3. OPTIMISTA NEMZETI ÖNTUDAT
2383. OPTIMISTA NEMZETI ÖNTUDAT
Ágai lapja a hetvenes évek elején érdeklődéssel fordult a szomszédos népek, az ország nemzetiségei és kultúrájuk felé. Az irodalmi rovatokban minden évben jelentős teret kaptak a Duna-medence nemzeteinek irodalmi alkotásai, olykor népköltészete is. Önálló cikket ritkán közölt a magyarság politikai és kulturális sorskérdéseiről, ha ritkán megtette, akkor e cikkei igazságkereső szándékúak voltak. 1871-ben Sincerus aláírással (valószínűleg a bukovinai székelyek között szociográfiai felmérést készítő László Mihály tollából) levelet közölt Erdélyből. A cikk összekötötte a társadalmi és a nemzetiségi kérdést, s ennek alapján mondta ki, hogy „…Erdélyben a múlt a magyaré és a szászé– a jövő az oláhé”. Indoklása figyelemre méltó társadalomtörténeti éleslátásra mutat. „Magyar- és Erdély országban, hol mindig csak a jobbágy és rabszolga után vadásztak, – hol kevesen örökön-örökké azon törekedtek, hogy a sokaságot járomba igázzák s minden eszközt válogatás nélkül felhasználtak, hogy a gyengébb sokaság szétválasztó intézkedések által még gyengébb és egyöntetű soha se legyen, mondom, itt Magyarhonban és kiválólag Erdélyben e szerencsés eredmény [ti. a különböző népcsoportok összeolvadása és „közvetett nemzetté” alakulása] nem jött és nem is jöhetett létre, sőt nem is fog most már létrejönni soha.” (1871, 12, 144.) Három évvel később azonban Jan Kollar és a szlovák irodalom bemutatásának közelében már Czékus Istvánt ünnepelte a lap a nagyrőcei szlovák gimnázium bezáratásáért, mert ezzel „megmutatta, hogy ő először hazafi s csak azután a tiszai egyházkerület főpásztora”.
1872-től a Magyarország és a Nagy Világ már hangsúlyozott kitételekkel igyekezett magyar nemzeti lap lenni. A „faji jelleg”, a „magyar szellem”, „magyar érzés” minduntalan megjelenő kifejezései, értékmérő kategóriái lettek. A tárcaírói szólamok gyakran átterjedtek az ismeretterjesztő írásokra is. A hangadó cikkek a kiegyezéssel megoldottnak vélték összes társadalmi, kulturális és civilizációs problémánkat is. A 19. század közepi polgárságnak a francia forradalomból s az ipari forradalomból felépített és általános emberivé kivetített sikerélményét, akadályt nem ismerő optimizmusát a Magyarország és a Nagy Világ magyar nyelven, a hazai polgárság és polgárosodás sajátjaként sugározta. Ekképp öntudatilag felemelte olvasóit a legfejlettebb országokhoz és társadalmakhoz. Ő benyomásként keltette ugyanazt, amit a Vasárnapi Újságban Szász Károlyék többször megfogalmaztak, hogy egyenrangúak vagyunk Európával. Az eredményekkel elégedett öntudatnak egyik tömör összefoglalását Pauler Gyula írta le: „…nem került egy nemzedékbe, hogy nyelvet teremtettünk magunknak és egy második nemzedék már lassanként a tudomány, művészet és ipar minden ágát kezdi elfoglalni. Meggondolva halad. Az elfoglalt positiót a győző erősen tartja, maga köré gyűjti az ifjabbakat, de azok nem állapodnak meg, magasabbra törnek és fáradozásaikat újabb siker koronázza.” Sőt kételytelenül azt is hozzáfűzte, hogy „a 239zöld asztalú táblabírás nemzet megszűnt lenni és jövőjét a tanszéken keresi és megtalálja, mert sokan vannak a derék harcosok…” (1874. 30. 365.) A cikk alól már csak a wagneri kísérőzene hiányzik: az istenek bevonulása a Walhallába.
A refrénszerűen visszatérő szólamokat nem követte indoklás, sem vita vagy ellentmondás: írók és olvasók egymásra találtak egy kellemes és optimista hitben.
