19.
Egykor, a vidám tavasz
Egy napján esett meg az,
Nyájas árnyon ültem én
Myrtus lugas enyhhelyén.
Vad szökelt, madár dalolt,
Fű, fa mind fejlőbe volt.
Bútalan minden, csupán
Egy nem, a kis csalogány.
Az, szegény, búba merűlt,
S mellel egy tövisre dűlt,
Ott fakadt bús zokogásra,
Szánalom volt hallgatása.
Gyűjj, gyűjj, gyűjj! majd igy kiált,
Majd e hang „teru”-ra vált.
S halva ezt a bús panaszt,
Majd hogy könyre nem fakaszt.
Mert az élénk búval szembe
Magamé jutott eszembe.
Ah! hijába mind e gyász,
Szánalomra nem találsz;
Fa nem érez, meg se hallhat,
Szivtelen vad rád se hallgat.
Pandion király halott,
És hived mind sír alatt;
A madár-társ mind vidúlt, dall,
S nem törődik a te búddal!
Épen igy, lásd, mint szegény te,
Nem lelek szánalmat én se.
Míg a csalfa sors mosolyga,
Nem hivők: csalás a dolga;
Minden, a ki hizeleg,
A nyomorban nem hived.
Könnyű a szó mint a szél.
Hű barátot hol lelél?
Minden ember kész barát,
Míg kezed dús s bőven ád;
Ám ha elfogyott a kincs,
Búdba részes senki sincs.
Ki pazarlóvá leve,
Jóltevő lesz a neve,
S a hizelgés egyre jár.
„Jaj be kár, hogy nem király!”
Légyen bűnre kész szive,
Elcsábítják izibe;
Bolonduljon nők után,
Meglesz a mit ő kiván;
Ámde balsors érje csak,
Vége nagy csodáinak!
Ki előbb előtte kész
Szolga volt, most rá se néz;
A ki hű s igaz barát,
Osztja sorsod nyomorát:
Légy te bús, sirása hallszik;
Légy te ébren, ő se alszik.
Igy, nem érhet bú mi se
Hogy ne lenne részese;
Ez a jel melyből kilátod
Ki hizelg s ki hű barátod.
Egy napján esett meg az,
Nyájas árnyon ültem én
Myrtus lugas enyhhelyén.
Vad szökelt, madár dalolt,
Fű, fa mind fejlőbe volt.
Bútalan minden, csupán
Egy nem, a kis csalogány.
Az, szegény, búba merűlt,
S mellel egy tövisre dűlt,
Ott fakadt bús zokogásra,
Szánalom volt hallgatása.
Gyűjj, gyűjj, gyűjj! majd igy kiált,
Majd e hang „teru”-ra vált.
S halva ezt a bús panaszt,
Majd hogy könyre nem fakaszt.
Mert az élénk búval szembe
Magamé jutott eszembe.
Ah! hijába mind e gyász,
Szánalomra nem találsz;
Fa nem érez, meg se hallhat,
Szivtelen vad rád se hallgat.
Pandion király halott,
És hived mind sír alatt;
A madár-társ mind vidúlt, dall,
S nem törődik a te búddal!
Épen igy, lásd, mint szegény te,
Nem lelek szánalmat én se.
Míg a csalfa sors mosolyga,
Nem hivők: csalás a dolga;
Minden, a ki hizeleg,
A nyomorban nem hived.
Könnyű a szó mint a szél.
Hű barátot hol lelél?
Minden ember kész barát,
Míg kezed dús s bőven ád;
Ám ha elfogyott a kincs,
Búdba részes senki sincs.
Ki pazarlóvá leve,
Jóltevő lesz a neve,
S a hizelgés egyre jár.
„Jaj be kár, hogy nem király!”
Légyen bűnre kész szive,
Elcsábítják izibe;
Bolonduljon nők után,
Meglesz a mit ő kiván;
Ámde balsors érje csak,
Vége nagy csodáinak!
Ki előbb előtte kész
Szolga volt, most rá se néz;
A ki hű s igaz barát,
Osztja sorsod nyomorát:
Légy te bús, sirása hallszik;
Légy te ébren, ő se alszik.
Igy, nem érhet bú mi se
Hogy ne lenne részese;
Ez a jel melyből kilátod
Ki hizelg s ki hű barátod.
