politikai téren is csak a személyekkel, személyek kifigurázásával vagy dicsőítésével foglalkozott.
Politikai vezérversei többnyire szélsőséges hangvételűek és lelkesítő-lelkendező tónusúak voltak. Viccek közül a szóvicc kezdetleges formáit használta, s ezek nem javultak az évek során. Az első számban például azt közölte, hogy nem várhatjuk a honvédelmi minisztertől, Fehérvárytól, hogy egy igazi, Mátyás-féle fekete sereget hozzon létre – s nyolc év múlva is csak ilyen vicceknél tartott: „Azt mondják, hogy a millennium alkalmából teljes amnesztia lesz. Nemigen valószínű, mert hisz a mai kormány csak amolyan – félkegyelmű.”(1896. 16. 5.) Anyagának túlnyomó többségét adomák tették ki, s ha ezek egyáltalán akartak valamit mondani, az mindig az általános és homályos morál, a „szív” szembeállítása volt a materiális korral, a „gyomorral”.
A Mátyás Deák megerősödése, népszerűsége annak bizonyítéka, hogy a nyolcvanas évek végére már országszerte megjelent egy olyan bár gyengén, de már képzett szélesebb olvasóréteg, mely igényelt és fenn is tudott tartani 425a maga számára készülő élclapot. Ugyanakkor azt is mutatja a Mátyás Deák, hogy még ez a réteg is mennyire szűkkörűen csak a politika iránt érdeklődött – nem utolsósorban a szűk horizontú napisajtó hatásának eredményeként. Igaz, e szűk körű politizálás legkisebb tágítására sem tett kísérletet a Mátyás Deák.
A Mátyás Deákot követve már csak egyetlen lap próbálkozott azzal a 19. századi politikai élclapformával, amelyet a Bolond Miska (1860) és a Handabanda (1863) nyomán a Borsszem Jankó kísérletezett ki és tett népszerűvé. A Mátyás Deák ennek legutolsó, még életképes változata volt. A „klerikális és antiszemita” Herkó Páter (1893–1898) már csak egy időszakos politikai konjunktúrát, a Néppárt szervezkedését és politikai aspirációit igyekezett meglovagolni.
