135.
Másokba’ vágy van, benned akarat*,
Sok akarat, hogy több már nem lehet;
S ki még ezekhez – mint én – újat ad,
Csak gyötrelemmé válhatok neked?
Te kész vagy annyi sok mást befogadni,
S nem hallgatnád-e még meg ez egyet?
Ki annyi kérést nem tudsz megtagadni,
Miért vonod meg tőlem e kegyet?
A tenger oly nagy, és a harmatot
A dús özönbe mégis kész bevenni;
Te, akaratdús, befoghatod
Akaratom’, tiédet még nevelni.
Sok akarat, hogy több már nem lehet;
S ki még ezekhez – mint én – újat ad,
Csak gyötrelemmé válhatok neked?
Te kész vagy annyi sok mást befogadni,
S nem hallgatnád-e még meg ez egyet?
Ki annyi kérést nem tudsz megtagadni,
Miért vonod meg tőlem e kegyet?
A tenger oly nagy, és a harmatot
A dús özönbe mégis kész bevenni;
Te, akaratdús, befoghatod
Akaratom’, tiédet még nevelni.
| Se zord, se nyájas kérőid’ ne vesd meg, |
| Kik, vélem együtt, egyért egyhez esdnek. |
Az ezen s a következő szonettben előforduló szójátékot, mely a költemény alapjául szolgál, t. i. will (akarat), és a költő nevének (William) az egész nevet jelző első szótagja, a magyarban teljes lehetetlen viszszaadni, s igy a forditás az eredetinek csak halvány másolata sem lehet.
