122.
Szívembe irva kiirthatlanul;
Túléli az e múló nemzedéket,
S időn, az öröklétig, átvonul;
Vagy legalább a míg agyam s szivem
Nem mállik szét, s mindkettő, a mi részt
Belőled birt, nem adja át hiven
A semmiségnek: emlegetve lészsz
Külső emlék csak törékeny cserép,
Rád emlékezni: nincs szükségem arra.
Tuladni rajta hát azért merék,
Birván emitt, mi hűbb emléked’ tartja.
Támaszt keresni, hogy rád emlékezzem: |
Magam’ lengének kéne bélyegeznem. |